Jason felvetésére már indulnánk is, mikor Alex hangja megállít minket, hogy õk is jöhetnek-e Meglepve nézek hátra. Ez azért... érdekes volt, de Marie szerencsére leszereli helyettünk, így kettesben indulunk el.
Felcsillan a szemem. Még szép, hogy van!
- Van konkrét célunk is, vagy csak menjünk? – kérdezem.
- Nincs cél, csak most jól esik kettesben lenni. - Egy mosolyt kap, én lopok egy csókot és mindenki boldog, de aztán megszólal újra.
- Mondd csak... Ha vége ennek az egésznek, megkeresnéd a családodat?
- Én... nem tudom. Azt sem tudom, élnek-e még...
- De ha biztosan tudnád, hogy élnek és jól vannak?
- Akkor minden további nélkül. De miért kérdezed?
- Csak érdekelt – von vállat. Ez szintén furcsa volt. Néha nem értem õt...

A tengerpartra ülünk le, a homokba, Jason a mellkasomnak vetett háttal, a lábaim között ücsörög.
- Imádom, hogy minden ilyen nyugodt és békés – sóhajt fel.
- Megígérem neked, hogy még sok-sok évnyi nyugodt és békés idõben lesz részed. – Én is ezt akarom. Vele, nyugalomban... bárhol!
- Minden további nélkül elhiszem neked – csókol meg lágyan.

Lassan elindulunk visszafelé, hiszen a hús illatát már hozza a szél.
Visszaérve azonnal enni kezdünk.
Nem elég a sok húz és zöldség, Marie még valami finom édességet is elénk pakol, és mi azt is megesszük, így lassan minden elfogy.
Bepakolni segítünk Jasonnek és Marienak, de össze már õk pakolnak, mi a nappaliban ülünk le.
- Apa, képzeld - szólal meg Peter. - Dusek otthon lejön velem hegyet mászni!
- Végre lesz egy értelmes barátod - sóhajt fel Oliver.
- Mire gondolsz? - kérdezi Peter.
- Azok a srácok, akikkel lógni szoktál... idétlenek, gyengék, buták és még rondák is. Dusek az ellentétük, még jó hatással is lehet rád.

Ekkor jelenik meg Jason, de nem csatlakozik, felmegy a szobába. Biztos mosdóba szalad... mindegy.
- Dusek, feljössz velem egy pillanatra? - kérdezi hirtelen Alex. Még Oliver is meglepve pillant rá.
- Hát... ha fontos... - mondom.
- Nem kifejezetten, inkább érdekes- jegyzi meg. Ahh, nem mondhatok nemet, bunkóság lenne.
- Oké - sóhajtok fel. - Menjünk.

- Mond, Dusek, szereted a könyveket? - kérdezi Alex, ahogy felérünk.
- Szeretek olvasni, igen. - Kezdem magam kényelmetlenül érezi. Itt vagyok Alex-szel egy szobában, vele olyan kifejezetten jóban sem vagyok, és olyan furcsán viselkedik. Miért hajol le ennyire? Ez olyan... idétlen.
- Mit szeretsz az öcsémben? - kérdezi, és meg sem fordul.
- Ha meg tudnám határozni, nem lenne szerelem - felelem. - Miért érdekel már megint? Azt hittem tisztáztuk ezt a kérdést - teszem még hozzá.
- Nem is miatta.
Reflexek ide, kiképzés oda, megfordul, és szájon csókol.
Elsõ döbbenetem, amíg nem ellenkezek egy pillanatig tart, aztán nem figyelve semmire, taszítok egyet rajta ellökve magamtól, mire a fal állítja meg.
- Elment az a kicsi eszed is, te idióta? - sziszegem, de nem kiabálok. - Ügynöknek képeztek ki, örülhetsz, hogy nem törtem el a nyakad ijedtemben - fújtatom, de ahogy megfordulok és lépnék ki, meglátom a hullasápadt Jasont.
- Kincsem... ez...
- Maradj csendben - pillant rám, és belém fagy a szó. Ellép mellettem, egyenesen a testvére elé, aki kíváncsian figyeli, mit akar, aztán csak elé áll, és lekever neki egy hatalmasat. Még én is megszeppenek.
- Hogy van képed... - kezd kiabálni, de odaugrok, és elhúzom onnan, mielõtt még baj lenne.
- Nincs rajta a billogod - feleli nemtörõdöm módon Alex. Most még én is beverném a képét.
- Mi ez a kiabálás...? - kérdezi az épp ekkor belépõ Peter. - Mi a fenét csináltok?  - Mivel a testvérei egymást méregetik és nem felelnek, megszólalok én.
- Alex megcsókolt - nézek Peterre, akibõl kitör a röhögés.
- Alex hetero, ne viccelj már - jegyzi meg, de a komoly arcunkat látva, belefagy a szó. - Most komolyan? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Szerinted mennyire lenne poén?! - villantom Peterre a tekintetemet.  - Ijedtemben majdnem eltörtem a nyakát - sziszegem. Peter arca még komorabb lesz, és Alexhez lépve õ is lekever neki egyet, majd az ajtóhoz lép.
- Anya, apa, lerendezzük, maradjatok lent - kiabál le. - Leülni - sziszegi idegesen, de mikor nem mozdulunk, elkiabálja magát. - Azt mondtam leülni, barmok!
Erre persze leülünk, Alextõl messze, az ölembe húzva Jasont, nehogy bajt csináljon. Végülis a testvére.  Peter felsóhajt, és leül elénk a földre.
- Alex? - fordul felé.
- Dusek túl jó Jasonnek - mondja ki egyszerûen.
- Dusek? - fordul felém.
- Jasont szeretem, csakis õt - felelem.
- Jason?
- Nem gondoltam volna, hogy a testvéremtõl kell féltenem a páromat - sóhajt fel. - Másrészt... mikor akartad elmondani, hogy meleg vagy, Alex? - Kíváncsian fordulunk Alex felé.
- Mit kell ennyit drámázni? Bepróbálkoztam, nem jött be. Pont. - A hangja idegesítõen nyugodt.
- Ezt nem így kell elintézni - szólalok meg. - Nekem sosem volt testvérem, de ha lett volna, eszembe sem jut a párjánál bepróbálkozni, mikor millió férfi van még a földön.
- Néztél már magadra? - röhög fel Alex. - Szexi vagy, izmos, okos, helyes. Jasonnek fogalma sincs arról, hogy kell egy magadfajta férfivel bánni - sziszegi bosszúsan.
- Tudom, hogy kell vele bánni! - csattan fel Jason.
- Leszopni se tudod rendesen! - kiabálja Alex, mire Peter feláll és egy újabb pofont kever le Alexnek.
- Túllõttél a célon - mondja nyugodtan. Nem hiába, katona. - Alex, értsd meg, Dusek Jasont szereti. Ez nem lesz csak azért másképp, mert szerinted nem illenek össze. Az meg, hogy meleg vagy és még csak el sem mondtad... ha Dusek nem jelenik meg, mikor tudtuk volna meg? - kérdezi.
- Soha - ránt vállat Alex. - Nem akartam elmondani. Tekintve, hogy a nõk is vonzanak, nem vagyok meleg, csak néha felizgat egy-egy formás hasfal vagy kar. - Megint felém pillant. Kiráz tõle a hideg, komolyan mondom. Neolnak igaza volt. Furcsa fazon.
- Mi most elmegyünk - állok fel, és húzom magammal Jasont is.
- Rendben lesztek? - kérdezi Peter.
- Nyilván errõl nekünk is beszélnünk kell, de azt hiszem, mindet meg fogunk tudni dumálni - mondom halvány mosolyt villantva Peter felé, aki ezt viszonozza is, majd bólint. Jason egy szót sem szól, csak hagyja, hogy szinte húzzam a szoba felé.
Ahogy beérünk, zárom az ajtót, kulcsra, majd elengedem Jasont és az ablakhoz lépve résnyire nyitom.
- Jól jönne egy cigi - sóhajtok fel.
Jason nem szól még mindig, mintha várná, hogy én mondjak valamit. Leül az ágyra, így elé térdelek, így kezdek bele.
- Figyelj kincsem. Alex azért hívott, hogy mutasson egy könyvet, fogalmam sem volt semmirõl - mondom. - Nem mentem magam, ha hibás lennék beismerném, de nem vagyok. nem izgatott fel, nem érdekel, tudod, hogy téged szeretlek. És tényleg majdnem eltörtem a nyakát, mert megijedtem, ahogy letámadott. - A térdére teszem a kezeimet. - Ne haragudj rém, kérlek...

- Olyan béna vagy, Jason – sóhajt Alex, mikor zsinórban vagy ötödszörre esem ki elsõnek.
- Nem jutott eszedbe, hogy direkt csinálom? – vigyorgok rá.
Közelebb húzódom Jirihez, és a nyakához hajtom a fejem. Sokkal jobban érzem magam itt, Jiri illatos nyakánál, figyelve, ahogy okosan kicselez mindenkit. Alex furcsa sóhajt hallat, aztán újra a kártyáira tekint. Mostanában tényleg furcsán viselkedik.

Hamarosan vége a partinak, és Peter huncutul néz Jirire.
- Tõlem mehet, katona – kel fel Jiri vigyorogva.
- Akkor hozza a kisgatyáját, ügynök – áll fel Peter is Jirire kacsintva.
Kicsit aggódva megyek Jiri után.
- Nem lesz baj? – kérdezem.
- Jaj kincsem, dehogy – ölel magához. – Ahogy Alex mondta... nekünk ez csak játék – kacsint rám. – Nem lesz gond, ne izgasd magad, sokszor csináltam már ilyet – mosolyog rám.
Kapok egy csókot is, és csak akkor enged el, mikor látja, hogy nyugodtabb vagyok. Átöltözik a fürdõben, aztán lemegyünk.

Természetesen halálra vált arccal figyelem a hatalmas sziklát, amit Peter kiválasztott. Egy rossz mozdulat, és két koporsóval megyünk haza, mert a nyakukat törik. Anya is hasonló rémülettel szorongatja a kezem, apa viszont csak röhög rajtunk.
Peter ugrik, én pedig levegõt sem veszek addig, amíg ki nem bukkan a feje a víz alól. Aztán Jiri következik... de nála már csak azért sem veszek levegõt, mert szájtátva bámulom, hogy milyen precízen és gyönyörûen ugrik. Anya, apa, és Alex arcán is hasonló bámulatot látok.

Mikor odaúsznak hozzánk, és kiérnek a partra, engedélyezek magamnak pár másodperc nyálcsorgatást Jiri fantasztikus testére, aztán már rohanok is felé, és a karjaiba vetem magam. Rögtön felkap, és néhányszor meg is fordul velem.
- Milyen vad valaki – suttogja a fülembe.
- Csodálkozol? Alig tudtam megnyugodni! – Végigsimítok az arcán. – Nagyon szépet ugrottál! De tényleg nem ütötted meg magad, ugye? – teszem hozzá.
- Nem kicsim, dehogy – mosolyog édesen. – Amikor elõször ugrottam az tény, hogy eltörtem a bal kezem, de már minden simán megy – nevet fel.
Peter felé pillant, aki mosolyogva néz minket.
- Látod haver, mondtam. Le sem tudod vakarni magadról – vigyorog, mire kap tõlem válaszul egy nyelvnyújtást.
- Mi lenne, ha halasztanánk a túrát? – veti fel apa. – Grillezzünk ma, túrázunk holnap.
- Remek ötlet – helyesel anya. – Megbántam már ezt a túrázási felvetést, jobban fog esni, ha csak ülünk, beszélgetünk és nézzük, ahogy dolgozol, drágám – csókolja arcon apát, mire mindannyian felnevetünk.
- Ha hazamegyünk, nem jössz el velem hegyet mászni? – lép Jirihez Peter visszafelé.  – Sosem jön velem senki, Alex meg Jason nem tudna, apa meg már öreg. Gyere...
- Oké – von vállat Jiri. - Mászni is szeretek.
- Van olyan, amit nem szeretsz?
- Labdasportok, terepgyakorlat – fintorog Jiri.
- Minden normális ember utálja a terepgyakszit – bólogat Peter.
- De hatásos – veti közbe apa.
- Az igaz... de akkor is fárasztó és idegesítõ. Pláne, ha egy elmebeteg kiképzõ cseszegeti az embert – feleli Peter.
Úgy kell visszafojtanom a hangos nevetésemet, mikor Jiri széles mosollyal apára pillant.

***

- Milyen pácokat csináljunk? – kérdezi anya, miközben apával a húsokat pakolják.
- Fokhagymás, mustáros, meg amilyet akartok – feleli Alex.
- Nem akarunk csinálni valami? – kérdezem. – Úgy unatkozom itt ülni.
- Van valami ötleted? – fordul felém Jiri.
Felcsillan a szemem. Még szép, hogy van!
- Gyere ki velem – fogom meg a kezét mosolyogva.
- Hova megyünk? – mosolyog vissza.
- Csak sétálunk egyet.
Bólint, aztán fel is állunk, de mielõtt kimehetnénk, Alex hangja megállít minket.
- Mi is csatlakozhatunk? – kérdezi reménykedve.
Nem értem, hova ez a hirtelen lelkesedés, de... Ahj, nincs szívem elutasítani. Viszont mielõtt még megszólalhatnék, anya ment ki a slamasztikából.
- Ugyan, ugyan – inti le mosolyogva. – Hagyd a szerelmeseket romantikázni.
Anyára mosolygok, ismer már. Aztán Alex felé is küldök egy bocsánatkérõ mosolyt, és Jirivel folytathatjuk az utunkat kifelé. Nem megyünk messzire, csak a ház mögé, ott indulunk el egy kis ösvényen, ami bemegy az erdõbe is, de aztán visszakanyarodik. Anyáék úgyis hamarosan kihordják a grillezõ felszerelést, így nyugodtabban maradhatunk kettesben.
- Van konkrét célunk is, vagy csak menjünk? – öleli át a vállam Jiri.
- Nincs cél, csak most jól esik kettesben lenni – mosolygok föl rá.
Válaszul kapok egy édes mosolyt, és lop egy csókot is. Sétálgatunk, és közben vagy beszélgetünk, vagy csak csendben öleljük egymást. Aztán eszembe jut valami... Bár Mr. Scahill még nem hívott vissza, azért... szeretném megtudni.
- Jiri... – szólalok meg.
- Igen, kincsem?
- Mondd csak... Ha vége ennek az egésznek, megkeresnéd a családodat?
- Én... nem tudom. Azt sem tudom, élnek-e még...
- De ha biztosan tudnád, hogy élnek és jól vannak?
- Akkor minden további nélkül. De miért kérdezed?
- Csak érdekelt – vonok vállat, és felmosolygok rá.

Késõbb, mikor visszaértünk az ösvényen, lemegyünk a partra is, és leülünk a homokba. Én Jiri lábai között kapok helyet, a mellkasának dõlve ülök, miközben õ hátulról átölel. Mosolyogva lehunyom a szemem, és csak élvezem a pillanatot, ahogy a már kissé hûvösebb tengeri levegõ körülölel minket, keveredve Jiri illatával – na meg a már sülõ hús illata is eljut hozzánk.
- Imádom, hogy minden ilyen nyugodt és békés – hajtom a vállára a fejem.
- Megígérem neked, hogy még sok-sok évnyi nyugodt és békés idõben lesz részed – suttogja a fülembe.
Felé fordítom az arcom, és felemelve a kezem végigsimítok az arcán.
- Minden további nélkül elhiszem neked – csókolom meg finoman.
Még egy pillanatra magához szorít, aztán közös megegyezéssel lassan visszaindulunk, hiszen a kaja lassan elkészül.

Az ebédet természetesen töretlen jókedvvel fogyasztjuk el. Most kivételesen Peter és Alex sem köszörüli rajtam a nyelvét – mondjuk Alex furcsán hallgatag is, de hát... Õ már csak ilyen, vannak ilyen pillanatai. Anya még valami desszerttel is meglep minket, így mire minden elfogy az asztalról, közel kerülök a kidurranás állapotához. Bár úgy tûnik, nem csak én...
Szokásosan segítek anyának elpakolni és elmosogatni – a behordásban a fiúk is segítenek –, amíg a többiek a nappaliban beszélgetnek. Éppen végzünk a mosogatással, amikor érzem, hogy a zsebemben rezegni kezd a telefonom. Ez a biztonságos telefon... Mr. Scahill lesz az.
Kisietek a nappaliba, és kérek Jiritõl még pár percet, majd felmegyek a szobánkba, hogy visszahívhassam Mr. Scahillt.
- Jó napot, Jason! Talán rosszkor hívtam? Késõbb is beszélhetünk, ha gondolja.
- Nem, nem, nyugodtan beszélhetünk, csak az anyukámnak segítettem – felelem mosolyogva.
- Á, értem. Nos, sikerült megtalálnom a családot.
Rögtön fellelkesülök, a szívem is hevesebben kezd dobogni.
- És mit tudott meg?
- Nos, a család háromtagúan, egy kis fiúgyermekkel érkeztek Amerikába olyan 1977 környékén, és Virginiában telepedtek le. A szülõk mind a mai napig ott élnek, abban a házban, ahova elõször beköltöztek. Jó egészségnek örvendenek, még csak betegségük sincs. Viszont... ez már rosszabbul hangzik majd, de a kisfiú, aki velük jött, tizenkilenc éves korában elhunyt egy katonai bevetés során.
- Értem. Nagyon köszönöm, Mr. Scahill!
Mikor letesszük a telefont, legszívesebben örömtáncot járnék. Jiri szülei élnek és egészségesek! Amint vége ennek az egésznek, az elsõ dolgom lesz, hogy elviszem hozzájuk.

Szinte kirobbanok az ajtón és repülök lefelé a lépcsõn. Bár nem tudom, Jiri mit szólna, ha elmondanám neki, hogy valamilyen szinten nyomoztattam a családja után... Persze nem a szó negatív értelmében, de akkor is. Talán rosszul érintené... Lehet, hogy inkább nem is mondom el neki, csak meglepetésszerûen viszem majd el a szüleihez. Még nem tudom.
De aztán, mikor leérek a nappaliba, Jirinek nyoma sincs. Kérdõn nézek apáékra, csak õ, Peter és anya ülnek a nappaliban.
- Dusek merre van? – kérdezem.
- Felmentek Alexszel, mert Alex mutatni akart neki valamit – von vállat Peter. – Szerintem nyugodtan menj utánuk, most már biztosan visszaindultak.
- Oké – mosolygok rá, aztán megfordulok, és már megyek is vissza a lépcsõn.
Esküszöm, lépcsõiszonyom lesz a nap végére. Hamarosan el is érem a szobát, és már éppen jókedvûen lépnék be, de... nos, amit ott bent találok, arra nem igazán számítottam.
Ahogy kijjebb tárom a behajtott ajtót, és belépek, a mosoly igen hamar lehervad az arcomról. Éppen elkapom ugyanis a pillanatot, amikor Alex közvetlenül Jiri elõtt állva odahajol hozzá, és... egyszerûen szájon csókolja.

- Haragszol rám? – A döbbenet azonnal kiül az arcomra. Ezt most... hogy?! Honnan?!
- Hogy... én? Én haragszom-e... rád?
- Szóval igen...  Sajnálom, ha ez most azért volt, mert valami elszúrtam, én igazán nem akartam, hogy megint veszélybe kerülj...
Még szorosabban ölelem magamhoz, egyik kezemmel az álla alá nyúlva kényszerítve, hogy rám nézzen.
- Kicsim... mondd csak, te teljesen megõrültél? – A mondat ellenére próbálok nagyon gyengéd maradni.
- Ööö... azt hiszem, nem. Miért?
- Azt... Azt gondolod, hogy haragszom rád? Bármiért is? Neked kellene gyûlölni engem, amiért folyamatosan ekkora veszélybe sodorlak, és most már a családodat is! - ismertetem a tényekkel.
- Gyûlölni? Téged? Soha, de soha nem lennék rá képes, Jiri. - Most õ van annyira megdöbbenve, mint az elõbb én.
- De hát...
- Nem számít, bármi is történjen. Amikor mindent elmeséltél, vagyis amikor apával mindent elmeséltetek, pontosan tudtam, mire vállalkozom. Tudtam, hogy veszélyes lesz, talán az életemet kockáztatom vele, de vállaltam. Vállaltam, mert nem érdekel, mi történik velem, minden erõmmel azon leszek, hogy véget érjen ez az egész hajtóvadászat utánad. Hogy végre nyugodtan, bujkálás nélkül élhess, és hogy utána melletted öregedhessek meg. Mert szeretlek.
Azt hiszem, itt lenne a megfelelõ pillanat, hogy tegyek valamit, mert harminc felett, ilyen múlttal, szégyen szemre el fogom bõgi magam.
Hogy tud ilyeneket mondani, pont nekem, pont most, amikor egy gyilkos vigyorgott az anyjára, alig egy órája?
- Szeretlek, Jason – suttogom halkan. – Annyira nagyon szeretlek...!
- Én is szeretlek. Bármit vállalok és bármit megteszek érted, még ha ez neked sokszor nem is tetszik.
A karjaimba kapom, és az  ágyra viszem, de most nem fölém, hanem mellé fekszem.
- Egy valódi kincs vagy. Nem tudom, mivel érdemeltelek ki - bókolok neki õszintén.
- Egy biztos: mostantól soha nem fogsz megszabadulni tõlem – mosolyog.
- Szegény én!
- Naaa!
- Hmmm?
- Gonosz vagy.
- Ezt már mondtad egyszer, ha nem csal az emlékezetem. És én nyertem a végén – mosolygok rá. Jó így lenni... nagyon jó.
- Gondolod, hogy most is te fogsz? – Miközben visszamosolyog, már helyezkedik is, és pillanatokkal késõbb én a hátamon fekszem, õ rajtam ül. viszonzom a mosolyt.
- Egészen biztos vagyok benne. - Végigsimítok az oldalán. Talán most nem kellene... de mindkettõnknek szüksége van rá, tudom, érzem, így lökök egyet a csípõmmel.
- Ezután a nagy izgalom után igazán kijárna nekünk egy kis megnyugtatás, nem gondolod?
- Igazad lehet – felelem, és megcsókolom.

Ez az alkalom olyan, mint az elsõ. Szeretkezés, tele érzelmekkel. Szinte nem is a testiségrõl szól, inkább arról, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy szeretjük egymást, és most ez mindennél fontosabb mindkettõnknek. nekem már õ az életem, miatta élek, és tudom, hogy õ is ugyanennyire szeret engem. Ha sosem mondaná ki, akkor is tudnám, érezném, hiszen minden gondolatát ismerem, és õ is az enyémeket.
Hangos sóhajok, nyögések, miközben elélvez, a számba nyög egy csók közben, de tudom: praktikus okokból tette, hogy ne hallják a többiek odalent.
Már mindketten rég túl vagyunk a szexen, mikor még mindig egymás karjában fekszünk, és egy árva sót nem szólunk, ki tudja, meddig. De aztán õ töri meg a csendet.
- Soha nem akarlak elveszíteni – suttogja a fülembe.
- Nem is fogsz, kincsem.
Néhány újabb romantikus perc, aztán halk kopogás. Jason ránk rántja a takarót, de Marie az, õ nem jön be.  
- Fent vagytok, fiúk? – hallatszik az ajtó másik oldaláról.
- Igen – szól ki Jason.
- Nemsokára összeülünk kártyázni, nincs kedvetek csatlakozni?
- De, megyünk – feleli, miután rám pillantott. – Adjatok negyed órát, és lent leszünk.
- Oké, várunk – mondja Marie, és el is tûnik.

Együtt zuhanyozunk, de semmi nem történik. Most, kivételesen. Egyrészt Jason nem nõ, nem tenne jót neki, ha folyamatosan csak szexelünk, ezt mindketten tudjuk, másrészt várnak minket, és ha most egymásba bonyolódunk, az nem negyed óra lenne.
Mikor leérünk, Peter már vigyorogva néz a testvérére.
- Kisimult az arcod, öcsi. Sikerült levezetni a feszültséget? - Micsoda megfigyelés... De nem hiába, Petert sokkal jobban kedvelem, mint Alexandert. Bár utóbbival azt hiszem, öt percbe össze lehetne sûríteni, amennyit beszélgettem.
- Hagyd már õket, Peter, hadd turbékoljanak – jegyzi meg Marie, mosolyogva.
- Egyébként igen, tökéletesen sikerrel jártunk – jegyzi meg Jason csípõsen, kicsit meglepve a tömeget. Ha ez nem, akkor az a pici fintor az arcán árulkodó, mikor leül.
Mázli, hogy puha a kanapé, nem hiszem, hogy egy széken most kényelmesen tudna ücsörögni.

____

- Olyan béna vagy, Jason - sóhajt fel Alex, mikor kedvesem megint elsõre kiesik.
- Nem jutott eszedbe, hogy direkt csinálom? - kérdezi vigyorogva, majd még közelebb húzódik hozzám, és a nyakamba hajtja a fejét. Alex felsóhajt, majd inkább visszafordítja a tekintetét a kártyákra. Nekem még mindig furcsa ez a fazon.... és a srácok is azt mondták, bár érdekelne, hogy mire mondták.

Mikor befejezzük a kártyázást, Peter rám pillant. Veszem a lapot, és vigyorogva felelek.
- Tõlem mehet, katona - mondom, mire feláll.
- Akkor hozza a kisgatyáját, ügynök - kacsint rám, majd én is felállok, és felsietek a cuccomért, de Jason utánam jön.
- Nem lesz baj? - kérdezi aggódva.
- Jaj kincsem, dehogy - ölelem magamhoz. - Ahogy Alex mondta... nekünk ez csak játék - kacsintok rá. - Nem lesz gond, ne izgasd magad, sokszor csináltam már ilyet - mosolygok rá, és egy gyors csók után, mikor látom, hogy azért megnyugodott, elengedem, és a fürdõben felveszem az alsót, majd magamra kapok egy tréningnadrágot. .
Ahogy leérek, már Peter is ott van.
- A cuccokat leadjuk nekik a parton, aztán felsétálunk a sziklára - mondja.
- Melyiket szúrtad ki?
- Van nyugatra egy szép darab, öt perc séta, de innen is látni - feleli, de már indulunk is.



Ahogy a szirten állunk, Peter felsóhajtva hunyja le a szemét és élvezi a szellõt.
- Még visszamehetünk - mondja aztán.
- Én szeretek ugrani - rontom meg a vállam. - És ahogy mondtad is, nem maradhatok szégyenben Jason elõtt - felelem.
- Örülök, hogy szereted - jegyzi még meg, majd ugrik.
Én persze kivárom a kötelezõ negyed órát, hogy leérjen és elússzon egy darabon, de látom, hogy bevár, így ugrok én is.
Ahogy megint a szárnyaira kap a szellõ és zuhanok, valahogy felemelõ. A tenger alattam hullámzik, a parton a szerelmem vár, így nagyobb örömmel és sokkal megkönnyebbülten vetem magam a habok közé, mint õ. Ahogy kibukkanok a víz alól, vigyorogva néz rám Peter.
- Mûugró voltál, haver? - kérdezi röhögve.
- Mert? - kérdezek vissza.
- Rohadtul szép volt - mondja, majd a part felé bök. - Nekik is nagyon tetszett, az öcsém le sem fog szállni rólad ma este - kacsint rám, mire felnevetünk mindketten.

Miután kiérünk a partra, Jason már ohan is, és kicsit sem zavartatva magát azért, mert csupa víz vagyok, a karomba veti magát, és ahogy ölel a lábaival tudom, hogy meg kell emelnek, így meg is teszem, és pörgök vele párat, hogy ne essünk el.
- Milyen vad valaki - suttogom a fülébe.
- Csodálkozol? - kérdezi izgatottan. - Alig tudtam megnyugodni! - A szemei csillognak, ahogy rám néz és végigsimít az arcomon. - Nagyon szépet ugrottál! De tényleg nem ütötted meg magad, ugye? - kérdezi.
- Nem kicsim, dehogy - mosolygok rá. - Amikor elõször ugrottam az tény, hogy eltörtem a bal kezem, de már minden simán megy - nevetek fel Peter felé pillantva, aki szintén mosolyog.
- Látod haver, mondtam. Le sem tudod vakarni magadról - vigyorogja, mire Jason kinyújtja rá a nyelvét.
- Mi lenne, ha halasztanánk a túrát? - veti fel Oliver. - Grillezzünk ma, túrázunk holnap. - Hm...
- Remek ötlet - lelkendezik Marie. - Megbántam már ezt a túrázási felvetést, jobban fog esni, ha csak ülünk, beszélgetünk és nézzük, ahogy dolgozol, drágám - nyom egy csókot Oliver arcára, mire mindannyian felnevetünk.
Miközben visszafelé megyünk, Peter mellénk lép.
- Ha hazamegyünk, nem jössz el velem hegyet mászni? - kérdezi.  - Sosem jön velem senki, Alex meg Jason nem tudna, apa meg már öreg - jegyzi meg. - Gyere...
- Oké - rántom meg a vállam. - Mászni is szeretek.
- Van olyan, amit nem szeretsz? - kérdezi Alex.
- Labdasportok, terepgyakorlat - fintorgok, mire Peter egyetértõen bólogat.
- Minden normális ember utálja a terepgyakszit - mondja.
- De hatásos - szól közbe Oliver.
- Az igaz... de akkor is fárasztó és idegesítõ. Pláne, ha egy elmebeteg kiképzõ cseszegeti az embert - jegyzi meg Peter. Fennkölten vigyorgok Oliverre, aki csak morcosan elfordítja a fejét.
Háhá, a saját fia tapintott rá az érzékeny pontjára, de nem firtatjuk, hiszen ki tudja, hogy a család mit tud a katonai múltjáról.

___

- Milyen pácokat csináljunk? - kérdezi Marie, miközben Oliverrel pakolják a húsokat.
- Fokhagymás, mustáros, meg amilyet akartok - mondja Alex.
- Nem akarunk csinálni valami? - kérdezi Jason. - Úgy unatkozom itt ülni.
- Van valami ötleted? - fordulok felé.

- Peter mindenképp veled megy – jelenti ki, a hangja már sokkal nyugodtabb. – Gyanítom, nem fogják felfedni magukat – sóhajt. – Valahogy eladták Marienak, hogy mi történt. Ilert ismerve kilõtték az autó kerekét és Marie a kocsiban ült, miközben Ilerrel beszéltünk, nem is látta õket. Nem fog neki feltûnni. Vagy valami ehhez hasonlót tudok elképzelni – magyarázza, aztán felsóhajt, és magához ránt, hogy szorosan magához ölelhessen. – Menjetek. Te és Peter. Alexnek nem szólunk, megmondjuk, hogy én elmegyek egy kicsit... mert egyedül szeretnék lenni. Te meg Peter elmentek apádék elé, rendben? – suttogja a fülembe.
- Nem lesz baj, ugye? – kérdezem.
A hangom remeg, tudom. A gondolat, hogy baja eshet... Anyát nem fogják bántani, amíg apa ott van, fõleg ha Peter is jön velem. De Jiri... istenem, ha elkapják... Abba belehalok!
- Nem fogja kiirtani a családodat egy ír kisvárosban, hidd el. Rám pályázik. – És ez engem nyugtasson meg?! – Ez az egész arra kell, hogy itt leszek, vagy nem. Szóval pakoljuk el a holmijaimat apádéi közé.

Nagyjából tíz perc kell hozzá, hogy Jiri ruhái és az összes holmija apáéval legyen összekeverve. Minden nyomát eltûnteti a szobából, a konyhából... mindenhonnan. Olyan, mintha csak a család lenne és lett volna eddig is a házban.
Szólunk a fiúknak is. Peter velem jön, Alex pedig marad, egyikük sem sejt semmit. Alexszel kicsit nehezebben ment a dolog, de a lényeg, hogy sikerült vele is elhitetni. Még öt perc kell, hogy a taxi, amit hívtunk nekem és Peternek, megérkezzen. Szörnyû érzés volt elengedni Jirit. Nem tudom, mi lesz, nem tudom...

Mikor megérkezünk a bolt parkolójába, már innen látni a kocsit, amint nem messze rostokol az út szélén. A motorháztetõ nyitva, apa ott áll az autó mellett. És már innen kiszúrom a hirtelenszõke hajat. Iler ott van vele.
Peter fizet a taxisnak, aztán kiszállunk, és elindulunk az autó felé.
- Nem tetszik nekem az a faszi – morog Peter.
- Hát, nem egy szimpatikus jószág – helyeselek.
Lassacskán odaérünk a kocsihoz, Iler pedig már figyel is minket.
- Á, megérkeztek a gyerekek? Ti vagytok a felmentõ sereg, igaz? – kacsint ránk undorító vigyorral.
- Ja – feleli tömören Peter. – Én Peter vagyok.
- Jason – fúrom a pillantásomat Iler szemeibe, mire azokban gonosz fény csillan.
- Éppen jókor jöttetek, az úr segítségével helyrehoztuk a motort – néz ránk apa is.
A pillantása találkozik az enyémmel, de még így sem merek üzenni neki, ki tudja, mennyire éles Iler szeme. Iler közben Peterhez lép, és beszélgetni kezd vele, de örömmel látom, hogy a testvérem távolságtartó vele. Ez jó. Apa újra rám pillant, én pedig nagyon picit biccentek, mire látom, hogy kissé felenged.
- Anya? – kérdezem aggódva.
- Teázik. Fizették neki.
Elfintorodom. Milyen édes...
- Mehetünk, Peter? – pillant rá apa.
- Felõlem – von vállat.
- Akkor szállj be. – Apa Ilerhez fordul. – Köszönjük a segítséget, uram.
- Részemrõl a szerencse – húzza széles vigyorra a száját Iler. – Viszlát Peter és Jason.
- Hello – morogjuk szinte egyszerre.
Beszállunk, és már megyünk is, anyát a teaház elõtt szedjük fel.
- Fiúk, sziasztok! Apátok ilyen gyors volt, hogy szólt is nektek? – néz ránk mosolyogva.
- Aha – von vállat Peter.
- Mi történt pontosan? – kérdezem közben. – Apa nem sokat mondott, csak annyit, hogy valami gáz volt a kocsival.
- Igen, mikor kijöttünk a boltból, és elindultunk, egyszerûen lerobbant az autó pár méter után. Apátok rögtön kiszállt, hogy megnézze, a motorral történt-e valami, akkor jött oda az a kedves férfi – mutat a távolodó Ilerre. Megborzongok. Kedves férfi?! Istenem, anya, ha tudnád... – Felajánlotta a segítségét, és még egy teát is fizetett nekem.
- Aranyos – mosolygok kényszeredetten.

***

A hazaút mintha egy örökkévalóság lenne. Alex a hangokra kijön a nappaliból, és feltart minket, így vagy tíz perc is beletelik, mire végre fölérek a szobánkba.
Jiri ott áll bent. Élve, sértetlenül.
Gondolkodás nélkül a karjaiba vetem magam.
- Semmi baj sem volt - suttogom.
- Mi történt? – kérdezi apát.
- Megbabrálhatták a motort, miközben vásárolni voltunk, mert lerobbantunk. De segíteni már Iler jött oda. Undorítóan kedves volt Marie-vel, fizetett neki egy teát a mellettünk levõ teaházban, és akkor hívtatok. Nem akart bántani minket, de ideküldte a fiúkat – feleli apa.
- Találkoztunk – szólal meg Jiri. – Képeket kellett csinálniuk. Mellesleg a megfigyelésed elterelés, de most, hogy nem volt nyomom a villában, valószínûleg át fognak mindent szervezni. Most haza fognak menni Amerikába, keresni engem, titeket kicsit békén fognak hagyni. És... nem lesznek fejvadászok.
Ez nem tudom, mit jelent pontosan az õ nyelvükön, de érzem, hogy Jiri felsóhajt.
- És veled milyen volt? – néz most rám.
- Nyájas, kedves. Peterrel beszélgetett, de Peter kiszagolhatott valamit, távolságtartó volt, de csak annyit mondott, hogy nem tetszett neki a pasi képe. Anyát végül a teaház elõtt szedtük fel, de egyikünket sem bántotta Iler – felelem.
- Egyedül volt?
- Úgy látszott, de biztosan nem – feleli apa. – Na, lemegyek Mariehoz és a fiúkhoz, nem sejtenek semmit. A ruháidat áthozom még gyorsan, oké?
Pár perc múlva érkezik a fekete sporttáska, apa pedig el is megy. Jiri viszont... hallgat, mint a sír. Félve pillantok rá.
- Haragszol rám? – kérdezem halkan.
Határozottan döbbentem bámul rám.
- Hogy... én? Én haragszom-e... rád? – kérdezi.
- Szóval igen... – sóhajtok szomorúan, és lehajtom a fejem. – Sajnálom, ha ez most azért volt, mert valami elszúrtam, én igazán nem akartam, hogy megint veszélybe kerülj...
Megszeppenve hallgatok el, ahogy Jiri szorosan elém lép, egyik kezével a derekamnál fogva magához húz, a másikkal pedig az állam alá nyúlva felemeli a fejem.
- Kicsim... mondd csak, te teljesen megõrültél? – kérdezi gyengéden.
- Ööö... azt hiszem, nem. Miért? – pislogok rá zavartan.
- Azt... Azt gondolod, hogy haragszom rád? Bármiért is? – Keserûen felnevet. – Neked kellene gyûlölni engem, amiért folyamatosan ekkora veszélybe sodorlak, és most már a családodat is!
Most rajtam a sor, hogy döbbenten nézzek rá.
- Gyûlölni? Téged? – hápogom. – Soha, de soha nem lennék rá képes, Jiri.
- De hát...
- Nem számít, bármi is történjen – nézek a szemébe. – Amikor mindent elmeséltél, vagyis amikor apával mindent elmeséltetek, pontosan tudtam, mire vállalkozom. Tudtam, hogy veszélyes lesz, talán az életemet kockáztatom vele, de vállaltam. Vállaltam, mert nem érdekel, mi történik velem, minden erõmmel azon leszek, hogy véget érjen ez az egész hajtóvadászat utánad. Hogy végre nyugodtan, bujkálás nélkül élhess, és hogy utána melletted öregedhessek meg. Mert szeretlek.
Sokáig nem felel. Hosszú másodpercekig, csak néz a szemembe, és közben nagyot nyel. Aztán mozdul, és olyan szorosan ölel magához, mint még talán soha. Boldogan viszonzom a szoros ölelést, arcomat a nyakába temetve.
- Szeretlek, Jason – suttogja a fülembe. – Annyira nagyon szeretlek...!
- Én is szeretlek – súgom vissza. – Bármit vállalok és bármit megteszek érted, még ha ez neked sokszor nem is tetszik.
Felemel a karjaiba, és az ágy felé indul, de most nem fölém támaszkodva fektet végig rajta, hanem egymás mellé fekszünk le. Most már nem szorít annyira, csak úgy ölel, hogy láthassuk egymás arcát.
- Egy valódi kincs vagy – simítja hátra a hajam. – Nem tudom, mivel érdemeltelek ki.
- Egy biztos: mostantól soha nem fogsz megszabadulni tõlem – mosolygok rá.
- Szegény én! – sóhajt vigyorogva.
- Naaa! – biggyesztem le az ajkaimat.
- Hmmm? – húzza az agyam még mindig vigyorogva.
- Gonosz vagy.
- Ezt már mondtad egyszer, ha nem csal az emlékezetem. És én nyertem a végén – mosolyodik el csábosan.
- Gondolod, hogy most is te fogsz? – viszonzom a mosolyt.
A hátára döntöm, és lassan fölé mászom, lovagló ülésben helyezkedve el a csípõjén.
- Egészen biztos vagyok benne – dörmögi végigsimítva az oldalamon.
Finoman megmozdítja alattam a csípõjét, mire felsóhajtok, aztán mosolyogva hajolok le.
- Ezután a nagy izgalom után igazán kijárna nekünk egy kis megnyugtatás, nem gondolod? – suttogom az ajkaira.
- Igazad lehet – leheli, és én már csókolom is meg.
Finoman kényeztetjük egymás ajkait, most tényleg semmi vadság nincs bennünk. Ez az érzelmekrõl és a gyengédségrõl szól.

Újból szeretkezünk. Lassan, odaadóan érzelmesen. Leginkább az elsõ éjszakánkhoz tudnám hasonlítani... Az volt tele gyengéd szavakkal és suttogással, finom nyögésekkel és érintésekkel, édes csókokkal.
Amikor eljutok a csúcsra, muszáj magamhoz rántanom õt, hogy megcsókolhassam. Érzem magamon, hogy túl hangos nyögés készül kiszakadni belõlem... Így muszáj vagyok õt csókolni, miközben elélvezek, különben még anyáék is hallanák odalent.
Miután õ is elélvezett, sokáig fekszünk csendben egymás karjaiban. Összebújunk, simogatjuk egymás, néha finom csókokat váltunk, vagy hintünk el a másik testén. Most nincs szükség szavakra. Még ha szükségünk is lenne egy-egy szóra, elég a másik szemébe néznünk, és onnan mindent kiolvashatunk.
Többek között ezért is szeretem annyira. Olyan szinten egy hullámhosszon vagyunk, annyira megértjük egymást akár félszavakból is... És tudom, hogy õ is szeret engem, egy pillanatra sem kételkedem benne.
- Soha nem akarlak elveszíteni – suttogom a fülébe.
Halk, édes, boldog nevetés a válasz.
- Nem is fogsz, kincsem – csókolja meg a homlokom.
Még néhány percig fekszünk így, aztán halk kopogás hallatszik az ajtón. Reflexbõl húzom magunkra a finom szaténtakarót, mert tudom, hogy nem zártuk kulcsra az ajtót, és ha Peter vagy Alex az, tuti benyitnak.
- Fent vagytok, fiúk? – kérdezi anya halkan.
Megkönnyebbülten mosolyodom el, õ egészen biztosan nem fog bejönni.
- Igen – szólok ki.
- Nemsokára összeülünk kártyázni, nincs kedvetek csatlakozni?
Jirire pillantok, aki mosolyogva bólint.
- De, megyünk – felelem. – Adjatok negyed órát, és lent leszünk.
- Oké, várunk – feleli anya vidáman.
Kitakarom magunkat, aztán váltunk még egy csókot, mielõtt bevennénk magunkat a fürdõszobába. Most egyszerre fürdünk meg, egyrészt, mert miért ne, másrészt pedig mert így gyorsabb. Ugyan csak az tart minket vissza egymás újbóli megkóstolásától, hogy nemrég szeretkeztünk, és hogy várnak ránk odalent, visszafogjuk magunkat, és beérjük néhány csókcsatával, valamint egymás simogató kezeivel.
Lazán öltözünk fel, aztán frissen lépünk ki a szobából, és sétálunk le a nappaliba. Peter már javában vigyorog, ahogy leérünk.
- Kisimult az arcod, öcsi – néz rám. – Sikerült levezetni a feszültséget?
- Hagyd már õket, Peter, hadd turbékoljanak – mosolyog ránk anya.
Látszik rajta, hogy boldoggá teszi a mi boldogságunk.
- Egyébként igen, tökéletesen sikerrel jártunk – mosolygok Peterre.
Ezúttal egymás mellé ülünk, hiszen így mégiscsak könnyebb kártyázni. Rövid vita kezdõdik, hogy mit játsszunk, de végül a póker mellett döntünk, mert a többség arra szavaz. Már alig várom, hogy Peter vagy Alex fog elõbb rámenni Jiri lapjaira. Hogy aztán õ ügyesen kiüsse õket a nyeregbõl... Hehe.

A kocogás közben már végig Jason a poénok céltáblája. Nem szólok különösebben semmit, de ha durvulni, úgyis közbelépek. Viszont mikor visszaérünk, és még mindig nincsenek itthon Oliverék, felidegesítem magam, és azonnal elvonulok Jasonnel, az elsõ adandó pillanatban.

Ahogy beérünk, beszélni kezdünk. Két és fél órája mentek el, és ez semmi jót nem jelent, hiszen nem is hívtak. Végül Jason csörgeti meg õket, de kihangosítva.
- Jason? – Oliver hangja furcsa.... nagyon.
- Igen, én vagyok az. Minden rendben? Hol vagytok?
- Jason...
- Üdv, szépségem. - ILER?!
- Ki van ott?!
- Ennél igazán kellemesebb fogadtatásra vágytam.
- Ki maga?
- A barátaim csak Ilernek szólítanak. - Barátaid a faszt! Aljas mocsok!
- Ezzel aztán igazán kisegített, ennyi erõvel Aladdinként is bemutatkozhatott volna. - Jason hidegvére most jól jön. nem hisztizik, nem balhézik, mintha tényleg csak az idegesítené, hogy nem tudja, kivel beszél.
- Nem kedvelem a repülõ szõnyegeket.
- Elég már az üres dumából! Mit keres ott? Miért vette el a telefont az apámtól?! Mit csinált velük?! – Azonnal közbelépek, és hátulról ölelem át Jasont. Nem szabad most pánikolnia.
- Ó, igazán nem kellene aggódnia. A szüleinek kutya baja.
- Akkor meg?! Mi a francot akar tõlünk?
- Azt hiszem, ezt már elmondták magának egyszer.
- Érdekes, nekem nem rémlik semmi ilyesmi.
- És ha azt mondom, Diod?
- Ó! Szóval maga a sebhelyes arcú férfi puszipajtása. Értem már. És volna szíves megmondani, hogy mi a fészkes fenéért nem szálltak még le rólam? És hogy miért kell belekeverni a családomat is? Tudtommal Jiri Vondra az én ügyfelem volt, amíg fel nem szívódott. Mert nem, ha erre kíváncsi, továbbra sem jelentkezett.
- Mondjuk úgy, hogy kicsit gyanús maga meg a kis családja.
- Á, remek! Akkor legyen oly’ kedves és árulja már el, hogy mi a francot mondjak, hogy végre elhiggyék, hogy semmi közöm ahhoz a fickóhoz?
- Nem kell mondani semmit.
- Akkor meg?!
- Jöjjön el a szüleiért. Egyedül. – Nem. – Ha egyedül jön, hiszünk magának. A másik lehetõség az, hogy ketten jönnek, és átadja nekünk Diodot.
- Hányszor mondjam még, hogy fogalmam sincs, ki az a Diod?!
- Egy órát kap. Egy óra múlva jöjjön be a legközelebbi városba. Egyedül, vagy készen arra, hogy átadja Diodot.


- Nem mehetsz oda – jelentem be, mikor letette a telefont.
- Muszáj. Nem tehetek mást...
- Ha odamész egyedül, téged is elfognak, Jason! – Nem hiszem el, hogy ez történik, pont most, amikor minden ilyen jól alakult!
- Téged viszont ha agyonvernek se foglak átadni nekik.
- Én viszont nem foglak ezüst tálcán felkínálni nekik, hogy kárt tehessenek benned.
- Nem hagyhatom, hogy bántsák a szüleimet! Csak te és a családom számítotok nekem... Egyikõtöket sem veszíthetlek el.
- Jason...
- Kérlek! – Megragadja a kezem. Tudom, célt fog érni, de tartom magam. Nem engedhetem el ilyen könnyen.  – Gondoljuk át... Gondoljuk át, hogy mire készülhetnek! Te ismered õket... tudsz a fejükkel gondolkozni. Mit gondolsz, most mit terveznek?
- Nem tudom...
- Szerelmem! Nem mondok és nem kérek semmit, hogy megtehessem. Csak próbáljuk meg kitalálni, hogy mire készülhetnek, kérlek! Nélküled nem tudom megcsinálni.
- Jó, jó. Rendben. – Gyorsan végigfuttatom az agyamban az ilyen helyzetek forgatókönyvét.  – Az biztos, hogy ellenõrizni akarnak. Ha odamész egyedül, végig szemmel fognak tartani, és közben valakit ide fognak küldeni a házba, hogy mindent átkutasson utánam. Ha nem találnak meg, nem tehetnek semmit. Így is sokat kockáztatnak azzal, hogy az apádat fenyegetik, aki egyébként szerintem csakis az anyád miatt nem szerelte le õket.
- Oda kell mennem, Jiri. Nem tehetünk mást. Oda kell mennem, neked pedig el kell rejtõznöd egy biztos helyre, amíg vissza nem jövünk. Ha nem találnak rád, biztonságban vagyunk. A holmidat mind elkeverjük apa vagy a fiúk cuccai közé, és úgy fog tûnni, mintha egyedül lennék a szobádban.
- Kérlek... könyörgöm! Ha akarod, magammal viszem Petert. Biztosan eljönne velem... feltéve, ha erre nem harapnak. Ha a testvéremmel megyek, akkor is baj lenne belõle?

- Peter mindenképp veled megy - jelentem be, majd nyugodtabban folytatom. - Gyanítom, nem fogják felfedni magukat - sóhajtok fel. - Valahogy eladták Marienak, hogy mi történt. Ilert ismerve kilõtték az autó kerekét és Marie a kocsiban ült, miközben Ilerrel beszéltünk, nem is látta õket. Nem fog neki feltûnni. Vagy valami ehhez hasonlót tudok elképzelni. - Felsóhajtok, majd magamhoz rántva ölelem meg. - Menjetek. Te és Peter. Alexnek nem szólunk, megmondjuk, hogy én elmegyek egy kicsit... mert egyedül szeretnék lenni. Te meg Peter elmentek apádék elé, rendben? - suttogom a fülébe.
- Nem lesz baj, ugye? - kérdezi remegõ hangon.
- Nem fogja kiirtani a családodat egy ír kisvárosban, hidd el - mondom. - Rám pályázik. Ez az egész arra kell, hogy itt leszek, vagy nm. Szóval pakoljuk el a holmijaimat apádéi közé - sóhajtok fel.

Alig tíz perc múlva a cuccaim Oliveré között, a szobából minden nyomát eltûntettem annak, hogy valaha itt jártam. Peter viszonylag gyorsan és lazán bevette, hogy mi a helyzet, Alex kicsit nehézkesebben. Erõlködött, hogy miért hagyjuk egyedül, õ is jön velem vagy elmegy Peterékkel, de sikerült meggyõzni, így negyed órával a hívás után én már az erdõben vagyok, és az úton elhajtó kocsit figyelem. Egy taxi, amit iderendeltek Jasonék, hogy elmenjenek az apjuk elé.
Messze persze nem megyek a villától. Alex még bent van, nem akarom, hogy baja essen, de amikor hallom magam körül az ismerõs jelzõhangokat, felsóhajtok megkönnyebbülésemben. Loan, Kirk, Neol és Jade.
- Nem igaz, hogy itt sem szabadulok meg tõletek - mondom félhangosan, mire négy alak jelenik meg körülöttem.
- A reptéri muksó volt a spicli - mondja Neol, mire felvont szemöldökkel nézek rá.
- Be kell mennünk. Vannak bent? - kérdezi Jade.
- Alexander, Jason testvére. Nem tud semmit, nagyon ügyesek legyetek - mondom halkan.
- Meglesz - kacsint rám Kirk, majd eltûnnek a fák között.
Felsóhajtok.
Nem tudom, mi lenne a helyes. Ennyire belekevertem Jasont és a családját. De ki már nem szállhatok. Jason nem tudna nélkülem, én meg nem tudnék nélküle élni. Akkor inkább itt, helyben lövöm magam fejbe.
De tényleg halvány fogalmam sincs, mit kell tennem.

Alig negyed óra múlva visszajönnek.
- Nem vagy ott - mondja bölcsen Kirk.
- Csináltunk képeket, sehol nem volt árulkodó nyom, nem lesz gáz. Még a mosogatóban sem volt egyel több pohár, mint kellene lennie. Egyelõre nyugi lesz - folytatja Jade. - Nekünk most vissza kell mennünk. Jelenteni fogjuk, hogy nem találtuk a nyomodat, és visszamegyünk Amerikába, hogy ott keressünk téged, szóval nyertetek pár nyugodt napot, használjátok ki.
- Mik a céljaik? - kérdezem.
- Akhir megfigyelése csak elterelés - suttogja Neol. - Ketten figyeljük Jasont, ketten Akhirt, legalábbis eddig így volt. Most, hogy nem vagy itt, nem tudom, mit fognak lépni, de otthon jelentünk. Jasonnél leszel?
- Igen - felelem.
- Fejvadászok lesznek? - kérdezek rá félve. Rhage bármire képes.
- Kizárt. Mi sem ölhetünk meg. Jasont, Akhirt, akárkit megölhetjük ha útban van, de téged élve és sértetlenül kell visszavinni hozzá. Egyébként... - néz mélyen a szemembe Neol. - Ez az Alex gyerek elég zakkant gyerek... de legalább jól néz ki.
- Mire gondolsz? - kérdezem, de látom, hogy elgondolkodik,.
- Tudod mit? Semmi. - Felállnak, és már el is illannak a szemem elöl, én meg kicsit közelebb húzódok a villához, de nem megyek vissza. Addig semmiképp, amíg Jasonék haza nem érnek.

___

Amikor már látom a kocsit, visszamegyek. Alex a nappaliban ül.
- Üdv - néz rám.
- Hasonlókat - sóhajtok fel, és elindulok felfelé, de a hangja megállít.
- Nem tudom, mi a baj, de mire hazajönnek, szedd össze magad. Jason ki fogja szagolni, hogy ideges vagy - mondja, mire hátra sem nézek, csak egy köszönömöt morgok, és megyek is tovább.

Nem telik bele tíz perc, berobban a szobába Jason és Oliver. Elõbbi a karomba veti magáét, és felsóhajt.
- Semmi baj sem volt - suttogja.
- Mi történt? - kérdezem Olivert.
- Megbabrálhatták a motort, miközben vásárolni voltunk, mert lerobbantunk. De segíteni már Iler jött oda. Undorítóan kedves volt Marie-vel, fizetett neki egy teát a mellettünk levõ teaházban, és akkor hívtatok. Nem akart bántani minket, de ideküldte a fiúkat - néz rám.
- Találkoztunk. Képeket kellett csinálniuk. Mellesleg a megfigyelésed elterelés, de most, hogy nem volt nyomom a villában, valószínûleg át fognak mindent szervezni. Most haza fognak menni Amerikába, keresni engem, titeket kicsit békén fognak hagyni. És... nem lesznek fejvadászok. - Látom, hogy Oliver mellkasáról egy egész hegy omlik le, annyira megnyugszik, és én is felsóhajtok újra. Nem tudom mit tettem volna, ha mégis... de ha most nem jelentette be Loenéknak, nem fogja már, ez teljesen biztos.
- És veled milyen volt? - kérdezem Jasont.
- Nyájas, kedves. Peterrel beszélgetett, de Peter kiszagolhatott valamit, távolságtartó volt, de csak annyit mondott, hogy nem tetszett neki a pasi képe. Anyát végül a teaház elõtt szedtük fel, de egyikünket sem bántotta Iler - meséli Jason.
- Egyedül volt? - kérdezem.
- Úgy látszott, de biztosan nem - mondja Oliver. - Na, lemegyek Mariehoz és a fiúkhoz, nem sejtenek semmit. A ruháidat áthozom még gyorsan, oké? - kérdezi, mire bólintok.
Percekkel késõbb annyira nyílik az ajtó, amíg a fekete sporttáskámat visszahozza, majd megy is le.
De nem tudok megszólalni. Jason...  biztos gyûlöl engem, hiszen õ sem szól. Megérteném... miattam vannak ilyen veszélyben.

Mire visszamegyünk a házba, a vacsora már szinte készen vár minket. Még egy gyors zuhanyt megengedünk magunknak, aztán kaja. Anya az egyik specialitását fõzi, aminek a receptjét soha senkinek nem árulja el, csak én tudom. Egyszer még gimnazista koromban mesélte, hogy náluk ez amolyan családi hagyomány, hogy egyetlen ember tudja a receptet a családban, és csak egy embernek lehet tovább örökíteni. Anya engem választott, nekem pedig majd tovább kell adnom valamelyik gyermekemnek... Ha lesz. Ha nem, akkor majd az unokahúgomnak. De ilyesmin korai is lenne még gondolkozni.
Evés után mindannyian beülünk a nappaliba – én természetesen Jiri ölébe telepedve –, de apa szinte rögtön felpattan, hogy van egy meglepetése. És percek múlva két üveg vodkával tér vissza. Nem tagadom, a vodka eszembe juttatja az elsõ éjszakánkat... Hogy milyen csodálatos is volt.
- Ennyit a reggeli futásról – sóhajt fel Peter.
- Ennyire gyenge az állóképessége, katona? – csapja le a labdát Jiri.
- Szeretné holnap egy szikláról ugrással tesztelni, hogy melyikünk fittebb, ügynök? – kérdez vissza Peter.
- A világért sem kockáztatnám a testi épségét, Mr. Williams.
- Mögém bújva próbálja óvni a seggét a sérüléstõl, ügynök? – vigyorog Peter. - Vagy az öcsém elõtt nem szeretne megszégyenülni? – vonja fel a szemöldökét.
- Ha óhajtja, többszörösen is a homokba döngölöm, katona.
- Maga csak ne döngöljön engem sehova, Mr. Frantisec.
- Akkor holnap ugrunk?
- Hajnalban elmegyünk kocogni, ahogy Alex kérte. Dél körül ugrunk, este megyünk túrázni, ahogy anya kérte.
Apa eddig bírta, õ itt már elröhögi magát.
- Alfahímek vitája – nevet.  
- Tényleg mentek holnap...? – szólal meg anya némi aggodalommal a hangjában.
Bevallom, ezen osztozom vele... Imádom Jirit és minden képességét, de ez a sziklaugrás határozottan rémisztõen hangzik.
- Ugyan anya, hagyd õket – felel Alex. – Egy ügynök és egy katona, nekik ez csak játék lesz. Mintha fociznának... vagy mintha kitennék az asztalra a farkukat, és lemérnék.
- Ne minket okolj azért, mert a te kiképzésed semmi nem volt – vág vissza Peter.

Apa folyamatosan töltögeti a poharainkat, én pedig hatalmas örömmel figyelem, hogy Jiri egészen fel van oldódva. Sõt... teljesen beépült a családba. És én ennek nagyon, nagyon örülök!
- Amíg ti futkároztok reggel, elmegyünk anyátokkal és veszünk húst – veti fel apa hirtelen. – Holnap után este grillezhetnénk is, van sütõ az udvaron.
- Ezer éve nem grilleztem – felelem lelkesen. – Én benne vagyok!
- Apa süt, mi meg majd hülyülünk – mondja Alex, komoly arca láttán elnevetjük magunkat.

Mikor már megfelelõ mennyiségû vodka pihen a gyomrunkban, felváltva akarjuk keresztben lenyelni a szobát, akkorákat ásítunk. Apa el is zavar mindenkit aludni.
- Hatkor itt – ásít Peter. – Lehetõleg ne késsetek el, mert felmegyek értetek.
- Bezárjuk az ajtót – vigyorgok rá.

A szobánkban már csak bedõlünk az ágyba. Most nem történik semmi olyan, ha úgy nézzük, mára már meg volt ez is, többször is, meg az ivászat is megfelelõ módon lefárasztott minket. Úgyhogy csak összebújunk, és egy kis ártatlan csókolózás után összegabalyodva merülünk mély álomba.

***

Reggel arra a kellemetlen érzésre kelek, hogy Jiri bõre mintha távolodna tõlem. Elégedetlenül kezdek mocorogni, de végül teljesen eltûnik mellõlem a teste melege. De aztán megcsap a friss levegõ, valamint a tenger illata és halk morajlása, és így már mosolyogva nyitom ki a szemeimet.
- Jó reggelt – kelek fel.
- Neked is, kincsem – ölel magához. – Remek idõ van a kocogáshoz – jegyzi meg, én pedig egyetértõen bólintok.
Váltunk néhány finomabbnál finomabb jóreggelt-csókot, aztán õ bemegy a fürdõbe. Míg bent van, én kikészítem a ruháinkat, aztán váltás.
Mire leérünk, az asztalnál már ott ül Peter és Alex, az asztalon friss kávé és reggelire müzli. Aztán megjelenik apa is, bár annyira nem figyelem meg magamnak, csak miután Jiri megszólal reggeli után.
- Oliver, kimehetnénk a kocsihoz? Azt hiszem, elhagyhattam valamit.
Apára pillantok, és látom is, hogy kicsit feszült az arca. Remélem, nincs semmi baj...
Mikor pár perc múlva visszaérnek, én már veszem is a lapot.
- Ohh, ezt kerested – mosolygok a kezében lévõ toll láttán.
- Igen, de tényleg a kocsiban esett ki szerencsére.
- Mehetünk? – áll fel Peter.
 Egyöntetû bólogatás a válasz, így indulunk is.
- Tenger vagy erdõ? – kérdezi Alex.
- Erdõ, az izgalmasabb – felelem.
Még lopok egy csókot, aztán megyünk is.
- Legalább felfedezzük anyának, hogy merre lehet majd menni – mondja Peter.

***

A levegõ kellemes, az erdõ pedig gyönyörû a hajnali napsugarak fényében. Végig együtt futunk, senkit nem hagyunk le, bár Jiri és Peter néha rendeznek egymás között versenyeken, de akkor is bevárnak minket.
- Borzasztóan gyerekesek vagytok – dorgálja õket Alex mosolyogva.
- Pont ezt imádjátok bennünk – vágja rá Peter.
- Ez így van – helyeselek Jirire pillantva.
Behozom a kis lemaradásomat, és mellé csatlakozom, hogy megfoghassam a kezét egy pillanatra.
- Nem gondoltam, hogy ilyen jól bírod majd, öcsi – jegyzi meg Peter.
- Ne lepõdj meg, edzésben vagyok – vágok vissza.
- Alaposan edzésben vagy tartva, a feneked is szép, kerek – kontrázik Alex, mire most én veszem célba õt, és kergetem meg alaposan, ezen meg Jiri és Peter nevetnek.
Innentõl kezdve persze majdnem az egész út az én cukkolásomból áll. Õk meg persze élvezik és jókat nevetnek. De ezért még mindhármójukkal számolok...
- Persze, mindig könnyû a legkisebbel szórakozni – morgom, mikor már a ház elõtti feljárón sétálunk.
- De legalább beismered, hogy te vagy a legkisebb – fûzi tovább Peter vigyorogva.
- Éppen ezért kéne minimum térdre borulnod elõttem, hogy ugyanannyit futottam, mint ti, és nem vagyok jobban kifulladva – nézek rá felvonva az egyik szemöldököm.
- Ajaj – húzódik Alex Jiri mellé. Aztán eltakarja a száját a kezével, de úgy súg neki, hogy én is biztosan halljam. – Vigyázz, ez az ügyvéd-tekintet!
Erre már dühösen, villámokat szóró tekintettel meredek rá.
- Ez meg az „elvesztettem az ügyet”-nézés – röhög Peter.
- Te is pontosan tudod, hogy eddig minden ügyemet megnyertem – morgok rá. – Egyébként meg elmehettek a sunyiba! – nyitom ki az ajtót.
- Beletörne a nyelved, ha káromkodnál egyet, ugye? – cukkol tovább Alex.
Erre már csak egy mély sóhajjal válaszolok.
- Anya, apa, megjöttünk! – szólok inkább, de csak a mély csend válaszol. Értetlenül sétálok a nappaliba, aztán a konyhába is, de sehol senki. – Anya? Apa?
- Hagyd, biztos huncutkodnak – kuncog Peter, miközben elindul fölfelé a lépcsõn.
- Akkor is visszaszólna valamelyikük, hogy mindjárt jönnek – ellenkezek.
Csak futólag pillantok Jirire, de mikor meglátom az arcán átfutó feszültséget, a szemébe nézek. Elszorul a torkom. Lehet, hogy baj van?
- Azt hiszem, nem ártana megfürdenem. Jössz, édesem? – fogom meg Jiri kezét.
Tudom, hogy ezzel tovább fûzöm Peter és Alex gondolatait, de legalább nem fognak szagot.
- Óóó, fürdeni, mi? – Peter már röhög is.

Amint bezáródik mögöttünk a szoba ajtaja, már fordulok is Jirihez.
- Baj, van ugye? – kérdezem félve.
- Nem tudom, kicsim – sóhajt gondterhelten. – Gondolom sejted, hogy nem apád tolláért mentünk ki a kocsihoz.
- Persze.
- Beszélni akart velem, mert aggódott, hogy esetleg baj lehet.
- Baj? Miféle baj? – kérdezem zaklatottan.
- Héé, nyugodj meg! – ölel magához. Leül az ágy szélére, és engem is magával húz. – Azt mondta, hogy maximum két órát lesznek távol, vagy szól telefonon, ha elhúzódik.
- És ha nem...?
- Akkor kezdjünk aggódni – feleli halkan.
Nagyot nyelve nézek rá, aztán már kapok is a telefonom után. A Blackberryért. Megnézem az idõt, és érzem, hogy a gondolat mázsás súlyként nehezedik a vállamra.
- Két és fél órája mentek el – suttogom.
- Nem hívott? – Megrázom a fejem. – Felhívom.
Már nyúlna is a mobilért, de nem hagyom, újra megrázom a fejem.
- Nekem kell felhívnom – nézek rá. – Ha tényleg... baj van, akkor az lenne a legrosszabb húzás, ha a te hangod hallatszana.
Látom, hogy ökölbe szorul a keze, de tudja, hogy igazam van, így kényszeredetten rábólint.
- De hangosítsd ki.
- Ha megígéred, hogy egy mukkot sem szólsz.
- Ígérem – néz a szemembe.
Bólintok, aztán nagyot sóhajtok. Kikeresem apa rendes számát a telefonkönyvbõl, tárcsázok, aztán megnyomom a kihangosító gombot.
- Jason? – szól bele apa a telefonba, mire akkora sóhaj szakad fel a mellkasomból, mintha egy hegyet emeltek volna le a vállamról.
- Igen, én vagyok az – felelem. – Minden rendben? Hol vagytok?
- Jason...
Mocorgás a vonal túlsó végén.
- Üdv, szépségem.
Látom, hogy Jiri egész testében megfeszül. Nekem nem ismerõs a hang, de ezek szerint õ nagyon is felismeri.
- Ki van ott?!
- Ennél igazán kellemesebb fogadtatásra vágytam.
- Ki maga? – emelem fel a hangom.
- A barátaim csak Ilernek szólítanak.
Megáll bennem az ütõ. Iler... de legalább nem Rhage.
- Ezzel aztán igazán kisegített, ennyi erõvel Aladdinként is bemutatkozhatott volna – fújtatom.
Tudom, hogy hazudnom kell. Ha megtudja, hogy tudom, ki õ, azzal elárulom magunkat.
- Nem kedvelem a repülõ szõnyegeket.
- Elég már az üres dumából! Mit keres ott? Miért vette el a telefont az apámtól?! Mit csinált velük?! – kérdezem egyre zaklatottabban, mire Jiri már mozdul is, a hátam mögé ül, és így ölel át szorosan, hogy valamennyire meg tudjon nyugtatni.
- Ó, igazán nem kellene aggódnia. A szüleinek kutya baja.
- Akkor meg?! Mi a francot akar tõlünk?
- Azt hiszem, ezt már elmondták magának egyszer.
- Érdekes, nekem nem rémlik semmi ilyesmi.
- És ha azt mondom, Diod?
- Ó! Szóval maga a sebhelyes arcú férfi puszipajtása. Értem már. És volna szíves megmondani, hogy mi a fészkes fenéért nem szálltak még le rólam? És hogy miért kell belekeverni a családomat is? Tudtommal Jiri Vondra az én ügyfelem volt, amíg fel nem szívódott. Mert nem, ha erre kíváncsi, továbbra sem jelentkezett.
- Mondjuk úgy, hogy kicsit gyanús maga meg a kis családja.
- Á, remek! Akkor legyen oly’ kedves és árulja már el, hogy mi a francot mondjak, hogy végre elhiggyék, hogy semmi közöm ahhoz a fickóhoz?
- Nem kell mondani semmit.
- Akkor meg?!
- Jöjjön el a szüleiért. Egyedül. – Jiri karja megfeszül körülöttem, és érzem, hogy hevesen rázza a fejét. – Ha egyedül jön, hiszünk magának. A másik lehetõség az, hogy ketten jönnek, és átadja nekünk Diodot.
- Hányszor mondjam még, hogy fogalmam sincs, ki az a Diod?!
- Egy órát kap. Egy óra múlva jöjjön be a legközelebbi városba. Egyedül, vagy készen arra, hogy átadja Diodot.
Aztán a vonal minden további vitát megelõzve megszakad.

Hevesen dobogó szívvel meredek az elnémult telefonra, és nem tudom eldönteni, hogy sírjak, sikítsak, vagy a kettõt egyszerre megtéve kiugorjak az ablakon.
- Nem mehetsz oda – jelenti ki Jiri.
A hangja és az arca legalább olyan feszült, mint az enyém.
- Muszáj – fordulok szembe vele kétségbeesve. – Nem tehetek mást...
- Ha odamész egyedül, téged is elfognak, Jason! – Ha nem látnám a saját szememmel, el sem hinném azt az õszinte rettegést a szemeiben.
- Téged viszont ha agyonvernek se foglak átadni nekik.
- Én viszont nem foglak ezüst tálcán felkínálni nekik, hogy kárt tehessenek benned.
- Nem hagyhatom, hogy bántsák a szüleimet – suttogom könnyes szemekkel. – Csak te és a családom számítotok nekem... Egyikõtöket sem veszíthetlek el.
- Jason...
- Kérlek! – ragadom meg a kezét. – Gondoljuk át... Gondoljuk át, hogy mire készülhetnek! Te ismered õket... tudsz a fejükkel gondolkozni. Mit gondolsz, most mit terveznek?
- Nem tudom...
- Szerelmem! – suttogom. Két kezem közé fogom az arcát, és így nézek a szemébe. – Nem mondok és nem kérek semmit, hogy megtehessem. Csak próbáljuk meg kitalálni, hogy mire készülhetnek, kérlek! Nélküled nem tudom megcsinálni.
- Jó, jó. Rendben. – Látom, hogy komolyan végiggondolja a fejében a dolgokat, én pedig nem zavarom, csak fogom a kezét, és figyelem. – Az biztos, hogy ellenõrizni akarnak. Ha odamész egyedül, végig szemmel fognak tartani, és közben valakit ide fognak küldeni a házba, hogy mindent átkutasson utánam. Ha nem találnak meg, nem tehetnek semmit. Így is sokat kockáztatnak azzal, hogy az apádat fenyegetik, aki egyébként szerintem csakis az anyád miatt nem szerelte le õket.
- Oda kell mennem, Jiri. – Mikor már ellenkezne, az ajkára teszem az ujjamat. – Nem tehetünk mást. Oda kell mennem, neked pedig el kell rejtõznöd egy biztos helyre, amíg vissza nem jövünk. Ha nem találnak rád, biztonságban vagyunk. A holmidat mind elkeverjük apa vagy a fiúk cuccai közé, és úgy fog tûnni, mintha egyedül lennék a szobádban.
Látom, hogy még mindig nem gyõztem meg.
- Kérlek... könyörgöm! Ha akarod, magammal viszem Petert. Biztosan eljönne velem... feltéve, ha erre nem harapnak. Ha a testvéremmel megyek, akkor is baj lenne belõle?

- Mi most bemegyünk, fiatalok. Jöttök ti is, vagy még maradtok? – halljuk meg Oliver hangját. Persze bemegyünk velük, de a pillantásából tudom, hogy õ is azt gondolja, amit én: ide még ma vissza fogunk jönni. Amint lehet.

Étkezés után minket beterelgetnek a nappaliba, Marie és Jason pedig összeszedik a tányérokat és ételmaradékokat. Nem arról van szó, hogy félek Peteréktõl, de jobban örülök, hogy Oliver is velünk jön beszélgetni. Ha kényes lenne a téma, legalább segít kimászni belõle.
- Szóval Dusek... szereted az öcsémet, igaz? - kérdezi Alex.
- Ha nem így lenne, itt sem lennék.
- És hogyhogy nem kell dolgoznod? - kérdezi megint.
- Kényszerpihenõ. A legutóbbi bevetésen rossz helyen voltam, mikor egy pokolgép felrobbant, és pár retesz elkapott. Nem sok, de arra pont elég, hogy elküldjenek pihenni, és Jasont is ápolgattam, õ sem volt jól.
- Jó, ne vallasd már - mondja Peter.
- Nem vallatom, érdeklõdök - jelenti be Alex.
- Egyikünk sem hülye, fejezd be, mielõtt Jason kiszagolja, és kapunk - sziszegi Peter.
- Igaza van, Alex. Nyugodj meg, ha baj lenne Dusekkel, már nem lenne velünk - mosolyog rá Oliver is, és pont végszóra fut be az emlegetett.
- Uraim, megbocsátanak, ha most elrabolom a legjóképûbb férfit a szobából? – kérdezi vigyorogva, mikor mellém lép.
- Mégis mi szükséged van rám? - szólal meg Peter.
- Inkább neked lenne szükséged mondjuk egy tükörre, testvérkém – feleli neki nevetve.

A szobába megyünk, és összeszedjük  szükséges holmikat, tehát két törülközõt, és már megyünk is a korábban kiszúrt kis öbölhöz.
Ott persze mászni kell, de meg vagyok lepve, hogy Jason mennyire ügyes ebben is! Viszont a lába nem olyan hosszú, mint az enyém, így a cél elõtt nehézségei akadnak.
- Ugorj le, kicsim! Elkaplak.
- Peeersze, aztán kitöröd a nyakadat is. Majd a homok megfog - szól vissza.
- Hogyisne, hogy kitörd mindkét lábad? Felejtsd el. Na, gyere! Nem lesz baj, ne félj!
- Ha eltörik valamid, én fogok beletörni másodjára.
Sikkantva ugrik le a szikláról, én meg felnevetve kapom el. Hihetetlenül édes!

Pláne, mikor már vetkõzik. Tudja, hogy nézem... tudom, hogy tudja, direkt húzza az idegeimet, és el is éri amit akar. Borzalmasan megkívánom, pedig még nem is teljesen meztelen. Egy csók után hozzányomom a merevedésemet, mire felnyög.
- Jiri...
- Ezt akartad, nem?
- Dehh. És mi lesz a fürdés..ah..sel?
- A tenger megvár – suttogom, és már bele is lendülök.
Az elõjáték most sem hosszú, hiszen ez megint inkább a vágyról és a kalandról szól. Az izgalom, hogy utánunk jöhetnek, az érzés, hogy mennyire imádom, a látványa... egyszerre veszik el az eszem. Ahogy alattam nyöszörög, valami utánozhatatlanul jó érzés, pláne az, amikor felém keveredik, és õ irányít, amit persze nem hagyok neki sokáig. Ahogy a nevemet nyögi, az elsõt, megint elvesztem a fejem, és hiába van õ fent, én diktálom a tempót.
Miután mindketten elélvezünk, életem legjobb pár óráját élem át.
Nevetés, kacagás, játék, ahogy a vízbe vetjük magunkat. Vele még ez is hihetetlenül jó érzés. Leírhatatlan és utánozhatatlan.
Pláne, amikor a vízben szerelmet vall nekem, és én viszonzom. Hiszen imádom... mindennél, mindenkinél többet jelent nekem. Az életemnél is.

Mire visszaérünk, már vacsoraidõ van. Jason anyja valami sült húst csinált, nem árulta el pontosan, hogy hogyan és mit, de kifejezetten finom volt, hozzá burgonya.
- Hoztam magunknak valamit - mondja Oliver, mikor már a nappaliban ülünk. Peter velünk szemben, Alex az ablak alatt, Marie és Oliver egymás mellett, Jason az ölemben. Oliver felpattan és a szobájukba megy, majd percekkel késõbb visszatér egy hatalmas vigyorral és két üveg vodkával.
- És még van - mondja büszkén.
- Ennyit a reggeli futásról - sóhajt fel Peter. Háh, ezt nem hagyhatom ki!
- Ennyire gyenge az állóképessége, katona? - nézek rá. Persze rögtön veszi a lapot.
- Szeretné holnap egy szikláról ugrással tesztelni, hogy melyikünk fittebb, ügynök? - kérdez vissza.
- A világért sem kockáztatnám a testi épségét, Mr. Williams.
- Mögém bújva próbálja óvni a seggét a sérüléstõl, ügynök? - vigyorog Peter. - Vagy az öcsém elõtt nem szeretne megszégyenülni? - vonja fel a szemöldökét.
- Ha óhajtja, többszörösen is a homokba döngölöm, katona - sziszegem, de persze nem vagyok ideges, hiszen ez csak játék.
- Maga csak ne döngöljön engem sehova, Mr. Frantisec - néz rám fellengzõsen, de ott a vigyor az ajkain.
- Akkor holnap ugrunk? - kérdezem.
- Hajnalban elmegyünk kocogni, ahogy Alex kérte. Dél körül ugrunk, este megyünk túrázni, ahogy anya kérte - mondja, mire bólintok. Oliverbõl itt tör ki a röhögés.
- Alfahímek vitája - jegyzi meg, fulladozva a röhögéstõl.  
- Tényleg mentek holnap...? - kérdezi Marie, kicsit aggódva.
- Ugyan anya, hagyd õket. Egy ügynök és egy katona, nekik ez csak játék lesz. Mintha fociznának... vagy mintha kitennék az asztalra a farkukat, és lemérnék - vigyorog ránk Alex.
- Ne minket okolj azért, mert a te kiképzésed semmi nem volt - mondja Peter.
Közben Jason érdeklõdve hallgat minket, néha fel-felkuncogva, Oliver pedig végül szerez poharat és mindenkinek tölt egy kicsit.
Beszélgetünk, nevetünk, és rájövök, hogy mennyire hiányzott egy család. Most az övékének a része lenni, ha csak ideiglenesen is, kifejezetten feltölt energiával. Bár elgyengít bizonyos tekintetben, mégis erõsebb tesz, hiszen bármelyikükért ölni tudnék már. Pláne az én kis édesemért.
- Amíg ti futkároztok reggel, elmegyünk anyátokkal és veszünk húst. Holnap után este grillezhetnénk is, van sütõ az udvaron.
- Ezer éve nem grilleztem - jegyzi meg Jason. - Én benne vagyok!
- Apa süt, mi meg majd hülyülünk - mondja Alex komoly arccal, amivel csak azt éri el, hogy megint felnevetünk rajta. Érdekes férfi ez az Alex. Peter egyértelmûen kedvel, de abban nem vagyok biztos, hogy Alex mit is gondol igazán rólam, viszont Jasont nem lenne értelme megkérdezni. Nem érzem, hogy nem kedvelne, csak... mintha fenntartásai lennének velem kapcsolatban. Vagy talán a ténnyel, hogy az öccse nem a nõkre, hanem a pasikra bukik, pláne hogy még passzív is. Nekem sem biztos hogy tetszene, fordított esetben.

Amikor már mindannyian kellõen sokat ittunk ahhoz, hogy hamar elaludjunk, Oliver feloszlatja tömeget, hiszen mindenki ásítozik, és egyébként is, reggel kelni kell, ha még kocogni is akarunk.
- Hatkor itt - mondja Peter ásítva. - Lehetõleg ne késsetek el, mert felmegyek értetek.
- Bezárjuk az ajtót - mondja neki Jason vigyorogva.

Fent, a szobában aztán semmi sem történik. A fürdés megvolt mára, és ez a kis ivászat Jasont is, és engem is leszívott annyira, hogy csak bedõljünk az ágyba, összegabalyodva öleljük egymást és mélységes álomba merüljünk.

___

Reggel a hajnali napsugár simogatására, és Jason halk szuszogására ébredek. Szokatlanul jól és nyugodtan aludtam, és láthatóan nem volt semmi baj. Lehámozom magamról Jasont, aki erre ébredezni is kezd, de én csak az ablakhoz lépek, és kinyitom. Kintrõl friss illat, a tenger hangja áramlik be, mire mosolyogva nyitja ki a szemeit, és pillant rám.
- Jó reggelt - köszönt, és felkel.
- Neked is, kincsem - ölelem át. - Remek idõ van a kocogáshoz - állapítom meg, mire bólint.
Néhány csók után elmegyek a fürdõbe, õ addig kikészíti a ruháinkat, aztán amíg én öltözök és bevetem az ágyat, õ bitorolja a fürdõt.
Mire leérünk, a kávé már lefõzve, a reggelinek szánt müzli az asztalon, az asztal mellett ül Peter és Alex is.
A köszöntgetések után csatlakozik Oliver is, de látom, hogy mondani szeretne valamit, így mikor én már végeztem a reggelivel, rá pillantok.
- Oliver, kimehetnénk a kocsihoz? Azt hiszem, elhagyhattam valamit - mondom, mire bólint, és már megyünk is.
- Mond - nézek rá.
- A város, ahova megyünk, délre van, öt kilométerre kocsival. A vásárlással együtt maximum két óra, és haza kell érnünk. Ha túlcsúszik és nem hívlak titeket, akkor kezdj el aggódni és valahova menekíteni a fiúkat, oké? - néz rám.
- ne izgasd magad - mondom neki. - Ha ide is követtek volna, már felbukkantak volna valahol, márpedig én nem szóltam Loanéknak sem, nem tudhatták, hogy hova megyünk. Ha sejtik is, hogy elutaztam veletek, nem fog Rhage utánakérdezni, hogy hova, ismered milyen. Úgyis hazamegyünk.
- Igazad van - sóhajt fdel. - Paranoiás vagyok - mosolyodik el.
- Ne izgulj, én is - nevetem el magam. - De most adj valamit, amit bevihetek, mert hülyének fognak nézni.
Beletár a kesztyûtartóba, és végül egy tollat talál, azzal megyünk vissza.
Jason szerintem azonnal tudja, hogy beszélni akartunk, mert felveszi a fonalat rögtön.
- Ohh, ezt kerested - mondja mosolyogva.
- Igen, de tényleg a kocsiban esett ki szerencsére.
- Mehetünk? - áll fel Peter, mire bólintunk, és indulunk is.
- Tenger vagy erdõ? - kérdezi Alex, mikor már kint vagyunk.
- Erdõ, az izgalmasabb - mondja kincsem, és lop egy gyors csókot, mikor indulunk.
- Legalább felfedezzük anyának, hogy merre lehet majd menni - teszi hozzá Peter.

____

A hajnali erdõ leírhatatlanul szép látvány, és hihetetlenül kellemes a levegõ is. Együtt futunk, nem hagyjuk el egymást, hiszen azt mégsem kellene, bár Peterrel néha kicsit elragadtatjuk magunkat és random versenyekkel szórakoztatjuk Alexéket, amiket felváltva nyerünk meg.
- Borzasztóan gyerekesek vagytok - morogja Alex, de azért mosolyog.
- Pont ezt imádjátok bennünk - mondja Peter.
- Ez így van - helyesel Jason, majd mellém fut és megfogja a kezem egy pillanatra.
- Nem gondoltam, hogy ilyen jól bírod majd, öcsi - mondja Peter.
- Ne lepõdj meg, edzésben vagyok - feleli Jason, és már az én fejemben is kész a válasz erre, de Alex megelõz.
- Alaposan edzésben vagy tartva, a feneked is szép, kerek - jegyzi meg, mire persze õk kezdenek random fogócskába, mi meg röhögünk rajtuk Peterrel.
Kicsattanok a boldogságától... leírhatatlanul jó velük lenni!

- Én is szeretlek – feleli édesen.
Mikor felkap a karjaiba, és az ágy felé indul velem, már tudom, hogy most következik a felavatás. Elég, hogy fölém támaszkodjon és úgy tekintsen le rám csillogó kék szemeivel, máris mindennél jobban akarom õt. Elmosolyodom, csábítóan, úgy, ahogy azt õ imádja.

Ezúttal egészen máshogy halmozzuk az élvezeteket. Ezúttal nem tesz a magáévá, férfiassága csak az ujjaimmal és az ajkaimmal találkozik – de ezekkel megfelelõen gondoskodom róla. Most csak a kezünket és a szánkat használjuk, de ez még így is egyszerûen... csodálatos. Hallani a nyögéseit, érezni, ahogy a hajamba túr, vagy ahogy a teste az enyémhez simul, és erõs, meztelen testének minden egyes szegletét érezhetem...
Ha akarnék sem tudnék élni nélküle.

***

- Le kellene menni a többiekhez – lépek Jiri mögé sóhajtva.
Az ablaknál áll, és tudom, hogy nem csak a kilátásban gyönyörködik. Most azt hiszem sokkal jobban érdekli, hogy honnan tudnak minket figyelni.
- Menjünk – fordul meg mosolyogva.
Kezei közé fogja az arcom, és finoman megcsókol, de nem is mi lennénk, ha nem húzódna el... Egyszerûen lehetetlenség betelni a puha, simogató ajkaival... Képtelen vagyok elengedni.
De aztán mégis kénytelen vagyok, mikor kopognak az ajtón.
- Jason, gyertek le ebédelni! – hallatszik anya hangja.
- Mindjárt – felelem, egy kicsit sem engedve távolabb Jirit.
- A reggelit is elsunnyogtátok! – ellenkezik anya. – Tessék lejönni!
Kuncogva megyünk az ajtóhoz, és lépünk ki rajta. Anya rám néz, és elvigyorodik, én meg igyekszem nem törõdni annak a vigyornak a jelentésével. De amikor már Peter is...
- Mit nevetsz? – vonom kérdõre.
- Olyan vagy, mint egy jól lakott csecsemõ, pedig még semmit sem ettél – feleli. Jirire pillant, majd vissza rám. – Vagy mégis? – vigyorodik el gonoszul.
- Peter! – figyelmeztetem természetesen lángoló arccal.
Tény, hogy... fehérjegazdag volt a reggelim, de erre nem kell külön felhívni a figyelmet.
- Sportolsz valamit, Dusek? – szólal meg Alex.
- Konkrét hobbim nincs, kocogni szoktam – feleli Jiri.
- Menjünk el holnap hajnalban futni egyet – ötletel Alex, amire én és Peter is rábólintunk.
- Oliver, jössz? – fordul Jiri apához, aki csak pislog.
- Te sem gondolod komolyan – vigyorodik el aztán.
- Ha túl öreg vagy... – von vállat Jiri.
Apa csak morog, mi viszont jót nevetünk. Fantasztikus érzés, hogy Jiri máris ennyire családtaggá vált.
- Majd csinál nektek valami finom reggelit, mire hazaértek – kel apa védelmére anya. – Kellemes kikapcsolódás lesz ez az út – sóhajt fel aztán, mire bólintanunk kell, fõleg Jirinek, apának és nekem.
- Ebéd után kimegyünk a sziklához – szólal meg Peter. – Ti társultok? – néz rám.
Jirire pillantok, csak utána felelek.
- Szerintem jó ötlet – mondom, és Jiri is bólint.

***

A szikla közelrõl még gyönyörûbb. Pláne úgy, hogy a szerelmem hátulról átölelve tart a karjaiban.
- Ez fergeteges – sóhajtok fel.
- Az – feleli apa. – Megérte eljönni ide – sóhajt.
- Igen – helyesel anya. – És végre találkozhattunk Dusekkel is – fordul Jiri felé mosolyogva.
- Számomra megtiszteltetés, Marie – feleli Jiri, és gondolom vissza is mosolyog, de ezt nem látom, mert a fejem az álla alá van bújtatva.
- Mond csak drágám, a szüleid... – kezdi anya.
Megfeszülök egy kicsit, és érzem, hogy Jiri is. Tényleg csak érzem... ebbõl más semmit nem vehet észre.
- Már meghaltak – feleli Jiri.
Összeszorul a szívem. És ha mégsem? Remélem, nem mondott le róluk...
- Úristen, ne haragudj – visszakozik anya.
- Semmi baj – nyugtatja Jiri azon az édes hangján. – Kérdezzen csak, ha szeretne, ha tudok, felelni fogok.
- CIA? – Döbbenten dermedek, aztán remegek meg Jiri karjaiban, és tágra nyílt szemekkel fordulok Alex felé. Jirin is ezt érzem, és apa arca is különösen feszültté válik. – Magas vagy, izmos, sebhelyes az arcod, és akárhol vagyunk, körülnézel – magyarázza elméletét sunyi mosollyal.
- Hát... igen – feleli Jiri.
- Volt már dolgom FBI-jal, CIA-val, meg tudom különböztetni az ügynököket – mondja Alex. – Egyébként Peter mondta, hogy ügynök vagy.
Peter erre csak vállat von.
- Megleptél, Alexander – néz Jiri Alexre. – Azt hittem, nem nagyon foglalkozol azzal, hogy itt vagyok, és ehelyett ilyen apró részletekre is figyelsz.
Tudom, hogy semmi okom nem lenne rá, de a birtoklási ösztön akkor is fellobban bennem, pláne, mikor Alex el is pirul. Jiri karjára szorítok, õ pedig már hajol is a fülemhez.
- Ne flörtölj a testvéremmel – mondom.
- Csak puhítom – suttogja, és engesztelésül kapok egy finom csókot.
- Mi lenne, ha holnap elmennénk délután az erdõbe túrázni? – veti föl anya. – Van itt egy nagyon szép kis erdõ, láttam a katalógust is, vízeséssel meg minden széppel.
- Végig fogjuk sportolni a holnapot – kuncog Peter.
Aztán mindannyian rábólintunk.

­­­***

A szikla után a tengerpart következik. Hiszen ha marad ez a kellemesen meleg idõ, akkor semmi nem tarthat vissza minket egy kis fürdõzéstõl. Gyönyörû... elképesztõ az egész hely. Pláne az az eldugott kis vájata a sziklának, ahol egy kis homokos rész is van, és a tenger is odaér. Anyáék a vízhez sétálnak, hogy megnézzék, milyen meleg, iri pedig ezt kihasználva a fülemhez hajol.
- Ez a hely nekem kifejezetten tetszik – suttogja a fülembe.
- Arra az eldugott kis részre gondolsz? – fordulok felé átölelve a nyakát.
Követi a pillantásom, aztán elégedetten elvigyorodik.
- Pontosan – néz a szemembe újra.
Már elõre látom, hogy az lesz a mi kis privát szféránk. Kicsi, pont nekünk való, és felülrõl, valamint két oldalról is bõven takarja a szikla, így a kíváncsi szemektõl is megkímél minket.
- Mikor szeretnél eljönni ide? – hajolok közelebb mosolyogva.
- Akármikor – feleli halkan, aztán magához húz, hogy megcsókolhasson.
Azt hiszem, õ is és én is egyaránt megfeledkezünk egy kicsit a többiekrõl. A csók elmélyül, bár most olyan értelemben nem, hogy megkívánjuk egymást. Illetve... mindig kívánom Jirit, de ebben most nincs szexualitás. Csak finoman, becézõen kényeztetjük egymás ajkait.
Csak akkor rebbenünk szét, mikor apa finoman megköszörüli a torkát.
- Mi most bemegyünk, fiatalok. Jöttök ti is, vagy még maradtok? – kérdezi mindentudó mosollyal.
Jirire pillantok, õ pedig rám, és szinte egymás tekintetében olvasva beszéljük meg a választ.
- Mi is megyünk – pillantok vissza apára mosolyogva –, de késõbb még lehet, hogy visszajövünk.
Vagy inkább biztos. Nagyon izgatja a fantáziámat az a kis elkülönített rész, és ha jól értettem, akkor Jiriét is.

Visszamegyünk hát a házba a többiekkel, de én még segítek anyának eltakarítani az ebéd romjait. Ez nálunk mindig is valahogy így volt, mi ketten romeltakarítunk, míg a többiek heverésznek. Jiri addig Peterrel és Alexszel beszélget, de persze apa is jelen van, hogy ha a testvéreim esetleg kényes témára terelnék a szót, közbeléphessen. Isteni szerencse, hogy mellettünk áll és mindenrõl tud, így õ amolyan védõbástya számunkra.
- Köszönöm, hogy segítettél, kicsim – csókol arcon anya, aztán megpaskolja a fenekem. – Most pedig nyomás romantikázni!
Kuncogva hagyom ott és slisszolok ki a konyhából. Jiriék a nappaliban ülnek, így arra veszem az irányt. Imádom a pillanatot, amikor belépek. Jiri tekintete szinte egybõl felém fordul, megelõzve a többieket, ajkain halvány mosoly, a tekintete pedig mindent elmond. Istenem... ezt a férfit nekem teremtette a sors!
Odalépek mellé, a vállára simítom a kezem.
- Uraim, megbocsátanak, ha most elrabolom a legjóképûbb férfit a szobából? – vigyorodom el.
- Mégis mi szükséged van rám? – vigyorog Peter.
Felkacagva fogom meg Jiri kezét és húzom magammal.
- Inkább neked lenne szükséged mondjuk egy tükörre, testvérkém – kuncogom.
Apa és Alex csak vigyorogva rázzák a fejüket, én pedig elszököm Jirivel, egyenesen a szobánkba. Mosolyogva fordulok vele szembe, és átölelem a nyakát, miközben lopok egy csókot.
- Remélem hoztál fürdõnadrágot és törölközõt, szerelmem – duruzsolom.
- Fürdõnadrág? Azt meg minek? – vigyorodik el.
Kuncogva csókolom meg újra, aztán a fürdõszobába megyek, és elõveszek két törölközõt. Aztán már azokkal a kezemben térek vissza hozzá. Átöltözünk valami lengébb, kényelmesebb ruhába, hiszen valahogy a sziklákon is le kell másznunk, hogy eljussunk a kis privát öbölbe.

Hazugság lenne azt állítani, hogy ugyanolyan sebességgel és ügyességgel verekedem át magam a sziklákon, mint Jiri. Mármint, én sem zúgok le, töröm össze magam, vagy sebesítem ki kezem-lábam, de az õ gyakorlott és ügyes mozdulatai mellett úgy festek, mint egy óvodás. Pláne, amikor már csak az utolsó két mozdulat lenne hátra, de nekem közel sem olyan hosszú a lábam, mint Jirié, így nem tudom beakasztani a megfelelõ helyre.
- Ugorj le, kicsim! – szól Jiri mosolygó hangon. – Elkaplak.
- Peeersze, aztán kitöröd a nyakadat is – pillantok le rá. – Majd a homok megfog.
- Hogyisne, hogy kitörd mindkét lábad? Felejtsd el. Na, gyere! Nem lesz baj, ne félj – mosolyog rám.
- Ha eltörik valamid, én fogok beletörni másodjára – morgom.
Összeszorítom a szemem, és egy apró sikkantással engedem el magam, persze kicsit eltaszítva magam a sziklától, hogy ne kenõdjön fel rá az arcom. Aztán... egyetlen sima huppanással egyenesen Jiri karjaiban landolok.
- Megvagy – szorít magához vigyorogva.
- Szerencséd – húzom össze a szemeimet, aztán én is elmosolyodom inkább, és alaposan megcsókolom.
- Szóval akkor fürdés? – tesz le a földre.
- Ha nem vagy szégyellõs – mosolygok rá már a vállam felett.
Leterítem a puha homokba, egy árnyékosabb helyre az egyik jókora fürdõtörölközõt – még hárman is elfekhetnénk rajta –, a másikat viszont a tetején hagyom összehajtva, hogy ne homokkal kelljen törölköznünk. Aztán, pontosan tudva és érezve, hogy Jiri figyel közben, lassan kibújok a pólómból, aztán a nadrágomat is elkezdem letolni. Persze lassan, és gondosan lehajolva...
Nem kell sokat várnom, az alsóig el sem jutok, mikor mögöttem terem, szembefordít magával, és a testéhez szorítva mar ajkaimra. Nem csókol hosszan, de az a rövid csók is elmondja minden érzését és gondolatát. Már éppen mosolyogva mondanék neki valami incselkedõt, de...
- Jiri... – nyögök fel, ahogy megérzem a merevedését.
- Ezt akartad, nem? – vigyorodik el, és lök egyet a csípõjével.
- Dehh – sóhajtom. Istenem, ennyivel képes felizgatni... Szörnyû. Szörnyen fantasztikus. – És mi lesz a fürdés..ah..sel?
- A tenger megvár – dorombolja.
Másodpercek alatt az elõzõleg leterített törölközõn találom magam, szorosan Jiri teste alatt. Kapkodva szabadítom meg a nadrágjától – a pólóját már õ levette –, hogy minél hamarabb érezhessem. Istenem, de vágyom rá...!

Egészen egzotikus és fantasztikus élmény a tenger partján is érezni õt. Hamar túlesünk a bevezetõ körökön, hiszen mindketten egyaránt vágyunk már a másikra. Aztán kezdõdik csak igazán...
Kezdetben õ van fölül, én pedig lábaimmal a derekát átkulcsolva, kezemmel a hátát karmolva élvezem minden rezdülését, minden mozdulatát. Amikor csókot lop, amikor megkóstolja a nyakam bõrét, vagy felnyög azon a gyomor remegtetõen mély hangján... Nincs hozzá fogható ezen a világon.
Aztán a fordul a kocka, és én kerülök felülre. Egy darabig hagyja, hogy én irányítsak, aztán ismét sikerül eltalálnom a gyengepontját, amikor a nevét nyögöm – az igazit. Lökéseivel rásegít, majd átveszi az irányítást, hol a derekamat fogva, hol a fenekembe markolva.
Ezután nem sokkal már hamar átadhatom magam a féktelen gyönyörnek, ezzel átlendítve õt is azon a bizonyos határon. Szuszogva omolok a testére, õ pedig mindkét kezét a testem köré fonva ölel magához. Arcomat a nyakába fúrom, és apró puszikat hintek el rajta, míg mindketten kiszuszogjuk magunkat.
Ezután jöhet egy kis lehûtõ megmártózás, amibõl önfeledt fürdõzés lesz. Játszunk, incselkedünk egymással, boldogok vagyunk és szerelmesek. Amikor felkap szembõl az ölébe, kezemmel-lábammal átölelem, és halk, boldog sikkantással hagyom, hogy körbeforduljon velem. Mindketten nevetünk, ahogy magához szorít. Kicsit elhúzódom tõle, hogy láthassam az arcát, és mosolyogva simítom hátra a haját a homlokából. Homlokomat az övének döntöm, így veszek el gyönyörû szemeiben.
- Szeretlek Dusek Frantisec – suttogom mosolyogva.

- Most jönnek csak az igazi mézesheteink... mézesnapjaink – jegyzi meg Jason, mire elégedetten, mosolyogva pillantok felé. A gép klözben felszáll, így ennyivel is nyugodtabbak vagyunk. Itt nem tud elérni minket Rhage. Illetve.... de, lehetséges, hiszen lelövetheti a gépet, de nem hinném, hogy ilyesmit tervez., Ha felrobbanunk, nincs móka. Ó
Miután már kikapcsolhatjuk az öveket, Jason hatalmasat ásít.
- Aludj egyet, kincsem – mosolygok rá.
Hallgat is rám, helyezkedni kezd, míg az ölembe nem küzdi magát.
- Tökéletes – jelenti be büszkén és elégedetten, mire mosolyognom kell. Édes...
- Örülök, hogy kényelmesen ül, uram. - A hajába csókolok, és magamhoz ölelem, simogatom, és kihasználva a nyugalmat, én is leengedek picit.

Késõbb arra ébredek, hogy Jason nyöszörögni kezd, így gyorsan fel is keltem, nem akarom, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljön a családja elõtt, ha esetleg megint rémálmai lennének. De persze aggódom érte, hiszen borzalmas látni, mennyire szenved miattam, a helyzet miatt, de megnyugtat, és szeret engem. És ahogy a nevem suttogja, megint elérzékenyülök.
Szeretem... nagyon. És ezt a csókkal is megpecsételjük, ami elcsattan, és picit el is vadul, de nem fejezhetjük be. Nem eshetünk egymásnak itt.

___

Mikor a gép leszáll, Oliver intézkedni kezd. Miközben pakolunk, én persze alaposan felmérek mindent. A személyzetben nincs senki, akit ismernék, senki különös, és a körülöttünk elsétálókban sem, így nyugodtabb vagyok, mikor beszállunk a furgonba, és indulunk. Pláne, mikor Jason megfogja a kezem.
Igen... mindig egy ilyen kirándulásra vágytam. Szép hely, a szerelmemmel.

A hely, ahova Oliver hoz minket, nagy szép. Közel egy erdõ, rét, a tengerpart, és sehol senki a közelben, csak mi, és ez nekem kifejezetten tetszik. A környék mondjuk ezer pontról támadható és megfigyelhetõ, de nem baj, ha gond lesz, valamelyikünk úgyis észre fogja venni, mielõtt a többieknek feltûnne, hiszen Olivernek is jó szeme van az ilyesmihez.
A hálók is kifejezetten kellemes elosztásúak. A miénk hatalmas, külön fürdõvel és elég messze a többiekétõl ahhoz, hogy nyugodtan lehessünk, és élvezhessük egymást, a nyugalmat, a környéket. Itt még a levegõ is más...
Az ágy hatalmas, a kilátás fergeteges, a szoba jól felszerelt.
- Ez... gyönyörû – jegyzi meg Jason.
- Direkt nektek szántam. Ne mulasszátok el a kilátást sem! - mosolyog az apja sejtelmesen. Látszik: kiismert minket, hiszen elégszer ért oda épp szex elõtt vagy után.
Miután kettesben hagy minket, az ablakhoz megyünk, és jobban megszemléljük a kilátást.
- Annyira örülök, hogy itt vagy velem – suttogja életem, miközben a karjaimban tartom.
- Én meg annak, hogy itt lehetek veled – vallom be.
- És most még a szabadba is kimehetünk – pillant rám, mire nekem persze azonnal elkezd járni az agyam.
- Szeretkeztél már a szabadban?
Elpirul, de le sem tagadhatná, hogy felizgatta az ötlet.
- Jiri...
- Igen, kincsem? – kérdezem, miközben a nyakát csókolgatom.
- Istenem, hihetetlen vagy – suttogja remegõ hangon. – Hihetetlenül szeretlek.
- Én is szeretlek - felelem.

Felkapom, és a hatalmas ágyra fektetem. Ahogy fölé támaszkodom, már mosolyog is, pont úgy, ahogy ilyenkor szokott, és amivel az õrületbe tud kergetni. És ezt õ is nagyon jól tudja.

Ahogy kényeztetjük egymást, fergeteges. Most nem hatolok a testébe, csak kézzel, szájjal kergetjük az õrületbe a másikat. Az illata most is megõrjít, az íze is fantasztikus, és õ maga is csodálatos. Tényleg érdemes lenne meghalni érte, ha úgy alakul, de ha van és lesz rá mód, túl akarom élni ezt az egészet, és még nagyon sokáig élvezni, hogy velem van.

___

- Le kellene menni a többiekhez - sóhajt fel, mikor mögém lép az ablakhoz. A kilátásban gyönyörködöm, és nem titok elõtte, hogy azt figyelem: adott esetben honnan tudnak megfigyelni minket.  
- Menjünk - mosolygok rá, és megfordulok. Olyan aranyos, miután kellõen kielégült. Az arca kisimul és picit kipirul, és bújós lesz. Jobban, mint általában. Imádnivaló.
Ahogy ezt eldöntjük, megint csókolózni kezdünk, de most nem jutunk tovább, mert kopognak.
- Jason, gyertek le ebédelni! - kiabál be az anyja.
- Mindjárt - feleli Jason.
- A reggelit is elsunnyogtátok! Tessék lejönni! - Felnevetünk, de azért kimegyünk. Ahogy az anyja meglátja Jasont, mindent tudó vigyorral indul elõ elõttünk, és ahogy leérünk, ugyanez a vigyor ül ki Peter arcára is.
- Mit nevetsz, - kérdezi kicsim a testvérét.
- Olyan vagy, mint egy jól lakott csecsemõ, pedig még semmit sem ettél - jegyzi meg Peter, majd felém pillant, és vissza Jasonre. - Vagy mégis? - kérdezi gonoszkás mosollyal, mire Jason elpirul.
- Peter! - nyüffen fel kincsem, és próbálja úgy fordítani az arcát, hogy ne lássuk, mennyire vörös. Hát... tény, ami tény: fehérjében dús reggelit kapott õ is, én is
- Sportolsz valamit, Dusek? - kérdezi Alexander.
- Konkrét hobbim nincs, kocogni szoktam - mondom, mire látom, hogy elgondolkodik.
- Menjünk el holnap hajnalban futni egyet - dobja fel, mire Jason  és Peter is rábólint, így elõre le is beszéljük a dolgot.
- Oliver, jössz? - fordulok felé, mire Oliver rajtakapottan pislog rám.
- Te sem gondolod komolyan - vigyorog rám aztán, pár pillanat után.
- Ha túl öreg vagy... - rántom meg a vállam, mire felmorran, a többiek pedig felnevetnek.
- Majd csinál nektek valami finom reggelit, mire hazaértek - mondja Marie, mire bólintunk. Ez jó ajánlatnak tûnik. - Kellemes kikapcsolódás lesz ez az út - sóhajt fel a nõ, mire bólintunk. Olivernek, Jasonnek és nekem különösen jó kikapcsolódás lesz.
- Ebéd után kimegyünk a sziklához - mondja Peter. - Ti társultok? - néz Jasonre, aki rám pillant.
- Szerintem jó ötlet - mondja kincsem, mire én is bólintok.

__

- Ez fergeteges - sóhajt fel Jason, mikor már a sziklánál állunk. nekem háttal áll, így ölelem, mellettünk a többiek.
- Az - feleli Oliver. - Megérte eljönni ide - sóhajt fel.
- Igen - mondja Marie is. - És végre találkozhattunk Dusekkel is - fordul felém a nõ mosolyogva.
- Számomra megtiszteltetés, Marie - mosolygok vissza, miközben Jasont tartom még mindig.
- Mond csak drágám, a szüleid... - kérdez rá. Belül feszülök csak meg, kifelé semmit sem mutatok.
- Már meghaltak - felelem.
- Úristen, ne haragudj - szomorodik el Marie.
- Semmi baj - mosolygok rá bátorítóan. - Kérdezzen csak, ha szeretne, ha tudok, felelni fogok.
- C IA? - kérdez rá Alexander, mire kicsit megszeppenve fordulok felé. De hogy én... még a többiek is, és Jason érezhetõen megremeg a karomban. - Magas vagy, izmos, sebhelyes az arcod, és akárhol vagyunk, körülnézel - mondja sunyi mosollyal.
- Hát... igen - mondom.
- Volt már dolgom FBI-al, CIA-val, meg tudom különböztetni az ügynököket - mondja. - Egyébként Peter mondta, hogy ügynök vagy. - Peter felé pillantok, aki csak megrántja a vállát.
- Megleptél, Alexander - nézek rá mosolyogva. - Azt hittem, nem nagyon foglalkozol azzal, hogy itt vagyok, és ehelyett ilyen apró részletekre is figyelsz - bókolok neki finoman. Hiába hetero, pasi, és én tudok bánni a férfiakkal, így nem meglepõ, hogy Alex picit elpirul, de azért büszkén felszegi a fejét.
Jason persze észreveszi, és picit a kezemre szorít, mire a füléhez hajolok, és mintha belecsókolnék a hajába, meghallgatom.
- Ne flörtölj a testvéremmel - int meg, de nincs a hangjában komoly fenyegetés.
- Csak puhítom - suttogom, majd ténylegesen is lopok egy csókot.
- Mi lenne, ha holnap elmennénk délután az erdõbe túrázni? - kérdezi Marie. - Van itt egy nagyon szép kis erdõ, láttam a katalógust is, vízeséssel meg minden széppel. - Nekem felcsillannak a szemeim. Két dolgot imádok: túrázni és sziklát ugrani. Mindkettõ borzalmasan jó!
- Végig fogjuk sportolni a holnapot - kuncogja Peter, de azért végül közös megegyezéssel rábólintunk  mindannyian.

­­­___

A szikla után közös megegyezéssel lesétálunk a tengerpartra, hiszen maga a levegõ kellemesen meleg, és ha a tenger is jó lenne, akkor talán meg is mártózhatnánk holnap, vagy holnapután.
 - Ez a hely nekem kifejezetten tetszik - suttogom életem fülébe, mikor a többiek épp a víz hõmérsékletét vizsgálgatják.
- Arra az eldugott kis részre gondolsz? - fordul felém, és átkarolja a nyakam. Követem a tekintetét, és...
- Pontosan - vigyorgok rá.
- Mikor szeretnél eljönni ide? - kérdezi mosolyogva és közelebb hajol.
- Akármikor - mondom halkan, és magamhoz húzom egy csókra, picit megfeledkezve a többiekrõl. De nem tehetek róla... egyszerûen megveszek érte!

- Kicsim, kelj fel – hallom valahonnan távolról a világ legédesebb hangját suttogni.
- Mmmmhhhh... – felelem.
- Megyünk megnézni az ír manókat – folytatja elvarázslásomat az éltetõ hang.
Lassan kinyitom a szemeimet és belenézek a feneketlen kékségbe, amint imádottam arca fölém hajol.
- És elraboljuk a kincseiket – folytatom, és álmos mosollyal ölelem magamhoz.
- És a szexi, zöld ruhájukat. Jól állna neked – duruzsolja, én pedig jutalmul adok neki egy finom csókot.

Miután sikerült nekem is felébrednem, gyorsan megisszuk a kávénkat, aztán bepakoljuk a már tegnap összepakolt szendvicseket és innivalót, és már mehetünk is a kocsihoz. Betesszük a táskát a csomagtartóba, aztán indulunk.
Nekem már csak az furcsa, hogy Jiri miért ilyen feszült. Talán õ is aggódik?
- Mi a baj? – simítok a combjára finoman.
- Izgatott vagyok – feleli.
- Az utazás? – kérdezem.
- Az anyád. – Elõször csak elmosolyodom, de aztán már a nevetésemet kell visszafognom. - Nem vicces – morogja.
Istenem, milyen édes! Nem fél a veszélytõl és a haláltól, olyan, mint valami rettenthetetlen katona – vagyis az is... –, bátran feláldozná magát értem, de fél az anyósjelöltjétõl. Imádom...
- Nem kell izgatnod magad – kacsintok rá mosolyogva. Éppen egy lámpánál állunk, így még egy csókot is bezsebelek. Olyan ennivaló! – Férfias vagy, erõs és helyes, anyám is imádni fog téged – próbálom megnyugtatni.
- És Alexander? - kérdezi.
- Vele biztosan nem lesz baj – felelem. – Ha Peteren túl vagyunk, Alex nem lesz nagy falat, hidd el.
Bátorítóan megszorítom a combját, õ viszont még mindig kétségbeesett sóhajt hallat. Édes.

Pontosan fél hatra érünk oda anya és apa házához, ahogy meg lett beszélve. Az ajtó szinte kiszakad a helyébõl, ahogy anya kirobban rajta, és már repül is felém.
- Jason, kisfiam!
Majdnem ledönt a lábamról, ahogy még mindig lendületbõl ölel meg, és alaposan megszorongat. Mosolyogva puszilom meg az arcát, a háttérben már megjelenik apa is. Jiri felé fordulok anyával.
- Anya, õ itt Dusek Frantisec – mutatom be.
Istenem! Kezet csókol... Micsoda úriember, és még azért aggodalmaskodik, hogy anyának nem fog tetszeni?! A legtöbb átlagos férfi egyszerûen egy zavart vigyorral lecsókolomozta volna, õ viszont... Lehetséges valakibe újra és újra beleszeretni?
- Üdvözletem – mosolyodik el úgy, hogy még én is elolvadok tõle.
- Szóval te vagy az a bizonyos Casanova, akirõl már annyit hallottam – nézi meg magának alaposan anya. – Tényleg helyes férfi vagy... már ha tegezhetlek – mosolyodik el.
- Megtiszteltetés, ha tegez, hölgyem – feleli Jiri.
Meg akarom csókolni! Százszor.
- Marie... és tegezz te is, kérlek – rázza meg a kezét anya. – Nem túloztak, Dusek, te tényleg kiválóan illessz az én kicsi Jason fiam mellé – teszi még hozzá.
- Na, de anya! – kérem ki magamnak fölig pirulva.
Anya viszont lerendez egy kuncogással, ahogy szokta. Megfordul, mi pedig követjük be a házba. Tetszik, kifejezetten tetszik, hogy Peterrel összemosolyognak.
- Még mindig Jason testvére – lép Jirihez Peter, hogy kezet foghassanak.
- Még mindig Jason szeretõje – feleli Jiri, majd Alexhez fordul.
-  Dusek Frantisec – nyújtja felé a kezét.
- Alexander Williams – viszonozza a gesztust Alexander a maga nem túl beszédes módján.
Hiába, mindig is Peter volt a nagyszájú fenegyerek.
- No, ha ezen túl vagyunk, akkor Dusek beáll a garázsba, és bepakolunk, megyek, segítek.
Még fel sem fogom a gyorsan ledarált mondatot, apa már megy is el Jiribe karolva. Peter és Alex egyaránt felvont szemöldökkel néznek utánuk.
- Mit mondtál te apának, hogy így megkedvelte? – vigyorog Peter szemtelenül.
- Le sem tagadhatnád, hogy te is kedveled – jelentem ki, ugyanolyan vigyorral.
- Ráülök a szádra! – indul meg felém.
- Peter – szólok rá. Ahogy még mindig közeledik, hátrálni kezdek. – Peter...
De aztán persze elkap, és felhajít a vállára, mint egy zsákot.
- Megvagy!
- Peter! – visítom nevetve.
- Anya – fordul felé –, volnál oly drága, hogy rásózol egy alaposat a fiad fenekére?
Anya kuncogva kerüli ki, és csapja fenéken õt.
- Ezt megkaptad – röhögöm el magam.
- Õ mondta, hogy a fiam fenekére üssek – védekezik anya.
- És Jason nem a fiad? – tesz le álmorcosan Peter.
- Az õ fenekéhez nincs jogosultságom hozzáérni – vigyorog anya.
- Anya! – szólok rá lángoló arccal, de mindhármukból egyszerre robban ki a nevetés. – Ennyire nem kellene irigykednetek rám – fonom össze a kezeimet magam elõtt önelégült vigyorral.
Késõbb még Alex is megszorongat egy kicsit, hiszen vele tényleg régen találkoztam már.

***

Apa terve eddig tökéletes. Rögtön a géphez megyünk, se ellenõrzés, se kapuk, se semmi. A gép mellett ott áll egy pilóta, egy másodpilóta és egy reptéri dolgozó.
- Mr. Williams - köszön a dolgozó.
- Üdvözlöm. Minden kész? – kérdezi apa szigorú arccal.
- Minden rendben, uram – feleli a férfi.
Megszorítom Jiri kezét, ahogy az alkalmazott egyenesen rábámul, de apa gyorsan kapcsol, és Jiri elé áll.
- Megegyeztünk – sziszegi fenyegetéssel a hangjában.
Szerencséjére legyen mondva, hogy bocsánatot kér, és el is tágul onnan. Csak remélni tudom, hogy nem valami Rhage által beépített ember volt... de bíznom kell apában. Felszállnuk a gépre, és Jiri még mond valamit apának, mielõtt leülne mellém, és megfogná a kezem.
- Nem volt baj – sóhajtok fel a vállára hajtva a fejem.
- Bízz apádban, és sosem lesz baj – kacsint rám. – De ha ott is leszünk, vagy õ, vagy én mindig legyen veled, oké?
Engedelmesen bólintok, és csenek egy finom csókot. Imádom, hogy ennyire félt... amíg nem arra fordítja a dolgot, hogy fel akarja áldozni magát értem.

A gépen hamarosan felvillannak a figyelmeztetõ lámpák, hogy csatoljuk be az öveinket. Már mindenki kényelmesen elhelyezkedett a gépen, annyi hely van, hogy akár mind a hatan ülhetnénk teljesen elkülönülve egymástól. Becsatoljuk az öveket, és hamarosan meg is lódulunk, ahogy a gép lassan a felszállópálya felé kezd gurulni.
- Most jönnek csak az igazi mézesheteink... mézesnapjaink – helyesbítek kuncogva, és Jirihez simulok.
Mosolyogva simogatja meg hüvelykujjával a kézfejemet, aztán homlokon csókol.
Nem is kell várakoznunk, a gép szinte azonnal megkapja a felszállási engedélyt. Igazából... ha õszinte akarok lenni, csak akkor nyugszom meg igazán, mikor már a föld fölött vagyunk, és fokozatosan emelkedünk a felhõk felé, a felhõkbe, majd föléjük. Bár még így is kiugorhat Rhage az egyik mosdóból, de azért... ennek nem túl nagy a valószínûsége.
Mikor az övek bekapcsolását jelzõ lámpa fénye kialszik, tehát elértük a repülési magasságot, kikapcsoljuk az övet, és lehet kényelmesedni. Én ennek örömére ásítok is egy nagyot, mire Jiri kuncogva simogatja meg a hajam. Morcosan nézek rá. Nem mindenki tud hajnalok hajnalán gond nélkül felkelni.
- Aludj egyet, kincsem – mosolyog rám.
Az ötlet már nekem is határozottan jobban tetszik. Kihasználom a különgép elõnyeit, és helyezkedni kezdek. Ezek alapból sokkal kényelmesebbek, és az ülések is kényelmesebbek, mint az átlagos utasszállítókban, de én még jobban érezném magam Jiri közvetlen közelében.
Felhajtom a köztünk lévõ karfát, aztán lerúgva a cipõmet oldalra fordulok, és a lábaimat az ölébe téve húzódok egészen közel hozzá. Az oldalához simulok, és a vállára hajtom a fejem, miközben õ széles vigyorral figyeli az ügyködésem. Mikor megtalálom a megfelelõ pozíciót, elmosolyodom.
- Tökéletes – sóhajtok fel elégedetten.
- Örülök, hogy kényelmesen ül, uram – csókol a hajamba kuncogva.
Egyik kezével magához ölel, a másikat a combomon pihenteti, fejét pedig az enyémre hajtja. Nyugodt mosollyal hunyom be a szemeimet, és azt hiszem, percek múlva már alszom is.

- Jason... Kincsem, ébredj fel – hallok egy halk suttogást.
Finom simogatás az arcomon, én pedig lassan kinyitom a szemem. Látom, hogy Jiri éppen a többiekrõl fordítja rám vissza a pillantását.
- Baj van? – kérdezem álmosan.
- Nem dehogy – feleli. – Csak elkezdtél nyugtalankodni, és féltem, hogy ismét rémálmod lesz.
- Még nem kezdõdött el... vagy legalábbis nem emlékszem. De köszönöm, hogy felkeltettél – bújok közelebb hozzá. Szorosan ölel magához, és ahogy arcát a hajamba rejti, érzem, hogy feszült. – Ne aggódj, kérlek – pislogok fel rá.
Mindenki alszik, de azért suttogva, halkan beszélgetünk.
- Csak... szörnyû érzés, hogy még álmaidban sem hagy békén.
Felemelem a kezem, és megsimogatom az arcát.
- Szeretlek... Dusek – fejezem be mosolyogva.
Látni azt a felcsillanást a szemében, és érezni, ahogy alig-alig, de azért megremeg... Nagyon szeretem.
- Én is szeretlek, kicsim – csókol homlokon, de a hangja mintha kissé rekedtes lenne most.
Újra az arcára simítok a kezem, és magamhoz húzom egy csókra. Egy csókra, ami elhúzódik, és végül kipirult arccal el kell tolnom magamtól.
- Ezt... majd befejezzük – szuszogom.
Mosolyogva hátrasimítja a hajamat, de azért rajta is látom némi hatást. Visszabújok hozzá, õ pedig újra átölel.

***

Fogalmam sincs, hány száz óra múlva szállunk le végre. A fenekem borzalmasan elzsibbadt, pedig többször is járkáltam a gépen. De ezen már semmi nem segít...
Alaposan kinyújtóztatjuk minden tagunkat, mikor végre leszállhatunk a géprõl, és a reptéren már ott is vár minket egy kocsi. Egy igen nagy kocsi, konkrétan egy furgon, a luxusabb fajtából. A reptéri dolgozók már szedik is ki a csomagjainkat, és pakolják be a furgonba, miközben apának átadják a kulcsot. Mikor minden kész, mi is beszállunk, kettesével egymás mögé. Apa vezet, mellette anya, aztán Peter és Alex, végül mi Jirivel. Apa beüti a címet a GPS-be, és már indulunk is.
Én persze hogy máshogy, mint Jirihez simulva és a kezét fogva.

Gyönyörû helyen vagyunk. Nagyjából mint az írországi képeslapokon. Apa egy mindentõl távolabb esõ, valódi kúriaszerû birtokot bérelt ki számunkra. Körös-körül zöld gyep, fás területek, a hatalmas, fehér, villaszerû épület mellett néhány méterrel pedig ott a tenger... a meredek sziklafal alatt, amire ez az egész épült.
Bemegyünk, és a csomagjainkkal együtt elfoglaljuk a már-már félelmetesen nagy épületet. Olyan, mint egy bazinagy kastély.
Mint kiderül, apa még a szobákat is felosztotta. Most éppen a mi csomagjainkkal tartunk a nekünk kiválasztotta szoba felé... Nekem pedig tátva marad a szám. Egy haaaatalmas hálószobába érkezünk, amibõl külön nyílik a saját fürdõszobája, ami szintén hatalmas. Az ágy akkora, hogy szerintem nyolcan is kényelmesen elférnének benne, ráadásul baldachinos, és ha jól látom, szatén ágynemû van odakészítve felhúzásra. Vérvörös és fekete, lehet választani. Az egész helyiség amolyan múlt századi de egyben modern hangulatot áraszt. A bútorok és a berendezés régies, de nem ódon, és fel van dobva a XXI. század leleményeivel. Gondolok itt a falra erõsített hatalmas plazmatévére, a DVD- és hifiberendezésre, a fürdõszoba márványfelületére, és a szintén a fürdõszobában megbúvó jakuzzira – fürdõkád helyett.
- Ez... gyönyörû – lehelem.
- Direkt nektek szántam – mosolyog sejtelmesen. – Ne mulasszátok el a kilátást sem!
Aztán még mindig mosolyogva magunkra is hagy minket. Rögtön az ablakhoz lépek, és Jirit is húzom magammal. El is akad a lélegzetem. Egyenesen a meredek sziklafalra, és az alatta tomboló tengerre látunk rá. Az ajkamba harapva csodálom a látványt, aztán megfordulok, és Jiri nyakába ugrok.
- Annyira örülök, hogy itt vagy velem – motyogom a nyakába, aztán oda is csókolok.
- Én meg annak, hogy itt lehetek veled – ölel magához szorosan.
- És most még a szabadba is kimehetünk – nézek fel rá mosolyogva.
Visszamosolyog, és végigsimít az arcomon. Aztán... a mosolya és a tekintete is megváltozik.
- Szeretkeztél már a szabadban? – dörmögi csábítóan mély hangon.
Érzem, hogy elönti a pír az arcomat, és az egész testem bizseregni kezd, talán bele is remeg a hangjába és a kérdés ígéretébe.
- Jiri... – sóhajtom reszketeg hangon. Pozitív reszketés...
- Igen, kincsem? – simítja végig ajkaival a nyakam.
- Istenem, hihetetlen vagy – remegek meg mosolyogva. – Hihetetlenül szeretlek.