Régen állandóan csináltunk valamit. A várost jártuk csak úgy szórakozásból, vagy akár komoly célokkal, barkácsoltunk, tervezgettünk, nem volt egy unalmas percünk se. De a többes szám mára a múlté, és perpillanat majd megõrülök a semmittevéstõl.
Egy darabig elszórakoztatom magam Raven bütykölésének figyelésével, de egy idõ után inkább lehuppanok az ágyra, és egy adag szappanból kezdek labdát farigcsálni. Ezt se fogja már senki leejteni a zuhanyzóban.
Egészen belemerülök tevékenységembe, mikor a tökéletesnek amúgy se mondható csendet jellegzetes, fémes kongás zavarja meg. A francba már! Nem elég, hogy itt kell rohadnom, de még ez is…

Sokatmondóan összenézünk Ravennel, majd égnek emelem a pillantásom, és dobok egy hátast az ágyon. Igyekszem inkább a labdává avanzsált szappanra koncentrálni, mint a nagy csinnadrattával közeledõ smasszerra. Nem ismerek még egy olyan embert ebben a lyukban, aki ennyire szereti a feltûnést.
Vagyis… mégis.
Ugyanis a következõ pillanatban megjelenik szívem másik csücske, és már elõre érzem, hogy oda a nyugis délután.

- Helló Magpie, örülök, hogy látlak. Na sicc… - hadarja Snide. Dühösen kapom rá a pillantásom, és ugrom fel az ágyról, hogy kitessékeljem a cellából, de Raven hangja meghiúsítja a tervem.

- Nyugi Rusty, csak provokál. Na, húzz innen. – Hát, ettõl cseppet se lett jobb a kedvem, és ha nem tudnám, hogy dolga van az utcasarkok gyöngyével, nem fognám vissza magam, és vonulnék el egyszerû puffogással.
Így azonban vetek egy utolsó, lesújtó pillantást az elégedetten vigyorgó Snidera, majd magukra hagyom õket, és elindulok keresni néhány szükséges alkatrészt.

Nem is hinné az ember, hogy mennyi hasznos dolgot találhat egy börtönben. Csak tudni kell, hol keresse. Nekem éppenséggel csavarok kellenének rögzítéshez, így az ebédlõt célzom meg. Útközben a fejemre húzom pulcsim csuklyáját, és igyekszem a legkisebb feltûnést keltve elhaladni a többi rab között.
Ha J nagy kongatások közepette megjelenik, hamarosan jó pár kiéhezett baromnak áll a farka, és alkalmi partner után néz. Én pedig egész sûrûn szoktam potenciális jelölt lenni, tekintve, hogy látszólag nem állok a hierarchia ranglétra magas fokán. Az már mást tészta, hogy tudok meglepetéseket okozni…
Habár eddig mindig sikeresen lepattintottam õket, ha nem volt kedvem hozzájuk, vagy nem feleltek meg az elvárásaimnak, jelenleg nincs idõm velük szórakozni. Minél elõbb be kell még szereznem pár dolgot, hogy minden Raven tervei szerint mehessen.

Már egy ideje az ebédlõben ücsörgöm,mivel szerencsére konfliktus nélkül eljutottam ide, és eléggé kihalt ahhoz, hogy senkinek se tûnjön fel munkálkodásom. Az õrök se szentelnek nekem túl sok figyelmet, eddig komoly gondjuk nem akadt még velem, a lopásaimért meg sose buktam le. Most se veszik észre, hogy míg egyik kezemmel ráérõsen dobolom, egy ki tudja hol hallott szám ritmusát, a másikkal szaporán szabadítom meg az asztalt a csavarjaitól. Épp csak annyitól, hogy össze ne essen a következõ verekedésig.

Mire Raven megjelenik, már éppen eleget gyûjtök össze, így ahogy lehuppan velem szemben, mindkét kezem felteszem az asztalra, miután elsüllyesztettem a zsebemben a csavarokat, és a bökõnek álcázott, kezdetleges füstbombát, amit villámgyorsan a tenyerembe csúsztatott.

- Miért is kellett kimennem a cellánkból? – nyomom meg az utolsó szót célzóan, felemelgetve sérelmemet és a tényt, hogy ketten osztozunk azon a lyukon. Nem fogok örömtáncot járni, ha az én ágyamon gyûrték a lepedõt. Ráadásul Raven itt az egyetlen barátom, én hülye párszor még azon is kapom magam, hogy feledteti velem a bátyám hiányát, így kissé dühít, ha pont Snide tüzelése miatt pattint le.

- Tudom, mennyire rühelled, mikor a drága J-t kurogatják – feleli egyszerûen. Nem mondom, hogy a legkielégítõbb válasz.

- És te? – sandítok rá lenézõ félmosollyal, próbálva palástolni a sértettségem.

- Nem táncoltunk – jelenti ki kimérten. Nem bírom visszafogni enyhén kárörvendõ vigyorom. Snide viselkedésébõl adódóan, nincs hozzászokva a pofára ejtéshez, így ezt most biztos megsínylette a büszkesége. Mivel minden alkalmat megragad az idegelésemre, nem fogom sajnálni. – Azt hiszem, elmegyek gyúrni.

- Ahogy érzed – vonom meg a vállam, de nem mutatom, hogy tudnám, ez volt a jel az akció kezdetére. Egyszerre állunk fel az asztaltól, a sótartó pedig a zsebemben landol.

- Este, fürdésnél.

- Ne késs – szól utánam, majd elindul velem ellentétes irányba.

A szemem sarkából látom, ahogy az õrök mind õt figyelik ugrásra készen, így meggyorsítom a lépteimet, és a következõ kanyar után sprintelni kezdek. Mindig az árnyékban maradok, jól betanult módon kerülve el a kamerákat, és meg se állok a mosókonyháig. A legeldugottabb sarokban, rátaposok az egyik csempe végére, és mikor a másik oldala elválik a talajtól, gyorsan félreteszem az egész darabot.
Az alatta rejtõzõ lyukból elõhalászom a többi füstbombát, és a Raven által faragott tartóba szánt, elõre elkészített kütyüt is a helyére teszem. Zsebre vágom midet, majd a már régebben megszerzett, és frissen begyûjtött sóból, lisztbõl és vízbõl, sebesen kikeverek sólisztgyurmát. Tiszta dedó, de ezzel és a csavarokkal jól fel tudom rögzíteni a bombákat a terveink szerint.

Már felhangzott a takarodót jelzõ riadó, így a fogamat szívva teszem vissza a csempét, majd amilyen gyorsan csak tudom a kamerák elkerülésével, felszerelem a Shannon által megadott helyekre a bombákat, és amint végeztem, a cellánk felé veszem az irányt.
Az egyik sarkon azonban kénytelen vagyok megtorpanni, mert egy rakás õr viharzik el mellettem, elég izgatottan ahhoz, hogy tudjam, Raven túlzásba vitte a saját dolgát, és áll a bál J miatt.
Ez az idõveszteség pont elcseszi a számításaim, és alig pár másodperccel az elektromos ajtók záródása után érek vissza.
Valószínûleg süt az arcomról, hogy marhára nem élvezem a helyzetet, míg Raven vígan terpeszkedik az ÉN ágyamon. Megint.

- Nyissa ki! – morran oda az egyik õrnek, miután méltóztatik feltápászkodni, és közelebb lépni. Sokra nem megyünk ezzel, a smasszer láthatólag nem kívánja teljesíteni a kérésünk, így már azon vagyok, hogy más módot találjak a bejutásra, mikor Raven cselekvésre szánja el magát.
Hát ezt nem fogom megköszönni neki!
Nemes egyszerûséggel kinyúl a rácsok között, és minden figyelmeztetés nélkül, elkapja a torkom. Már kezdek szédülni az oxigénhiánytól, mikor az õr végre kelletlenül, de sietve kinyitja elõttem az ajtót, így Raven be tud rántani a cellába.

- Teh… állat! – vágom hátba két ököllel, mikor végre kapok levegõt, de mit sem törõdve méltatlankodásommal, lehúz az ágyra maga mellé. Sikerül magamra öltenem egy semleges arcot, és bólintással jelzem, hogy mindet felszereltem.  – Véres a kezed – állapítom meg. Remélem a nyakamat, meg a ruhámat nem vérezte össze, érdekes lenne kimagyarázni sebek nélkül.

- Majd belenyomom a vécébe – mutat az említett berendezési tárgyra, mire elhúzom kissé az orrom. Nem lenne szüksége ilyesmire, ha nem vitte volna túlzásba.

Õt azonban látszólag nem zavarja a dolog, mert elégedetten dõl a falnak, és kárörvendõen elvigyorodik. Már készülnék sóhajtva elterülni én is a megmaradt helyen, mikor kint mocorgás támad.

Kifejezéstelen arccal lépek a rácsokhoz, bár nem tölt el túl nagy lelkesedéssel, hogy SS-t az õrök gyûrûjében pillantom meg, amint éppen elvezetik. Egy kézmozdulattal továbbítom az eseményeket Ravennek, majd azt is, hogy egyedül viszik el.
Hallom, és pillanatokkal késõbb meg is érzem, ahogy mögém lép, de egyelõre még lazán érezni rajta a vért, így felhúzott orral lépek arrább tõle.

- Ha köpni fog… - dörmögi közvetlenül a fülembe. Megint a vér! Mióta a bátyám a kezeim közt vérzett el, túlságosan érzékeny vagyok a szagára. Ráadásul ez már bõszen a magánszférám, így a fejemre húzom a csuklyám ismét.
 - Elképzelhetõ.
Habár SS nem hülye, viszont mindenki ismeri az igazgató cseppet se finom kikérdezéseirõl szóló pletykákat.

- Akkor… rá is gondom lesz, bár… Megkapja mástól is. - Gondja lesz rá? A vállam fölött átpillantva fürkészem az arcát, ahogy a kint zajló eseményeket figyeli. Tényleg ennyire lebecsülné SS-t? Áh… nem, talán nem, csupán töretlen az önbizalma.

***

Másnap nem indul valami csodásan a reggel.
Úgy néz ki, minden rémhír igaz volt, mert kétlem, hogy SS-bõl bármit is könnyedén ki lehetne szedni. Értünk mégis itt vannak.
Gyûlölködõ pillantást vetek az õrre, aki egy nagyot taszítva lökött ki a cellából, mintha nem tudnék menni a saját lábamon.

- Hova-hova? –hallom meg Raven hangját, de kísérõim nem hagyják, hogy visszapislogjak cellatársamra, felváltva lökdösnek elõrébb, míg meg nem elégelem, és megpördülve rá nem taposok egyikük lábára. Naná, hogy nem díjazzák a hirtelen felindulásból elkövetett hülyeségem, és kapok egy nevelõ célzatú gyomrost.
Összegörnyedve szitkozódok egy sort, de közben sikerül még vetnem egy pillantást a cellánk felé, ahol várható módon, nem sikerül eseménymentesre Raven elvitele. Éppen kiütik sokkolóval. Lemondó sóhajjal egyenesedek ki, és innentõl hagyom, hogy úgy kísérjenek, ahogy akarnak, még ha néha vetek is rájuk egy lesújtó pillantást a taszigálás miatt.

Ha nem lennék elég edzett az útvonalak memorizálásában, valószínûleg hamar elvesznék, ha egyedül próbálnék meg eligazodni ezeken a folyosókon, ugyanis erre még sose jártam. Eddig még nem sikerült elkapniuk olyanért, amiért magánzárkába küldhettek volna. Hasznos, ha az ember fantomként képes mozogni mások közt, és jó beszélõkéje van, ha szükséges.
Hamarosan megérkezünk úti célunkhoz, és egy utolsót lökve rajtam, összebilincselt kézzel tessékelnek be az egyik sötét lyukba, majd rám csapják az ajtót.
Sikerül megtartanom az egyensúlyom, így nem nyalom fel a padlót, és a szemem is pillanatok alatt alkalmazkodik a fénytelenséghez, de nincs sok dolog, amit felmérhetnék magam körül.

Elhúzott szájjal dõlök a falnak, és csúszom le végül mellé. Nem hiszem, hogy ez benne volt a tervben. Ravennek nem kellett volna lebuknia, ahogy nekem se. Ráadásul fogalmam sincs, SS részvételérõl honnan szereztek tudomást. Engem még köthetnek az esethez, hisz Raven cellatársa vagyok, sanszos, hogy tudok a dolgairól. De SS…
Ha viszont õ lebukott, felvetül a kérdés, hogy mi történt Shannonnal és Snide-al…
- Francba! – morranok fel fennhangon, de mikor kint zaj támad, felpattanva ugrom az ajtóhoz. Elég egy kicsit nyújtózkodnom, hogy kinézhessek a piciny ablakszerûségen, ami semmi fényt nem enged be. Kifele azonban egész jó kémlelõnyílás, és elsõ sorból nézhetem végig, ahogy Ravent becipelik a majdnem szemközti cellába, majd némi motoszkálás után távoznak, és csak pár õr marad a folyosón.
Még várok egy darabig, de mást nem hoznak. Viszont ha jobban belegondolok, mintha azt hallottam volna tegnap, hogy az aktalopás miatt, Shannont is idehozták. Tehát akkor õ is a közelünkben élvezi a vendégszeretetet.
Ez nem alakul valami jól.

***

Pár óra, vagy talán csak tíz perc telik el, amit az ajtó tövében ücsörögve töltök, mikor ismét érkezik valaki. Felpattanva nézek utána, hogy ki tisztel meg minket a jelenlétével, de ösztönösen húzódom hátrébb, mikor az igazgatót pillantom meg Raven cellája elõtt.
A fenébe!
Jó, persze nyilvánvaló volt, hogy meg fog látogatni minket, de valahogy szívesen elkerültem volna a dolgot. Eddig mindig csak a beszédei közben láttam, és nem hiányzott a közelebbi ismeretség, miután elég cifra dolgokat beszélnek róla.
Hamarosan azt is megtudom, hogy miért.

Nem hallom ugyan, hogy miket beszélnek a cellán belül, és mivel átlósan van szembe, be se látok, de Raven elsõ üvöltésénél görcsbe rándul a gyomrom, és visszahúzódom a cellám hátsó végébe. Nem tartom magam egy nebáncsvirágnak, és kerültem már nem egy húzós helyzetbe, de ezzel most nem tudom mihez kezdjek. Ha képes belõle is ilyen üvöltéseket kiváltani, mennyi esélyem van nekem?
Összerezzenek a következõ ordításnál, de elvetem a gondolatot, hogy befogjam a fülem. Úgyis áthallatszana.
Inkább igyekszem kizárni azzal, hogy minden erõmmel a saját magam lehiggasztására koncentrálok. Biztos vagyok benne, hogy hiába minden, Raven nem fog beköpni minket. Bízom benne, és nekem se szabad csalódást okozni.
A harmadik ordítást, és az azt követõ tombolást már csak fél füllel figyelem. Valószínûleg nem véletlenül kezdte Ravennél. Nem rossz taktika azzal hozni a frászt ránk, hogy halhatjuk miképp csinálja ki a legerõsebbet hármunk közül. Kétlem viszont, hogy Shannonnál ez bejönne, én pedig pont azon vagyok, hogy összeszedjem magam.

Hosszú percekig nem történik semmi, Raven is elcsitul, remélem nem azért mert kifeküdt. Tudom, hogy Shannonhoz ment át következõnek, a zajok alapján azonosítom be a mozgását, de mivel egy nyikkanást se hallani felõlük, valószínûleg más taktikát alkalmaz.
Nem is érne el sokat nála kínzással, ráadásul nem tudhatja biztosra, hogy köze volt J elveréséhez. Ezt mondjuk nálam se. Bah… utálom a várakozást.
Szerencsére, vagy nem szerencsére, hamarosan az én ajtóm kis nyílására vetül árnyék. Felpattanva állok meg a fal mellett, pont az ajtóval szemben, mélyen az arcomba húzott kapucnival.
Nem mondom, hogy különösebben tombol bennem a bátorság, de minden erõmet arra használom, hogy semmi jelét ne adjam a félelmemnek, így képes vagyok higgadtan, és semlegesen szembenézni akármivel… Legalábbis remélem, hogy akármivel.
A szellemeket mondjuk nem szeretem, addig jó, amíg én vagyok az egyetlen fantom a környéken. Meg a darazsakról sincsenek szép emlékeim, ráadásul…

Idióta gondolatmenetembõl az ajtó nyitódásának hangja térít magamhoz, és pár pillanattal késõbb gyenge fény gyúl a cellában. Jé már, itt van lámpa! Elég halódó ugyan, de jobb mint a semmi, és a sötétséghez szokott szememet így is elvakítaná egy pillanatra, ha nem lenne a kapucni.
Egy egészen picit feljebb emelem a fejem, hogy a padló helyett látogatómat fürkészhessem, de ügyelek rá, hogy az én vonásaim árnyékban maradjanak.
Végigmérem az igazgatót, és ha nem készítettem volna fel magam az elmúlt pár órában, valószínûleg megszeppennék kissé. Seeemmi esélyem, ha fizikai erõrõl van szó. Talán még a harci tapasztalataimmal se. Max fegyverrel, de kétlem, hogy elõzékenyen a kezembe nyomna egyet.

Jobb volt, amíg csak távolról láttam.

Pár percig néma csend van, én pedig normális légzésre kényszerítve magam, mozdulatlanul állok a falnál, csak egyszer moccantva meg összebilincselt kezeim.
- Uram, az aktái! – töri meg a csendet hirtelen egy újabb jövevény, és ahogy kipislogok kapucnim alól, kis híján elvigyorodom a helyzet ellenére. Úgy látom Raven nem hagyta magát egykönnyen, mert ha az igazgatót nem is, Olafot elintézte kissé. A kétajtós szekrénynek merõ vér az arca, és még az is nehezére esik, hogy megálljon egyenesen. A vér fémes szaga is elér hozzám, mire elhúzom a számat, de semmi más reakciót nem engedélyezek magamnak. Eddig jó vagyok, csak nem kéne elvesztenem a fejem.
- Nincs rá szükségem – morran fel az igazgató mély hangon. – Menj inkább az orvosiba, szánalmasan festesz!
Hát ezzel egyet tudok érteni, de nem leszek boldogabb, mikor kettesben maradunk Olaf távozásával.

- 2667-es rab, Isaac Rustler... – Milyen megtisztelõ, akta nélkül. – Pontosabban, Isaac Wright. Igazam van?
Döbbenten rezzenek össze valódi nevem hallatán, és egy pillanatra kivillan elkerekedett szemem ruhám árnyékából, mielõtt ismét sikerül kifejezéstelenséget erõltetni az arcomra. És így ne veszítsem el a fejem?
Ezt nem lenne szabad tudnia, hisz 14 éves korom óta, soha senki se hívott így. Apánk kitagadott minket, a névváltásunk neki is kapóra jött, semmi nem kötötte õt többé hozzánk. Amikor elkaptak, tárgyalás nélkül vágtak be ide, hála a közbenjárásának, így még csak fel se vetült a Wright név velem kapcsolatban. Itt bent is csak Raven tudja, másnak nem mondtam el. Shannon? Nem, ezt még õ se tudhatja, vagy ha mégis, nincs oka továbbadni.
- Rustler – szólalok meg képtelen nyugalommal ahhoz képest, hogy mit érzek valójában. – Az én nevem Rustler, nem Wright.
- Hát persze… A bátyád pedig Brad Rustler. Mond csak Isaac, voltál mostanában meglátogatni a sírját?
Ökölbe szorulnak a kezeim, és érzem, ahogy a düh lassan felváltja a higgadtságom.
- Honnan…? – préselem ki magamból fojtott hangon.

- Tudtad, hogy a börtön lakóinak jó részét az apád küldte ide? – lép közelebb, és mielõtt feleszmélhetnék, lerántja rólam a kapucnit, és a hajamba tépve rántja hátra a fejem, hogy végigmérhessen. Összeszorított szájjal állom a pillantását, de közben kissé szaporábban kapkodok levegõ után. – Már akkor ismertem õt, mikor még csak sípot fújva engedte át a gyalogosokat a zebrán, és te meg a bátyád, anyád álmai voltatok. Azt hitted nem fog kiderülni számomra a kapcsolatotok?
Erre mégis mit válaszolhatnék? Fogalmam se volt róla, hogy ismeri az apámat, hisz soha semmi jelét nem adta, hogy tudná ki vagyok. Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de csak annyit érek el vele, hogy még fájdalmasabban tép bele a hajamba.
- A Wright nevet itt kifejezetten gyûlölik. Mit gondolsz, mi történne, ha kiderülne, hogy a sokakat idejuttató nyomozó fiacskája is itt van? – érdeklõdik hûvös nyugalommal. – Ha nem akarod, hogy kitudódjon, és megöljenek az elsõ adandó alkalommal, kezdj el beszélni!
- Fogalmam sincs mirõl kéne, és amúgy is, az apám miatt vagyok itt! Kinek jutna eszébe, hogy majd a megölésemmel ártanak neki? – vágok vissza, habár én is tudom, hogy az itt tartózkodók nagy része nem használja a fejét. Rokon? Nyírjuk ki! Remek… Ezt õ is tudja, így válaszra se méltatja költõi kérdésem, és inkább az elsõ megjegyzésemmel foglalkozik.
- Nem kell játszanod a hõst, kölyök. Tudok mindent a verekedésrõl, a haverod köpött!
- Legalább arcon találta? – csúszik ki a meggondolatlan, gunyoros kérdés, cserébe úgy gyomorszájon vág, hogy összegörnyedve csúszok le a fal tövébe, ahogy elengedi a hajam.
- Szeretnéd úgy végezni, mint õ? Vajon bírnád olyan jól, ha kezelésbe vennélek, vagy 5 perc után megadnád magad? – húz elõ egy kést. Habár nem látok rajta vért, a szagát érzem.
- 46 perc, 27 másodperc – préselem ki magamból, mikor újra kapok levegõt. Egy pillanatra felhúzza a szemöldökét, jelezvén, hogy fogalma sincs, mirõl beszélek. – Ennyi idõbe telt a legutóbbi elverésemkor, míg rájöttem, hogyan üssem ki magam.
Kezeimet felemelve csúsztatom õket a nyakamra, megkeresve a megfelelõ pontot. Ha elájulok, tehet velem akármit, véletlenül se fog eljárni a szám, ráadásul nem is fogom érezni. Míg fel nem ébredek…
- Nem rossz – jegyzi meg szárazon. – Azonban, ha most még nem is vagy együttmûködõ, amint kikerülsz innen, és vadászni fognak rád apád ellenségei, hamar meggondolod magad. Vagy azt hiszed, Raven véd majd meg? Csak nem a bátyádat szeretnéd pótolni, aki a pletykák szerint, téged védve kapott lövést?
Egész testemben megremegek, és egy pillanatra elönti az agyam a vörös köd, de mikor felém mozdul, gyûlölködõ pillantást vetve rá, megszorítom a nyakam. Azonnal elfeketedik a világ.

* * *

Harminc nap abban a rohadt lyukban, nem kicsit kezdte ki az idegeim. Nem lett volna baj, ha annak a mocsoknak a szavai nem kavarják fel a múltat, és vájják a körmüket az éppen csak gyógyulófélben lévõ sebeimbe. Így azonban nem kifejezetten rózsás hangulatban térek vissza a cellámba, mikor végre elengednek.
Raven már ott van, és eléggé szúrós pillantással fogad, ugyanis semmilyen módon nem voltam hajlandó kommunikálni vele az elmúlt hetekben, pedig megoldhattuk volna. Minek társalogjak? Sokkal szórakoztatóbb gyötrõdni magamban… ehh…
Az igazság az, hogy lelkierõm nem volt hozzá, kellett ez az idõ, hogy újra összekaparjam magam. Na meg… mi ez a pillantás, mikor az õ lebukása miatt kötöttünk ki ott?!
- Ne nézz így, rád is rád fért a gondolkodás – közlöm vele közönyösen, majd tekintetem a fülére téved, ahonnan úgy néz ki, hiányzik egy két dolog. Uh, ha ez volt a módszere annak a seggfejnek, valószínûleg a többi piercinget is megtalálta, és akkor már érthetõ az ordítás.

- Basszameg Rusty! Egy életjelbe nem haltál volna bele! – morran fel, levetve magát az ágyamra…hova máshova? – Egyébként jól vagy?
- Nem én vertem fel az ordításommal az egész kócerájt – mosolyodom el halványan, lehuppanva mellé. – Egyszer volt bent nálam, utánad és Shannon után, de könnyen megúsztam, kiütöttem magam.
- Trükkös.
- Inkább hasznos, amíg biztos vagyok benne, hogy ájultamban senki se végez ki – vonom meg a vállam. – Téged mindtõl megszabadított? – Lazán felhúzom a pólóját a hasán, és mikor látom, hogy onnan is hiányzik a piercing, szinte biztos lehetek benne, hogy ja, mindtõl.

Elsötétülõ tekintettel szorítja ökölbe a kezét, ahogy lenéz magára. Nem kell észlénynek lenni hozzá, hogy tudjam, a tombolás amit a végén levágott, nem volt ok nélküli. Valószínûleg többet tudok a múltjáról, mint a többiek, de nem mindent. Azt viszont igen, mivel lehet a leginkább kiborítani.

- Nem mondtam neki semmit – terelem a témát, visszafordulva magam elé. – Minden bizonnyal Shannon se, Snide-ot pedig nem láttam egyszer se, nem kapták el. SS-t viszont a közelünkbõl vezették el, nagyjából egy héttel azután, hogy lekerültünk. Nem volt jó bõrben.
- Nem láttam, de remélem, hogy nem úszta meg könnyedén – szólal meg sötéten.
- Nélküle is rájöttek volna, ki verte el J-t. Ugye nem hitted, hogy ha ennyire elborul az agyad, nem fog közben véletlenül meglátni? – jegyzem meg, cserébe bezsebelhetek egy mérges pillantást, de nem száll vitába velem. Egyrészt felesleges, mindig lenne válaszom, másrészt tudja, hogy van igazság benne.
- Mindegy, kint vagyunk. Egyelõre meghúzzuk magunk egy kicsit, hagy higgyék, hogy beszartunk. A füstbombákról nem tudnak, igaz?
Megrázom a fejem, én tuti nem árultam el õket. Késõbb egyet megnézek, hogy a helyén van-e még, és ha igen, valószínûleg a többivel sincs gond.
- Remek, akkor minden a tervek szerint alakul – vigyorodik el, egészen elkényelmesedve.

***

Hamarosan rádöbbenek, hogy nekem marhára nem szerepelt a terveim között, de szépen célponttá váltam. Az a rohadék tényleg kiszivárogtatta az infót, érzem néhány rab követõ tekintetébõl, a közös étkezések során. Hát ez baromira nem lesz szórakoztató.
Arról nem is beszélve, hogy nem értem mi értelme volt. Ha most félelmemben elmennék az igazgatóhoz, eldalolni neki a szökés minden részletét, utána ugyan úgy veszélyben lennék. Vagy abban reménykedik, hogy eltesznek láb alól helyette, és egy gonddal kevesebb? Ennek még értelme is lenne… Farncba!
A szokásosnál is jobban igyekszem fantomként eltûnni a nem kívánt rajongók szeme elõl, és odafigyelni minden rezdülésre magam körül.

Kész buli elmászni így a zuhanyzóba… Máskor annyival jobb a helyzet, hogy Raven velem van, és bármit is hisz az igazgató, eléggé számíthatok rá. De most dolga akadt, talán Snide-al vagy SS-el, csak késõbb fut be.
Semmi jelét nem adom viszont kiélesedett figyelmemnek, gondtalanul mozgom a többi rab között, itt nincs értelme nagyon bujkálni, meg is untam már a délután során. Támadjanak csak rám, és meglátjuk, ki szorul majd orvosi ellátásra.
Azonban aki végül megtalál, valószínûleg nem a halálom akarja.
 - Mindenhova felkerült? – suttogja a fülembe Shannon a kérdést, majd kissé elhajol, de még mindig elég közel marad, a csempének támaszkodva.
 - Ez nem kérdés – pillantok fel rá szemrehányóan, mire halkan felkuncog. Aha, persze, röhögjön csak ki…

- Raven? – néz szét, bár nem tudom a homályos szemüvegében mennyit lát.

- Majd jön, késõbb – felelem, a képzeletére bízva, hogy hol kóborol éppen. Helyesbítek, a logikájára. Shannonnak nincs képzelõereje, csak hûvös, veszélyes intelligenciája.
 - Remek, úgyis váltani akartam veled pár szót – szólal meg végül, némi hümmögés után, majd ellökve magát a faltól, int, hogy kövessem. Egészen hátra vezet, a legeldugottabb, de bekamerázott részhez, ahol egészen el van különítve a zuhanyrózsa.
Remélem tisztában van vele, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy pont ide követem. Ez már nem kissé mutatja, hogy so-so, megbízom benne. Neki úgyse érné meg kinyírni engem.
Amint elérjük a célját, olyan helyre telepszem le, ahová a legkevésbé lát a kamera, és még õ is elfér mellettem.
 

- Nos?  

- Mennyire vagy hûséges Ravenhez? – vág bele kapásból a közepébe, az arcomat fürkészve. Nem állítom, hogy nem jött kissé hirtelen ez a kérdés, szemöldökömet felhúzva jelzem is neki, de választ vár.
 - A barátom – felelem végül egyszerûen.

- Tudom – fordul felém egész testtel, mélyen a szemembe nézve. - De ha arra kérném, hogy te velem legyél, mert szükségem van rád, hogy minden flottul mûködjön, s mégsem menne, ha bajba keveredne, mert olyanokban bízik, akikben véleményem szerint nem kellene, inkább velem tartanál, vagy visszamennél érte, mégha semmi értelme sem lenne. Meddig tart a barátságod, Rusty?
Mi a…? Milyen kérdések már ezek? És mi az, hogy vele legyek?

- Ez most hogy jön ide? – tapogatózok óvatosan, részben azért, mert fogalmam sincs, mit felelhetnék a kérdésre.

- Ahogy sejted, azért csatlakoztam, mert nekem is szükségem van társakra ahhoz, hogy sikerüljön innen meglógnom. Viszont perpillanat nem tetszik a felállás, s nem fogok felesleges kockázatot vállalni, és azt mérem fel, érdemes-e egyáltalán belefolynom, vagy maradjak ki az egészbõl, s lépjek meg máshogy máskor. A helyedben átgondolnám, ki van a csapatban valójában, és ki nincs.

- Miért vinnél magaddal épp engem? – Sose hittem, hogy meg fogom érteni Shannon gondolkodásmódját, de most pláne képtelen vagyok követni.

- Meglepõen jól tapintasz a lényegre. A válaszom egyszerû: könnyen lehet olvasni a vonásaidból, de még könnyebben a szemedbõl. – Fenébe! Ösztönösen pillantok félre, mire a hajamba túrva simít a fejemre. - Ne aggódj, nem olvasható százszázalékig ki belõle minden, de annyi igen, amennyi nekem elég ahhoz, hogy ha azt mondod, valami úgy van, el tudjam dönteni, hihetek-e neked vagy sem. Ez igen szimpatikussá tesz a szememben. S azért, amiért bizonyos mértékig ragaszkodsz Ravenhez, az a benyomásom támadt, nekem is segítenél, csak hogy neki is sikerüljön, amit tervezünk – fordít vissza maga felé, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megcsókol, majd feláll és kilép a fülkébõl.  Elnyílt szájjal bámulok utána pár pillanatig, de mikor újra megszólal, összeszedem magam. - Gondolkodj el a kérdésemen, mert a válaszodtól sok minden függ, sok olyan is, amely a vele kötendõ megállapodásom is befolyásolni fogja.

Mielõtt bármit is felelhetnék, Raven jelenik meg, én pedig kissé megkönnyebbülten sasszézok el mellettük, megelõzve cellatársam kérdéseit. Nem, és nem értem Shannont… Mégis mi a jó válasz arra, hogy meddig tart a hûségem?

Puffogva hagyom magam mögött a zuhanyzót öltözés után, a törülközõvel még nedves tincseimet törülgetve, de ellentétben az eddigi óvatossággal, most túlságosan leköti a gondolataimat az elõbbi beszélgetés, így nem figyelem a környezetem.
Mikor beleütközök két hústoronyba, már érzem is, hogy ennek nem lesz jó vége, késõn eszméltem. Összehúzott szemmel mérem végig õket, és hiába hiányzik tekintetükbõl az értelem, erõfölényben vannak. Nem is agyalnak sokáig stratégián, mielõtt levághatnék egy hátraarcot, az egyikük lendületbõl a falnak csap. Nyekkenve érkezem meg, majd mit sem törõdve fájó tagjaimmal, rögtön arrébb gördülök a következõ támadás elõl.
Azért nem hiába nõttem fel én se az utcán.
Felpattanok, hogy aztán a következõ pillanatban ismét le kelljen vetõdnöm a földre egy támadás elõl. Sajnos nincs elég helyem a folyosón, hogy jól kihasználjam a fürgeségem, csak reménykedhetek benne, hogy az õrök észreveszik az elõadást, mielõtt kifiléznek. Arra azonban nem számítok, hogy fegyverük is van. Az ilyenek általában bíznak annyira az erejükben, hogy kézbe se vegyenek ilyesmit.

Nekem is csak akkor tûnik fel, amikor már késõ, és végigvágja az oldalamat a pengével. Nem túl mélyen, mert sikerül félrehúzódnom annyira, hogy súlyos kárt ne okozzon, de a vér szaga így is rögtön megcsapja az orrom.
Káromkodva ugrom hátrébb, egyik kezemet az oldalamra szorítva, és egyre reménytelenebbül szemlélve a két óriást. Azok csak bambán vigyorognak, mérget vennék rá, hogy nem nekik jutott eszükbe a megtámadásom, valaki felbujtotta õket.
- Mi folyik itt? – hangzik fel hirtelen mögülem egy jókedvû, érdeklõdõ hang. Nem tudom, hogy sírjak vagy röhögjek e, mikor felismerem. Csak azért nem tudtuk elõbb, hogy jön, mert nincs rács a közelben amin zenélhetne.
Támadóim azonnal hátrálnak pár lépést, mert hiába nem egy félelmetes jelenség, J mégis csak õr, ráadásul az igazgató fia.

Félig felé fordulok, de közben szemmel tartom a másik kettõt is. J közelebb lép, kezében lóbálva a gumibotot, majd pár méterre tõlem megtorpan, és tekintete vérzõ oldalamra, majd az arcomra siklik. Kifejezéstelenül állom a pillantását.
- Raven cellatársa vagy, ugye? – szólal meg végül féloldalas mosollyal. Még mindig látszanak rajta itt-ott a sérüléseinek nyomai, de a jó része már eltûnt.
- És ha igen? – húzom el a számat, szemem sarkából a két elfelé araszoló hústornyot figyelve. – Engedélyt adsz nekik a kivégzésemre?
- Meggondolandó – kuncog fel, majd elkomolyodik kissé. – De veled nincs bajom. Rusty, ha nem tévedek.
- Nem sokat… - jegyzem meg, kissé meglepetten. Habár perpill pont azért szívok, mert nem egészen ez volt az eredeti nevem, meglep, hogy tudja. Azt hittem a névmemóriája csak a dugópajtásaira, és támadóira terjed ki.
- Na jó izomagyúak, kiérdemeltetek egy kis magánzárkát magatoknak! – mordul rájuk, pontosabban a hûlt helyükre, mert idõközben megléptek az ellenkezõ irányba. – Áh, picsába, most nézhetem meg melyik cellából kell elõhalászni õket!

Sóhajtva vetem a hátam a falnak, és kieresztve némi feszültséget, lecsúszom a tövébe. Most már érzem eléggé, hova kaptam az ütéseket, vérzõ oldalamról nem is beszélve.
- Hé! Élsz még? – böki meg lábával J az enyémet. Szúrós pillantással húzom el az enyémet, majd a kezemmel, melyet nem a sebemre szorítok, megtámaszkodom a falban, és talpra küzdöm magam.
- Megmaradok – felelem, majd némi hezitálás után, csak kipréselem magamból. – Kösz.
- Ez a munkám – von vállat, és a fenébe, is igaza van. Bár ha nem lenne az apja, nem kerültem volna ilyen helyzetbe.
Elgondolkodva meredek le a lábam elé, és érzem, hogy egy lépés, és kiterülök, így inkább ácsorgom tovább, várva valami csodára. Nincs az az isten, hogy én segítséget kérjek még pluszban tõle.

Szerencsére megúszom a dolgot, bár nem valami õrangyal, csupán SS jelenik meg, valószínûleg szintén fürdésbõl érkezvén. Hogy a picsába nem végzett eddig senki, és jött erre?! Az oké, hogy több út vezet vissza, de nem lehet ennyire szerencsétlen, hogy pont ezt nem választotta senki. Bár úgy tûnik mégis.
J arca rögtön kivirul, ahogy meglátja kedvencét, látszólag szent a béke köztük. Nem igen figyelek oda a párbeszédükre, francot se érdekel, mikor ruccannak össze.
- Kinek a borotvájába futottál bele, kölyök? – lép hirtelen mellém a szõkeség, kék szemét végigfuttatva rajtam. Viszonzom a gesztust, de látszólag már õ is közel van a felépüléshez, mert már rajta se igen látszanak a sebek, amiket akkor láttam, mikor elengedték a magánzárkából.
- Nagyon vicces – mormolom megroggyanó lábakkal. Kezdek kissé sok vért veszteni.
Elvigyorodva karol át, hogy segítsen egyenesben maradni, majd J nyomában elindul az orvosi felé. Nem azt mondom, hogy tõle oly szívesen fogadok el segítséget, de egy smasszernél jobb. Ráadásul mégis csak „társak” vagyunk valamilyen szinten. Ugyan az a célunk.

- Az apád miatt van? – szólal meg halkan, séta közben. Összeszorított szájjal, szó nélkül meredek magam elé pár pillanatig. Gyorsan terjednek a hírek.
- A fasz se érti, miért hiszik páran, hogy ezzel majd kiszúrnak vele – fújtatom végül. – Szerintük itt lennék, ha törõdne velem?!
- Nem ismerem a múltad Rusty, de te is tudod, hogy itt jó sokan nem használják a fejük – vonja meg a vállát, rántva ezzel egyet rajtam. Felnyögve adom tudtára, hogy ezt ne ismételje meg. – Bocs.
A továbbiakban némán haladunk, fõleg, hogy J szúrósan vet ránk hátra egy pillantást, akárhányszor sutyorgunk. Én közben néha SS arcát fürkészem, próbálom kitalálni, mi járhat a fejében.
Nagyon remélem, hogy nem csak az elõttünk seggét riszáló smasszer, mert akkor sokat zuhant a megítélésem róla. Mert amúgy értelem csillog a szemében, habár egyesek szeretik üresfejûnek hinni. Szerintem Raven is így gondolhat rá valahogy.
Amit pedig Shannon mondott, hogy gondoljam át, kik vannak a csapatban… Áh, ebben a szent pillanatban reménytelen gondolkodni, kezdek szédülni.

***

Végül szerencsére nem kellett maradnom éjszakára is az orvosiban, végül is feküdni a cellámban is tudok. Bekötötték az oldalam, és meghagyták, hogy egy darabig ne pattogjak, majd J elment jelenteni az apjának, engem pedig SS kísért vissza, persze õr kíséretében, mert már fellõtték a pizsamát.
- Várj, innen megy egyedül! – torpanok meg két cellával a miénk elõtt, elengedve SS-t. Nem kell még a balhé mára, ne fusson össze Ravennal. Bár lehet õ már felkereste, nem tudom, de jobb a megelõzés. Nem mondom, hogy én nem haragudtam rá, mert beköpött minket, de valahol nem tudom hibáztatni. Jobb helyette az igazgatóra fújni.
- Ahogy gondolod – vonja meg a vállát, majd belép a saját cellájába, én pedig lassan elaraszolok a sajátomhoz. Raven az ágyamon ücsörög, a falnak vetett háttal, és felkapja a fejét, ahogy belépek. Rögtön felméri a helyzetet, és mielõtt eldõlnék, segít kiterülni az ágyamon.

- Sejtettem, hogy ez lesz, mikor hallottuk a zuhanyzóban Wright nevét – morogja komoran. – Mi a francért nem szóltál, hogy téged mivel próbált rávenni a beszédre az a rohadék?
- Változtatott volna az bármin is? – sóhajtom, álmosan pislogva felfelé.
- Mondjuk nem késelnek meg, ha nem vagy egyedül! – vág vissza, de egyre tompábban hallom a hangját, és végül nem is tudom mit tesz még hozzá, mert elnyom az álom.

***
Másnap elég késõn ébredek, talán már dél is elmúlt. Csoda, hogy hagytak eddig aludni.
- Jól vagy? – szólal meg az ágyam mellett Raven. Meglepetten pillantok fel rá, majd miután megmozgatom kicsit magam, bólintok. Tényleg sokkal jobb. – Remek, mert segítség kéne.
- Mihez? – kérdezem gyanakodva, és feltápászkodva szedem rendbe kissé magam.
- Beszédem van SS-el, és kell a figyelemelterelés.
- Verekedni akarsz? – húzom el a szám ódzkodva.
- Nem az a célom, de feltûnõ lenne, ha mi ketten szóba elegyednénk, kell valami, ami jobban leköti az õröket.
- Pont én kellek? Mire gondolsz?
- Hát… valami olyasmi, mint a cicaharc! – vigyorodik el.
- He?

Nem kellett volna belemennem. Nem azt mondom, hogy részben nem lesz jó szórakozás, de azért na... Még hogy cicaharc!
Némán pillantunk egymásra Snide-al, az asztal két végébõl, majd az õ arcára felkúszik a bicskanyitogató vigyor. Az ebédlõben vagyunk, pont csúcsidõben, így lesz közönségünk.
- Showtime! – súgja Shannon, mikor elhalad mellettünk a tálcájával. Sóhajtva  pillantok „partneremre”, aki rögtön vigyorogva belevág.
- Hallottam valaki megpróbált átszabni kissé, Magpie! – szólal meg fennhangon. Ha nem kéne eljátszanom, akkor is felhúzna vele.
- De nem jártak sikerrel. A te arcoddal viszont kezdhetnének valamit, hátha tudnak rajta javítani - vágok vissza közönyös hangon. Megugrik a szemöldöke, és láthatóan elfogadja a kihívást.
- Mit mondtál, kisszarka?
- Jól hallottad, ágybetét!
- Csak féltékeny vagy, zsebtolvaj!
- Majd pont rád leszek az, sarokdísz!
Már felpattanva, és kiabálva vitázunk, azonban az egymásnak ugrást kerüljük, egyrészt mert abba már beleavatkoznának az õrök, másrészt perpillanat nem tenne jót a sebemnek. Annak ellenére viszont, hogy mindketten komolyan gondoljuk valószínûleg a szavainkat, tuti, hogy nem lesz folytatása. Elég ha havonta egyszer kiborítjuk a másikat, és utána elviseljük egymást. Hát nem gyönyörû barátság…
Addig folytatjuk az ócsárlást, szókincsünk teljes tárházával, míg Raven meg nem jelenik az asztalunknál, és a közönség nagy bánatára, le nem nyugtat minket. Akkor aztán, némi puffogás után visszaülünk a helyünkre, és mintha mi se történt volna, befejezzük az ebédet.

Én utána visszacaplatok a cellánkba, ezúttal Shannon kíséretében, aki nem minden hátsószándék nélkül, felajánlotta, hogy segít. Tudom én, hogy választ akar a kérdésére, de egyelõre még nem sok idõm volt gondolkodni.
- Gondolom  megérted, ha azt mondom, hogy a támadás közepette nem igen agyaltam a válaszon – szólalok meg alig hallható hangon, hogy senki más ne hallja, mikor már az ágyamon fekszem.
- Egész jó ok, elfogadom – feleli mosolyogva, fölém hajolva, hogy hozzá legalább elérjenek a szavaim. – De olyan nagyon azért nem nehéz a kérdés.
- Nincs rá jó válasz – ingatom meg a fejem pár percnyi csend után. – Ha azt mondom, hogy hátrahagynám Ravent, hogy ezzel kettõnk szökését elõsegítsem, nem lennék többé számodra se megbízható társ. Ha pedig azt mondom, hogy visszamennék érte, elkönyvelnél idiótának, akit kockázatos magaddal vinni. Mondhatok akármit, nem leszel elégedett. Ráadásul minden helyzetfüggõ. Választhatok most, hogy mit csinálnék, ha ez mag az lenne, de valójában nem tudhatom elõre. Azt azonban megértettem, hogy mit akartál azzal mondani, hogy gondolkodjak el a csapat összeállításán. Viszont se te, se Raven nem bíztok a társaitokban, és szerintem legyen szó akárkirõl, nem is fogtok.
- Téged se hallottalak még ennyit beszélni egyhuzamban – jegyzi meg kuncogva, mire elhúzom a számat, majd eltöpreng egy kissé a szavaimon. – Létezik jó válasz Rusty, és már közel jársz hozzá. Azonban a bizalomról szólva… Az igen veszélyes tud lenni, nem igaz? Te vesztettél emiatt a szép eszme miatt a legtöbbet, és nem is bízol te se akárkiben.
Elkerekednek a szemeim, majd összeszorított szájjal fordítom el a fejem, hogy ne kelljen látnom az engem fürkészõ szempárt.
Tudom, mire gondol, csak azt nem, hogy errõl neki honnan van információja. Valóban, a bátyámat és a szabadságomat is a bizalom miatt vesztettem el, amit kijátszottak. Az egyik bandatag elárult minket, és egy harcban lelõtték a bátyámat, aki engem védett, és mikor az apámhoz fordultam, csalódnom kellett.

- Tracsparti, és engem kihagytok? – szólal meg hirtelen a cella ajtajában Raven, mire Shannon elhajol tõlem, és komótosan feltápászkodik.
- Már végeztünk, csak gondolkodnivalóval láttam el Rustyt a lábadozása idejére, hogy ne unatkozzon – mondja félmosolyra húzva a száját, majd kisétál.
- Már megint nem ad normális magyarázatot – morranja Raven elégedetlenül, majd levágódik mellém.  – Szóval rajtad a sor! Mit akart?
- Hogy menjek vele – felelem õszinte egyszerûséggel, habár ez csak a féligazság. Akkor is meglepõdik, milyen könnyedén választ kapott.
- Errõl már én is hallottam – legyint, de mikor folytatást várva felnézek rá, feláll. – Pihenj inkább, hogy minél elõbb felépülj!
Azzal rám húzza a takarót, ezzel lezárva a beszélgetést. Tehát nem fogja megosztani egyelõre errõl a véleményét velem? Bah…

Unatkozom.

A kezemben levõ –szappanra hasonlító- fadarab lassan, de biztosan formálódik. Rusty elvállalta, hogy kreál bele valami olyasmit, ami füstöt gyárt, de egyelõre bökõnek álcázva lesz tökéletes. A kölyök elterült az ágyon, valamit eszkábál vagy már megint a cipõfûzõjével kreál csomókat és bontja ki újra.

Jó cellatárs, a legjobban elviselhetõ kategória. Nem úgy, mint a többi…

Meghallom a kongatást, a kezemben megáll a borotva, amit még pár nappal ezelõtt szereztem be az egyik õrtõl. Egyszerûen ki nem állom a smasszert, legszívesebben kivágnám a rácsos ablakokon keresztül. Kit érdekel, hogy jön dugni? Úgyis végighallgatjuk a koncertet.

Rustyval összenézünk, égnek emeli a tekintetét és inkább visszafekszik a hátára, hogy a kezében levõ szappanlabdát felfelé dobálja az égbe. Egy szõke suhanás és már bent is van még egy elítélt a cellánkban.

- Helló Magpie, örülök, hogy látlak. Na sicc… - ezt a flegmaságot. Azt hittem, ez az én cellám, nem pedig az övé. Rusty rögtön magára veszi a jelzõt, pattan is, hogy nekimenjen, de leszólom. Tartogassa a gyorsaságát és a fürgeségét egy kicsit… késõbbre.

- Nyugi Rusty, csak provokál. Na, húzz innen – az ügyeletes ribancunk egyszerûen libben beljebb, kezemben lassan formálódik a kezdetleges füstbomba. Cellatársam veszi a lapot, dohogva csörtet ki, de majd még késõbb úgyis beszélni fogunk. - Csak nem megint unatkozol?

- Mibõl jöttél rá?

- Ha bekongat J, utána rögtön itt kötsz ki – pillantok rá morcosan, a fülemben még mindig visszhangzik az a rohadt kongás… küldenék én irányított gumibotot a seggébe. Csak mert a diri pici fia, ne gondolja rögtön azt, hogy SS-en kívül mindenki más ki fogja nyalni a seggét.

- Elhanyagolva érzem magam.

Ki gondolta volna?

- Nincs kedvem – fordulok el tõle, teljesen ignorálva. Ezzel még ma készen kell lennem, hogy Rusty szépen, megfelelõen jó helyre szerelje fel. Ujjaim megroppannak, ahogy erõsebben fogom a borotvapengét, érzem, ahogy kellemetlenül a húsomba nyomódik, de nem sérti fel azt. Zsibbadni kezd, míg ez a drágaság elkezdi kelletni magát a rácsoknál.

- Ugyan már… tudod, hogy ezt nem hiszem el – billegeti még mindig a sejhaját, a biztonság kedvéért sandítva ránézek. – Kipróbálhatod rajtam az új játékodat.

Hmmm?

Valóban?

Vigyorom kiszélesedik, végigpillantok rajta.

- De ne fájjon… nagyon.

Lassan felállok, kimérten lépkedek oda hozzá, a betonhoz csöndesen simul a cipõ, ahogy elé állok. Látom, hogy teljesen ki van éhezve, eddig vagy mindenki elhajtotta vagy az unalom a tetõfokára hágott.

- Az a helyzet, hogy azt nem élveznéd – dörmögöm, úgy teszek, mintha elvennék egy tincset a hajából, de közben jól belemarkolok a hajába, és megfeszítem. Érzéki kis nyögés, szereti, ha fáj.

- Raven… Tudom, hogy szeretnéd – hajol közelebb a számra a húzás ellenére, úgy susog és búg, mint valami szaros pályaudvari galamb. Útálom a galambokat.

- Elvetted a kedvem tõle – simítok végig a száján lassan és tényleg érzem, hogy valami egészen más izgatna most fel… Próbálkozik, lustán a feje fölött megtámaszkodva dõlök neki a rácsoknak, várva, hogy erre mit reagál. Törleszkedni kezd, dörgölõzni, de mivel a haját még mindig fogom, csak kevés mozgásterülettel tudja elérni azt, amit akar.

A szemközti cellában egy nagydarab néger állat rám kacsint, kifejezéstelen arccal intek vissza neki. Szeretnéd ezt a kis pojácát?

Idõközben neki is feltûnt, hogy az érdektelenségem még akkor is megmarad, ha a fenekét az ágyékomhoz dörgöli. Túl sok minden kavarog most a fejemben, a délután húzós lesz és minden bizonnyal nem csak nekem fog fájni. És ez rohadtul nagy elégedettséggel tölt el, még akkor is, ha annak ára van.

- Hé! Mi a franc bajod van? – hallom szinte a távolból, majd úgy csattan fel a hangja, hogy arra kénytelen-kelletlen vagyok figyelni. - Raven!

- Tessék.

- Még csak fel sem áll a farkad! – szinte már hisztizik.

- Mondtam, hogy nincs kedvem… - elengedve lököm el magam a cellától és leülök Rusty ágyára. Hamarosan át kellene ballagnom Shannonhoz…

Utánam jön, de mikor felmászna mellém, inkább horkant, s csípõre tett kezekkel adja a tudtomra, hogy igenis kárpótolnom kell majd, hogy így viselkedtem vele.

- Nem kell – jegyzem meg csak úgy mellékesen, elrévedõ tekintettel simítok végig számon a hüvelykujjammal. Elszedi a kezem az arcom elõl, lerántja a lábaim a felhúzott pózból, majd az ölembe ülve õ maga nyal végig a számon. Óvatosan harapdál, de mivel az állkapcsom zárása tökéletes, esélye sincs mélyíteni, hacsak én nem akarom.

Felsóhajtva adom tudtára türelmetlenségem, jelezve, nem sokáig viselem el a játszadozását. Egy pillanat alatt ragadom meg a vállát és vágom le az ágyra, ahol tekeregni kezd, hogy el tudjon helyezkedni alattam, karjait a nyakam köré fonja, követelõzõen és csábosan kezd el csókolgatni, míg a szomszédban felcsendülnek a dugás jellegzetes hangjai.

Snide rám villantja okos szemeit, tudja õ, hogy minden hímre hatással vannak az ilyen hangok, fõleg, ha egy készséges partner kéznél is van. Lehajolok a füléhez, izgatóan hullámzik teste alattam, s ahogy felhúzom a felsõjét, a kés lustán szalad végig a hasán, piros csíkot hagyva maga után. Itt-ott kibuggyan pár piros csepp, meg lesz ez rajta körülbelül három napig.

Addig nem basztatják.

Hacsak õ nem akarja.

Ez a srác itt milliárdos alattam, késõbb rohadt nagy haszna lesz mind a négyünknek belõle.

- Tünés – morgom a fülébe, s pár pillanaton belül már kint is van a cellából, velem együtt. Az elektronikus cellaajtót egy mozdulattal vágom be magam után, a bökõt szépen zsebreteszem. Hiszti, fújtatás, a szomszédban dugás.

Rühellem ezt a helyet, rég kint kellene lennem.

- Ezért még késõbb számolunk! – hallom a sértett hangot, a zsugázók röhögve füttyögnek a pofára ejtett Snide-on. Odalépek hozzá, tarkójánál a bõrt marokra fogom, így fájdalmasan felnyikkan.

- Te pedig foglalkozz esetleg… másokkal – villantom rá a szemeimet, mélyen a szemébe nézek, s kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy mindent pontosan és jól halljon. – Ne feledd, mit beszéltünk meg.

***

Shannon egyszerûen és nagyszerûen készen áll, így nem is kell nagyobb látogatást tennem nála egy kiadósabb sétán kívül. Az agya nélkül nehézkes lenne eljátszani a szökést, legalábbis a hozzá vezetõ elsõ lépcsõfokon bizonyosan vért izzadnánk.

Miután ezt a részét lerendeztem, elindulok megkeresni Rustyt, aki úgy tûnik, egészen szép távolságra csattogott el tõlünk. Az ebédlõben találok rá, az egyik asztalnál ügyködik. Egyik keze fent van az asztalon, amivel halkan dobol, valami elcseszett, régi számot, de nem kerüli el a figyelmemet a gyorsan mozgó másik kéz, ami az asztal alsó lapjáról távolítja el a csavarokat. A kamerák az asztalra irányulnak, az ekkortájban az ebédtõl álmoskás õröknek fel sem tûnik a lopás.

Levágom magam vele szemben, mire szemeit rám villantja és mindkét kezét felteszi az asztalra.

- Miért is kellett kimennem a cellánkból?

- Tudom, mennyire rühelled, mikor a drága J-t kurogatják – érkezik tõlem a válasz, a sótartót egykedvûen kapom a tenyereim közé és kezdem el fel-alá gurítani.

- És te? – lenézõ félmosoly, de érzem belõle a sértõdöttséget. Az elítéltek kilencven százalékát rühelli, egyedül engem tûr meg, meg még esetleg Shannont, de erre nem vennék mérget.

- Nem táncoltunk – jelentem ki kimérten, mire sejtelmesen megmunkált vigyort produkál, ami nem igazán jellemzõ rá. És mégis. Rohadt jó érzés együtt kárörvendeni. – Azt hiszem, elmegyek gyúrni.

- Ahogy érzed – von vállat, tökéletesen játssza el a szerepét. Az asztal alatt már régen odaadtam neki a bökõt, aminek kivágtam a közepét. Egyszerre állunk fel az asztaltól, látom, ahogy a mûanyag borstartó a zsebében landol.

- Este, fürdésnél.

- Ne késs – szólok utána, s elindulok a folyosón, ahol mindenhová fel van függesztve egy óra.

Bizonyára már végzett SS-nél, itt az ideje, hogy rendezzünk egy kis bulit és kirúgjak a hámból. Addigra remélem mindenki elvégzi, ami rájuk lett bízva. A kis cicában nem vagyok biztos, hogy felfogta mérhetetlen nagy morcosságában mit kérek, de nem hiszem, hogy elment volna a kedve egy menettõl. Egy jókora kiadós menettõl.

Felcsendül a riadó hangja, így igyekszem a kameráknak azt a látszatot kelteni, hogy jólnevelten elindulok a zárkánk felé. Lassan lépkedek, ráérõsen, mint a legtöbb hozzám hasonlító rab, akiket megfosztottak az edzõteremtõl. A kamera csöndesen sípol és ahogy befordulok a sarkon, rögtön el is fordul tõlem, hogy a következõ, morgolódó kupac rabot figyelhesse meg.

A falhoz lapulva igyekszem csendesen meghúzni magam, s amíg a kamerák megfelelõ szögben vannak, megpróbálok eljutni a kiszámolt idõben, a pontos helyre. Shannon szerint az igazgatóiban a beszélgetés maximum három perc, a cselekvési idõ pedig véges. Az igazgató és a fia nem a hosszú családi beszélgetésekrõl ismertek.

Elbújok az egyik cellánál, várom, hogy a kis kongatós elõkerüljön a folyosóra kanyarodva és nem is telik el sok perc, meg is hallom, hogy a gumibot jellegzetes hanggal pattog végig a rácsokon, jelezve a takarodót.

- Pssz… PSSZ! – hívom fel a figyelmét a jelenlétemre, szinte remeg a kezem az örömtõl. Itt vagy kolompolós… Rám pillant, kétpillantásnyi esélye sincs, hogy kikerüljön.

Berántom magam mellé, elgáncsolom a lábát és mire észbekap, már az öklöm az arcában landol, bütykeim a jól ismert és betanult módon fordulnak meg a szétzilált csontokban, a húzódó bõrben. A sarkam olyan erõvel vágom a gyomrába, hogy egy adag véres nyálat köhög fel, beütök bordái alá, ahogy a kíntól vonaglik. Megpróbál védekezni, de én egyre jobban élvezem a püfölését… Elszedem tõle a gumibotot, kegyetlenül és átszellemült arccal verem el úgy, hogy az anyja se ismerné fel. Úgy önt el az izgalom és az adrenalin, mint mikor a zsernyákok elõl futottam az elfogásom elõtt. Arcát többször megütöm, surrog a levegõ a tenyerem nyomán, pontosan tudom mit hová kell ütni, de van pár olyan csattanó durranás is, ami nem a célzott pontra sújtott. Kit érdekel?

 Legyen vörös a bõre, szakadjon fel a szája, a szemöldöke… Remélem Rusty rohan, mint az õrült és mielõtt még elkapnák, felteszi a kütyüket a megbeszélt helyekre. Mert olyan sokáig mégsem verhetem… a végén még meghal.

Pár pillanatra lankad a figyelmem, Õ ordít, így a hasára fordítom, a lábam a fejére nyomom, összemorzsolva a fülét, így még jobban fokozza a hangerõt. A gumibot fájón csattan a gerincén, a torz testtartásból ítélve sikerült elkapnom pár bordáját, de a lengõt se hagyjuk már ki… Jól ívelt öklös, majd egy tökéletes rúgás. És most… a csirkeszárny fogás.

Börtön verzióban.

Hangos reccsenés, ujjaim alatt érezhetõen pattan a csont és lehet látni az izom hullámzását, ahogy belévág pár letört szilánk. Remeg, ordít, vergõdõ lábaira lépek, de mielõtt még eltörném azokat is, a háttérben hallom a loholó talpnyalók hangját.

Dobbantás…

Gyorsan, a kamerákat kikerülve sietek vissza a cellákhoz, majd kivárva a Shannon által kiszámított idõt, megmutatom magam az egyik kamerának, ahogy jól nevelten a cellámba sétálok, s az elektromos ajtó bekattan mögöttem.

Épp idõben.

Azonban a fürge és gyors Rusty csak öt másodperc múlva érkezik meg, látszik elnyúlt arcán, hogy nem tetszik neki a kirekesztettség. Na meg az, hogy ráültem az ágyára. Felállok és a rácsokon kiszólok az egyik frissen idevezényelt börtönõrnek:

- Nyissa ki! – tarkóvakarás, nyilván megkapta az ukázt, miszerint nincs nyitogatás és csukogatás, ameddig felsõbb utasítást nem kap. Egyszerûen nyúlok ki a rácson és fogok rá cellatársam nyakára, aki menten lilulni kezd. Ha kívül marad és jön egy ellenõrzés, rákenik, hogy õ verte el mocskos mód a Kolompost, ami nem jönne jól.

Kattanás, berántom Rustyt a cellába, aki rögtön a torkát markolászva vesz egy nagyobb lélegzetet. Kiintek az õrnek, aki fogát szívva mutat be, de nem jön ide. A nagydarab néger ipse most nincs itt a szembe szomszédban, így nem tud beköpni minket.

- Teh… állat! – puffan a hátamon két ököl, de mielõtt belelovallná magát, leültetem magam mellé az ágyra. Rögtön felveszi a semleges arckifejezést, bólint, hogy minden rendben van, felszerelte. – Véres a kezed.

- Majd belenyomom a vécébe – mutatok az oldalt levõ vécécsészére, mire felhúzza az orrát.

Hátradõlök, élvezem a fal hidegét és azt, hogy az elégedettség szétterjed a testemben, a kezem bizsereg még, ami hihetetlenül jó érzés. Lassan rajzolódik ki az arcomon a kárörvendõ vigyor.

De mielõtt még aludnék rá egyet, a szomszédos cella ajtaja kinyílik. Rusty kifejezéstelen arccal lép a rácshoz, kézmozdulatából arra következtetek, hogy elviszik SS-t. Felvonom a szemöldököm, újabb intés. Csak Õt viszik el.

Csak nem gyónni akar a drága J, hogy szerelmetes szeretõjét hívja magához?

Odalépek Rusty mellé, aki felhúzott orral lép arrább tõlem. Bahh…

- Ha köpni fog… - dörmögöm közvetlenül a fülébe, mire a fejére húzza a börtönpulcsi kapucniját.

- Elképzelhetõ.

A kurva életbe.

- Akkor… rá is gondom lesz, bár… - nézem, ahogy elvezetik a nagydarab szõkét a folyosón, szinte hatan állják körbe a jámbor állatot. Chöh, ez jámbor… – Megkapja mástól is.

***

Még szép, hogy köpött.

Másnap reggel az ajtó kipattant, én pedig a felsõ ágyról felugorva már csak annyit láttam, hogy Rustyt egy elegáns mozdulattal már kifelé vezetik a cellából.

- Hova-hova? – kérdezem flegmán és letápászkodom az ágyról. A föld keményen dobban a talpam alatt, az õrök mindjárt rendezettebben lépnek fel velem szemben.

- Az igazgató kérésére.

- Azt kérdeztem, hogy hova – fogcsikorgatás. Milyen alapos indokkal lehet belépni más cellájába? Papíron minden a fenséges dirié, de ez itt, ez a placc, az enyém.

- Ne tanúsítson ellenállást – szól rám figyelmeztetõen az egyik nagyobb darab, szemüvege keményen csillan meg a lámpa gyér fényében. Kezében már ott a gumibot, ami szart sem ér ellenem. Elõbb dugom a seggébe, mintsem hozzám érhetne vele.

De egy másik, kisebb õr, kihasználva azt, hogy két fejjel kisebb nálam, valamit teljes erõbõl a nyomromba nyom egy pillanat alatt, én pedig csak annyit tudok megcsinálni, hogy felrúgom. De már késõ, már valamit rám csatolt, a nagydarab élvetegen nyomja meg a kezében levõ kapcsolót.

Ssszzz….

Sokkoló.

***

Mikor magamhoz térek, megszokottságból simítanék végig az arcomon két kezemmel, de mikor nem sikerül, rögtön kipattannak a szemeim.

Magánzárka és ki vagyok láncolva.

Gyanakodva veszem észre, hogy egy sámlin vannak a lábaim, így kerülvén el a lebegõben lógást és a garantált csuklókitörést. Méretes, nagy szemû láncok, bilincsre forrasztva, bizonyára egyedi találmánya a börtönnek. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a kötõ tanfolyamon készítették ezt a hegesztõ brigáddal?

Próbálom megemelni magam úgy, hogy a láncot megtekerem és elégedettséggel tölt el, hogy fel tudom magam húzni, szinte teljesen. Remélem Rustyt nem kapták el, bár ha mégis… bizonyára vele fognak majd faggatni és utána vernek agyon, az igazgató fia miatt. Tökéletes figyelemelterelésnek indult és ha egyikünk sem köp, egy hét múlva újabb akcióba lendülhetünk.

Elvileg mind a hárman egy folyosón vagyunk, tudtommal nincs több ilyen helyiség az épületben. És alatt.

Az ajtó döndül, az Olaf nevezetû csicska ront be a szobába, kezében egy gumibottal lép felém. Egyedül jött? Sandán szûkítem össze a szemeimet és félig rá figyelve, félig a nyitott ajtóra, s úgy méricskélem. Nem csukta be maga után az ajtót, kurvára gyanús.

- Felébredtél végre? – krokodil vigyora lemoshatatlan, de mégis, ahogy látom, rendesen füstöl a füle. Elkezd körüljárni, mintha valami kibaszott keselyû lenne. Füleimmel igyekszem érzékelni merre jár, mivel nem hajlandó közvetlenül elém állni. – Az igazgató perceken belül megérkezik. Van utolsó kívánságod?

Élveteg hangján érzõdik, hogy medvecsapdára hasonlító mosolya kárörvendõbb, mint az enyém szokott lenni. Percekig hallgatok, figyelem, ahogy az ajtó elõtt egy árva lélek sem halad el. Nyilván ez az a folyosó, ahol elkülönítik a kellemetlennek és fasznak ítélt rabokat. Lehet, hogy itt lesz Rusty és Shannon is, ezen a folyosón. Sõt. Teljesen biztos.

- Csukd be az ajtót, huzat van – jelentem ki sokára, mire a hátamra vág a gumibottal, válaszul hátralendítem a lábam és gyomorszájon rúgom. Természetesen nem hagyja annyiban, egy kis köhögés és morgás után újból nekem esne, de az ajtó nyikorogva tárul ki teljesen és megjelenik benne az igazgató.

Az elõreugró erõszakos áll több mint fájdalmat jelez, már így elõre érzem, hogy szarrá fog verni. A legutóbbi gyilkolásos incidens után nem hinném, hogy lenne elég mersze eltüntetni még egy rabot, mások pedig nem olyan nagy örömmel ugranának rám, még ha tévés külön cellát is kapnának ajándékba.

Olaf szépen odakullog mesteréhez, mögötte szadistán vigyorog, az öreg arcáról lerí, hogy ez most maximum csak számára lesz kellemes. Kifejezéstelen arccal vizsgálom meg jobban, az erõviszonyok jobbára az õ oldalára dõlnek, fõleg, hogy ez a nyomorék szarházi is mellette ácsingózik és gondolom, azonnal be is segítene, ha mégis fogást találnék a dirin.

Eszméletlen, neki akarok menni a börtönparancsnoknak.

- A 3666-os rab, Raven – kezdi felolvasni a talpnyaló egy mappáról, miközben az igazgató szivarozgatva eregeti a füstöt és újra meg újra végigfuttatja a pillantását rajtam. Mintha egy állatkerti túrán lennénk. – Cellatársa pedig… a 3667-es rab, Isaac Rustler.

- Te verted kis híján agyon a fiam? – nem kertel, rögtön a közepébe vág, ráadásul, ami még dühítõbb, nem fejezi be a pöfékelést egy percre sem. Megérzem a szúrós szagot, nyilván valami horrorisztikusan drága szál lehet, ha ilyen bukéja van.

Azt hiszem, kölcsönösen felhúzzuk egymásban a pumpát, ugyanis az ábrázata mindjárt sötétebb lett, hogy nem kapott választ azonnal a kérdésére. Semleges arckifejezéssel pillantok rá majd Olafra fordítom a tekintetem.

Ketten vannak. Ki vagyok kötözve, de képes vagyok magam egy minimális mozgásterületen megvédeni. Körülbelül másfél méter, ameddig a lábam elér, lengeni idõm sincs, hogy ezt megnöveljem. Az igazgatónál látszólag nincs fegyver, de a mellette álló smasszeren szép paletta van, többek között sokkoló, gumibot, bilincs és egy stukker. Pár másodperc lehet, míg odanyúl és elvesz egyet.

- Két embertõl hallottam a neved – közelebb lép, de nincs benne még abban a körben, amit elérhetnék. Közelebb kellene csalnom. Ehhez viszont az kell, hogy méltóztassak reagálni a kijelentéseire és kérdéseire.

- Úgy tudtam, nem vagyok híres – válaszolok könnyedén, mintha egy hot dogosnál állnánk sorba.

- A fiam látott téged, Raven – még sötétebb arckifejezés, de tökéletesen tartja az önkontrollt, nekem pedig mindjárt leszakad a bõröm a koncentrációtól és az izgalomból.

- Milyen szögbõl?

Mozdul, a gumibot egy fél másodperc alatt kerül a kezébe, amivel úgy arcon vág, hogyha nem lennék kikötve, a fal adná a másikat. Megropogtatom kissé az állkapcsom és úgy nézek vissza rá. Közelebb jön, de csak a lábával támaszkodik lustán a kis sámlira.

Nem szól, szerintem abszolúte felfogta, hogy én voltam. Arról nem is beszélve, hogy nyilván most több millió felkoncolási módon gondolkozik. A csend túl gyanús, de mégis jól esik.

Elmosolyodom.

Ez meg nyilván neki nem esett jól, ugyanis teljes erõbõl kirúgja alólam azt a kis szar négylábú tákolmányt, én pedig egy pillanat alatt felrántom magam, de erre is felkészült. Olyan pontossággal vág a jobb vállamra, hogy egy pillanatra kiszáll belõle minden erõ.

Fújtatva tartom magam a bal karommal, a lábam lendül és mellkason rúgom.

Gyengébb lett, de talált.

Olaf barátom pedig összebilincseli a lábaimat, míg a diri a zsebébe nyúl. És kihúz belõle egy fémes csillogású dolgot. Harapófogót.

Közelebb lép, de nem mond különösebben semmi érdekeset, hanem elkezdi a fülembõl kitépkedni a piercingeket. Fújtatva tûröm, de egy ordítás nem hagyja el a számat, többször próbálom leköpni, de folyamatosan mozog körülöttem. Kiláncolva tehetetlenül tûröm, hogy kicsipkézze a fülem, majd mikor a kezében kés csillan meg, felmorranok.

A felsõm lehullik a hátamról és a tarkómnál a két, bõr alá bújtatott ezüst pálcát ragadja meg, érzem, ahogy a fém golyók megmoccannak a hús és a bõr között. Bal kezem megremeg, ahogy a saját súlyom vagyok kénytelen tartani, de mikor hátra akarok rúgni, csak a levegõt érem.

- Ügyes vagy és veszélyes, Raven.

Méltatlankodó morgás szakad fel belõlem erre a kijelentésre. Figyelmeztetõen meghúzza egy kicsit a pálcákat, tudom, hogy ezt ordítás nélkül nem fogom tudni kibírni, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom magam tartani a végtelenségig.

- Mégis rossz döntést hoztál – erõteljes rántás, kiszakad belõlem az artikulálatlan üvöltés, ahogy a kín végigrohan a nyakamnál, egyenesen fel az agyam idegrendszerébe. Még idõm se volt, hogy felfogjam…

- Elõre kiterveltétek? – lép elébem, a szivar már rég nincs a szájában, de a fodrozott száj egy csapdára hasonlít, kint, az erdõben. Válaszul csak úgy nézek rá, mint aki nem érti a nyelvet, amit beszél.

Természetesen rögvest megtalálja a közös hangot, az egyik mellemben levõ piercingre fog rá. Bejönne a stílusa, ha nem lennék rosszul, valahányszor ránézek.

- A cellatársad - Olafra néz, az készségesen a szabad keze alá nyomja a mappát. – Rustler.

- Jól ismerem ezeket a trükköket – mosolyodom el fájó állkapcsom ellenére, érzem, ahogy a vér és az izzadtság úgy folyik le a hátamon, mint valami kibaszott vízesés.

Érzelmi ráhatás.

- Ebben biztos vagyok. Õ is benne volt?

- „Kolomp-ár” elverésében? – kiszakítja belõlem a fémdarabot, ordításomat valószínûleg az egész épületben tisztán hallhatták.

- Feleslegesen játszod a hõst – nyúl a köldökömben levõ testékszerhez, nem kerüli el a figyelmét, hogy hiányzik belõle a kõ. Elgondolkozva pillant rám, de ettõl függetlenül ugyanolyan mozdulattal fog rá a piercingre.

- Feleslegesen játssza a nagymenõt.

A harapófogó tép, üvöltésem közben élveteg vigyor kerül fel a pofájára. Hogy az a… A következõ megtorlásnál megérzem a harapófogót az arcomban, felsérti a bõrt, én pedig teljesen feldühödöm. Bal karom megremeg, a jobb pedig még csak most kezd éledezni.

A kegyelemdöfés fog jönni, érzem.

- Hol van Crow, Raven?

Összeszûkülnek a szemeim, orrlyukaim kitágulnak, mint egy bikának, nem törõdve a jobb kezem fájdalmával felrántom magam és teljes erõbõl fejbe akarom rúgni, de azt a fogyatékost találom el helyette.

Szinte kettéreped az arcra az erõtõl, úgy döndül el jajgatva, mint egy darab fa.

Fújtatok, dühöngve tépem a láncot, lábaimmal megpróbálom elérni a sámlit hogy hozzávágjam, de esélytelen. Az ajtóhoz lép, onnan nézi végig a mûsort, amivel még inkább felingerel.

- Elmehetsz, Donald.

- Igen uram!

Becsukódik az irodám ajtaja, és acélkék szemeim a velem szemben ülõ férfira szegezem, a mahagóni íróasztal fényes felületén pihenõ díszesen faragott dobozt felnyitom.

- Szivart? – kérdezem rekedtmély hangon.

- Nem, köszönöm.

Udvarias, színtelen hang, arcán egy rezdülés sem árulja el mit gondol. Tépett fekete haja körülöleli börtönsápadt arcát, szemüvege mögött pedig rendkívüli intelligenciáról árulkodnak kék szemei. Két éve van már nálam, és eddig elképesztõen hasznosnak bizonyult. Tíz év büntetést kapott, ami valójában csak öt lett volna, de amikor kibuliztam, hogy az én fegyintézetembe kerüljön, meghívtam vacsorázni a bírót és elintéztem neki a dupláját. Hogy miért tettem? Mert egy névtelen kismadárka, egy tökéletesen megbízható információforrás elcsicseregte nekem, ki is õ, és miben is jó. Szenátorként nagyon nagy hasznát vehetném majd, ezért a saját oldalamra akarom állítani, de nincs könnyû dolgom, szinte bevehetetlen várnak bizonyul. Agyafúrt, okos fickó. Miközben végiggondolom ezt, lassan rágyújtok egy kubai szivarra, az íróasztalomra könyökölve õt figyelem és ez az érdkelõdés kölcsönös. Hátradõlök a bõrbevonatú széken, ringatózni kezdek. Szeretem a csendet és a nyugalmat, õ pedig nem tör meg a feszültségtõl, ahogy a többiek. Mintha csak egy kávézóban ülnénk, halálos nyugalommal ül, egyszerû fekete pólójában és sötétszürke egyennadrágjában is elegáns, mert van benne belsõ tartás. Ujjaim közé veszem a szivart, kifújom a füstöt és elgondolkozva nézem a sötétbarna rudacskát.

- Ki ölte meg a 3343-ast múlt éjjel?

Nem válaszol, ahogy vártam. Fogaim közé tolom a szivart, és lassan megszívom. Bódító keserû füst kúszik végig a torkomon, egészen a tüdõmig. Lassan fújom ki az édes mérget, szemeim elmerülnek az okosan csillogó szemekben.

- Nos?

Tudja. Tudom, hogy tudja. Közöttünk, az asztalomon hever az aktája, amelynek fedõlapján az õ fényképe van, arca alatt a sorszámával. Mutatóujjammal magamhoz húzom, és hanyag mozdulattal felnyitom, végigfuttatom tekintetem az elsõ lapon. Már csak két éve van a büntetésébõl, és ezt nekem köszönheti. Fontos információkat kaptam eddig tõle, cserébe minden alkalommal csökkentettem a kiszabott idejét. Megszólal, simulékony, kellemesen mély hangját hallva felpillantok rá.

- 3343-as csupán egy pitiáner díler volt. Miért foglalkoztatja ennyire a halála, igazgató úr?

Néhány másodpercig nem válaszolok, átgondolom a kérdését. Tudni akarja, miért fontos nekem egy jelentéktelen rab halála, és ha nem válaszolok, elzárkózik a további beszélgetésünk elõl. Valószínûleg pontosan tudja a választ, vagy legalábbis annyit, hogy rájöjjön ha hazudok. Nos, rendben.

- Az újságírók szaglászni kezdtek a fegyintézetem körül, mivel kiszivárgott, hogy ez nem az elsõ késelõs haláleset volt, sõt... Pontos adathoz is hozzájutottak, az egyikük telefonon felsorolta az áldozatok nevét. Rejtély, hogy honnan tudja. Meg akarom találni a kis hentest, mielõtt ártana a jó híremnek, Shannon, és segíteni fogsz nekem.

- Miért tenném? – hûvösen kimért szavak.

Kristálytálba pöckölöm a szivar hamuját, majd elé hajítom az aktáját. Nyugodt, lassú mozdulattal felveszi és átlapozza. Amíg nézelõdik, õt figyelem. Mit is ajánljak fel neki? Hm.

- Hat hónap.

Csupán egy fél pillanatra villannak fel rám a kék szemek.

- Kevés.

Folytatja a lapozást.

- Kapsz egy saját cellát, tévével.

- Ne becsüljön alá, Mr. Shackle.

Visszateszi elém a mappát és hátradõl a székében. Vár. Lassan kifújom a füstöt, elnyomom a hamutartóban a szivart, komótos, lassú mozdulatokkal. Felállok, és az ablakon kinézek az udvarra. Délelõtt van, a rabok társas életet élnek, seftelnek, gyúrnak, cigiznek, zenét hallgatnak, kosaraznak, fociznak, stb. Nyakkendõm kilazítom, és kigombolom ingem felsõ gombjait. Zakóm a sarokban álló fogason pihen, jobban szeretek ingben ülni az íróasztal mellett. Sötétszürke nadrágom zsebébe süllyesztem kezeimet.

- Alábecsülnélek? – kérdezem lassan, szemeim az udvaron kosarazó férfiakat követik. – Shannon, hát ennyire rossz véleménnyel vagy rólam? Jól tudod mennyire vigyázok rád, mennyire megbecsüllek. Ha nem így lenne, már ki tudja hol lennél, élnél-e.

- Ó. Akkor most hálát kéne éreznem?

Megfordulok, és az ablakpárkányhoz támaszkodom.

- Rendben van, mit kérsz cserébe az információért?

A jegyzettömbhöz nyúl, letép egy ezüstszürke szegélyû lapot, és elveszi elegáns töltõtollamat. Lefirkál néhány szót, majd felém tolja a cetlit. Ellököm magam az ablaktól, egyik kezemmel felveszem, elolvasom. Kifejezéstelen arccal nézek le rá. Ez különös. Felébred bennem a kíváncsiság, hogy vajon miért akarja hogy a 2897-es rab egy hónapra magánzárkába kerüljön, de elfojtom. Úgysem árulná el nekem, ezért inkább bólintok.

- Rendben van. És most dalold el nekem, ki a gyilkosa a 3343-as rabnak, és a többinek.

- 2491. A kése az ágyának bal lábához van rögzítve ragasztószalaggal. Cinkostársa 1740 és 1295-ös rabok, az egyikük mindig õrködik a zuhanyzó elõtt, a másik pedig lefoglalja az õröket.

- Indíték?

- Tartozás.

Elégedetten hátradõlök, könyökeimet a karfákra támasztom, és összeillesztem ujjvégeimet. Remek. Pompás.

- Még valami?

Nem válaszol, csak egyenesen a szemembe néz. Ch. Felveszem a telefont, a titkárom azonnal bejelentkezik. Formás seggû csinos férfi, világosszõke hajjal és elbûvölõ barna szemekkel.

- A 2897-es rabot vitesse magánzárkába, 30 nap. Intézkedjen, kérem.

- Máris, uram.

Leteszem a telefont, ujjaimmal kopogtatni kezdem az asztallapot.

- Szóval?

- Egy órán belül tervezik megtámadni 2312-õt. Talán éppen most.

Felkapom a telefont. Egyenesen a fiamat tárcsázom, mert tudom hogy õ azonnal és bármit megtesz, amire utasítom. Amikor befejezem a helyzet ecsetelését, és kiadom a parancsokat, felállok.

- Ideje nekem is mennem, látni akarom a fejleményeket.

Mellé lépek. Nem állt még fel, csak ül mozdulatlanul. Megtorpanok, és székének háttámlájára támaszkodom, másik kezemmel félresimítom arcának egyik felébe lógó hajtincseit. Csinos pofikája van, szívesen megbasznám, de nem akarom az ellenségemmé tenni, mert szövetségesként nagyobb hasznom származik belõle. Selymes a bõre, és ahogy arcára borítom nagy tenyerem, végigsimítom hüvelykujjammal puha száját. Ha nem vigyáznának smasszereim a formás kis seggére, már valamelyik nagydarab feka köcsöge lenne. Mekkora pazarlás...

- Köszönöm, Shannon – dörmögöm. – Hálás vagyok neked.

***

Kopp-kopp.

Ha a titkárom nem jelent be valakit, akkor valamelyik õr az.

- Bújj be!

Nyílik az ajtó, és felemelem fejemet a számítógép fölül, hogy meglássam egy szem mostohafiamat.

- Shackle igazgató. Az egyik rab ellopott pár személyes aktát, amik közt megtaláltunk pár tervrajzot.

Nem néz a szemembe, ami rossz szokása. Megértem õt, nem sajnáltam tõle a maflásokat, és bõven van vaj a füle mögött, olyan is, amirõl sejtése sincs, honnan tudom.

- Tervrajzot?

- Igen. Az épületét és a rendszerünkét, ám mintha azok nem érdekelték volna, eldobva találtunk rájuk.

- Értem. Büntetés?

- Magánzárka.

Jól van, látom mindent elintézett.

- Mehet – elhessegetem egyik kezemmel, és visszafordulok a leveleim felé.

Alig telik el néhány perc, megszólal a telefon. Belemorgok.

- Mi van?

- Igazgató úr, a fiát megtámadták! Komoly sérüléseket szenvedett, és most az orvosiban van!

Leteszem a telefont és kisietek. Nagy lépteim hangosan dobbannak a padlón, majd amikor kilépek az udvarra, és keresztülsietek, már három õr rohan mellettem.

- Ki volt az?

- Nem tudjuk, a kamerákon semmi sem látszott!

- Olaf, megmondtam, hogy tartsd rajta a szemed! Hol a faszban voltál?

- Elnézést fõnök, de tudja milyen Jansen...

A kórházi ágyon egy véraláfutásoktól duzzadt arcú test fekszik, csupán szürkére festett hajáról lehet felismerni azt az illetõt, akit fiamként tartok számon kilenc éve. Csendben hallgatom végig az orvos beszámolóját. Agyrázkódás, orrtörés, kartörés, bordarepedés. Minimum hat hét lábadozás, és egyebek. Mérges vagyok. A fiam fölé hajolok, szájából egy csõ lóg ki. Félresimítom homlokából néhány kósza hajszálát, majd lassan beszívom és kifújom a levegõt. Vérszag.

A. Kurva. Életbe.

- Olaf. – Vészjóslóan halk a hangom.

- Igen! – vakkantja azonnal mögöttem.

- Derítsd ki, ki tette ezt, de ne nyúljatok hozzá, én magam akarom rendezni vele a számlát.

- Igen uram!

- Mehet.

***

Érdekes fejlemények. Határozottan érdekesek. A fiam eszméletlenül fekszik a börtönorvosi kórteremben, a szeretõje pedig véresen és összeverve elõttem a földön. Tiszta fehér zsebkendõvel törölgetem ujjaim, a magánzárka gyér világításában a ruhája szinte feketének tûnik a vértõl.

- Szóval azt állítod, fogalmad sincs ki bántotta a fiamat – ismétlem lassan és higgadtan. Zihál, kezeivel a földön támaszkodik, próbál felülni de csak annyit ér el, hogy a hátára fordul. Olaf felé fordítom a fejem.

- Vizet.

Máris emeli a vödröt, és rázúdítja a szõke óriásra. SS a beceneve, de nekem csak 2134-es. Ettõl némileg magához tér, és lerántja magáról cafatokra szakadt, véres pólóját. Pompás teste van, egy igazi görög isten, ráadásul szõke. A szõkék a gyengéim. A falig kúszik, és zihálva támasztja hátát a hideg tégláknak, kezeit hasára szorítja, ahol az imént kapott egy komolyabb rúgást tõlem. Lassú léptekkel követem, majd leguggolok elé, megfogom az állát, hogy arcát a fény felé fordítsam.

- A fiamnak jó ízlése van. Igazi díszpéldánya vagy a hímeknek, de nem sok eszed van.

- Baszd meg! – sziszegi, és már köp is. Az arcomon talál el a nyálával. Letörlöm a zsebkendõmmel, felállok és keményen gyomorszájon rúgom. Hangos kiáltással szakad fel belõle a fájdalom, majd oldalra dõl és összegörnyed.

- Láncoljátok ki.

A plafonról lógó lánchoz bilincselik, és õ tehetetlenül lóg rajta. Kénytelen megtartani lábaival a saját súlyát, ha nem akarja hogy kificamodjanak a csuklói. Olaf oldaláról lógó gumibotot kihúzom az övébõl, és lassan körbesétálom ezt a szép szõke herceget. A teste csupa forradás. Jól tudok róla mindent. Pont róla ne tudnék, a fiam szeretõjérõl?!

Lecsapok a bottal, hátulról a térdeire. Üvöltve roggyan meg.

- Beszélj!

Durr.

- Beszélj!

Durr.

- Kinek kellettek a börtön tervrajzai?

Durr.

- Kik tervezik a szükést?

Durr.

- Miért támadták meg a fiamat?

Durr.

- Ki merészelte megütni õt?

Durr.

- Válaszolj, különben halálra verlek!

Durr.

Két órával és néhány vödörnyi vízzel késõbb, már tudok három nevet.

Ideje begyûjteni õket.

***

Egy hét telt el azóta, és a fiam végre felkelhet az ágyból. Karján gipsz van, és arcán a véraláfutások már különbözõ színekben játszanak, de ez minden szerencsére. Olafot keményen ráállítottam, egy pillanatra sem veheti le róla a szemét.

Megint az irodámban esz a fene, és épp telefonon beszélek a feleségemmel, aki már csak papíron az. Nem válhatok el tõle. Ha szenátor akarok lenni, rendezett családi körülményekkel kell rendelkeznem. Két hét múlva riportot készít velem a Times egyik újságírója, azt akarom, hogy Wendy addigra hazautazzon, és szépen, csinosan és mosolygósan üljön mellettem a fényképen.

- Nem érdekelnek a kifogásaid, huszonkettedikén itt legyél.

Hirtelen berobban az ajtó, bõszen beront rajta Jansen.

- Ez meg mi volt? – kérdezi Wendy.

- A fiunk éppen most törte be az irodám ajtaját – válaszolom higgadtan. – Majd visszahívlak.

Leteszem a telefont, és felállok.

- Hogy merészelted?! – ordítja a dühtõl kipirulva.

- Nem értem mirõl beszélsz.

A titkár lohol be mögötte.

- Elnézést uram, nem tudtam megállítani...

- Semmi baj, Nickolas, elmehet.

Jansen az asztalt veri ép öklével.

- Hogy mertél kezet emelni SS-re?! Hogy merészelted így elintézni? Mit képzelsz magadról te állat?! – fröcsögi magából kikelve.

- Szeretted volna inkább te csinálni?

Elakad a szóáradat, ledermed teljesen. Csak meglepetten pislog rám, majd idegesen megnyalja a száját. Ez régi szokása, árulkodó jel.

- Szökést terveztek, fiam. Téged azért támadtak meg, hogy eltereljék az õrök figyelmét, és megszerezzék a kulcsokat. Szerencsére nem sikerült nekik, de ez tényleg csak a kurva szerencsének köszönhetõ.

Hosszan hallgat, szürke szemei döbbenten néznek rám.

- SS is sáros?

- Nem különösebben, csak passzívan hagyta a dolgokat történni.

- Akkor miért verted meg ennyire brutálisan? – mordul fel dühösen. Vállat vonok, és leülök a fotelembe, kényelmesen hátradõlök.

- Talán mert kíváncsi voltam, mit szeretsz benne. Mondhatjuk úgy, hogy kipróbáltam én is.

- Ki... kipróbáltad?

- Igen, ki-pró-bál-tam – ragozom neki türelmesen, hogy felfogja. – Nem volt rossz, de amint látom nem használtad rendeltetésszerûen, a segge túl szûk volt.

- TE ROHADÉK! – ordítja, átesik az íróasztalon, és rajtam köt ki, a puha padlószõnyeg fogja fel esésünket. Könnyedén magam alá gyûröm, hiszen nem magas, nem erõs, és még ráadásul szarrá is van verve. Orrom majdnem az övéhez ér, olyan közelrõl nézek a szemeibe. Higgadtan, halkan beszélek hozzá.

- Megmondtam fiam, ez az én börtönöm. Én vagyok itt az isten, és itt mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök. Te is. Bezártam a kis hercegedet, és rohadtul kivertem belõle a szart is, hogy megtudjam tõle, ki bántott téged és miért. A bûnösök már magánzárkában vannak, és azt is megkeserülik, hogy valaha megszülettek, azt garantálom. Te pedig inkább azzal foglalkozz, hogy felépülj és majd keress magadnak új játszópajtit, aki elszórakoztat. Ez itt elárult téged.

Hosszan néz rám, talán percekig csak fekszünk, és egymást figyeljük.

- Tényleg megbasztad? – kérdezi aztán.

- És ha igen? Van jelentõsége?

Megrázza a fejét.

- Szóval elárult engem? Ez biztos?

- Megbüntetheted, neked adom. Azt teszel vele, amit csak akarsz.

Mosolyog. Ismerem ezt az arckifejezést, elégedetten nézem õt. Az én nevelésem... Büszke vagyok rá.

- Megölhetem?

Kérdése hallatán halvány mosoly kúszik a szám sarkára. Ejnye te rosszfiú... Telis tele vagy meglepetéssel. Ez tetszik. Számmal végigsimítom az övét, válaszul megnyalintja az alsóajkam. Ágyékomat átjárja a forróság.

- Azt nem, de bármi mást megtehetsz, csak ne legyenek szemtanúk, és figyelj oda a kamerára – suttogom a fülébe, megharapom a fülcimpáját, cseppet sem gyengéden. Megfeszül alattam, és felnyög. Lemászom róla, ép karjánál fogva felrántom a földrõl.

- Távozhatsz.

***

Az emelvény alaposan elszigetelve áll a raboktól, akik a terem székein türelmesen ülve várnak. Felolvasom a közleményt, amelyben a változtatásokról tájékoztatom õket. Az oldalsó elkülönített széksoron ülnek a riporterek és a fotósok, akik miatt ezt az egész cirkuszt csináljuk. Jó fényt vet rám, ha újabb és újabb reformokat vezetek be, fejlesztem az épületet, a programokat és a szakmai képzést.

- ...és egy hónap múlva új képzési lehetõség is felkerül a listára, a virágkötészet. Akit érdekel, jelentkezzen a körletvezetõ tisztnél.

Blablabla.

Acélkék tekintetem végigvezetem a rabokon. Csupa rosszarcú alak, négerek, mexikóiak, fehérek vegyesen, de jól láthatóan csoportosulva. A legelsõ sorban a jobb oldal legszélsõ széken egy érdekes jelenség ül. Még sosem láttam eddig, biztosan emlékeznék rá. Egészen tejfölszõke, szemei elképesztõen kékek. Jobb szeme alatt egy kis tetoválás, amit innen nem látni tisztán, de nagyon jól áll neki. Csinos, igazán szép darab. Hogy kerülhette el eddig a figyelmem? Egy élénkpiros nyalókát szopogat, és amikor tekintetünk találkozik, izgatóan ficánkolni kezd a nyelve rajta. Húha, nem semmi nyelvtechnikát demonstrál.

- Van kérdés? – dörmögöm a mikrofonba, és õ csábítóan elmosolyodik. Természetesen senki sem jelentkezik, így elköszönök tõlük és levonulok az emelvényrõl. Odalent krémszínû öltönyben és világoskék ingben áll csinos titkárom a többiek mellett. Egyenesen hozzá sétálok, és lehajolok a füléhez, szavaim hallatán bólint.

- Máris utánanézek, uram. Mikor óhajtja fogadni õt?

Milyen szépen beszéli a virágnyelvet.

- Amint elmentek az újságírók.

***

A feleségemet is beültetem a taxiba, és végre minden megnyugszik körülöttem. A rabok vacsoráznak, a nap véget ért. Az éjszakai õrség csendben végzi a dolgát, a titkárom és én vagyunk már csak itt.

Felsétálok az irodámba.

- Uram, a 2983-as rab az irodájában várja. Óhajt még valamit? – kérdezi udvariasan. Igazi kincs.

- Mára ennyi volt, elmehet Nickolas.

Szeretem benne, hogy még ha szinte hetente megbaszom a seggét, akkor is udvariasan és távolságtartóan, beosztottként viselkedik velem. Természetesen honorálom fáradozásait, úgyhogy nem panaszkodhat.

Benyitok az irodámba, és az asztalom tetején ülõ szõke kis csodára pillantok. A nyalókája már jóval kisebb, keresztbevetett lábakkal ül, felsõtestén az ing széttárva, így enged rálátást szép mellkasára és lapos hasára. Jobb mellbimbója felett két pikk tetoválás, és ahogy közelebb lépek, végre látom mi van a bal szeme alatt. Ott is pikk. Szorosan elõtte megállok, és õ széttárja a lábait hogy elférjek. Megtámaszkodom az asztallapon mellette, arcunk egy magasságba kerül.

- Üdvözöllek az irodámban, Elian Turner – dörmögöm. Megnyalja a mutatóujját, fekete körmei izgatóan csúsznak végig mellkasán, majd átrebbennek a nyakkendõmre.

- Részemrõl a gyönyör – búgja mély, érzéki hangon, hogy még a tököm is beleremeg.