Nem elég (...) jobban élnünk, de törekednünk kell arra, hogy jobb emberekké is váljunk. A demokrácia alapja a morál.

A morál. Sok ember hiányt szenved belõle. Többek közt én is. Vagy mégsem? Bárhogy is legyen, örök talány marad számomra, mit miért teszek. Mintha egy belsõ indíttatásból cselekednék. Kíváncsi lennék, mivel van megtöltve a belsõm. Csupa kátrány és szurok a lelkem, a szívem egy jégtömb, a tagjaim acélból vannak. Olyan vagyok, mint egy robot. Talán ezért van, hogy ritkán érzek örömöt, vagy egyáltalán valamit. Egy ideje bánkódok. Miért? Túlságosan egyedül érzem magam. Senki sincs ezen a földön, aki egyáltalán feleannyira is értené a terveimet, mint én. Sõt, a lényemet sem értheti senki. Túl összetett vagy túl egyszerû? Magam sem tudom. Olyan ez, mint valami ördögi kör. A végletek embere vagyok, aki vagy túl bonyolult, vagy túl pórias, ha úgy tetszik. Warum ist mein Leben zu kompliziert? (Miért ilyen komplikált az életem?)

„Hazafelé” ballagnék, már épp kocsiba szállnék, mikor Milevskis mellém lép. Nehezemre esik rá pillantani, de végtére is megteszem.

- Az egyik keresett anarchista itt volt, uram – közli velem az anyanyelvemen. – Egy pillanatra láttam csak, de nagyon úgy tûnt, hogy készülnek valamire.

Olyan erõvel lobban fel bennem a gyûlölet lángja, hogy félek, megperzselem a mellettem álló férfit.

- Ki volt az? – kérdem higgadtan.

- A vezetõjük. Gavros Stanislav, ha jól emlékszem – mondja tûnõdve.

- Értem – sziszegem. – Kísérd vissza a foglyokat a cellába, és ha lehet, dolgoztasd meg õket. Hallottam egy-két dolgot a módszereidrõl, és bevallom, kedvemre valóak. Amint végeztem a megbeszéléssel átveszem tõled õket.

- Ahogy parancsolja, mein Führer – szalutál miközben angolra vált.

Visszaérvén a fõépületbe, tiszteletemet teszem azon a bizonyos megbeszélésen. Unottan támasztom a fejem, miközben sorra olvassák fel az esettel kapcsolatos jelentéseket. Feleslegesnek érzem, hogy itt vagyok. Szívesen lennék máshol. Mondjuk egy tengerparton. Belelógatnám a lábam a hús habokba, nem lenne gondom semmire. Csak egy egész kicsit megszabadulhatnék a birodalmam nyomásától, az emberek elvárásaitól. Néha bánom, hogy vezérnek születtem. Tudom, én vagyok ennek a diktatórikus világnak az egyetlen, tejhatalmú istene, azért születtem, hogy hatalmas dolgokat vigyek véghez… mégis… hiányzik az egyszerû élet. Eleinte hányszor gondoltam rá, hogy elszökök. Hogy itt hagyok mindent, és újrakezdem a nyomorult életem. Majd megszólalt bennem a felelõsségérzet, így maradtam. Maradásra bírt a hazám és a népem iránti szeretet. Sokszor az is bánt, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ha új életet kezdenék, bizonyosan elvennék egy barnahajú lányt… vagy fiút. Legyen bármi, a teste karcsú lenne, mint a nádszál, a szemei pedig úgy csillognának, mint a legragyogóbb gyémántok. Szeretne engem, és azt hiszem, én is szeretném. Bár úgy vélem, jelen pillanatban képtelen vagyok bárki iránt is bárminemû érzelmet táplálni a haragon kívül. Igaz, rokonszenvezek néhány emberrel, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem is õket. Anyámon és a húgomon kívül senkihez sem ragaszkodok. Õk sincsenek mindig velem, sõt, ami azt illeti, szinte csak az ünnepnapokon láthatom õket. Igaz, azok a napok számomra a mennyországot jelentik. Olyankor levetkõzhetem a fagyos, szörnyeteg imázsomat, és végre ember lehetek. Mosolyoghatok, ha kedvem tartja, átölelhetem törékeny testüket… amikor csak akarom.

- Herzog úr? – szólít meg az egyik Wissenschaftler (tudós).

Látszik, hogy nem idevalósi, akkor tudná, hogy tilos számára a nevemen szólítania.

- Was? ( mi az?) – morgom.

- Mit szól tehát a harci gázhoz? – érdeklõdik sugárzó tekintettel.

Észre sem vettem, hogy a jelentések felolvasása megtörtént, és bebocsátották ezt a Leserattet (könyvmoly).

- A szél? – vakkantom.

Elhúzza a száját, és zavart, kínos pillantást vet rám. Azt hiszem, errõl már értekezett, csak nemigen figyeltem. Képtelen vagyok koncentrálni.

- Nos, mint már mondottam, okulva az elõzõ világháborúkból, a harci gázt csakis szélvédett helyen alkalmaznánk. Házak, alagutak, barlangrendszerek. Tökéletes eszköz rá, hogy kifüstöljük az ellenséget – bólint jelentõségteljesen.

Mint a patkányokat.

- Értem – biccentek. – Ackermann, jegyezze fel az úr nevét, és kezdjék meg a gáz tökéletesítését – vetem oda a fiúnak, majd felállok.

Õ lázas jegyzetelésbe kezd, a tudósember pedig döbbenten néz rám.

- Köszönöm! – hebegi.

Már háttal állok neki, így nem is tulajdonítok nagy jelentõséget a dolognak. Pihennem kell.

Sajnos nem sikerül egy szemhunyásnyit sem aludnom, az utóbbi napok eseményei pörögnek a fejemben. Itt vannak ezek a lázadók, köztük is az a… a lázadók!

Kiugrok az ágyból, majd erõltetett nyugalommal sétálok le az alagsorba. Milevskis már vár rám, azt hiszem, elvégezte a feladatát. Hirtelen izgalommal vegyes kíváncsiság lesz úrrá rajtam. Nem, nem szabad elgyengülnöm, meg kell tartanom a hidegvérû vezetõ képét. Én vagyok az isten, én vagyok itt a mindenség!

- Mit tudtál meg? – kérdem.

- A város szélén vannak. Azt nem sikerült kiszednem belõlük, hogy pontosan hol. Valamint, ez már biztos, van egy téglánk.

Ismét elfog a gyûlölet. Tégla… gyûlölöm a téglákat. Benézek hozzájuk, majd hirtelen elfog a sajnálat. Sajnálom, hogy nem én tettem velük mindazt, amin az utóbbi órákban keresztül mentek.

- Elmehetsz – mordulok fel. – Ó, még mielõtt elfelejteném. Legközelebb a kisebbet hagyd békén.

- Ja, mein Führer – szalutál.

Jól nevelt kutya ez a Milevskis. Lassan ideje lenne jutalmaznom, ha dobok neki egy csontot, az még nem a világ vége.

- Ackermann! – mennydörgöm.

A fiú szinte azonnal az ajtómban terem, izgatottan gyûrögeti a mappáját, ami mindig oly hûségesen pihen az ujjai közt.

- Kerítse elõ Milevskist! – legyintek.

- Gleich, mein Führer! (Azonnal, Führerem) – szalutál, majd elsiet.

Bõ negyed óra múlva hallom, hogy valaki kopog az ajtómon. Csak remélni merem, hogy a hústorony az, semmi kedvem mással bájologni. A maroknyi „kedvességemet” most neki tartogatom.

- Kommen Sie! (Jöjjön be) – szólok ki.

Õ az, kart lendítve lép be a szobába. Nem bírom megállni mosolygás nélkül. Milyen céltudatos és hûséges eb.

- Ülj le – mutatok az elõttem álló székre.

- Beszélni szeretnék az elõléptetésedrõl. Kitûnõ munkát végeztél a foglyokkal, és bevallom, a rajtuk látott módszereid egészen briliánsak. Úgy gondolom, lehetnél… az úgy mond testõröm.

- Manau nesupratau labai gerai…

Kérdõn vonom fel a szemöldököm, egy szót sem értek a karattyolásából.

- Bocsánat – vakarja meg a tarkóját. – Csak…

- Megleptelek? – vágok a szavába.

- Ami azt illeti, igen – bólint.

- Nos, lenyûgözött a foglyok iránt tanúsított bánásmódod. Ráadásul minimális bizalmamat élvezed, amit ebben az épületben csupán Ackermann tudhat a magáénak. Megérdemled, hogy…

- És én? – nyávogja valaki az ajtó felõl.

Óvatosan kidõlök, hogy kilássak Milevskis mögül, és megpillantom az ajtófélfának dõlve ácsorogni Eisent. Az elõttem ülõ férfi is lassan megfordul, felvont szemöldökkel néz végig a karcsú testen. A fiú vakmerõen ránk vigyorog, majd a csípõjét lengetve sétál be csak úgy a szobába. Megszoktam már, hogy pofátlanul bátor, de ez már túlzás. Nem láthatják az embereim, hogy pár egyszerû eszközzel képes lefegyverezni!

- Raus! (Kifelé) – sziszegem.

- Ki ez a jóképû fiatalember? – vigyorog pofátlanul, nekem pedig elég volt ennyi is, hogy elveszítsem a fejem.

Felugrok, majd teszek egy lépést felé, mire kereket old. Eisen egy iszonyúan irritáló, félküllõs kölyök. Végleg nem értem, hogy voltam képes a tulajdon ágyamba engedni. Idegesen pillantok Milevskisre, mire õ úgy tesz, mintha semmit sem látott volna. Gut! (Jó)

- Tehát… az elõléptetés… - sóhajtok fel.

Lopva pillant fel rám, talán furcsának találja, hogy van egy amolyan emberi oldalam is. Egal (Mindegy).

- A vaskeresztet a következõ hét szombatján fogod megkapni. Ajánlom, elõzõ nap pihenj. Szabadnapot kapsz. Meglátogathatod a barátaidat… vagy Rebeccát.

Hitetlenül néz rám, majdhogynem vádlón villanja rám a sötét szemeit. Hiába, az ÁTR (Állami Titkos Rendõrség – Gestapo utódja) remekül végzi a dolgát. Tán még azt is ki tudnák deríteni, milyen alsónadrág van a férfin. Vagy akár én is, ha megparancsolnám neki, hogy vegye le a nadrágját… Hm, hirtelen eszembe jut az a nagyszájú kölyök odalentrõl. Életemben nem szeretkeztem még úgy senkivel, mint vele. Talán az vadított be ennyire, hogy ellenkezett. Teljesen a magaménak éreztem, és nem érdekelt, hogy ki õ, vagy miért van ott. Az enyém volt akkor és ott, senki másé.

- … lesz – hallom meg távolról Milevskis hangját.

- Was? – fordulok hozzá.

- Csak annyit mondtam, hogy megfelel, jó lesz – bólint kicsit mogorván.

- Gut (Jó)! – csapom össze a tenyereim.

Nagyon remélem, hogy minden jól fog alakulni…

***

A semmibõl, hirtelen egy piszok jóképû férfi jelentkezett, hogy a védelmemet ajánlja. Fura, nem emlékszem, hogy hirdettünk volna ilyesmi állást, de sosem árt, ha az ember hívei a közelükbe akarnak férkõzni. Valószínûleg õ is olyan elvakult lehet, mint a többi. Talán a szerelem fûti. Nem is bánnám, mert majdnem olyan jóképû, mint én. Sõt, ami azt illeti, piszkosul hasonlít rám. A haja, a szemei, az arcéle.. fura, biztos csak én látom ennyire hasonlónak. Ahogy elõttem áll, elfog a rokonszenv. Egy fura, mélyrõl jövõ, pozitív érzés. Definiálni képtelen volnék, valami olyasmi, mintha összefutottam volna egy rég nem látott ismerõssel. A baj csupán az, hogy még életemben nem láttam ezt a férfit. Már biztos megkaparintottam volna magamnak, ha így lett volna. Hm.

Egy rövid párbeszéd után kiadom az útját. Nem rossz értelemben persze. A papírjai arról tanúskodnak, hogy kiváló eredményeket ért el, ez pedig arra enged következtetni, hogy remek csapatot fog alkotni Milevskisszel. Ki tudja, mi lesz velem, ha két ilyen kifogástalan küllemû férfi vigyáz rám. Talán megszelídülök, ch.

Miután elintéztem, hogy adjanak neki egy lakást… nem, isten igazából csak legyintettem, a dolgot Ackermann intézte el… lényegtelen. Also (tehát), miután el lett intézve, hogy az újdonsült testõröm feje fölött ne egy lyukas tetõ húzódjék, magam is úgy döntöttem, hogy ideje volna pihenni.

- Gutan tag! – köszönt az egyik ajtónállóm.

Biccentve viszonzom az üdvözlést, majd besétálok a lakrészembe. Utálom, ha ide bárki is bemerészkedik. Még Eisen nyomorult léptei is ágyúdörgésként hatnak itt. Ez az én szentélyem, az egyetlen menedékhelyem a világ elõl. Itt nincsenek kamerák, nincs ÁTR, nincsenek gyûlölködõ, vagy épp csodáló tekintetek. Itt csak én vagyok. Én és a vágyaim, az álmaim, a lényem egésze. Ha filozofikusan szeretném megfogni a dolgot, azt mondanám, ez a szívem legbelsõbb zugának kivetülése. Nem tudom, minek nevezhetném… laknak, szobának, menedékhelynek.

Sóhajtva vetem le a felsõm, majd fáradtan dõlök az ágyamba. Szeretném, ha itt lenne valaki, és felsimítana a hátamon, a fülembe suttogná, hogy minden rendben, tegyem, amit tennem kell. Aztán gyorsan el is hessegetem a gondolatot. Senki sem ért meg, senki sem tudja, mire vágyom. Sokkal jobb nekem így. Egyedül…

Egy hangyányi szundikálás után visszatérek a munkához. Mint kiderül, vagy 12 órán át aludtam. Hm, nem tûnt olyan soknak. De az élet nem állt meg nélkülem, Ackermann tökéletesen kézben tartotta a helyzetet. Megérdemelne már õ is egy vaskeresztet. Be is hívatom, majd közlöm vele a jó hírt. A haza önzetlen szolgálatáért jövõ héten átveheti a lovagi keresztet. Milekvskis örülhet, hogy nem egyedül kell díszelegnie majd a pódiumon.

Magamhoz hívatom újdonsült testõrömet, hiszen Milevskis szabadságon van. Megérdemli a pihenést. Amint a szõkeség belép a szobámba, egy pillanatra bennakad a lélegzetem. Nagyon jól néz ki, de ennek ellenére sem szabad leereszkednem hozzá. Õ csak egy szolga, én pedig, ha úgy vesszük, az uralkodó vagyok.

- Kivégzésre megyünk – vetem oda, miután a szokásos módon üdvözölt. 

- Mindvégig maradjon szorosan mellettem, csak így tudom megvédeni önt kellõen – kezd bele a magyarázásba.

Elõzõleg nem sokat beszélt, így valami mosolyfélét produkálok. Nocsak, tudok mosolyogni is.

- Még sem vitte el a cica a nyelvét – húzok el mellette, és meg sem állok a kocsiig. 

Észreveszem, hogy végig engem figyel. Talán méreget, tetszenék neki? Hm, nem lenne ellenemre a dolog, ez tény.

- Nyugodtan mustrálgathat – fordítom felé a tekintetem, de nem szól semmit. - Már megint megnémult? 

- Nem, uram – feleli.

- Ha már engem fog védeni, kicsit ismerkedjünk meg. Csak a hivatalos papírokból tudok magáról – kezdeményezek valami beszélgetésfélét.

Tudnom kellene róla mindent. Egyelõre nem tudtam ráállítani az ÁTR-t, ezért igyekszem a lehetõ legtöbbet kihúzni belõle.  

- Mit szeretne tudni? – kérdi. 

- Egy magafajta férfi, akinek semmi köze az itt dúló eseményekhez, miért adná az életét értem? - kérdem. 

- Ebben nincs érzelem, ez munka – feleli.

Hm, kissé csalódott vagyok a válasz miatt, de gondolom, hogy jobbat nem fogok kapni.

- Tehát a pénz a motiváló erõ? - kérdem. 

- Nem vagyok megvehetõ több pénzért, ha ere gondol - feleli.

Nocsak, nocsak. Talán mégis érti, mit szeretnék valójában.

- Látom lényegre törõ típus, és beszélni sem beszél sokat. Az ilyen ember titkokat õriz, de vajon mennyire mélyen? – mondom szinte magamnak, majd az ablak felé fordulok.

A kivégzés a szokásos módon zajlik. Beszéd, õrjöngést, akasztás. Blabla, semmi kedvem most hozzá. Eszembe jut a két anarchista. Hm, kettejük közül is az a kicsi… Túlságosan is fel van vágva a nyelve. Jellemzõ a lázadó mocskokra, mégis… valahogy egészen más. Szinte bódult eufória tölt el, ha szenvedni látom. Vonz engem az a fiú. Valami végzetes dolog lappang a kapcsolatunkban. Kegyetlen, véres, és végzetes…

- Fedezékbe! – ordítja el magát hirtelen az új testõr, majd a derekam átkarolva vág mindkettõnket a földhöz.

Erre aztán nem számítottam. Egy rakéta süvít el a fejünk fölött, majd bevágódik valahová. Füst, kiáltások, zûrzavar. Teljes a káoszt. LE merném fogadni, hogy ez a merénylet annak a Gavrosnak a mûve. Kimondhatatlanul gyûlölöm a számító pofáját, pláne, mikor gyakorlatilag a képembe röhög. Nem, te anarchista féreg, ezúttal nem engedlek!!

Gerhardt hamar egységbe szervezi a szétszórt katonának, majd megpróbál kimenekíteni a városból. Kiváló alkalom ez arra, hogy egy magamfajta tesztnek vessem alá. Mi sem egyszerûbb, mint úgy viselkedni, mint egy komplett idióta, így aztán megmutathatja azt a marha nagy tehetségét. Ahol csak lehet, csetlek-botlok, nyílt tûz elé vetem magam, önjelölt akcióba kívánok kezdeni. Egész türelmes, mondhatni olyan, mint egy óvónõ egy zsúfolt Kindergartenben (óvoda).

Sikeresen kikerülünk a kutyaszorítóból, mikor is a lázadók igen közel kerülnek hozzánk. Végezni akarnak velem, heh, állok elébe. A testõr valahol itt vesztheti el a türelmét, mivel az elfogott lázadókat magammal akarom vinni. Meg akarom õket kínozni, hogy egymás szenvedésének láttán törjenek meg.

- Ne öld meg õket! – mosolyodok el gonoszul. - Velem jönnek!

- Nem vihetünk túszokat, így is ránk törne… - szól közbe.

Was??

- Ellenszegülésnek nincs helye! - mennydörgöm. - Velem jönnek!

Jó is, hogy még életben vannak, hiszen motoszkálást hallunk elölrõl. Csodás, már csak eine kleine Hasel (egy kicsi nyúl) maradt.  Magamhoz rántom a vézna kölyköt, majd kilépek a nyílt terepre. Lássuk hát, hol rejtõzik az utolsó féreg is. Ráadásul a teszt is lezárul, kiderül, hogy az én drágalátos testõröm átmegy, oder er muss sitzen bleiben (megbukik).

- Mit mûvel? Ez már szabályosan öngyilkosság! 

A fiú fájdalmasan nyögdécsel, mikor a golyó vállon találja. Vigyorogva figyelem az elõbukkanó Gavrost.

- Foglalkozzon csak a dolgával! – dörrenek a férfire, mivel csak most tudatosul bennem, hogy felemelte a hangját. 

- Az a dolgom, hogy az életét védjem – ordítja, majd elsöpör az útból.

Döbbenten meredek rá, ahogy leszedi az anarchisták fejét, a fejemben viszont még mindig cseng az az éles, határozott hang. Ezt még megkeserüli.

- Tehát megölette magát ilyen ostoba módon. Még sem volt olyan intelligens… - mordulok fel. - Gratulálok, megölted az ellenállók vezérét – vetem oda flegmán. - Ideje hazamenni… 

Valami iszonyú módon dühös vagyok. Amíg oda nem érünk az épülethez, cska meredek ki az ablakon. Nem tudom elhinni, hogy így mert beszélni velem. Egy egész birodalom vezetõjével. Egy istennel!!

- Nem tûrök meg olyan hangnemet, amilyenben akkor, és ott megszólított! jegyzem meg a kocsiból kiszállván. - Azonban… - lehelem, majd ott hagyom.

Nem fogom elismerni a munkáját, nem fogom megdicsérni, mert remekül szerepelt. A bennem dúló harag nem engedi. Meg fogom torolni, amit tett. Méghozzá súlyosan.

Alighogy felérek, már rohan is hozzám Ackermann.

- Herr Führer! – lép hozzám lihegve.

- Was?? – sóhajtok fel.

- A fiú odalent…

Felcsillannak a szemeim. Hirtelen elfog egy csöppnyi rémület is. Meghalt?? Nem, az nem lehet, amíg nem köpött, addig nem!!

- Nos, Milevskis megkínozta õket, és… a fiú.. szóval… nézze meg – krákog egyet.

Villámló tekintettel nyomok egy hátraarcot, majd levágtázok a cellákhoz. Ha ez a Milevskis elcseszett valamit, én esküszöm, kiherélem! Különben is, mit keres még mindig itt?! A cellába érve siralmas látvány fogad. A fiú mellkasa csupa vér, és egy egységes seb borítja. Mintha lenyúzták volna a bõrét. Förtelmes. Ráadásul ez a szag… a gyomrom forog tõle.

- Elfertõzõdött a seb a mellkasán és a lábán, uram – szólal meg az ügyeletes orvos. – A láztól valószínûleg megzavarodhatott, és azért... Nos, azért csinálta azt, amit. Ön is láthatta, uram...

- Láttam.

A fiú összerándul, majd fájdalmasan felnyög. Fintorgok egyet, ahogy a sebébõl elõbuggyan a vér.

- Maradj veszteg – mordul rá Milevskis.

- Magához tért? – kérdem.

- Úgy tûnik – morogja a férfi.

Érdeklõdve figyelem, ahogy lassan kinyitja a szemeit a kölyök, majd rám pillant. Látom a szemein, hogy mennyire fáj neki, hogy milyen borzalmas neki itt. De egy cseppnyi sajnálatot sem érzek iránta emiatt. Valahogy nem megy.

- Idióta kölyök – morgom. – Figyeljetek rá! Milevskis, amint jobban lesz, vidd vissza a cellájába.

Ha már cseszett elmenni szabadságra, legalább hasznosítsa magát. Nem tudom, miféle gépezet mûködhet ebben a férfiben, de az biztos, hogy valami elképesztõ módon végzi a munkáját.

- Ja, mein Führer – mormogja.

Egy fintor kíséretében állok fel, ám a kölyök mintha az egyenruhámra markolna. Odapillantok az apró kézre, a fájdalomtól ködös szemekre meredek, majd egy horkantás kíséretében elszakítom magam tõle, és elhagyom a cellát. Elegem van a kín és a szenvedés szagából.

***

- Komm herein! (Gyere be!) – kiáltom az irodámban ülve.

Gerhardt lassan belép a szobába, majd üdvözöl. A tekintetem fagyos, egy csepp örömöt sem érzek, hogy itt van.

- Nehmen Sie Platz! (Foglaljon helyet) – mutatok az elõttem álló székre.

Csendben leül, majd szemrebbenés nélkül néz rám. Állja a sarat, nem fordítja el a tekintetét, pedig roppantmód dühös vagyok. A testemben tomboló méreg egyik oka, hogy a drágalátos kis lázadó fiúnk rohadtul nem akar felébredni, a másik, hogy az elfogott anarchisták mindegyike makacsul hallgat. Egyelõre elkülönítve tartjuk õket, az itt raboskodó társaiknak fogalmuk sincs róla, hogy itt vannak a bûntársak.

- Nagy csalódás volt, amit az idiotische mentõakció során produkált – kezdek neki a mondókámnak.

- Hogyan? – vonja fel a szemöldökét.

- A hangnem, amit meg mert velem ütni, több mint botrányos! – teszem a kezeim az asztalra.

- Uram, abban a helyzetben…

- Soha – nyomom meg az elsõ szót a szavába vágva – nem tapasztaltam még ilyen fokú engedetlenséget.

- De uram, meg is halhatott volna, ha…

- Halt das Maul! (Pofa be!) – ordítom.

Erre természetesen elcsihad, én pedig felemelkedek a székbõl, hogy még inkább szemléltessem, ki az úr a háznál.

- Az ilyen viselkedés teljes mértékben megengedhetetlen az én környezetemben – morgom.

Õ figyelmesen hallgat, bár látom a csalódottságot az arcán.

- Nem tartok igényt a továbbiakban a szolgálataira – pillantok rá.

- Tessék?? – kérdi döbbenten.

- Elvárom, hogy a személyi testõröm a kellõ tisztelettel beszéljen velem.

- De…

- Ki nem rúgom, kár lenne veszendõbe hagyni egy ilyen jó munkaerõt. Viszont…

Nem mond semmit, feszülten figyel.

- A késõbbiekben a foglyok õrzése lesz a feladata.

- A foglyok… ?

- Jól hallotta. Vagy nem tetszik tán? Ez esetben nyugodtan beadhatja a felmondását – mosolyodok el gúnyosan.

Bosszúsan néz rám, de nem teszem szóvá.

- Schaaade (Francba) – ironizálok, majd intek, hogy kívül tágasabb.

Szó nélkül felemelkedik, kart lendít, majd kisétál az irodámból. Hirtelen jobb kedvem támad, hogy a kicsinyes bosszúm elsõ fázisán túllendültem.

Erõtõl duzzadva trappolok le a lépcsõn az alagsorba. Egyenesen az újonnan elfogottak cellájához lépdelek.

- Lám, lám – vigyorodok el, ahogy a hosszú hajú rám akarja vetni magát. – Miért nem szóltak, hogy a kutya harap??

Erre mindegyik õr felnevet, majd rövidebbre fogják a fiú láncát. Dacos arcáról sugárzik a gyûlölet. Helyes, így nem kell azt éreznem, hogy egy kiskutyát kínzok. Ez a másik fazon esetében nem mondható el. Nyámnyila, gyenge, remeg, mint a kocsonya.

- Micsoda szöges ellentétek! – csapom össze a tenyereimet.

- Mit mûveltél az öcsémmel, te aljas rohadék?! – üvölt rám a hosszú hajú.

Valami x-es a neve… fogalmam sincs.

- Halt das Maul, scheisser Bauer! (Fogd be a pofád, szaros paraszt) – kuncogom.

- Hogy mi van?? – üvölt rám.

- Melyiket is lõtték meg? – kérdem szórakozottan.

Nagyon jól tudom, melyiket, ezzel is csak fel akarom húzni õket.

- A bal oldalit, Führer – kuncogja az egyik õr.

- So! (úgy) – csapok a homlokomra.

Lassú léptekkel közelítek a fiú felé. Õ remegve néz rám, nem tudom, a seb okozta fájdalomtól, vagy a félelemtõl reszket ennyire. Odalépek hozzá, mire a másik vadul rángatni kezdi a láncait.

- Wie heisst du? (Hogy hívnak?) – kérdem negédes hangon.

- Kapd… be! – nyögi.

Az õrök felnevetnek, én sem bírom megállni vigyorgás nélkül.

- Was? – kérdem félig nevetve.

Vicsorogva néz rám, a tekintete ködös. Enyhítsünk a szenvedésén. A kesztyûs ujjam lassan a sebéhez emelem, majd erõvel belenyomom a lyukba. Õ felordít, a másik pedig reflexszerûen üvölteni kezd.

- Mit mûvelsz, baszd meg??  Azonnal hagyd abba, mert péppé verem a káposztazabáló pofád!!

Nevetve nyomom egyre beljebb az ujjam, a fiú pedig torkaszakadtából ordít.

- Deutscland, Deutschland über alles! Über alles in der Welt! (Németország, Németország mindenek felett, mindenek felett a világon!) – zendítek rá.

Az õrök nevetnek, a fiú ordít, majd hirtelen csak a fájdalmas sikoltozást lehet hallani. Jókora nyáladag csattan az arcomon, én pedig kihúzom az ujjam a vérzõ sebbõl. Pokolian lassan fordulok a hosszú hajú felé, majd halkan kérdem.

- Hast du Lust, etwas zu machen? (Van kedved csinálni valamit?) – kérdem.

Ugyanaz a kérdés, amit az öccsének is feltettem. Az õrök már tudják, mit jelent ez.

- Széttéplek, te faszszopó! – vicsorog rám.

- Azt mindjárt gondoltam – mosolyodok el, majd felegyenesedek.

- Scwarz, Hudson, Lawrence, vigyék át nagyszájú barátunkat a szomszéd szobába, és tömjék be valamivel a lepénylesõjét!

Újabb röhögés, majd már indulnak is felé. Hiába kapálózik oly veszettül, kiváló vendéglátók vagyunk. Ráadásul módfelett erõsek. A három fickó érti a dolgát. Pontosan tudják, mennyi szexuális töltet volt a szavaimban, így csak reménykedni tudok, hogy a torkáig felnyársalják ezt a hulladékot.

Gerhardtra bízom a foglyokat, õ intézkedik. Azt hiszem, visszavitték már a cellájukba õket, vagy talán már találkoztak is a többi lázadóval? Mit tudom én, sokkal jobban lekötnek a külügyek. Ackermann részletesen beszámol a határ menti harcokról.

- Újabb frontvonal nyílt meg – hümmögök.

- Ahogy látja, uram. Segélykérõ levelek érkeztek a dandártábornoktól – sóhajtja.

- Vagy úgy. A veszteség?

- Jelentõs.

- So ein Mist! (Fenébe/Picsába!)

Gondolkodva pásztázom a térképet, és kiszúrom a lehetséges egérutat. Egy semleges tartomány áll a frontvonal közvetlen közelében.

– A feladat adott, Ackermann. Meg kell nyernünk a vezetõjüket, hogy végre leverhessük ezeket a rohadt pacifistákat – bökök az apró területre.

- Ah, so! (Vagy úgy!) – bólogat Ackermann.

- A jövõ héten indulunk. Közvetlen a maga és Milevskis kitüntetése után.

Enyhe csalódottság fut végig az arcán, majd kihúzza magát, és bólint. Igen meggyõzõ tudok lenni, így kétségtelen, hogy az ugaron maradt területen végre elhinthetjük ideológiánk magvait.

- Hozzátok a feketét – mennydörgöm már odalent.

Fura, többet járok idelent, mint odakint. Talán ez egy jel, hogy a pokolban végzem. Nem csak a halálom utáni idõt töltöm a föld alatt, hanem az életemet is. Ez normális volna? Kétlem…

- Nem! – kiáltja hirtelen a mitugrász, majd rám veti magát. – Õt nem!

Elõször megdöbbenek, nem sok majom ugrált eddig a hátamra, ám az erõtlen, ernyedt karok alig tudják tartani azt a picinyke testet. Könnyedén letaszítom magamról, majd egy hatalmas pofonnal jutalmazom a kivételes attrakciót.

- Ne merészelj még egyszer hozzáérni! – üvölt rám a fekete. – Ha bántod...

- Gerhardt! – hívom a férfit.

Rögtön be is lép a cellába, milyen engedelmes kutya.

- Uram? – próbál udvarias lenni.

- Segítsen átvinni a foglyunkat a másik cellába – biccentek az x betûs felé. Pokolba, hogy képtelen vagyok megjegyezni a neveket!. – De elõbb vegye vékonyabbra ennek a kölyöknek a láncait.

- Dögölj meg! – üvölt rám. – Dögölj meg, te szívtelen, alattomos szörnyeteg!

- A kölyök mától nem kap enni, de még vizet sem – vetem oda könnyedén a szorgos Gerhardtnak, majd elhagyom a helyiséget.

Arcátlan kis dög, víz nélkül hamar megtanulod majd, mit illik, és mit nem. Azt hiszem, kezdek olyan lenni, mint egy Opermädchen (Bébi csõsz, aki a nagyobbacska kölykökre vigyáz, kb. 6-12). Sürgõsen a kezembe kell vennem az emberek nevelését, különben olyanok lesznek, mint a vadhajtás. Mindig nyesegetnem kell õket.

***

A napok telnek, én pedig kezdem magam úgy érezni, mint egy pórul járt hülye. A szexuális életem romokban, a tekintélyem hanyatlik. Így áldozna le a csillagom? Nem, ugye nem…

- Bocsásson meg, uram, Milevskis keresi önt – kukkant be Ackermann az irodámba.

- Gut, jöjjön be – bólintok.

Kar lendít, majd be is sétál az említett férfi. Halványan elmosolyodok, ahogy végignézek rajta. Az arcom azonban komollyá válik, ahogy megpillantom azt a hangyányi aggodalmat a szemeiben. Lehet, hogy félreértem, és talán csak fáradt.

- Mit szeretnél? – kérdem összeillesztett ujjbegyekkel.

- A fiú szomjan fog halni – jelenti ki kertelés nélkül.

- Nocsak – vonom össze a szemöldökeimet. – Mibõl gondolod?

- A saját szemeddel kéne látnod – bök a fejével az ajtó felé.

Felsóhajtok, majd felemelkedek a kényelmes székbõl, és a férfit követve lesétálok a cellákhoz. Gerhardt szigorú tekintettel mered rám, majd ajtót nyit. Besétálok a cellába, majd a vézna fiúra bökök.

- Hozd! – adom ki az utasítást.

Gerhardt párja erre odalép a fiúhoz, kioldja a láncait, majd a hátára kapja, mint egy liszteszsákot. Gut, gut! Átvonszolja egy másik cellába, ami kicsivel kényelmesebb, mint a többi. Itt legalábbis van ágy. Szigorúan meghagyom Gerhardtnak, hogy vigyázzon a foglyokra, míg én életet lehelek ebbe a haldokló madárkába. Egy tálcára kikészített kancsó és pohár felé nézek, majd teletöltöm az üres poharat.

- Igyál – tartom a szájához a poharat.

Csodálkozva pillant fel rám, majd mohón kiissza a folyadékot. Innen nézve szánom, nem vitás. Talán túl kemény voltam vele, elég lett volna egy napig megvonni tõle a bevetendõt. Most már édes mindegy.

Nagyokat nyelve issza ki a harmadik poharat is, mikor leteszem azt a tálcára. Õ pihegve néz rám, az ajkai csillognak a nedvességtõl. Eszembe jut, ahogy összeszorult izmokkal nyögdösött, én pedig a magamévá tettem, mint egy vadállat. Azt hiszem, ez a kellemes emlék örökké kísérteni fog.

- Miért? – leheli erõtlenül.

- Was? – fordítom felé a tekintetem kiemelkedve az emlékek sodrásából.

- Miért nem hagytál meghalni?

- Amíg nem köpsz, addig ne álmodj a halálról.

Látom, hogy megremeg a szája széle. Talán elhiszi, talán nem, nincsenek vele hátsó szándékaim. Vagy… talán mégis. A tudat, hogy csak ketten vagyunk, nyugalom és békesség árad szét idebent, valami eszméletlenül jó. Majdnem annyira, mint…

- Elérted, amit akartál – súgja.

- Ó, nein, mein Schatz (Ó, nem, kincsem), közel sem – rázom meg a fejem.

Bárgyú arccal bámul rám, én pedig kilököm az ölembõl, majd felállok. Nem támad rám, pedig megtehetné. Talán tanult a hibáiból, és ráfoghatjuk, hogy értelmet vertem a fejébe. Hm, tán ezek a barbárok is idomíthatóak.

***

Újabb kínzáson ülök, s bár fárasztó napom volt, mégis feldobva érzem magam. A testvéreket vallatják, de egyik sem köpi ki a neveket. Aj, sajnos fájdalmasabb módszerekhez kell nyúlnunk. Amint látom, Milevskis rohadt mód élvezi a helyzetet, Gerhardt azonban már nem lelkesedik annyira. Mikor a hosszú hajút kínozza Milevskis, szélesen vigyorgok, ám a kis madárka kínjait nem élvezem annyira. Fura érzésem támadt vele kapcsolatban. Mintha rokonszenveznék vele. Hasonló ez, mint mikor befogadunk egy kóbor állatot, ami hálából megtanul vezényszóra leülni. Büszkék vagyunk rá, hogy tanult valamit. Talán ezt érzem, mikor rá pillantok.

A kínzás végeztével visszamegyünk a tágasabb cellába, ahol is víg szónoklatba kezdek.

- A testvérek nem beszéltek. Nem törtek meg a kínzástól. De mi van, ha nem õket kínozzuk? Ha a szeretteiket kínozzuk, elõttük?

Az arckifejezésük láttán elönt a diadalittas öröm. Az ajkaim önálló életre kelnek, mosolyra húzódnak, ám nem tart soká. Megemberelem magam, és Milevskis felé fordulok.

– Kezdheted – foglalok helyet az egyik széken..

- Ja, mein Führer – bólint.

- Nehmen Sie Platz! – pillantok fel Gerhardtra.

Azt hiszem, már nem haragszom rá. Épp eleget szenvedett idelent. Persze, nem fogom rögtön visszaengedni magam mellé, ahhoz tennie is kell valamit. Õ leül, Milevskis pedig hozzákezd az igazi mesterségéhez. Hamarosan sikolyok, hörgések, éles ordításoktól lesz hangos a cella. Érzelemmentes arccal figyelem, ahogy könnyáztatta arccal próbálnak szabadulni, persze mindhiába. Gerhardt elnézést kér, majd átmegy a másik cellába, hogy elõkészítse azt. Vállat vonok, majd felállok, és leállítom Milevskist. Azért nem kéne megölni õket.

Mivel nem sikerült kicsikarni semmiféle vallomást, ezért unottan kilibbenek a cellából. Felfelé veszem az irányt, Gerhardt pont szembe jön velem. Lelassítok, de nem állok meg.

- Beszédem van magával – vetem oda.

- Parancsol? – kérdi.

- Nem most… majd – legyintek, majd felsétálok.

Le kell dõlnöm, különben szétrobban a fejem. A zaj, a látvány, a stressz nem tett jót.

***

Estefelé ébredek csak, a kedvem valahol a tengerszint alatt. Jól esne most egy ital, igen. Álmosan ballagok a konyakos tálcához, majd felfordítom a poharat, és töltök magamnak egy kis adagnyit. Élvezettel kortyolgatom ki a nedût, majd újra töltök. Így megy ez ki tudja meddig, egy idõ után azon kapom magam, hogy borzasztó melegem van. A tükörbe nézek, és egy kipirult arcú, kócos hajú férfi néz vissza rám. És milyen jóképû!

Küldök felé egy csábos mosolyt, majd az ágyamra pillantok. Kedvem támadna együtt lenni valakivel. Hm, Eisen ki tudja, hol van. Warte mal! (Várjunk csak!) Akad egy épp elérhetõ lehetõség. Csak ne lenne ilyen rohadt meleg!

Elindulok lefelé, ám a talaj olyan ingatag alattam, hogy alig bírok megállni. A tér is elferdül, mi a fene folyik itt? Biztosan… biztosan elpattant valami ér az agyamban, igen! Borzasztóan szédülök… talán beüthettem a fejem, csak nem emlékszem.

Lebotorkálok az alagsorba, majd feltárom azt a bizonyos cellaajtót. A fiatal lázadó fiú még mindig egyedül van. Halálra vált arccal bámul rám, én pedig hunyorogva bámulom a törékeny testet. Matt. Azt hiszem, így hívják, igen. Matt.

Bezárom magunk mögött az ajtót, majd odasétálok hozzá. Õ félve lapul a falhoz, ujjait begörbítve várja, hogy mi fog történni. Egy gyors mozdulattal megragadom a csuklóit, majd minden elõzetes figyelmeztetés nélkül megcsókolom. Ez olyan… grüßgott kuss (isten hozott csók). Az ajkai kicsit kiszáradtak, de nem érdekel. Érzem, ahogy magába fogad, és gyengéden viszonozza a csókomat, majd egy határozott lökést érzek mellkas tájékon. Halk cuppanással szakadok el a vékony ajkaktól, vádlón bámulok a tulajdonosukra. Õ ijedten néz rám, olyan, mint az ûzött vad, aki hosszas menekülés után szembenéz a vadász puskájával. Ist zu Ende? (Vége van?) – gondolhatja.

- Mi a f… - kezdene neki, de nem várom meg.

Megrohamozom. Újból, ezúttal nagyobb hévvel. Az érzelmeim úgy kavarognak, mint a legdühösebb óceán, olyan zavarosak, mint a felkavart kristálytó. Ezúttal egy csepp viszonzást sem érzek, csak az elutasítást. Szinte késként hatol belém a felismerés, hogy eltaszít magától, és a másik falhoz lapul. Feltartja a kezeit, fenyegetõn, félelemmel telve néz rám.

- Elment az eszed?? – kiált rám.

Hirtelen elfut a méreg. Hát senki sincs ezen a földön, aki képes lenne oltani a szomjamat?? Hallom, hogy kiabál velem, de nem fogom fel, hogy mit akar. Hirtelen felemelem a kezem, és egy hatalmas pofont keverek le neki. Megtántorodik, ám mielõtt elesne elkapom a ruháját a mellkasánál, majd nagyot rántok rajta.

- Scheisse Jude Hure! (Szaros zsidó kurva) – üvöltöm.

A száját tátva néz rám, én pedig nem bírom megállni, hogy fel ne kenjem a falra. Ostoba cafka, mégis mit merészel?!

- Eressz el, te vadállat! – kiált rám a karomat szorítva.

- Fahr zur Hölle! (Menj a pokolba!) – suttogom, majd a legközelebbi falhoz vágom, és kicsörtetek.

Gerhardt riadtan kap a karom után, mikor megszédülök, és épp elesnék. Dühösen kapom felé a tekintetem, majd eltaszítom magamtól. Hogy mer hozzám érni?!

- Álljon… a helyére! – morgom italgõzösen, majd elindulok felfelé.

- Tudod ki a kurva?? – hallom meg hirtelen Matthew hangját.

Megtorpanok, majd lassan a cellaajtó felé fordulok.

- A kis ágyasod… nem tudtad?!

- Was??

- Minden éjjel itt hetyeg az egyik õrrel… ennyire hülye vagy, hogy még ez sem tûnt fel??

Hallom a hangján, hogy vigyorog. Veszettül élvezi, hogy kínozhat. Morogva indulnék a cella felé, de Gerhardt helyettem cselekszik. Belép a cellába, majd egy rongydarabot töm a kapálózó fiú szájába. A láncok miatt az nem tudja kioldozni a rögtönzött szájzárat, aminek én rendkívül örülök.

- Schön – lehelem, majd végleg felfelé veszem az irányt.

A lejáratnál megtorpanok, mivel majdnem fellököm a lefelé igyekvõ Eisent.

- Hová mész? – kérdem összeszûkült pupillákkal.

- Ééén? – kérdi megilletõdve. – Téged kereslek.

- Vagy úgy – morgom, majd a hajába markolok, és felfelé kezdem cibálni.

Nyöszörögve markol a karomra, de hagyja, hogy odafent az ágyra taszítsam, majd letépjem a ruháit. A cafatokra szaggatott szövetet a földre hányom, majd az ingemet széttépve szabadulok meg én is a ruhadarabjaimtól. Engedelmes, simulékony, flexibilis. Ezt szeretem ebben a kölyökben. Semmi mást.

Minden elõzetes felkészülés nélkül hatolok belé. Karmolom, harapom, ahol épp érem. Hangosan nyögve simul egyre közelebb hozzám, mintha élvezné az együttlétet, pedig tudom, hogy nem. A vérzõ nyaka láttán fura érzésem támad. Ezernyi gondolat tódul a fejembe, ám a legvégsõ gondolataim mégis a cellában raboskodó Matthew körül forognak. Eisen helyébe képzelem õt. A fehér, kócos hajat, a cserzett ajkakat. A biológiai folyamatok azonnal megindulnak odalent, önfeledten mozgok a forró húsban, míg végül egy apróbb nyögés kíséretében be nem teljesedek. Az elsõ szó, ami eszembe jut, Matthew. A második pedig, lázadó. Kissé letörten bújok a párnámba, majd hagyom, hogy az aznapi fáradtság jelképesen is ledöntsön a lábamról.

***

/EHHEZ A RÉSZHEZ ZENEBONA SZÜKSÉGELTETIK/

Unottan ülök a puha trónusomban, és szemlélem, ahogy az újjáéledt, Florian Geyer lovasszázad elvonul elõttem. Mindig is csodáltam a dragonyosokat, hiszen nem csak magukra, társaikra kellett odafigyelniük, hanem hátasaik egészségére is ügyelniük kellett. A fekete paripák patái monoton kopognak a macskaköveken, én pedig kissé másnaposan, sajgó fejjel próbálom rávenni az agyam, hogy ne a lépések ütemére lüktessen. A férfikórus igyekszik túlénekelni a pendülõ gitárokat, dohogó dobokat. Szívesebben lennék most máshol. A szobám csendjét szeretném élvezni, de mint ahogy azt a protokoll megkívánja, nekem kell átnyújtanom a lovagi kereszteket. A legnagyobb elismerés manapság, ha tõlem kapják meg a vaskeresztet. Milevskis és Ackermann is megérdemli, tehát kénytelen vagyok kirántani magam a mocsárból, amibe taszítottam magam az éjjel. Gerhardt feszes háttal áll a székem mellett, figyelõ tekintetét a közönségre függeszti.

- Hamarosan indulnia kell – pillant le rám.

Mélyet sóhajtva leintem, majd amint elhallgat a zene, a pódium felé igyekszem. A fejem zsong, érzem, hogyha tovább lüktet, akkor szétrobban. Látom, ahogy Milevskis díszegyenruhában, Ackermann pedig öltönyben, birodalmi sassal a mellkasán vigyázban állnak.

- Hûség – szólalok meg a mikrofonhoz hajolva.

A zsibongó tömeg elcsendesedik, egységesen emelik rám a tekintetüket.

- A hûség… melybõl manapság oly kevés jut ki! – lendítem a karom színpadiasan.

Jól megtanultam, mitõl lesz sikeres egy szónok. A drámai, operákba illõ kézmozdulatok, súlyos hatásszünetek, jelentéssel bíró szavak, melyek egyedül is megállják a helyüket. Az emberek szeretik az erõs, felsõbbrendûnek kinézõ embereket. Én pont ilyen vagyok.

- Száz meg száz csatát megvívtunk már, mégis kevés ember akadt, akik igazi, hazafias magatartást tanúsítottak volna! Hogy Shakespeare-t idézzem, „A hû szerelem nem beszél, azt tett dicsõíti és nem szavak.” A szerelem, amit a hazánk iránt érzünk… felülmúl mindent. A hazugságot, hitszegést, ármányt. Megóv minket a balsorstól! Ezek az emberek pedig bebizonyították, hogy megéri hinni, megéri szeretni, megéri erényeinket személyes boldogságunk elé helyezni!

A tömeg õrjöngve éljenek, karok lendülnek a magasba. Csodás látvány a hullámzó végtagok keltette mozgás. Mint egy tenger.

- A hûséget meg kell jutalmazni!... Meg kell jutalmazni, hogy a fiatal fejekbe is beleivódjon a hazaszeretet példás ékköveinek képe!

Újabb morajlás, majd a kezembe veszem a lovagkereszteket.

- Elsõként egy olyan ember kapja a kitüntetést, aki bátorságával és az irántam, tehát a haza iránt való hûségébõl fakadóan nem félt kockáztatni az életét, erejével és ügyességével hûen szolgálta birodalmunkat. Segített elhárítani a lázadók okozta égetõ veszélyt, és gyökerestül tépte ki az általuk növesztett gyomot országunk szent földjébõl. Hannibal D. Milevskis, a mai naptól viselje büszkén a hûségét szimbolizáló lovagkeresztet!

Felé fordulok, mire õ, akár egy medve, odalépdel a pódiumhoz. Kar lendítve bólint, majd hagyja, hogy a segédem a nyakába akassza a keresztet. Szalutál, majd visszalép a helyére, én pedig megvárom, amíg a tömeg heves, örömittas ujjongása alább nem hagy. Ezután Ackermann is megkapja a keresztet, boldogan dülleszti ki mellkasát, és mosolyog a tömegre. Boldog, tisztán látom rajta, hogy boldog.

- És végül… de természetesen nem utolsó sorban… Az éles ész, a remek megfigyelõképesség manapság elengedhetetlen egy kiváló taktikai vezér számára. Szóbeli dicséretben részesítem Dietrich Gerhardtot, aki szintén megóvott a lázadók aljas támadásától.

Látom rajta, hogy meglepõdik. Gondolom, egy vaskereszt jobban ízlett volna neki, de a modora miatt ez nem megengedett. Szigorúan intek neki, hogy lépjen elõ, mire õ mellém áll. Még mindig elcsodálkozok rajta, hogy mennyire hasonlít rám. Akár testvérek is lehetnénk.

***

Az utóbbi napokban nyugalomra vágytam, na meg pár információra is. Akkor este túl részeg voltam hozzá, hogy gondolkodjam, ám másnap sz9get ütött a fejembe az a bizonyos mondat, amit Matthew szájából hangzott el.

Vajon Eisen tényleg megcsalna? Ennyire ostobának nézne engem? Kihívná maga ellen a sorsot? Nem, képtelenségnek tartom. Csak azért mondta, hogy feldühítsen. Az utóbbi pár hétben minden nap lent voltam a fiúnál. Nem vallattam, még csak hozzá sem szóltam. Csak ültem a cella csendjében az ajtó mellett. Õ sem szólt pár nap után. Eleinte faggatott, csúnya szavakat vágott a fejemhez, de mostanra õ is csak ül, és bámul rám. Én rendszerint a falat nézem, úgy teszek, mintha ott sem lenne. Minden nap pontosan egy órát töltök nála. Minden este 7-tõl 8-ig. A miértjére még nemigen találtam értelmes választ, hiszen a szobámban sokkal nagyobb nyugalomban lennék. Talán titkon reménykedek benne, hogy elmondja, mit is tud valójában… vagy a fene se tudja már.

Egyik nap épp tõle jövök ki, mikor rúgást érzek a sípcsontomon. A doki az. Milevskis nagyot ránt rajta, majd vinné vissza a cellájába, mikor megállítom.

- Mit képzelsz, doktor? – sziszegem.

Kicsit olyan vagyok, mint aki most ébredt. A csendbõl átkerültem a nyüzsgõ valóságba.

- Mit mûveltél Mattel?? – vicsorog rám.

Látom rajta, hogy a szája vérzik, a szemöldöke felrepedt. Azt hiszem, Milevskis kezelésbe vette egy kicsit. Szerencséjére meghagytam, hogy kevesebb kínzást kapjanak, hiszen nem árt, ha egy kicsit felépülnek. A lelkemre venném, ha valamelyik is belehalna a kínzásba. Túlságosan könnyû lenne nekik úgy.

- Azt hiszem, idelent csak nekem áll jogomban kérdezni – fogom meg a doktor állát.

Az elrántja a fejét, majd ficeregve igyekszik közelebb kerülni hozzám.

- Szeretnéd tudni, mi történt a lázadó barátoddal?

Villámló szemekkel bámul rám, a tekintete szinte felperzsel.

- Egyenként vágtam le az ujjait. Ha szeretnéd, nyakláncot fûzök Neked belõlük – vigyorodok el.

Látom a döbbenetet az arcán, a mélységes gyûlöletet, ami hirtelen rátör.

- Te mocskos rohadék! – lódul nekem, mire nevetve ellépek.

Milevskis nagyon ránt rajta, majd visszacibálja a közös cellába, ahová a többi lázadó is be van zárva. Mosolyogva indulnék felfelé, mikor megpillantom Eisent. Gyorsan odalapulok a falhoz, az egyik oszlop takarásában állok. Eisen úgy húz el mellettem, mint a vadlibák, fel sem tûnik neki, hogy ott vagyok. Halkan lopakodok utána, vezetõhöz nem méltó módon osonok, mint egy számító kutya. Látom, ahogy valaki lassan átöleli karcsú derekát, majd a száját az õ ajkához préseli. Eisen sem ellenkezik, minden porcikájával az õrhöz simul. Remegve figyelem, ahogy enyelegnek, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy kilépek a rejtekembõl, és elõhúzom a tokjából a revolverem. Eisen ijedten sikkant fel, és bújik a szeretõje háta mögé. Ragetti az, az olasz újonc.

- Nocsak… - préselem ki a fogaim közt.

- Herr F…

- Hallgass! – ordítom. – Mit mûvelsz itt, te szégyentelen szuka??

- Félre érted! – lép elõ a fiú az õr mögül feltartott kezekkel.

- Félre… - sziszegem.

- Hinned kell nekem!

- Ugyan miért?? – lépek elõre, és neki szegezem a revolvert.

- Mert… szeretlek… minden durvaságoddal együtt – ereszkedik térdre.

- Ó, tényleg? – mosolyodok el. – Akkor ezt egyenesen imádni fogod.

Azzal meghúzom a ravaszt, és egy szép lyukat ütök a homlokán. Az a bizonyos Ragetti sem jár jobban, õ három golyót kap. Gerhardt azonnal ott terem, és majdhogynem elszörnyedve figyeli, ahol megkövülten bámulom a két hullát.

- Uram? – hajol oda hozzám, de leintem.

- Kifelé – rebegem.

Nem tétlenkedik, azt hiszem, megtanulta, mi az illem, bólint, majd elhagyja az alagsor ezen részét. Remegõ karokkal fordulok meg, majd intek Milevskisnek, hogy takarítsa el a hullákat. Meg sem állok Matthew cellájáig, úgy rontok be, mint egy dühös oroszlán. Õ csak felpillant rám, gondolom a hangokból ítélve sejti, mi történt. erõbõl vágom be a súlyos ajtót, majd odalépek hozzá, és megragadom a mellkasánál a ruhát. Nem ellenkezik, nem taszít el, nem képel fel, pedig megtehetné. Csak bámul rám meredten. Érzem, ahogy minden feszültség felgyülemlik bennem. Sírni szeretnék, de nem fogok. Nem, soha többé nem sírok. Senki sem érdemli meg ezen a földön, hogy könnyeket hullajtsak érte. Még ha olyan múlandó erényrõl is van szó, mint a hûség…

A levegõm benn akad, én pedig hagyom, hogy az ösztöneim vezéreljenek. Mohón kapok a fiú szája után, ám minden olyan gyorsan történik, hogy alig van idõm felfogni az eseményeket. Erõvel az ágyra taszítom, majd a nyakát veszem birtokba. A hátamba mar, ahogy megéri a fogaimat a bõrén. Nem bánok vele durván, épphogy csak kiadom a bennem felhalmozott feszültséget. A combjaira markolok, úgy vonom közelebb magamhoz, miközben lassan megszabadítom a ruháitól. Zihálni kezd, mikor tudatosul benne, mire is készülök. Azt hiszem, megtört, hiszen cseppet sem próbál kárt tenni bennem, pedig mindennél jobban sebezhetõ vagyok. Lassan letolom a nadrágom, majd a fiúhoz simulok. A testsúlyommal tartom fogságban… nem mintha el tudna menekülni, hiszen a cellaajtó rabul ejtett mindkettõnket. A mellkasát ízlelgetve izgatom magam, miközben lassan a bejáratához nyomulok. Egy hangyányit teszem csak síkosabbá magam, hogy megkönnyítsem magamnak a bejutást. Nagyot nyögve marok az ágy szélébe, mikor egyesülünk, majd ráfekszem, és úgy kezdek el mozogni. Az egyre gyorsuló szívverése felizgat, a hátamon végigszánkázó körmei pedig csak fokozzák bennem a vágyat. A lapockáimba kapaszkodva nyög fel, minden izmát megfeszíti. A szemeit összeszorítva tartja a fejét az ágyon, a szenvedés legkisebb jelét igyekszik mutatni. Nagyokat harapok a nyakán, élvezem, ahogy a kezdeti pihegése most már vad zihálássá fokozódott. Egyre gyorsabban mozgok, ezzel pedig azt érem el, hogy az izmai egyre görcsösebben fonódnak körém. Felszabadultan, minden szégyenérzet nélkül nyögdécselek, mintha a bordélyban lennék. Minden fájdalmam, minden mérgem, minden gyûlöletem felszakad. A lelkem legsötétebb mélységeibõl is érzelmek törnek fel, amik egy bizonyos idõben kirobbannak belõlem. A hajába markolva rántok egyet a fiún, majd élvezek bele a tincseit szorítva. Lihegve élvezem, ahogy a tagjaim hirtelen nehézzé válnak, a belsõm pedig teljesen kiürül. Ugyanolyan érzelemmentes, semleges, ingerszegény ember vagyok most, mint voltam. Minden tehertõl és stressztõl mentes. Lassan kihátrálok a fiúból, majd megmerevedek. Érzem, ahogy valami meleg lecsordogál a hasamon. Hitetlenkedve kapom oda a tekintetem, és bizony az a helyzet állt elõ, amire a legkevésbé sem számítottam. Matthew élvezete borítja a hasam, és az összegyûrt ruhám. Kikerekedett szemekkel bámulom a fiú ölét, majd vádlón a szemeibe fúrom a tekintetem. Fogalmam sincs, milyen gúnyos tréfát ûz velem, de az biztosan érzem, hogy a gondok, amiket pár másodpercig sikerült elfelejtenem, újból a vállaimra telepedtek, és magukkal hozták a súlyos ólomcsizmáikat is.

- Rohadj meg, te aljas… - pattanok föl drága kicsi barátom mozdulatlan teste mellõl, és legszívesebben nekiesnék annak a szemét, rohadt seggfej barom állatnak, de az egyik gorillája, még mielõtt akár csak hozzá érnék egy ujjal is, elkap, és a falnak taszít torkomnál fogva. Meg… fog… fojtani! Szemem elõtt csillagok táncolnak, és kezdem fölvenni egy palacsinta formáját, ahogy az a kétajtós szekrény nekipasszíroz a falnak, de nem foglakozom vele, csak dühtõl égõ szemekkel bámulom azt a rohadékot, aki miatt Matt ilyen helyzetbe került.

- Nem azért hozattalak ide, hogy beszélj – sziszegi a rohadék. – Gyógyítsd meg! Aztán daloljatok – utasít. Meg is gyógyítom! De nem fogunk beköpni a többieket. Ki fogunk szabadulni! Tudom, érzem, hogy ki fognak szabadítani minket. Közben a szekrény is elenged, és az ájultan heverõ Matthez sietek, miután kicsit megmasszíroztam a nyakamat. Szegény Matt arcát simogatom, ami tele van zúzódásokkal. A szivárvány minden színében pompázik angyali arca, mellette, a földön, ott van rosszullétének ékes bizonyítéka.

Barátomnak nagy fájdalmai lehetnek, de legalább már nem alélt, és föl is ismer. Óvatosan, vigyázva, hogy ne okozzak neki nagy fájdalmakat, átölelem, és megsimogatom még így, összeverve is angyali arcát, csatakos haját. Itt vagyok vele… Nem lesz baj. Nem lesz semmi baj. Lexék kivisznek minket innen. Mindenféle semmiséget sugdosok a fülébe, választ sem várva, hiszen tudom, hogy nehezen benne a beszéd. Viszont ha szóval tartom, legalább attól nem kell félnem, hogy újból elájul.

Valamikor, észre sem veszem, mikor, a Rohadék is eltûnt, helyébe egy behemót állat kerül. Ismerõs behemót állat… Miatta kerültem ide, azt hiszem. Igen. Miatta… Rohadék õ is, de nem haragszom rá, a nyilvánvalókon kívül, hiszen bár elrabolt, legalább Mattel lehetek, és tudom, hogy van, nem kell azt a bizonytalanságot éreznem, mint amit az elmúlt napokban. Ha meghalok, legalább a barátommal teszem meg. Csak a kínzását ne kelljen látnom…

Érzem, hogy a fickó némán figyel minket, de egy idõ után eléggé fáradtnak tûnik. Gondolom, jó régen aludt már utoljára, és csak gyorsítókon él… Baromira nem tesznek jót az emberi szervezetnek, amit meg is említek neki, de nem nagyon érdekli. Agyatlan barom… Akassza csak ki a szervezetét, nyugodtan! Nem az enyém… Nem én fogok meghalni szívrohamban… Nem, én nagy valószínûség szerint kínzásban fogok meghalni, itt, a közeljövõben, de legalább Matt mellett. Kicsi Matt… Vajon mit tett veled az a Rohadék?!

Óvatosan megsimogatom Matt arcát, és egy nehéz kérdést teszek föl suttogva. Lehet, hogy nem sokat ér, hiszen nem tudom, hogy mennyire jó a helység akkusztikája, de így legalább az intimitás látszata megvan.

- El tudod mondani nekem, hogy mit tett veled az a… - … rohadék, seggfej, barom állat, szadista köcsög… - féreg? – kérdezem. A válasza heves fejrázás, és remegés. Mit tett vele az a Rohadék?! Emlékszem, minden egyes sérülését, legyen az akármilyen súlyos, és fájdalmas, mindig szitkozódással vegyes ordítozással fogadott. Soha nem viselkedett még így. Ilyen… megtörten.

- Te jöttél be a múltkor… - pillant az õrünkre bágyadtan, miután az ismételt kérésemre, hogy mondja el, mi történt, nem felel. Mit keresett itt az õr?! Mit tett vele ez a rohadék?! Egybõl felé fordulok, és nekiesek. Vigyorogva tagadja, hogy bármit is tett volna Mattivel, de nem hiszek neki. Õ sem jobb, mint a Rohadék! Még, hogy diszkriminálok… Mind kibaszott gyilkosok!

Pillanatok alatt ismét a falnak nyomva találom magamat. Erõs kezével nyakamnál fogva nyom bele a falba, és tart ott, nem izgatva magát az esetleges megfulladásom és kilapulásom miatt. Tüdõm teljesen összeszorul a levegõhiánytól és próbálok hozzájutni az éltetõ oxigénhez, de nem engedi. Kezdek teljesen elgyengülni, de még utolsó erõmmel is azt suttogom: - Dögölj meg.

Gúnyosan vigyorogva ereszt el, és még van pofája azt mondani, hogy talán nem lesz bajom, ha azt teszem, ami kell. Chö… Persze, higgyem is el, mi? Így is, úgy is meghalok, akkor meg minek fogadjak szót?

Hogy miért? Matt miatt. Szegény szétvert, megkínzott Matt miatt, akinek nagyon nem tenne jót egy újabb kínzás, de mivel ismerem, tudom, hogy a saját meggondolatlansága miatt a Rohadék újra meg fogja verni, vagy veretni. Nem akarom, hogy az én esetleges meggondolatlanságom miatt is õ kapjon, ne csak én. Édes, egyetlen barátomat átölelem. Õ is viszonozza az ölelésemet, és úgy kapaszkodunk egymásba, mintha megvédhetnénk a másikat az elkövetkezendõ kínzásoktól.

Tudtam, hogy nem jó ötlet egy újabb embert közel engednem magamhoz…

---*---*---*---

Három nap. Három napig nem látjuk a Rohadékot. Nem mintha hiányozna, fõleg azután, hogy Matt elmesélte, mit tett vele. Mindent elmesélt… A kedves diktátor úrnál nincs rohadékabb ember a földön. Volt, persze, hogy volt. De most…? Õ a Legnagyobb Rohadék… Mattet megerõszakolni…? Ha ezt Lex megtudná… De nem hinném, hogy meg fogja tudni. Érzésem szerint Matt legszívesebben elfelejtené az egészet, tõlem meg biztos, hogy nem fogja megtudni.

A behemót állat, a Kis Rohadék – ha jól hallottam, Milevskis – lett az õrünk, de szerencsére nincs mindig bent, így nem csak Matt tudja elmondani, hogy mi történt vele, hanem én is el tudom mondani, kivel mi történt kint. Lex említésénél teljesen magába zuhan, amit meg is értek. Megígérte neki, hogy nem lesz semmi baj. Hát igen… Ez lett az ígéretébõl.

Hangok. Ajtónyílás.

- Guten Tag! – pofátlanul vidám Legnagyobb Rohadék érkezett látogatóba. Gyûlölettõl izzó tekintettel meredünk rá, de valahogy nem tudja érdekelni, és ahelyett, hogy elhúzna innen, sétára invitál minket. Legszívesebben neki támadnék, hogy hogy tehette ezt Mattel, de nem teszem, nem akarom, hogy ismét megtegye.

Furcsa dolog a szeretet… Nem akartam a feleségem után kötõdni más emberhez, de lám, ez a kis katona elérte, hogy barátomként szeressem. Bármit megtennék érte. Bármit…

Hogy hová megyünk? Hová tart a „séta”? Kivégzésre.

Akár a középkor… Vagy ókor… Panem et circenses. A cirkusz már megvan. Az étel kevésbé… Az emberek birka módra bólogatnak a Führer minden szavára, a kellõ idõben felhördülnek, vagy éppen dühöngnek. Mintha õ maga lenne a Mindenható. Istenem… Hogy az ember hogy nem tanul a saját hibáiból? Barom állatok… Ezek vagyunk mi, emberek. Nem. Rosszabbak. Sokkal rosszabbak.

Akasztás. Egy áruló akasztása. Elárulta a diktátort, és elárult minket is. Miatta került Matt ebbe a nyomorult helyzetbe. Ha õ nem árult volna el minket… De elárult. Elárult, és most fölakasztják a kétszeres árulása miatt. Most mondhatnám azt, hogy sajnálom, de… De az nem fedné az igazságot. Valahol, mint orvos, aki az emberéletek megmentésére esküdött fel, sajnálom, és szánom. De úgy, mint annak az embernek a barátja, aki miatta fogságba került, és megerõszakolták… csak támogatni tudom az akasztást.

Igen… Én sem vagyok jobb ember.

- Ti következtek.

---*---*---*---

- A Führer mélységesen sajnálja, hogy nem lehet itt – kezdi a Kis Rohadék, ahogyan betaszigálnak minket a cellánkba. Eddigi üres cellánk két székkel és egy asztalkával bõvült, amin mindenféle eszköz van. Kínvallatás. – Gondolom, ez titeket annyira nem hat meg. De hamarosan sajnálni fogjátok, higgyétek el nekem – mondja. Arcán található elmebeteg vigyor hatására el is hiszem neki, fõleg, mikor hirtelen a székre bilincselve találjuk magunkat. A kedves leültetéstõl az egész hátam sajog, bár valamiért úgy érzem, ez lesz a legkisebb gondom. Nem vicces? Régen én kínoztam embereket, most meg engem kínoznak. Hát… nem, nem vicces. Ironikus.

- Neveket akarok. Neveket és címeket. Most – kezdi fenyegetõen, közben pedig egy recés kést vesz a kezébe. Matt még most sem tudja fékezni meggondolatlan, heves vérmérsékletét, és ha nem lenne lekötözve, egybõl a Kis Rohadéknak ugrana. Így viszont csak kijelenti, hogy nem fogunk semmit sem mondani. És ez így is van, bár amikor Matt mögé lép, és megragadja a nyakánál fogva, hogy aztán a kezében lévõ kést drága barátom mellkasába mártsa, majdnem… Majdnem. De nem, mert tudom, hogy ha nem is megvetne, de nem bízna már meg bennem annyira Matt. És azt nem akarom. Így inkább csak összeszorított szájjal figyelem, ahogy nem túl súlyosan, de belevág a KR Matt fehér mellkasába, amitõl barátom vörös vére kicsordul, és az éltetõ folyadék eláztatja egész mellkasát, ahogy ruháját is.

Legszívesebben nekiugranék, hogy hogy tehette ezt meg Mattel, de mivel le vagyok kötözve, vagy rákiabálok. Nem igazán hatja meg, sem az, amikor elküldjük a kurva anyjába, inkább õrülten vigyorogva a fülemhez illeszti a pengét. A hideg fém érintésére kiráz a hideg, szemeim elkerekednek, és szívverésem a duplájára növekszik. Torkomban gombócot érzek, nehezen megy a nyelés, a félelem elárasztja a testemet.

- Úgy gondolom, dokikám, túlságosan komor vagy – markol bele a hajamba, és teljesen hátrafeszíti a fejemet. – Mosolyt vagy neveket, választhatsz. – Kedves, hogy ad választási lehetõséget, de akárhogy rázza Matt a fejét, hogy nehogy a mosolyt, de ne is a neveket válasszam, harmadik opciót õ sem tud. Én sem, így határozottan a férfire nézek, és nem szólalok meg.

A mosolyt választom.

---*---*---*---

Nem tudom, mennyi idõ telt el a kínzás kezdete óta. Percek… órák… napok… hetek… Nem tudom. Teljesen összefolyik minden, csak a kínt érzem. Arcom ég, és olyan üresnek érzem, de minden más testrészem is kegyetlenül fáj. Talán meg is haltam már… A feleségem elõtti élet miatt most a pokolban szenvedek. Õ a mennyben van, én viszont a pokolban.

Catharina… Édes, egyetlen feleségem… Matt… Fiatal barátom…

Matt?

Megkínzott fülemet megüti szenvedéssel teli sikolyai, amik az enyémekkel keverednek össze. Hát mégsem haltam, haltunk meg! Nem, nincs olyan szerencsénk… Itt kell rohadnunk, kínzó fájdalmak közt, ennek a Rohadéknak, Rohadékoknak karmai között. Meg akarok halni.

A testünket érõ különbözõ vágások, ütések, szúrások közt üdítõen hat, amikor meghallom, hogy nyitódik a cella ajtaja, és leáll a kínzásunkkal a Kis Rohadék. Szemeimet nem bírom kinyitni, arcom annyira lezsibbadt, hogy nem tudom egy apró kis izmomat sem mozdítani, csak az onnan kisugárzó kegyetlen fájdalmat érzem. Viszont szép lassan, hogy a testemnek nem kell készenlétben lennie egy újabb fájdalom-rohamra, kinyitom a szemem. Homályosan látok a vértõl és a fájdalomtól egyaránt, de mikor Matt szemeibe nézhetek, elönt a megkönnyebbülés. Legalább amennyire lehet, jól van. Él. És ez több, mint amit remélhettünk volna egy ilyen kínzás után.

A Legnagyobb Rohadék utasítására „megfürdetnek” minket, amitõl legszívesebben fölkiáltanék, de már rekedtre ordítoztam magam, így csak néma kiáltásra nyílnak ajkaim. Megkínzott arcom húzódik, ég, elmondhatatlan kínokat okoz - a fájdalomtól majdnem elhányom magam, alig bírom visszanyelni a keserû epét, ami végig marja nyelõcsövemet, de ez okozza a legkisebb gondot. A hideg víz érzése megkínzott testemen sokkal rosszabb. Égetõ tekintetet érzek magamon, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni, és a Kis Rohadék vérfagyasztó szemeibe pillantok, aki elégedetten vizsgálja az arcomat. Rohadj meg, te vadállat!

Két-két katona ráncigál föl minket, mert elgyengült lábaink nem tartanak semmit, és egy új cellába löknek minket. Nem sokban különbözik az elõzõtõl tisztaság tekintetében… A sebeink… el fognak fertõzõdni.

---*---*---*---

Azt hiszem, két nappal a kínzás után, még mindig nem lettek bekötözve, sem lefertõtlenítve a sebeink. A ruháinkkal nem merem bekötözni, mert tiszta mocsok, amitõl csak még nagyobb lenne a fertõzés kockázata, így viszont a levegõben levõ mikrobák, és szennyezõdések rátelepedhetnek a nyílt sebekre. Mindenem kegyetlenül fáj, fõleg az arcomon virító… mosoly.

Estefelé furcsa dolog történik: eddig senki sem jött be a cellánkba, most viszont az egyetlen õrünk tollat, papírt és borítékot nyújt be a rácsunkon, ugyanis elvileg õt azért küldték, hogy levelet kézbesítsen Lexnek. A levél megírásában csak asszisztálok Mattnek, akin szemmel látható a szomorúság, és lelkiismeret-furdalás, hogy ide kerülve mennyi fájdalmat okozhat testvérének. El nem tudom képzelni, hogy érezheti most magát Lex… Gondolom, semmi hír rólunk – Mattrõl -, és Gavros nyakát már rég kitekerte dühében.

Késõbb, mikor már elvitte az õr a levelet, megvizsgálom Matt mellkasán levõ sebet. Horogkereszt. Az a rohadék képes volt egy kibaszott horogkeresztet vágni Matt mellkasába. Ennek a hege már soha nem fog eltûnni, élete végéig a mellkasán fog virítani. Ugyan úgy, ahogy az én mosolyom. Rohadék.

Csapódik a cella ajtó. Megérkezett a Legnagyobb Rohadék. Idegbeteg módjára beront, és a levelet követeli. Mikor Matt mondja, hogy õ írta, de már nincs nála, a diktátor úr éktelen haragra gerjedve nem törõdve azzal, hogy Matt sebei még egyáltalán nem gyógyultak be, bever egyet Matt arcába. Földühödve lépnék közbe, hogy inkább engem verjen meg, ne Mattet, de mintha egy kis porszem lennék, arrébb lök, és a testõreivel kicipeltet a szobából. Próbálok ellenállni, de erõtlen kísérleteim kudarcba fulladnak.

- Ne merd bántani, te szadista állat, hallod?! A sebei még el sem kezdtek begyógyulni, hozzá ne merj érni! – üvöltöm, miközben a gorillái kicipelnek, és záródik utánunk a cella, bent Mattel és a diktátorral. – Kibaszott gorillák, engedjetek el! – üvöltöm kivetkõzve önmagamból. Egy másik, sokkal kisebb cellába cipelnek, ahová csak bedobnak, és a kis, szûk cellácskában hagynak rohadni, és aggódni, hogy mi lehet Mattel. Nem tudom, mennyi idõ múlva ráncigálnak ki újból a cellából, de nem hinném, hogy olyan sok idõ eltelhetett, mert még nem kezdtem el zsibbadni annyira az összehajtogatott pozíciótól. Épp csak mindenem fáj, de azt már megszoktam, nem igaz? Hát nem.

---*---*---*---

Két nap a pokolban. Eddig is ott voltam, de most… most végképp úgy érzem. Semmi hírem Mattrõl. Semmi az égvilágon. Két napja azt sem tudom, hogy túlélte-e az õrültségét. A hülye kölyke, aki nem bír nyugtom maradni, mikor meglátta a mellkasába vágott horogkeresztet, képes volt, és kõvel neki állt ledörzsölni a jelet. Hülye, hülye, hülye, hülye, bolond Matt! Hát nem ráztam elégszer a fejébe, hogy mennyire allergiás vagyok, ha magának okoz valami kárt?! Bolond gyerek!

Csak éld túl… Kérlek, Istenem, élje túl Matt! Ne csak a mostanit, hanem ezt az egész fogoly-dolgot! Ígérem, Istenem, ha túléli, és csak öregkorában, egy boldog élet után, természetes halállal hal meg, én szíves örömest feláldozom magam. Csak ne haljon meg. Ne legyen semmi baja. Kérlek, Istenem! Könyörgök… A egyetlen barátom! A feleségemet elvetted, de a barátomat kérlek, ne tedd!

A mellkasa. A hófehér mellkasa, amirõl eddig majdnem minden sebet sikeresen eltûntettem… Istenem, az a sok vér. A kõ teljesen földörzsölte a mellkasát. Ugye… ugye nem fog meghalni? Ugye túléli?! MATT!!! Matt, drága barátom… Ne halj meg, kérlek, légy olyan erõs, mint amilyen mindig is voltál, és éld túl! Ha nem is miattam, legalább a bátyád miatt. Kérlek… csak… éld túl!

Nyikorgás. Nyílik az ajtó. Szívdobogva fölpillantok a föld bámulásából, de nem az jön be, akit vártam. Nem Matt. Nem õ. Nem, hanem a Kis Rohadék. Legszívesebben neki támadnék, de a bilincsektõl nem megy, nem engednek sokáig, hiába rángatom õket. Dühös vagyok, nagyon dühös. De nem hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat, így nehezen, de leállítom magam, és nem akarok már nekiesni a cella ajtajában álló, némán és unottan bámuló Milevskisre.

- Hol van?! – kiáltok rá. – Hogy van?! Hogy van Matt?!

Nincs válasz. Beljebb jön, és meglátom a kezében tartott fertõtlenítõ szert, de nem válaszol. Szívemet összeszorítja a félelem, a rettegés, hogy meghalt. De nem. Nem hinném, hiszen ha meghalt volna, én már nem lettem volna olyan fontos, és engem is küldtek volna utána. Ugye így van? Ugye tényleg nem halt meg?

- Nem halt meg, ne reménykedj, hogy ilyen könnyen megússzátok – mondja unottan, és közelebb jõve hozzám, leszedi az egyik bilincset a kezemrõl. Hála a jó Istennek! – Fogd – nyomja a kezembe a fertõtlenítõt, és egy kis gézt, amivel áttörölgethetem sebeimet. Gondolom, nem önszorgalomból hozta, hanem hogy ne hajak meg idõ elõtt, ha már Matt sem hal meg, no meg persze nem is önszántából. Ha meg akart volna ölni, sokkal egyszerûbben is meg tudta volna tenni, mint hagyni, hogy a sebeim elfertõzõdjenek.

Szó nélkül elveszem a gézt, majd a másik kezembe áttéve az üvegcsét, kicsit ráöntök az anyagra belõle, és az arcom felé közelítek vele. Kezem remeg, és mikor hozzáérek vele a sebeimhez, majdnem olyan rossz, mint amikor csinálta a rohadék, de mu-száj ki-bírn-nom. Hirtelen egy fájdalomcsillapítót varázsol elõ, amit gondolom, nem merõ szívjóságból, de nekem ad, hogy vegyem be. Víz nélkül nehezen, de sikerül lenyelnem, mikor elegendõ nyálat össze tudok szedni. Remélem, nem sokára hat…

Fáj.

Kis idõ múlva, mikor már nagyjából áttörölgettem a sebeimet, ismét egyedül szenvedek ebben a lázadókra szabott pokolban, és ismét elveszhetek a gondolataim közt. De jó.

---*---*---*---

A következõ nap viszont örömben részesülök: Matt visszajön. Na, nem mintha önszántából, mert szinte a KR vezeti, de legalább látom ép… nem épen, és nem egészségesen, de látom, hogy nem lettek súlyos következményei, és komplikációi a meggondolatlanságának. Örömmel, aggódva és nagy adag megkönnyebbüléssel fogadom meggyötört, de nem megtört látványát. Érdekes módon most nem a szemközti falhoz láncolják vissza, hanem mellém. Új emberek?

- A szívbajt hoztad rám – jelentem ki, mikor eltûnnek az õrök. Matt bûntudatosan pislog rám, amitõl megenyhül a szívem, hiszen el nem tudom képzelni, milyen érzés lehetett neki látni a mellkasába karcolt horogkeresztet. Milyen szerencse, hogy én nem látom az arcomat „díszítõ”… mosolyt. Bõven elég éreznem, ahogy húzódik és ég az arcom.

Matt ölelése rángat ki gondolataim közül. Nem nagyon szorosan öleljük egymást, mellkas sebének sok-sok pihentetésre van szüksége. Nem pedig egy dohos, penészes cellára, ahová oda van bilincselve, de az ilyen barbár rohadékokat persze ez nem érdekli. Miért is érdekelné, ha csak a kínzást, és a halált szeretik?

- Sajnálom. Azt mondták, elfertõzõdött a sebem… - suttogja. Az emlék hatására még szorosabban ölelem magamhoz, de sebére azért nagyon vigyázok. Miért nem engedték, hogy én gyógyítsam meg? Miért?

- Igen, láttam. Mikor egyértelmûen lázas lettél, próbáltam szólni az õröknek, de hát… Ha nem ömlött volna a vér a mellkasodból, szerintem még azt is leszarták volna – sóhajtom. Rohadékok gyülekezete.

- A te sebeid? – kérdezi aggódva. Nem akarok neki aggodalmat okozni, hogy senki nem nézte meg, szóval kicsit ferdítek az igazságon:

- Azok rendben vannak. Miután elvittek, leküldtek egy ápolót, hogy nézzen meg engem is, de nem volt semmi gond. Szerintem te is megúsztad volna, ha az a rohadék… - … ha az a rohadék állat nem egy kibaszott horogkeresztet vésett volna a mellkasodba. Mondatomat nem fejezem be, mert legszívesebben leüvölteném annak a rohadéknak, mindkét rohadéknak a fejét. Régen éreztem magamban ilyen indulatokat. Régen… nagyon-nagyon régen.

Kicsi Matt meg… bocsánatot kér. Nem kellene bocsánatot kérnie. Szabad akaratomból jöttem ide. Mármint vele. Nem ide. Ide a Kis Rohadék szállított. De tudtam, mire vállalkozom, mikor átléptem a határon. Tudtam, de Matt miatt megtettem. És ha visszaforgathatnám az idõt, akkor is megtenném.

Zajok. Dulakodás és dühös morgás hangja. Valakit cipelnek. Az új emberek? Biztosan. Szerencsé…

- Lex! – Lex?

Megdöbbenve figyelem, ahogy Matt bátyját belökdösik, és Matt mellé bilincselik. Mit. Keres. Õ. Itt? Arra eszmélek, hogy Matt már Lex ölében van, és kerek szemekkel az arcomat nézi. Nincs ezen nézni való! Mit kell ezen bámulni? Én nem akarom látni, más miért bámulja akkor?! El is fordulok, hogy ne lássam a szemében megjelenõ elborzadást. Egy kis idõ múlva a cella ajtó ismét nyitódik, és belép a Legnagyobb Rohadék, drága diktátor urunk.

A diktátor urunk, aki szavaival szinte bombát robbant. Gavros… meghalt. Nem bírtam Gavrost sosem, de törõdött Mattel, még ha ilyenekre is vette rá. És most… meghalt. A húga! Mi van a húgával?! Lehet, hogy már meghalt… Szegény lány.

Matt teljesen kiakad, amit megértek. Kedvelte azt a fiút. Erre meg kell tudnia, hogy meghalt. Ráadásul a LR most mutatja be a gyilkosát. Egy… a diktátor úrra nagyon-nagyon hasonlító férfit. A haja, a szeme, a testalkata… Nagyon hasonlítanak. Talán… Testvérek? De… Az lehetetlen! Bár Matt is észreveszi a hasonlóságot, csak a LR nem. Mégis mi folyik itt?

Mikor kimennek a… testvérek, és egyedül maradunk, megérdeklõdöm, hogy Milessal mi van. Szegény kölyköt meglõtték… Most vizsgálják, de õt is ide fogják szállítani. Kibaszott háború, csak a halál és a kínzás. Miért jó ez nekik?!

Miért?

---*---*---*---

Másnap már Miles is itt van a cellában. Sajnos messze vagyok tõle, így nem tudom megvizsgálni sebeit, de bízom benne, hogy nem azért kötözték be a vállát, mert a gézt akarták pazarolni, hanem ténylegesen ellátták. Végül is, az orvos az orvos, álljon bármelyik oldalon is, nem igaz? Hát… nem tudom. De remélem. Nem akarom, hogy valami komolyabb baja essen szegény gyereknek. Ez már a második lõtt sebe. Szegény fiú…

A nap egész normálisan telik, ahhoz képest, hogy a cellánk falához vagyunk láncolva. Vagyis… telt, egészen addig, amíg Lexet el nem rángatják kínzásra, Matt meg el nem intézi magának, hogy ne kapjon se enni, se inni ezentúl. Istenem… Élelem és innivaló nélkül…

Bassza meg!

---*---*---*---

A napok lassan vánszorognak. Lex még mindig nem jött vissza, Matt még mindig nem kap inni, sem enni. Minden próbálkozásom kudarcba fullad. Bármit kitalálok, minden ötletemet meghiúsítják, így nem itathatom meg Mattet. A kiszáradás kockázata minden nappal egyre nõ, az immunrendszere teljesen legyengül. Féltem. Nagyon féltem. A kínzás, az éhezés, a szomjazás, a stressz és a bizonytalanság…

Bassza meg, mit akarnak ezzel elérni?! Egyszer megmentik, másszor meg halálra szomjaztatják?!

Istenem, ez így nem mehet tovább! Történjen már valami! Valami… jó.

Nyílik az ajtó. Mind reménykedve pillantunk oda, hogy hátha Lex jött meg, hátha Mattnak hoztak inni, vagy hátha történik már valami kis jó dolog, de nem úgy néznek ki. A Legnagyobb Rohadék, és testõrei jönnek, hogy elvigyék Mattet. Szegény barátom már teljesen legyengült, így nem nehéz elvinniük, bár próbálom megakadályozni, de számukra olyan vagyok, akár egy kis bogár, akit azonnal félre söpörhetnek.

Milessal kétségbeesetten egymásra nézünk. Ketten maradtunk. Nem tudjuk, mi történt Lexszel, Mattet most vitték el… Basszus! Ez nem jó. Nagyon nem jó.

- Mi… mi lesz most? – kérdezi remegõ, halk hangon a srác. Tanácstalanul nézek rá, és megrázom a fejem. Nem bíztató, de ez az igazság.

- Nem tudom. Nem tudom…

---*---*---*---

Még a vacsoraidõ elõtt ismét újra nyílik az ajtó. Reménykedünk, hogy valamelyiküket, vagy mindkettõjüket visszahozták, de nem. Nincs ilyen szerencsénk. A Kis Rohadék érkezett személyesen, aki végig néz rajtunk. Mosolyomat elégedetten szemléli, de minden mást csak egy fintorral fogad.

- Na, dokikám, ismét élvezheted vendégszeretetemet – vigyorogja el magát, és beljebb lép.

- Vendégszeretet, mi? – horkantok föl. Közelebb lép, és lehelet könnyen végig simít az arcomat átszelõ mosolyon. Megrázkódok az undortól, amit kivált, és hátrébb lépek. Vagyis lépnék, ha a fal engedné, de mivel nem engedi, így csak a fejemet húzom aljébb. Megvillanó szemei figyelmeztetnek, hogy semmi jó nem származna a fölidegesítésébõl, de már nem érdekel. Már semmi nem érdekel, csak az, hogy Matt túlélje. Nem épp a legjobb módját választom, de az idegességemet muszáj kiadnom. – Baszd meg a nagy vendégszeretetedet!

Pillanatok alatt a falhoz kenve találom magam – ismét. Teste szorosan tart nekinyomva az érdes felülethez, keze erõsen a nyakamra van kulcsolódva. Nehezen, de kapok levegõt, hiszen nem megfojtani akar, csak figyelmeztetni.

- Kicsi doki, vigyázz, mit kívánsz! – figyelmeztet közel hajolva az arcomhoz. Lehelete csiklandozza, tekintete pásztázza arcomat, majd furcsa kifejezéssel arcán, elválik tõlem. Ez. Meg. Mi. Volt?! Milesra pillantok, aki szinte rettegve figyeli Kis Rohadék széles vállait, kegyetlen auráját. – DL – int, mire egy szintén hasonló kaliberû fickó jön be az ajtón, de nem felém, hanem Miles felé veszi az irányt.

- Mit akartok?! – kérdezem, mikor mindkettõnk csuklójáról leveszik a bilincseket. Próbálok szabadulni, de mintha egy kamiont próbálnék elmozdítani, csak vergõdök szorításában. Szegény Milesszal is ez a helyzet. Nem kellett volna neki bele keverednie ebbe. Túl fiatal még. Szinte gyerek… Hogy rohadnál meg, Gavros, hogy rávetted Mattet és Milest erre a baromságra! De… halottról vagy jót, vagy semmit.

- Mint már mondtam: neveket, és címeket, hogy hol rejtõzködik a többi lázadó – feleli KR, és kihurcol az ajtón. A Milest tartó fickó is jön mögötte, tehát valószínûleg õt is…

Szegény fiú.

- Engedjetek el! – kiáltja, és õ is hadakozni próbál az õt cipelõ férfi ellen, aki megelégeli a kapálózását, és mint egy só zsákot, a vállára dobja. – Hé!

Egy újabb cellába kerülünk, ahol négy szék van. Mennyi cellájuk van már, basszus?! És minek ennyi szék? Mit terveznek? Természetesen a kínzáson kívül, ami tisztán látszik, hiszen az elmaradhatatlan kínzóeszköz-tároló kocsi sem maradhat ki a képbõl, ahogyan a szíjak, és a láncok sem.

Félek. Kegyetlenül. Ami azt jelenti, hogy még élek. Élek, és félek az ismételt fájdalomtól. Félek ismét a Kis Rohadék karmai közé kerülni. De ennek csak örülnek. Örülnek a félelemnek, a rettegésnek és a fájdalomnak.

- Foglaljatok helyet – löknek le minket a székekbe, ami szemben van a másik két székkel. Mi lesz itt?! – Nemsokára nézõk is érkeznek, addig helyezzétek csak kényelembe magatokat. – Milyen kedves. Lekötözés közben helyezkedjünk kényelembe, mi?

- Rohadék! – szûröm ki fogaim között. Köszönetképp a bókért, arcomon egy tenyér csattan. Arcom ég, ahogy szám is. Úgy érzem, elharaptam a nyelvemet… Heh… Miért van olyan érzésem, hogy ez lesz a legkisebb gondom?

- Vigyázz a szádra! – sziszegi KR, majd mikor nyílik az ajtó, ellép tõlem, így meglátom, ki jött. Jó pár férfi hozza a megviselt állapotban levõ testvéreket, akiket a velünk szemben levõ székekre ültetnek, és szíjaznak. Már a hadakozáshoz sincsen erejük, csak néha-néha elhúzódva tûrik, bármit is csinálnak velük. Nagyon, nagyon rossz érzésem van.

- LEX! – kiáltja Miles, és próbál hadakozni a szíjak ellen, de csak azt éri el, hogy a vállán levõ géz átvörösödik.

- MATT! – kiáltom én is aggódóan. Nagyon rosszul néz ki drága barátom. Bassza meg, legalább ételt és italt kapott, ugye?! Istenem, csak ne legyen semmi bajuk!

Egy vödör víz kerül elõ valahonnan, amit egy gorilla kettejükre önt, hogy föleszméljenek kábultságukból. Hatásosnak tûnik, mivel végre nem rongybabáknak néznek ki, hanem valami élet is van már bennük, és próbálnak ellenkezni szíjaikkal.

- A testvérek nem beszéltek. Nem törtek meg a kínzástól – kezdi beszédét a diktátor úr, aki szintén befárad a szórakozásra, elmaradhatatlan árnyékával – testvérével? – a nyomában. Mivel a cella kezd túlzsúfolttá válni, mindenkit kiküldenek, egyedül a két testvér, és Kis Rohadék maradnak bent, meg persze mi, négyen, a lekötözöttek. – De mi van, ha nem õket kínozzuk? Ha a szeretteiket kínozzuk, elõttük? – Négyünk összerezzenésére pillanatnyi gyõzelemittas mosolyt enged meg magának, majd ismét a megszokott, felsõbbrendû arckifejezés. – Kezdheted – int a Kis Rohadéknak, aki önelégülten bólint egyet.

- Ja, mein Führer.

Bassza meg a kurva élet!

Büszke vagyok a leleményességemre. Ez a szar nem is olyan nagy kínzás, mint gondolják. Pici vagyok, ez elõnyös... A rohadéknak vagy a gorilláinak tényleg kényelmetlen lenne, de nekem sikerül megtalálni egy még mindig rohadt kényelmetlen, de talán nem is olyan kegyetlen szar pozíciót, amivel megvethetem a hátam, kitámasztom a térdeimet, és még hunyni is tudok egyet.

Ennél többre lesz szükséges a betörésemhez, nyomorult...

***

Az õrök rendesen meg is lepõdnek másnap reggel, hogy vigyorogva lépek ki a kínzóhelyiségükbõl. Szarok rá, ragyogó mosollyal sétálok be a cellámba, amiben ugyan még egy kurva ágy sincs, de leszarom, legalább feküdni lehet benne. Bezárnak, aztán felveszik az õrzõ pozíciót a cella mellett, én meg leheveredek a földre. Egyedül a csend idegesít, de az sem sokáig, mert hamarosan léptek hallatszanak, és láss csodát, a rohadék egyenesen idetolta a képét. De még a cellámba is bejön. Nocsak, személyeskedünk, faszikám?

- Hol hagytad a gorilláid? – morgom az egyedüllétére célozva.
- Guten tag! – hablatyol már megint a kibaszott anyanyelvén, aztán egy széket odahúzva leül.
- Mi a faszt akarsz tõlem? – állok fel a földrõl, közben direkt nem mutatva ki, hogy a köcsögjei ütései azért igencsak meghagyták a nyomukat.
- Beszélgessünk! – billenti oldalra a fejét. – A kérdés változatlan.
- És a válasz is – mordulok rá.
- Hm, lássuk csak. Gavros Stanislav. Mond valamit ez a név? – néz rám, de én elfordulok. – Tehát igen. Lex Chance, Peter Prinz, Miles Sherwood?
- Elég! – üvöltök rá.
- Bist du böse? – vigyorodik el undorítóan.
- Fogd be a pofád!
A faszfejnek meg még van képe röhögni...
- Hol rejtõznek? – lép elém.
- Nem mondok semmit!
- Hogy jutottatok át a határon?
- Nem mondok semmit!
- Hogy maradtatok észrevétlenek?
- NEM MONDOK SEMMIT!
- Ez esetben kénytelen leszek magánnyomozót fogadni...
- Baszd meg! – ordítom.
Kurvára nem tetszik az a gonosz csillanás a szemében.
- Basszam meg? – kérdezi halkan.
- Igen, méghozzá tövig, te aljas rohadék! – sziszegem.
- Hm. Hast du Lust etwas zu machen? – vigyorodik el.
- Pofázz angolul te sz... – A mondat azonban félbeszakad, mikor magához ránt, és jókora pofont sóz az arcomra.

Az ütés ereje a mögöttem lévõ falhoz taszít, de mielõtt még vissza tudnám nyerni az egyensúlyomat, megragad, megfordít, és arccal a falhoz présel.
- M-mit mûvelsz?! – próbálok megfordulni.

Kuncogásától kiráz a hideg, pláne ahogy az ujjai a hajamba túrnak, aztán bele is markol, és hátrarántja a fejem. Fájdalmasan nyögök fel, de hiába próbálom eltolni magam a faltól, túl erõsen tart, esélyem sincs.
- Teljesítem a kívánságod – súgja a fülembe, aztán... bele is nyal?!
Mikor tudatosul bennem, hogy mire készül, bevallom, megrémülök. Kétségbeesetten kezdek kapálózni, de sokkal nagyobb és erõsebb nálam, nem tudok szabadulni... Aztán erõteljesen a nyakamba harap, én meg dühösen felmordulok.

- Eressz el, a kurva anyád! – kiabálok rá.
Újra megharap, de ez most jobban fáj, szerintem ki is sebesedett... De nem hagyhatom! Nem lehet, hogy ez a szörnyeteg engem... Nem!  
- Eressz el, vagy széttéplek, te mocskos rohadék! – üvöltök rá.
Mikor elõre nyúlva kicsatolja a nadrágom, hogy aztán letolja a térdemig, vadul rúgkapálózok és küzdök ellene, de mind hiába. Aztán megunhatja, mert újra a hajamba markolva erõteljesen beleveri a fejem a falba, mire persze igencsak megszédülök. Mire eltûnnek a fekete pontocskák a szemem elõl, már újra a hátamhoz simul... Megremegek, ahogy megérzek a fenekemhez szorulni valami forrót és keményet.
- Neveket – súgja a fülembe.
- Baszd meg! – lehelem lemondóan.

Nincs menekvés, tudom. De akkor sem árulom el a... Felsikítok a fájdalomtól, ahogy belém tolja magát. A szemembe könnyek szöknek, az alfelem lüktetve ellenkezik a kínzó fájdalom ellen, ösztönösen próbálok távolabb húzódni tõle, de nincs hová.
- Neh, kérlek! – könyörgök.
- Neveket! – morogja a fülembe.
- Hagyd abba – szorítom össze a szemeimet.

A következõ, kínzóan hosszú percek teljesen összemosódnak. A szúró, égetõ, kínzó fájdalom már az egész testemben ott lüktet, sírva, összefüggéstelenül könyörgök kegyelemért, de nem hagyja abba, kegyetlenül, erõteljesen mozog bennem. Bárhogy mozdulok, sehogyan nem tudok enyhíteni a fájdalmaimon, a végére már csak tehetetlenül, rongybabaként hagyom, hogy befejezze. Úgysincs esélyem...

Mikor végre vége, remegve csúszok le a fal mellett. Furcsa kábaság uralkodik az elmém felett, némán meredek elõre, sem a hangok, sem a mozdulatok nem jutnak el a tudatomig. A sarokba húzódok, látom a vércsíkot, amit magam után húzok, de nem foglalkozok vele. Nem tudok.

Az aznap este is csak fura, kábulat-, vagy inkább álomszerû emlék. Halványan dereng, hogy a diktátor üvölt, ütlegel, pofoz és ver, nem igazán fogom fel, hogy mi történik. Aztán orvosok is jönnek... Meg akarnak vizsgálni, gyógyszereket nyomnak le a torkomon, de én gondolkodás nélkül kihányom mindet. Ha úgy gyõzhetek a harcunkban, hogy meghalok, ám legyen.

Csak egyetlen egy dolog történik, ami határozottan furcsa. A diktátor már egy ideje nem nyúl hozzám, de tudom, hogy szokott nézni a cella ajtajából... Egyik éjszaka viszont egy határozottan más alakot látok a cella ajtajánál. Mozdulatlanul, csendesen áll, de tudom, hogy engem figyel. Erõt veszek magamon és a remegésemen.

- Ki van ott? – szólalok meg, még engem is meglep, hogy milyen szánalmasan cseng a hangom.

Nem válaszol, de megmozdul, motoszkálást hallok... Aztán kulcscsörgés, és nyílik az ajtó. Sötét van, de azt látom, hogy az én ajtóm. A remegésem felerõsödik, felkészülök az újabb verésre vagy még rosszabbra, de semmi ilyesmi nem történik, csak letesz mellém valamit a földre.

- Ki vagy? – kérdezem újra.

A sötétben nem tudom kivenni az arcát, csak nagyon keveset látok belõle, de nem válaszol. Sarkon fordul és kisétál. Vakon kezdek tapogatózni a földön, mire megtalálom, mit hozott... És a mellkasomba különös izgalommal költözik be a remény. Étel és ital. Ráadásul ahogy mohón nekiesek az italos doboznak, édes illat csapja meg az orrom... Gyümölcslé! Cukros ital... Istenem, ez a mennyország! Mohón kortyolom, és minden erõmre szükség van, hogy a felénél meg tudjak állni. A kissé omladozó falból szedek ki egy nagyobb követ, feltöröm a konzervet, és kézzel kezdem enni. Fogalmam sincs, mi ez, nem is érzem az ízét, de az utolsó falatig befalom. Aztán megiszom a maradék gyümölcslevet is. Fogalmam sincs, ki volt ez az ember, de... Talán mégsem olyan reménytelen itt mindenki.

***

Újabb összefolyó napok. A múltkori idegen segített, de nem eleget, az erõtlenség hamar újra erõt vesz rajtam, és kezdek visszasüllyedni abba az álomszerû kábultságba. Talán pont ezért nem tudok feldolgozni, amikor ki tudja mennyi idõ múlva mintha ismerõs arcot látnék egy pillanatra, aztán ismerõs hang is csatlakozik hozzá... És most nem a diktátorra gondolok. Ahhoz sem érzek elég erõt, hogy felemeljem a fejem, és egyébként is biztos, hogy csak képzelõdöm, de... A következõ pillanatban aztán újra beúszik a látóterembe az arc. De az nem lehet... Õ nem lehet itt...

- Matt... – Nyöszörögve nyúlok felé, de elkapja a kezem, és visszateszi a mellkasomra. De érzem... Megérint... Akkor õ... – Itt vagyok, nincs semmi baj.

- Peter – suttogom reszelõs hangon.

A karjaiba emelve ölel magához, és kezdi simogatni az arcomat. Majdnem elsírom magam. A sok ütlegelés és kínzás után ez a szeretetteljes mozdulat szinte fáj.

- Nyugodj meg, itt vagyok – súgja vissza. – Segítek, nem lesz baj...

Erõtlenül, szuszogva ejtem a mellkasához a fejem, õ pedig nem erõlteti, hogy beszéljek, csak gondoskodóan tart magánál. Aztán valaki máshoz szól, aki meg válaszol... De nem tudok eléggé figyelni.

- El tudod mondani nekem, hogy mit tett veled az a... féreg? – fordul aztán vissza hozzám. Az emlékek újult erõvel támadnak rám, megremegek, mintha megint itt lenne... Hevesen megrázom a fejem. Nem, errõl... errõl nem tudok beszélni... – Muszáj, hogy elmondd, különben nem tudlak meggyógyítani.

Újra megrázom a fejem, aztán zavaros hirtelenséggel jövök rá, hogy miért olyan ismerõs az õrünk.

- Te jöttél be a múltkor... - nézek rá zavartan.

Peter rögtön felé kapja a fejét, idõm sincs megnyugtatni vagy bármi, máris nekitámad.

- Mit csináltál vele, te szemétláda?!

- Hát, lássuk csak... – szólal meg a férfi. – Semmit?

- Ugyan már... a magadfajta csak arra jó, hogy péppé verjen másokat.

- Folyton ez a diszkrimináció. Kezd sértõ lenni, már ne is haragudj, dokikám.

- Nézzenek oda, egy gorilla, aki latin szavakkal dobálózik! Még ilyet...

Minden egy pillanat alatt történik, a férfi elrántja Petert és szinte belepréseli a betonba. Rémisztõen ismerõs helyzet, remegve nyúlok feléjük, de szánalmasan gyenge és esetlen vagyok, nem tudok segíteni Peternek... De aztán szerencsére a férfi elengedi. Peter a dühtõl remegve telepszik vissza mellém, a lehetõ legtávolabb húzva a férfitól. A féltés újult erõvel tör fel bennem, már nem csak õ ölel engem, hanem én is átölelem a derekánál. Eddig könnyû volt... Egyedül voltam, õk pedig biztonságban, bármit megtehettek volna velem, kész lettem volna meghalni a szeretteimért, de most már nem tehetem. Így, hogy Peter itt van... Fel kell épülnöm, hogy megvédhessem, ha kell, nem eshet baja...

***

Két nap telik el, ezt már biztosan tudom. A nagydarab, marcona férfi, akirõl azt hittem, hogy segíthet, de aztán kiderült, hogy mégsem, szerencsére nincs mindig nagyon a nyakunkon, így volt alkalmunk bizalmasan is beszélgetni Peterrel. Fojtott hangon ugyan, de megbeszélünk mindent. Elmondja, hogy Milest meglõtték, de már jól van, hogy Lexy dühöng... A francba, Lexy. Úgy rézem, cserbenhagytam. Nagy nehezen bár, de Peter kiszed belõlem mindent. Elmesélem neki a történteket, még azt is, hogy... Mélységesen megdöbben, nem is szerettem volna neki elárulni, de igaza van, tudnia kell. Egy nõvér küldenek le hozzánk az elsõ napon, akinek Peter felsorolhatja, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy meggyógyítson. Hálás vagyok neki, amiért segít, és nem is kívánhatnék nála nagyobb támaszt itt, mégis... sokkal jobba lenne, ha nem itt lenne, hanem Lexyékkel, biztonságban.

A harmadik napon meglátogat minket a rohadék. Mindketten ugyanazzal a gyûlölettel nézünk rá, mikor belép.
- Guten Tag! – köszön pofátlanul vidáman.
- Menj a pokolba! – viszonzom a kedvességét.
- Ó, látom, jobban van a kis vendégünk. Remek házigazda vagyok, így úgy döntöttem, teszünk egy sétát.
Tudnám, mire fel ez a nagy jókedv... De aztán már megy is el. Nem értem.

Hamar kiderül viszont. Kivégzésre megyünk, ahol elsõ kézbõl hallhatjuk a szörnyeteg szónokolását, és láthatjuk a szánalomra méltó birka-német. Ostoba fajankók mind... Kedves diktátorunk pedig talán nem is sejti, hogy milyen jót tett nekem azzal, hogy idehozott. Heels a kivégezendõ áruló, de arra talán nem gondolt, hogy ezzel nekünk is elégtételt tesz. Heels minket is elárult... Elsõ sorban minket. Miatta kerültem a markába, miatta került Peter a markába... És a tömegben ott van Gavros. Pillantása rögtön megtalálja az enyémet, tekintete mélyen az enyémbe fúródik, ezzel üzen, hogy tartsunk ki, már dolgoznak a megmentésünkön.

***

Nem ijesztett meg, hogy a szörnyeteg halált ígért nekünk. Nem meglepõ... Miért lenne? Nem gondoltam, hogy majd szabadon enged minket, mint a madárkákat, ha köpünk. Az viszont sokkal rémisztõbb, ami most készülõdik. A cellánk berendezése bõvült kér fa karosszékkel és egy eszközökkel teli asztallal.

- A Führer mélységesen sajnálja, hogy nem lehet itt – kezdi a mindenkori õrünk, mint kiderült Milevskis, vészjósló hangon. – Gondolom, ez titeket annyira nem hat meg. De hamarosan sajnálni fogjátok, higgyétek el nekem.

Nos... fogalmam sincs, mi késztethette õt néhány nappal ezelõtt arra, hogy segítsen nekem, de azóta valami nagyon megváltozhatott. Veszélyesen... Kettõ sem pislogunk, máris erõteljesen a székekhez láncolva találjuk magunkat. Semmit nem ért az ellenkezés és a küzdés ellene.

Mikor hárman maradunk, a férfi tekintete vészjósló és... szinte elmebeteg.

- Neveket akarok. Neveket és címeket. Most – kezdi nem sok jót ígérõ, halk hangon, miközben egy nem túl bíztató recézett élû pengéért nyúl.

- Dögölj meg, te szemét állat – vicsorgok rá. – Akkor sem köpünk neked, ha halálra kínzol minket!

- Sejtettem, hogy valami hasonlót hallok majd – biccent. – Mindig ez van, de nem gond. Van rá egy biztos módszerem, hogy megeredjen a nyelvetek.

Mögém lép, a nyakamnál fogva ragad meg, és nem is látok, mit csinál, csak a kínzó, égetõ fájdalmat érzem, ahogy a penge fogai belevájnak a mellkasomba. Felüvöltök kínomban, és minden lélekjelenlétemre szükség van, hogy ne kezdek kapálózni, de tudom, hogy azzal csak rosszabb lenne. Ilyen helyzetben a rángatózás... csak még több fájdalmat okoz. Érzem, hogy a vérem szinte végigömlik a mellkasomon, eltéveszthetetlen a melege. Egy örökkévalóságnak tûnik, mire abbahagyja, de a fájdalom nem szûnik meg, miért szûnne...

- Mi a... – leheli Peter elkerekedett szemekkel. – Mi a... Fejezd be, a kurva anyádat, hagyd abba!!!

- Daloljatok, mint a madárkák – súgja a férfi beteg hangon.

- Baszd meg – nézek rá zihálva.

Peter mellé lép, és rám mered.

- Megismételnéd, kérlek? – illeszti a füléhez  pengét. – Szóval?

Nem szólok, csak rémülten nézek.

- Úgy gondolom, dokikám, túlságosan komor vagy – markol bele Peter hajába, hátrafeszítve a fejét. – Mosolyt vagy neveket, választhatsz.

Összenézünk, Peter nagyot nyelve néz a szemembe. Kétségbeesve rázom a fejem, bár nem tudok, mit tehetnék... Nem árulhatom el a többieket, de Peter kínzását sem tudom végignézni... Valahogy rá kéne vennem, hogy rám figyeljen, de ha tudja, hogy ezt akarom, már csak azért sem fog... Peter viszont komor arccal bólint, aztán elszántan néz a férfira. Ó, istenem...

***

Fogalmam sincs, mennyi idõ telik el. A másodpercek, a percek, az órák összefolynak, már azt sem tudom, mit tesz Peterrel, mit tesz velem... Csak a kínzó fájdalom marad, semmi más. Egy idõ után már csak arra tudok gondolni, hogy idõközben talál meg is haltam, és most a pokolban szenvedek tovább... De tudom, hogy nincs olyan szerencsém. Mikor kinyílik a cella ajtaja, és a szörnyeteg belép, látom, hogy még maga is megdöbben egy kissé. Úgy érzem magam, mintha... Nem, szinte nem is érzem magam. A testem egyszerre zsibbad és lüktet a fájdalomtól, és olyan, mintha valaki vörösre festette volna a szemgolyómat, mert... jóformán mindent vörösben látok. Erõt lehelek nehezen fókuszáló szemeimbe, tekintetemmel Peter keresem, és nagy nehezen meg is találom. Õ is lassan, szinte szédelegve néz rám, de... legalább él. Csupa vér, a tekintete üvölt a fájdalomtól, de él. Én sem nézhetem ki jobban...

- Mossátok le õket, aztán vigyétek át mindkettõt egy másik cellába – hallom meg nem is olyan messzirõl a szörnyeteg hangját.

Szeretném elküldeni a fenébe, vagy legalább csak rámordulni, de egy hang sem jön ki a torkomon. Amikor egy vödörnyi jeges víz zúdul a testemre, rekedten felnyögök, mert kiáltásra már nem futja a hangomból. Összeszorítom a szemeimet, a könnyeim elkeverednek a vízzel, és erõtlenül ejtem hátra a fejem a következõ vödörnél. A szer, ami eddig a sebeimben volt, és úgy égetett, mint a tüzes vas, kimosódik onnan, de a víz sem hagy jótékonyabb érzést maga után.

Mikor eloldoznak, talpra rántanak, de képtelen vagyok megállni elgyengült lábaimon, így két katona áll mellém, és a hónom alatt megragadva kezdenek el szinte vonszolni maguk után. Míg kivisznek, végig érzem magamon a rohadék pillantását, de nem érdekel, nem nézek rá... Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa a fájdalmat a szememben.

***

Két nap telik el, és senki le se szar minket. De tényleg... Vigyázzák az õrök a cellát, de senki nem jön be. Peter viszont sokkal jobban aggódik amiatt, hogy nem látták el a sebeinket. Én nem értek ugyan hozzá, de azt még én is könnyen belátom, hogy ez a koszos cella nem túl ígéretes a nyílt sebeknek...

De aztán este furcsa dolog történik. Az õrségváltáskor felfigyelek, hogy az egyik õr váltig állítja, hogy egyedül rendelték le, merthogy úgysem zavarunk sok vizet. De végül meggyõzi õket, és mikor az addigi õrök léptei elhalnak, a cella ajtajához áll, és bepisszeg. Meglepve nézünk össze Peterrel, de aztán nagy nehezen feltápászkodom a földrõl, és az ajtóhoz sántikálok.

- Miattatok küldtek – mondja fojtott hangon. – Hogy írj a testvérednek.

Újra összenézünk Peterrel, aztán visszafordítom a tekintetem a férfira, kérdõn pillantva rá. Õ feszülten körbenéz, aztán átnyújt a résen egy papírt, egy tollat és egy borítékot.

- Fél órátok van megírni – mondja, aztán elfoglalja az õrzõ beállást.

Peter mellé kuporodok, és bár azt mondja, hogy írjam csak a saját nevemben Lexnek, õ is asszisztál hozzá. A levél tisztaságára sajnos nem tudunk figyelni... a padló koszos és véres, ráadásul a sebeink közül még mindig vérzik néhány az ellátás hiánya miatt. És még könny is kerül rá... Ahogy belegondolok, milyen érzés lehet neki, mennyire aggódhat értem...

A francba.

Már esteledik, mikor Peter közelebb kúszik hozzám, hogy megnézhesse a sebet a mellkasomon.

- Matt... – néz föl rám. – Ez nem fog eltûnni, ugye tudod? – kérdezi halkan.

Elfordítom a fejem, nem vagyok hajlandó lenézni. Pontosan tudom, hogy mi van ott, pontosan tudom, hogy nem fog eltûnni... És nem akarom látni.

- Az a rohadék még bõségesen meg fog ezért fiz... – A mondatot félbeszakítja egy hatalmas dörrenés, amivel kivágódik a cella ajtaja.

Felkapjuk a fejünket, ahogy éppen az említett csörtet be, az arca pedig... semmi jót nem ígér. Tekintetében olyan düh lángol, amit még nem is igazán láttam rajta.

- Hol van a levél? – üvölti.

- Nem tudom – morgok vissza. – Nálunk már nincs.

A rohadék szeme megvillan, és ökölbe szorul a keze is.

- Melyikõtök írta? – kérdezi vészjósló hangon. – Ki írta?! Te? – lép fenyegetõen Peter felé.

- Nem! – kiáltok fel. – Én írtam, baszd meg – mordulok rá.

- Matt – kapja felém a fejét Peter ijedten.

- Én írtam – mosolygok bele a rohadék képébe.

Levegõt sem tudok venni az utolsó kiejtett hang után, már vágóik is az ökle az arcomba. Erejétõl a falnak esek, a sebeim fájdalmasan ellenkeznek. Peter már lépne is közbe, de a nyomorult hátralöki.

- Vigyétek ki innen! – mordul az embereire.

Ketten meg is fogják Petert, és elkezdik kivonszolni.

- Ne! – ellenkezik kiabálva. – Ne merd bántani, te szadista állat, hallod?! A sebei még el sem kezdtek begyógyulni, hozzá ne merj érni! – üvölti, de aztán a cella ajtaja csapódik, én meg egyedül maradok a szörnyeteggel.

A kézfejemmel letörlöm a vért a szám sarkából, de töretlen vigyorral nézek a fölém magasodó dühös alakra. Elõbb-utóbb úgyis agyonver, akkor meg miért ne ellenkezzek?

- Miért aggódsz annyira? – kérdezem vidáman. – Hogy kifecsegem a diktátor kis titkait?

Azt hiszem, felpaprikázott hangulatban dühíti a pimaszság. Legalábbis az alapos gyomorszájon rúgásból ezt a következtetést tudom levonni. Fájdalmas nyögéssel roskadok le a földre, de õ a hajamba markolva felrántja a fejem, aztán engem is a földrõl. A hajamnál fogva feszíti hátra a fejem, és közel hajol.

- Kevés vagy te ahhoz, hogy árts nekem – sziszegi alig egy centire az arcomtól.

Gondolkodás nélkül a képébe röhögök.

- Ha nem fitogtatnád állandóan az erõfölényedet, nagyon is lenne esélyem – felelem mosolyogva.

Teljes erõbõl a falnak taszít, aztán egy rúgással gondosan eltalálja a combomon díszelgõ sebeket, mire fájdalmas nyögéssel csuklok össze. Aztán egy rúgás a mellkasomba, egyenesen a sebre... Nem tehetek róla, felkiáltok a fájdalomtól.

- Nem vagy te semmi hozzám képest – rúg most a hasamba.

Kegyetlenül fáj, amit mûvel, a sebeimmel együtt, de nem hagyom, hogy megtörjön... Egy ilyen embernek nem.

- Csak nehogy egyszer a vesztedet okozzam – mosolygok föl rá sötéten.

Újra megrúg, de ezúttal már nem szól. Érzem a dühét az ütésein és rúgásain, de nem hagyja, hogy tovább hergeljen, mindig befogja a szám egy kiadós állassal vagy pofonnal, mikor látja, hogy meg akarnék szólalni. Mire minden dühét levezeti rajtam, a testemen már jótékony zsibbadás lesz úrrá. Nem igazán érzem semmimet, bár azt látom, hogy megint csupa vér vagyok... Új és régi sebekbõl egyaránt.

Még mindig szinte fújtatva hívja be az embereit, parancsokat osztogat, mire a mögöttem lévõ, és a szemközti falról is leeresztenek két-két, láncokra erõsített bilincset. A rohadék kisétál a cellából, mint aki jól végezte dolgát, miközben az emberei ülésbe rángatnak, és mindkét csuklómat megbilincselik. A láncok viszonylag hosszúak, nem lógok rajtuk, és a kezem sem fog elzsibbadni, de... most már szinte állatnak érzem magam. Petert is visszahozzák, aki már rögtön ugrana is hozzám, de nem hagyják. A szemközti falhoz taszigálják, és õt ahhoz bilincselik hozzá.

- Matt – szólít meg aggódva, mikor újra ránk zárják az ajtót. – Matt!

- Minden oké – szuszogom fáradtan.

Magamra erõltetek egy mosolyt, de aztán lehunyom a szemeimet. Fáradt vagyok.

***

Furcsa, de az általános zsibbadtság meg is marad az elkövetkezendõ idõben. Elég érdekes... Kicsit olyan, mintha betéptem volna. Mintha lebegnék... Vagy nem is lennék. Fura. Megint az a kábulatszerû állapot, csak most kicsit más. Mintha egy másik világban is léteznék, ahogy elképesztõen lüktet és ég az egész testem, de én ezt itt csak tompán érzékelem. Csak azt nem értem, miért nem hallom, mikor Peter hozzám szól. Látom a száján, hogy beszél, de nem hallom. És miért nézi a mellkasomat annyira?

Lefelé fordítom a fejem, és... megdöbbenek. Egy horogkereszt. Egy kibaszott horogkereszt. Egy kurva horogkereszt van a mellkasomon! Zaklatottan kapom körbe a tekintetem, valami olyat keresve, amivel letörölhetem onnan. Radírt... Hibajavítót... Vizes törölközõt... Követ! A fal kicsit enged, így hamar ki tudok kapni egy nagyobb darabot. Ahogy a bõrömhöz ér, ér erõteljesen dörzsölni kezdem, még mindig nem érzek fájdalmat, bár Peter hangja valahogy eljut a tudatomig.

- Matt, mit csinálsz?! – kiabál rám, de nem törõdök vele, tovább dörzsölöm a mellkasom. El kell tûnnie onnan... El kell tûnnie... – Megõrültél?! A francba, Matt, hagyd abba! Hallod, hagyd már abba! Csak a láz miatt van, Matt, hagy abba most azonnal!!! – kiabál tovább, de nem értem, mirõl beszél, és egyébként is, még mindig van belõle... – Valaki segítsen! – üvölti el magát, kétségbeesetten rángatva a láncait. – Hahó! Valaki segítsen már, a rohadt életbe!

Megrázom a fejem, és inkább kizárom a hangját, mert zavar a koncentrálásban. A mellkasomtól lefelé minden élénkvörös, nem értem, de nem is érdekel, már jól haladok, még egy szár... Kész! Elégedett mosollyal emelem a magasba a követ, és nézek Peterre. Aki viszont... Mi van, miért néz rám ilyen elszörnyedve?

Minden egy pillanat alatt történik. Mintha nyakon öntenének egy vödör vízzel, és magamhoz térnék... A fájdalom elemi erõvel tör a tudatomba, a kõ kiesik a kezembõl, én pedig elkínzottan rándulok össze. A... A mellkasom... Szuszogva döntöm a hátam a falnak, kiszáll belõlem minden erõ.

- Segítség! – üvölti Peter torka szakadtából. – Segítség!!!

Szeretnék mondani neki valami megnyugtatót, de elnyel a jótékony sötétség.

***

- Elfertõzõdött a seb a mellkasán és a lábán, uram – hallok egy halk nõi hangot valahonnan a távolból. – A láztól valószínûleg megzavarodhatott, és azért... Nos, azért csinálta azt, amit. Ön is láthatta, uram...

- Láttam.

Összerándulok a diktátor hangjára, ettõl viszont fájdalom nyilall a mellkasomra, amitõl fájdalmasan felnyögök.

- Maradj veszteg – mordul rám egy mogorva hang a fejem mellõl.

- Magához tért? – hallom megint azt a hangot.

- Úgy tûnik – feleli a mogorva hang.

Lassan nyitom csak ki a szemeimet, és mit ad isten... Az elsõ dolog, amit megpillantok, az a már kurva jól ismert zöld szempár. Hosszasan néz, aztán megrázza a fejét.

- Idióta kölyök – morogja. – Figyeljetek rá! Milevskis, amint jobban lesz, vidd vissza a cellájába.

Milevskis?! Miért... Miért pont õ? A kurva életbe...

- Ja, mein Führer – hangzik a még mindig mogorva válasz.

Nem tudom pontosan, meddig vagyok ott – mint kiderült az orvosi szobában –, de én olyan három napra saccolnám. Nem tudnám megmondani, mert a nagy részét átalszom. Egy fiatal nõvér lát el, és töm tele fájdalomcsillapítóval, altatóval és antibiotikummal. A mellkasom szinte teljes egészét vastag kötés borítja, de szerencsére egyszer sem vagyok magamnál, mikor cserélik, és fertõtlenítik a sebet. Félek, hogy szabályosan megijednék attól, amit látok.

Milevskis semmivel nem lett kedvesebb, mint mióta legutóbb találkoztunk.

- Miért segítettél nekem, ha most... – Nem hagyja, hogy befejezzem, egyszerûen csak rám mordul.

Ránt egyet a karomon, ezzel is jelezve, hogy jobb lenne, ha befognám. Hát... na jó, õt talán mégsem kéne magamra haragítani. Visszavezet a cellához, és ahogy belök az ajtón, Peter már pattan is fel a földrõl.

- Matt! – néz rám aggódva.

- Jól vagyok – mosolygok rá. – Tényleg.

Milevskis néma marad, egy grimasszal fejezi csak ki a véleményét. Bejön még egy õr, gondolom, hogy segítsen visszabilincselni.

- A Führer azt mondta, mellé kötözzük – mondja, de Milevskis kérdõ tekintetére csak vállat von. – Elvileg új emberek jönnek.

Peterrel értetlenül nézünk össze, miközben hagyom, hogy most ugyanahhoz a falhoz bilincseljenek oda, ahol õ is van. Csak ekkor nézek jobban körül... A cella minden falára jutott két-két pár bilincs. Mikor elkészültek a bilincseléssel, mindkét katona elhagyja a cellát, Peter pedig rögtön hozzám lép, és mellém ül a földre.

- A szívbajt hoztad rám – néz rám komoran.

Bûnbánóan, ölelésre nyitom a kezeimet, és átölelem. Óvatosan, hogy a mellkasomat ne nyomja, de azért szorosan öleljük át egymást.

- Sajnálom – suttogom. – Azt mondták, elfertõzõdött a sebem...

- Igen, láttam – sóhajt fel. – Mikor egyértelmûen lázas is lettél, próbáltam szólni az õröknek, de hát... Ha nem ömlött volna a vér a mellkasodból, szerintem még azt is leszarták volna.

- A te sebeid? – kérdezem aggódva.

- Azok rendben vannak – mosolyog rám. – Miután elvittek, leküldtek egy ápolót, hogy nézzen meg engem is, de nem volt semmi gond. Szerintem te is megúsztad, volna, ha az a rohadék... – Nem fejezi be a mondatot, csak ökölbe szorítja a kezeit.

- Sajnálom, Peter – hajtom le a fejem szomorúan.

- Mit sajnálsz? – néz rám értetlenül.

- Ha... Ha én jobban viseltem volna, hogy a szörnyeteg... tudod... Akkor neked most nem kéne itt lenned – suttogom.

- Ezt most hagyd abba, oké?! – emeli föl a fejem szigorú tekintettel. – Ha nem hoztak volna ide, te már halott lennél.

- Tudom, de... de akkor neked nem kellett volna mindezt átélni...

- Nem érdekel, Matt! – szorítja meg a vállamat. – Nem érdekel. Amíg így vigyázhatok rád, addig nem.

Könnybe lábadt szemekkel nézek rá, de mielõtt még megszólalhatnék, hangok ütik meg a fülünket. Léptek zaja, kisebb dulakodás és dühös morgás. Aztán nyílik a cellaajtó, és...

- Lex! – kiáltok fel.

Már pattanok is fel, õ pedig ellöki magától az õröket, két lépéssel átszeli a köztünk lévõ távolságot, és szorosan a karjába zár. Szánalomra méltó lehet, de felsírva szorítom magamhoz. Õ is... nem... ha õt is a szemem láttára... istenem...

- Jézusom, mindjárt hányok – horkant fel az egyik katona.

Erõvel szednem szét minket, az egyik a mellkasomnál fogva lök vissza a földre, mire fájdalmasan felszisszenek. Lex már ugrana is neki, de hárman fogják le, és taszigálják az egyik szabad falhoz. Szerencsére a mellettünk lévõhez, elérjük majd egymást. Õt is odabilincselik, de ahogy zárul a cellaajtó, már jön is oda hozzám. Mellém telepszik, az ölébe húzva ölel át újra.

- Hogy kerülsz ide? – nézek rá könnyes szemekkel.

- Hosszú történet – simít végig a hajamon. Egy kicsit olyan, mintha kerülné a pillantásomat... Valamit nem akar elmondani nekem? – Ti jól vagytok? – Még csak most néz végig rajtunk tüzetesebben, és amikor Peterre néz... – Mi történt az arcoddal? – kérdezi elhûlve.

- Nem akarod tudni – fordul el Peter.

- Az a Milevskis? – néz rám Lex, én pedig komoran bólintok. – És téged...?

- Nem számít – erõltetek magamra egy mosolyt. – A többiek?

Nincs ideje válaszolni, mert a cella ajtaja újra feltárul. Megint a szörnyeteg... Amikor meglát minket, felvonja a szemöldökét, és úgy néz ránk, mint egy tálnyi hernyóra.

- Sieht man da... Milyen édes – mondja gúnyosan. – Szóval? Véditek még a fajtátokat, vagy belátjátok, hogy vezetõ nélkül úgy fog összeomlani az egész, ahogy van?

- Micsoda? – lehelem. – Vezetõ nélkül?

Peter ugyanolyan értetlennek tûnik, mint én, Lex viszont még jobban elkomorodik.

- Ó, az új vendégünk nem értesített titeket? – mosolyodik el lassan. – Gavros Stanislav holtan hever valahol a városban.

- Nem! – kiáltok fel. – Mit csináltál vele? – üvöltöm, és felé ugranék, ha Lex nem szorítana a testéhez erõsen. – Mit tettél, te szörnyeteg?!

- Örömmel hallom, hogy visszatért az életerõd – pillant rám lenézõen. – Egyébként pedig ne nekem köszönd. Sokkal inkább az új emberemnek... – Intésére egy új férfi lép be a cellába, akit még sosem láttam, de...

Homlokráncolva veszem szemügyre az idegent. Ugyanazok a szemek... Ugyanaz a szõke haj, még a testalkat is. Mi a kurva élet...?

- Neked van egy... – kezdeném, de elhallgatok.

Az idegen szeme egyenesen rám villan. Mi a büdös franc folyik itt?! Lehetséges lenne, hogy mindenki kedvenc diktátora nem látja az egyértelmût, ez a fickó meg nem akarja, hogy megtudja? Atyagatya... Családi perpatvar is lesz?! A szörnyeteg viszont nem tulajdonít nagyobb jelentõséget a mondatnak, csak felvonja a szemöldökét.

- Az információitokra még mindig igényt tartok – mondja aztán nyugodtan. – Úgyhogy ne lepõdjetek meg semmin – húzódik kegyetlen mosolyra a szája.

Mikor ismét magunkra maradunk, Peter és én egy emberként fordulunk Lexhez.

- Gavros tényleg...? – suttogom.

Lex komoran bólint, és ahogy könnyek gyûlnek a szemembe, újra magához ölel.

- Sajnálom – dörmögi a hajamba. – Tényleg az a fickó lõtte le.

- Miles? – kérdezi halkan Peter.

- Életben van, de meglõtték. Elõször ellátják, csak aztán hozzák le ide.

Szomorú sóhajjal hajtom a fejem Lex mellkasára. Lehetséges, hogy tényleg a szörnyeteg nyert...? Nem. Azt nem hagyhatjuk!

***

Éjszaka van már, mikor mozgolódásra riadok fel. Peterrel egymás vállára dõlve alszunk, de nálam szerintem még a gyógyszerek is erõsen hatnak, mert különösen mély álomban vagyok. Kicsit kómásan érzékelem, hogy a bekötött vállú Miles is a cellába kerül, arra a falra bilincselik, ahol Lex is van. Tudomásul veszem, aztán újra lehunyom a szemem. Majd holnap beszélünk vele is...

***

A másnap teljesen nyugodtan indul, de meg is lepõdnék, ha így maradna. Délután lehet, mikor nyílik a cellaajtó, és belép rajta két õr, majd a szörnyeteg is. Kezdem unni a pofáját... Feszülten nézek rá, nem tudom, most mit forgathat a fejében. Újabb négy katona lép be, a szörnyeteg meg hátrébb lép, és... Lexre mutat.

- Hozzátok a feketét – adja ki a parancsot.

Megrémülök. Lexyt...?! Nem! Ahogy a katonák megragadják, gondolkodás nélkül pattanok fel.

- Nem! – kiáltom, és mielõtt még meggondolhatnám magam, a szörnyetegre vetem magam. Elég közel áll, a láncok engednek, és pont háttal... – Õt nem!

Nem érek el túl sokat a hátbatámadással. Az õrök is azonnal mozdulnak, de a rohadék is, egy laza mozdulattal leráz a hátáról, és visszakézbõl akkor pofont ad, hogy elterülök. Lex fenyegetõen felmordul, és felénk lendül, a katonák alig tudják visszafogni.

- Ne merészelj még egyszer hozzáérni! – üvölt a szörnyetegre. – Ha bántod...

- Gerhardt! – harsogja a szörnyeteg közbevágva.

Erre belép a másik szõke. Gerhardt...? Nem, biztosan nem tudja...

- Uram? – szólal meg, miközben végignéz a kisebb felbolyduláson.

- Segítsen átvinni a foglyunkat a másik cellába – biccent Lex felé. – De elõbb vegye vékonyabbra ennek a kölyöknek a láncait – fordul felém ingerülten.

- Dögölj meg! – üvöltök rá, miközben a Gerhardt nevû szõke hátrébb rángat a falhoz, és a láncokat erõsen a tartógyûrû köré tekeri, majd rögzíti, így megrövidítve azokat. – Dögölj meg, te szívtelen, alattomos szörnyeteg!

- A kölyök mától nem kap enni, de még vizet sem – veti még oda az ajtóból a rohadék, mielõtt kimenne.

Miles és Peter egyszerre kapják felém a fejüket rémülten, bár Miles legalább olyan zaklatott Lex miatt is, mint én magam.

- Matt... – suttogja Peter.

- Tudom – felelem komoran.

Étel nélkül még hagyján, de víz nélkül...

***

Napok telnek el. Lexyt nem hozzák vissza, és fogalmunk sincs, mi van vele... De a szörnyetegnek rám is van gondja. Egyetlen korty vizet sem kapok, és minden lehetséges módszert kiküszöbölnek. Külön itatásokat vezet be az õrség, de még Peter ötletét is kiszúrják. Õ van hozzám elég közel, így azt tervezte, hogy az utolsó kortyot a szájában hagyja, hogy aztán majd átadhassa nekem, de az õrök számolnak ezzel a lehetõséggel, és mindkettõjükkel kinyittatják a szájukat, de még köpniük is kell egyet, mielõtt ott hagynának minket. A kiszáradás veszélye napról napra nõ, és fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége... Talán már elég foglya van ahhoz, hogy velem végezzen. Ki tudja, talán megunja, és már holnap azzal állít be, hogy megyünk a kivégzésemre.

Ki tudja, hány nappal késõbb nyílik a cellánk ajtaja, de hiába reménykedünk, nem Lexyt hozzák vissza. A szörnyeteg jön be, egy õrrel, meg a másik szõkével... Nem tudom felidézni a nevét.

- Hozd! – utasítja az õrt.

A katona erre felém indul. Peter rögtön a védelmemre sietne, de a szõke katona visszafogja, miközben az õr kinyitja a bilincseimet, és karon ragad. Annyi erõt se érzek magamban, mint egy szalmaszálban, nincs energiám tiltakozni. Ezt az õr is érezheti, mert úgy vet a vállára, mint valami zsákot, így visz ki a cellából. Fogalmam sincs, merre megyünk, mert ahogy a katona lép, nekem úgy rázkódik a testem, amibe a fejem rettenetesen belefájdul, és szédülni is kezdek, úgyhogy inkább becsukom a szemem.

Még akkor sem vagyok hajlandó kinyitni a szemeimet, mikor valami kevésbé kemény felületre fektetnek, bár elképzelésem sincs, mi készül itt. Aztán egy tenyér a nyakam alá csúszik, és a tarkómnál fogva felemeli a fejem. Nyöszörögve ellenkeznék, de aztán valami a számhoz ér... Egy pohár?

- Igyál. – A szörnyeteg utasítása nem több egy rövid morranásnál, de én hitetlenkedve nyitom résnyire a szemeimet.

A pohár megbillen, az éltetõ folyadék az ajkaimhoz ér, én pedig mohón kortyolni kezdem. Másodpercek alatt kiürítem a pohár tartalmát, az egyenruhás kéz pedig már nyúl is a következõ adagért. A szám is tátva marad.

A szörnyeteg itt ül mellettem, tartja a fejem, és itat? Talán tényleg hallucinálok... Csak ez lehet  magyarázat.

2050. október 16.

Ma van a nagy nap. A bosszú napja.

Matt teljesen be van sózva emiatt, de mi, többiek is. De mi inkább azért, mert féltjük õt. Én még csak ott sem lehetek a bosszú beteljesítésekor, így csak távolról izgulhatok Mattért. No meg Gavros húgáért, Feliciáért, aki a bosszú pillanatában éppen a kezem közt fog haldokolni, mivel Gavros van olyan… nem is tudom, hogy õrült, vagy reménykedõ – esetleg is-is -, hogy úgy gondolja, otthon meg fog tudni gyógyulni az a szegény gyerek.

Na, azért nem ilyeneken kéne gondolkozni már reggel. De ha egyszer a mostani világ állapotban a halálon, a bosszún és a sebesüléseken kívül nem lehet min gondolkozni? Ja, de. Perpillanat lehetne azon is gondolni, hogy vajon Matt meddig bírja ezt az ide-oda kóválygást rosszullét nélkül. Vagy inkább én hogy fogom kibírni a nézését rosszullét nélkül…

- Kezdek elszédülni – jegyzem meg.

- Én is – helyesel a mellettem ülõ Miles. Szegény fiú alapból is elég fehér, hát még így… Matt csak kicsit szédítõ látvány, és most éppen nem a legjobb értelemben.

Lex a pultnak támaszkodva nézi, mit csinál az öccse, közben meg vigyorog, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a drága öcsikéje mégis miért olyan izgatott. Akkor aztán teljesen elkomorul, és morcosan figyeli tovább az öccsét. Valahogy meg tudom érteni. Az évek során kezdtem igazán megkedvelni ezt az energia bombát, és aggódok érte. Mert azért mondjanak bármit, nem épp a legatombiztosabb terv eltenni láb alól a drága diktátor uraságot. A pontos tervet nem ismerem, mert nem veszek részt kifejezetten az ellenállásban, de azért ahhoz tudok elég sokat, hogy ne legyek teljesen biztos abban, hogy sikerül a terv végrehajtása. De reménykedek.

Közben Matt kiterül az ágyon, mint Duracell nyuszi, akibõl kivették az elemet. A laptopom mögül figyelem, ahogy éppen kiterült békát játszik. Szórakoztatóbb, mint a külön engedéllyel mûködõ gyógyszertárakról szóló híreket olvasni. Bár ennél a hírnél bármi jobb hír lenne, mert ez azt jelenti, még nehezebb lesz majd hozzájutnom a szükséges gyógyszerekhez, mint eddig.

- Eddig tartott az energiabomba? – kérdezem kuncogva Mattet.

- Aha – nyögi, és a hátára fordul. – Lemerültem.

- Nem is baj, még a végén túlpörögsz, és be kell nyugtatózzalak.

- Csak nem – vigyorogja fenyegetésem ellenére. Én tényleg komolyan gondoltam! Hát, lehet, hogy Lex örülne is neki, ha benyugtatózom, mert úgy legalább ahhoz sem lenne ereje, hogy fölkeljen, nem hogy elmenni, és részt venni a délutáni programban. – Te itt maradsz Lexxel délután? – érdeklõdik.

- Nem tudom, el kéne mennem Gavroshoz. Felicia állapota nem javult… - szépítek. Nem kifejezetten hazudok, de azért a „nem javult” kicsit enyhe kifejezés arra, hogy az állapota folyamatosan, igaz, lassan, de romlik, az antibiotikumok ellenére. Ami viszont igazán nem jó.

- Peter – ül fel elkomorodva. – Tényleg tüdõgyulladás? – Hát… Bólogatok, mert igen, tüdõgyulladás, de nem egy sima, egyszerû, mezei tüdõgyuszi, amit kúrával és antibiotikumokkal ki lehet ûzni a szervezetébõl. – Peter... Nem mondom el neki, megígérem. De tudnom kell.

- Nem tudom, Matt – sóhajtom keservesen. – Nem tudom, rendbe tudom-e hozni. Kórházba kellene vinni, hogy megfelelõ mûszerekkel gyógyíthassák és vizsgálhassák, de Gavros hallani sem akar róla… - mondom. Ehhez én kevés vagyok. Egyszer, talán még elõzõ életemben láttam ehhez hasonló tüneteket. Igen, még az én drága feleségem elõtt. A laborban. És csak remélni tudom, hogy csak az immunrendszere a gyenge, azért ennyire rossz a tüdõgyulladása, nem pedig amiatt.

- Meg fog gyógyulni? – kérdezi csöndesen. Sajnos erre csak egy válasz van:

- Istenemre mondom, nem tudom – mondom, és tovább kutakodok olyan gyógyszergyárak, gyógyszertárak, és laboratóriumok után, amikhez nem kell engedély, hogy meg tudjam szerezni Felicia számára az életmentõ vakcinát, és még pár telefont is elintézek, az ismeretségi körömön belül és kívül is, de sehol nem lehet megszerezni.

Szomorúan telefonálok Gavrosnak, hogy nem tudtam megszerezni a szérumot, ami megmenthetné a húgát. Ettõl még nem adom föl, de… Egyre kevesebb az esély, hogy Felicia túl fogja élni ezt az évet.

--- --- ---

Miután elmentek Matték, én is összekészülök. Elteszem a laptopot, pár fontosabb gyógyszert, és az orvosi felszerelésemet, és kisétálok a szobából. Lex a konyhaasztalnál… hát, legjobb szó az, hogy aggodalmaskodik. Eléggé magának való, úgy, mint én, szóval vele nem kerültem közelebbi kapcsolatba, de meg tudom érteni az aggodalmát. Sajnos nem csak Matt miatt, hanem Miles miatt is aggódhat. Én is aggódok mindenkiért, de Matten kívül senki nem áll hozzám olyan közel, hogy a veszteség fájdalmát hevesen érezzem. A feleségem után senkit nem engedek a közelembe, mert megtanultam a leckét. De Lex… Neki az öccse is, és a párja is részt vesz ebben az õrültségben.

Pár pillanatig nem tudom, mit tegyek, de aztán nagyot sóhajtok, és megszólítom a nekem háttal álló férfit.

- Eljössz velem Gavrosékhoz? – érdeklõdök. Lex hátrafordul, és int a fejével, hogy nem. Egy bólintással konstatálom válaszát, és kilépek a lakás ajtaján.

Gyorsan odaérek, még így, gyalog is, mert nem kell az autókat kerülgetnem, mert mindenki a felvonuláson örvend a diktátornak. Vagy épp megdönteni készülnek a hatalmát… De a lényeg, hogy szinte senki sincs az utakon.

A házban már vár Nathanial. Üdvözöljük egymást, de nem épp a legmelegebben. Távolságtartóak vagyunk, akkor minek haverkodjunk? Meg én úgyis csak Felicia miatt vagyok itt, szóval megyek is a szobájába. Az ágyában fekszik, törékeny teste izzadságban úszik, amit meg-megráz a tüdejét facsaró száraz köhögés. Szerencsétlen lány. Olyan fiatal még… És már átkell ezt élnie…

- Szervusz, Felicia – köszöntöm. Hangomra felém fordul, óriási szemeiben szenvedés látszik. Nem hinném, hogy kedvel engem, hiszen az orvosokat senki nem szeretni, fõleg nem olyankor, amikor semmit nem tudnak csinálni a szenvedõkkel, de elvisel. Fõleg, hogy a bátyja megkérte rá. Mondjuk én meg Gavrost kértem már vagy ezerszer, hogy hadd vigyem be kórházba, de neeeem. Inkább próbálkozzunk, hátha sikerül engedélyt kapni arra a rohadt vakcinára, úgy, hogy tudják, én mégis melyik oldalhoz húzok inkább. Hát persze, csodás ötlet! A kórházban legalább muszáj lenne a kislánnyal foglalkozni, és meg is mentenék az életét. Így viszont… Jó, ha a legfontosabb antibiotikumokat, és fájdalomcsillapítókat be tudom szerezni.

Na, mindegy, megteszek érte minden tõlem telhetõt.

- Jó napot – hörgi. Közelebb megyek hozzá, Felicia meg már tudja, mit kell tennie, mert szép lassan föl ül, és elõrébb fészkelõdik.

- Hogy vagy ma? – kérdezem, miközben fölhúzom átizzadt pizsoma fölsõjét. Többször kellene váltania a ruháját, amiben egész nap van, illetve az ágynemûjét is. Mert ez a legrosszabb, egy ördögi kör. Tüdõgyulladás miatt fekszik, a láztól átizzad, és ettõl a kettõtõl meg ismét tüdõgyulladást kap. Többször kellene legalább kicsit fölülnie. De persze ezt egyedül nem tudja, a bátyja meg nem lehet mindig mellette. Nem hibáztatom Gavrost, csak orvosként legszívesebben õt tenném ennek a szegény lánynak a helyébe.

- Nem jól – feleli halk, remegõ hangon. Megcsóválom a fejem, és fölveszem a sztetoszkópot, amit kicsit meglehelek, hogy ne legyen annyira hideg, és forró bõréhez teszem. Mély, hörgõ hangot hallok, már a sima légzéskor is. Ez egyre rosszabb lesz. Tüdeje tele van letapadt váladékkal, és van egy olyan érzésem, hogy be is vizesedett. Meg persze, hogy teljes legyen a kép, mellhártyagyulladása is van. Ez utóbbi persze nem biztos, mert RTG nélkül mégis honnan a fenébõl látnék át a bõrén, de… Nagy a valószínûsége.

Még elõl is meghallgatom a tüdejét, és szabálytalan, hol erõsebb, hol gyengébb szívverését, aztán leteszem a táskám az ágyra, és kiveszek belõle egy infúziót. Csak sima sóoldat van benne, hogy pótolja az elvesztett sókat, és a folyadékot, de még mielõtt bekötném neki, belefecskendezek egy kevés antibiotikumot. Fájdalomcsillapítót sajnos nem adhatok neki, mert ahhoz túlságosan hozzászokna a szervezete, erõsebbem meg nincs, szóval azt csak nagyritkán adok neki.

Az infúziós zacskót fölteszem az erre a célra kialakított tartóba, és a tût beleszúrom szegény lány karjába. Kicsit már tele van lila véraláfutásokkal a karja, a folyamatos böködéstõl, de sajnos nincsen olyan branülöm, amit több napig benne hagyhatnék. Sajnálatos módon az orvoslás nem fejlõdött már jó pár évtizede, úgy, ahogy kellett volna, így még mindig a negyven-ötven évvel ezelõtti módszerekkel kell gyógyítani az egyre ellenállóbb kórokozókat. Vagy még rosszabb módszerekkel, mert ugye az utóbbi években a drága diktátor urunk tojt rá, hogy az emberek megmentésére áldozza becses pénzét. Mert ugye az, aki inkább öl, miért akarná megmenteni azokat az embereket? No meg… Ha az emberek meghalnak betegségekben, kevesebb lesz az ellenálló, mert a gyógyszereket csak külön engedéllyel lehet beszerezni. Fantasztikus ötlet, de komolyan. Ja, már aki ki akarja irtani az emberiséget.

--- --- ---

Hangos fékcsikorgásra eszmélek. Gyorsan kisietek az alvó Felicia szobájából, útközben Nathanial is csatlakozik hozzám, és egyszerre érünk ki. Gavros az, aki egy pillanat alatt kipattan a kocsiból, és ki segíti a vérzõ karú Milest. Lex ezért ki fog akadni.

De gondolkozni nem érek rá, segítenem kell Milesnek. Gavrost utasítom, hogy vigye be a konyhába, és hogy szedjen össze pár kelléket. Addig én is kihozom Felicia szobájából a táskámat, és egy morfiummal teli apró üvegcsét halászok ki belõle. Még nem tudom, mekkora a seb, de egy gólyó, még ha csak súrolta volna, akkor is, nagyon fájdalmas dolog, szóval biztos, hogy kell.

Még mielõtt bármit is csinálnék a sebbel, elõször beadom a fájdalomcsillapítót. Aztán letörlöm a vért, és megnézem, milyen mélyen fúródott bele a golyó. Szerencsére semmi fontos ideget, artériát, izmot nem ért. Az ilyenek ijesztõen véreznek, és fájnak, de mikor begyógyult, nem lesz semmi baja a kezének.

- Nem annyira veszélyes… Nem ért artériát, és más egyebet sem, ne pánikolj! – nyugtatgatom a sokkos állapotban levõ Milest. Nem jó, hogy sokkban van, de talán így kevésbé érzi, milyen fájdalmas. Remélhetõleg Lex nem lesz annyira kiakadva, hogy ne nyugtassa meg szegény kölyköt…

Nathanial bejön hozzám, hogy érdeklõdjön, mi újság Milessal. Éppen ekkor találom meg a golyót, így ki is kiabálok, hogyha érdekelne esetleg valakit, akkor itt van.

Egy hosszú csipesszel kibányászom a húsba mélyedt fémet, majd, hogy jobban gyógyuljon, összevarrom. Kis csövet helyezek bele, hogy ha esetleg összeszed valamit, akkor a genny ki tudjon jönni a sebbõl, de remélhetõleg semmi ilyen nem fog történni.

Lex berobog, majd utána Gavros is. Az elõbbi férfi egybõl Miles felé veti magát, és kérdezgeti, hogy tényleg jól van-e. Az utóbbi meg a golyót vizsgálgatja.

- Tudnál nekem engedélyt szerezni, hogy szerezhessek gyógyszereket? – fordulok Nathanial felé. Sajnos csak egy fejrázást kapok válaszul, aminek nem örülök, mert õ volt az utolsó esélyem, aki talán tudott volna szerezni nekem engedélyt.

Hátat fordítok mindenkinek, és a konyhai csaphoz fordulva, lemosom a kezemrõl a vért. Akkor már csak egy esélyem van.

London Godlove.

Az én felettesem volt a laborban. Talán õ tudna nekem segíteni. Vagy küldeni, vagy egy itteni ismerõsét tudna esetlen ajánlani.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer rá kell majd ismét vennem magam, hogy szóljak neki. De úgy látszik, kell.

Tényleg! Matt merre van? – jut eszembe. Megfordulok, és Gavros felé intézem a kérdést:

- Mattet merre hagytátok? – A hatás azonnali. Lex dühödten Gavros felé fordul, aki szomorúan válaszol.

- Elkapták. – Szívem egy pillanatra megáll, és mikor eljut a tudatomig, hogy mit is mondott, megszédülök. Sokkoltan kisétálok a konyhából, magam mögött hagyva a többieket, a dühöngõ Lexszel együtt. A Mattel közös szobánkba megyek, és ledõlök az ágyára.

Az egyetlen barátomat… elfogták.

Öt évet kibírt mellettem barátként, többet, mint a feleségem. De végül õt is elvesztem. Az egyetlen ember, akit barátomnak hívhatok.

Mennyi mindenen mentünk mi keresztül együtt…

Heh, emlékszem, hogyan találkoztunk. Aztán meg csak azért, hogy vigyázhassak rá, vele jöttem ide. De a legrizikósabb vállalkozáskor nem tudtam megvédeni. Nem, mert én csak egy orvos vagyok, még ha katonaorvos, akkor is csak orvos. Csak reménykedni tudok, nem végzik ki.

2045. május 13.

Holnap lesz egy éve, hogy meghalt az én gyönyörû, földreszállt angyalom. Tudom, dolgoznom kéne, de egyszerûen nem tudok másra gondolni. A gyógyszerek elrakása nem épp a legjobb figyelem elterelés, az emlékeknek meg nem tudok parancsolni, betódulnak az agyamba. Az a csilingelõ nevetése, azok az édes kis gödröcskék az arcán, mikor mosolygott, tökéletes alakja, és szellemes megjegyzései… Istenem, annyira hiányzik!

- Doktor úr! Gyakorlatozás közben megsérült fiatal fiút hoznak be nemsokára! – rohan be az asszisztensem. Érthetetlen, miért kiabál, ha egyszer nem vagyok süket. A nõket lehetetlenség megérteni… Egyedül az én édes kis feleségemet tudtam. De Õ nem egy nõ volt – Õ A nõ volt.

Pár perc múlva tényleg behoznak egy fiút. Tulajdonképpen, ha nem tudnám, hogy katona, akkor nem is hinném el. Nem kifejezetten törékeny az alkata, de vékony, és kicsit alacsony. Arca az angyalokéra hasonlít – talán a feleségem sok-sok ilyen arcú fiatal férfival van körülvéve, ott fent, a mennyben. Lehet… De tudom, hogy hûségesen vár rám.

- Nincs nekem semmi bajom, hagyjanak már békén! – kiáltozza a fiú, és le akarna szállni a tolóágyról, csak a lekötözés akadályozza meg benne. Combjába egy szép kis vasdarab fúródott, amibõl ömlik a vér. De ahogy látom, a sokk miatt, nem igazán érzékeli. Talán jobb is, mert kifogyott a morfium készlet.

- Mióta van a lábában? – kérdezem az õt szállító mentõsöket.

- Maximum fél órája – válaszolják. Megvizsgálom a combját, elindult-e a vérmérgezésre utaló fekete csík, de szerencsére nem. Közben a srác kiabál, és próbálkozik a szabadulással, de erõsek a szíjak, nem tud felkelni. Valaki nagyon ismerheti ezt a fiút, mert az biztos, hogy más pácienst nem szoktak ennyire lekötözni.

- Mi a neve? – kérdezem, hátha abbahagyja az üvöltözést, de még csak pillantásra sem méltat. Na jó, akkor neked nem kell fájdalomcsillapító, nem igaz? Amúgy is üvöltözöl, legalább legyen valami oka is – gondolom nem túl kedves doktor bácsiként, és fogom, egyszerûen kihúzom a lábából kiálló vasdarabot.

Erre már a fájdalomtól üvölt föl, de az elsõ sokk elmúlása után ismét folytatja a szapulásom. Komolyan katona? Hány éves lehet, tizenhat?

- Dokiiii! Engedjen már el innen, a francba is! – üvölti le a fejem. Egy lesajnáló pillantást vetek rá, és megszorítom a lábára tett kötést. Persze, nem annyira, hogy elszorítsa a vérkeringését, mert akkor jöhetne hozzám ismét, csak épp amputálásra. Azt meg nem akarom, így ellenállok a kísértésnek.

Nem vagyok túl jó hangulatban. Tényleg nem.

De érdekes ez a kissrác. Eddig még nem került hozzám ilyen virgonc katona, aki legszívesebben szó szerint leüvöltené a fejemet.

Alkonyat van. A Nap éppen lebukik a láthatáron, mikor egy poros, elmaradott földúton száguldozunk. Négyen utazunk, mert se Lex, sem én nem akartam magára hagyni Mattet, de Lex Milest sem, szóval ahelyett, hogy egyedül Matt menne, négyen indultunk útnak. Lex vezet, de már nem sokáig, mert egy bokros területnél letesszük az autót, és gyalog indulunk tovább. Egy speciális ruhát viselünk, amiben könnyebben, és feltûnés mentesen lehet benne mozogni. Fekete sapkát is föl kell húznunk, mert eléggé világos a hajszínünk.

- Peter, gyere ide! – hív a kocsihoz Matt. Fekete textilkesztyût, és szintén fekete taktikai mellényt kapok, amiket magara is veszek.

- Miles nem kap fegyvert? – érdeklõdök, de valahogy érzem a választ.

- Nem – válaszolja Lex. Gondoltam. – Csak egy Ka-Bart adunk neki, szükség esetére – jegyzi meg. Matt egy 9 milliméteres Browningot ad át nekem, amit gyorsan el is teszek a pisztolytartóba. Még kapok mellé pár kábító-, és füstgránátot, illetve szintén egy Ka-Bart. Lex és Matt is fölfegyverkeznek, majd elrejtik az autót. Mire mindennel végeznek, éppen addigra tûnik el a Nap a láthatáron, és sötétségbe borul minden.

- Oké, srácok, itt az idõ. Mindenki tud mindent, igaz? – kérdezi Matt.

- Csendben és láthatatlanul, ez a jelszó, tudjuk – mondja Miles izgatottan. Olyan furcsa, hogy Lex együtt van vele. Nem tudom, szerintem nem illenek össze, de ez saját vélemény. Túl különbözõek. Bár… Talán nem is olyan nagy gond. Én, és az angyalkám is teljesen különbözõek voltunk…

- Vigyázz magadra! – suttogja Lex, átölelve Mattet. Aranyosak. Nekem sosem… Mindegy, nem most kell ezen gondolkozni.

- Tudod, hogy szoktam – nyugtatgatja Matt a bátyját – megjegyzem, õt ismerve, nem túl meggyõzõen.

A határhoz hajnalban érünk, a legsötétebb idõszakban. A bokrok közt rejtõzködünk el. A két testvér fölmérik a terepet, nekem és Milesnak csak annyi a dolgunk, hogy maradjunk csöndben, és ne leplezzük le õket. Nem is olyan nagy baj, hogy nem kell részt vennem a tervezésben, valahogy a katonaorvos katona része nem igazán megy nekem. Mármint bizonyos dolgokban, mint például a távolság fölmérése.

- Peter, Miles – suttogja Matt nekünk. – Menjetek visszább az erdõbe, és keressetek fát. Két, nagyjából ugyanolyan hosszú és erõs fadarab kell. Legyenek jó hosszúak és nagyon erõsek. Nagyon figyeljetek rá, hogy vizes egyik sem lehet! – utasít minket. Bólintás után el is indulunk, és hamarosan meg is szerezzük azt a két fadarabot.

Kicsit várnunk kell, hogy elmenjenek az õrök, de mikor eltûnnek, van fél óránk arra, hogy átjussunk.

- Oké, kezdjük el. Ne feledjétek, ha balul sül el, rohanjatok fedezékbe olyan gyorsan, ahogy csak tudtok – figyelmeztet mindenkit Lex. Egyszerre bólintunk, mind a hárman, és feszülten figyeljük, ahogy Lex az imént összetákolt eszközzel fölemeli a kerítést. Leveszem a hátamról a zsákot, és mikor a megfelelõ magasságba emelkedik a kerítés, óvatosan átkúszom alatta. Utánam Miles jön, akinek a hátizsákját Matt hozza utána. Miután mindhárman átérünk a túloldalra, Mattet együtt megfogjuk a két rönköt, hogy Lex is át tudjon jönni. Mattel óvatosan összébb eresztjük a rönköket, és közben lassan kihúzzuk, hogy ne hagyjunk nyomokat. Nem találhatnak ránk.

Egy örökkévalóságnak tûnik, mire végre célba érünk. A láthatár alja már világosodik, ami azt jelenti, hajnalodik. Ettõl függetlenül, szerencsére senki sem jár az utakon. Egyetlen kocsi van a közelben, két emberrel egyetemben.

- Matt! – siet felénk egy jólfésült srác. Valószínûleg õ lehet Gavros, aki miatt Matt vállalkozott erre az útra. – Reméltem, hogy épségben ideértek.

- Én biztos voltam benne – vigyorog Matt.

- Minden simán ment? – kérdezi a másik ismeretlen férfi. Õ meg lehet, Nathanial, Gavros szeretõje. Szerelme? Nem tudom. De igen, valószínûleg õ az.

- Mint az ágyba szarás – nyugtatja meg Matt. Hát igen, õ és a hasonlatai… – De a segítséged nélkül aligha sikerült volna, köszönjük.

- Ugyan.

Egy gyors bemutatkozás után be is szállunk az autóba. Útközben megszabadulunk attól az eszköztõl, ami segítségével átjutottunk, így tüntetjük el magunk után a nyomokat. A két férfi a nekünk kiválasztott lakásba visznek minket, ahol mind a négyen kényelmesen elférünk. Közben valahogy szóba kerül, hogy Gavrosnak van egy beteg húga, Felicia, akivel senki nem tud semmit sem csinálni, szóval fölajánlom, hogy esetleg én is megvizsgálhatom. Azt nem garantálom, hogy meg is tudom gyógyítani, de talán tudok segíteni.

Hogy segíthetek valakin, így válik egy kicsit ésszerûbb ötletté Matt követése, mivel a ragaszkodás eléggé ésszerûtlen emberi reakció.

A nyugodt kávézásomat, és kevésbé nyugodt laptopozásomat Lex zavarja meg, aki körözgetni kezd a szobában. Mattel érdeklõdõn nézünk rá, hogy mégis mi törént, ami miatt így ki van akadva.

- Mi van, Lexy? – kérdezi Matt.

- Õ is benne van! – morogja idegesen Lex. Nem kell ahhoz megmérnem a vérnyomását, hogy tudjam, az egekben van valahol. Ha így folytatja, pár év múlva szívproblémái lesznek…

- Ki? Miben?

- Miles, ebben az õrültségben. – Ahh… Akkor már értem. De ezen információ tudatában, meg kell változtatnom az elõbbi elgondolásom „pár év”-ét „pár nap”-ra. Az öccse is, és már Miles is a bosszúra szomjazók között van. Lex meg aggódhat, hogy ne legyen semmi bajuk. Ehh… – A drágalátos barátod megkörnyékezte és bevette.

- Gondolom fegyvert tartott a fejéhez és kényszerítette – jegyzi meg Matt, rezzenéstelenül állva bátyja tekintetét.

- Nem! De õ annyira… annyira… - keresi a jó szót a szeretõjére. Én tudok párat: jóhiszemû, tapasztalatlan, naiv, hiszékeny. No meg persze kicsit gyermeki is. Nem azt mondom, hogy baj, csak… Nem épp a legjobb életbiztosítás.

- Könnyen manipulálható? – segítek Lexnek megtalálni azt a szót, amit keres. Mert ez úgy nagyjából összefoglalja az összes elõbb felsorolt szavat.

- Igen – ért egyet nagyot sóhajtva, majd átnyúl az asztalon, és megfogja az öccse kezét. – Matt...

- Szeretlek – Amúgy aranyos testvérek. Én kedvelem Mattet, õ az egyetlen ember, akit barátomnak nevezhetek, éppen ezért értek egyet Lex kiakadásával. De Matt bosszút akar. Hát, engem már rég nem foglalkoztat a bosszú…

- Lex... – hallunk meg egy halk, bizonytalan hangot. Miles.

Szegény kölyök tanácstalanul álldogál az ajtóban, és Lexet figyel, hogy milyen hangulatban van. Legszívesebben orvosi utasításba adnám, hogy ilyen fiatal kölykök ne menjenek már anarchistának, de nincs hozzá jogom, ha ezt akarja. Még akkor sincs, ha tudom, igazából nem is ezt akarja, csak Gavros vette rá erre. De ebbe én nem folyok bele.

- Érdekes, hogy Miles is benne lesz – jegyzem meg, miután a gerlepár visszament a szobájukba.

- Igen. Kíváncsi vagyok, milyen szerepet kap majd. Mindenképpen ki kell faggatnom Gavrost – mondja Matt. Hát, én meg arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondol azzal kapcsolatban, hogy Lex hogy érezné magát, ha valamelyikükkel, esetleg mindkettejükkel történne valami.

- Nem félsz, hogy mi lesz a bátyáddal, ha esetleg mindkettõtöknek baja esik? – kérdezem meg.

- Senkinek nem lesz semmi baja – jelenti ki teljesen határozottan. Felhorkantok, és elnézõ mosollyal rápillantok.

- Vág az eszed, mint a borotva, de ehhez a dologhoz különösen naivan állsz hozzá. Félreértés ne essék, úgysem hagynálak veszni titeket, ha baj lenne, de... Te sem gondolhatod komolyan, hogy minden simán fog menni – mondom fejcsóválva. Matt láthatólag elgondolkozik ezen, de ismerem annyira, hogy mikor a cselekvésre fog sor kerülni, bár emlékezni fog szavaimra, akkor is azt fogja tenni, amit éppen akkor gondol. Remélem, nem pont ez lesz a veszte.

Túlságosan kedvelem ahhoz. És nem akarom, hogy még valakit elveszítsek.

2050. október 18.

Két napja, hogy semmi hírünk Mattrõl. Sem arról, hogy él, de szerencsére arról sem, hogy halott volna. Márpedig valószínû, hogyha megölték volna, arról lenne hír. Legalábbis ezzel vígasztaluk magunkat.

Gavros még elvakultabban foglalkozik a diktátor úr meggyilkolásával, mióta kicsit magához tért az elsõ sokkból. Nem tudom, hogy min szervezkedhet, nekem jobb dolgom is van annál, hogy a tervében, a bosszújában részt vegyek. Én is gyûlölöm a diktatúrát, és magát a diktátort, és a katonáit is, de orvos vagyok. És már nem érdekel a bosszú. Valamikor, évekkel ezelõtt, talán egy másik életben még szíves örömest vettem volna részt minden tervben, ami a megdöntésére vonatkozott, de már, az én drága feleségem óta nem. És tényleg van jobb dolgom is…

Mint például annak a srácnak – Milesnek – a meggyógyítása, aki Gavros elõzõ tervének kivitelezése közben sérült meg. Szerencsétlen Milesnak begyulladt a karja, amitõl be is lázasodott. Elég nehéz volt stabilizálnom az állapotát, de huszonöt óra alatt ismét a gyógyulás útjára léphetett.

Már vagy harminc óra óta talpon vagyok, ami nem igazán tetszik a szervezetemnek, mert Felicia állapota – akit Gavros természetesen még mindig nem enged kórházba vinni, nekem meg még nem sikerült megszereznem azt a nyavalyás vakcinát – hirtelen romlásnak indult. Tüdeje kezdi felmondani a szolgálatot, és sajnos nincsen lélegeztetõ gépem, amivel tudnék neki segíteni.

Most szerencsére mindkét betegem alszik, és gyógyulgat, és én is érzem, hogy mindjárt én is kidõlök. Túl sokat voltam ébren, aminek a szervezetem nem igazán örül…

--- --- ---

Nem tudom, mennyi idõ múlva, telefoncsörgésre ébredek. Elõször nem is tudom, mi van, de aztán rájövök, hogy az én telefonom ad ki magából hangot, és az ébresztett föl a jó pár órával ezelõtt esedékes alvásomból. Nyakam tisztára beállt, mert ülve aludtam el, ráadásul fáj is. Miközben elõbányászom a zsebembõl a mobilt, megtornásztatom a nyak-, és vállizmaimat, hogy kicsit éberebb legyek.

- Peter Prinz – szólok bele kicsit álmoskás hangon.

- Dr. Prinz? – kérdezi egy öreges, férfi hang.

- Igen.

- Dr. Fritzmüller vagyok. Dr. Godlove értesített a problémájáról. Én talán tudnék segíteni… - mondja elgondolkozva a férfi. Teljesen fölélénkülök, és izgatottan várom, hogy mit mond a továbbiakban. – Nem csak gyógyszereket tudnék magának szerezni, de mûszereket is. Érdekli Önt?

- Természetesen! Hol tudnánk találkozni? Mert ez szerintem nem telefon téma – mondom, mire hümmögni kezd.

- Rendben. A külvárosban van egy elhagyatott raktár épület – kezdi. Agyamban gyorsan megkeresem azt a raktárat, és csak úgy, magamnak bólintok egyet. – Fél óra múlva oda tudna érni? – kérdezi. Hm… Nincsen kocsim, se semmilyen közlekedési eszközöm, de mivel majdnem a külvárosban lakunk, talán oda tudok érni.

- Igen – válaszolok, és köszönés után bontjuk a vonalat. Gyorsan fölpattanok a székbõl, egy gyors körutat teszek, megnézni, hogy hogy vannak a betegeim, aztán, mivel mind a ketten alszanak még, kimegyek a konyhába. Tudom, hogy most senki nincsen itt, szóval így kicsit rizikós magukra hagyni õket, de muszáj. Ilyen lehetõség nem mindennap adódik. Gyorsan lefirkantom egy papírra, hogy hova, és miért mentem, majd fölkapom a kabátomat, és kisietek.

Ma már többen vannak az utcákon, így kerülgetnem kell, de egész gyors vagyok. Úgy érzem, mintha követnének, de mikor hátra fordulok, nem veszek észre senkit. Nem hinném, hogy csak paranoia, bízom a megérzéseimben, ezért kis kitérõt teszek. Sajnos, mivel nem tudom, honnan figyelnek, vagy követnek, ezért nem is tudom teljesen biztosan, hogy leráztam-e õt/õket, de próbálkozom…

Kicsit több, mint fél óra múlva, elérem a raktárat. Az ajtaja zárva, ám ahogy körbe járom, egy rést látok meg, ahol bemászom. Egy vékony, filigrán, szõke férfi tolakszik be elém, mikor beérek.

- Dr. Prinz? Már vártuk. Kövessen – int, és elindul a sötétben. Nem látok semmit, csak jóval elõttem egy picike, apró fénysugárt. Nincsen klausztrofóbiám, de ez a sötétség, és a bezártság érzése légszomjat idéz elõ nálam. Mintha mindenhonnan ellenséges tekintetek figyelnének, és követnének szemükkel. Viszont minél inkább közeledünk a fény felé, annál jobban fölenged a mellkasomat szorító ököl.

Egy ajtó elé érünk, ami alól kiszûrõdik a fénysugár. A férfi kétszer bekopog, és egy köpcös, fehér köpenyes idõsebb férfi nyit ajtót.

- Örvendek. Én vagyok Dr. Fritzmüller. Kérem, jöjjön be – invitál be az ajtón belülre, és bezárja maga után az ajtót. Körbenézve úgy érzem magam, mint aki az orvosok mennyországába került. Egy teljesen modern laboratóriumot látok magam elõtt: mindenütt finom, érzékeny robot mûszerek, kémcsövek, és monitorok. A falak fehérek, nem is látszik rajta, hogy kívülrõl egy romhalmaz. Az egész fényárban úszik, igaz, csak lámpa-fényárban, de akkor is teljesen világos. A jó pár évvel ezelõtti legmodernebb készülékekkel van fölszerelve, amik azóta is a csúcsok. Igen, sajnos tényleg nem fejlõdött semmit az orvoslás… De ez a labor a lehetõségekhez képest nagyon fejlett.

- Tetszik Önnek? – kérdezi szerény, de büszke apukaként a doktor. Még a hatása alatt vagyok, ezért egy bólogató kutyát megszégyenítõ módon ingatom a fejem, de aztán erõt veszek magamon, és a figyelmemet visszafordítom dr. Fritzmüllerre.

- Akkor tudna nekem segíteni? – kérdezem, mire mosolyogva bólint.

- Szívesen segítek én. De csak akkor, ha Ön is segít nekem – mondja. Gondoltam, hogy nem önzetlenül segít, így csak intek, hogy folytassa. – Amikor kérem, akkor jöjjön nekem segíteni a kísérletezéseimben. Az asszisztensem, Mr. Pilten sajnos még nem végezte el az orvosi egyetemet, így több dologban nem tud nekem segíteni. Ezért kérem, hogy a gyógyszer és mûszer ellátmányért cserébe segítsen nekem – mondja. Egybõl rábólintok, mert bár nem tudom, hogy milyen kísérletekre gondol, muszáj a gyógyszereket beszereznem valahonnan, és ennél jobb ajánlatot nem kaphatnék.

- Rendben – egyezek bele, és kezet rázunk. Dr. Fritzmüller a kezét a hátamra teszi, és így vezet a terem másik végébe. Hirtelen egy nagy zajt hallunk meg, és berobban az ajtó. Egyenruhás katonák özönlenek be rajta, egy kifejezéstelen tekintetû, félelmetes, robosztus alakú férfivel az élen, aki céloz, és lõ. A golyó elsüvít elõttem, és egyenesen belefúródik a mellettem levõ doktorba. Teljesen lefagyok, ami nem jó, mert az a legveszélyesebb ilyen helyzetben, és az asszisztensre pillantok, hogy õ mit csinálhat.

Meglepõdök, mert vigyorog. Elárulta volna a mesterét?!

- Õ az, akit keresnek – mondja felém mutatva, mire a nagy testû, barna bõrû, tetovált karú férfi felém lép, és egy lágynak nem nevezhetõ mozdulattal megragad, ami megtöri a mozdulatlanságomat. Próbálok szabadulni, mindent bevetni, hogy kiszabaduljak, de csak annyit érek el vele, hogy leüssenek.

--- --- ---

Egy puritán, szinte üres szobában térek magamhoz. A fejem fáj, de nem foglalkozom vele, hanem körül nézek, hogy tudnék menekülni. Ablak szinte csak egy lyuk, az ajtó masszív, és… hát az ott? – nézek az egyik sarokban elterülõ valamire. Egy ember kinézete van, és ahogy közelebb óvakodom, látom, ahogy az ismerõs, méz szõke hajon megcsillan a fény.

- Matt? – kérdezem halkan. Meg sem moccan, de így is tudom, hogy igen, õ az. Gyorsan hozzá sietek, és ahogy fölemelem, látom, milyen állapotban van.

Egy dördüléssel kivágódik az ajtó, és mindenki mélyen tisztelt diktátora kegyeskedik befáradni hozzánk.

- Gyógyítsd meg õt, doki. Igazán… szórakoztató társaság – utasít szinte szórakozottan. Mintha Matt csak egy játék baba lenne. Kifejezéstelen arcát látva elfog a tehetetlen düh. Hogy merészelte ezt tenni Mattel?!