|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| timcsiikee | 2011. 12. 22. 00:24:00 | #18178 |
 Karakter: Gyilkos Fagy
Megjegyzés: ~ L-samanak
Fagy:
Egy hangos nyögésre ébredek, kipattannak szemeim és kelletlenül fordulok egyet a díványon. Elsőre kényelmesnek tűnik, de lehet csak azért érzem kényelmetlennek, mert felriasztottak.
Viszont a néha feltörő nyögéseken átszűrődik, egy közelebbi hang, sutyorgás, és ez után már látom is a konyhából kiszűrődő fényt.
- Én segítek neked… - felkelek a kanapéról így ruhám susogása elfedi a mondat végét, lassú léptekkel az ajtóhoz megyek.
- Szó sem lehet róla!
- Ti meg miről beszélgettek? – Galen soha nem indulatos, most viszont felemelte a hangját. Ez végképp különössé teszi a helyzetet. hangom rekedt, mert most ébredtem fel. Rám sem néz, viszont elöl rövidre nyírt zöld haja nem tudja eltakarni a halványzöldes bőrére kúszott pírt. Miről hallgat ennyire? Feláll és a mosogatóhoz megy, felelet helyett.
- Galen megkívánt téged, és felajánlottam neki, hogy kielégítem, de nem kellek neki – mondja Kitto felém nézve, én pedig egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Galen? Engem? Ugyan…
Eltörik egy pohár, Galen most már dühtől pirultan fordul vissza.
- Kitto! Ezt azonnal fejezd be! – zavarban van…
- Ez igaz?
- Azt hiszem lepihenek, elfáradtam – és a kérdésem kikerülve kimegy a hátsó ajtón. Nem megyek utána, mert nem vigaszra vágyik, hanem zavarban van. Ilyenkor nem egy másik sidhe érintésére van szüksége.
Leülök a kihúzva hagyott székre, elgondolkodom, de nem jutok többre. Számomra ez abszurd. Mindannyian tudjuk, hogy mennyire oda van Merryért, akárcsak mi.
- Kitto, tudod, hogy nem hazudhatunk – bár ha téved, az nem számít hazugságnak.
- Persze, hogy tudom. – csak nyugodtan eszegeti a sütit, és iszik hozzá.
- Biztos vagy benne, hogy nem Merry hangjától jött izgalomba?
- Amikor kijöttünk a konyhába, végig téged figyelt.
- Ez még nem jelent semmit.
- Azt mondta szép vagy.
- Mindenki ezt mondja. – csak sóhajt egyet.
- Szerinted miért kerülte ki a válaszodat?
- Mert zavarba jött attól, hogy felkínálkoztál neki.
- Lehet hogy igazad van – leugrik a székről, a mosogatóba teszi a tányért, majd mellettem elhaladva megy vissza a szobába. A hangja sugallja azt, hogy a saját igazát tartja előbbre. Nem vitatkozom, egyszerűen számomra ez lehetetlen.
Mégis a kíváncsiság bogarat ültetve a fülembe mélyre hatol, s nem hagy nyugodni a gondolat. Csak úgy Kitto nem magabiztos semmiben, ezt tudom. De lehet csak félreértelmezte. Nem tudhatom. Viszont talán, egyszer kideríthetem.
Kiáltás, Rhys betör a hálószoba ajtón mire odaérek.
- Biztos, hogy kimenjek?
Mi a fenét csinálhat vele? Még a mi első alkalmunkkor sem kiáltott így, pedig az…
Rhys bezárja az ajtót, és leereszti fegyverét. Csak fejével int, hogy minden rendben, ne is törődjek vele. Nem mintha féltettem volna Merryt Doyletól. Akkor is képes lenne megvédeni, ha elméje félig elborulna.
~*~
Az étkező rész hátsó fala, mely a kertre néz telesen üveg. Mindenhol függöny borítja, így csak az éles fény egy része szivárog be a helyiségbe.
Nem szeretem ezt a műsorozást. Miért kellett a médiával ilyen egyezséget kötni?
Hallom a helikoptert közeledni. Merry napozik, Rhys mellette térdel, félig ráhajolva, Doyle hátulról öleli át, mintha épp nagyon jól szórakoznának.
A helikopter közeledik, még be is merészkedik majdnem az udvarba, felkavarja a levegőt.
- Hoztam egy kis frissítőt – szólal meg mögöttem Galen, egy tálcányi jeges üdítőt téve az asztalra. Fél szemmel nézek rá, csak biccentek, és visszafordulok a kert felé.
Elterelik végre a fotósokat, Rhys pedig úgy hozza be Merryt a házba, mint férj az újdonsült feleségét. Csak az öltözet kicsit hiányosabb.
Rhys teljesen meztelen, Doyle-on olyan tanga van, mintha nem is viselne semmit, Merryn pedig falatnyi fürdőruha, mégis rajta van a legtöbb anyag. Még különösebb, hogy az ősz már rég beköszöntött, itt mégis süt a nap, habár nincs meleg, Ők fürdőruhában – vagy a nélkül – flangálnak. Nem szeretem a showbiznis-t, ahogy Rhys szokta mondani. Fura dolog városban élni.
Én egy kényelmesebb tunikát viselek, ami megfelel a kinti melegnek, és a klímával ellátott lakásnak is. Bár a hűvöset nem igazán érzem.
- Kurag keresett – szólok azonnal amint belépnek, és kis ficergés utén Rhys végre leteszi.
- Ez mikor volt? – kérdezi Doyle, és felé fordulok, eltépve magam a női idomok látványától.
- Úgy fél órája, épp Kitto beszél vele. – válaszolok egyenesen.
Megbeszélik, hogy miért hívhatta, miről tárgyalhat, végül addig fajul a beszélgetés, hogy Rhys elvállalja a csali szerepét.
- Én ebben nem veszek részt – jelentem ki. Ahogy a média előtti páváskodás, úgy ez sincs ínyemre.
- Nem is kell – válaszol élesen Merry, és a hangjából áradó enyhe ingerültség csalódottságot ébreszt bennem.
Azzal akarják Kurag figyelmét elterelni, hogy meztelen sidhe húst villogtatnak előtte, amit nem kaphat meg. Kész cirkusz…
Bevonulnak a szobába, én az ajtónál maradok, hátamon lapul fegyverem. Mellettem áll Galen, kíváncsian figyelve az eseményeket. Folyamatosan adják át a labdát ide oda, Kérdések és kétes válaszok repkednek, valamit a levegőben csüngő izgalom, vajon ki bírja tovább. Amikor egy sziszegő, kopogó hangú goblin jelenik meg, akkor el is dől a verseny. Mi vagyunk a gyengébbek.
Egyre veszélyesebb lesz a helyzet, veszekedéssé alakul , végül a rusnya goblin megpróbál áttörni a tükrön. Galent azonnal magam mögé terelem, hátra nyúlok hogy ujjaimat a kard markolatára fonjam, de Doyle azonnal leint, így megdermedek a mozdulatban. Lassan visszaeresztem kezem, úgy látszik rám, most nincs szükség. Újabb intés felém, azonnal megértem, hátrébb lépek, és bezárom az ajtót.
- Mi történik? – kérdi aggódva Galen. Rámézek, és tisztán látom arcán, hogy valóban nem érti. Annyira könnyen lehet olvasni az arcáról. Felkarjára simítom kezem, és elvonom őt az ajtótol, hogy a zajok ne zavarhassák. Nincs komoly baj, elegek lesznek ott a többiek. – Fagy! – szól rám hosszabb idő után, kissé feszeng, tényleg aggódik.
- Ha mindannyian ott vagyunk, és Kurag ezt meglátja az eltorzított tükörben akkor azt hiszi tartunk tőle, hogy még tükrön keresztül is ott az összes testőre Merrynek. Doyle tudja mit csinál – leülök a díványra.
- De nem is voltunk a szobában, ráadásul az a kiáltozás. Kitto is ott volt a sarokban elbújva, legalább Őt kihozhattuk volna.
- Neki még dolga van. – teszem hozzá egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondtam volna. Toporog, néha visszanéz a folyosó felé.
- Vissza kéne mennünk…
- Ülj le – szólok rá, és ha tétovázik is, de gyorsan eleget tesz kérésemnek, és mellettem foglal helyet. Már csak egyetlen problémám van… mivel űzhetném el a csendet. Sosem beszélgettem gyakran Galennel, sőt azóta sem, mióta Merryhez tartozunk. Többet mint az udvarban, de ez vajmi kevés. – Nem kell értük aggódnod. Én sem teszem. Ha baj lenne, nem jöttem volna el én sem. – magyarázom halkan, nyugodtan.
Teste megremeg cseppet, meglepetten veszem észre, hogy könnyeket folyt vissza, és mély sóhajjal igyekszik elrejteni. Túlságosan aggódik, de nem csak a mostani miatt. Itt valami más is lapul.
- Csak mostanában annyi merénylet ér minket, Merryt… sosem tudhatom mikor támadják meg újra, szeretnék a közelében lenni, de mégis… - elakad a mondatban.
Magamhoz vonom, vállán átvetem egyik karomat. Nyugtatásra, érintésre van szüksége. Megadóan csúszik közelebb, sőt mellkasomra hajtja a fejét így kezemmel kényelmesen elérem rövid tincseit, apró cirógatásomtól, és félig ölelésemtől kissé megnyugszik.
- Folytasd… - súgom halkan, és előre nézek rá, vállamon pár tincs átbukik, ahogy felé biccentek, hogy nagyjából lássam arcát.
- Amióta legyőztük a névtelent, új erő van bennem. – arca elé emeli kezét, mereven figyeli, majd tenyerébe temeti fél arcát. hangtalanul törne ki a sírás, de pár apró rángatózás után lesiklatja kezét, nyugodtabb arc jelenik meg előttem. Úgy látszik, hogy az érintésem valóban megnyugtatta. Tincsei helyett halványzöld arcát simítom meg kíváncsian, majd vállán állapodik meg kezem. – Nem tudom hogyan kell kezelni, vagy hogy mi ez az erő. Annyira ismeretlen, nem az enyém.
- Ezzel ugyan így vagyok.
- Azt hittem te a régi teljes erődet kaptad vissza. – Hátra fordul, feje már a combomon támaszkodik, lábait átvetve a karfán, lógatja lefelé. Olyan ártatlan és tiszta a tekintete. Sokszor annyira értetlen, mintha a szeme egy gyermeké lenne. Tele van szeplőtlen érzelmekkel.
- Nem, annál többet, mint volt. Nem voltam igazi isten, mint Rhys, csak nagy volt a hatalmam, viszont most már isteni hatalmam van. Többre vagyok képes, de még nem tudok mindent irányítani.
- Ezt eddig nem vettem észre – sejtettem… hisz igyekeztem mindig a lehető leg magabiztosabbnak tűnni, ahogyan most is. Szerencsére nem kell mindig megerőltetnem magam. Viszont ránézve, a nyugtató érzés mellé valami más is társul. Igazán szépnek találom orcáját.
|
| Levi-sama | 2011. 12. 07. 14:02:35 | #18021 |
Karakter: Zöld Galen
Fagy már megint morcos. Doyle ma éjjel lefekszik Merry-vel, akármit is tesz, akármennyire szereti őt. Vérig sértettem viharzik ki a házból, haja ezüst felhőként csillog körülötte. Sajnálom őt, tényleg nagyon sajnálom, mert szerelmes. Nagyon szereti Merry-t, sokkal jobban mindenkinél közülünk. Így van. Mindenkinél, még nálam is jobban.
Követem a kertbe, néhány másodpercig csodálom szépségét. Ő Fagy. A hideg és a tél megtestesülése, de amikor a lenyugvó nap fényében csillog szép haja, és sápadt bőre ragyog, nem a hideg téli éjszakákra emlékeztet. Földöntúlian szép, Seelie Sidhe udvartartásba való, nem Unseelie-be.
Ahogy áll a füvön, szemeit behunyva mély levegővételekkel csillapítja indulatait. A Hűvös Fagy, amint fortyog benne a forró harag. Milyen ellentmondásos.
Megérintem a vállát, és amikor felém fordulnak az áttetsző szürke szemek, félénken felmosolygok rá. Valahogy mindig kis senkinek éreztem magam a közelében, arroganciája sebzett mint a hegyes jégcsap. Most mégis barátságos próbálok lenni vele, mert Merry-nek nyugalomra van szüksége, és... nem akarom becsapni saját magam, megsajnáltam Fagyot.
- Mit akarsz, Galen? – kérdezi, hangja hidegségétől lúdbőrözik karom. Tudom, hogy nem szándékosan teszi, egyszerűen az ereje olyan hatalmas, hogy néha kitör belőle.
- Ne borulj ki annyira ezen, tudod hogy nem éri meg, csak egy nap miatt… - elbizonytalanodik a hangom és elhallgatok, amikor tekintete szinte felnyársal.
- Szerintem te nem igazán érted az egészet – válaszolja azzal hideg arroganciával, amivel mindig olyan mesterien képes belegázolni mások önérzetébe. Tudom hogy butának tart, de csupán mert nem ért meg engem. Halvány mosollyal sóhajtok fel.
- Lehet… de át tudom érezni. – Látom hogy lecsillapodik, és lesöpri válláról a kezemet. Nem veszem sértésnek, ő Fagy. Mindig ilyen volt. – Gyere, inkább egyél muffint, most csináltam.
- Nem vagyok éhes.
Elvigyorodom.
- Nem hiszek neked. Még délben indultatok el, és mindjárt hét. – Nem válaszol, fagyos csöndbe burkolózik. Talán megbántódott ismét, mert hazguságra céloztam? Sidhe nem hazudhat. Na tessék, ismét megbántottam. Egyszer Merry azt mondta, Faggyal olyan beszélgetni, mintha egy szobányi üvegcserépen kellene sétálgatnod, és sosem tudod melyik a rossz lépés. Szóval ilyen érzés. Feladom.
- Na jó… én bemegyek, kezd hűvös lenni.
A finoman illatozó süteményeket egy kristálytálra helyezem dekoratívan. Felmelegítem az ebéd maradékát, finom sült zöldségek rizzsel és fűszeres öntettel. Egy kanalat kanyarintok bele, és beviszem az immáron a nappaliban duzzogó Fagynak. A díványon találok rá, éppen a tévét bámulja, de tekintete valahol messze jár. Leteszem elé a dohányzóasztalra a tányért, rámosolygok és visszatérek a konyhába mosogatni.
Nem sok idő múlva érzem ahogy belép Fagy a konyhába. Végigfut hátamon az ismerős libabőr, a levegő is kissé lehűl. Már megszoktam, hogy a jelenlétével így hat a környezetére. Beteszi az üres tányért a mosogatóba, ezüsthaja ráfolyik a vállamra.
- Köszönöm… tényleg éhes voltam.
Csupán néhány szó, de melegséggel tölt el, és letörölhetetlenné válik a mosoly arcomról.
Amikor újra bemegyek, a kanapén alszik, a tévé halkan mormolja a híreket. Lekapcsolom, lepottyanok a fotelbe, és behunyt szemekkel hallgatom Merry kéjes sikolyait. Már ennyitől felizgulok, ahogy felidézem magam előtt holdsütötte sápadt bőrét, és finom rózsaillata orromba kúszik.
Néhány órával később, kicsi kezek simogatják meg arcomat. Felpillantok, a teljesen kék, pupillamentes szemekbe, a szép kisfiúarcra.
- Szia Kitto – mosolygok fel rá. – Történt valami?
- Nem tudok aludni – válaszolja félénken.
- Gyere, együnk egy kis süteményt...
Elsétálunk a kanapé mellett, Kitto kis keze a markomban, akár egy valódi embergyermek, úgy követ engedelmesen. Fagy mozdulatlanul fekszik, szemei lehunyva, haja ezüst lepedőként borítja be alatta a kanapét. Olyan szép, elbizonytalanodva torpanok meg egy pillanatra, majd folytatom utamat. Még ez a kis tétovázás is elegendő volt arra, hogy Kitto észrevegye. Odakint a konyhaasztalnál egy pohár meleg tej és a sütemény előtt ülve nekem is szegezi a kérdést.
- Fagy nagyon szép, ugye?
Bizonytalanul bólintok.
- Igen, valóban az. A legszebb Merry összes testőre közül.
- Nem érzek szavaidban irigységet – jegyzi meg Kitto, okos kis szemei minden arcrezdülésemet figyelik, miközben a pohár tejbe kortyol.
- Kezdettől fogva tudtam, hogy nem versenyezhetek olyanok ellen, mint ő és Doyle. Nem is teszem, kiszálltam a versenyből.
Csendben majszolja a süteményt, kéken csillogó szemei okosan fúródnak enyémbe.
- Érzem a vágyadat, Galen.
- Valóban? – mosolyodom el.
- Goblin vagyok.
- Sidhe vagy – rázom meg a fejem. – Sidhe vagy, némi goblin vérrel.
Hegyes nyelvével megnyalja száját, eltűnteti a csokipettyeket.
- Én segíthetek neked. Szívesen leszoplak, nekem nem probléma. Régi gazdáim tulajdonaként mindennapos volt számomra, hogy kedvére tegyek másoknak.
Elakad bennem a levegő, mindig elképeszt, a goblinok mennyire szókimondóak. Hevesen megrázom a fejem.
- Szó sem lehet róla! – felháborodott hangomat felemelem, és felpillantok. Az ajtóban Fagy áll, karba font kezekkel támaszkodik az ajtófélfának. Forróvá válik a levegő, érzem ahogy arcomra felkúszik a pír.
- Ti meg miről beszélgettek? – kérdezi kissé rekedten.
Felállok ét poharamat, kistányéromat a mosogatóhoz viszem.
- Galen megkívánt téged, és felajánlottam neki, hogy kielégítem, de nem kellek neki – csicsergi Kitto, a pohár pedig kicsúszik kezemből és hangosan csattan a konyhapadlón, darabokra törik. Levegőért kapkodva, piros arccal nézek vissza, dühömet nem palástolom, zöld szemeimben örvénylik a harag.
- Kitto! Ezt azonnal fejezd be! – nyögöm, de már késő. Fagy egyenesen engem néz, pillantása szinte keresztülhatol testemen, felnyársal. Lesütöm tekintetem, nem bírok szemeibe nézni. Ó Istennőm, bár megnyílna alattam a föld, hogy elsüllyedhessek!
- Ez igaz?
Egy sidhe nem hazudhat. Nem tud hazudni. Megköszörülöm a torkomat.
- Azt hiszem lepihenek, elfáradtam – mormogom, és nem ahhoz az ajtóhoz indulok amelyet az ő nagy termete eltorlaszol, hanem inkább a másikat választom.
|
| timcsiikee | 2011. 11. 12. 19:52:46 | #17700 |
Karakter: Gyilkos Fagy
Fagy:
Tegnap éjjel Rhys-en volt a sor, ami azt jelenti, hogy ma este én jövök. Ezért volt kellemesebb a reggel még akkor is, hogy egy gyilkossági helyszínre kellett kimennünk később. Nem érdekelt. Különös körülmények, de főként csak Merryre figyelek. Ez a fránya ABC sorrend. Ha ez nem lenne… ha csak annyin múlna, hogy elcsábítom, sokkal többet lehetnék vele. Nyilván ő is tudja, hogy Doyle és én vagyunk a legjobb választás. Ki másból lehetne jobb király? Ráadásul… Doyle valamiért nem hajlandó megosztani az ágyát, akkor sem ha hívja. Már az első alkalommal furcsálltam, azt hittem csak kérette magát, de nem. Azóta eltelt majdnem két hónap, és azóta sem szándékozott részt venni az esti kéjelkedésekben. Ez nekem csak jó, hisz… eggyel kevesebb a listán, egyre több lehetőség nekem. Nem értem Doylet, de nem panaszkodom. Ennyi az egész. A helyszínról hazafelé menet Rhys magyarázza el, hogy valójában milyen lényekkel lehet dolgunk.
- … de mi van akkor, ha a halhatatlanok meghalnak? – kérdi vezetés közben olykor hátra lesve.
- Semmi – válaszolom – mivel halhatatlanok.
- Ez azért nem teljesen igaz… azt valljuk, hogy halhatatlanok vagyunk, mégis meg lehet minket ölni – nem értem… mire akar kilyukadni?
Végül kiderül minden… Hajdanvoltak lelkei… lehetséges ilyen? Ha igen, akkor sem számít sokat. Életünk érén is megvédjük Merryt, ha arra van szükség, bárki ellen, bár nem árt néha tudni, hogy mivel/kivel állunk szemben. Doyle nem jött velünk, mert nem szeret sokat kocsiban utazni, főleg ha Rhys vezet.
Kitto folyamatosan Merry nyomában van, már teljesen hozzászoktam rövid idő alatt, még ahhoz is, hogy szex közben néz, olykor beszáll úgy, hogy beleharap Merrybe. Első perctől nem néztem jó szemmel, de ha ez az ára annak, hogy majd’ ezer éves cölibátusom véget érhessen, bármit megteszek. Bármit, hogy ne kerüljek vissza a királynőhöz. Mikor felérünk a lakásra, először Galen fogad minket azzal a hírrel, hogy Jeremy telefonált, mi szerit többé nem vehetünk részt nyomozásban. Doyle épp a királynőnek teszi a jelentését a hálószobában.
- Peterson nyomozó valóban nem volt valami kedves… - jelenti ki Merry, én szorosan mellette állok. Ha már a kocsiban nem ülhettem mellé… Mondjuk nincs is igazán szükség az apró csábításokra, mert ez az éjszaka, az enyém. Egyedül az enyém. Máskor csendben hozzásimítom a lábam, vagy elég elé kerülnöm, hogy a szemembe nézhessen, s élvezem az éhes, elcsábult tekintetet, ahogy rajtam felejtve zöldes szemeit elkalandozik. Szeret… tudom én, és épp ezért bosszant, hogy egyszerre ennyi ágyasa van, rajtam kívül. Ráadásul… Galen épp kötényben fogadott minket, s Merry tekintete most rá tapadva mered előre, megbabonázottan. Összeráncolom homlokomat, karba tett kezekkel, mpzdulatommal egy pillanatra hozzásimulok Merry karjához, aki ettől kizökken.
- Megyek, átöltözök. – nézem, ahogy menet közben haját illegeti, végre elengedi Kittot, aki a neki szánt kis fekhelyre mászik be. Rhys követi, ekkor jövök rá, hogy Doyle talán még mindig a királynővel beszél, vagy… talán mással. A kémeivel. Utánuk megyek, észre sem veszem hány perc telhetett el azóta, hogy az előszobában maradtam. A látkép ami elém tárul nem igazán tetszik, főleg a mondatok, amik elhangzanak.
- … rájöttem, hogy a váratás már nem olyan jó ötlet, ha nagyon elhúzom… - mormogja Doyle mély hangján, megállok a küszöbön. Merry az ágy közepén ül, kelletlen arckifejezéssel, szemét forgatva, mint aki azt gondolja. „Végre, hogy rájött”. Komoran figyelem az eseményeket.
- És most komolyan gondolod? – kérdi Merry, én pedig csak lesek nagyokat.
- Itt az ideje végre, hogy én is kivegyem a részem.
- Mitől változott meg ilyen hirtelen a véleményed? És mitől ilyen sürgős?
- Nem fontos, és már elég az időhúzásból.
- Rendben – sóhajt nagyot, miközben leül mellé, látom, hogy mély szemkontaktusra hívja, s tudom elég ennyi neki. Egyre jobban nem tetszik a helyzet. – Akkor mivel sorban úgy is te következnél, a ma éjszaka a tiéd lehet.
- Ezt nem teheted – csapok ingerülten az ajtókeretre, és minden szem felém irányul. – Nem veheted el az éjszakámat.
- Fagy… csak egy nap, ráadásul Doyle még egyszer sem volt soron, és úgyis éppen ő következne a beosztásban. – összeráncolt homlokkal meredek egyikre, majd másikra.
- Miért? Miért pont most jutott eszedbe? – nem… nem hiszem el, hogy pont az én estémet akarja. Tudom, hogy tudja… mi ketten vagyunk a legjobban az összes közül akkor is, ha régebben Galen iránt érzett több mindent… talán még most is. Tudja… éppen ezért orozta el az én éjszakámat. Talán eddig csak hagyott minket játszadozni? Kiélveztük ezt az egy pár hónapot, nagylelkűen hagyta a szórakozásunkat, és azt hiszi rögtön az első alkalommal neki sikerül ami nekünk eddig nem? Abból nem eszel.
- Ezt nem fogadom el.
- Azt hiszem még mindig én döntöm el, hogy kit fogadok az ágyamba – vág vissza Merry, amire igazán nem számítottam. Pont Ő fordulna ellenem? Összeszorítom fogaimat, lassan felöltöm magamra azt a kifejezéstelen, fagyos álcát, amit az udvarban is viselek. Nem szólok semmit, sarkon fordulva viharzok ki a szobából, a lakásból, hogy az épület oldalán lévő, elhanyagolt kis kertbe csörtessek. Hangosan csapódik utánam az ajtó.
Miért? Miért pont most? Miért pont az én estémet akarja elvenni? Ha nem ő lenne a parancsnok… vajon akkor is hagytam volna? Nem… Merry szava a döntő, legyen bármi is.
„Csak egy nap”… szerintem nincs tisztában vele, hogy ennyi évszázad után még az a nap is milyen sokat jelent… több száz évnyi összegyűlt szenvedély, sóvárgás és kéj, ami mindezidáig tiltott volt, vagy az életünkbe került. Hosszú évszázadok minden nélkül, ami az Unseelie udvatratáshoz tartozik. A durva, hedonista nép közepette úgy állni, mint egy eunuch, akiben még nem hunyt ki a vágy lángja, hanem egyre erősödik. Nem teheti ezt velem… nem kerülhetek oda vissza… nem… inkább meghalok, minthogy újra a királynőhöz tartozhassak, ilyen élettel.
Vállamon apró érintés, olyan mint a napfény, és illata a tiszta föld. Lassan hátra fordulok, és egy kedves zöld szempár figyel engem.
- Mit akarsz, Galen?
- Ne borulj ki annyira ezen, tudod hogy nem éri meg, csak egy nap miatt… - amikor egyre komorabban nézek rá, lassan elhallgat.
- Szerintem te nem igazán érted az egészet – szemeiben cseppnyi megbántottságot látok, tudom, hogy nem szereti ha butának nézik, mert tudja, hogy sokat nem tud… de túltéve magát rajta, újra kedvességgel pillant fel rám.
- Lehet… de át tudom érezni – csak ekkor jövök rá igazán, hogy mire is gondol. Igen… mióta megérkeztünk, hasonló helyzetben volt mint Doyle, csak nem önszántából. Ettől enyhül arcomon a fagyos álca, de ugyan olyan kifejezéstelen maradok. Lassan lesimítom vállamról kezét. Túl meleg… mintha el akarná olvasztani bennem a jeget, ami a lényem. – Gyere, inkább egyél muffint, most csináltam.
- Nem vagyok éhes. – indulna, de nem követem, így marad velem szemben, ahogy felé fordulok.
- Nem hiszek neked – mosolyog szélesen – még délben indultatok el, és mindjárt hét. – nem mondok semmit, csak ugyan úgy figyelek rá, mint eddig. Csillapodik mosolya, de szemében nem csitul a jókedv. – Na jó… én bemegyek, kezd hűvös lenni. – figyelem ahogy sarkon fordul, és besétál az épületbe.
Én észre sem veszem a hideget, pedig lassan már itt a tél. A bőröm kevésbé érzékeli, sőt beleolvadva a kellemes hidegbe, mélyeket sóhajtva lassan nyugszom meg. Nem jelenti az, hogy megbocsájtottam az ellopott éjszakámért, csak nem leszek méregzsák. Igaza van Galennek, nem éri meg… Talán pont ezt élvezi Doyle is… hogy bosszanthat. Nem adom meg az örömöt, hogy lássa az arcomat. Az égre tekintek, már egész sötét van, sőt a csillagok is lassan éledezhetnek. Csak azért látom még így a városi fények közepette is, mert jó a szemem. Shidhe szemek. Az ég tiszta, pedig pár felhővel, tarkítva számomra szebben nézne ki. Nem súgok semmit az éjszakába, hisz megtanultam, hogy amit egyszer a sötétben kimondok, az egyszer, valamikor eljut a királynőhöz… mindent hall.
Megunva a táj szépségét visszamegyek, a szobaajtó zárva, mindenki elnyúl valahol, Galen a konyhában. Szerencsére Nicca dolgozik valami elhanyagolt színésznőcske mellett, akire előzőleg én vigyáztam. Persze csak felhajtás, helyette parádéztunk a megjelenésükkel. Merry kiált, Rhys felpattan, és beront fegyverestől. Egy pillanatig az én ereimben is felforr a vér, de türtőztetem magam. Rhys megáll az ajtóban.
- Biztos, hogy kimenjek? – motyogást hallok, semmi mást. Oda sem figyelve levágom magam a díványra. A TV-ben megy valami, Rhys visszavonul, és kijelenti, hogy lefoglalja a kis vendégszobát. Nekem oly mindegy…
Pár perccel később előttem landol egy tál, meleg étel, felpillantva mosolygós arccal találom szembe magam, nem szól semmit, én sem csak megfordul, és elvonul mosogatni. Egy pillanatnyi félmosolyt csal arcomra a gesztus, magamhoz veszem a meleg tányért, és lassan megeszem. nagyon jól főz, bár még egyszer sem mondtam neki. Érdekes, hogy ennyire házias, bár… itt nem sok választása van. Amikor végzek kiviszem a konyhába, a háta mögé lépek közvetlenül, teste mellett előre csúsztatom a tányért a mosogatóba.
- Köszönöm… tényleg éhes voltam – súgom halkan, majd visszaülök a kanapéra. Levetem cipőmet, elfekszem rajta, de mindig amikor már épp álom jönne a szemembe egy nagyobb nyögés hatására kipattan, s úgy markolom meg ruhámat, hogy hallom, ahogy aprót reccsen a varrat. Nem bírom… még hallgatni is. A konyhában lekattan a villany, teljesen sötét marad, csak a tévé villogása és zaja töri meg a szoba csendjét, számomra csak háttérzaj. Résnyire zárom szemeimet, mintha aludnék, Galen alakját figyelem, ahogy lehalkítja, végül meggondolva magát kikapcsolja a készüléket és a szemben lévő nagyfotelbe telepedik le. A föld illata… szinte az egész szobát betölti, kellemes, friss illata. Megnyugtató, olyan mintha a természet ölelne körbe. Lassan, de elalszom végre.
|
|
