|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Miria | 2013. 11. 19. 15:46:36 | #28289 |
Karakter: Anabell
Megjegyzés: Mazsicicának
Pasztell levendula árnyalatú, zafír fülbevalókat aggatok magamra a tükör előtt. Søren jelenik meg az ajtóban, élére vasalt Armani öltönyben. Tekintetével szinte lyukakat váj az anyagba, mely eltakarja testem. Gyomrom kissé összeszorul, de rutinos, nyugtató légzéssel véget vetek a pillanatnyi rossz érzésnek.
- Gyönyörű vagy, Anabell. – válaszom csak egy halovány mosoly, és egy apró pillantás felé. Utoljára végignézem magam a tükörben, elégedetten mustrálom az összhangot. Tudom, hogy ezt várja el tőlem, szinte semmi mást.
- Kontaktlencsét váltanék. – fordulok végül felé, de ő nem mozdul.
- Tegnap este láttam szemeid eredeti színét, illetve aki keres rólad egy fotót a modell korszakodból, annak sem titok többé.
- Igazad van. –jegyzem meg halkan, ám mégis idegesen cserélek kontaktlencsét. A rózsaszínt lecserélem a fülbevalóimhoz jobban illő lilára.
- Tudom. Nekem mindig igazam van. –mondja mély hangjával. Hát hogyne… Már csak két hét, és mehetek vissza Grigorijhoz. Tudtam, hogy a focisták nagyképűek, de Søren Kierkegaard minden képzeletemet felülmúlta ebből a szempontból. Lassan már Grigorijhoz sem szólhatok, mert Søren birtoklási ösztöne rossz hatással van a velem szóba álló férfiakra. Talán fogalma sincs, ezzel milyen mértékben csorbítja a karrierem, és a hírnevem… Vagy épp pontosan tudja. Még sosem voltam ennyi ideig egyetlen adott férfival. Az idő nem is lenne probléma, de vele 3 nap után kifogytunk a témából. Olyan üres, mint egy eldobott whisky-s üveg. Akármilyen tárgykört vetek föl, ő nem képes felvenni a szálat, ha pedig beszél, akkor önmagát fényezi. Legalább a szex lenne jó vele…
Elkészülve a magas sarkú cipőmbe bújok, ő pedig rám ad egy gyönyörű szőrmebundát. Kiérve a lakásból beülünk a Lexusba, hogy Koppenhága egyik legdrágább hoteljának elnöki osztályán megrendezett eseményen vehessünk részt.
- Ezek a szarosok ügyesek. Szívesen fektetném beléjük a pénzem. Nem telik el egy év, és olyanok lesznek, mint az arany tojást tojó tyúk. Figyeld meg. Annyi pénzem lesz, mint a tenger. – látom, élvezettel magyaráz, egy apró mosoly meg is jelenik a szája sarkában, s ez az apró gesztus is számtalan információval szolgál a jelleméről. Mikor megállunk, egy öltönyös fiatalember felajánlja, hogy leparkolja a kocsit. Søren nemes egyszerűséggel vágja hozzá a kulcsot, közben megjegyzi, ha egy karcolást is talál rajta, a fiatalembernek vége van, mint a botnak. Amaz vétve pislog rám, majd gyorsan elkapja a tekintetét, mintha csínyen kapnák. Søren, amint ezt észreveszi a fiún, elégedetten lépked mellém. Hirtelen mozdulattal ránt magához, s birtoklóan megcsókol. Ismerem ezt a játékot, mégis meglepett. Ahogy elhajol, még a szemeimbe néz azzal az apró, önelégült mosolyával. Kissé kapkodom a levegőt a hirtelen történésektől, s tudom, ő ezt is annak tudja be, mennyire ellenállhatatlan. Bíztatóan rámosolygok, s miután kihúztuk magunkat egymás oldalán, ő tartja a kezét, én pedig belekarolok. Együtt lépünk be a Hilton épületébe, s a személyzetből egy elegáns férfi, felismerve minket, illetve inkább Sørent, hozzánk lép, hogy elnavigáljon bennünket. A liftbe szállunk.
- Ez a Grigorij Veter nem is akkora féreg, mint amekkorának hittem. Hiszen imádja a focit, és segít nekem. – jegyzi meg ügyfelem, mire kérdőn reápillantok.
- Miért hitted…
- Ezt most hagyjuk. – vág a szavamba, én pedig elharapom a nyelvem. Nem láthatja rajtam, hogy ideges vagyok. – Tudom, hogy piszkálta a csőrét, amiért hosszú távra igénybe vettem a fantasztikus szolgáltatásaidat… De már belátja, milyen jó helyed van mellettem, gondolom ezért szervezte ezt az estét is, hogy számomra bevételt szerezzen a későbbiekben. Így anyagi gondok nélkül bérelhetlek ki hosszabb időre is… - hangjában elégedettség cseng, pedig ha tudná, mekkorát téved…
Felérünk, a kísérőszemélyzet enyhén meghajol, majd a gombot megnyomva bezáródik a lift ajtaja. Az este további részében annyi a dolgom, hogy bájosan mosolyogjak. Az elején gyűlöltem ezt. Azelőtt az összes banketten felőlem kérdeztek, no meg a karrier felől. Most csak kétértelműen mosolyognak, illetve szemöldököt rángatnak. Pedig az ember azt hinné, hogy a milliárdosoknak van modoruk. Végig Søren mellett állva, néha koktélokat szürcsölgetve, de nem túlzásba véve, múlatom az időt. Pár felszínes bájcsevej után egy feltűnően fiatal ifjú lép hozzánk.
- E-elnézést, Søren Kierkegaard, ugye? –kérdi szinte teljesen bizonytalanul, majd rám pillant, s hirtelen elvörösödik. A reakcióján nem illetődöm meg, viszont a fiún magán annál inkább.
- Ha megbocsát, hölgyem, elrabolnám egy pillanatra az urat. – mire csak elmosolyodom. Ez a fiatalember bizonyára most van itt először. Søren mellé lép.
- N-nagyon örültem. –biccent, majd elviszi a „páromat”… bárcsak évekre vinné… Ő mondjuk, néha meglátogathatna. Fiatal fiúkkal évek óta nem voltam, hiszen nem tudnak megfizetni. Illetve… Ők nem az eleganciát, a finomságot keresik még egy nőben. Többen, akik már láthattak Søren társaságában, szívélyesen üdvözölnek. Kisvártatva ő is megjelenik egy whiskyvel a kezében. Láthatóan jó kedvű.
- Látod azt a három fiút a bejárathoz közel? Na… Róluk beszéltem! Figyeltem őket focizás közben, és roppant tehetségesek, főleg, amelyik odajött hozzánk. Ő egy valóságos aranybánya. –Odapillantok, s összenézek azzal az ifjúval. Új keletű frizurájának színe sötétbarna, ő maga egy jó kiállású kis férfi. Rettenetesen jóképű, a barátai a nyomába sem érnek… Külsőleg. Hazudnék, ha azt mondanám, nem mozgatja meg a fantáziámat. Sőt. Hirtelen keresem újra Søren tekintetét. Még villog a drága öltönyében egy kicsit, illetve velem, majd mesterkélt kéjjel a hangjában belesúgja a fülembe, indulnunk kellene. Mesterkélt mosollyal súgom neki vissza, hogy akkor induljunk is. Az út során ő feszülten vezet, közben ecseteli, hogy fogja rólam letépni a fehérneműmet. Én apró mosollyal hunyom le a szemeim, közben próbálok olyanra gondolni, amitől majd „befogadóképes” leszek, mire az ágyig kerülünk.
Például…
Gondoljunk arra a fiúra… Kis helyes. Ha jól emlékszem, aranybarna szemei vannak. Mint két borostyánkő, olyanok voltak.
Milyen lehet…
Ma kifejezettem élveztem a szexet. Lehet, hozzájárult az, hogy végig csukva volt a szemem. Orgazmusom ennek ellenére még most sem volt, de… Az már rettenetesen régóta nincs. Miután elfordul, s elalszik, én felkelek az ágyból, kiveszem a kontaktlencséimet, lemosom a sminkem, és letusolok, jó alaposan megtisztálkodom... Hagyom, hogy a víz lemossa rólam az összes mocskot. Még mielőtt hangtalanul visszaólálkodnék, kezd el rezegni a telefonom.
Gregorij az. Azonnal felveszem.
- Az istenit, Greg! Mi volt veled eddig?! –sziszegem.
- El kellett tűnnöm. Azt akartam, hogy ne tekintsen ellenségnek Søren. Eljöttek a fiatalok?
- Igen.
- És szimpatikusak?
- Nagyon…
- Helyes. Már csak híresnek, és gazdagnak kell lenniük. Odamentél valamelyikhez? Megpróbáltad elcsavarni a fejét?
- Nem.
- De miért? Így soha nem fogsz megszabadulni ettől a vén, pökhendi fasztól. Már felhívott, hogy nem lehetne-e hosszabb időre kivenni téged…
- Ne viccelj…
- Halálosan komoly vagyok. Azt mondtam, van már, aki hosszabb időre kivett… Pedig nincs. Ha ennek híre megy, végünk van. szerezned kell valakit!
- Nem is értem, hogy gondoltad ezt! Ők még kicsik! Nincs vagyonuk! Ebbe belegondoltál?!
- Elintézzük. Ne félj, cicám… - ezzel lerakja a telefont.
Hétvégén welnessezünk a vén focistával, hétköznap viszont rohangál, addig pedig én a lakásán ülök, olvasok, pihenek. A legtöbb helyre elrángat, most nem értem, miért hagy otthon… Ezért fölöslegesen fizet. Végül kedd este kijelenti, az új fiúknak próbameccse lesz szerdán, egy flottul összerakott csapattal.
- Máris!? – ámulok el, ő pedig vigyorogva bólint.
- Bizony. Találtak támogatót, és igaz, még nem szerződtettek le egy klubba sem, alakulnak a dolgok.
- Neked csak akkor van belőlük hasznod, ha a te klubodba jelentkeznek, nem? –pillantok rá, őszinte értetlenséggel.
- De igen… - válaszol mogorván.
- Ezek szerint az összes támogató a te klubod részvényese!?
- Látod… Tudsz te gondolkozni. – jegyzi meg halkan, én pedig fáradtan sóhajtok. Nem értem meg félszavakból. Honnan tudhatnám, mire gondol? Hiszen az üzleteit is csak felületesen ismerem.
Egy kezemen meg tudom számolni, mikor keltem korán amiatt, mert nem tudtam aludni. Most viszont ideges borzongás ébreszt fel. Søren Nyugodtan alszik mellettem, én viszont kikászálódom. Meztelen testemre fürdő köpönyeget veszek, majd a konyhába indulok, hogy lefőzzek magamnak egy jó erős koffein adagot. Ma rettenetesen szürke az idő. Az ablak előtt állva szorongatom magamhoz a forró csészét, és jóízűeket kortyolok belőle. Koppenhága ködben úszik, s ezen az sem tud szépíteni, hogy egy gyönyörű környék egy luxus sorházának milliós lakásából nézegetem.
Ma látni fogom a fiatalokat focizni.
Egy szép sminket ma is fölviszek, ám az alapozót kihagyom, hadd lélegezzen a bőröm. Egy szép kontyot készítek, s így, az átmenetet eltakarva, a fehér összefogott hajamon helyezkedik el egy fekete konty. Mivel egy hirtelenjében megszervezett meccsre megyünk, kínos lenne kicsípnem magam, így visszafogottabban öltözök fel, sőt, sportosan, s egyetlen ékszerem egy barackszínű Omega óra. Ehhez passzoló barackszín kontaktlencsét is helyezek fel. Hosszan vizsgálgatom magam a tükörben.
- Nem esküvőre megyünk, Bell! – Søren hangja billent vissza egyensúlyomba. Valóban… A puccos estély előtt nem készülődtem ennyit.
Mire odaérünk a Brøndby IF labdarúgócsapat stadionjába, a fiatalok már bemelegítenek, hajolgatnak. Nekidőlünk a stadion korlátjának, s nézegetjük őket. Søren itt játszott, míg ki nem öregedett. Most nagy élvezettel fürkészi a fiatalokat, de már nem azért, mert ő is játszana. Csak azon csodálkozom, hogy a két szeme helyett még nem jelentek meg a dollárjelek.
Ott látom azt a fiút is… Vajon hogy hívják kis szentemet?
Hirtelen megállnak, s a labdák felé sietnek. Ő, meg két barátja felnéznek. Társai elismerően végignéz rajtam, majd Sørent fürkészik, hogy ő vajon elégedett-e. De ő, az a fiú, rá sem néz a mellettem lévő pénzeszsákra, menet közben csak az én szemeimbe néz.
A szemeimbe.
Hamar észbe kap, magához vesz egy labdát, dekázni kezd. Eltelik így 10 perc, majd a 22 fiú két csapatba áll, s megkezdődik egy baráti meccs. Ami igazából fejre megy. Ebből a két csapatból lesz egy. Ez után talán kiemelnek egy-egy embert, akit menedzselnek, majd elhelyeznek egy erős csapatba. De az is lehet, hogy ebből kialakul majd egy végleges csapat. Ki tudja…
Látom, hogy megszállottan rúgja a bőrt. Annyira imádja, hogy le sem tagadhatná.
Semmi másra nem figyel. Még rám sem, kicsit féltékeny is vagyok.
Ő nem egy felkapaszkodott féreg, ezek a pénzéhes hiénák pedig be akarják mocskolni…
- Anabell…
- Igen? –fordulok „társam” felé.
- Menj oda a kisfiúhoz… Mondd meg neki, milyen ügyes volt. – csak kényelmetlenül pislogok.
- Ezt miért nem te teszed meg? Úgy gondolom, téged sokkal jobban tisztel…
- Nem, kicsikém, hidd el, hogy rád sokkal jobban figyel. –mosolyodik el. – És említsd meg neki, hogy a a Brøndby IF labdarúgó csapatánál mennyire jó helye lenne…
- Oh… Már értem… - jegyzem meg.
- Gyere haza majd taxival. Meg kell látogatnom az asszonyt, meg a gyerekeket. –nyom a kezembe… Nem is tudom, mennyi dán koronát, majd lelép. Micsoda Úriember…
Félek.
Egyedül vagyok, a többi részvényes már most értetlen pillantásokkal illet, és… Ilyesmit a férfiak sosem bíznak egy nőre. Most miért pont rám kellett, pont ezt?
Lefagyva, gyomorgörccsel nézem a fiúkat, s a meccset, melyben az ő csapata nyer, s még a nevét sem tudom.
Viszont… Søren vagy roppant ostoba, hogy ezt rám bízza, és elkezd engem is használni az üzleti ármánykodásai során…
Vagy roppant intelligens, és tud valamit, amit én nem.
A meccsnek vége. Izzadtan sietnek a fiúk az öltöző felé.
Mi csak nézzük egymást.
Szerkesztve Miria által @ 2013. 12. 03. 16:03:00
|
| VsRealm | 2013. 11. 19. 12:17:48 | #28286 |
Karakter: Arvid Melgaard
Megjegyzés: kiscicának
Alig kapok levegőt, szaggatja a tüdőmet a friss reggel metszően hűvös párája. Még vékony pulcsiban játszunk, de már rövidnadrágban kergetjük a labdát. Az iskola reggeli edzése hamar elrepül, alig másfél óra csupán az egész. Már suli vége van, az érettségit letudtuk és csak a táborok futnak. És persze, ami a legfontosabb: Sok menedzser jön a legkülönbözőbb klubokból, hogy tehetséget találjanak. Vagy valakit, akit el lehet adni. Még van napközi teendőnk: ebben az iskolában további egy évig rányomnak a sportszakra, és mindent megtanulunk az adott ágról: történelmet, díjakat, sztárokat. Mindent. Azt nem is említve, hogy az országos ligában is szerepel az iskola csapata. Igen, ilyen neves az A.G. akadémia. És ennyi pénzt nyom bele az állam. Nagyot sóhajtok, mikor végre megszólal a két sípszó. Lassítok, s végül megállok. Pedig pont nálam volt a labda. Niklasra, a kapusra pillantok. Ellenem játszik, mindig. Elvigyorodom, s ő is. Elindulok felé, vezetem a labdát. A többiek már rég lehúztak a pályáról, mennek zuhanyozni aztán az órákra. Mély levegőt veszek és beszorítom, nem fújom ki. Jobb lábamat hátralendítem. Ebből a szögből a jobb felső sarkot volna a legjobb eltalálni. Hatalmas erővel rúgok a labdába, és az rögvest éles, süvítő hang kíséretében hasítja a levegőt Nik feje mellett. Bár beleér, ez a róka nem elég jó hozzám. Vidáman ugrok fel és boxolok bele a levegőbe. Aztán odakocogok hozzá és kibogozzuk a hálóból a labdát. Kezet fogunk mosolyogva, aztán az arcomat törölgetve indulunk együtt az öltözőbe. Vörös hajú barátom beleborzol a tökéletesen fésült tincseimbe. Rettenetesen idegesítő....
- Ügyes voltál, Arvid. De legközelebb nem lesz ekkora szerencséd! - Tudom, hogy csak mázli volt az egész. Még többet kell gyakorolnom.
- Ha? - kapom fel a fejem. Egy öltönyös pasi áll az öltöző bejáratánál. Kicsit őszes, meg igencsak rövidre van nyírva a haja. Úgy ötven körül lehet. Leveszem kezem Nik válláról és megállunk mindketten előtte komoly, szigorú arccal.
- Nem igazán találkoztunk még, srácok. Az én nevem Søren Kierkegaard, amolyan házigazda féle ma este. - és ezzel indul be előttünk az öltözőbe. A helység egyik fala végig zárható fémszekrény. Melléjük lép és duci kezével rácsap a vasra, hogy mindenki rá figyeljen. Vagy húszan kapjuk arra a tekintetüket. Nem félhet vajon? Én biztos kicsit paráznék...
Egy kevés festék lepergett a bántalmazott ajtóról. De gáz. Erre, hogy nincs pénz... Kellemetlen.
- Nincs időm rátok, taknyosok! Ma este, aki akar, az eljön. A többi ne számítson szerződésre. - Ezzel az egy komor mondattal lerak a szekrénysor mellett álló padra pontosan hét borítékot. Épp ennyien vagyunk végzősök itt. Azzal ki is megy, mi meg csak birkaként nézünk utána. Aztán végül odalépek a borítékokhoz. Kicsit félve, de felemelem a felsőt.
- Lars von Tier! T! Te honnan ismered ezt a csávót? - vonom kérdőre a középcsatárunkat, mire egy magas, barna fej jelenik meg derekára csavart törülközővel.
- Mi bajod, Arvid? Haggyá' má' lógva. - Csámcsogja rágóval a szájában és kitépi kezemből a borítékot. Az ő neve van belenyomva elegáns, karcsú betűkkel a papíros elejére. Nem törődöm többet ezzel a barommal, felkapom a másodikat.
- Viggo! - És az izmos, felém nyújtott kézbe nyomom a neki járót, s így szépen kiosztom az összeset. Végül csak az enyém marad. A többiek már mind a lapban elmélyülve bogarásznak.
Hát én is belevetem magam. Azt írja, hogy partit ad Grigorij Veter! Az állam leesik! A klubtörténelem legnagyobb pénzforgató nagymestere! Nem hiszem el! Remegnek a lábaim és felsóhajtok.
- Ezt nem hiszem el! Srácok... - A többiekre nézek, ők pedig rám. Feléjük nyújtom a kezem lefele tartott tenyérrel. Hat tenyér csapódik kézfejemhez. Összehúzom a szemem és végignézek rajtuk, aztán elvigyorodva, lelkesen magasba lendül mindannyiunk keze, s harsan fel heted felől egyetlen szó: "HAJRÁ!". Be vagyok sózva. Gyorsan lekapom az izzadt ruhám és a törölközőmmel meg a tusfürdőmmel a zuhanyzóba vetem magam. Senki nem szól. Mi el vagyunk ragadtatva, a fiatalabbak pedig féltékenyek, irigyek, vagy épp most kaptak új célt, reményt. Hamar végzek, és már rohanok is, most még Viggót sem várom meg. Táskámat a hátamra csapva kaptatok fel a lépcsőn és türelmetlenül várok pár percet, míg rám kerül a sor a büfében. Nort, az eladó srác mosolyogva kérdi, mit kérek. Mondom neki, hogy csak a szokásosat. Kiveszi a még hajnalban besunnyogott szendvicsemet a hűtőből és mellé csap egy dobozos rostos narancslevet meg egy papírpohárba belevág egy teafiltert és forró vizet önt rá.
- Hé-hé, mit csinálsz, haver, - kérdem meglepődve, mire csak mosolyog.
- Elég megviseltnek tűnsz. Ma reggel nagyon hideg volt a szél, jót fog tenni az edzés után. - Mindig vidám, és olyan figyelmes... Lerakok a pultra 7 zlotyát.
- Köszi. - Motyogom, mert iszonyat nehéz közben nem leönteni magam az ázó teával. Elsétálok a termünkig és kényelembe helyezem magam a padban. Teli eszem magam és mindent megiszok.
Szerencsére ínnettől figyelni kell az órákon. Szünetbe kicsit hülyülünk a srácokkal és sok perverz baromságot hordunk össze. Aztán, hat óra múlva végre szabadság! Felpattanok a biciklimre és irány a koli! Összedobok valami kis egyszerű kosztot, aztán lezuhanyzom és megborotválkozom. Bekenem magam testápolóval, kicsit meg is masszírozva fárad izmaim. Felöltözök egyenlőre otthoniba és átkopogok a folyosón mindenhova, hogy én ma nem tudok lemenni. Meg is dobálnak papuccsal, a mázlista fejemet szidják. Aztán lassan hét óra, készülődhetek. Fújok magamra sziszegős szappant és a lehető legszebb gúnyámat öltöm magamra. Ez nívós hely, ki kell tennem magamért. Utolsó simításként még egyszer végigsimítok a hajamon, aztán a koli elé kiérve hívnék taxit, de nem kell. Nik és Viggo már lent állnak. Biztos rám várnak, kis majmok. Odalépek hozzájuk és Nik szájából kitépem a cigit.
- Na... - morog
- Nincs semmi na! Hagyd ezt abba, barom! Kivel játszanám a BL-t, ha lestrapálod magad baromságokkal? Te meg miért nem cseszed le? - fordulok Viggóhoz vádlón.
- Idióta seggfej! Nem vagyok az apja! - rivall rám. Ideges. Persze, én is az vagyok. Arrébb rúgok egy kavicsot, és egy sárga lámpás kis autó befordul a sarkon Óh. Mehetünk is. Remek. Alig tizenöt percet döcögünk a városközpontba a Hilton hotel óriási parkolójáig. Már itt sikkes az egész. Megosztva fizetünk, s még utoljára megigazítom a nyakkendőmet.
- Nem nekem való az a pingvinhacuka. - Suttogja Viggo, mielőtt még odaadnánk a kapuőrnek a meghívókártyánkat, aztán kellemetlen mosollyal várjuk, ami a cirádás kapuk mögött fogad. Sok-sok idős és középkorú fószer a legjobb guccsi öltönyökben és fiatal pénz-ragadozó-nő práda bőrcipellőben. Uhh.
- Srácok... biztos, hogy ide kellett nekünk jönni? - kérdem elfojtott hangon, miközben beljebb lépdelünk. A többieknek sem tiszta a helyzet. Azonban megpillantom az idős fószert, aki a meghívókat adta. Odalépek hozzá, és leszólítom.
- E-elnézést, Søren Kierkegaard, ugye? - Kérdem, majd az épp vele társalgó hölgyre pillantok. És elakad a lélegzetem. Aztán megemberelem magam, és a hölgy lila?! szemeibe nézve kérek elnézést. Biztosan kontaktlencse.
- Ha megbocsát, hölgyem, elrabolnám egy pillanatra az urat. - Mosolygok, igyekszem minden bájomat összeszedni, de érzem, hogy testem két részébe áramlik a vérem. Az egyik az arcom, a másik pedig... még egyértelműbb...
- N-nagyon örültem. - Kicsit biccentek és Sørent minél kevesebb látványossággal igyekszem odatuszkolni a fiúkhoz.
- Nem vagy valami türelmes, fiam. - Jegyzi meg, de nem szemrehányó.
- Arvid Melgaard, uram. - Mutatkozom be és keze nyújtok, amit tisztelettel elfogad.
- Csak ti jöttetek el? - Kérdi kicsit meglepődve, de annyira nem izgathatja a dolog.
- Aki eljött, az eljött. Mindenki a maga sorsának kovácsa, ugyebár. - jegyzi meg Nik, és zsebre vágott kezekkel dől a falnak türelmetlenül. - Mégis miért kellett nekünk idejönni? - kérdi, de Viggo gyilkos tekinteteinek hála hamar befogja a száját és megbánóan néz az idősebb férfira.
- Ismerkedjetek, szórakozzatok, fiúk. Hatalmas lehetőség ez nektek! Ragadjátok nyakon és ne eresszétek, míg ki nem sajtoltátok belőle az utolsó szuszt is! Most pedig, ha megbocsájtotok... - És már a terem másik felében áll egy pohár whiskyvel a kezében és vidáman trécselgetve az iménti hölggyel, aki csak egyszer pillant ránk lopva. Igazán figyelemfelkeltő teremtés ebben a gyönyörű estélyiben, ilyen modern frizurával és tökéletes alakkal. Vajon hány éves lehet? Mi lehet a neve? Mi lehet a kedvenc étele? Ki a kedvenc focistája és miért? Beszélhetnék vele? Biztosan Mr Søren kísérőhölgye lehet. Ha valóban az, mennyi lehet az órabére?
- A csinibabát nézed a adagi mellett? - kérdi Nik harsányan, de halkan folytatja. - Mennyibe kerülhet, öcsém...
- Valószínűleg mi sosem látunk annyi pénzt. - szól közbe higgadtan Viggo és egy tálcáról levett pohárból kortyolgatja a martinit. Igaza van sajnos. Ez igazán elkeserítő.
- Ha megengeditek uraim.. én élek az alkalommal. - És már távolodik is. Az a jólfésült szőke sörény mennyi észt takarhat hűen. Sosem fogom megtudni, mennyire Jól ki tudja játszani a lapjait
Összenézek festett vörös barátommal, aztán szinte ugyan abban a pillanatban indulunk el más irányba, hogy a saját malmunkra hajthassuk az éjszaka titokzatos vizeit.
|
| timcsiikee | 2011. 11. 04. 00:03:09 | #17589 |
 Karakter: Peter Northman
Megjegyzés: ~ Bubukának
Peter:
A nagy előadó terem negyedik sorában ülve figyelem a tanért, aki komolyan fel-alá mászkálva a pódiumon, halkan kopogtatja cipőjét, s elmélyülten magyaráz, miközben erősen gesztikulál, s e miatt már vagy harmadszorra dobja el véletlenül a krétát. Kedvelem Mr. Harrisont, de néha olyan bolondos tud lenni akaratán kívül, aztán ingerültté válik. Talán kissé szenilis, de ilyet nem mondanék ki hangosan, csak mosolyogva jegyzetelek. Legközelebb a harmadik sorba ülök, mert rájöttem ott látok a legjobban mindent. Volt időm kiismerni és kipróbálni a helyeket, és a harmadik sor az ahol látok minden apró betűt, mégsem ülök a tanár lábai alatt közvetlenül és nem kell nyújtogatni a nyakamat.
Az Egyetemes politikai gondolkodás története lehet, hogy izgalmas, sőt máskor élvezem is, de most valamiért elkalandozok azon, vajon miért kell a semleges dolgokról is tanulnunk. Megértem, ha a hibáinkból kell tanulni, és hogy hogyan fejlődött mindez, avagy hogyan rontották el. De az, hogy mi az, ami semmilyen befolyással nem volt sem a politikára igazán, sem az életre… valahogy különös. Csak egy összefüggést kéne találnom.
Szerencsére ma ez az egyetlen órám van, holnap három is lesz, de nem fogok unatkozni ma sem. Howy már óra előtt beszélt valami találkozóról, de ha pillantott is felém, nem kérdezett meg. Nem is baj. Csak a felesleges, kedvesen elutasító „protokolltól” kímélt meg mindkettőnket, így jól van ez így. Soha nem is sértődnék meg rajta, hiszen én mondom mindig nemet. Nem irtózom a társaságtól, csak tudom, hogy estefelé milyenek, és hogy én abban nem szoktam és nem szeretnék részt venni. Elég nekem a tanulókör, és a könyvtári összeülések.
Mr. Harrison lassan befejezi az órát, az utolsó monológokat sorolja el, majd a szokásos rituáléjaként aprót biccent, sőt kissé talán meg is hajol, s ezzel jelzi, hogy vége az előadásának.
összepakolom a kevés holmimat, kifelé araszolok a sorból, de valaki elkapja a karomat.
- Na, Peter gondold meg magad – nem nézek rá meglepve, tudom, hogy mire gondol. Csak kedves mosollyal vonom magam után a vöröshajú lányt, míg ki nem érünk a sorból.
- Bocsi Maggie, de nem érek rá, már elvállaltam egy önkéntes munkát. – Trükkösen leemelem magamról kezein. Nincs bajom a közvetlenségével, csak a nyilvánosság gondolkodásmódjával.
- Micsoda irgalmas szamaritánus vagy. Nem tudom hogy bírod – gyöngysor mosolya felvillan, csak legyint, mint aki jelzi, hogy „tudtam, hogy ez lesz, de egy próbát megért”. Nem hibáztatom. Az első év óta egyre többen próbálnak elhívni valahová, bár lehet ez a mindig új ismeretségek oka is lehet, nem csak az, hogy egyre kíváncsibbak. Sosem tudhatom míg nem látom szemtől szembe. Minden esetre irány a központ.
~*~
A bejárat üres, gondolom Bill épp a szokásos folyosó ellenőrzését végzi. July az előszobában kávézik, mosolyogva, integetve üdvözöl, ahogy bent a többiek is.
- Kérsz te is egy kávét? – érdeklődik kedvesen mielőtt tovább lépek, és egy pillanatra elgondolkodom.
- Hm… cukorral és sok-sok tejjel. Mindjárt jövök érte, köszönöm – mindig jó kedvvel jövök ide, és igyekszem jó kedvvel is távozni minden este. Általában pár pillanatra lehangol, olykor megbotránkoztat mások története, de mindig azzal fejezem be a napomat és a munkámat, hogy sikerült valakit megnyugtatnom. Egyszer régebben, még életet is mentettem, kaptam érte kisebb jutalmat is, amiért egy fiatal fiút lebeszéltem az öngyilkosságról. Szomorú és elkeserítő, hogy milyen sok ember szenved minden fizikai bántalom nélkül.
Leteszem a füzetem és a tollam, nem is voltam ma még otthon csak reggel, de nem is baj. Marien néni mindig hoz valami süteményt, kávét vagy üdítőt kapunk így elvagyok, és ha hazamegyek a jó vacsora mindig vár.
Már a kávémat kortyolgatva ülök le a helyemre, mellettem July foglal helyet, mindenki a szokásos asztalánál ül.
- Milyen volt a napod? – July nagyon szeret beszélgetni, gondolom ezért vállalta el ezt az önkéntes munkát. Kevesen vagyunk, de legalább segítünk az embereken, hisz ingyenes a vonal és a hívásaink, így mi is ingyen dolgozunk. Elég a tudat, hogy segíthettem valakin.
- Nos csak egy órám volt, így nem sok minden. Veled? – ösztönösen érdeklődöm, de mindig csak a szó kiejtése után jövök rá, hogy mit zúdítottam a nyakamba. July, ha nem is teljesen intim részletezéssel, de szeret mindent elmondani. Már épp elrejtőznék egy szórólap mögé, mikor megcsörren a telefonja, felkapja a headsetet, és búcsúzóul int egyet. Megmenekültem. Nem mintha annyira zavarna, csak olykor feszélyez.
Hozzám egy kis ideig nem érkezik hívás, majd John hív fel elsőként nem sokkal három után. A szokásos beszélgetésünk alig fél óráig tart, elmeséli a napját, és hogy mennyit sikerült javulnia a tanácsaimmal. Büszke vagyok rá. Lehet, hogy most beszélek vele utoljára. Ez után újabb szünet, van időm megenni egy finom pogácsát is, lassan öt óra, már csak egy órát vagyok itt, és indulnom kell haza.
Meglep ugyanakkor kellemes érzéssel tölt el, hogy újra az én telefonom csörög, felveszem a headsetem és megnyomom a gombot.
- Szia, itt…
Épp hogy elkezdem a mondatot, szaggatott búgás váltja fel a zihálást. Ez gyors volt, csak pislogok nagyokat. July időközben elköszön, sietnie kell, de az én telefonom újra életre kel. Felveszem.
- Halló – eldöntöttem, most lassabb leszek.
- Szia – lágy, édes hang cseng fülembe. Beleborzongok egy pillanatra.
- Szia, én Peter vagyok. Kivel beszélek?
- Én Emily vagyok – hallom, hogy szipog, de nem jegyzem meg. Komolyabb hangnemre váltok, de megtartom a kedves tónust, hogy lassan a bizalmába fogadjon.
- Milyen szép neved van Emily. Hogy vagy? Mesélj nekem nyugodtan.
|
|
