Felnézek, és… meglepetés! Ami azt illeti, elõször a borzasztó fejfájásomat érzem, aztán… hogy feláll. Utána veszem csak észre, hogy az elrabolt kölyök fekszik mellettem. Hsz…

- Én... Én nem tudom... – mekegem.

Fogalmam sincs, hogy mennyit lát az elég monumentális méretû… totemoszlopomból itt a nadrágom közepén.
- Nincs semmi baj – ül fel, én pedig a takarót gyürködve próbálom takarni a nyilvánvalót.. – Részeg voltál és rossz szobába jöttél – von vállat.

Nyilván. De… mi van, ha… ?!
- Ugye... Ugye nem nyúltam hozzád...?
- Nem…
- Jó – sóhajtok fel megkönnyebbülten. – Akkor jó. – tápászkodok fel, de így is úgy állok, hogy már csak a hátamat láthassa. – És még egyszer... ne haragudj.
Vállat von, én pedig nem is szaporítom a szót, a szobámba vágtázok. Magamra zárom az ajtót, és ledobálom a ruháimat. A fürdõmben megengedem a vizet, és hagyom folyni, hogy kellõen bemelegedjen. Eközben az ágyra vetem magam, és lágyan a lábaim közé simítok. Fene tudja, miért izgat ennyire ez a kölyök… de jól elintézett. Halkan sóhajtozva markolom meg lassan a férfiasságom, és mozgatni kezdem a kezem. A szemeimet lehunyva képzelem el, ahogy lassan beléhatolok, és lágy, ritmikus mozgásba kezdek. Szinte hallom, ahogy magas hangon felnyög, és ráadást követel. Érzem az édes illatát, forró leheletét. Nem is kell sok, a markomban érzem a meleg élvezetem. A tagjaim kellemes bizsergésbe kezdenek, én pedig hunyorogva bámulok fel a plafonra. Egyre biztosabban érzem, hogy kell nekem ez a fiú. Hogy mire, azt egyelõre nem tudom.


Mielõtt az én drága ivócimborám ideérne, megpróbálom rávenni a kölyköt, hogy egyen. Persze, eredménytelenül. Nem is lepõdök meg, talán a sokk az, ami szorongatja a gyomrát. Mindegy, nem erõltetem, távol álljon tõlem, hogy ráerõszakolnék bármit is. Oké, az orvost muszáj volt, és ha hamarosan nem kezd el rendesen enni, akkor bizony egy puskacsõ társaságában fog müzlit majszolni.
Miután Richard megérkezik, mindannyian a kanapéra telepszünk. Bemutatkoznak egymásnak, aztán jöhet is a felvilágosítás. Mint általánosban…
- Will az én parancsomra szabadított ki – óh, micsoda sértés!

- Ó.
A kölyök a szemközti fotelbe telepszik, mi pedig egymás mellé ülünk Richivel.
- Mielõtt elkezdenénk a beszélgetést, szeretnélek megnyugtatni, hogy most már biztonságban vagy – szólal meg. – Hamarosan rendõrségi õrzés alá kerülsz, és...
- Nem! – csattan fel.

Meglepetten nézek a fiúra. Talán visszavágyik ahhoz a niggerhez?
- Nem? – kérdi Richard.
- Shawn... Shawnnak rengeteg kapcsolata van a rendõrségen – darálja el. – Ha... Ha az õ védelmük alá kerülök, ha csak egy kis információ is kiszivárog arról, hogy hol vagyok, rögtön meg fog találni – kapaszkodik a fotel karfájába.
Megilletõdve nézünk egymásra Richarddal, majd a férfi a fiúra pillant.

- Nem kell aggódnod. Mi 100%-ig tiszta emberekkel dolgozunk.

- Olyan nincs! Shawn tudni fogja! – suttogja maga elé.

Azt hiszem, ideje közbe lépnem.

- Miért nem marad akkor velem? – kérdem.

Látom a kölykön, hogy nem repes a boldogságtól, de basszus…

- Egy ideig itt maradunk, majd elutazhatunk. Csak semmi feltûnõsködés.

Látom a kölyök arcán, hogy valami nem tetszik neki. Kérdõn nézek rá, de csak hallgat. Nem tudom mire vélni a hallgatását, hiszen csak segíteni szeretnék.

- Valami baj van? – kérdem tõle.

- Nem, nincs semmi – rázza meg a fejét gyorsan.

Gyanakodva nézem, majd biccentek Richardnak.

A férfi megköszörüli a torkát, majd a kölyökre néz.

- Nézd, mi csak azon vagyunk, hogy segítsünk. Ha veszélyben érzed magad az õrsön, akkor… - von vállat.

Nem úgy tûnik, mint aki itt jobban elvan, talán a pisztolyos akcióm rémítette meg ennyire. Hülye ötlet volt, belátom, de máshogy nem tudtam volna rávenni arra, hogy kivizsgálják.

- Tetszik az ötlet, vagy visszamész inkább a pajtásodhoz? – kérdem erélyesen.

Nem árt, ha szigorúan lépek fel, különben elfelejti, hogy ki is mentette meg.

Egy pillanatra döbbenten bámul rám, majd a földre pillantva bólint.

- Tetszik… - mondja halkan.

Legszívesebben a képébe mondanám, amit gondolok, de inkább hagyom. Be tudom ezt a sok izgalomnak, meg a sokknak.

Elintézünk még pár dolgot Richarddal, majd miután elmegy, a kölyökhöz sétálok. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, de úgy érzem, valamit illene.

- Minden rendben? – kérdem tõle.

Lassan bólint egyet, én pedig tisztán látom, hogy bizony hazudik. A fejem rázom, majd feltápászkodok a kanapé karfájáról.

- Gyere, Martina remek kajákat csinált. Szereted a spagettit? – nézek rá.

Próbálok valamicskét barátságosabbnak tûnni, ha már úgy hozta a sors, hogy jó ideig lakótársak leszünk. Õ némán bólint, szó nélkül hagyom. Kezd idegesíteni ez az átkozott kölyök.

Az ebédlõasztalhoz ülünk, ahol már várnak a finomságok. Háromféle tészta különbözõ mártásokkal. Imádom. Egy sajtos-sonkás mártást választok a tésztámhoz, majd egy kis darált húst is szórok bele. Nem épp szokványos étel, de én pont így szeretem. Jóízûen nekilátok, aztán a fiúra pillantok. Hozzá sem nyúl az ételhez, pedig nagyon hívogató az illata. Csak bámul maga elé, mint egy kõszobor.

- Muszáj enned – bökök a villámmal a tésztákra.

Õ rám néz, majd bólint egyet, és félénken odamerít egy maroknyi tésztát a tányérjára.

- Nyugodtan vehetsz többet is – noszogatom.

Erre még egy adagot mer maga elé, de többet már nem is óhajt. Meglocsolja egy kis paradicsomszósszal, majd szó nélkül enni kezd. Nem tudom, hogy a bizalmatlanságával büntet, vagy csak tüntetõleg nem szól hozzám, amiért kicsit durván bántam vele. Megérthetné, elég feszült vagyok a mentõakció miatt, hiszen Richard újfent az én bõrömet viszi a vásárra. Nem is tudom, mikor lesz egyszer olyan, hogy õ szenved helyettem. Ja, tudom már, soha…

- Mondd csak, Adam… honnan származol? – kérdem, miközben az arcát mustrálom.

Meglepetten néz rám, majd felhúzza a vállait.

- Svédországból – feleli kurtán.

- Akkor jó messzire kerültél hazulról – bököm oda, mire csak bólint.

Most már kezdek igazán dühös lenni, hiszen magamat meghazudtolva törekszem. A továbbiakban nem szólok a fiúhoz. Talán valami pedofil állatnak gondol. Az fix, ha még egyszer italozásra kerül a sor, a kanapén alszok, vagy megkérek valakit, hogy kísérjen fel a szobámba, mert ilyen többé nem fordulhat elõ.

Este a szobalányom kopogtat be, majd azzal a kérdéssel fordul hozzám, hogy beengedheti-e Anderson urat. Hm, a kis mitugrász tényleg elég bátor. Tudvalevõ ugyanis, hogy szórakozásból remek szexuális élményben részesítem a vendégeimet. Persze, valamicske jutalmat várok cserébe, tehát kimondhatjuk, hogy amolyan elsõ osztályú luxuskurva vagyok. A különbség csak az, hogy az én házamban én diktálok, tehát csak azzal fekszem le, akit arra érdemesnek találok. A kölyök annak a bizonyos Andersonnak a fia, aki anno drogokkal kereskedett a szomszédos területeken. Semmi bajom vele, de õt magát nem szívesen látnám itt. A fia viszont… Sudár, szõke, kékszemû és gazdag. Pont nekem való falat.

Meghagyom a szobalánynak, hogy vezesse a vendégemet a vörös szobába, majd magamra kanyarítom a fürdõköpenyem, és egy szivarral a kezemben kisétálok a lépcsõfeljáró tetejére. Úgy festek, mint egy strici, pedig valójában pont én vagyok az a bizonyos k betûs.

- Hamarabb érkeztél, mint vártalak – fújom ki a vanília illatú füstöt.

A kölyök felkapja a fejét, majd szerényen elmosolyodik.

- Apu elutazott…

Apu elhúzott, és jöttél játszani, érthetõ. Gúnyos mosoly kúszik az arcomra, amit gyorsan el is tüntetek, hiszen a reggeli merevedésem után kedvem támadt játszani. Intek a fiúnak, hogy kövessen, majd besétálok a vörös szobába. Hogy miért ezt a nevet kapta? Mert az ágynemû, a falak, a függönyök, a bútorok mind vörösek. Tüzes, szenvedélyes helyiség. Mondhatni a szívem csücske, vagy a lelkem tükre. Mivel jól eldugott hely (hehe, eldugott xD), nem hallatszik ki innen semmi, és nem is nagyon keresnek.

A kölyök álla a padlót verdesi, mikor leülök a frissen vetett ágy szélére. Megpaskolom magam mellett a helyet, õ pedig ügyetlenül becsukja az ajtót, és felmászik mellém. Van egy olyan sejtésem, hogy a fiú vagy szûz, vagy csak alig van tapasztalata ezen a téren. Annyi szent, hogy amint lekerülnek a ruhái, nyüsszögve állít meg.

- Várj, várj! Én… még… nem voltam férfivel.

Bingó, talált, süllyedt. Ha ilyen pokoli mázlim lenne az életem a többi tippemnél is, nem itt tartanék. Mélyet sóhajtva gyûröm le magamban a feltörekvõ gondolatokat, és egy halovány mosollyal hajolok a fiúhoz, mintha mi sem történt volna. Lassan csókolom, mintha érdekelne, hogy nem-e vagyok túl durva vele.

Az aktus közepe felé járva belátom, hogy cseppet sem élvezem a dolgot. Hiába szûk, a kölyök olyan hangos, hogy eladná a fél házat. Nyöszörög, könyörög, teljesen illúzió romboló. A kötelesség viszont kötelesség, és férfiúi méltóságomból fakadóan meg kell tennem, amit elvár tõlem. Így hát lehunyom a szemeimet, és a legjobb kalandjaimra próbálok gondolni. Pornósztárok képe pörög végig az agyamon, aztán eszembe jut Adam. Önkéntelenül is elképzelem, ahogy lassan letolom a válláról a finom ruhaanyagot, és a puha bõrre csókolok. Aztán a nyakát kezdem harapdálni, õ pedig elégedett sóhajokkal ösztökél folytatásra.

Ez az eszményi kép az, ami újból életet lehel a farkamba, így a fejemet hátravetve kapcsolok rá. Élvezem, ahogy a hajam lágyan karistolja a derekamat, az engem körül ölelõ, meleg falak pedig egyre szorosabbá zárulnak.

Ki tudja, mióta fekszem a vörös ágynemûben, és fixírozom a plafont, mikor halk kopogás riaszt fel a gondolataimból. A balfék kölyök már rég elment, ezért nem harapom le kapásból a vendégem fejét.

- Igen? – kérdem tele szájjal, ugyanis újból rágyújtottam egy vaníliás szivarra.

- Uram… van egy kis… gond.

Ugyan, semmiféle gond nem lehet. Épp most elégültem ki, a csekk a párnám alatt, Adam a szobájában.

- Miféle gond? – kérdem unottan.

- Azt hiszem, hogy…. hogy…

Morogva pattanok ki az ágyból, összevonom magamon a köntösöm, majd feltépem az ajtót.

- Azt hiszi?? – morgom a remegõ szobalány képébe.

- Adam megszökött…

- Mit vártál, hogy cserbenhagylak? – billenti oldalra a fejét.

- Ami azt illeti... – hajtom le a fejem.

- Felejtsd el, nincs erre most idõnk. Gyere! – int.

Nem vitatkozom, hanem engedelmesen követem. Tényleg eljött értem... az a minimum, hogy nem kételkedem benne. Én is elárulhattam volna, hogy Shawn emberei várják, mikor megérkezik, õ mégsem hagyott cserben. Akkor nekem is hinnem kell benne.

- Hogy jutottatok be? – kérdezem.

- Majd késõbb lesz esti mese.
Hát... nem túl bõbeszédû. Így inkább én is elhallgatok... amíg egy intésére el nem kezdik felforgatni az egész házat.

- Te jó ég, mit mûvelnek?? – sikkantom ijedten.
Most még csak nem is válaszol, egyszerûen megy tovább. Követem ki a házból, beszállunk az ott várakozó fekete Rolls Royce-ba, aztán már indulunk is. Csendben ülök az ülésben, összekulcsolom a kezeimet az ölemben, és azokat bámulom. Most határozottan egy fölösleges tehernek érzem magam. Talán... Talán félreértelmeztem ez egészet. William egyáltalán nem olyannak tûnik, mint aki szívesen segített most nekem. Inkább mintha szerzett volna egy púpot a hátára.

- Kérdésedre válaszolva, Riasztós segítségével jutottunk be – szólal meg aztán, ki tudja mennyi idõ után.

Felpillantok, és a velem szemben ülõ szõke hajú, csillogó kék szemû férfi már nyújtja is felém a kezét.

- Danny King, szolgálatodra – mosolyog rám.

- Öh, Adam Skjöldebrand – fogom meg a kezét zavartan.

- Riasztós remekül ért a riasztókhoz. De azt hiszem, ezt a nevébõl is kitaláltad már.

Még mindig kicsit zavartan bólintok, az említett pedig szélesen elvigyorodik.

- Nos, igazság szerint nem volt nagy kihívás az egész. Csak átkapcsoltam a…

- Danny – figyelmezteti William.

- Oké-oké! – emeli fel a kezeit Danny. – A lényeg az, hogy a drága színes bõrû barátunk meg fog lepõdni, mikor egy halom víz fog a nyakába hullani.

- De… miért? – kérdezem értetlenül.

- Hogy rablásnak tûnjön, ne pedig szökésnek – feleli William. Hát persze... logikus. – Tudod, nem venném a lelkemre, ha másnap már kopogtatnának is az ajtómon, hogy adjalak vissza. Remélem, megérted.

- P-persze – pislogok.

- Épp ezért fogja Shawn azt hinni, hogy elraboltak, és megeszi majd a fene – fûzi hozzá Danny.

William hátradõl az ülésen, és kibámul az ablakon. Ezt jelzésnek veszem, így visszafordítom a figyelmet a kezeimre. Izgalmas látvány...

***

 - Adam. Adam... Adam!
Nyöszörögve nyitom ki a szemeimet, és tolom el az engem rázogató kezeket. Könyörgöm, még csak öt perce estem be az ágyba, miért kell rögtön felkelni?!
- Adam, ideje felkelned – szólal meg újra az elõzõleg szólongató hang.
Nehezen fókuszáló szemekkel pillantok a hang irányába, és William egyik szobalányát látom meg. Azt hiszem, Anna.
- Máris? – suttogom halálosan fáradtan.
- Már majdnem 14 órája alszol – mosolyodik el szelíden. Hú... Egy kicsit kevesebbnek éreztem. – Gyere, az úr vár rád.
- Rám? – kérdezem értetlenül, de azért felülök, és lassan kimászok az ágyból.
Nem értem, miért kellhetnék én neki, de hálás vagyok mindazért, ami értem tett, így nem várathatom meg. Még az este folyamán, amikor megmutatta a szobámat, azt is mondta, hogy a szekrénybe már oda van készítve számomra némi ruha, így most odalépek, és kiveszek belõle egy egyszerû pólót és egy nadrágot. Gyorsan felöltözök, aztán követem Annat ki a szobámból, keresztül a folyosón egy másik folyosóra. Ahol megpillantom Williamet, és...
És egy orvost.
A félelem azonnal beköltözik a zsigereimbe. Legutóbb akkor láttam orvost, amikor apám... Amikor az apám... Mielõtt ide... És akkor elõször... Az orvos...
Kettõt sem pislogok, és már bent is vagyok egy hatalmas szobában, ami fehér. Nagyon fehér.

Rémülten, segítségért esedezve nézek Williamre, de mintha észre sem venné, becsukja az ajtót. Rettegve kapkodom a fejem, búvóhelyet keresek, de nem találok... sehol nincs. Az egyetlen menedékemnek a fal tûnik, így ahhoz lapulok.

- Kérem, vetkõzzön le – szólal meg az orvos, nekem pedig már le is játszódik a lelki szemeim elõtt a folytatás.

- Nem – rázom meg a fejem.

Az orvos felvonja a szemöldökét.

- Kérem… vetkõzzön le – ismétli meg.

- Nem! – ismételem én is.

William megköszörüli a torkát.

- Szükségesek a vizsgálatok – mondja.

- Nem, nincsenek! – ellenkezek, ellököm magam a faltól, és már sietek is az ajtó felé, hogy megmeneküljek innen.

Aztán döbbenten torpanok meg, mikor valami hideg fém ér a homlokomhoz. Nem kell gondolkoznom vagy látnom, hogy tudjam, mi történik. Tartottak már a fejemhez elégszer fegyvert.

- Beszéljük ezt meg újra – szólal meg ismét.

Remegve szívom be a levegõt. Azt hittem... Azt hittem õ segíteni akar...

- Vetkõzz! – dörren rám.
Egyik csapdából egyenesen belesétáltam a másikba.

Az egész vizsgálat kínszenvedés. Teljesen kiszolgáltatottan állok elõttük, anyaszült meztelenül. Azt tehetnének velem, amit csak akarnak. És ahogy az orvos felhúzza a gumikesztyût... Az a két ismerõs csattanás, a tapogató ujjak...
Szeretném, ha elnyelne a föld.
És bár az nem történik meg, amitõl a legjobban féltem, még így is felidézõdnek bennem a szörnyû emlékek. Mikor egy örökkévalósággal késõbb az orvos kijelenti, hogy felöltözhetek, õrült módjára kapkodom magamra a ruháimat, és rohanva menekülök ki a szobából. Most még az sem érdekelne, ha William újra fegyvert tartana a fejemhez. Talán az elõbb is el kellett volna fogadnom a golyót.
William minden valószínûséggel megölne. Shawnnál ezért volt reménytelen a helyzet. Bármilyen kegyetlen is volt hozzám mindig, tudom, hogy szerelmes belém. És ez soha nem engedte meg neki, hogy megöljön. Tõle nem volt menekvés.
De ha most William is... Akkor meg kell halnom, amíg még megtehetem.

A könnyeimet csak a szobába visszatérve engedem szabadjára. Régen nem sírtam már... Nem is szeretek. De a lehetõség, hogy talán mégsem a várva várt felszabadulásom történt meg, hanem belecseppentem egy ugyanolyan, vagy még rosszabb helyzetbe, elkeserít.
Hát soha nem lehet már nyugtom...?

***
 

Este éppen a fürdõszobából lépek ki, amikor tompa puffanás üti meg a fülem. A nap hátralevõ részében senkivel nem találkoztam, így nem tudom, mi történhet, de azért... elég kétségbeejtõ a hang. Egy köpenyben sietek ki a szobámból, a nappali felé tartva, mert onnan jött a hang, ha jól hallottam.
- William, minden re...
Zavartan hallgatok el. A szobában zene szól, William pedig a padlón fekve csókolózik egy férfival. Nyelek egyet, lesütöm a szemeimet, és visszasétálok a szobámba. Hát persze... Ha a vonzalmat is csak beleképzeltem, hogyan gondolhattam, hogy a sorsom meg fog változni? De... ha van szeretõje, mit akar tõlem?

Alig merülök álomba, valami furcsára ébredek. Mintha... Mintha valaki mellém feküdt volna. Rémülten kapom oda a fejem, már látom is a lelki szemeim elõtt, ahogy Shawn egyik embere a párnákra teregeti az agyvelõmet, de...
William fekszik mellettem.
Értetlenül nézem, ahogy már alszik is. És határozottan érzem, hogy ittak is. Óvatosan megbököm a karját.
- William – szólítom meg. Semmi. – William! – bököm meg újra.
Erre horkant egyet, és az oldalára fordulva alszik tovább. Megszeppenten bámulom a hátát, de hát... Most mit tudnék csinálni vele?
Arrébb húzódok az ágyban, hogy legyen elég helye, és inkább visszaalszom.


***


Reggel furcsa mocorgásra, majd éktelen puffanásra ébredek. Ijedten kapom fel a fejem, és... William a földön fekszik, valószínûleg most ugrott ki az ágyból. Hát... ha ilyen visszataszító vagyok...
- Én... Én nem tudom... – makogja.
- Nincs semmi baj – vágok közbe felülve. – Részeg voltál és rossz szobába jöttél – vonok vállat.
- Ugye... Ugye nem nyúltam hozzád...?
Megrándul az arcom. Az undor, amivel ezeket a szavakat kiejti... fájdalmas. Elfordulok, és a takarót kezdem fixírozni.
- Nem – felelem halkan.
- Jó – sóhajt fel. – Akkor jó. – Feltápászkodik a földrõl. – És még egyszer... ne haragudj.
Csak vállat vonok, õ meg már ott sincs. Mikor becsukódik az ajtó mögötte, végignézek magamon, a zúzódásokon és harapásnyomokon. Nem csodálom... Nekem sem lenne gusztusom magamhoz érni. A nyakamig húzom a takarót, visszafekszem, és magzatpózba húzva a lábaimat kezdem bámulni az ablakon beszökõ napfényt.

Nem tudom pontosan mikor, talán órák múlva, de kopogtatnak.
- Adam? – hallom meg Anna hangját.
- Gyere – sóhajtok.
Anna belép, de hallom, hogy megtorpan egy pillanatra, mielõtt átsétálna az ágy másik oldalára, hogy lásson.
- Minden rendben? – kérdezi bizonytalanul.
- Persze – erõltetek magamra egy mosolyt, majd felülök az ágyban. – Valami baj van?
- Nem, semmi – rázza meg a fejét. – Csak.. az úr ismét hívat téged.
- Megint? – nyögök fel. – Ugye... Ugye nem orvos? – kérdezem félve.
- Nem, semmi ilyesmi – rázza meg a fejét mosolyogva. – Csak beszélgetni akar veled, azt hiszem.
- Beszélgetni – nézek rá kétkedve, de õ csak vállat von.
Sóhajtva kelek ki az ágyból, és megyek mosakodni a fürdõszobába. Gyorsan emberi külsõt öltök magamra, aztán fel is öltözök, és követem Annat Williamhez.

Anna a nappaliba vezet, ahol már ott vár William. Anna meghajol, és távozik, William pedig közelebb int magához. Odalépek hozzá, és intésére engedelmesen leülök a kanapéra, míg õ a kezembe nyom valamit... Egy vastag borítékot.
- Ez a tiéd – mondja.
- Az enyém? – kérdezem zavartan.
Felnyitom a borítékot, és az ölem felé billentem, így kiöntve a tartalmát... Elakad a lélegzetem. Igazolványok és papírok. Személyi igazolvány, útlevél, jogosítvány... Minden, amire szükségem lehet. Minden, amit Shawn elégedett, hogy nyoma se maradjon a létezésemnek.
Gondolkodás nélkül William nyakába ugrok.
- Köszönöm! Nagyon köszönöm! – El kell telnie néhány másodpercnek, mire észreveszem magam, és gyorsan elengedem. – Bocsánat – fordulok el zavartan.
Nem kommentálja a talán túl személyes megnyilvánulásomat, hanem témát vált.
- Nemsokára érkezni fog egy vendég. – Kíváncsian pillantok rá. – Szeretne veled elbeszélgetni a fogva tartásod körülményeirõl, és magáról Lawrence-rõl is.
Felsóhajtok, és megadóan bólintok. Bár halvány elképzelésem sincs róla, ki akarhatna velem errõl beszélgetni, sejtettem, hogy nem úszhatom meg az ilyesfajta „beszélgetést”.

Mivel a vendég állítólag hamarosan megérkezik, nem megyek vissza a szobámba. William felajánlja, hogy nem akarok-e enni esetleg, amire meg is lepõdök kissé, mert hát... valóban, mióta idejöttünk, nem is nagyon ettem. És most sem vagyok éhes, egyáltalán. Furcsa, de hát ez van. És William is elfogadja a válaszomat, úgyhogy semmi gáz.
Mikro William szól, hogy megérkezett, akit vártunk, felkelek a kanapéról, hogy illendõen köszönthessem. William megy ajtót nyitni, és hamarosan vissza is tér...
A férfivel, akivel tegnap a szõnyegen csókolózott?
Mi folyik itt?!
- Szia, Adam – lép oda hozzám mosolyogva a férfi. Kezet nyújt, amit viszonzok is, de úgy tûnik, nekem már nem kell bemutatkoznom. – A nevem Richard.
- Õ...? – pillantok Williamre, de aztán rá is harapok a nyelvemre.
Õk nem látták, hogy én láttam õket.
- Én mi? – vonja fel a szemöldökét a férfi.
- Semmi – rázom meg a fejem, mire halványan, de elmosolyodik.
- Will az én parancsomra szabadított ki – vigyorog az említettre, aki csak grimaszol egyet, gyanítom a „parancs” kifejezésen.
- Ó. – Gondolhattam volna, hogy nem magától sietett a segítségemre.

Leülünk a nappaliba, õk egymás mellé, én viszont elhatárolódom egy egyszemélyes fotelba. Nem bízom az idegenekben, még akkor sem, ha William megbízik benne. Pláne azok után, hogy maga William is fegyvert fogott a fejemhez...
Azt hiszem, senkiben nem bízhatok már.
Pláne akkor válik ez biztosság, mikor a Richard nevû férfi újra megszólal.
- Mielõtt elkezdenénk a beszélgetést, szeretnélek megnyugtatni, hogy most már biztonságban vagy – mondja kedves hangon, és eddig nincs is vele semmi baj. Csak ami ezután jön... – Hamarosan rendõrségi õrzés alá kerülsz, és...
- Nem! – kapom fel a fejem rémülten.
Richard értetlenül néz Williamre, aki felvonja a szemöldökét.
- Nem? – kérdezi Richard.
- Shawn... Shawnnak rengeteg kapcsolata van a rendõrségen – hadarom. – Ha... Ha az õ védelmük alá kerülök, ha csak egy kis információ is kiszivárog arról, hogy hol vagyok, rögtön meg fog találni – kapaszkodok rémülten a fotel karfájába.
Ha most... Ha most kiadnak...
Fogalmam sincs, mi lenne a rosszabb.

Egyre hevesebben zihálok, a tagjaim megfeszülnek. Érzem, már közel járok a beteljesüléshez, ami el is ér nyomban, amint megérzek valamit a markomba lövellni. Halkan sikkantva feszítem meg magam, majd fáradtan az alattam fekvõ testre borulok. A hajam szinte takaróként borít el minket, mind a ketten zihálunk.

- Azt hiszem, berúgtunk – suttogom.

- Egy kicsit – vigyorog rám Richard.

Nem értem, mi fenétõl van ilyen jó kedve, máskor is megesett már, hogy egy kicsit ittunk, aztán…

- Tulajdonképpen miért is jöttél? – sóhajtom, majd rágyújtok.

- A kölyök miatt, akirõl már meséltem – villantja rám csillogó szemeit.

- Az a cseh? Vagy lengyel?

- Svéd – javít ki Richard, miközben a fülem mögé tûri a hajamat.

- Az.

- Igen, róla van szó – bólint, majd az arcát a nyakamhoz fúrja. – Emlékszel, mi lett vele?

- Foltokban.

- Ki kell õt szabadítanod.

- Miért? – köhögöm ki a cigarettafüstöt.

- Mert megint fogságban van.

- Jah, tudom, az a nigger megszökött – nyomom el a cigarettát.

- Pontosan, a rendõrség pedig nem tehet semmit.

- Szarügy.

- Ne csináld ezt, William! Tartozol nekem…

- Áááálljon meg a hegyi menet, tudtommal a legutóbbi balhénk során… - aztán megakadok.

Tényleg, õ mentette meg az életem, mikor lepuffantotta a tagot, aki épp kést akart mártani a vesémbe. Lemondóan sóhajtok, mire Richard halk nevetésben tör ki. Bosszúsan eltolom magamtól, majd elindulok a fürdõszoba felé. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyû menet, hiszen az a feka egy állat. Már volt vele dolgom párszor, nem szeretnék a közelébe kerülni hozzá.

Az elkövetkezendõ napokban kidolgozzuk a tervet Richarddal. Segít nekem mindenben, én pedig cserébe bevetem a mocskos kis kapcsolataimat. Tudomásunkra jut, hogy party-time van, így felrángatom magamra a legjobb gönceimet, és útnak indulok. Egy sötét sarokból figyelem a fiút és a gazdáját. Nagyon nem illenek össze. Egy olyan gyönyörû, törékeny fiúnak nem durva kézre van szüksége. Ha én lennék a gazdája, biztosan elhalmoznám mindennel. Legfõképp lágy csókokkal. De néha napján még virágot is kapna. Esetleg csokoládét. A verés nagyon nem használ neki, de ahogy hallottam, szerencsétlen minden szir-szarért kap. Oké, kezdem megsajnálni a kölyköt, talán Richardnak igaza volt még pár éve, és tényleg van szívem.

Az egyik alkalommal is figyelem, mikor látom, hogy kimászik az õslakó ölébõl. Ezer százalék, hogy a mosdóba igyekszik, hiszen nem követik a cicomázott gorillák. Elsuhanok a helyiség felé, olyan vagyok, akár egy szellem. Mire kinyitja az illemhely ajtaját, már odabent állok. Elég zavart lehet, mert lendületbõl belém rohan. Lehet, hogy nem ártana neki egy szemüveg.

- Elnézést, én igazán nem... – nyögi, majd mikor felpillant rám, elakad a szava.

Hm, máskor is megtörtént már ilyesmi, de komolyan nem értem, miért. Talán a magasságom teszi. Vagy a hajam nem 21. századba illõ?

- Te igazán nem mi? – kérdezem, ám a szám szélén egy apró mosoly bujkál.

Aranyos ez a kölyök, meg kell hagyni.

- Nem akartam, sajnálom, hogy csak úgy beléd rohantam.

- Semmi baj – biccentek.

Hagyom, hogy elsuhanjon mellettem, én is kisétálok a helyiségbõl. A falnak dõlve várom, hogy kijöjjön, és végre felvillanthassam elõtte az apró kis reménysugarat, amitõl talán nem fásul meg teljesen, és zsenge marad, mint a földeken hajladozó fûszál.

- Rebecca üdvözletét küldi, Adam – mosolygok rá, mikor épp felém közelít.

Döbbenten vizslatja az arcomat. Képzelem, milyen kérdések záporozhatnak most az elméjében. Nem is baj, gondolkodjon csak, talán jól is esik neki, ha nem a sanyarú sorsára gondol. Látom, hogy nyitná a száját, de a feka szólítja.

- Jobb lesz, ha mész – intek a fejemmel, majd elindulok a kijárat felé.

Most, hogy ledobtam az elsõ lapot a placcra, a játék kezdetét veszi.

***

Egy hét múlva kapom a parancsot. Heh, nem tudom, mit képzel Richard, hogy csak így ugráltathat, deh… tényleg tartozok neki. Mindegy, egy drogszállítmány ide vagy oda… Ha ettõl az én barátocskám boldog lesz, akkor lemondok a javaimról.

Ott kuksolok egy ideje az egyik sötétebb sarokban, mikor a kölyök végre felém igyekszik. Talán tudta nélkül rohan a karjaimba, ezért is ijedhet meg annyira, mikor a derekánál fogva magamhoz rántom. Be kell tapasztanom a száját, ha a visításával nem akarja felverni az egész helyet.

- Csss, nyugalom, csak én vagyok az! – búgom a fülébe.

Amint felismer, felenged, már ordítani sem akar.

- Legközelebb nyugodtan meg is szólíthatsz – morogja.

- Hogyne, hogy mindenki észrevegye, mikor irányt változtatsz.

- Ki vagy te? És mit akarsz tõlem? Honnan tudod a nevemet és honnan ismered Rebeccát?

- Nem szóltál Lawrencenek – sóhajtok.

Ez jó, van egy kis esze.

- A fenébe, hát persze, hogy nem!

- Nem vagyok jófiú, Adam – döntöm el a fejem. – Semmiben nem különbözök Shawntól bizonyos értelemben. De most miattad vagyok itt.

- Miattam? Nem értelek.

- Meg akarlak szabadítani Lawrencetõl.

- Miért? – nyögi. – Ha megtetszettem neked és le akarsz fektetni, ne fáradj, akkor már inkább maradok. Ha Shawnt akarod meggyengíteni, akkor meg egyszerûen ölj meg – tárja szét a karjait.

Öh, hát, nem teljesen erre gondoltam…

- Nem errõl van szó – rázom meg a fejem. – Egyszerûen csak segíteni akarok. Vagy ezzel a rohadékkal akarsz maradni? Mert akkor mondd azt, és nem töröm magam.

- Mindennél jobban szeretnék megszabadulni tõle – suttogja.

- Akkor én szépen meg foglak szöktetni.

- De... hogyan?

- Emiatt ne aggódj! Ez maradjon az én gondom.

- És én honnan fogom tudni, ha tennem kell valamit? Vagy az is egy ehhez hasonló meglepetésszerû támadás lesz?

- Lehetséges. Ha lesz rá lehetõségem, szólok elõtte, de nem garantálom. A lényeg, hogy ne buktasd le magad Lawrence elõtt.

- Én ezt nem tudom elhinni.

Erre elmosolyodok. Milyen édes.

- Majd elhiszed, amikor már szabad leszel.

- Honnan tudhatnám, hogy megbízhatok-e benned? Mi van, ha Shawn egyik embere vagy, és csak meg akartál gyõzõdni róla, hogy mennyire vagyok hozzá hûséges?

Ó, te jó ég.

- Akkor valószínûleg már rég eltörtem volna azt a kecses kis nyakadat. Nem vagyok Shawn embere. A nevem William.

- William?

Talán ismerõsen cseng a nevem, mert a szemöldökét összevonva kezd el kutatni a fejében.

- William... William Rockefeller? – suttogja.

Bólintok. A fiú alapismeretekbõl csillagos ötöst érdemelne. Remélem, most már kezdi kapizsgálni, hogy nem bohóckodásból jöttem ide. Fura, de mióta megszólítottam, egyfajta belsõ kényszert érzek, hogy megmentsem. Most már nem csak Richard miatt csinálom. Az én szívügyem is lett hirtelen.

- Megbízom benned – jelenti ki.

- Helyes. Most pedig nyugodj meg, vedd fel a pókerarcodat, menj vissza és várj.

- Rendben. William?

- Igen?

- Köszönöm.

Halványan elmosolyodok, majd figyelem, ahogy a fiú lassan visszariszál a gazdája brancsához, én pedig már szállok is tova, hogy minden részletet gondosan megtervezhessünk Richarddal.

***

Igyekszem Shawn bizalmába férkõzni, így lefülelem az egyik mitugrászt, aki rendszeresen veri a feka kurváit. Reménykedek benne, hogy bebocsátást nyerek az oroszlán barlangjába, így valamelyest feltérképezhetem a területet.

Így is történik, az erõszakos férfi immáron tolószékben közlekedik mellettem. A nigger elégedett vigyorral a képén trónol a székén, majd egyszer csak kinyílik az ajtó, és belép rajta a törött szárnyú madárka. Tágra nyílt szemekkel bámul rám, mikor megpillant, ám szavak nélkül is figyelmeztetem, hogy túl messzire ment. Megembereli magát, igyekszik úgy tenni, mint akinek jól esnek a nyálas csókok vagy a taperálások. Ch.

- A fiú igazán szemrevaló teremtés, Lawrence – mondja a tolószékes.

- Tudom – feleli Shawn önelégülten.– Nos, George, drága barátom... mivel kívánsz kiengesztelni?

- Amivel csak kívánod. Pénz, ingyen áru, gyémánt, ékszer, fegyver, arany... bármi.

- Bármi?

A helyében nem mondtam volna az utolsó szót. Képzelem, min törheti a fejét ez az állat, hiszen nekem is hasonló gondolatok cikáznak a fejemben.

- Bármi – bólint a férfi.

Shawn egy pisztolyt ránt elõ az asztal fiókjából, majd a férfire szegezi. Nem meglepõ fordulat, az mégis lefagy a rémülettõl.

- Na de Lawrence...

- Az én lányaimra senki nem emelhet kezet. Az egyetlen szerencséd, hogy nem az ágyasomat bántottad. Akkor lassú kínhalált szenvednél. Így ígérem, gyors leszek.

- Ne, Lawrence, kérlek, biztosan meg tudunk egyezni...

Paff, befejezni sem tudja, a golyó szétloccsantja a fejét. Hát, nem irigylem, aki takarítani fog utána. Minden tiszta agyvelõ. Adam ijedten fúrja oda a fejét a feka mellkasához, gondolom, ez amolyan feltétlen reflex, vagy mi a szösz.

- Nos, drága barátom... – fordul felém a férfi. – Köszönöm a segítségedet, nélküled nem találtuk volna meg a gazembert. Kérj bármit jutalmul, tõlem megkapod.

- Ugyan, Lawrence. Majd ha eszembe jut valami, szólok.

- Jövök neked eggyel – mosolyog rám Shawn.

Ó, de még mennyire hogy jössz. Mindjárt kettõvel is…

Kifele menet a fiú kezébe csúsztatok egy medált, amit még otthon készítettünk elõ Richarddal, majd távozok. Elegem van ebbõl a nyomasztó hangulatú rezidenciából.

***

 A szöktetés éjszakáján Richard nincs velem. Épp eléggé benne ül a kakiban, nem akartam, hogyha lebukunk, õ is csússzon velünk. Igaz, szentül meg vagyok róla gyõzõdve, hogy nem fogunk elbukni a küldetés során. elraboltattam Shawn egyik luxusribancát, így õ és a fõkurvája úton vannak, hogy perkáljanak. Remek! Mihelyst a házhoz érünk, Danny, más néven Riasztós hatástalanítja a szerkezetet. Nem okoz gondot neki, hiszen remekül ért hozzájuk. Egyszer egy bank riasztóját buherálta meg. Az automata hívót piszkálta meg, így mikor a banki alkalmazott a segélykérõ gombhoz nyúlt, az nem a rendõrséget, hanem egy magánszámot hívott. Mekkorát kaszáltunk, te jó ég. Még D. B. Cooper is büszke lett volna ránk.

Besurranunk a házba, talpig felfegyverkezve, ki tudja, hagyott-e hátra valakit az a marha. Mivel úgy véljük, tiszta a levegõ, felfelé veszem az irányt. Riasztós addig megbütyköli a füstérzékelõt, így abban a pillanatban vízáradat zúdul majd Shawn nyakába, ahogy belép ebbe az istenverte házba.

Felszaladok a lépcsõn, majd fényt látok kiszûrõdni az egyik szoba aljánál. Ez lesz az, biztos, hogy itt lesz a fiú. Amint belépek, õ feláll, majd hálás mosoly terül szét az arcán.

- Hát tényleg eljöttél – suttogja.

- Mit vártál, hogy cserbenhagylak? – döntöm el a fejem.

- Ami azt illeti… - szegezi a fejét a padlóra, mintha gondolkodna.

- Felejtsd el, nincs erre most idõnk. Gyere! – intek, majd lefelé indulok.

Engedelmesen követ, nem hoz magával semmit. Okos fiú.

- Hogy jutottatok be? – kérdi.

- Majd késõbb lesz esti mese – vakkantom, majd intek Riasztósnak, hogy táguljon.

Az embereim biztosítják a terepet, majd a biccentésemre felforgatják az egész helyet.

- Te jó ég, mit mûvelnek?? – sikkantja Adam.

Nem felelek, csak kisietek a hatalmas házból. A sofõröm, Daniel már vár minket. Bepattanunk a fekete Rolls Royce-omba, majd útnak indulunk. Jó tíz percig csend lesz, mikor is Adamre pillantok. A fiú a kezeit bámulja az ölében, nem bírom megállni, hogy ne szólítsam meg.

- Kérdésedre válaszolva, Riasztós segítségével jutottunk be.

Érdeklõdve felemeli a fejét, mire Danny mosolyogva kezet nyújt neki.

- Danny King, szolgálatodra – bólint.

- Öh, Adam Skjöldebrand – fogja meg a kezét a fiú.

- Riasztós remekül ért a riasztókhoz. De azt hiszem, ezt a nevébõl is kitaláltad már.

Adam bólint, mire Riasztós széles vigyorra húzza a mosolyát.

- Nos, igazság szerint nem volt nagy kihívás az egész. Csak átkapcsoltam a…

- Danny – lököm meg a lábammal az övét.

- Oké-oké! – emeli fel a kezeit. – A lényeg az, hogy a drága színes bõrû barátunk meg fog lepõdni, mikor egy halom víz fog a nyakába hullani.

- De… miért? – kérdi Adam.

- Hogy rablásnak tûnjön, ne pedig szökésnek – felelem.

Látom, ahogy felcsillan az értelem a szemében.

- Tudod, nem venném a lelkemre, ha másnap már kopogtatnának is az ajtómon, hogy adjalak vissza. Remélem, megérted.

- P-persze – pislog rám nagyokat.

- Épp ezért fogja Shawn azt hinni, hogy elraboltak, és megeszi majd a fene – kotyog bele Riasztós.

Elégedetten dõlök hátra, majd kezdek el kibámulni az ablakon. Richard büszke lesz rám. Minden bizonnyal.

***

Adam már majdnem 14 órája alszik. Kezd kicsit idegesíteni, mert szeretném kivizsgáltatni. Rohadtul nem festett jól az éjjel. Beküldöm az egyik szobalányom, Annat, hogy ébressze fel, majd kísérje át a szomszédos folyosóra, ahol is várni fogom.

A lány így is tesz, hamarosan megpillantom a fiú elgyötört arcát. Gondolom eléggé kimerült, vagy talán beteg is. A doki már ott strázsál mellettem, Adam a látványára kicsit megriad. Nem törõdök vele, bevezetem a szobába, ami elõtt épp állunk. Hófehér az egész, nagy, széles ággyal a közepén, na meg szekrénnyel és asztalokkal. Itt szoktam fogadni az orvost, ha néhanapján lebetegszem, és ellátásra szorulok.

Adam vonakodva lép be a helyiségbe, szinte segélykérõen néz rám. Az orvos kipakolja a mûszereit, én pedig becsukom az ajtót. Adam riadtan kapkodja a fejét, majd az egyik falhoz lapul. Miért fél ennyire az orvostól?

- Kérem, vetkõzzön le – mondja az orvos unottan.

- Nem – rázza a fejét Adam.

A doki meglepetten húzza fel a szemöldökét, majd felegyenesedik.

- Kérem… vetkõzzön le – adja ki újból az utasítást.

- Nem! – feleli Adam elszántan.

Az orvos hitetlenkedve rám pillant, mire megköszörülöm a torkom.

- Szükségesek a vizsgálatok – vetem oda Adamnek, aki láthatóan tiltakozik.

- Nem, nincsenek! – indul meg felém, hogy kirontson az ajtón.

Itt elégelem meg a dolgot, egy egyszerû mozdulattal elõkapom a pisztolyom, és a fiú homlokához nyomom a csövét.

- Beszéljük ezt meg újra – döntöm el oldalra a fejem.

Látom rajt a jeges rémületet, talán azt hiszi, elárultam, pedig ha tudná, hogy a pisztoly meg sincs töltve…

- Vetkõzz! – adom ki a parancsot.

Láss csodát, a ruhák szempillantás alatt lekerülnek róla, õ pedig ott áll meztelenül az ágy elõtt. Azt hiszem, szégyelli magát, mert nagyon igyekszik takarni az ölét. A férfiasság ahelyett azonban a lila véraláfutásai jobban vonzzák a tekintetem. Ez a Shawn egy állat, összeverte ezt a szerencsétlent. Ráadásul, ha jól látom, még harapásnyomok is díszelegnek rajta. Azt hiszem, Richard, épp idõben cselekedtünk.

A doki átvizsgálja a törékeny testet, majd egy rakat gyógyszert ír fel. Töméntelen mennyiségû vitamint, kenõcsöket, meg valami szart is, mert szerinte már több gátszakadása is volt a fiúnak. Gondoltam, hogy Shawn durván bánik vele, de mégis borzalmas így hallani. Különben nem tudom, miért sajnálom ennyire, hiszen általában szemem sem rebben, ha valakit kínoznak. De… mégis… õ valahogy más.

Este Richard tiszteletét teszi nálam, hoz pár üveg pezsgõt, hogy megünnepeljük a fiú szabadulását. Átvesszük a terveket is, nem árt felkészülni minden eshetõségre. Itt Chicagóban nem hinném, hogy keresné Shawn Adamet, így egyelõre nyugodtan ülhetünk.

Az elsõ üveg pezsgõt nagy vidáman fogyasztjuk el, a második után már érezzük, hogy kicsit a fejünkbe száll.

- Gyere már, Wiiill – szól rám Richard.

Vigyorogva feltápászkodok, és a zene ütemére keringõzni kezdünk. Olyanok vagyunk, mint két részeg liba, akik totyogva igyekeznek vissza a baromfiudvarba, miután megzabáltak egy halom cefrét. Vihogva igyekezzük tartani a másikat, ám megbotlunk a szõnyeg szélében, és hatalmasat zakózunk. Vigyorogva ölelem magamhoz Richardot, majd egy hirtelen ötlettõl vezérelve megcsókolom. Nem ellenkezik, a hajamba túrva viszonozza a csókot.

- Biiiztooss úúúr – nyökögöm vigyorogva.

Richard felnevet, majd legördül rólam. Eszembe jut, hogy itt van Adam, így nem kéne õt mindjárt a itt a szõnyegen magamévá tennem.

- Kéésõõ vaann – nyögi Richard, ahogy felül.

- Ugyan, még csak… hajnali 1 – nevetek fel. – Tényleg késõ van.

- Megmondtam – sóhajtja a férfi, majd feláll.

- Hívok taxit – ajánlom fel, majd nagy nehezen beütöm a taxis számát, aki olyan negyed óra múlva már meg is érkezik.

- Tessék vigyázni hazafelé – búcsúzok el Richardtól, aki köszönésképp végignyalja az arcom, mint egy kutya.

- Wuff! – vakkantja, majd nevetve a taxihoz tángálódik.

Vigyorogva rázom meg a fejem, majd becsukom az ajtót, és elindulok lefeküdni. Felküzdöm magam a lépcsõkön, majd benyitok a sötét szobába, és leheveredek az ágyamra. Valami furcsa melegíti a derekam, de nem nagyon érdekel. Aludni akarok, most!

Reggel, mikor felébredek, két kegyetlen meglepetés is vár. Az egyik az, hogy nem a saját szobámban vagyok, a másik pedig az, hogy Adam fekszik mellettem. A szemeim tágra nyílnak, szinte kiugrok a kölyök mellõl, aminek hatására akkorát esek, hogy csoda, hogy nem tört be a fejem. Adam riadtan kapja fel a fejét, és pillant felém. Ajajj, ez nem jó, nagyon nem jó. Nem szoktam én szobát téveszteni. Pláne nem emeletet! Valahogy ki kell magyaráznom magam!

A csillogó, fekete Bentley hatalmas, krómozott felnis kerekeivel begördül egy utcába, és néhány háztömböt elhagyva lefékez. A környékrõl lerí, hogy a lakosság mely részét célozta meg, ahogy az is magától értetõdõ, hogy a rendõrségi intézkedések távol állnak ezen helyektõl. Egy-két lerobbant, sötét, bedeszkázott ház között olyan épületek bújnak meg, mint az a villa, amilyen Shawné.

Újabb parti. Vagy tudom is én, hogy nevezik ezt ezek a maguk nyelvén... Összejövetel, tele mocskos, pénzes szemétládákkal? Talán.

Ezt alátámasztják a környéken parkoló autók is. Rengeteg szebbnél-szebb járgány parkol az utcában, mind csillogott, mind fellengzõs. Csak bizonyos körökben mozgó emberek engedhetik meg maguknak ezt a fajta luxust.

Shawn leállítja a motort, és kiszáll. Ma este is a fehér szín mellett döntött. Fehér öltönyt és nadrágot visel, fehér inggel és fekete nyakkendõvel. A fehér szín éles kontrasztot alkot sötétebb árnyalatú tejeskávé színû bõrével. Nyakában számos hosszú nyaklánc, fülében egy-egy gyémánt. Átsétál az oldalamra, és kinyitja a kocsi ajtaját, miközben a mögöttünk leparkoló autóból kiszáll négy biztonsági embere. Nem csodálom, hogy õk jöttek a Range Roverrel, ekkora mamlaszok nem férnének be egy sportkocsiba.

Természetesen nekem is kötelességem igazodni Shawn ruháihoz. Vékony, fehér nadrág és selyeming lett kiválasztva számomra. Undorító. Igazi díszbuzinak érzem magam benne. Nem értem, miért nem hordhatok normális ruhákat... Bár már azért is áldom az eget, hogy nem kell miniszoknyát meg tûsarkút viselnem. Akkor fix, hogy felkötném magam.

A végtelen nyugalom álcáját magamra öltve indulok el Shawn oldalán, aki birtoklón öleli át a derekam, és büszkén feszít mellettem. Mintha valami kibaszott kincs lennék... Sosem értettem, hogy miért néz rám így. Hogy miért vagyok neki ilyen elengedhetetlenül fontos, hogy még a szökése után is képes volt felkutatni, és újra magához láncolni... Hogy miért mutogat – mi keresnivalóm nekem ezen az összes nyamvadt találkozón?!

Gyûlölöm a vizslató, éhes, perverz pillantásokat, amivel az összes fajtájabeli illet. Én is ember vagyok, nem egy guminõ, akit mindenki kedvére kefélhet! Még ha csak a gondolataikban is... Shawn soha senkinek nem engedné, hogy hozzám érjen. Ez biztos.

Bár néha nehéz eldönteni, hogy ennek most örülnöm kellene-e, vagy sem...

Már akkor gyûlölöm az egészet, mikor belépünk a hatalmas terembe. Shawn keze a derekamról a fenekemre csúszik, és nagyon úgy fest, rendkívül élvezi, amint minden pillantás ránk szegezõdik. Én kevésbé... Rengeteg szebbnél szebb lány van idebent, csoportokra oszolva, alig takaró ruhákban, tûsarkúban, rendszerint egy-egy férfi körül legyeskedve. Bár fiúk is akadnak, legalább nem vagyok egyedül ilyen bohócruhába bújtatva. Mégis mindenki, az összes férfit és nõt beleértve, minket bámul. De meg kell õriznem a hidegvérem, mint mindig. Tökélyre fejlesztett pókerarcommal sétálok Shawn mellett.

A fõszereplõ vendégek mind Shawn fajtájából valók. Rosszarcú vagy jóképû ördögök, akik drogokkal, nõkkel, fegyverekkel és minden egyéb finomsággal kereskednek. Bõven van idõm felmérni némelyiket, míg átsétálunk a termen.

Megtorpanunk, ami azt jelentheti, hogy elértük a célunkat. Felpillantok, és egy nagyobb darab, kisfiús arcú fickót pillantok meg, megannyi lány gyûrûjében. Három teljes percen keresztül bámul, mire magához tér. Számolom a másodperceket...

- Lawrence, jó öreg barátom! – vigyorodik el. Üdvözlõ mozdulattal kitárja a karját, majd megpaskolja maga mellett a kiemelt helyekre állított bõr foteleket. – Hát micsoda kincsed van neked?

- Különleges – feleli öntelt vigyorral Shawn, miközben fellép az emelvényre.

Engem is maga után húz, és rögvest az ölébe ránt, ahogy leül az egyik fotelbe. A testõrei rögtön mögénk helyezkednek. Ezután kezdõdhet az üres, felszínes, álszent bájcsevegés a két szemétláda között. Szövetségesek... heh. Inkább – egyelõre – közös céllal rendelkezõ ellenségek.

Végigszenvedem az estét, de a vége felé furcsa érzés kerít hatalmába. Felkapom a fejem, ahogy megérzek egy pillantást magamon. Mindegyik éget, mint a tüzes vas, de ez különösen... mint egy lángszóró. Abba az irányba nézek, ahonnan a vizslató tekintet jöhet, de nem látok semmit. Egy sötét sarok. Mintha lebzselnének ott szebbnél szebb lányok és fiúk, de azt nem tudom kivenni, hogy ül-e ott valami nagyfõnök, vagy sem. Furcsa...

***

Az elkövetkezendõ alkalmakkor mindig magamon érzem a furcsán égetõ pillantást, de soha nem tudok rájönni, kitõl ered. És ez... rohadtul idegesít. Megint egy ilye nyomorult összejövetelen vagyunk, és megint érzem a hátamba fúródni a pillantást.

- Kimegyek a mosdóba – hajolok közelebb Shawnhoz.

Biccent, majd a tarkómat megragadva keményen megcsókol, mielõtt elengedne. Szinte menekülök. A mosdó az egyetlen hely, ahova nem követnek a kurva testõrök. Hevesen rontok be a helyiségbe, szinte berontok az ajtón, és legalább ilyen hévvel indulok... Indulnék tovább, ha nem mennék neki egyenesen valakinek. Míg õ meg sem rezzen az ütközés erejétõl, én kis híján fel is borulok – de két erõs kar szilárdan megfogja a vállamat, hogy meg tudjak állni a lábamon. Zavartan pillantok fel.

- Elnézést, én igazán nem... – A szó a torkomon akad a látványtól.

Kezdeném azzal, hogy egészen felfelé kell néznem, hogy megpillantsam az arcát. De aztán... uramisten. Azt hiszem, sikerült beleütköznöm a világ leglenyûgözõbb férfijába. Szívdöglesztõen jóképû arca kissé sápadt, de ez csak még vonzóbbá teszi. Telt, vérvörös ajkak, és kíváncsian figyelõ, mégis vesébe látó sötétbarna szemek. Ráadásként hosszú, szintén sötétbarna haj. Ó, egek...

- Te igazán nem mi? – kunkorodik kissé felfelé a szája sarka.

Ja igen, én mondani akartam valamit... hoppá. De hú, ebbe az érzéki hangba még a gyomrom is beleremeg. Jesszusom, mi a franc van velem? Megköszörülöm a torkomat, és nyelek egy nagyot.

- Nem akartam, sajnálom, hogy csak úgy beléd rohantam.

- Semmi baj – biccent lassan.

Gyorsan felé villantok egy mosolyt, aztán elspurizok mellette, mielõtt még ennél is égõbb helyzetbe sodornám magam. Fú, basszus... ez nagyon gáz volt. És ha Shawn megtudja, hogy hozzászóltam valakihez... aki ráadásul – az öltönyébõl ítélve – az õ rangjával rendelkezik... Végem van.

Megmostam az arcom jéghideg vízzel, így már sokkal nyugodtabban indulok vissza a mosdóból. Zavartan torpanok meg, mikor a folyosó kanyarja elõtt megpillantom a lenyûgözõ férfit, amint lezseren a falnak támaszkodik, és fürkészõ barna szemeivel engem figyel. Már éppen meg akarom kérdezni, hogy tehetek-e érte valamit, amikor megszólal.

- Rebecca üdvözletét küldi, Adam – mondja hamiskás, mindentudó mosollyal.

Szóra nyitom a számat, de csak egy halk, döbbent nyögésre futja. Köpni-nyelni nem tudok. Rebecca? Rebecca Smith? A... kávézóból? Mégis honnan... honnan ismeri? Becks nem ilyen körökben mozog... És... mégis honnan tudja a nevem?! Mi a franc folyik itt?

Mielõtt még mindezeket a kérdéseket feltehetném neki, Shawn közeledõ hangját hallom meg.

- Adam? – szólít.

A francba!

- Jobb lesz, ha mész – int fejével a titokzatos férfi a hang irányába.

Ellöki magát a faltól, és az ellenkezõ irányba indul, másodpercek alatt el is tûnik a szemem elõl. Megerõltetem magam, ellenállók a kísértésnek, hogy utána menjek, és így Shawn hangjának irányába sietek. Õt nem szerencsés magamra haragítani.

- Itt vagyok – fékezek le elõtte. – Ne haragudj, sokan voltak a mosdóban.

Biccent, majd jobbját a nyakamra simítja, aztán a hajamba túr. Közelebb hajol, és a hajamba szagol, érzem, hogy megremeg. A testéhez ránt, én meg igyekszem nem undorodva felnyögni, mikor megérzem merevedését a csípõmnek nyomódni.

- Gyere, menjünk haza – suttogja a fülembe vágytól rekedt hangon. – Ez a bõrnadrág kikészít rajtad.

Fogaimat összeszorítva küzdöm le magamban az undort, a rettegést, és az ellenkezést.

- Az én birodalmamnak van a legeslegszebb királynõje...

Lehunyom a szemem, és igyekszem valami mesterséges álomvilágba képzelni magam. Minden erõmmel azon vagyok, hogy elfojtsam magamban az undort, amit a gusztustalanul nyálas csókjai okoznak a testemen. Bár ez még mindig jobb, mint ami azután következik, hogy a hasamra fordított.

Mindig felkészítés nélkül tesz a magáévá. A kicsorduló könnyeimet elrejti az arcom alatt fekvõ párna, a fájdalmas nyöszörgés elfojtását pedig már tökéletesre fejlesztettem. Nem mintha érdekelné. Ha szexrõl van szó, Shawn csak a saját élvezetével törõdik.

***

Muszáj megtalálnom azt a titokzatos férfit a múltkorról. Beszélnem kell vele, muszáj! Valamit tud, hiszen honnan ismerhetné a nevét, pláne Rebeccát?! Fogalmam sincs, mi folyik itt, és ez... idegesítõ.

De egyszerûen sehogy nem tudom elérni, hogy magamra maradhassak. Több mint egy hét eltelt a legutóbbi összejövetel óta, és mi azóta egyre sem mentünk el. Most pedig egy olyan helyen vagyunk, ami hatalmas, és még sötét is, megannyi rejtett kis zuggal.

Sikítani tudnék az idegességtõl. Muszáj beszélnem vele! De mégis hol keressem? És hogyan maradjak egyedül? Egyetlen esélyem van, a múltkori trükk, csak remélni tudom, hogy most is sikerülni fog. Shawn elvonult, engem pedig az egyik robosztus emberére bízott. Odahajolok a gorillához.

- Azonnal visszajövök, de muszáj kimennem a mosdóba.

A fickó biccent, és int, hogy menjek nyugodtan. Pompás. Felállok a fotelból, ahol eddig ültem, és megindulok a mosdók irányába. Annak az esélye, hogy megint a mosdóban fogok összefutni vele, egy a millióhoz, de azért... egy próbát megér. Éppen egy elrejtettebb zug elõtt megyek el az egy sötét részen, mikor hirtelen két kéz ragadja meg a derekam a semmibõl, és beránt a félreesõ szûkös részre. Reflexszerûen sikoltani akarok, de egy a számra tapadó tenyér megakadályoz ebben.

- Csss, nyugalom, csak én vagyok az! – suttog a fülembe egy ismerõs hang.

Ahogy tudatosul bennem, hogy ez bizony a titokzatos idegennek a hangja, ellazulok a karjaiban. Erre õ is leveszi a számról a tenyerét, és maga felé fordít. Elképedve bámulok rá. Hát ez szép, meg akarom találni a férfit, erre õ talál meg engem. És rám hozza a szívbajt. Nagy levegõt véve erõltetek nyugalmat magamra. Ezt az elképesztõ látványt sosem fogom tudni megszokni... Aztán eszembe jut, hogyan csempészett ide.

- Legközelebb nyugodtan meg is szólíthatsz – szólalok meg kissé dühösen.

A kis kitörésem csak halvány mosolyt csal az arcára.

- Hogyne, hogy mindenki észrevegye, mikor irányt változtatsz.

Bosszúsan meredek rá. A franc essen belé, hogy igaza van!

- Ki vagy te? – teszem föl az elsõ kérdést. – És mit akarsz tõlem? Honnan tudod a nevemet és honnan ismered Rebeccát?

- Nem szóltál Lawrencenek – jelenti ki a férfi válasz helyett, még mindig mosollyal a szája sarkában.

- A fenébe, hát persze, hogy nem!

- Nem vagyok jófiú, Adam – szólal meg újra. – Semmiben nem különbözök Shawntól bizonyos értelemben. De most miattad vagyok itt.

- Miattam? – pislogok zavartan. – Nem értelek.

- Meg akarlak szabadítani Lawrencetõl.

Hogy... mi? Mi a franc folyik itt?! Idejön ez a férfi, elõször a nevemen szólít és felhozza Beckst, aztán meg kijelenti, hogy megszabadít Shawntól? Minden a feje tetejére állt?

- Miért? – kérdezem. – Ha megtetszettem neked és le akarsz fektetni, ne fáradj, akkor már inkább maradok. Ha Shawnt akarod meggyengíteni, akkor meg egyszerûen ölj meg – tárom szét a karom.

A férfi meglepve vonja föl a szemöldökét. Nem erre számított talán? Aztán két ujja közé fogja az államat és mélyen a szemembe néz azzal az igézõ sötétbarna szempárral.

- Nem errõl van szó – feleli határozottan. – Egyszerûen csak segíteni akarok. Vagy ezzel a rohadékkal akarsz maradni? Mert akkor mondd azt, és nem töröm magam.

Nagyot nyelek, a testem megreszket a gondolatra, hogy talán kiszabadulhatnék Shawn karmaiból.

- Mindennél jobban szeretnék megszabadulni tõle – suttogom elfordítva a tekintetem.

- Akkor én szépen meg foglak szöktetni – jelenti ki, mire felé kapom a fejem.

- De... hogyan?

- Emiatt ne aggódj! Ez maradjon az én gondom.

- És én honnan fogom tudni, ha tennem kell valamit? Vagy az is egy ehhez hasonló meglepetésszerû támadás lesz?

- Lehetséges. Ha lesz rá lehetõségem, szólok elõtte, de nem garantálom. A lényeg, hogy ne buktasd le magad Lawrence elõtt.

Lassan bólintok, de... ez azért elég tündérmesésen hangzik.

- Én ezt nem tudom elhinni – vallom be.

A férfi újfent elmosolyodik, mire nekem a lélegzetem is elakad. A francba, milyen szívdöglesztõ mosoly...

- Majd elhiszed, amikor már szabad leszel.

- Honnan tudhatnám, hogy megbízhatok-e benned? – kérdezem néhány perc hallgatás után. – Mi van, ha Shawn egyik embere vagy, és csak meg akartál gyõzõdni róla, hogy mennyire vagyok hozzá hûséges?

A férfi felsóhajt.

- Akkor valószínûleg már rég eltörtem volna azt a kecses kis nyakadat. Nem vagyok Shawn embere. A nevem William.

- William? – vonom össze a szemöldököm.

William, William, William... ismerõs, de honnan?! Ó... a francba... Keyla, Shawn egzotikus szépségû fõprostituáltja mesélt már nekem egy William nevû fickóról. William Rockefeller. Az egyik legnagyobb hatalmú rosszfiú, Shawn szintjén áll, ha nem feljebb... Lehetséges volna?

Döbbenten nézek rá.

- William... William Rockefeller? – suttogom.

A férfi bólint. Ó, uramisten... Mi a franc visz rá egy ilyen szinten álló maffiatagot arra, hogy megmentse egy társa személyes ágyasát? Egyre inkább összezavarodok. Mibõl gondolja ez a William, hogy meg fogok bízni benne? Hiszen Shawn zsarnoksága alatt állok, hogy várhatja, hogy még egy nála is rafináltabb gazfickó szavának meg higgyek?

A válasz persze ott van az orrom elõtt. Hiszen épp az imént vallotta be nekem, hogy kicsoda. Ez azt jelenti, hogy bízik bennem. Annyiba telne, hogy beköpöm Shawnnak és máris állna a bál... De ezek szerint komolyan gondolja, hogy megszöktet. Bár arra továbbra sem tudok rájönni, hogy miért.

- Megbízom benned – jelentem ki.

A férfi arcán újra megjelenik az a lélegzetelállító, halvány mosoly.

- Helyes. Most pedig nyugodj meg, vedd fel a pókerarcodat, menj vissza és várj.

- Rendben. – Fordulok sarkon, hogy visszamenjek az õrzõmhöz, de megtorpanok, és még visszanézek a vállam fölött. – William?

- Igen?

- Köszönöm.

A férfi biccent, én pedig folytatom az utamat. A mufurc gorilla mit sem sejt az egészbõl. És Shawn sem fog megtudni semmit. Színészkedésbõl mindig is csillagos ötös voltam.

***

A napok csak telnek és telnek, de nem történik semmi. Persze, nyilván elég sok dolgot kell elõkészíteni és megtervezni egy ilyen szöktetéshez, de... Annyi szart kaptam már az élettõl, egyenesen a képembe, hogy nehéz huzamosabb ideig bizakodónak maradnom. Pedig muszáj bíznom benne. Semmi oka nem lett volna átverni. Legalábbis... remélem.

Halk kopogás a hatalmas hálószoba ajtaján, majd egy szintén halk nõi hang.

- Adam? Bejöhetek?

- Persze – sóhajtom.

Felemelem eddig a tenyerembe hajtott fejem, és a fotelben ülve az ajtó felé pillanatok. Az ágyon fetrengeni talán sokkal kényelmesebb lenne, de... nem visz rá a lélek. Túl sok olyasminek volt az már a színtere, amire én nem szívesen emlékszem. És lesz is...

Az ajtó kinyílik, és belép rajta Sheila, a szolgálólány, szokásos egyenruhájában – ami egyébként simán elmehetne a szerepjáték stílusú szexi jelmezek kategóriájába, bár a hosszméretei egy kicsivel nagyobbak.

- Mr. Lawrence azt üzeni, hogy mehetsz – pillant rám Sheila együtt érzõ tekintettel.

- Remek – motyogom.

Lassan feltápászkodom a fotelbõl, és leveszem, majd a jókora ágyra – amiben akár nyolcan is kényelmesen elférnének – dobom a jótékonyan takaró pulcsimat. Így már teljesen meztelennek érezhetem magam. A fekete bõrnadrág, ami második bõrként simul a testemre, valamint a lengébb, de sokat sejttetõ póló nem hatnak valami eltúlzott öltözékként. De hát ha Shawn ezt akarja, akkor ez lesz... ha kedves az életem.

Halkan kopogok a dolgozószoba fehérre festett ajtaján.

- Gyere – zendül Shawn morgásszerû hangja.

Belépek, csendesen bezárom magam mögött az ajtót, és felpillantok. Shawn a szoba végében ül, az íróasztala mögötti székben, és int, hogy menjek oda hozzá. Tudom, hogy van itt nála valaki, mert mondta, de a biztonsági emberek szélessége bõven betakarja azt a helyet, ahol az – szépen kifejezve – üzlettársának lennie kell. Engedelmesen indulok meg Shawn felé, és mikor melléérek, õ azonnal elkapja a derekam, és lehúz az ölébe. Durván, birtoklón csókol meg, mielõtt visszafordulna az ügyfeléhez. Én is csak ekkor pillantok rá... Vagyis rájuk. De fõleg az egyikre meredek rá.

Ez... William.

Elég, hogy a tekintetünk egy pillanatra találkozzon, rögtön észreveszem magam. Csak semmi feltûnõsködés. Bizonyára jó oka rá, hogy itt legyen. Lehet, hogy fel kell mérni a terepet, és az emberei Shawn tudta nélkül most éppen körbevizslatják a házat.

Pillantásom tovább siklik a másik vendégre, egy másik fehér férfira. Tolószékben. Nos, a fehér talán elhamarkodott jelzõ volt... A férfi inkább  mondható lilának, kéknek, esetleg zöldnek. Arca a felismerhetetlenségig el van torzulva a zúzódásoktól és monokliktól, szembogara épphogy kilátszik feldagadt szemöldöke alól.

- A fiú igazán szemrevaló teremtés, Lawrence – szólal meg a férfi nehézkesen.

- Tudom – feleli Shawn önelégülten. Tenyerét a lábamra helyezi, és simogatni kezdi a combomat. – Nos, George, drága barátom... mivel kívánsz kiengesztelni?

Meglepve pislogok. Kiengesztelni? Mit mûvelhetett ez a szerencsétlen fickó?

- Amivel csak kívánod. Pénz, ingyen áru, gyémánt, ékszer, fegyver, arany... bármi.

- Bármi? – mosolyodik el Sahwn.

Kihúzza az elõtte lévõ tölgyfa íróasztal fiókját. Elfojtok egy rémült nyögést, de így is elkerekednek a szemeim, ahogy megpillantom a fiókban megbúvó elegáns, fekete-ezüst kilencmilliméteres Glock kézifegyvert. Ahogy látom, még hangtompítóval is fel van szerelve, hogy ne keltsen feltûnést a környéken.

- Bármi – bólint erélyesen a férfi.

- Állj föl, szépségem – súgja a fülembe Shawn, és nem átalkodik finoman megharapni a fülcimpámat, annak ellenére, hogy mire készül.

Engedelmesen felkelek az ölébõl, és távolabb akarok lépni, de Shawn nem engedi: ahogy õ is föláll a székbõl, újra magához von. Bal kezét kényelmesen a fenekemre helyezi, majd lehajol, hogy jobbjával kivegye a fegyvert a fiókból. A tolószékben ülõ férfi amúgy keskennyé préselõdött szemei amennyire tudnak, tágra nyílnak az ijedtségtõl.

- Na de Lawrence...

- Az én lányaimra senki nem emelhet kezet – mondja Shawn vészjósló, jegessé vált hangon. – Az egyetlen szerencséd, hogy nem az ágyasomat bántottad. Akkor lassú kínhalált szenvednél. Így ígérem, gyors leszek.

- Ne, Lawrence, kérlek, biztosan meg tudunk egyezni...

A férfi elhallgat, én pedig halkan felsikkantok, ahogy a pisztoly elsül, a golyó pedig egyenesen a férfi szemei közé fúródik. Persze nem ez az elsõ eset, hogy szemtanúja vagyok ilyesfajta büntetéseknek – régebben sokkal rosszabbakat is láttam már –, de nem tehetek róla... El vagyok szokva a dologtól. Fejemet elfordítom, arcom ösztönösen Shawn mellkasába rejtem, mire õ meglepõen gyengéd mozdulattal a hajamba túr, miközben hasonló gyengédséggel megcsókolja a fejem búbját.

Duplán vagyok összezavarodva. Elõször is, miért szeretném ezt sokkal inkább a szintén a szobában tartózkodó William karjaiban átélni? Nem tudom, honnan tör rám ez az érzés hirtelen. Biztosan megint nagy hatással volt rám a lenyûgözõ külseje. Másodszor pedig... mi ütött Shawnba? Úgy viselkedik, mint aki... szerelmes. De az nem lehet, hogy õ szerelmes legyen belém. Ez... abszurd.

Én is felemelem a fejem, ahogy Shawn megszólal. Az emberei már a hulla eltûntetésén ügyködnek, William pedig minket figyel.

- Nos, drága barátom... – kezdi Shawn. Heh... álszent disznó. – Köszönöm a segítségedet, nélküled nem találtuk volna meg a gazembert. Kérj bármit jutalmul, tõlem megkapod.

- Ugyan, Lawrence. – William mosolya hideg, mint a jég. – Majd ha eszembe jut valami, szólok.

- Jövök neked eggyel – mosolyog nyájasan Shawn.

William sunyi mosollyal bólint. Shawn a fenekemet megpaskolva indít útnak, és Williamnek is int, hogy induljunk. William mindössze két biztonsági emberrel érkezett, akik szintén távoznak a dolgozószobából. (Shawn a maga hat testõrével meglehetõsen beszari alaknak mutat William kettõse mellett.) Mivel Shawn maga elõtt terel ki, William pedig elõttem halad, teljesen észrevétlenül tud a háta mögött a kezembe csúsztatni valamit. Kicsi, fémes tárgynak érzem... nem tudom, mi lehet ez. Mindenesetre azonnal biztonságos helyre csúsztatom, a nadrágom zsebének mélyére.

William távozása után Shawn is elsietett, gondolom a hulláról kell gondoskodnia. Ez pedig számomra a lehetõ legjobb helyzet. Bezárkózom az egyik vécébe – ez az egyetlen hely, ahol nincsenek biztonsági kamerák –, és a nadrágom zsebébe nyúlok. Lehajtom az ülõkét, ráülök, és szemügyre veszem a Williamtõl kapott tárgyat. Valóban egy kicsi fémtárgyat adott. Méghozzá egy medál az. Az a fajta picike medál, ami kettéválasztható, a belseje pedig üreges. Ösztönösen ki is nyitom, hiszen nem valószínû, hogy csak egy medált akarna nekem adni.

A tenyerembe egy finom, vékony, fehérarany lánc pottyan, de a belsejébõl kihalászok még egy összegörgetett, kicsi papírdarabot is. Szétnyitom, és szemügyre veszem a benne rejlõ határozott, de szép írást.

Huh... Holnapután. Holnapután... megszabadulok Shawntól. Lehetséges lenne? Tényleg... tényleg megmenekülhetnék tõle? Minden bizonnyal. Williamnek nincs oka átverni engem. Ugye...?

Mire Shawn hazaér, a kis papír cetlinek már rég semmi nyoma. Ahogy William kérte, elégettem. A medált még nem mertem felfûzni a láncra, így sokkal kisebb, észrevehetetlenebb, és könnyebben elrejthetõ. Már csak az hiányzik, hogy Shawn meg találja és kérdezõsködni kezdjen... Bár abból nem derülne ki, hogy Williamtõl kaptam. És tõlem biztos, hogy nem is tudná meg.

Gondolataimból egy derekamat érintõ ölelés, és a nyakcsók szakít ki.

- Hazaértem – búgja a fülembe Shawn.

Megeresztek felé egy cseppet sem õszinte mosolyt, és kibújok a karjai közül. Az ágyhoz sétálok, hiszen már bõven itt lenne az alvás ideje.

- Ki volt ez a fickó? – kérdezem közben.

- Melyik?

- Aki segített vagy mit csinált.

Egy pillanat alatt a falnak lökve találom magam. Shawn egészen a falhoz présel, egyik kezével a fejem mellett támaszkodik a falhoz, a másik keze a nyakamra kulcsolódik. Értetlenséggel vegyes rémülettel nézek rá.

- Tetszett, mi?! – mordul rám fenyegetõen, belemászva a képembe.

- M-Mirõl beszélsz? – kérdezek vissza.

- Ne is próbáld letagadni! – üvölti. – Még szép, hogy megtetszett, hogyne tetszett volna!

- Mirõl beszélsz, Shawn? – kérdezem rémülten, mert ujjai egyre szorosabban fonódnak a nyakamra.

- Most meg tetteted a hülyét?! – ordítja. – Ribanc!

Elengedi a nyakamat, de csak egy pillanatra tudok fellélegezni, ugyanis a következõ pillanatban tenyere jókora erõvel csattan az arcomon. Megtántorodok, de visszaránt – hogy aztán egy újabb ütéssel sújtson. Hagyja, hogy a földre essek, de a menekülési ösztön dolgozik bennem, ahogy földet érek, már igyekszem is elmászni a közelébõl. Õ sem rest viszont, alig jutok kicsit messzebbre, durván a hajamba markolva ránt föl a földrõl újra.

- Shawn, kérlek... – nyöszörgöm elkínzottan.

- Kuss legyen! – üvölti, teljesen kikelt magából. – Hát nem elég neked az én farkam?!

Jobbja lendül, ökle újult erõvel csapódik az arcomba. Hátraesek, és a fejem olyan hangosan koppan az ágy lábán, hogy elgondolkozom, vajon koponya- vagy járomcsonttörés a valószínûbb-e. Számban megérzem a vér fémes ízét, és mintha az orromból is valami meleg folyna az orromból is a szám felé. Távolabb rángat az ágytól, természetesen a hajamnál fogva, és erõteljesen a padlónak löki a fejem. Felnyögök a fájdalomtól, mire újabb pofont kapok. Jobb kezének ujjait újra a nyakam köré kulcsolja, és szorítani kezdi, miközben baljával a pólómhoz nyúl.

- S-Shawn... nem... kapok... levegõt... – krákogom.

A rémület fokozatosan uralkodik el rajtam. Nem kételkedem, hogy Shawn képes lenne annyira elveszteni a fejét, hogy megöljön. De pont most...? Mikor karnyújtásnyira vagyok a szökéstõl? Ez lesz az élet újabb pofonja? Hogy felcsillant a remény, aztán ezt kapom a megváltás helyett?

A pólóm reccsenve szakad el, és a nadrágom is a sorsára jut. Shawn keze hirtelen elengedi a torkomat, mire hörögve kezdek kapkodni az éltetõ levegõért. Felnyögök a fájdalomtól, ahogy újra és újra szánt szándékkal fájdalmasan a testembe mar, néha erõteljesen harap is. És nála az erõteljes határa ott kezdõdik, hogy véresre harapja a bõrömet.

Feltérdel, mindkét kezével durván a combjaimba mar, körmeivel és ujjaival a bõrömet mélyen felsértve szánt végig rajtuk, mielõtt szétlökné õket. Hiába akarok, nem tudok felsikoltani a fájdalomtól, ahogy egy mozdulattal belém vágja magát – most ugyanis mindkét kezének ujjait a torkomra szorítja.

Durván, erõteljesen, erõszakosan tesz magáévá. Igen, felér egy megerõszakolással is... érzem, hogy fel is reped a bõröm, de nem tudok vele foglalkozni. Sokkal jobban megrémiszt, hogy egyre jobban szorítja a nyakamat, így egyre kevesebb levegõt tudok összecsempészni.

Egy idõ után a lüktetõ fájdalom kezd tompulni. Meg úgy minden a fejemben. Pici fekete pontokat látok sokasodni a szemem elõtt, és mintha már egy köbmilliméternyi levegõ sem jutna a tüdõmbe. Halványan érzékelem, hogy mintha Shawn állatiasan hörögve elélvezne, de mire a torkomon lévõ nyomás enyhül, már az ájulás szélén vagyok.

Mintha valaki újra és újra a nevemen szólítana, bár üvöltése csak tompa suttogásként jut el hozzám. Még látom Shawn arcát elmosódni a szemem elõtt, de aztán minden elsötétül.

***

Szemeimet csak nehézkesen tudom kinyitni. A fejemben lüktet a fájdalom, és az arcom több pontja is fájóan ég és lüktet. A testem több különbözõ pontján is tompa fájdalmat érzek... ott lent viszont éleset és szúrót.

- Adam? – hallok meg egy aggódó, nõi hangot.

- Szólalj meg... – csatlakozik hozzá egy másik is.

Szuszogva fordítom kissé oldalra a fejem. Sheila és Keyla vannak mellettem, Keyla az ágy szélén ül, Sheila pedig az ágy mellett térdel.

- Jól vagy? – simít végig a hajamon Keyla lágyan. – Tudsz beszélni?

- Azt... – próbálok megszólalni, de hang nem jön ki a számon. Megköszörülöm a torkomat, kissé el is fintorodok a fájdalomtól, de most már legalább sikerül megszólalnom. – Azt hiszem, igen.

Körbenézek. A hálószobában vagyok, az ágynak azon a felén fekszem, ahol mindig is szoktam. Párnákkal vagyok körülvéve, a takaró a nyakamig húzva. Csak mi hárman vagyunk a szobában. Kellemes félhomály uralkodik, a redõnyök félig le vannak eresztve.

- Meg fogsz gyógyulni – teszi a kezét a kezemre Sheila a takarón keresztül.

- Mi történt? – pillantok rá.

- Shawn... megint elvesztette a fejét – ingatja a fejét Keyla szomorúan. – Csúnyán megvert, szinte megerõszakolt, és... és majdnem meg is fojtott. Elájultál az oxigénhiánytól.

A hirtelen jövõ felismerés jeges marokként szorítja össze a mellkasomat.

- Meddig... Meddig nem voltam magamnál? – kérdezem hevesen dobogó szívvel.

- Csak az éjszakát töltötted ájultan. Kedd délután van.

Megkönnyebbülten sóhajtok föl. William... William holnap jön. Ha jön... Ugye eljön?

Idõm sincs ezen gondolkozni, mert a hálószoba ajtaja halkan kinyílik. Egyszerre kapjuk oda a fejünket. Felnyögök, egész testemben megfeszülök, és igyekszem teljesen a takaró alá bújni, ahogy Shawn belép a szobába. Ahogy rám néz... a tekintetében egyszerre látok szomorúságot, aggodalmat, kétségbeesést... bûnbánatot. De engem már ezzel sem tud meghatni.

- Adam... – suttogja rekedten.

Egy intéssel jelzi Sheilának és Keylának, hogy menjenek ki, és hiába ellenkezek, engedelmeskedniük kell. Végigsimítanak a kezemen, aztán elindulnak kifelé. Keyla még megáll Shawn elõtt, és anyatigris módjára néz a szemébe.

- Eszedbe ne jusson bántani!

Normális esetben Shawn ezért minimum felpofozna bárkit. De most csak bólint. Keyla is elhagyja a szobát, Shawn pedig felém indul. Az ágyat megkerülve az õ felérõl mászik föl a ágyra és húzódik szorosan mellém. Összehúzom magam, és összeszorítom a szemeimet.

- Kérlek... Kérlek, ne bánts... – suttogom.

- Nem! Nem... Soha többé – súgja vissza elgyötört hangon, miközben végigsimít az arcomon. Hitetlenkedve nyitom ki a szemeimet. Mi a franc ütött belé? – Még így is te vagy a leggyönyörûbb az egész világon. Mint egy... angyal. Az én angyalom...

Döbbenten, mozdulatlanul fekszem az ágyon, ahogy a nyakamhoz bújik. Ez... ijesztõ.

***

Szerda. A nagy nap. Végre eljött... A tegnaphoz képest klasszisokkal jobban vagyok. Bár ott... lent még mindig fáj, ha megerõltetem magam, tudok úgy mozogni, hogy ne látszódjon a fájdalom. A testemet borító ujj- és fognyomok még mindig sötétlila színben játszanak, és az arcomon is elég feltûnõek az ütésnyomok. Hiába alapozom le, a feldagadás így is látszik rajta. Majd... azt mondom Williamnek, hogy leestem a lépcsõn. Már ha érdekelni fogja.

Shawn és Keyla elmentek itthonról. Állítólag fogságba ejtették Shawn egyik prostituáltját, és el kellett menniük, hogy kifizessék érte a váltságdíjat, vagy valahogy kihozzák. Sheila szabadságon van. Shawn egyik emberét sem hagyta itthon, csak rám zárta a házat, és a lelkemre kötötte, hogy mindenhol kapcsoljam be a riasztót, ahol éppen nem tartózkodom.

Meglehetõsen izgatott vagyok egész nap. Alig tudom kivárni az estét, nem tudom, mi lesz... Vagy hogy William tényleg eljön-e egyáltalán. De miért hazudott volna? Viszont az a kérdés is fennáll, hogy miért akarna nekem segíteni...

Nem értem.

Este 9 órakor már felkészülten ülök a hálószobában az ágy szélén. Kiválasztottam a lehetõ legkevésbé kihívó ruhadarabokat a szekrényembõl. Így egy hosszú ujjú fekete garbó, egy fekete farmer, valamint edzõcipõ van rajtam. Bár mint a póló, mind a farmer teljesen a testemre simul... De hát ha egyszerûen nincs olyan ruhám, ami ne tapadna rám?!

Utolsó lépésként az éjjeliszekrényemhez nyúlok. Kihúzom a fiókot, az ölembe veszem, és óvatosan lepattintom a hátsó részének fedõlapját. Egy kis üreg nyílik meg, ahonnan kiemelem a Williamtõl kapott medált. A tenyerembe ejtem belõle a láncot, felfûzöm rá, majd a nyakamba akasztom.

Most már tényleg készen állok.

Összerezzenek, mikor megcsörren a telefon. Ez biztosan Shawn lesz. Még épp idõben.

- Igen? – veszem föl.

- Adam? Itt Shawn. Minden rendben otthon?

- Persze – felelem nyugodt, derûs hangon. – Minden rendben, épp most készültem fürdeni, aztán lefeküdni.

- Helyes, menj csak. Nem is zavarlak, csak biztos akartam lenni benne, hogy jól vagy.

- Minden rendben, Shawn, ne aggódj.

- Rendben. És Adam...

- Igen?

- Ne aggódj, holnap már én is ott fogok feküdni melletted.

- Még szép – felelem mosolygó hangon.

Ó, Shawn, ha tudnád, mennyire nincs igazad...

- Jó éjt, Adam.

- Neked is, Shawn – búcsúzom.

Megvárom, hogy õ szakítsa meg a vonalat. Tudom, milyen, ilyenkor ezt is várja. Ha én teszem le elõbb, elõjön belõle a paranoia, és mindenfélét beleképzel a dologba.

Tíz óra után nem sokkal mintha mozgolódást hallanék odalentrõl. Már éppen indulnék, hogy gyorsan kikapcsoljam a riasztót, amikor rájövök, hogy... meg sem szólalt. Visszaereszkedem az ágy szélére. Hát persze, még szép, hogy a maffia egy William-szintû emberének nem okoz gondot holmi riasztó.

Igyekszem nyugodtnak maradni, de a lábammal idegesen dobolok a méregdrága perzsaszõnyegen. Remélem nem csak képzelõdtem, és tényleg...

Felkapom a fejem, ahogy kinyílik a hálószoba ajtaja. Már a megjelenõ alak magasságából is kitalálhatnám, hogy ki az, de amikor belép az éjjeli lámpa gyér fényébe, megbizonyosodhatok róla, hogy nem lettem átverve.

- Hát tényleg eljöttél – mosolygok hálásan Williamre.