A suliból ugrócskázok kifelé, míg a többiek hátul jönnek beszélgetve.

- Hé, Bill, te mit írtál a nyolcas tételhez? – rikkant rám Josh, mikor mellém érve átkarol. A többiek is mellénk csapódnak.

- Azt, amit én – húzza ki magát Alex is.

- Nem is! Te lested, amit én írok. – Húzom vigyorra a szám és ilyen hangulatba kezdünk tovább haladni.

 Mikor elérjük a keresztezõdést intek nekik és elindulok másik oldalra. Nagy léptekkel és boldog mosollyal lépdelek az utcán. Mikor a fõtérre érek csak egy kiáltást hallok: - Vigyázz! – Mire?

 Paff...

 Valaki teljesen elsodor és semmit sem látok mellkasától.

-         Mi? Mi az? Eresszen! – kiáltok rá ijedten és mikor kicsusszanok az idegen alol, megnézem, hogy mire kellett vigyázzak.

 Egy óriási kõdarab, szerintem szikla volt - zuhant le a földre és most darabokban hever. Ha rám zuhant volna nem sok esélyt látnék a túlélésben. Olyan lapos lettem volna, mint a préselt halacska.

-         Köszönöm – nézek megmentõmre, aki idõközben felállt. Most, hogy jól megnézem a szám is tátva marad.

 Fekete tépett haja kócosan hullik vállaira és égszín szemei engem pásztázva kéztetnek pirulásra. Elég magas, fel kell néznem rá, de nem panaszkodom a látvány miatt.

-         Figyelhetnél kicsit, de szerencsére nem történt semmi. – mosolyog rám kedvesen, mire az én arcom is felderül.

-         Hálám jeléül, gyere igyunk meg egy kávét, vagy teát, vagy amit szeretsz. – Sorolom, aztán felszedem a táskámat a földrõl.

 Néhány munkásruhában lévõ fickó fut felénk lihegve.

-         Jól vannak? Ugye senkinek sem esett baja? Ugye senkinek sem esett baja? – stíröl végig szemeivel mindkettõ, aztán kifújják a levegõt.

-         Sajnáljuk, az újonc rosszul rögzítette a köteleket. – szavatkozik a másik, mire egy olyanforma gyerek fut felém, mint amilyen én is vagyok. Aztán meghajol.

-         Bocsánat, figyelmetlen voltam – suttogja megszeppenten, mire leguggolok elé és felnézek rá elmosolyodva.

-         Nyugi, nem történt semmi. Szerencsére ez az úr... Öhm, mi is a neve? – fordulok felé ismét.

-         Peter Misha vagyok – nyújt kezet.

-         Bill Anderson. Örülök a találkozásnak! – fogom meg kezét, érintése kemény, férfias, az én kezecském elveszik a tenyerében.

-         Na szóval... Ez az úr szerencsére megmentett és nem történt baj. De vigyázz következõkor, mert a végén még egy gyilkosnak fognak elkönyvelni. – Lemondóan bólint és sóhajt egyet.

-         Naaa... Semmi baj, ne légy már ilyen letört. A legjobb munkással is megeshet, hogy hibázik. Gyere te is, igyál velünk valamit. – Mosolygok rá és mikor visszafordulok Peterhez, kihagy egy dobbanást a szívem. Eszméletlen jól áll beki ez a vigyorral mixelt mosoly.

-         Sa-sajnos dolgoznom kell.

-         Oké, nem baj. Aztán munka után lazíts egy jót. – Kacsintok rá és Peter mellé ugrálok. – Mehetünk? – kérdem nagy mosollyal az arcomon.

 Azon gondolkozom, hogy vajon õ is itt dolgozik? Akkor szabad neki eljönni velem? Meg is kérdem tõle hallkan és mivel semmit sem látok szemembe hulló tincseimtõl, kicsit megrázom a fejem, de ez sem használ, csak mégjobban összekócolódik. Na nem gond.