|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Kita | 2014. 02. 22. 16:37:46 | #29398 |
 Karakter: Six
Megjegyzés: Vinnynek
Ez nem beszélgetés, ez egymás vérének szívása. Egy csomó amatőrrel vagyok körülvéve, és ha hamarosan nem történik valami, mind meghalunk. A Szolgálat nem tűri a hibákat, és ez az idióta azt hiszi, csak nagyzolok.
Legszívesebben puszta kézzel tépném ki a nyelvét. Fogalma sincs arról, mi van a háttérben.
De Candy… érdekes módon, szimpatikus. Egyszerű, naiv. Problémás, érzem. Sérült… de nem úgy, mint mi.
Candyt kedvelem.
Belőlünk kiöltek mindent, ami a higgadt gondolkodást beárnyékolná, de ez az alak mégis fel tud húzni. Érzem a mellkasomban a feszülést, mint amikor egy megbízás során valami idióta beleköp a tervembe…
Elsüti a pisztolyt, de a szemem meg se rebben. Nem mozdulok. Nem fog megölni, és ezért ő fog meghalni.
De ha így folytatjuk, nemsokára mindketten. És még sérteget is. Seggfej.
- Kész a pizza! – rikkant be Candy. Ellenségesen nézek Louis után, lehunyva a szemem. Csak nyugalom, ez is csupán egy megbízás.
De valamiért… Candyt még akkor is finoman kedvelem. Olyan… ártatlan.
De ez, ez az utolsó mangalica idióta nem fogja fel, hogy ez nem verseny…valahol még őt is irigylem a leszarom életérzésért. Én erre nem lennék képes. De nagy hiba volt, hogy nem kalkuláltam a tervbe, hogy azalatt az alig-perc alatt valaki a rendszerbe tört és várhat rám. Ezért el kell ismerni a sikerét. Egy részben, legalább.
Lebámulok arra az izére, amit az orrom elé tol – nem, kösz. Én ebből az izéből nem eszek. Továbbra is lehunyt szemmel feküdve teljes lelki nyugalommal próbálok valami használható tervet kieszközölni.
Megölöm ezt a seggfejet… bár nekünk nem szabad, Candyvel tarthatnám a kapcsolatot.
- Mondd csak, Candy, mi is szeretnél lenni, ha végeztél a középsuliddal?
- Műkörmös! – rikkant. Jaj, ne már.
- És milyen cuccok is vannak ahhoz, hogy ilyen… körmöt rakj?
Szent ég. Valami… rosszat sejtek. Nagyon rosszat. Nem akarom hogy oda jusson ki ahova sejtem, hogy ki akar jutni.
- Van zselés meg porcelán.
- És mi a különbség?
- A porcelán szerintem szebb, de hamarabb törik és a körmöddel együtt.
- Mit szólsz Six? – jaj, ne. – Tetszene neked egy szép kis manikűrözés? Azt tudnád értékelni, nem? A jó öreg kloroform bácsi álomba segítene, aztán mire felkelnél, szép lennél.
Szarjál sünt.
- Meg. Ne. Próbáld.
Csendesen fekszek, ignorálom őket. Candyt nem bántom, kienged… nem próbálkozom. Van egy olyan sejtésem, hogy nemsokára úgyis muszáj lesz elengednie…
Eszek, iszok, majd a mosdó után hagyom, hogy visszalakatoljon. Egy darabig, legalábbis.
- Odanézz, szinte ragyogsz! – erre a hangra kinyitom a szemeim. Ó… bár álom lenne. Már ha álmodnék. – Jót tett neked a mézes-mogyorókrémes arcpakolás!
- Nehogy én is megpakoljam valamivel az arcodat – mondom higgadtan.
- Már alig várom. Nos?
- Mi nos?
- Mik a terveid velem? Hogyhogy hagytad magad visszacsatolgatni?
- Meg foglak ölni – hunyom le a szemeim. Egyszerűen nem fér a fejemben, hogyha meg kellene ölnie, miért tart itt?!
- Tudod, ez több okból is igazán vicces. És ironikus is.
- Mégis miért? Nem menekülhetsz el. Nem is bújkálhatsz előlem, és Candy sem fog megvédeni. Apropó, Candy… miért tartod magadnál?
- Semmi közöd hozzá – vág vissza. Felvonom a szemöldököm. Persze, logikus. – Amúgy meg,tudod miért vicces?
- Erre vagyok kíváncsi – ironizálok.
- Mert pontosan nekem is ezt az utasítást adta a vállalat. Likvidáljalak. Nem vetted még észre, hogy a hisztizős, robot munkáddal csak hátráltatod a céget? Úgy gondolják, jobb lesz nélküled.
Ránézek, megfeszült arccal. Megrántom a kezem, de csak a lánc csendül meg. Fogalma sincs semmiről. Semmiről.
- Menj ki – suttogom vérfagyasztóan, felemelkedve olyan szögbe, hogy a kezem természetellenesen hátrahajlik. – Kifelé. Most.
A szemembe néz, amelyben most tűszerűre szűkül a pupilla és némán áll fel, kisétálva. Visszahanyatlok, lassú lélegzettel hunyom le a szemeim.
Hazudik. Nem mond igazat. Nekem azt mondta a Szolgálat, hogy közös célpont miatt kellemetlen, iktassam ki… de őt csak rám?
Én vagyok a legjobb, én teljesítek a leghatékonyabban, miért dobna a Cég koncként…
Felpattannak a szemeim, levegő után kapva. Talán elaludtam, de a gondolat villámcsapásként jön: Valami több pénzt hoz, mint az én munkám. Valami, ami miatt én is feláldozható ikon vagyok egy listán. Ez mindig is így volt, ezt sulykolták belénk, hogy aki hibázik, az csupán egy tollvonás marad a listán.
Teljesítmény, profizmus, hidegvér. Ez a Szolgálat embereinek ismérve. Hol tudhatná, hogy is foghatná fel egy olyan átlagember, mint Louis, hogy min kell átmennie egy Ügynöknek, ha a Szolgálat atyai köreiben nő fel?!
Felvonom a szemöldököm. Valami felébresztett. Ez a… belső sugallat ami kialakul, ha tizenévesen álmodban is megölhetnek. Nem alszol, csupán pihensz.
Nem… valami nem jó. Lépéseket hallok kint… de ez nehéz. Férfi.
- Louis! – sziszegek ki.
A pisztoly jellegzetes kattanása, ahogy felhúzza. Tudtam. Tudtam, hogy a hiba miatt jönnek, de ez… korai.
- Louis! –szólok ki felemelkedve és kinyílik az ajtóm. – Engedj el!
- Nem ment el az eszem – néz rám, mint egy komplett idiótára.
- Akkor mindenkit megölnek. Mindenkit meg fognak ölni: a Szolgálat nem tűri a hibákat – mondom. – Kivégeznek.
- Miért kellene hinnem neked?! – lép közelebb. Halk puffanásra kapjuk fel mindketten a fejünket, majd komolyan pillantok rá.
- Mert mindkettőnket átvertek. Az én munkám sokat ér, és csak azért iktatnának ki, ami még többet hoz. De elfogtál és nem megöltél: belerondítottál a tervbe. Ezért mindenkit megölnek. Eressz el!
Éles sikoltás szeli át a levegőt: Candy hangja. Megrántom a kezem és hirtelen a seggfej felé rúgok, a hajam a szeme elé lebben.
- OLDOZZ MÁR EL! MOST!!
- A Kurva életbe! – fogja rám a pisztolyt, én pedig elfekszem, széthúzva a kezeim, így pontosan a láncot találja el. Azonnal felpattanok és lerántom a bő heverős-nadrágot, csak a bő pólóban és bugyiban állok elé.
- Hol vannak a pisztolyok? – nézek rá. – És keresd meg Candyt – mondom, mikor egy shotgunt a kezembe nyom.
- De ha egy rossz mozdulatot teszel, lelőlek – nézi meg a pisztolya tárát.
- Felfogtam – húzom össze a szemeim, felhúzva a puskát. – Hol vannak a fegyverek?
- Második ajtó, balra, a komódban.
Lassan biccentek, hang nélkül nyitva ki az ajtót. Nem… tiszta. Szó nélkül, hangtalanul suhanok át, míg Louis mögöttem jön, de Candy szobája felé surran.
Megvannak. Két pisztoly és két rövid pengéjű kardot csatolok a hátamra.
Mennyien lehetnek? Három a minimum, mindenkinek egy.
Lövések. Nem fogják eltalálni őket, de most még szükségem van Louisra, hogy ezt felgöngyölítsük. Kilépve egy hang nélkül állok meg, felemelve az egyik hosszú csövű Coltot: majdnem, mint az enyém.
- Hasra! – szólok Louisra, mire az reflexből hasra vágódik, én pedig két golyóval két férfi homlokát találom el.
- Basszus – néz fel rám, de én csak lenézek rá egy hang nélkül.
- Mennyi?
- Ez a kettő és még négy. Három alacsony…
- Nők – biccentek. – Candy?
- Nem kell félteni.
- Rendben – dobok a kezébe még két tárat. – Próbálj meg nem meghalni. Nekünk még van egy rendezetlen ügyünk.
Nem épp mindennapi látvány, hogy Candy kezében hosszú, vékony pengéjű tőröket látok, de ő maga megsebesült. Csúnya oldallövés, és Louis felordítva fut mellé – reflexből eléjük lépek. Tesz rá szorítókötést… De legalább a másik férfit már megölte. Szép munka. Ki tudja hányan vannak még, ami valahol hízelgő.
Farkasszemet nézek a három nővel, rájuk fogom a két pisztolyt. Mindenki mindenkire. De Candyékhez ne merjenek nyúlni… Louis arcára pedig kíváncsi lettem volna: mindannyiunk arca ugyanolyan kifejezéstelen, hideg, szenvtelenül precíz és koncentrált. Egymásra fogjuk a pisztolyokat, remegés nélkül.
Épp csak oldalra pillantok, biccentve.
- Most méltósággal halhattok meg.
Biccentünk… felemeljük a pisztolyokat, kilökve belőle a tárat.
- Mi az istent csinálsz?! – hördül fel Louis, de nem pillantok oda. Oldalra dobom az üres pisztolyokat.
- Lásd el Candyt… és készülj. Nemsokára elmegyünk.
Lassan vonom elő a pengéket a hátamtól, középre emelve a karjaim. Egy szó nélkül: nincs szükség szavakra, mindannyiunkat ugyanolyan hideg, kegyetlen profizmussal képeztek ki.
De jelenleg mégis különbözünk: nekem van egy cél, ami tőlem függ és én határoztam meg. Nekem most van miért harcolnom.
Egyszerre sikoltanak fel a fémek, megforgatva a kezemben támadok rá az egyik nőre, de ők hárman csak ellenem jönnek: a gyomrába lépve taszítom hátra, elhajolva egy vágás elől hasítom fel az egyiket az álláig, míg a másik kezem felemelve akadályozom meg, hogy a fejem kettészeljék. Az erő… fájdalmas, ordítva taszítom el magamtól elkapva a kezét rántom közelebb, átszúrva a torkát… a harmadik a székről ugorva csap le.
Hátrafordulva kapom el a lábát lerántva az asztalra, majd egyszerűen a mellkasába vágom a pengét. Zihálva egyenesedek fel, letörölve a vérfoltos arcom, Louisra nézek. Kirántom a pengét az egyik hullából.
- Induljunk – biccentek. Candyre nézek. Louis felmarkolja és tempósan sietünk ki a kocsihoz.
- Mi volt ez? – néz rám számonkérően. Feltételezem nem esett jól az érzékeny szívecskéjének, hogy vagy hat bérgyilkos volt ott kettőnkre. Minimum.
- Ha merem feltételezni, minket eladtak és átvertek – mondom, beülve hátra az ájult Candy mellé.
- Szóval mégse akarsz megölni? – vigyorog hátra. Jegesen villantom rá a szemeim.
- Még. Induljunk.
- Hova? Ha itt megtaláltak, nálad is várnak ránk!
- Akkor sok sikert a bomba miatt – közlöm jegesen. Megadok neki egy címet, hogy oda kocsikázzon.
- Ez kié? – kérdezi vezetés közben, én pedig erősebb szorítókötést teszek Candyre. Sok vért vesztett, de a pulzusa stabil, meg fog maradni.
- Egy… barátomé, aki talán tudja azt, amire szükségünk van – nézek rá a visszapillantón keresztül.
- Barátod – gúnyolódik vezetés közben, mire a felhúzott pisztolyt a fejéhez fogom.
- Még egyszer, és nem leszünk jóban – akasztom ki a kakast, visszafordulva Candy felé.
***
- Ha a barátod, minek a pisztoly? – néz rám, miközben ellenőrzöm a tárat.
- Elővigyázatosságból. Hirtelen nem találtam jobb szinonimát – húzom fel a szemöldököm a mellkasának lökve a puskát – Feltételezem, tudod használni.
- Elragadó a modorod – néz rám jegesen, de felhúzom a kilenc millis zárját és elindulok a hatalmas, modern irodaépület felé.
***
Amikor megmozdul az iroda ajtaja és belép a magas de kellemesen karcsú férfi, a villany nem működik. Mérgesen mormol az orra alatt valamit, de amint még beljebb lép, Louis berúgja mögötte az ajtót ráfogva a puskát.
- Mi az… - hördül fel, de én a halántékához nyomom a pisztolyt. Reflexből megemeli a kezeit, én pedig erélyes nyomást kifejtve a koponyája legérzékenyebb pontjára terelem egy picit oldalra.
De elismerésem Louisnak. Szimpatikus a hidegvére.
A férfi óvatosan sandít felém, ahogy a holdfény és a szolid beszűrődő lámpafényben láthat.
- Ááá… te vagy az – konstatálja. – Minek köszönhetem ezt a szívélyes látogatást?
Komoran pillantok a tejfölszőke fehérgallérosra, picit elemelve a pisztolyt.
- Egy rossz mozdulat és megöllek. Érthető?
- Mint mindig, kedvesem. Miben segíthetek? És ki a barátod…?
- Ne szórakozz, Leopold – engedem le a pisztolyt, de lövés készen tartom magam előtt. Felojtva a lámpát a dolgozóasztalon mér végig: rajta szokásosan világos öltöny a legdrágább fajtából, a haja elegánsan omlik le a vállain. Ő is végigpillant rajtam: meztélláb vagyok, vérfoltos, rohadt nagy pólóban, kócosan, mögöttem meg egy dömperméretű vérfoltos pasi puskát fog rá…
- A barátod nem akarja letenni a fegyverét?
- Nem – köpi be Louis.
- Akkor mit tehetek értetek? – ez szimpatikus Leopoldban: nem köntörfalaz. Nincsenek meseívű kilengések a beszélgetésünkben, ugyanolyan érzéketlen, maximalista végrehajtó, mint én. Határozottan kedvelem.
- Egymásra állítottak minket – közlöm jegesen.
- Milyen romantikus.
- Az a kérdés, hogy kiiktatna ki? Mi az alapmegbízás?
- És azt nekem kellene tudnom? – vonja fel a szemöldökét, mire részvéttelenül a homlokának tolom a pisztolyt.
- Te ne tudnád, Leopold, nyakig ülsz az ügyeinkben – mondom csendesen. Felhúzom a zárat és a szemembe nézve pontosan tudja, hogy gond nélkül lerobbantom a fejét. Nem szeretem, ha szórakoznak velem. – Tiszteljük meg egymást annyira, hogy nem nézzük hülyének…
- Ezt imádom benned – húzza el a száját valami mosolyszerűre. – A fejesek unatkoztak és nagy összegekben fogadtak, hogy a mélyérzésű erkölcsi normával rendelkező exzsoldos vagy a Szolgálat legjobb szociopata bérgyilkosa közül ki öl meg kit és hogyan. A tétek emberekként fixek, de a körülmények és az izgalom… természetesen növelik az értékeket.
- Honnan tud ilyeneket? – szól közbe Louis, de kicsit felemelem a fejem, megrebbenő szemekkel.
- Te is fogadtál, igaz?
- Előfordulhat – dől neki az íróasztalának sunyi mosollyal. – Bár látom, buktam a tétet.
- Rettentően sajnállak – fintorodok el. Leengedem a pisztolyt és intek Louisnak, hogy eressze le. Eleget tudtam.
- Most mit akarsz majd csinálni? Megölöd? – int Louis felé, én pedig komoran nézek fel.
- Nem.
- Ó, bosszút állsz a sosemvolt gyermekkorodért? Az összes bérgyilkost és fejest te se tudod megölni. Ha úgy vesszük, nincs munkád…
- Na jó, elég legyen – csattan fel Luigi, amire meglepetten emelem fel a fejem. Megvéd? Komolyan?
Egy sosem érzett érzés szorítja össze a mellkasom, életemben először és nem tetszik: a tanácstalan keserűség.
|
| Vinny | 2014. 02. 20. 23:12:11 | #29391 |
Karakter: Louis Lawson (Luigi)
Megjegyzés: (Six)
Kivonulva takaros kis konyhámba főzök le magamnak egy jó erős feketét, majd bedobom a sütőbe a családi mirelit pizzát. Általában ketten esszük Candyvel, de mivel mostanában drága félvérünk lázas fogyókúrázási lázban ég, hát jut kelletlen vendégünknek is belőle.
Nem tűnik olyan vészesnek. Egyszerűen nem tudom felfogni hogyan lehet egy ilyen kedves arcú lány egy veszélyes tömeggyilkos. Talán hasonló lehet mint Candy. Ki tudja.
Legurítva a kávémat sétálok be hozzájuk, leellenőrizni mi is a helyzet.
Azonban a látvány ami fogad, nem épp az, amire számítottam.
Candy konkrétan vendégünk felett ücsörög, és boldogan nevetgélve masszírozgatja arcára az aranybarna szutykot.
Candy. A vendég felett. A csaj meg tűri. Bár látom az arcán a szenvedést, de úgy csinál mintha élvezné. Pedig ismerve akár elég lenne neki egy mozdulat is, hogy lelökje magáról, és eltörje a nyakát a lábaival. Legalább is megpróbálja. Érdekes meglepetésben lenne része.
A gondolatra, miszerint akár egy haja szála is meggörbülhet fogadott lányomnak összeugrik a gyomrom, idegességemben karon ragadva rántom le róla, s kipenderítve a szobából esek neki, nem törődve azzal, hogy esetleg be kéne csukni az ajtót elkerülve így a fölösleges információ áramlást.
- Mi az szart gondolsz, ez fáj! – próbálja elhúzni kezét szopráni baritonban csicseregve.
- Jó hogy rá nem mászol! – csattanok fel az első, nem is olyan fontos mondvacsinált indokkal. Igazából csak féltem. Rettentően féltem. Azt hiszem..biztos vagyok benne, hogy gyilkolni is képes lennék érte.
- Még azt is megtehetném, rohadt cuki csaj – közli velem vérig sértve.
Remek.
Nincs több MTV.
Mindig is tudtam, hogy problémás lesz ez a pubertálós időszak. Nem nézhet több Justin Bieber videóklippet. Már így a fülbevalós, női nadrágot hordó „fiúk” jönnek be neki. Talán ezért is akadt rá ennyire Sixre.
- És megtudtál bármit is?!
- Hát… nem terelődött rá a téma, na!
Édes istenem..
Halántékot masszírozva ingatom meg a fejem. Nem bírom…Nem bírom én ezt tovább. Idő előtt lesz idegösszeroppanásom.
- Candy..a sütőben van a kedvenc pizzád, kérlek menj el a boltba, és hozz abból a teából, amit szoktunk inni..
- De még van itthon.
- Kérlek. És ha kész a pizza, tálald ki.
Atyáskodó gondoskodással simítok ki arcából egy kóbor szőke tincset, majd miután meggyőződök arról, hogy elment – persze a pénzt én adom neki, jó „apához” híven- fegyveremmel felfegyverkezve sétálok be a nőhöz.
Már egyáltalán nem sajnálom.
Komolyan nem.
Ridegen, fegyveremet forgatva ujjaim körül állok meg előtte, tekintetem neki szegezem.
- Egy kezdőre nem jó vallatást bízni – közli sekélyes mosollyal.
Még hogy kezdő.. Semmit sem tudsz róla.
Semmit sem tudsz te erről az egészről.
Candy ezerszer többet jelent nekem mint egy szimpla kis kezdő, aminek ő gondolja. Mi több, szeretném, ha egy szép napon ő venné át a helyem, mikor én „nyugdíjba vonulok” Kanadába a kis kocsmámba. Azonban addig illő felkészíteni, és ez is a felkészítés része. Ki kell tapasztalnia a saját bőrén mi működik ,és mi nem.
Meg kell tanulnia hibáinak következményeivel élni, vagy segítséget kérni.
- Csak ne oktass ki. – rendezem le egyszerűen. Kezemben megszorul egy pillanatra a fegyver.
- Nem állt szándékomban – közli még mindig vigyorogva. Megölöm.
- Mi a neved?
- A magamfajtának nincs neve. Csak száma. Én vagyok a Hatos számú.
- Olyan nemigen van. Hogy kerültél bele a szakmába?
- Kiválasztottak. A Szolgálat összeszedi a gyerekeket, akik senkinek se kellenek, nem keresik őket. Kiképeznek… így nőttem fel. Nincs más. Egy táborban a semmi közepén, többedmagammal, amíg csak a legjobbak maradnak. Ezért vagyok én a legjobb, és te csak egy amatőr.
- Igazán? Akkor viszont egy valamit nem értek…
- Talán segíthetek sekélyes gondolkodásod felpezsdíteni egy kicsit.
- Megköszönném. Kérlek adj magyarázatot arra…hogy lehet az, hogy te, a legjobb, a vér profi jelenleg egy olyan amatőr ágyában heversz kiláncolva mint én, arcodon ezzel a szagos masszával. Várj, ne válaszolj. Hagytad magad, és amúgy is kloroform függő vagy. Imádod szipuzni.
Tekintetem ahogy hangom is. Lekezelő
Soha sem ismertem el igazán a nőket, és nem is fogom. Candy meg..nem igazán nő.
Őt is erősen lenézném, ha nem ismerném azt az oldalát, ami miatt magam mellett tartom.
Úgy tűnik egy pillanatig nem tud válaszolni. Határozottan megakasztotta a kijelentésem, s mélyen fel is háborította. Őt, egy ilyen NŐT senki nem nézhet csak úgy egyszerűen semmibe. Ahhoz neki is lesz egy-két szava. Illetve lenne, ha nem kezdene el Candyvel ércelődni.
- Azt hittem jobb mester vagy ennél. A kis barátnőd többet locsog mint a falusi vénasszonyok.
- Mert ő rendelkezik valamivel, amivel te nem.
- Mi is lehet az..gondolom nem az ész.
Ajkaim megrándulnak, mosolyom természetellenessé válik.
Lassan csúszik ujjam a ravaszra, s egy mozdulattal alig pár milliméterre lövök feje mellé a fejtámla falába. Pár száll haja az erős becsapódástól gyászosan alá is hullik. Nem sok, csak a végük.
- Ép koponyával. És ha te is megszeretnéd tartani ezt az állapotot, jobb ha mérsékeled a megjegyzéseidet Candyvel szemben.
- Áh, már értem..szóval a szaktudása miatt van itt.
- Ahogy te sem.
Újabb sértés.
Candy idő közben hazatipeg, bájos mosollyal ront be közénk közölve- kész a pizza.
Hát ez remek.
Kelletlenül eltéve a stukkert megyek ki, hogy kitálaljam, így ismét magára hagyva a veszélyes duót. Elszeletelem a pizzát, felvágom, majd kitálalva tányérra viszem be a szobába.
Candyét szokásosan a sarokban lévő kis asztalra teszem, ahol csodálatos manikűr készletét sorakoztatta fel. Ő műkörmös akar lenni, bár én jobban örülnék, ha afelé hajlana, amiben a legjobb. Szinte azonnal neki is lát, míg én vendégünk mellé ülve kezdem etetni.
Etetném ha elfogadná.
Azonban neki nem kell.
Én pedig nem fogom erőltetni.
Nyugodtan teszem le a tányért az éjjeliszekrényre, majd sajátomnak nekilátva figyelem hol „lányom”, hol foglyom.
- Mondd csak Candy, mi s szeretnél te lenni ha végeztél a közép suliddal?
- Műkörmös.
- És milyen cuccok is vannak ahhoz, hogy ilyen körmöt rakj?
- Van a zselés, meg van a porcelán.
- És mi a különbség?
- A porcelán szerintem szebb, de hamarabb törik és a körmöddel együtt.
- Mit szólsz Six, tetszene neked egy szép kis manikűrözés? Azt tudnád értékelni, nem? – vigyorodok el kegyetlenül- a jó öreg Kloroform bácsi álomba segítene, aztán mire felkelnél szép lennél.
- Meg ne próbáld.- közli velem ridegen.
- Pedig olyan szupcsi lenne! Olyan szép lennél mint én!-emeli fel karmos rózsaszín kezeit Candy.
Inkább nem mond semmit Six.
Talán jobb is. Talán csak nem akarja megbántani a lelkes és segítőkész lánykát.
Ahogy végeztem kimegyek, hátha ketten megoldják ezt az evés, ivás, miegyéb dolgot anélkül, hogy akár egyiknek is baja esne.
Végül is kimegyek mosogatni, tusolni.
Bekapcsolom a riasztót is, a telefonokat ki. Holnap aludni fogok.
Hamarosan Candy is követ jelezve hogy ő álmos. Six evett is, ivott is. A szükségleteit is sikerült elvégezni, és még hagyta magát vissza is bilincselni.
Különös..fogalmam sincs miért és hogyan történ ez meg. Talán céljai vannak még.
Minden esetre a félvér elmegy tusolni, majd aludni, én pedig bevonulok az éberen heverő, immáron tiszta arcú lányhoz.
- Odanézz, szinte ragyogsz. Jót tett neked a mézes- mogyorókrémes arcpakolás!
- Nehogy én is „megpakoljam valamivel” az arcodat…
- Már alig várom. – roskadok le mellé. – Nos?
- Mi nos?
- Mik a terveid velem? Hogy-hogy hagytad magad visszacsatolgatni?
- Meg foglak ölni.- közli egyszerűen.
Ez vicces.
- Tudod ez több okból is igazán vicces. És ironikus is.
- Még is miért? Nem menekülhetsz el..nem is bujkálhatsz előlem, és Candy sem fog megvédeni. Apropó Candy..miért tartod magadnál?
- Semmi közöd hozzá. Amúgy meg..tudod miért vicces…?
- Erre vagyok kíváncsi!
- Mert pontosan nekem is ezt az utasítást adta a vállalat. Likvidáljalak. Nem vetted még észre, hogy a hisztizős, robot munkáddal csak hátráltatod a céget? Úgy gondolják jobb lesz nélküled.
Csodálkozások egyvelege vár a lányra.
Egyfelől nem tudja miszerint Candy disszociatív személyiségzavarral küzd. Meghasonulása van, ami akkor jön elő, ha konkrét erőszak éri. Túlságosan is nagy benne a túlélési vágy, melyet tudat alatt épített ki magának, még gyermekkorában. Két féle reakció van arra, ha valakit kölyökként bántalmaznak: szembefordul vagy magába.
Candy az utóbbi volt. Magába fordult, s elméjében kiépített egy saját, képzeletbeli világot. Francis megvédi őt minden veszélytől.
Ami a legérdekesebb az egészben, Francis tud Candyről, de Candy nem tud Francsről. Vicces így felvázolni. És a legszebb az egészben: Candy egy pókot sem tudna agyonnyomni, „gonosz ikertestvére” azonban akár egy egész falut is képes lenne lemészárolni pusztán kedvtelésből. Bár ezt katalizálni kell benne.
Ezért tartottam olyan érdekesnek.
Másrészről, újabb meglepetés: pont őt, a sztár kedvencet akarják likvidálni? Talán hazudok?
MI féle kegyetlen játékot űzök én vele?!
Azonban egy valamit még én sem sejtek:
Hamarosan engem is meglepetések sorozata vár majd!
|
| Kita | 2014. 02. 12. 15:49:27 | #29329 |
Karakter: Six
Megjegyzés: Vinnynek
- Nagyon szívesen – biccent. Lehunyom a szemem egy gondolatnyugtató mély levegővétel után. De érzem, hogy merre mozog a szobában… és jelenleg épp felém tart. Szürke szemeimmel nyugodtan követem a mozdulatait, rezzenéstelenül. Aha, szóval más típusú ruha. Inkább nem mondok véleményt.
A bokám lefogja, nem mintha bármit is segítene, de nem ül jó pozícióban, hogy tényleges kárt okozhassak benne; egyelőre hagyom, hogy némi bátorságot gyűjtve, hogy a fegyverként is hasznosítható cipősarkat nem vájom a szemébe, közelebb üljön.
Aztán a sarkammal tervezem rekeszizmon rúgni, hogy amíg a levegőért küzd, kiszabadulva a torkára léphessek.
Mellé. Francba!
- Csak át akarlak öltöztetni, nyugodj meg! – hördül fel.
- Köszönöm, megfelel ez a ruházat – húzom össze a szemeim. Nem jön be a válasz, és épp elszánom magam, hogy nem adok neki könnyű munkát!
- Louis, te mi a szart csinálsz? – csattan valahonnan egy vékony női hang. Remek. Csodálatos. Pláne amikor megpillantom: egy plasztikbaba. Felszaladnak a szemöldökeim.
- Öltöztetek.
- De miért, és ki ez a lány és… miért késsel?
Komor arccal meredek fel, megőrizve a hidegvérem. Ez… meg… kicsoda?
- Neki miért ilyen é nekem miért nem? – bök a hasamra, amin a megfeszült tartás miatt előbukkannak az izmok. Mondjuk mert én edzek rá… amibe te beledöglenél.
- Remek kérdés. Talán megválaszolom, ha felöltöztetd és kiszedsz belőle némi információt.
És ezt természetesen a fejem fölött kell megbeszélni!! Amatőrök.
- Jó-jó, csak menjél már – tolja ki a tagot a szobából. Egyedül maradok ezzel a barbie-val. Ez komoly?
Elég szürreális élmény.
- Szia, Candy vagyok - int a… műkörmös ujjaival. Lassan érzem, hogy sokkot kap az agyam. Ne is foglalkozz vele, nem a te súlycsoportod! – Ekkora állatot, mint Luigi, hahh – sóhajt demonstratívan. Szóval Luigi.
Mennyire egyszerű lenne elkapni a lábaimmal a torkát és bezúzni a légcsövét, vagy egyszerűen megfojtani… de nem. Ez a butus kislány sokkal többet tud majd tenni értem.
Cseveg valamit, de kizárom a fejemből, viszont hajlandó vagyok együttműködést tanúsítani, amikor lerángatja rólam a nagyobb bugyi méretű nadrágot és a hátam is megemelem, hogy ki tudja kapcsolni a felső részt.
Nem válaszolok a gyermeteg kérdéseire… Megmozdítom a csuklóm. A kezem már kezd zsibbadni ebben a pózban. Bepucsítok, kinyomva a hátam hogy legalább az elfeküdt csigolyáim a helyükre ugráljanak.
Amikor a lány kimegy, hallom a beszélgetésfoszlányokat és egyáltalán nem tetszik, hogy mindenféle kencékkel kenjék össze az arcom.
- Hosszú és fájdalmas halálotok lesz – szűröm a fogaim között bosszúsan. Még hogy kifaggatni… pont ennek a légfejű barbinak…
De végre kimegy… a lányra nézek, mikor egy kendővel leszedte a felesleges minket a szemem körül. Most úgy festhetek, mint egy panda. De jó.
- Meg se fogsz szólalni egész idő alatt? – kérdezi Candy, mire kinyitom a szemem, rápillantva.
- Nincs sok kedvem mesélni. Épp ki vagyok láncolva. Nem túl kényelmes.
- Ja, hát tényleg nem tűnik annak – tűnődik. – És mi a neved?
Figyelmen kívül hagyom a kérdését.
- Elengednél?
- Tessék?! – hökken meg. – Eszemben sincs, Louis lecsavarná a fejem.
Bizalmasan emelkedek fel, megfogva a láncot az ujjaimmal, de zavart kifejezéssel az arcomon hanyatlok hátra.
- Ne csináld, ki kell mennem a mosdóba. Így Elég kényelmetlen lenne… Ne már!
Első: empátia. Megerősíteni azt a vonalat, ami közös a célszemélyben: jelenleg csak azt kell elérnem, hogy legalább az egyik kezem kiszabaduljon.
Őt nem kell megölnöm. Csak azt a Louist. Őt kell kiiktatni, mielőtt a Szolgálat megunja a várakozást.
- És ha szólsz Louisnak, mi lesz, kikísér? Te se mennél piilni, ha kísérget – hunyom le a szemeim.
Látom, hogy tépelődik. Nem olyan ostoba, francba.
- De tényleg csak a mosdó és vissza – néz rám meglebegtetve műkörmös ujjacskáját. – egy rossz mozdulat és lepuffantalak.
Szóval fegyver van nála? Annál jobb.
- Mégis mit csinálnék, nincs nálam semmi – pillantok ártatlanul, mire a kezem fölé hajol. Gyerünk…
- CANDY, TE MIT MŰVELSZ?!
A… rohadt életbe. Francba. Pár másodperc. Mennyi zavaró tényező…
- Elengedem pisilni… pisilnie kell!
- Meg vagy hibbanva?
- ÉN NEM!
Jesszusom. Olyan közel volt…
- Te hülye vagy? Ez egy bérgyilkos… és ha egy percre is elengeded bármelyik kezét, végünk, világos? Ezerszer kegyetlenebb a tag, mint amilyennek tűnik!
- Értem… sajnálom…
- Elnézem, ha raksz rá még egy adag mézes pakolást. Uborkát is kér a szemeire.
A kurva anyád.
Mogorván fekszek, lehunyt szemekkel.
- Louis tud bókolni – morgom halkan.
-Ó… hallottad? – hökken meg kissé a szőkített műanyagdarab.
- Nyitva maradt az ajtó – bökök kifelé.
- Na basszus – sóhajt fel, lerogyva az ágy szélére. – Tényleg… bérgyilkos vagy?
- Igen – biccentek. – A legjobb. És most mosd le rólam ezt a kencét.
***
Nem szeretek beszélgetni. Kicsit sem. Annak idején kiölték belőlünk a kommunikáció vágyát. Beszélni veszélyes.
És igazán agyzsibbasztó egy szőke plasztikbabával a szépségápolási tippekről beszélgetni. De tárgyalni, azt nem tud. De ha megnyerem a bizalmát… rendesen… Sokkal kevesebb gondom lesz.
- Candy! – lép be Louis, mire a kislány felé kapja a fejét. Épp a lábaim között ücsörög, merthogy úgy kényelmesebb, én pedig belementem ebbe a bugyuta bizalmas játékba. – Mi az isten… - hőköl hátra. Biztos a póz.
- Á, Luigi! – sikkant elégedetten. Némi kaján káröröm villan a szememben, ami felbőszíti a férfit – Képzeld, tök jól eldumálgattunk! Nem tudom, mi bajod… au, na! – kiált fel méltatlankodva, amikor a pasas elkapja a felkarját és kirántja a folyosóra. De az ajtó ismét nyitva maradt.
- Mi az szart gondolsz, ez fáj! – sikkant fel. Micsoda úriember…
- Jó hogy rá nem mászol!
- Még azt is megtehetném, rohadt cuki csaj – sértődik meg Candy.
- És megtudtál bármit is?! – hoppá, kezd elfogyni a türelem.
- Hát… nem terelődött rá a téma, na!
Viszont én megtudtam ezt-azt… elégedetten hunyom le a szemem. Candy naggggyon is kommunikatív. Louisról is elcsepegtetett egy pár információs morzsát. Sőt egyebet is. Például, hogy hol ez a lakás.
Nem túl védett.
Kinyitom a szemem, amikor Louis belép. Nem túl elégedett, és a szám sarkában bujkáló gúnyos mosolykezdemény sem tetszik neki.
- Egy kezdőre nem jó vallatást bízni – mondom a megszokottnál is nyugodtabban.
- Csak ne oktass ki.
- Nem állt szándékomban – hunyom le a szemem kajánul.
- Mi a neved?
Ú, begorombulunk? Ha az ember nem kiszámítható, könnyebben sebezhető…
- A magamfajtának nincs neve. Csak száma. Én vagyok a Hatos számú.
- Olyan nemigen van. Hogy kerültél bele a szakmába?
Elgondolkodok. Nem kéne válaszolnom, de nem árt, ha egy kicsit el van altatva a gyanakvása. Az ilyen alakokat fejbe lőni kevés…
- Kiválasztottak. A Szolgálat összeszedi a gyerekeket, akik senkinek se kellenek, nem keresik őket.
Rezzenéstelenül nézek a szemébe. Erre talán nem számított.
- Kiképeznek… így nőttem fel. Nincs más. Egy táborban a semmi közepén, többedmagammal, amíg csak a legjobbak maradnak. Ezért vagyok én a legjobb -mosolygok rá szinte gyengéden, mint az anyukaa rossz gyerekre - és te csak egy amatőr.
|
| Vinny | 2014. 02. 11. 23:50:51 | #29326 |
Karakter: Louis Lawson (Luigi)
Megjegyzés: (Six)
Igazából át kellett volna öltöztetni. De őszinte leszek, derekas és férfias: sokkal jobb így a kilátás.
Hanyagul az órámra pillantok, majd a feszes hasfalra, hosszú combokra, gömbölyű mellekre, és az egyenletes, nyugodtan szuszogó ajkakra.
Nem lenne ez annyira rossz, csak hát..a mellei. De mindegy.
Nézetemnek nonverbálisan is „hangot adva” rántom meg a vállam, majd hanyagul balomon pihenő órámra pillantva állapítom meg mennyi az idő.
Hamarosan meg kell érkezni Candynek is. Ismét Őszinte leszek: nem várom.
Nagyon lelkes lány, és hamar fejlődik, de mikor elvállaltam, nem tudtam még micsoda teher szakad a nyakamba.
Kim Sian az egyik távol keleti megbízásom során került be a képbe. Eredetileg tajvani származású, ám thai földön nevelkedett elszökött lánykáról van szó, akire embertelen körülmények között leltem rá. Drogos volt, és a testét árulta –stricije-. Ekkor volt tizenöt éves. Felkaroltam, és némi befolyást – és jó pár golyót- használva egyhamar én lettem a lány új „tulajdonosa”. Azonban egészen másra használtam, mint gondolta. Nekem nem a teste kell, soha nem is kellett.
Csupán úgy éreztem; annyi életet ontottam ki, hogy ideje lenne egyet helyrehozni.
Magammal hoztam Amerikába, és elkezdtem kitanítani. Mára már elég ügyes lány, szépen törekszik felfelé, akár a talajvíz. És a legjobb benne: a külseje.
Annyira ostobának és egyszerűnek hat, hogy senki nem nézi ki belőle:valójában egy időzített bomba.
Némán suvickolom, fényesítem a fegyvert, belső alkatrészeit pucolom.
Fontos, hogy rendbe tartsuk a dolgainkat. Elvégre mindenki tudja, rend a lelke mindennek.
Hogy hol is tartottam?
Igen.
Fel kéne öltöztetni.
Istenemre mondom, én még a ruháit is kikészítettem, de nem vett rá a lélek, hogy megszabadítsam magam eme csodálatos látványtól.
Végül is a mocorogás, és fájdalmas morranás riaszt ki mélaságomból.
Magához tért.
- Szép jó reggelt- húzom ki hátam leengedve fegyverem.
- Meg kellett volna ölnie, amíg megteheti.
Milyen bájos.
Látom az arcán, hogy kattog valamin hiába próbálja palázstolni érzéseit.
De ha ennyire akarja, legyen:
- Még arra is sor kerülhet.
Letéve a pisztolyt az éjjeliszekrényre mustrálom.
Látom rajta, hogy akarja azt a stukkert. És ha tehetné meg is szerezné. Akkor pedig egyhamar vége szakadna közös kis történetünknek.
- És most?
- Most egy darabig itt maradsz….eldöntöm hogy mi lesz.
- Csak nyugodtan, pillanatnyilag ráérek.
Milyen bájos. Hát, kicsim, ha ettől jobb lesz: jó darabig nem is lesz igazán más programod, mint az ágyam melegíteni. Persze nem teljesen ilyen formába..néha majd megfordítalak a hasadra hogy változatos lehessen a történet.
Azonban úgy gondolom túl komoly, és a hangulat is túl mélyen repül,így itt az ideje a jégtörésnek.
Gondolkodom milyen témákat hozhatnék fel, de egyetlen sem jut eszembe. Túlságosan is lefoglal ez a rövidnadrág.
- Jól nyomtad odabent.
- Köszönöm.
- Nagyon szívesen.
Látom mire készül, és ismerem is. Én is azt tenném. Kiroppantanám a csuklóm hogy kiszedjem az egyik kezem a bilincsből, onnan pedig bármelyik arra alkalmas tárgyal kinyitnám a bilincset. Talán ezért is vettem a kelleténél sokkal szorosabban. Ha ilyesmi is történne, minden bizonnyal megfogná a csuklóját, ami még így is vékonyabb mint tenyere, akár milyen formát felöltve.
Felegyenesedve lépkedek az ágy végébe, ahová már be is vannak hajtogatva a ruhák, melyeket kikészítettem neki, elvégre nem lehet itt ebben a határozatlan intervallumban ilyen dekoratív, ámbár minden bizonnyal kényelmetlen ruházatban.
És mivel ő nem tudja megoldani, így nekem kell.
Csakhogy van egy aprócska, hátráltató tényező.
A tűsarkú csizma.
Nem mintha nem lennék bátor vagy ilyesmi, csak hát azért mégis nagy élménynek számíthat egy jól irányzott gyomros egy ilyen borzalommal. Ami pedig a legszomorúbb, ha megpróbálom megközelíteni, nem pláne lecibálni róla a nadrágot, biztos vagyok benne, hogy egy ilyen tapasztalattal gazdagabb leszek. Megkockáztatom.
Aki nem nyer az nem mer. Vagy fordítva…tök mindegy.
Némán engedi, hogy húzzam a cipzárt a cipőjéről, azonban a biztonság kedvéért egyik kezemmel összefogom mindkét bokáját, és leszorítva lábait a matracra próbálok alkotni.
Érzem, hogy fontolja a rúgást, azonban erre csak akkor kerül sor, mikor már lekerült a cipő, és a falatnyi bőrnadrágot próbálom hámozni róla.
- Csak át akarlak öltöztetni, nyugodj meg.
- Köszönöm, megfelel ez a ruházat.- közli cinikusan, majd egy jól irányzott rúgással (és rajtam múlott szerencsével) CSAK az alhasamat találja el, nem pedig egyetlen kis barátunkat.
Ennek ellenére szarul esik.
Talán ezért is húzom fel magam annyira, hogy kis híján leütöm a lányt, erőszakosan vágom le róla a nadrágot a zsebemből előkerülő kinyitható vadászkéssel, nem törődve azzal mennyire is ellenkezik.
Erre a jelenetre ront be a mindössze 154 centis, rózsaszín, bolyhos kardigánban viruló Candy névre hallgató plasztik szörnyeteg is.
- Louis, te mi a szart csinász?- hökken meg nyafogó, vékony hangját hallatva. Erősen kihallható belőle az akcentus, amivel beszél.
- Öltöztetek.
- De miért, és ki ez a lány, és…miért késsel?
Értetlenül meredek a fejet ingató lánykára.
Szőke haját hátradobva lépdel mellém, végigméri a lányt, hosszas ideig elidőzik a hasán.
- Neki miért ilyen, és nekem miért nem?
- Remek kérdés..talán megválaszolom, ha felöltözteted és kiszedsz belőle némi információt.
- Jó, jó, csak menjél már..
Magukra hagyom őket.
Jó pár perc elteltével valahogy sikerül Candynek felvarázsolnia a csodálatosan (undorító) mutató ruhadarabokat a lányra, kinek karcsú válla kibukkan a póló hatalmas nyakánál. Túl vékony.
- Nem mond semmit, de legalább rá adhattam ezeket!
- Büszke vagyok rád. Mit kérdeztél?
- Melyik a kedvenc filmje, meg szokott-e sminkelni.
Homlokon csapva magam pillantok az ég felé.
És ő lesz a jövő legjobb bérgyilkosainak egyike. le a kalappal előtted Louis, ha sikerül kinevelned ezt.
- A kérdések a következők. Ki küldött, miért küldött, mi a pontos küldetésed célja, és hogy mikorra kell teljesítened.
Hallgat.
- Kérdeztem valamit.
- Talán csak nem érzi jól magát. Lemoshatnám a sminkjét, és rakhatnék rá arcpakolást…azt biztos jót tenne neki!- lelkesedik Candy.
- Persze, amit csak akarsz..a lényeg, hogy beszéljen.
Morog valamit a Six névre keresztelt lány, amiben fellelem a „mind meghaltok” csodálatos kombináció elemeit is. Nem igazán veszem a szívemre. Amúgy is egyszer meghalunk mind.
Végül is magára hagyom a lányokat. Ha meg akarok tudni valamit, azt előbb vagy utóbb úgy is elárulják nekem. Nem aggódom.
Azonban az, amire visszatérek…egészen meglep.
Fogalmazzunk úgy, hogy még a legjobb barátaimnak sem kívánnám ezt a jelenetet.
Azt, amikor a tanítványod –akit saját lányodként kezelsz- csak egy hajszál híján esik áldozatul ennek az ádáz nőszemélynek.
- CANDY TE MIT MŰVELSZ?!
- Elengedem pisilni…pisilnie kell!
- Meg vagy hibbanva?
- ÉN nem!
Elcibálva onnan markolok a vállára, megrázom.
- Te hülye vagy? Ez egy bérgyilkos…és ha csak egy percre is elengeded bármelyik kezét, végünk..világos? Ezerszer kegyetlenebb a tag, mint amilyennek tűnik.
- Értem..-motyog leszegve a fejét-sajnálom.
- Elnézem, ha raksz rá még egy adag mézes pakolást. Uborkát is kér a szemeire.
- Rendben, meglesz!
Candy boldogan vonul vissza a kínozandó delikvenshez, akin tovább folytatja szépítkezési kísérleteit. (És megkísérli a lehetetlent: válaszokat kicsikarni a jégtömbből).
Szerkesztve Vinny által @ 2014. 02. 11. 23:53:20
|
| Kita | 2014. 02. 11. 21:56:18 | #29324 |
Karakter: Six
Megjegyzés: Vinnynek
Hazafelé menet nyugodtan rendszerezem a gondolataim. Amint belépek az ajtón, bebiztosítok mindent és előveszem a laptopom, mire azonnal feljön az ablak. Elégedetten teem le a kabátom a székre.
„A megbízás teljesítette, az összeg át lett utalva a számlára.”
Elégedettség árnyalata fut végig az arcomon, ahogy levéve a cipőm ülök a székre. Edzeni fogok, utána letusolok és alszom.
„A kompromittáló ügynök még életben van. A Szolgálat elégedetlen.”
Sok volt a civil – válaszolok kissé kelletlenül. Bár ez általában nem okozott volna gondot, most túlságosan is zavaró tényező volt.
Sokáig csak a kurzor villogott, én pedig az ujjammal csendesen dobolok a műanyag felületen.
„Új megbízás. Elfogadja?”
Természetesen. Miközben a sötét ablakban végigfut a töltés csíkja, megrebben a kép. Egy pillanatra kikerekednek a szemeim, teljes testtel a gép felé fordulok, ujjaim csendes kattogás közben zongoráznak a billentyűzeten.
Valaki bele akar mászni a szerverembe!
Talán már sikerült is neki, de a megfelelő időben ki tudom taszítani. És az, amit találhatott… talán semmi. A gép szinte teljesen üres. Nincs felhasználható adat…
Kinyílik a tájékoztató ablak, fénykép, adatok, találkozási helyek, név és cím… valamint a megbízás körülményei.
„Elfogadja a megbízás körülményeit?”
Csendesen nézek a villogó kurzorra.
Igen.
„A Chang megbízás összege siker esetén holnap átutalásra kerül.”
Lehúzom magamról a pulóverem, leterítve a szék támlájára.
Edzéshez ötlözöm, felvéve egy sportmelltartót és egy egyszerű melegítőt, nem kell semmi más… felugrok, a plafonra erősített húzódzkodó rudat elkapva, felhúzom magam…
***
Másnap korán reggel felkelve megiszom a kávém, felfedezve a helyet. Kijáratok… összevetem a látottakat a tervrajzzal.
A megbízatás az egyik belső szobában lesz… elegáns bőrkesztyűs kezem a zsebembe mélyesztem. Ma este, pontosan.
***
Semmiből sem tart belépni hátul. Tudom, merre kell mennem, az egész tervrajz a fejemben van.
Megvan a terem.
Hátramegyek a lányok öltözőihez, melyek a nőiesség összes burzsuj jellegzetességével vannak elhalmozva… megrándul a szemöldököm finoman.
- Elnézést – öltök fel egy elegáns mosolyt, amikor meglátom az egyik lányt. A fejemben van: Ő kell nekem.
- Jesszusom, mit akarsz? – hökken meg a lány. Vékony, de a melle irreálisan nagy. Szilikon. A haja pótított, de az izomzata némiképp funkcionális.
- Nincs semmi gond – nézek rá továbbra is nyugodtan, még akkor is, amikor belenyomom a nyakába a nyugtatóval teli injekciót.
Végigmérem a ruháját, mikor a földre rogy. Némiképp degradáló. És hova teszem a pisztolyt…?
***
Könnyedén haladok végig a folyosón, könnyedén ringatva a csípőm is… a hajam felfogattam, az alig cuccok rajtam vannak.
És tudom, amit tudok. Megtanították az ilyen fortélyokat. Többet is, de az ember soem lehet elég felkészült. Vannak esetek, amikor sokkal tovább kell menni, úgyhogy egy ks fenékrisza meg se kottyan.
Azt is elérem, hogy a célszemély le se tudja venni rólam a szemét… finom ringatásal és látvánosabb elemekkel.
Mit ki nem hoz a férfiakból, ha egy nő a seggét rázza, elég szomorú.
Lassan siklok le a színpadról, a célszemély tekintetét végig tartva, finoman csusszanok az ölébe; csípőm az öléhez szorítva fúrom az ujjaim gyér hajába, átkarolva a fejét…
Megragadva az állát egy mozdulattal roppantom el a nyakát, majd amint a gorillái is reagálnak, a hullát magam elé rántva használom pajzsnak, nekilökve az egyik testőrnek kaparintom meg a gorilla pisztolyát
Mielőtt a biztonágiak beérnének, kilépek a hátsó ajtón. Átöltözök és hazamegyek.
De valaki elkap: rossz érzés, hogy némi profizmus van benne, ugyani lefogja a kezeim is és a számhoz nyom egy rongyot.
Kloroform! Azonnal visszafogom a levegőm, dobva magamon egyet hogy a súlypontot átbillentve lerázzam magamról, de láthatóan ki tudja védeni.
Én pedig lassan megfulladok… sötétül a látásom.
Francba! Velem nem szórakozhatnak így!
Aztán érzem, hogy csak az árnyék karjai fognak fel az ellen, hogy a földre rogyjak. A fenébe.
***
A tudatom hirtelen kapcsol be, de a testemnek nem hagyom, hogy mutassa. A számnak és az orromnak borzalmas a bukéja, a fejem is hasogat. Ezért régi és elavult a kloroform….de olcsó.
Viszont ha a másik cég embere kapott el, miért élek még? Nem szokványos.
Biztos más a programja.
Lassan nyitom ki a szemem – most kivételesen smink is van rajtam. Mennyire kellemetlen…
Megfeszítem az alkarom: összebilincselte a csuklóim. A lábam szabad. De a ruha maradt az, ami a lebujban vettem magamra.
Pisztolyolaj és tisztítófolyadék ismerős illata. A hasamon megfeszülnek az izmok, ahogy megmozdítom a lábaim is.
Á, a borostás férfi. De akkor is, ostobaság volt, hogy nem ölt meg azonnal.
-Szép jó reggelt – egyenesedik ki ültében. Lassan, higgadtan engedem ki a levegőt, hogy kitisztítsam a fejem, a szememmel követve a mozdulatait.
- Meg kellett volna ölnie, amíg megteheti – mondom nyugodtan. Kétséges, hogy ez volt a programban.
- Még arra is sor kerülhet – teszi le a pisztolyt maga mellé, amit egy pillanatig vágyakozva bámulok.
- És most? - kérdezem higgadtan, lehunyt szemmel. A csuklóm lassan feszítem a bilincsnek, de felkészült. Francba.
- Most egy darabig itt maradsz… eldöntöm, hogy mi lesz.
- Csak nyugodtan. Pillanatnyilag ráérek – vonom meg a vállam. Elcsendesedek, nem mozdulok az ágyon. Menj már ki… utálom, ha néznek. És nem i marad csendben, hogy legalább pihenni tudjak; vagy kitalálni valamit.
Micsoda dráma. Megrándul a szemöldököm arra gondolva, hogy micsoda következményei lesznek annak, ha a Szolgálat rájön a hiányomra. A pénz át lesz utalva… de nem jelentkezek be.
Nem adok sok időt a vendégeskedésnek… pár napot, legfeljebb. Utána ránk eresztik a tisztítóosztagot, és mindkettőnket megölnek.
Ki kell szabadulnom és végezni ezzel a kellemetlenkedő alakkal. Én vagyok a legjobb, sosem hibázok – ezt a megbízatást is tökéletesen teljesítem.
Nem az én… súlycsoportom.
- Jól nyomtad bent – dobja keresztbe a lábait, lustán felvonom a szemöldököm. Ha ez bók a rúdtáncos-fenékriszálós kliséhez…
- Köszönöm – biccentek egy aprót.
Elmerengve néz rám, de én hidegen, rezzenéstelenül nézek a szemébe. Ha egy picit elfordul, ki tudom fordítani a csuklóm izületét, hogy kihúzzam…utána pedig nem hinném, hogy sok problémát okozna.
|
| Vinny | 2014. 02. 11. 00:15:01 | #29313 |
Karakter: Louis Lawson (Luigi)
Megjegyzés: (Six)
Nem tudom még is mióta szegődtem el bérgyilkosnak. És hogy miért, és ami a legfontosabb: meddig fogom csinálni. Azt tudom, hogy jelenleg van egy fontos megbízásom, aminek a végén annyi zsetont fogok leakasztani, hogy nyugodtan megnyithatom a csodálatos kis kanadai kocsmámat. Helyes szarvas fejjel, kandallóval, fenyőpulttal aminek márvány a teteje, és azokkal a retro, oldschool kis játékgépekkel. Na és persze a zeneautomata. AZ LESZ A LÉNYEG BENNE!
Egy hajnali ötös ébredés után beleütöm napi két tojásomat, a tejet, egy-két brokkolit a turmixba, majd összekeverve őket hajtom fel egyhamar, hogy aztán jöhessen a napomat meghatározó korai kocogás.
Már a katonaság alatt megszoktam a reggeli testedzést, talán beláthatatlan következményei lennének annak ha elhagynám ezt. – ezért nem is teszem meg.-.
A korai, kertvárosi futást követően jöhet egy gyors zuhany, majd az öltözködés. Nyolcra beszéltem meg egy kávézóban a találkát egyik megbízómmal. Nem lesz hosszú, és tartalmas sem.
Pontosan nyolcra érek oda, azonban a fogyasztást kihagyom. Vagyok annyira paranoiás és szemfüles, hogy ne igyak vagy egyek olyan dolgokat, melyeket nem én készítek –még ha vendéglátó egységről is van szó-.
A magas, ballonkabátos sötét alak egyhamar meg is érkezik. A telefonban említett rejtett szavakból érthető rébuszok most életszerűvé avanzsálnak. Megkapom a képét, és pár – alig értelmezhető adatot-. Csinos lány, magával ragadó szemekkel..és..lapos mellel.
Igazából nem lapos, de ez egy releváns megállapítás. Kisebb mint amihez szoktam, és elviselem. A barátja biztosan sokat panaszkodik neki miatta. Csináltassa meg. ÉN legalább is biztosan panaszkodnék.
Megalománia…
Beteg gondolatfoszlányomon szélesen vigyorodom el, amit nem igazán tud hová tenni megbízóm. Az előleget megkapom –anélkül nem is dolgozom- két hetet kapok rá, hogy megtegyem. Elég..még sok is. Elvégre ez csak egy nő. Mit nő..kiscsaj.
Persze azt nem tudom, hogy mindössze egy gyönyörű színjáték két gyönyörű bábjaként funkcionálunk. Ha tudnám helyből lőném agyon a férfit, aki átadja az aktákat. Végül is kezet fogok vele, megkapom az előleget, és konszolidált keretek között távozom.
A hajtóvadászat elindult.
….
Rengeteg előnnyel jár az, ha katonának képzetek ki. Például kiváló nyomkövetési képességekkel, és ami még fontosabb: megannyi kapcsolattal. Ezért is szerzek annyi információt róla amennyit csak tudok. Meglesem hol kávézik, hogy indul a napja, hol fejezi be.
Mikor mit tesz.
Még szerencsém van egy munka közbeni aktualitáshoz is. Remekül képes a káoszban mozogni. És talán, sőt biztosra veszem azt is:felismert.
Tudja, hogy követem.
Hazáig visz az utam. Hozzá hazáig.
Este, egészen este, egy –az övéhez közeli – épület tetején hasalva figyelem meg mit is csinál. A laptopjával babrál. Az eszközre téve a zoom-ot figyelem mit butít. Ellentétben korával, egyáltalán nem a közösségi portálokat, vagy cikkeket búj. Valami egészen puritán, egyszerű szoftver van rajta. Újabb zoom: valami parancs. De nem látom magát a szervert.
Idegesít…
Aztán eljön a pillanat, amikor a szar is belém fagy.
A lány egyenesen rám pillant.
Jeges szemei felém szegeződnek, szemrebbenés nélkül figyel.
Lehúzva fejem fekszem hátamra, némán, dobogó szívvel meredek fel a csillagos égre. Majdhogynem fél órát heverek még ott, hogy biztosan elaltassam figyelmét, majd nesztelenül, észrevétlenül mászok le hogy aztán észrevétlenül menjek haza.
…
Hazaérve szinte azonnal hívom a haverom, Gerryt. A hadseregben együtt szolgáltunk, jelenleg azonban szabadúszó kódfeltörő. Kód, és rendszer orrgazda. Hajnali kettő van.
Egyhamar fel is veszi, a háttérből lövöldözés hangja és szitokszavak szűrődnek ki.
- Csá haver.
- Gerry, lenne egy kis feladatod.
- Bocs, épp nem érek rá, gameben vagyok.
- Ne csináld mert két telefon és kiköttetem az interneted.
- Jó, mondjad- mordul fel-.
- Lenne egy feladatod. Nem tudom milyen szerver, nem tudom mivel foglalkozik, de fekete az alapja, csak parancsokat adnak rajta, és a kommunikációért felelős. Egy bérgyilkos cég közvetítő eszköze.
- Ez így elég karcsú haver..
- Tudom, de megfizetem.
- És még is hogy kezdjek neki?
- Vesd össze az összes ilyen céggel, valószínűleg rejtett szerverről dolgoznak.
- Mikorra kell?
- Tegnapelőttre.
- Vágom. Majd jelentkezek.
- Jó éjt.
Kinyomom, majd egyhamar én is nyugovóra térek. A riasztórendszert bekapcsolom, fegyveremet élesítem, és magam mellé helyezem. Soha sem tudhatod miféle meglepetés ér.
….
Másnap délután telefonom csöngése riaszt szokásos edzésem mélaságából. Zihálva veszem fel.
- Mondd.
- Megtaláltam a szervert. Nem volt könnyű, szinte lehetetlen belenyúlni, de tudod mi volt benne?
- Na mi?
- Találkozzunk, nem telefon téma.
- Oké.
Leteszem, és elindulok Geryhez.
Más választásom úgy sincs.
…
- A csajnak ki kell iktatnia valami ügynököt, akit rá állítottak.- közli határozottan, a boxerben ücsörgő, szőrös férfi.
- Nem vagyok ügynök.
- Tök mindegy.
- És nem tudtad megmásítani a parancsot?
- Nem haver..így is megküzdöttem vele és hatvan másodpercre tudtam csak betörni a rendszerbe.
- Mindegy..mit olvastál még?
- A következő delikvens nevét. Robert Chang, A42. Holnap, este 7.52.
- Kösz haver.
Egy vaskosabb borítékot csúsztatok elé, hálám jeléül megpaskolom a vállát, majd távozom.
A holnap este boldog és kevésbé boldog meglepetéseket fog biztosítani.
Számomra és számára legalább is.
…
Az A42 a legszínvonalasabb stripteas bar Brooklynban. Igazából csak az elit jár oda. Egy kevés pénz fejében azonban egyhamar én is beleolvadhatok az öltönyös tömegbe. Egyenesen a privát szobák felé veszem egy bimbódíszes tourist guide-al együtt. Egyhamar meg is pillantom a már rég folyó munkát, előadást.
Ő az.
Bár maszk van rajta, a melleiről megismerem.
Túl kicsik.
Kissé oldalra billentve a fejem figyelem kecses, vad mozdulatait. Szemét le sem veszi egy kínai, öltönyös tagról, aki megigézve figyeli.
- Cicus, mutasd meg nekem merre van a művész bejáró. A folyosó érdekel a legközelebbi kijárathoz.
- Nana tigris..szöktetnél?
- Nem…- emelek elé pár bankót.
Egyhamar a kezemre fogva húz oda.
Nekem már csak várnom kell.
A lány elmegy, egymagam ácsorgok a félhomályban, egy eldugott, sötét sarokban, egyenesen az ajtóval egy vonalban. Sehogy sem lehet kibökni.
Előhúzva szövetzsebkendőmet lötykölök rá a belső zsebemben lapuló laposüvegből egy kevés kloroformot, órámra pillantok: 7.50 PM…még két perc.
Szívem a torkomban dobog, orrcimpáim kitágulnak.
7.51….a vihar előtti csend.
7.51.1
7.51.2
Idegesen dobolok párat ujjaimmal, kitágult pupilláimmal az ajtó felé pillantok.
7.51.40
A zene dübörög, ritmikája gyorsul.
7.51.50
Elfog a baljós érzés, izmaim megfeszülnek. Pattanásra készen ácsorgok, vizslatom az ajtót, egészen a falhoz lapulok hogy észrevétlen legyek.
7.51.59
Hatalmasat dobban a szívem.
7.52.00.
Velőtrázó sikoly rázza meg a termet – mely csak tompán szűrődik be-, lábdobogások, egy-egy lövés dörrenés. Aztán a kecses test a kicsapódó ajtón siklik el mellettem. Illetve siklana.
Könnyed mozdulattal lépek ki, s hátulról elkapva ölelem át karcsú derekát, magamhoz rántom.
Szinte azonnal arcához szorítom a kloroformot.
Bivalyerős..
Vergődik, szabadulni próbál. Lábon tapos, gyomorszájon könyököl, próbálna megfordulni, azonban erősebben szorítva fordítok magunkon, a falhoz szorítom. Nem tud szabadulni.
Lassan lenyugszik, majd elernyed.
Őszinte leszek…nagyon fáj ahol megütött..kibaszottul szar érzés..még egy kis epe is feljött.
Annyira romantikus a pillanat, hogy talán még meg is szerelmesedem így Valentin nap közeledtével.
SE.
A vékony, melltartós, rövidnadrágos és combközépig érő csizmás lányt felkapva viszem ki az autóhoz, majd megkötözve, fejére egyetlen lyukkal ellátott maszkot húzva (igen, nem a legcélszerűbb, de bele van építve a szájat tompító, és a szemet takaró fontos kombináció- még ha undorító is az egyéb használati funkciója-) dobom be a csomagtartóba.
A kloroform kitart, de a biztonság az mindig fontos.
Szerencsére csipkerózsika átalussza az utat, így a hangszigetelt, aprócska, de jól felszerelt lakásomban már tökéletes állapotban fektethetem az ágyra, hogy aztán jó pár acél bilincsel odarögzítve biztosítsam mindkettőnk nyugalmát.
Eltávolítok mindent a közeléből, amivel én ki tudnék szabadulni.
Így egyvalami marad csak hátra.
Mellé húzva a székemet ücsörgök rágyújtva, fegyveremet tisztítgatva.
És várok.
Várok, hogy Six magához térjen.
És hogy miért nem ölöm meg?
Nem tudom..érdekelnek a dolgai. Honnan jött, és mit tett. Mit tehetett egy ilyen lapos kis dög, amiért a saját szervezete akarja elpucolni a színről.
|
| Kita | 2014. 02. 03. 10:56:16 | #29232 |
Karakter: Six
Megjegyzés: Luiginek
Csendesen nyitom ki a szemem, nem változtatva a légzésem menetén. Oldalra pillantok: 8.00. Remek. Ma még épp ráérek.
Szokásos rutin: felkelek, kávét főzök, letusolok. Köntösben megreggelizek, egy kicsit újságot lapozok – érdekelnek a hirdetések.
Felöltözök, sminkelek. Ma úgy döntök, hogy kontyba csavarom a hajam, a frufrum eligazgatom, miután felveszem a kabátom. Teljesen normálisan nézek ki – térdig érő, sötétszürke ballonkabát, fekete nadrág, ízléses csizma.
Az különböztet meg, hogy a ruha alatt egy karcsú csövű pisztoly lapul, a rászerelt hangtompítóval, az övemben pedig két plusz tár.
Magamhoz veszem a laptopom.
Normálisnak is mondható – a fiatal nő munkába igyekszik. Kifogástalan, de nem feltűnő. Sose tűnjünk ki, ha a munkaadó nem kívánja. De az ajtón betörés elleni bomba, az ablakban kötél. Magasan lakok, de menekülő utat mindig biztosítok magamnak.
Nyugodtan sétálok a buszmegállóba – minden meg van tervezve, nem kell sokat várnom, közben nyugodtan az egyik fülembe teszem a fülhallgatót, zenét választva.
Utána beballagok a városba, az órámra pillantok – még van egy órám. Tervezek venni egy ismerős helyen egy kávét és egy süteményt, majd kényelmesen kimegyek a kijelölt helyre.
Beállok a sorba a kávézóban, egyenes háttal állva böngészem a falra rótt itallapot. Valami kellemesen édeset. Mondjuk egy latte? De az a csokis muffin is remekül néz ki.
Érzem, hogy bevibrál a mobilom a zsebemben, nyugodtan, feltűnés nélkül varázsolom elő.
„Azonnal vegye fel a kapcsolatot az Irodával!”
Nocsak. Épp kikapom a kávét és a süteményt, majd elvonulva egy oldalsó sarokba, hogy mögém ne ülhessen senki, felnyitom a laptopot, begépelve a kódom. Azonnal kijön a kép és a két ablak, már vár az üzenet.
„Fokozott óvatossággal járjon el a Browen megbízással kapcsolatban. Értesüléseink szerint megfigyelhetik önt.”
Felvonom a szemöldököm, összepréselve az ajkaim, miközben lassan az ajkaimhoz emelem a kávéspoharat. Ujjaim finoman táncolnak a billentyűzeten.
„Megbízható a forrás?”
„Mint mindig. Egy ellenséges cég embere is rá lehet állítva a célpontra, feltehetőleg az ügynökre is.”
Ez hízelgő, török le egy darabot a süteményből. Szóval engem is kiiktatna, ha kap rá lehetőséget.
„Értettem. Egyéb adat?”
„Ha felfedezi konkurencia emberét, iktassa ki.”
Lecsukom a laptopot, visszasüllyesztve a táskámba, majd kényelmesen hátradőlve keresztbe dobom karcsú combjaimat, az ajkamon lassan végighúzva a pohár peremét. Csendes akciót terveztem, egy nyilvános fejlövés, semmi extra. Ez elég… kényelmetlen. Ráadásul egy mási szakmabelire is felügyelni felesleges macera.
Egy arcizmom sem rándul, csak a szemem vezetem körbe, elég egy pillantás, hogy megfigyeljem a helyzetet és az arcokat. Az elegáns, vékony órára pillantok a csuklómon, majd összeszedem magam – a kávé papírpoharát a maradékkal együtt a szemetesbe dobom, ahogy a muffin papírját is.
A szívverésem se gyorsul fel, pedig nyilvánvaló a fenyegetettség.
Ha a másik már ráállt az ügyre, előreláthatóan megfigyel. A kabátom zsebéből komótosan veszem elő az elegáns vonalú, sötét üvegű napszemüveget, hogy ne lehessen követni a pillantásom.
Lassan idő van.
***
Kifürkészve az áldozatot mindent tudok róla, amit tudnom kell. Fejben összerakom a lépések menetét.
Napirend. Egy szokás, hogy az igazgató minden nap ugyanabban az időpontban ugyanott halad el. Talán fél másodpercem lesz, amíg a tökéletes pontba lép…
Nyugodtan sétálok az utcán, beleolvadva az embertömegbe, de a szemem megvillan a szemüveg alatt – egy arc.
Nem nehéz eltéveszteni, borosta, jellegzetes vonalú áll. A kávézó kirakata előtt haladt el csupán egy pillanatra. De ismét itt?
Két strigula.
Az órámra pillantok, mintha szorítana az idő, és egy nagyobb turistacsoport takarásában egy oldalsó utcán vágom le az utat. Még ráérek.
A téren ismét ugyanaz az arc. Annyira ráér, csak bóklászik, egy pillanatig se néz felém, de Ő az. Ezek szerint tudja, ki vagyok, márpedig nekem senki se köpjön a munkámba, mert megjárja.
De nem elég a sejtés, kell egy apró momentum, amivel elárulja magát… és feltételezem, neki is.
Egy mozdulattal se árulom el magam, nyugodtan sétálok: felé. Mintha épp arra vinne az utam. Nem nézek rá, nem fordulok felé, nem mutatom egy pillanatra sem az érdeklődésem iránta. Elvégre bőrkabátban van bakancsban, cigi lóg a szájából és borostás, én pedig jelenleg egy jól szituált, irodában, vezetői posztban dolgozó nőnek nézek ki.
De a hóna alatt dudorodó pisztolytáska és az övében megcsillanó plusz tár elég bizonyíték. Egy pillanatra eljátszadozom a gondolattal, hogy egyszerűen kirántom a pisztolyom amikor mellé lépek, és mire felém fordulna, a szeme közé lövök…
Egy pillanatra egy méteren belül kerülünk egymáshoz, nincs közöttünk senki és semmi. A kabátom talán még hozzá is ér ebben az apró, de végtelen gondolatnyi időben… Aztán a pillanat elmúlik, én pedig figyelembe se veszem a létezését.
Egyetlen, számomra problémát okozható momentum – ha beleköp a célszemély útvonalába, vagy engem zavar meg. Azt nem tűröm.
Az órámra lesek. Még szerencse hogy a Szolgálat nem kíváncsi, hogy miként tervezem az ügyeimet, ha a megrendelő elvárásának megfelel. Így a részletek egyedül az én fejemben léteznek.
Szóval követnie kell engem. Ez esetben csak le kell ráznom… megzavarni.
Megközelítőleg hat percem van felérni a megadott helyre és összeszerelni a puskát. Két perc odaérni, egy a szerelés. Három percem van kiiktatni a kellemetlenkedő illetőt.
És mindezt úgy, hogy én magam ne keltsek feltűnést.
A lehetőség mindig adja magát, csak tudni kell élni vele, biccentek elégedetten, mosoly nélkül, amikor megpillantom a Lehetőséget.
Egy biciklis futár képében. Szinte meg sem kell állnom, célvonalban vannak az események, és én gond nélkül el tudok oszlani a tömegben. Ahogy szerencsétlen alany kikerült volna, hogy elvág előttem, az ruhám ujjából előkerült pengével egyszerűen belehasítok a gumiba, ugyanazzal a villámsebes, láthatatlan mozdulattal elvágva a fékhúrokat is.
Az eredmény kacsázás, én pedig megtorpanás, szemrebbenés nélkül hallom, ahogy az elterülés közben a sérült jármű kis híján leviszi a lábáról az engem követő férfit is. Az emberek csoportosulásában nekem két másodperc elég, hogy eltűnjek a szeme elől.
Immáron követők nélkül sietek fel a kinézett célhelyemre, az ott levő fémes aktatáskából elővéve a mesterlövész puskát, pár mozdulattal profin, precízen összecsatlakoztatva, majd az ablakba támasztom, a távcsőbe pillantva. Az órámra lesek: harminc másodperc és kibukik a sarok mögül. Egyetlen golyó.
Utána meglepem magam egy isteni ebéddel.
Öt… négy… három…
az ujjam remegés nélkül feszül a csőre, majd amint a célpont előbukkan, halálpontos lövéssel lerobbantom a fél fejét, ahogy a golyó betör a halántékának gyenge csontját, lerepítve az arca másik felét.
Puska össze, bőrönd be és mehetek dolgomra. Még egyszer utoljára belelesek a távcsőbe, figyelve egy kósza pillanatig a sikoltozó embertömeget, de nem kimondottan érzek szánalmat, részvétet vagy akár sajnálatot. Mindenki végzi a maga munkáját.
És a tömegben megint ott az az irritáló borostás arc. Még egy golyó? Nem lenne több gond.
Nem… túl sok a civil.
Elkapom a szemem és sebesen összecsomagolva eltűnök az egyik hátsó utcában.
|
| Ichi-nii | 2011. 10. 02. 20:43:43 | #17092 |
Karakter: Mikato Kirai
Megjegyzés: /Mayának/
Felkelek, lassan nyitom ki szemeim, ismét a szokásos plafon látványa fogad. Felülök az ágyon, kipillantok az ablakon. Napsütés, és egy kis szél. Ez most pont ideális. Felpattanok, majd leveszem egyenruhám a fogasról és lesétálok a fürdőbe. Egy gyors zuhany, fésülködés és fogmosás után elveszek egy szendvicset és egy palack kólát az asztalról és beteszem a táskámba ami már az ajtó előtti küszöbön hever. Miután végzek felveszem a sportcipőm, majd a táskát a vállamra csapom és kinyitom az ajtót.
- Elmentem. – szólok hátra a húgomnak, mivel ilyenkor még csak ő van ébren. Lassan de biztosan beérek az iskolába. Fellépcsőzök a harmadik emeletre, jobbra fordulok és a folyosó végi osztályban foglalok helyet. Az órák szokásosan unalmasak, és most már a szünetekbe se mehetünk ki a folyosóra, mert betiltotta az igazgató. Egyetlen örömöm a PSP, amin egy most megjelent játékkal játszok az órák közti 15 percben. Mikor vége a tanításnak, kedvem támad elmenni a közeli játékterembe, megnézni van-e valami újdonság. És van is, de csak egyetlen egy lány áll a két személyes játékpult előtt. Egy ideig nézegetem, hogy vár-e valakit, vagy csak játszani szeretne, aztán mikor felveszi a táskáját és már lépked el odaszaladok hozzá.
- Azzal az új játékkal akartál játszani? – kérdezem meg lihegve, nem a legjobb most a kondim.
- I..igen… de úgy látszik csak én… - motyogja, elpirul és lesüti szemeit, nem tudom mi baja van.
- Pedig én is szívesen játszanék vele. – mosolygok rá, majd kikerülöm és intek neki egyet, hogy jöjjön. Gyorsan utánam szalad, én bedobok egy pénzérmét a gépbe, és elkezdünk játszani. Majdnem meg is nyerem a menetet, de elképesztően jól használja a konzolt, ezért az utolsó pillanatokban egyenesen lesöpör.
- Azta, marha jó vagy! – csodálkozok a pontokat nézve. Rekordot döntött, bár eddig nem sokan játszottak előtte. A képernyőt figyelem, hogy mit ír be névnek, de üresen hagyja a mezőt ezért a szokásos „AAA” jelenik meg a neve helyén – Miért nem írtál be nevet? – kérdezem kicsit értetlenül nézve, de egy szót se szól, csak néz maga elé elpirulva.
- Valami baj van, Aaa-san? –kérdezem vicces hanglejtéssel áthajolva az ő pultjához.
- N..nincs semmi baj, és van nevem is! – kicsit megemeli hangját, majd hirtelen még jobban elpirul – Izé.. bocsánat…
- Haha! –nevetek fel – Azért látom benned is van energia. – mosolyodok el – Akkor be mutatkoznál?
- Kizuki Takana…
- Üdv, Takana-san! – kapom el a kezét, feljebb emelem és mosolygok egyet rá – Mikato Kirai. – mutatkozok be én is – Na egy visszavágó? Hidd el, most már simán elverlek! – elengedem a kezét és visszafordulok a pulthoz, majd már játékállásban vagyok, amikor a gép azt jelzi, hogy lejárt az időnk.
- A francba, hogy nem hoztam magammal több pénzt… - sóhajtok egyet, majd vállamra kapom a táskám és a lány arcát kémlelem, még mindig tisztára ki van pirulva - Lázas vagy, hogy ennyire vörös a fejed?
- Dehogyis! – emeli fel megint a hangját, amire ismét elmosolyodok.
- Ilyenkor tök aranyos vagy. – mondom, majd megint elfordul, és előre lép párat.
- Most mennem kell… sz… szia!
- Áh… szia… - intek egyet, majd sóhajtok és utána nézek. Elfordul és sietős léptekkel halad tovább. Lassan én is elindulok, hiszen még haza is kellene érnem, és nincs is nálam több pénz, hogy játsszak. Fogom a motyóm, és elindulok a park felé. Friss a levegő, mint mindig. Lassan, zsebre tett kézzel sétálok a parkon átvágva hazafelé, amikor az egyik padon meglátom Kizu.... akarom mondani Takanát.
~ Mit keres itt? És miért pont itt?! Na mindegy, nyugalom, csak elsétálok előtte, mintha észre se vettem volna… ~ gondolom magamba, közbe megállok és rá bambulok. A PSP képernyőjét bújja, ujjaival gyorsan nyomogatva a gombokat, szemét lassan, ide oda kapkodva figyeli a játékot. Magabiztos léptekkel próbálok előtte elsuhanni, de egy kiskutya a lábam útjába áll, amitől hírtelen hátrabukok.
- Francba… - ülök fel és simogatom a fejem, majd a kutyusra nézek, aki már rohanna el de elkapom a mellkasánál, majd ölembe teszem – Hát te mit csinálsz? – kérdezem tőle, majd felállok. Ez kislány szalad hozzám, kezét felfelé nyújtva. Kezébe rakom a kutyát, és megsimogatom a fejét.
- Legközelebb tedd pórázra, akkor nem szalad el. – mosolygok.
- Köszönöm Onee-chan! – mosolyog rám a kislány, majd visszaszalad oda ahonnan jött. Táskámért nyúlok, amikor tekintetem találkozik a padon ücsörgő lányéval. Nyelek egyet, majd felveszem a táskám és egy erőltetett mosolyt vetek rá.
- Milyen vicces, hogy itt is találkozunk. – mosolygok tovább, majd a fejemet kezdem vakargatni a tarkómnál.
- I... igen… Hehe… - megint elpirul, és így nevet a szó végén egy kicsit. Ekkor egy hangos dörgést hallunk meg, majd pillanatokon belül elkezd szakadni az eső. Az égre pillantok, majd Takanára, az iskolai felsőt leveszem, és közelebb lépek a lányhoz.
- Tessék, tedd a fejedre, legalább nem ázol meg annyira. – nyújtom neki, közbe másik kezem a homlokomra teszem, hogy ne menjen az eső a szemembe.
- K… köszi... de így te fogsz megázni. – teríti magára a felsőm.
- Itt lakok pár lépésre, nekem igazán nem nagy baj.
- Értem… Én kicsit messzebb lakok. – halkul el a hangja, ekkor megragadom a kezét, és kicsit húzni kezdem, hogy álljon fel. Meg is teszi, kérdő pillantást vetve rám.
- Gyere, majd a vihar után hazamész. – mosolyodok el, és futni kezdek, elengedem a kezét és intek neki egyet, örömömre tudja tartani a tempómat. Két kanyar után ott is vagyunk, az ajtó előtt mind a ketten szusszanunk egyet a tető „védelme” alatt. Közelebb lépek, és a dzsekim zsebébe nyúlok, de akaratlanul is, másik kezemmel megfogom véletlen a csípőjét ahogy turkálok a zsebben, majd egy 4 kulcsból álló kulcscsomót húzok elő, majd kinyitom az ajtót. Fehér tornacipőm már tiszta sár, ezért még az ajtóban leveszem, Takana is így tesz az ő barna iskolai cipőjével.
- Megjöttem! – kiáltom el magam, ahogy hallom a húgom még nem ért haza. Az ajtóban megállok, majd becsukom, de nem zárom kulcsra. Takana kérdően néz rám, megint.
- A felsőt oda, a cipőt az enyém mellé, aztán gyere utánam. – magyarázom, közbe mutogatom neki. Felakasztja a vizes felsőmet a fogasra, kicsit piszkos cipőjét pedig leteszi enyém mellé, majd bólint egyet. Elindulok a nappali felé, ahol anyám főzi a szokásos teát.
- Anyu, ő itt Kizuki Takana, ma találkoztunk és…
- Elhoztad ide a vihar elől. – fejezi be a mondatom vicces hanglejtéssel.
- Igen...
- Mit vártam az én segítőkész fiamtól? Feleségül nem veszed? – nevet fel, majd egy teát nyom mind kettőnk kezébe
- H… hé! – kiabálok rá.
- Jól van jól van. Szia Takana-san. Shizuka Kirai vagyok. Mikato, mutasd meg neki a fürdőt, had tusoljon le.
- Ott van a fürdő, szerintem mindent megtalálsz magadnak. – mutatok az emeletre vezető lépcső melletti elcsúsztatható ajtóra.
- Nem szeretnék gondot okozni… - kezd bele, de vállára teszem a kezem és előre lököm egy kicsit.
- Menj már, hamarabb kész leszel. Hozok ruhát a húgomtól, várj egy percet. – szaladok fel az emeletre. Berontok a húgom szobájába, majd megpróbálok keríteni valami olyan ruhát ami jó lesz Takanának. Végül csak a testnevelés ruháját találtam meg, ami egy kicsit nagyobb fehér póló és egy kék rövidnadrág, na meg egy fehér zokni.
- Bocsi, de csak ezt tudtam hozni. – futok le a fürdőbe, majd Takana kezébe nyomom a ruhát.
Szerkesztve Ichi-nii által @ 2011. 10. 02. 20:53:38
|
|
