Halkan súgja a nevem és megérint, de a reflexeim gyorsabbak, mint a gondolataim, és megrettenésemre elenged. Amit látok rajta, szinte üvöltésre késztet, de nem tudok szólalni sem, csak nézem, és a bánata lassan megfojt. Tudom, hogy félreértette, ahogyan én is mindent, tudom, hogy nem szabad így végeznünk, de nem tudok megszólalni. Minden, amit eddig hittem, most elhagy, még a bátorságom is egy pillanatra.
Samanosuke hangja térít vissza a jelenbe, és közli, hogy egy kémet visszahoztak, megsebesült, azonnal mennie kell, de õ elõtte még megszólal.
- Kojuro, mától nem vagy a szolgám, sem pedig a Jobb Szemem. Felszabadítalak, oda mész, ahova szeretnél. Ettõl függetlenül bármikor szívesen látott vendég maradsz hajlékomban és birtokaimon, de nincs szükségem olyasvalakire a seregemben és a közvetlen környezetemben, aki számára teher a közelemben lenni, s aki számára kellemetlen, ha hozzáérek. Kívánom, hogy Brahma, akit tisztelsz, bölcsességet adva vezessen majd utadon, és találd meg a boldogságod. Tanácsolom, merd érte nyújtani a kezed, ha megleled.
A szavak jéghideg pengeként marnak a szívembe. Hát ennyire…. ennyire elmérgesedett minden?

Lefagyva nézem, ahogy távozik, és egy pillanatra sem kétséges, hogy kinél keresek menedéket a bánat elöl.
Taki…

* * *

- Még mindig nem értem, hogy én miért jöttem veled, Taki - nézek a fiúra, miután találkoztunk Masamune-samával is.
- Ugyan, Katakura-sama azt jól tudja. Szóljon, ha már rájött. - Mosolyogva fordul oda az egyik barátjához és kezdenek beszélgetni, én viszont körbepillantok.
Ahogy megakad rajta a szemem a szívem is hatalmasat dobban.
- Taki…
- Rájött? - Rám néz, mosolyog, mintha végig erre számított volna. - Akkor menjünk haza. Beszélgetni is kellene egy kicsit.

Mosolyog, még akkor is mosolyog, amikor õszintén elmondom neki, hogy nem tudom tovább áltatni magam, szükségem van Masamune-samára, õ pedig utamra enged, miután hosszasan beszélgettünk mindenféle dolgokról. Nem akarom, hogy eltûnjön az életembõl, de tudom, ha azt akarom, amit akarok, akkor nem szabad kettesben maradnom vele egy ideig.
Erõt kell gyûjtenem, majd elmenni Masamune-samához, de ahogy felérek a titkos kertemhez, meglepve látom alakját a holdfényben tündökölni.
- Becsüljétek meg magatok és növekedjetek szépen, örömet okozva neki - mondja a növényeimnek. - Õszintén szólva irigyellek benneteket, mert mindennap érint benneteket… Bizonytalan vagyok magamban. Mit gondoltok? Amit érzek, ami szétfeszít belülrõl, lehet ugyanaz, mint amit õ érez? - Nem tudom, mit mondhatnék, fel kellene-e fednem magam, de a következõ mondat után már nem tudok gondolkodni sem. - Bár átölelne Kojuro, csak még egyszer! Legalább egyetlen egyszer még!
Kilépve rejtekembõl magamhoz ölelem, ahogy talán sosem lenne szabad, de nem érdekel semmi, a nevét suttogva ölelem.

- Ne sértegessen tovább, Masamune-sama. Eléggé nevetséges vagyok így is, nem kell még mélyebbre löknie a saját mocskomban - feleli, mire ismét ráemelem a tekintetem. Fáj. Minden szó, de megérdemlem, s ennek tudatában nyelem is le a szenvedést.

- Kojuro... - fogalmam sincs, mit mondhatnék.

Tekintetem elõl elfordulva feleli: - Nekem elég volt a lecke, egy életre megtanultam, hogy hol a helyem. Bocsásson meg - a visszanyelt keserûség kellemetlen gombócként gyûlik össze a gyomromban. Jobb kezem sérült jobb szememre siklik, ahogy felsóhajtok, kínomban nevetve. Mekkora egy marha vagyok. Elintéztem, hogy egy életre elveszítsem, s esélyem se legyen visszakapni többé...

* * *

Nem tudtam aludni, így éberen nézem végig, ahogy az új nap megkezdi folyását, s az éjszakát felváltja a hajnal. Gondoltam rá, hogy berúgok, kegyetlenül leiszom magam, és minden rendben lesz, de mikor kitöltöttem a sakét, s az ajkaimhoz emeltem, õ jutott eszembe, ahogy kellemes, mégis bosszantóan kioktató hangján megjegyzi, hogy amikor az embernek lelki problémája van, az alkohol nem jó tanácsadó, ahhoz csak akkor szabad fordulni, ha a lélek egyensúlyban van, s erre a gondolatra még a megízlelés elõtt áporodottá vált az íze, a szaga, maga az egész folyadék, minden, így csak frusztráltan hajítottam el, szétfröcskölve a kis edény tartalmát a szobában. Azóta is ott hever a padlón vádlón.

Az agykerekeim meg csak forognak, s próbálom magamban helyretenni ezt az egészet, az érzelmek kavalkádját, a miérteket a kiborulásomra. S a kiborulásom módozatában megbúvó egyéb motivációkat. Mert így utólag belegondolva igen rémisztõ dolgot mûveltem. Miért szállt el az agyam? Sosem volt elõttem titok a dolog, hogy Kojuronak is minden bizonnyal lesz családja, vagy legalább valaki, akit szeret, és nem én vagyok. Hogy az borított volna ki, hogy egy fiú a kiválasztott? Ezen normál esetben maximum megütköznöm vagy megilletõdnöm lett volna szabad, végtére is nem elárult, nem az életemre tört, csak szeretkezett valakivel. Miért gondoltam, hogy ha a fiú helyére furakszom, visszakapom? Miért gondoltam, hogy olyasmire képes vagyok? És miért voltam rá képes? Riaszt a dühömben elkövetett cselekedeteim radikálissága... Mert valóban képes lettem volna rá? Meghátráltam, de a szavai, vagy a józan eszem a mélyben késztetett inkább menekülésre? S mit vártam? Valóban képes lennék ilyen mód is összekötni vele az életem, és bármikor a rendelkezésére állni lényegében? Tényleg képes lennék megadni neki azt, amit az a fiú?

Egyáltalán nem vagyok róla meggyõzõdve... Csak azt tudom, hogy iszonyatosan hiányzik az a megnyugtató tudat, hogy az oldalamon van.

* * *

Korán van még, mégis léptek zaja kél, s a szobám felé közeledik egyre. Nem reagálok, inkább nem kergetem magam naiv reményekbe, akármennyire is olybá tûnik az egyenletes lépések sorozata, mintha õ közeledne. Inkább a kert növényein táncoló harmatcseppeket figyelem, hogy hideg és tiszta fejjel kezdhessem majd a napom, mikor már muszáj lesz innen kimozdulnom.

Mikor az alak közel ér, felé fordítom a tekintetem, s a szívem nagyot dobban, s egy röpke pillanatra egész felderülök. Nem gondoltam volna, hogy ma is az õ arcával kezdõdne a reggel, de ahogy a távolságot megtartva szertartásosan meghajol, naivnak tûnõ reményeim elillannak, úgy száradva fel nyomtalanul, mint a harmat a fûrõl a reggel elsõ napsugaraival.

- Kojuro... - csupán lehelem a nevét. Hivatalos hangnemet kapok válaszul.

- Masamune-sama engedélyével kimennék az embereknek segíteni a rizsföldön - ugyan már, mióta kell ehhez az én engedélyem?

- Miért nem nézel rám? - állok fel, de nem lépek közelebb, válasza megtorpant azelõtt, hogy komolyabban elgondolkodtam volna rajta.

- Masamune-sama is tudja, miért. Engedelmével... - áll fel, s ahogy õ is kerüli a tekintetem, úgy én is az övét, félrefordítva a fejem, az éjszaka félrehajított sakés pohárkán idõzve el. Nem állítom meg, nem teszek semmit, csak a sakés poharat szuggerálom egyre, míg már léptei visszhangja is elnémul lelkemben.

* * *

Próbáltam figyelni az alattvalóimra, akik az adminisztratív ügyekrõl számoltak el nekem, kihasználva, hogy itthon vagyok, s a vitás ügyekben tanácsom vagy iránymutatásom kérve próbáltak pontot tenni perpatvaros vagy csak szimplán bizonytalan és zûrös ügyek végére. Gondolataim azonban minduntalan visszavándoroltak Kojurora, s még az sem tudta más mederbe önteni ezen elkallódott pimaszokat, hogy Keiji látogatása után kiküldött kémeink Nobunaga jelentõs mozgolódásairól számoltak be. Tudom, hogy addig kellene lépni, míg nem dönget a "kapukon", mégsem tudok gondolkodni, mert zavaros a fejem a felesleges mellékzöngéktõl, frusztráltságtól, és a hirtelen megrendült hátteremtõl. Kojuro nekem régóta a családot jelentette a család helyett, s most ugyanazt érzem, mint amit gyerekként: kicsúszik alólam a talaj, amely ellen úgy védekezem, hogy begubózom és egyre agresszívebbnek érzem magam, s talán az is leszek idõvel.

- Küldjétek Kojurot a szobámba! - utasítom az egyik szolgát, majd visszavonulok. Talán majd az megnyugtat, hogy együtt még együtt tudunk dolgozni...

* * *

Egy ideig úgyis eltart, mire Kojuro megérkezik, így sétálok egyet a környéken, mielõtt visszatérnék a lakomba, így történhet, hogy sikerül belebotlanom az öregemberbe, akit tegnap hazakísértem. Ugyanúgy a tegnapi helyemen ücsörögtem egy keveset, mikor vállon veregetve a frászt hozta rám.

- Ejj, fiam, mi bánt oly nagyon, még mindig a bocsánatkérés mikéntjén rágod magad? - huppan le mellém, s valószínûleg rossz szemeivel nem látja kesernyés mosolyom.

- Nem, az már megvolt, csak épp nem sült el a legjobban - felelem kiegyenesedve és felé fordulva. - Ahelyett, hogy legalább egy csipetnyit megenyhült volna, csak még jobban magamra haragítottam. Bár nem tagadom, megérdemlem.

- Ne csüggedj, fiam - simít végig a hátamon együttérzõn, mint a szülõ, mikor vigasztalni kívánja gyermekét. Olyan fura, egy teljesen vadidegen képes erre, a saját szüleim még levegõnek sem voltak képesek nézni... Aztán felsóhajtva bámul õ is maga elé. - Adj neki idõt, ha kell, távolodj el tõle, de éreztesd, hogy továbbra is fontos a számodra, csak nem akarsz a jelenléteddel számára kellemetlenséget okozni. Sokszor jót tesz, vagy eltávolít végleg, és elmúlik a mostani levertség is, vagy megerõsíti a kapcsolatot.

- Azt hiszem, ezt nem nagyon tehetem meg a jelenlegi helyzetben, de igyekszem megszívlelni a tanácsod, ojii-san.

* * *

Most nem kellett hazakísérnem, meg amúgy is siettem, mert még a végén én nem leszek ott, mikor megérkezik Kojuro, az meg elég uncool. Mondjuk, mint kiderül, ilyen jellegû problémával nem kell szembenéznem, mert bõven idõben érkeztem. Szobámba vonulva így elõveszem a térképet, kiterítve a földre, és elgondolkodva a legújabb információkon, gondolatban a térképen modellezve õket, kezdem törni a fejem.

Térdek koppanása, s hangja zendülése vonják csak magára a figyelmem, olyannyira elbambultam a térképre meredve.

- Masamune-sama, Katakura Kojuro, szolgálatodra - oldalra fordulva elkap a harci ideg, de próbálom magam visszafogni, ahogy csípõbõl visszakérdezek.

- Onnan akarsz haditervet egyeztetni?

- Nem vagyok méltó, hogy a szemed elé kerüljek. Csak egy szolga vagyok, talán most annál is kevesebb - indulatosan rántom félre a rizspapír ajtót, vele egy szintbe kerülve kelve ki magamból.

- Bocsánatot kértem!

- Én meg nem fogadhatom el. Nem vagyok méltó rá, hogy térdre boruljon elõttem, és ennek a feltételezése is megalázó volt rám nézve.

Már megint ezek a hülye elvek és szabályok és más bullshits!

- Akkor mit tegyek? Hogy tegyem jóvá? - ha a rangomnak megfelelõen akarnám kezelni a problémát, voltaképp úgy kellene tennem, mintha semmi sem történt volna, sõt, jószerével még nekem kellene sértettnek éreznem magam, de könyörgöm, Kojuro, te neveltél, te is tudod, hogy ha hibáztam, elismerem, és nem meghunyászkodom, vagy nem gúnyt kívánok ûzni a másik félbõl, hanem komolyan gondolom és valóban bûnbánásom kívánom kifejezni!

- Forgassa vissza az idõt és tegye meg nem történtté - emeli fel állhatatos tekintetét, s - én legalább is úgy érzem - évezredek óta elõször nézünk keményen és állhatatosan egymás szemébe, míg a csend szövi közöttünk szorgosan pókhálóját.

Nem tudom visszatekerni az idõt, de rendben, értem, mondjam el, mi bánt, kérdezzek, te meg majd megint elintézed annyival, amennyit jónak gondolsz, s én megint nem tudok meg semmit... It sucks. But, all right. Ez is jobb, mint a semmi.

- Rendben - egyenesedem fel újra. - Akkor parancsolom, hogy adj magyarázatot. Miért voltál azzal a fiúval?

- A neve Taki - persze, kötözködjünk is... - Felejteni akartam és jól esett a feloldozás.

Meglepõdöm, és egyben megint hasonló féltékenység nõ bennem, mint nõtt tegnap. Felejteni akart... Valami bántotta, és megint nem jutott még csak eszébe sem, hogy nekem beszéljen a dologról!

- Mit akartál felejteni, Kojuro? - szabályszerûen számonkérem.

- Azt a képet, ami a fejemben él azóta, hogy találkoztunk Sanada Yukimurával - a válaszra lefagyok. He? Hogy jön ide a kis piros?

Nagyjából ezt fejezi ki roppant értelmes kérdésem is: - Milyen kép?

- Mint az uram kérdezi, Masamune-sama? - néz rám, és úgy érzem, megint kertel. Sírba tesz!

- Ha máshogy kérdezem, elmondod? - a tegnapi után már nem akarom utasítani és ezzel rontani a helyzetemen.

- Valószínûleg igen - vesz mély levegõt, majd nekikezd. Ahogy ajkai bõvebb válaszra nyílnak, átszalad az agyamon: bár képes lett volna hasonló õszinteségre enélkül az egész nélkül, bár úgy érezhetném, nem feszít közénk láthatatlan falakat, amelyeken az én gondom átengedi, s foglalkozik, törõdik velem, de visszafelé semmit nem szivárogtat át, a lehetõ legminimálisabb érzelemfoszlányt se. - Az a kép forog a szemem elõtt, miközben Masamune-sama vadul csókolja Sanada Yukimura meztelen testét - pupillám döbbenten szûkül össze. - És ez a kép, ez a gondolat olyan mérhetetlen méreggel tölt el, hogy ki sem mondhatom a jelenlétében, Masamune-sama.

- Miért zavar ez a kép, Kojuro? - hajolok le, azt már meg sem merem kérdezni, hogy egyáltalán miért jut ilyesmi az eszébe. Én meg az a kis... Az nem kifejezés, mennyire elvesztettem a gondolatai fonalát.

- Mert ha arra gondolok, hogy Masamune-sama testét valaki más érinti rajtam kívül, mélyrõl jövõ haragot, csalódottságot és kínt érzek - fúrja lélektükreit ismét az enyémbe. - És ez már régebb óta így van, mint azt Masamune-sama gondolná.

Egy rövid ideig még tekintetét fürkészem, majd a szavait rágva pillantok félre. Agytekervényeim görcsös munkával igyekeznek feldolgozni az információt. Ha ez mind így van, akkor azt kellene gondolnom, hogy... és akkor azért nem beszélhette meg velem... Lehetséges lenne?... S akkor a fiúval is csak azért, hogy meg tudja tartóztatni magát...

Ahogy a gondolat gondolatot ér, kezd minden világossá válni, s ezzel párhuzamosan érzem magam még nagyobb szamárnak, mint eddig, s bár elvörösödöm, véghetetlen boldogság tölt el: mégis csak én vagyok a legfontosabb a számára.

- Kojuro... - tapasztom két tenyerem hevesen arcára, hogy valahogy kifejezzem, mekkora egy idióta õ is, s hogy megpróbáljam elmondani, hogy mégis milyen boldogsággal tölt el butasága, s hogy milyen aranyossá teszi félénk visszafogottsága az irányomban, de mindent belém fojt, ahogy az arcizmai, s egész teste megfeszül az érintésemre, s úgy engedem el, mintha rázna, vagy égetne, felegyenesedve, s hátrálva egy egész lépést, teljesen kikerülve még a személyes aurájából is. Az elõzõ boldogság-érzet helyére mérhetetlen üresség és magány kúszik, ahogy magamnak szánt gúnyos mosoly szalad ajkaimra, csalódottságom nagy, nem is vagyok képes ránézni, csak kezeim szorulnak tehetetlenül ökölbe.

Félreértettem volna? Egészen tegnapig azt hittem, tökéletesen ismerem, s kimondatlan szavak nélkül is értem minden gondolatát, de ebben az apróságnak tûnõ, de számomra igen fontos hitben is megrendültem. Talán sosem ismertem, talán egészen más valakit ismertem, aki nem Kojuro, csak én gondoltam annak.

Alig múlt fél pillanat, még fel sem ocsúdhatott egyikünk sem a történtekbõl, mikor riadt és heves ordítozás kél: - Hittou! Hittou! - egész testtel a hang forrása felé fordulok, s a folyosón fél pillanattal késõbb már fel is bukkan Samanosuke.

- What's the matter? - veszem fel maszkom, elrejtve a bennem dúló vihart, amelyet az elõzõ pillanatok kavartak.

- Hittou! Katakura-sama! - hajol meg a hírhozó, majd bele is kezd. - Elnézést a zavarásért, de visszaérkezett az egyik kémünk. Súlyosan megsérült, de azt állította, nagyon fontos információkat hozott önnek, hittou!

Mélyet sóhajtok: - Hova vitték?

- Az egyik vendégszobában ápolják - ad információt azonnal.

- Indulok - bólintok, ezzel mintegy jelezve azt is, hogy húzzon elõre, mert van egy pár vendégszobánk, s megindulok nyomában, aztán megtorpanva mégis választ adok Kojuro kimondott, és ki nem mondott szavaira. Elvégre az öreg is azt mondta, az idõ talán segít, hogy megértsük, fontosak vagyunk-e valóban a másiknak, vagy csak azt hittük, de voltaképp csak a megszokás tartott együtt bennünket. Nekem fájni fog, mert a saját kötõdésemben biztos vagyok, de nem akarok a terhére lenni, nem akarom, hogy végül ugyanazt lássam a szemeiben, mint láttam gyermekként sokakéban... - Kojuro, mától nem vagy a szolgám, sem pedig a Jobb Szemem. Felszabadítalak, oda mész, ahova szeretnél. Ettõl függetlenül bármikor szívesen látott vendég maradsz hajlékomban és birtokaimon, de nincs szükségem olyasvalakire a seregemben és a közvetlen környezetemben, aki számára teher a közelemben lenni, s aki számára kellemetlen, ha hozzáérek. Kívánom, hogy Brahma, akit tisztelsz, bölcsességet adva vezessen majd utadon, és találd meg a boldogságod. Tanácsolom, merd érte nyújtani a kezed, ha megleled - azt már csak magamban teszem hozzá, hogy bár fejbe kólintaná az istene, hogy összeszedve magát végre felálljon, és megfékezzen, hogy megbeszéljük, amit elkezdtünk, de csak a hátam mutatom neki, mert nem akarok elgyengülni, nem akarom, hogy kényszerítve érezze magát arra, hogy velem maradjon. Magának kell dûlõre jutnia, ha végiggondolja, mit cselekedtünk, meg kell tudnia találnia a választ arra, mit tegyen, hogy elérje azt, amit szeretne. Jó stratéga, neki minden bizonnyal látnia kell, hogy és mint cselekedjen. Bárhogy is dönt, el kell viselnem. Miatta el kell viselnem, ha elhagy.

- Hittou? - nyög fel halkan értetlenkedve Samanosuke, de nem foglalkozom vele, csak ismét nekiindulok, meghátrálást nem ismerve, szobormerev arccal sétálva el döbbent szolgám mellett ráförmedve, hogy mozduljon már.

* * *

A gond fellegei még inkább fölém gyûlnek, ahogy a követ erõlködõ, s kifejezetten baljóslatú szavait hallgatom. Nobunaga nem tétlenkedik, annak a Maeda csavargónak egyre inkább igaza van. Nincs sok választásunk, nem bújhatok meg a fészkemben, nem is az én stílusom.

- Hittou, mihez kellene kezdenünk? - érdeklõdik óvatosan Bunshichi.

- Ez kérdés? Világos, mint a nap! Felvesszük a kesztyût, mozgósítsatok mindenkit, három nap, és indulunk, addigra álljatok készenlétben! - felelem, majd végignézek a jelenlevõ harcosaimon. - Kojurot nem szükséges értesíteni, a mai naptól nem a Date sereg tagja, ha lehet, semmit se tudjon arról, milyen lépésekre készülök! - zengem döbbenetet kiváltó parancsom, majd még pihenésre intem a kémet, aki megtett minden tõle telhetõt, és jó munkát végezve kiérdemelte, hogy pihenhessen, most rajtunk a sor, hogy elvégezzük a saját feladatunk.

- Ezen kívül hirdettessetek holnapra törvénynapot, holnapután pedig leellenõrzöm a birtokadminisztrációkat, készítsetek mindent elõ! - adok még további parancsokat a jelenlevõknek, majd visszavonulok.

* * *

Most nem az udvart bámulom, nem érdekel nyugodalmas békéje, egy tekercset nézek meredten, úgy téve, mintha elmélyülten olvasnám, de a koncentrációm a béka feneke alatt. Azt hittem, nem kérdés számára sem, hogy mit kell tennie, de nem lehetek türelmetlen. Tényleg hagynom kell, hogy kipróbálja az életet nélkülem.

De akkor miért mondta, amit mondott?

Eltekintve attól, hogy fogalmam sincs, mire alapozta a képzetét rólam meg a kis pirosról és eltekintve attól, hogy ezért mást dugott meg, mégis mit merjek remélni, mit akart ezzel mondani? Nem adna másnak, mégsincs mellettem, ne érjen hozzám más, de õ bárkit magához ölel, ha az nem én vagyok, ne adjak ki magamból semmit másnak rajta kívül, de tûrjem, hogy õ másnak beszél csak a benne zajló dolgokról. It's unfair!

Félrehajítom a tekercset, olvashatok én akármilyen mantrát, nem hogy meditációs transzba nem fogok esni, még csak le sem nyugtat, sõt, szimplán arra sem képes, hogy lekössön. Még Amida Tiszta Földje sem tudna most annyira elvarázsolni, hogy túllépjek.

Ujjam végigfuttatom az ajkamon, majd a szemem lehunyva, és megpróbálva visszaidézni az ízét, veszem a számba, de szinte azonnal ki is húzom, a kimonómba törölve az ujjam. Hol jár az eszem már megint? Elkeseredett, zûrzavartól terhes fejjel nyúlok el a padlón, s egyik kezemmel eltakarom az arcom.

- Kojuro... - csak suttogom, s szétfeszít belülrõl a válasz hiánya...

* * *

Tegnap nem aludtam megint semmit, egy ideig fetrengtem, majd fel-alá járkáltam, próbáltam kalligráfiával lenyugtatni a gondolataim, leveleket böngésztem, amelyekben különbözõ panaszokat terjesztettek fel elém, majd végül más reményem nem révén, a katanáim forgattam reggelig, hogy étkezés nélkül lefürdöve magamra öltsem ünnepélyesebb kimonóm, s elinduljak a tárgyalóként használt fogadóteremig.

Ahogy kifordulok az utcára, földbe is gyökerezik egy fél pillanatra a lábam. Az ítéletemre várakozók között áll, mellette a fiú. Az ajkamba harapva tornászom az arckifejezésem rendbe, s ismét megindulok, száz százalékig arra koncentrálva, hogy képes legyek elmenni mellettük, és ha kell rájuk mosolyogni. Háborúra készülök ismét, nem látszódhat rajtam, hogy valami problémám van, mert elbizonytalanítaná a népem. Azért titkon imádkozom, hogy el tudjak valahogy slisszanni mellettük, de ahogy sejtettem, erre esélyem sincs. Azért a kényelmetlen helyzet morbid mód megmosolyogtat, hiszen sosem, bárhogy próbálkoztam, nem voltam képes elosonni hangtalan mellette, pedig gyerekként nem egyszer megpróbáltam.

A fiú mélyen, szinte földig hajol, ahogy a tömeg szinte minden tagja, amelyet fejbiccentéssel viszonzok, kerülve tekintetét, belépve a terembe. Nem tudom, miért van itt, talán a fiúnak segít a jogi ügyekben kiigazodni, és tanácsokkal látja el. Ahogy helyet foglalok a magasított pódiumszerûségen, térdelõülésben, megkezdõdik a remélhetõleg egész napos herce-hurca, amit csak azért akartam letudni, mert addig sem kell vele gondolnom. Szépen keresztül húzta a számításaim. S akármennyire keserû a gondolat: jól mutatnak együtt. Fõleg, mert olyan mosolyt képes csalni az arcára az a fiú, amilyet én talán sosem lennék képes, s ez a tudat megõrjít.

Mégis görcsös megfelelésvággyal koncentrálok minden problémára, amellyel elém járulnak, olyannal, amellyel csak akkor vagyok képes, ha tekintete figyelemmel kísér. A gyomrom viszont olyan picire szûkült, hogy már attól van hányingerem, s hiába készítettek ételt, nem kívánok szünetet tartani. Le akarom tudni, szabadulni akarok a fojtogató levegõjû terembõl.

Az ügyek viszont nem akarnak fogyni, pedig kezdek fáradni, így kényszerûen intek, s kihirdetik a rövid szünetet. Felállva nyújtóztatom meg a tagjaim, s bár megszédülök egy kissé, mégis elhárítom a segítõ és aggódó kezeket, s kilépek az udvarra. Elõkelõ vagy sem, a kis csobogóból gyûjtök a tenyerembe vizet, felfrissítve magam. Bár nem sokat segít, de azért egy fokkal jobban érzem magam. De ha így folytatom, elérem a határaim.

- Hittou - sunnyog hozzám Magobei. -, kérem, legalább ebbõl egyen egy keveset - tesz le mellém meghajolva egy tányéron apróra vágott gyümölcsöket, s odébb is áll. Hirtelen eszmélek rá, hogy voltaképp mindenki kerül, amennyire lehet. A vízbe pillantva próbálom megvizsgálni arcom és elfintorodom. Az nem kifejezés, milyen vacakul nézek ki. Ennyit a büszkeségemrõl, vághatom sutba az egészet, visít rólam, hogy valami bajom van... Shit! Dühösen rúgok egyet a levegõbe. Aztán sértõdött gyerekként vezsek fel egy falatka gyümölcsöt, magamba tuszkolva szép sorjában az egész tányérnyit.

Szinte megérte... Igaz, visszatértem az ügyintézéshez, de heveny hányingerrel küzdök, a gyümölcsök körülbelül annyira szeretnek engem, mint amennyire szerettem megenni õket én... Kojuro azonban nem bukkan fel a fiúval, pedig lassan az összes peres ügy végére pontot tehetek. Pedig itt voltak... Sokáig...

Miért érzem egyszeriben olyan csalódottnak magam annak ellenére, hogy azt kívántam, bár ne kellene találkoznom velük?

- Hey, guys! - állok fel az utolsó ügy végeztével, mire mind készségesen fordulnak vissza. - Nincs kedvetek inni egyet velem?

* * *

A megdöbbenés leírhatatlan volt ismét, de még ezt is sikerült überelni. A hangulat olyan feszélyezett, hogy igazából még az én torkomon sem csúszik le a saké, ami jobb is, mert akkor tuti visszaköszönnének a gyümölcsök.

- Hah, all right! - állok fel sóhajtva, s az italok árát, meg bõséges borravalónyit kitevõ összeget hagyva az asztalon. - Folytassátok a partyt helyettem is, én jobb, ha nyugovóra térek - intek egyet mosolyt erõltetve magamra, s távozva. Annyira fura az egész. Senkivel nem tudok igazán beszélni, pedig érzem és tisztában vagyok vele, hogy bíznak bennem és szeretnek. Számukra mégis olyan távolinak tetszhetem, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, ha leereszkedem hozzájuk. Ennek talán ez is a rendje és módja, s ilyen kontextusban kezdem érteni, Kojuro miért hezitált annyit. Hiába voltunk többek, mint egyszerû úr és alárendeltje, Kojuro túl komoly, neki számítanak a hagyományok.

- Tudod, Kojuro - suttogom bele a magányos éjszakába. - azt hiszem, senki nem merne érinteni, tök felesleges ilyen dolgokra gondolnod...

* * *

Nem volt határozott célom ide jönni, mégis itt kötök ki. A föld, amelyet Kojuro a saját kezével tart rendben, amikor csak ideje van rá. Leguggolok, a Hold gyér fényénél próbálva meg megcsodálni keze munkáját.

Kissé elmosolyodom a növények láttán. Még csak palánták, de gondosan neveli õket. Biztos vagyok benne, hiszen engem is mindig gondosan nevelt.

- Becsüljétek meg magatok és növekedjetek szépen, örömet okozva neki - megáll az eszem, tényleg odáig süllyedtem, hogy növényekkel beszélgetek... Nekik mégis sokkal könnyebb megvallani a dolgokat. - Õszintén szólva irigyellek benneteket, mert mindennap érint benneteket - állam a térdemnek támasztom, s egyik tenyerem a tarkómra tapasztom, kissé masszírozva a nyakam. - Bizonytalan vagyok magamban. Mit gondoltok? Amit érzek, ami szétfeszít belülrõl, lehet ugyanaz, mint amit õ érez?

Az égre pillantok, s épp akkor szalad keresztül az égen egy hullócsillag. Gyermekies lélekkel hunyom le a szemem, s félhangosan suttogom kívánságom az égi tüneményhez: - Bár átölelne Kojuro, csak még egyszer! Legalább egyetlen egyszer még!

- Masamune-sama - fonódik körém két kar erõsen, megriasztva, mégis ismerõs melegségével ellazítva. Szemem azonban nem nyitom fel, mert ha ez most csak egy álom, akkor nem akarok felébredni még.

*Dalszöveg-fordítás forrása: http://musictranslate.blogspot.com/2010/03/adam-lambert-whataya-want-from-me-mit.html

Lassíts le,

Mit akarsz tõlem?

Mit akarsz tõlem?

Igen, félek

Mit akarsz tõlem?

Mit akarsz tõlem?

Talán voltak olyan idõk,

Amikor odaadtam volna magam

Egyszer, régen

Még nem érdekelt.

De most itt vagyunk,

Szóval mit akarsz tõlem

Mit akarsz tõlem?

Ne add fel,

Megoldom.

Kérlek, ne hátrálj meg

Nem hagylak cserben

Ez az egész felkavart,

kell egy perc, hogy átgondoljam.

Csak ne szakadj el mellõlem

Mondd, mit akarsz tõlem?

Mit akarsz tõlem

Yeah, világosan látható

Milyen gyönyörû vagy, Kedves.

Semmi baj veled

Csak velem- õrült vagyok

De köszi, hogy szeretsz,

Mert tökéletesen csinálod.

Talán voltak olyan idõk,

Amikor hagytalak volna elmenni.

Meg se próbáltalak volna megállítani, de szerintem

Megmenthetted volna az életem.

Csak

Ne add fel,

Megoldom.

Kérlek, ne hátrálj meg

Nem hagylak cserben

Ez az egész felkavart,

kell egy perc, hogy átgondoljam.

Csak ne szakadj el mellõlem

Mondd, mit akarsz tõlem?

Mit akarsz tõlem

Csak ne add fel,

Nem hagylak cserben

Nem, nem hagylak cserben.

Csak ne add fel,

Megoldom.

Kérlek, ne hátrálj meg

Nem hagylak cserben

Ez az egész felkavart,

kell egy perc, hogy átgondoljam.

Csak ne szakadj el mellõlem

Mondd, mit akarsz tõlem?

Mit akarsz tõlem

Ne add fel,

Megoldom.

Kérlek, ne hátrálj meg

Nem hagylak cserben

Ez az egész felkavart,

kell egy perc, hogy átgondoljam.

Csak ne szakadj el mellõlem

Mit akarsz tõlem?

Mit akarsz tõlem?

A tegnap este után kifejezetten energikus és jókedvû vagyok, s csak úgy pezseg a vérem. Kiváló nap egy gyõzelemhez. Tekintetemmel egy pillanatra még megkeresem az alakját magam mellett, mielõtt a sereghez fordulva adnám elõ a megszokott csata elõtti rituálét: - Are you ready guys? Let's party!

A lehetõ legjobban alakulnak a dolgok, Hojo csapatait a nyomunkba küldi, s vígan ütköztetjük bele õket Takeda seregébe, hogy utána elindulhassunk valódi célunk felé, s megszerezzük Imagawa fejét. Egy életre megtanítom a környékbeli uraknak, hogy a Date klánból nem lehet tréfát ûzni, csak figyelj, Kojuro!

A sereg, melyet nem sokkal késõbb beérünk, felkészületlen, s úgy tûnik, vezetõjük egy kókler. Ez volt az elsõ benyomásom, ahogy letaroltuk a derékhadat, bekerítve és csapdába csalva a sereg nagy részét, de hogy fel sem tûnik, miközben a katonái az életüket áldozzák lényegében érte... undorító. Egy féregben több gerinc van.

Sorsát azonban nem kerülheti, s bár reszket a félelemtõl, nincs bennem kegyelem, az ilyen pondrók nem érdemlik meg, hogy vezérek legyenek, az is csoda, hogy eddig húzta egyáltalán.

A csapásom azonban egyelõre megússza, mert felbukkan valaki, akit ugyan szívesen látok, csak épp az idõzítés nem volt a legalkalmasabb. Egy suhintást igazán várhatott volna még. De nem, inkább nekiáll a nagyképû szövegelésnek.

- Szóval a nyomomba szegõdtél annak ellenére, hogy Hojo oldalba támadta  a társaidat? - méltatom válaszra,  bár még mindig bosszús vagyok. Hol marad a megérdemelt jutalmam a fáradozásaimért, a kiérdemelt tisztelet az ellenfeleimtõl, az elégedett mosoly Kojuro arcáról?

- Takedának ennyi meg sem kottyan - felesel a kis piros.

- De idõvel enyém lesz Kai Tigrisének a feje is. You see? - kezdek kifejezetten zabos lenni.

- Nem számít, kivel áll szemben, a mesterem sosem veszít! És én, Sanada Genjurou Yukimura nem szándékozom elhagyni a csatateret, míg el nem érem, amit akarok! - beletörõdötten hunyom le a szemem.

- Alright. Akkor küzdjünk meg Imagawa fejéért, Sanada Yukimura! - nekem végül is nyolc, max két legyet ütök egy csapásra, mert egy ilyen kis ripacs nem fog velem kekeckedni, az fix, és ezt ideje megtanítanom. - Kojuro tudod, mi a dolgod, ugye?

- Hai! Nem fogunk beleavatkozni - feleli azonnal, bár tudom, hogy nagyon utálja kimondani ezt a mondatot, de õ tanította még régen, hogy mindenkinek meg kell harcolnia a saját harcát, ez pedig épp egy ilyen harc. Példát kell statuálnom, hogy  ne csorbuljon a klánvezéri hírnevem. Ne veszítsem el a tekintélyem, amit megszereztem a szemében, inkább nõjön tovább, hogy végre megbízzon bennem. Hogy Kojuro végre úgy kezeljen, ahogy szeretném!

Minden akaraterõm és harci hévem összesûrítve magamban, rontok neki, s késztetem folyamatos védekezésre, de fene a belét, képes tartani az iramot, amely egyre csak szítja bennem a tüzet. Fenébe is, nem itt kellene rostokolnom, akármennyire is élvezem a harcot, hanem a dolgommal kellene törõdnöm, de hogy tudnám félreállítani a képbõl végre?

- Masamune-sama! - tereli magára a figyelmem Kojuro. S pillantását követve már látom is a problémát. Az az átkozott Imagawa, még gyávább és szánalmasabb féreg, mint gondoltam. - Shit! - szakad fel belõlem a káromkodás.

- Há-három Imagawa van? - képed el Yukimura is, a patkány pedig menekülõre veszi a figurát. Sajnálom, boy, de nincs idõnk játszadozni!

- Kojuro! - ordítok, s már vágja is rá a standard igenist. Összeszokott párosként ennyibõl is bõven megértjük egymást. Így hát lóra pattanok és kinézve magamnak az egyiket, nyargalok utána, a kettõbõl egy Kojurora, egy pedig a kis túlbuzgó vörösre marad. Legyen a sajátom Imagawa vagy egy hasonmás, egy biztos, most gondolkodás nélkül fogom elválasztani a nyakától a fejét!

De alighogy beérünk az erdõbe, különös alak bukkan fel a semmibõl, landolva a kocsin, amelyen a célpontom menekül, fegyverét a jármû oldalába döfve.

- Ki vagy te? - tör fel belõlem a felbõszült szó.

De csak nevet, és rám sem hederít, csak megállapítja, amit én is mertem remélni, ez az Imagawa az igazi, s már vinné is magával.

- Gúnyolódsz velem? - pörög az agyam, hogy állhatnám útját, de lila füst kél, amely minden bizonnyal valami méreg lehet, mert a lovam megadja magát, és elhever az erdõ talaján. De engem ezzel nem fog megfékezni, koránt sem! Kiküzdöm magam a tisztásra, s a látvány nemcsak lehût, egyenesen ismeretlen félelemmel tölt el. Azonnal fegyveremért nyúlok, de ahogy tekintetünk egymáséba kapcsolódik, bizonytalanság vesz erõt rajtam, s a markolatra fonódó ujjaim ellazulnak. Ekkor érkezik meg Kojuro.

- Masamune-sama!  - szólít, de nem nézek rá, csak õt nézem a hegy tetején, s tudom, Kojuro is szemügyre veszi. Szavai alátámasztják tézisem: - Ezek... - nyögi.

Piroska is befut ninjájával: - Ezek Oda csapatai! - hangoskodik már megint, s kezdi is a szokásos szövegelést.  - Ha jól sejtem, te vagy Owari Démonkirálya, Oda Nobunaga! Én Sanada Genjirou Yukimura vagyok! Országom Kai, magam pedig Takeda hûbérese vagyok!

- Maradj csendben, Sanada Yukimura - torkollom le, s csak egy valamire tudok gondolni: - Túljárt az eszemen...

Minden tisztesség, kegyelem vagy akár csak minimális érzelem nélkül végzik ki általunk is halálra, de kegyesebb halálra ítélt célpontunk. Vesztettem. Megint vesztettem!

* * *

Az eset óta semmihez és senkihez nincs kedvem. Csak háborgó lelkemnek engedelmeskedem egyedül, s két edzés között néha "megpihenve" járatom a fejem a dolgokon. Sosem haboztam még. Soha nem éreztem azt, hogy gátat szabhatnak nekem, de ott akkor úgy éreztem, nem kockáztathatok, az erõm nem elég, hogy kevés vagyok, rohadtul kevés!...

Újra és újra kettészelem kardommal a levegõt. Olyan pontosan és kiválóan tudom irányítani a tökéletesen megmunkált pengét; a lelkem, a bátorságom, a gondolataim, önmagam miért nem vagyok képes?!  Nem a vereség fáj, mert a szerencse forgandó, az marcangol, hogy a saját magamba vetett hitem kezdte ki. Oda Nobunaga...

Már jó ideje teljesen besötétedett, de csak az zavar be, hogy éhes vagyok. Talán megkeresem majd Kojurot is, hogy ne kelljen egyedül elköltenem az "éjszakaim". Õ az egyetlen, akit képes vagyok megtûrni magam körül, s akinek a jelenléte még jól is esik, s háborgó gondolataim alábbhagynak, ha beszél.

Befordulok a raktárba. Vagyis csak fordulnék, mert az résnyire nyitva van, s a jelenet, amely  szemem elé tárul, gyomorszájon vág. Az étvágyam elmegy, a kezem ökölbe szorul, s a mellkasom furán kezd sajogni. Kojuro...

Ahogy jöttem, úgy távozom is, némán, nem zavarva a légyottot, igazából teljesen üresnek érzem magam, s csak meredek magam elé. Fogalmam sincs, mit érzek, s arról sem, mit kellene éreznem, csak a jelenetet látom magam elõtt, az izmos hátat, s a fiú kéjtõl ittas arcát. Fiú, miért épp egy fiú, Kojuro?

Hogy kiérek az udvarra, elered az esõ, csak állok, az ég felé emelt arccal, nem törõdve a kövér esõcseppekkel, amelyek mohón szívódnak a ruhámba, s nevetve szánkáznak végig az arcomon. Lassan omlik össze bennem minden, s fokozódó dühvel, bömbölve szabadul fel belõlem a vadállat. Indulatosan ragadom meg a földbe állított kardot, s eszeveszetten kezdek csapkodni, megpróbálva az összes esõcseppet keresztülmetszeni, pusztuljon mind! Jó fél óra múlva lihegve támaszkodom a fegyveremre, s térdre rogyva vágok a földbe. Soha nem volt semmim és nem is akartam semmit, mindenki csak eltaszított magától, hát én is eltaszítottam mindenkit, senki nem szeretett és én sem szerettem senkit rajta kívül...

- Hát õt is elveszitek tõlem?! - kiáltok az égre, de hangom elnyeli a mennydörgés.

* * *

Egy szemernyit sem voltam képes megállni, de az esõ legalább hajnalra nyomtalanul eltûnt. Egyre csak pörgetem magam, újra és újra felkorbácsolva az indulataim. Egy nõ más lenne, egy nõ nem lehetne olyan szellemi társa, de neki egy átkozott fiút kell ölelgetnie! Én miért nem vagyok elég? Miért tûnik egy tizenhat éves suttyó megbízhatóbbnak, akinek minden bizonnyal kiönti a lelkét,  nálam?!

Suhintás követ suhintást. A mozdulataim ismét kitisztultak és szabályozottak, de a tekintetemmel ölni tudnék, mikor ismét elered az esõ.

- Masamune-sama... - bukkan fel Kojuro a földek felõl, de csak egy roppant goromba pillantásra méltatom, s ahogy a kisimult, nyugodt arc néz vissza rám, most elõször életemben, kedvem lenne megfojtani, addig szorítani a nyakát, míg utolsót lehelve nem hagy el örökre. Mert ez a célja, hát akkor menjen, de nem adom másnak!

Azonban nem kívánt vendég érkezik, s bár nem fordulok felé, tekintetemmel végigmérem.  

- Te vagy Oshu híressége, az Egyszemû Sárkány? - szólít meg, s bár felkaphatnám a vizet illetlenségén, most valahogy annyira nem tud érdekelni, hogy azt szavakban kifejezni sem tudnám.

- Haa - mordulok, jelezve, hogy ja, én lennék az teljes életnagyságomban, hülye a kérdés is eleve. Hát nem látszik messzirõl a kurva fogyatékosságom?!

- A kapuban álló õrök mondták, hogy itt leszel - folytatja széles vigyorral az arcán. Mit vigyorogsz, pojáca? Beverjem azt a vigyori képed?

- Ha mochit akarsz, akkor menj teaházba - küldöm el a fenébe. Zavartan kezdi vakargatni magát, s közben motyog valamit. Eddig csak idegesített, de lassan dühíteni fog, és annak a következményeit nem fogja magának megköszönni.

- Mi dolgod van Masamune-samával? - vonja kérdõre Kojuro, megérezve változó hangulatomban a fenyegetést. Csak épp azt nem érzi, hogy ennek õ is szerves oka. - Épp Oshu vezére elõtt állsz. Úgy illene, hogy te mutatkozol be elsõnek.

Halvány mosoly fut végig az ajkaim szélén. Még mindig szereted kioktatni az embereket, nem igaz? De a mosoly leolvad: azt a fiút is kioktattad rendesen mindenrõl, semmit sem hagytál ki!

- Oh, elnézést, Maeda Keiji vagyok - pótolja azonnal bocsánatkérõen a hiányosságát az ismeretlen. Aztán folytatja a majom bemutatásával a vállán. Csupa felesleges infó..

- Itt nincs helye utcai mutatványosoknak, menj haza - bár csak tanácsnak hangzik, Kojuro hangja parancsoló. A fickó viszont továbbra sem hajlandó zavartatni magát, s folytatja mondandóját.

- Ennek a helynek aztán férfias szaga van, nem lesz egyszerû itt elhinteni a szeretet magvait - szeretet mi? Szeretet?! Nevetnem kell! Épp itt akar szeretetrõl beszélni, pont ebben a házban!

- Nem tudom, melyik cirkuszból jöttél, de átkozottul vidám egy kurafi vagy - hangomból kiérzõdik rossz hangulatom, de úgy döntöttem, ez után a sok sületlenség után meghallgatom, amit szeretne, de talán jobban jártam volna, ha nem teszem. Bár tény, jelen pillanatban az ötlete kezd szórakoztatni, jobban foglalkoztatva, mint rossz kedvem eredeti oka.

- Mi? Szövetség?

- Egyesíteni akarom ezeket az országokat, hogy együtt szálljunk szembe Owari Démonkirályával.

- He! - ez a fickó tényleg nem kerek. - Ez nem vicces. Egy mutatványos akarja összefogni a hadurakat? - perverz ötlet.

- Masamune-sama - szól közbe Kojuro.

- Ha?

- Õ a Maeda ház csavargója - jegyzi meg. Ja persze, tényleg. Bár a dolog az én szememben nem sokat változik ennek ellenére. Épp csak világosabb, miért ilyen kergemarha.

- Hm. Értem, Azért ilyen különös a fickó.

- Tudom, hogy különc vagyok, de nem ez most a lényeg. Minél nagyobb egy csata, annál könnyebben eljut a kívülállók fülébe a hír. Így van ez a háborúkkal is. Erõsítsük meg keletet egy szövetséggel: Date Oshuból, Takeda Kaiból, Uesugi Eichigoból és Tokugawa Mikawából, majd Asaival Oumiból és Asakurával Echizenbõl, valamint a Nyugat haduraival és vegyük körbe Odát. Természetesen én is részt veszek a harcban.

Na persze, mert ez csak így megy, nem? - Elég sokat jár a szád. Oda Nobunaga - idézem vissza a képét, ahogy a sziklán áll s meghúzza a ravaszt. - nem egy közönséges vénember.

- Találkoztál már a Démonkirállyal? Akkor tudhatod - érvel tovább a Maeda csavargó. - Egy ilyen erõs ember, mint te...

De nincs kedvem tovább hallgatni, fáraszt.

- Sajnálom, de nem áll szándékomban  valaki más alárendeltjévé válni -  épp eleget küzdöttem, hogy kikerüljek onnan. A saját családom alávetettségébõl és a "halotti" státuszomból, s vezérré váljak.

- Itt most nem vezérrõl és alárendeltekrõl van szó. Amit magyarázni próbálok... - kezdené megint, de ismét csak félbeszakítom: - Ha ennyire erõsködsz - szelem ketté a levegõt a katanámmal, támadó pozíciót véve fel. -, akkor gyõzz meg erõvel.

A fickó nagyot sóhajt: - Nem harcolni jöttem hozzád. Ha harcolni akarsz, akkor majd kiállok veled Hanamachiban, amint beköszönt a béke.

- Shut up!  -szórakozz te a rokonaiddal, ne velem! Úgy indulok meg, mint a felbõszített bika, pedig még nem is érzem igazán azt a harciasságot, amely a csaták közben folyamatosan átjár. De legalább elérem, hogy nekiálljon komolyabban venni, ha már felnyársaltam az esernyõjét; megjegyzem, ha nem mozdul arrébb, gondolkodás nélkül hasítottam volna ketté õt is.

- Értem én, Egyszemû Sárkány - na végre, leharcoljuk és béke lesz, mit kell itt ennyit szarakodni. Na de várjunk, ezt õ sem gondolhatja komolyan...

- Mit mûvelsz? - teszem is szóvá. Nem idõsebb nálam, de most kifejezetten vénnek érzem magam, ahogy ifjúonti bohóságnak, naivitásnak, sõt egyenesen balgaságnak, hogy kardját hüvelyben hagyva kíván velem cicázni. Közben meg dicsérget, pofán kellene rúgnom erõsen.

- Hallottam, hogy bámulatos technikáid vannak. Azt hiszem, úgy helyes, ha nem húzom ki ellened a kardom - ez meg milyen duma már...

- Jobb, ha nem dühítesz fel.

Most vagy jól játssza a hülyét, vagy tényleg a fejére ejtették, meglepõdésének ugyanis a lehetõ legkevesebb helye van a jelenlegi szituációban.

- Kojuro - jól ismert hangsúly a jól ismert paranccsal. Ideje komolyra venni a figurát. Igaz, meg kell vallanom, mintha visszatért volna valami az életkedvembõl, amelyet az erdõben hagytam a sziklánál.

- Értettem, ahogy kívánod - nyugtáz, s nekiesek, hogy letöröljem az idióta vigyort a kis mitugrász képérõl. Meglepõen jó, de egyelõre mégis kevés, egy karddal is bõven elegendõnek érzem magam. A szövegelést viszont még most sem hagyja abba, és rá kell döbbennem, hogy létezik idegesítõbb ember ebbõl a szempontból Sanada Yukimuránál.  

- Megéri egyesíteni a nemzetet, hisz az emberek akkor békében élhetnek! Nem lennél szívesebben azzal, akit szeretsz, mint hogy a csatamezõn vérezz el, majd halj meg? - mintha lehetnék vele a harcon kívül bármikor is, olyankor legalább mellettem van, tényleg mellettem! - Én nem akarom látni Toshi és Matsu-neechan szomorú arcát! - rántja elõ végre a kardját. - Számodra ez talán apróság. Egyesítsük a nemzetet, hogy a világ olyan hely legyen, ahol mindenki szerethet, civódhat, nevethet, sírhat és boldogan élhet! - Megértem az érzelmeit valamelyest, mégis, az a mirõl õ beszél, számomra nem létezik. A békének csak megvetést és mellõzöttséget, számûzetést köszönhetek, a háborúk tettek naggyá, követendõ példává, a csaták heve növelt az emberek szemében egyszerû emberbõl sárkánnyá, tûzön-vízen át követendõ vezérré, élõ legendává! Unom ezt a küzdelmet, ideje pontot tenni a végére. Magamhoz hívom összes kardom, s ráengedem minden haragom, befejezettnek tekintve mind a beszélgetést, mind a küzdelmet.

- Menj és beszélj rá mást, ostoba kölyök - fordulok meg, faképnél hagyva, s Kojuro hasonlóan cselekedve követ a nyomomban lépdelve.

- Masamune-sama - aztán kicsit vár, megvárva, hogy jelezzem, figyelek, és épp vevõ vagyok bármire, amit mondani akar. Mélyet sóhajtva torpanok meg, hogy felé fordulhassak, de mielõtt bármibe is belekezdhetne, nem mintha nem tudnám, hogy a Maeda kölyök ajánlatáról lesz szó, egy szolgáló jelenik meg mellettünk, majd meghajolva jelenti: - Katakura-sama, várják a bejáratnál.

- Elnézést, Masamune-sama - hajol meg õ is, majd kiindul. Egy ideig még nézek utána, majd a szolgálót "veszem elõ": - Készítsd elõ a fürdõt!

Normál esetben nem érdekelne, mit akarnak Kojurotól, de most amint eltûnik a szolgáló a belsõ udvarra sietek, hogy a gyerekkoromban is használt helyen keresztül kileshessek. Épp az a látvány fogad, mint amire gondoltam, mégis oly mértékben szíven üt ismét, hogy fel tudnék robbanni. Ugyanaz a fiúcska vigyorog ott vele, akivel tegnap is olyan kellemesen eltöltötte az idõt. Valami csomagot hozott, Kojuro meg olyan irritálóan elégedetten vigyorog...

Nem is akarom látni! Nem akarok látni semmit! Zaklatott és felbõszült sárkányként trappolok keresztül a házon, a fürdõbe számûzve magam.

* * *

Nem segített a lazítóan forró víz sem. Nem akarok mára már semmit, csak bezárkózni a szobámba, és egyedül lenni. Épp elhúznám a tolóajtót, kizárva mindent és mindenkit, mikor felbukkan szinte az orrom elõtt: - Masamune-sama, beszélhetnénk egy percre?

Az ujjaim erõsen markolnak a fusuma fakeretébe, végül szó nélkül hátat fordítok, elnyomva a remegést, amelyet a felerõsödõ méreg okoz, mely hevesen munkál bennem, s besétálva ülök le néma csendben egy párnára. Kojuro bizonytalanul lép be, majd behúzza maga mögött az ajtót, hogy aztán közel sétálva üljön a térdeire hozzám hasonlóan, aztán türelmesen vár egy keveset, de mivel nem vagyok hajlandó megszólalni, belekezd.

- Tudok segíteni valamiben, Masamune-sama? - éget a tekintete, ahogy fürkész, de túlságosan frusztrált vagyok ahhoz, hogy elviseljem, így rávillantom szemem, s csípõsen válaszolok.

- Nem emiatt jöttél, ha jól sejtem. Térj a tárgyra! Nincs szükségem arra, hogy megpróbálj felvidítani!

- Elnézést! - hajtja le a fejét, majd sóhajtva belekezd. - Keiji javaslatát érdemes lenne legalább fontolóra venni...

Hatalmasat vágok a padlóra ököllel: - Megkérdõjelezed a döntésem?!

- Nem errõl van szó... - kezdene bele, de nem akarom hallani, nem érdekel, egyszerûen nem érdekel, én nem errõl akarok értekezni, én azt szeretném tudni, miért az a fiú, mióta, hogyan, de soha, soha, de soha semmilyen titkát vagy gondolatát nem bízza rám, ami nem hivatalos. Az a fiú mennyivel több? Miért jobb?! Mert szétterpeszti a kurva lábát???

- Ki vagy számomra, Kojuro? - kérdezem hát keményen, a szavába vágva, a szemem szikrákat hány.

- A Jobb Szeme, Masamune-sama - felel megütközve dühömön. S tovább hergel ártatlannak tetszõ pillantása. Pedig elárult! Elárult, mert a szívébe beköltöztetett valakit, aki természetszerûleg fontosabb, mint én, elõkelõbb helyet foglal el, és még a lehetõséget is elveszi, hogy jelenléte ellenére a barátságunk különleges maradhasson a számára! Mit tegyek, hogy ne szoruljak háttérbe?

Fura gondolat kezd gyökeret verni a fejemben.

- A Jobb Szemem... - ismétlem meg, majd felállok. - Kojuro, tedd hátra a kezeid! - utasítom.

- Minek? - lepõdik meg.

- Az életed feláldoznád, de annyira már nem bízol bennem, hogy kérdés nélkül engedelmeskedj? - csattanok fel.

Újabb szó nélkül teljesíti a parancsom.

- Ne mozdulj! - utasítom még, majd mögé lépve oldom ki a kimonóm övét, majd gyors hurkot csinálok belõle, s sebes mozdulatokkal húzom Kojuro kezére, majd megrántva teszem szorosabbá, s ugyanilyen tempóban tekerem gyorsan bokái köré, s ismét vissza a csuklói köré, jól megerõsítve és csomózva.

- Masamune-sama?! - kiált fel megdöbbenten és értetlenkedve, de rám pillantva elnémull, s az arca lesápad. Nem csodálom, rá vissza a tomboló sárkány pillant vissza minden kiszámíthatatlanságával.

- A Jobb Szemem... - lépek mellé fürgén, majd a lábammal döntöm oldalra. Milyen jól is mutat a tatamin. - Azt csinálok veled, amit akarok, nem igaz? Hiszen Magammal azt teszek, amihez csak kedvem szottyan - búgom baljóslatúan sötéten. Nem fogok alulmaradni egy taknyos tizenéves senkivel szemben!

- Masamune-samaaah?... - nyög bele a nevem végébe, elnyelve a kérdést, ahogy a talpam a férfiasságához nyomódik, s dörzsölgetni kezdem vele a legvétkesebb testrészét.

- Épp ezért nyugodtan levezethetem rajtad a feszültségem is! - folytatom kegyetlenül, a rajtam hanyagul lógó kimonót lecsúsztatva a vállamról. Bár magabiztossá tesz valamelyest nekikeseredésem, mégis, ahogy megérzem a talpam alatt a reagáló, s duzzadni kezdõ férfiasságát, apró árnyként megjelenik a tétovaság, biztos képes vagyok-e arra, amit elgondoltam, de az alsóajkamba harapva elemelem a lábam róla, s letérdelek, hogy - hála annak, hogy még mindig abban a ruhában van, amelyben a földeken dolgozik mindig - könnyedebben szabadíthassam ki altestét az anyag fogságából. Tudom, hogy mondani szeretne valamit, tudom, hogy tiltakozna, ahogy én is meggondolnám magam, ha nem cselekednék minél gyorsabban, s lényegében azonnal ajkaim közé fogadom férfiasságát. Felnyög meglepettségében, de nincs egyedül, én is megkönnyebbültebben szusszanok fel, hogy végül is nem is kellemetlen az íze vagy ilyesmi. Igazán megalázó lenne alulmaradni egy egy nálam sokkal fiatalabb ficsúrral szemben, fõleg, ha mindezt hányingerrel küzdve kellene elviselnem...

Vajon õ hányszor csinálta, s hányan voltak neki Kojuro elõtt? Komolyan fel tudom venni vele a versenyt úgy, hogy sosem keveredtem még nõvel sem hasonló helyzetbe?

Nem adhatom fel már az elején!

De utánanézhettem volna... Vagy legalább megkérdezhettem volna valakit inkognitóban!...

Elvörösödve gyorsítok, minél sebesebb, annál jobb talán, vagy tudom is én, csak legyek túl rajta, ha már belefogtam. Ránézni, szembenézni az eredménnyel nincs bátorságom, csak hallgatom, ahogy felnyög, s próbálna értelmes szavakat kipréselni magából, de esélyt sem adok neki, csak a légvétele gyorsul fel elnehezülve, s az izmai feszülnek pattanásig a kényszeredett tehetetlenségtõl.

Ennyivel azonban nem érhetem be. Amilyen hirtelen esem neki, olyan hirtelen emelem fel a fejem, de kerülöm a tekintetét.  Ki tudja, mit tennék, ha valami egészen mást látnék benne, mint amit szeretnék. Alsóajkamba harapok. Tisztában vagyok vele, hogy ez még kevés, ennél többet kell adnom, sokkal többet, hogy visszakapjam, ami az enyém. Reszketõ térdekkel mászom feljebb, fölé helyezkedve. Nem akarok gondolkodni, ha megteszem, elrettenek magamtól. Csak el kell feledtetnem vele azt a fiút, csupán meg kell adnom, amit õ adott!

Valóban csak ennyi lenne?

Elhessegetem a fülembe suttogó kételyt lejjebb ereszkedve. Férfiassága a hátsómnak feszül, már ebbe beleremegek... Vajon milyen érzés lesz? Az én szemem is megtelik majd azzal a  ködös fénnyel, az arcom egész átszellemül majd? Nem tûnt rossznak, ahogy tegnap ölelték egymást, sõt... s ahogy ma mosolyogtak... mosolyog rám is majd olyan önfeledten újra? Oly rég nem láttam azt a mosolyt. Ám hogy tovább erõlködöm, hogy magamba fogadjam, végignyilall az alfelemen a fájdalom, és felszisszenek.

- Elég, Masamune-sama - hangja az arcára vonzza a tekintetem, a hangja, amely rosszalló, annak a senseinek a hangja, aki megelégelte diákja badarságait, s a szeme... nem olyan, tényleg nem olyan, mint amilyennek szeretném. Miért nem értékeled, amit teszek érted?

- Közel sem elég! - sötétül el a tekintetem.

- De. S ennek te is tudatában vagy. Így csak fájdalmat okozol... - mondaná, de nem akarom hallani.

- Shut up! - ordítok az arca mellett vágva hatalmasat ököllel a tatamiba. Az érzelmeim úgy felkavarodnak és elhatalmasodnak felettem, hogy már nem látom, hiába nézek rá, egyszerûen nem látok el az arcáig, hogy kiolvashassak bármit is belõle. Csak a vörös köd létezik, amely szétfeszít belülrõl. - Mi a bajod velem? - tombolok. - Túl idõs vagyok? Már naggyá tettél, és nem tudsz kihozni belõlem többet, valaki más kell? Mit tud õ, amihez én nem vagyok elég jó? - bár tudnék úgy sírni, mint gyermekként, szégyen nélkül. Miért ringattad álomba a sebzett lelkem? Mellkasára hajtom a homlokom, s bár dúl bennem a vihar, kívülre ismét csak közömbösséget engedek, ahogy mindig tettem, csak most nem lesz senki, akinek mégis elsírhatom a bánatom, mert most az az egy ember döfi a hátamba a tõrt. - Hittem neked. Elhittem, hogy értékes vagyok csak magam miatt, hogy a magam erejébõl bármire képes vagyok. Beleringattam magam a tévképzetbe, hogy te másnak látsz, mint bárki más a klánból, neked nem vagyok "az", neked ember vagyok, s most mosolyogva fordítasz nekem hátat, épp úgy, mint mindenki más - felkuncogok, szánalmas önmagam nevetésre késztet. Mit hittem? Lehetek bárki, az átok a fejemen, jobb szemem egyben rossz ómenem: nincs senkim. Nem vagyok más, csak egy szimbólum, szeretnek, mert sikereket hoztam a nép számára, miközben megvédtem a civileket a háborúk borzalmaitól, de ennyi, semmi több. Ha elbuknék, istenítenének mást. Ha nem az lennék, aki, észre sem vennék hiányom.

- Masamune-sama... - mondana valamit, de hangja villámcsapás. Hirtelen egyenesedem ki újra, s gondolkodás nélkül fogom be a száját.

- Hagyd abba a hazudozást, kevésbé fog fájni! - szûröm ki magamból sziszegve, aztán felpattanok, felkapva a kimonót a földrõl, s mielõtt felocsúdhatna, már el is tûntem a kert felé vezetõ tolóajtón túl.

* * *

Hevenyészve magamra kapott kimonóban ücsörgöm a "világ végén". Egész messzire sikerült jutnom pusztán dühbõl és elkeseredettségbõl, sõt, hogy õszinte legyek, nem is tudtam, hogy ilyesmi hely van a közelben. A kezem nézem, amellyel addig öklöztem egy utamba került fát, míg fel nem kezdtem egészen, s most egymerõ rászáradt vér.

- Csak, hogy megvagy, Shuu - töri meg a csendet egy idõsebb hang a hátam mögül. Megfordulva egy idõs férfi néz velem farkasszemet. De csak akkor torpan meg nagy meggyõzõdésébõl visszavéve, mikor egész közel ér.

- Elnézést, azt hittem, az unokám az. Tudja, fiatalember, nem látok valami jól messzire - kér azonnal elnézést, de le sem tagadhatná, hogy nem lát valami jól, mert egyértelmû, hogy nem ismert fel. - Ahh - huppan le mellém fáradtan. - Vagy két órája keresem, de közben teljesen eltévedtem. Lennél olyan jó, és visszakísérnél az útra? - tegez le zavartalanul.

Megilletõdöm, ahogy belém karol, mintha helyeseltem volna egy fél szót is.

- Milyen finom anyag! - lepõdik meg. - Csak nem az úrnál szolgálsz? Még mindig olyan borongós a hangulata? Aggódunk nagyon.

- Aggódnak? - ér váratlanul nemcsak közvetlensége, a mondanivalója tartalma is. - Nem beteg, nem kell különösebben foglalkozni a dologgal - legyintek. "Jutalmul" olyan kokit kapok, csillagokat látok tõle, s mérgesen förmednék az öregre, ha nem õ oltana le elõbb.

- Hogy mondhatsz ilyet Masamune-ouról! Mersz elõtte is ilyen tiszteletlen lenni? - mondanám, hogy igen, de inkább hallgatok. - Sok mindent köszönhetünk Masamune-ounak, többek közt a békét, és a törõdést, amellyel a nép ügyei felé fordul.

- Bárki más elláthatná ugyanezt. Kojuro még alkalmasabb lenne a feladatra - jelentem ki kötve az ebet a saját gondolataim karójához, mire ismét egy kokit kapok.

- Ez nem igaz! Katakura-sama tiszteletreméltó és okos ember, de Masamune-ou nélkül nem lenne több egyszerû földmûvesnél. Mindenki azért teszi a tõle telhetõ legtöbbet, mert az úr is azt teszi, erõt ad nekünk, s most sír a szívünk, hogy valami tönkretette az önbizalmát. Persze idõs emberként tudom, hogy az embernek szüksége van az ehhez hasonló leckékre, de az úrnak olyan kevés közeli valakije van, aki segíthetne neki túllendülni. S amikor Katakura-sama is tanácstalan, akkor a szívünk megtelik aggodalommal. Márpedig Katakura-sama napok óta kedvetlen, és a tekintete mindig a távoli kastélyon függött.

- Valóban? - fura, egész zavarba esem. Sosem gondoltam, hogy ennyit jelentek a nép számára, vagyis jobban mondva csupán jelképnek éreztem magam, s inkább hittem, hogy félelemmel tölti el õket tétovaságom és feldúltságom, mintsem aggodalommal. Azt pedig végképp nem hittem volna senkinek, hogy Kojuro gondolt volna rám egy fél pillanatig is. Én címzetes barom, mit tettem!

- Jöjjön, Ojii-san, hazakísérem - indulok meg az idõs emberrel, meghagyva abbéli hitében, hogy csak úgy valaki vagyok.

- Mondd csak, mi járatban voltál amúgy errefelé? - érdeklõdik az öreg.

- Menedéket kerestem életem egyik legnagyobb ballépése elõl - felelem, mire hümmög.

- Higgy nekem, fiam, a legegyszerûbb szembenézni vele, még ha lesütött fejjel is, és megpróbálni rendbehozni, amennyire lehet. Menekülni úgysem lehet elõle elég gyorsan, visszacsinálni pedig még kevésbé lehet, ez az egyetlen igazán járható út - bölcselkedik, s tudom, igaza van.

* * *

- Itt forduljunk be jobbra... - irányít az öreg, mikor izgatott hang csendül mögöttünk.

- Nagyapa, merre jártál? -  ahogy megfordulunk, az öreg boldogan felkurjant, nekem viszont a földbe gyökerezik a lábam, és azt hiszem, a fiúval kölcsönös az érzésünk. Milyen morbid vicc, hogy épp õ, akit Kojuro oly hévvel ölelt, ennek az öregembernek az unokája is? Több gyerek is felbukkan, s körbeugrálják az idõs férfit, akit elengedek.

- Sajnálom, hogy a nagyapám gondot okozott önnek, uram - hajol földig illemtudóan a fiú.

- Ehh - legyintek, de nem fejezi be.

- Uram, tudom, hogy illetlenség ilyet kérdeznem, de hogy ízlettek önnek a gyümölcsök?

- Gyümölcsök? - lepõdöm meg. Mindenre számítottam, csak hasonló kérdésre nem. Jó, voltaképpen semmilyen kérdésre nem számítottam.

- Értem - szomorodik el a hangja. - Biztosan még nem kapta meg õket. Nemrég vittem csak, és Katakura-saama vette át õket.

- Azok a gyümölcsök nekem voltak? - illetõdöm meg. Emlékszem rájuk, hogy ne emlékeznék, Kojuro olyan szélesen mosolygott...

- Sajnálom, nem akartam megsérteni velük... - kezdene mentegetõzni, de a fejére simítom a tenyerem.

- Meg sem érdemlem a törõdést - érzékenyülök el, s egyre inkább méretes baromnak érzem magam, méretesebbnek bárminél és bárkinél.

- Uram? - néz rám a fiú elpirulva, hogy ekkora megtiszteltetésben volt része.

- Ideje haza mennem, köszönök mindent - intek mosolyogva.

- Uram - szól még utánam a fiú, mire visszafordulok. - Kérem, vigyázzon a mosolyára, nagyon hiányzott.

- Hmpf - fújtatok egyet kis híján felnevetve, de mindenképp megmelengették a lelkem a szavak.

* * *

Szembenézni a félelmeink láncai között elkövetett végzetes hibákkal azonban nem könnyû még egy "Sárkánynak" sem. Bûnbánóan lépek a szobámba a kertbõl, abból az irányból, amelybõl távoztam. Magammal hoztam Kojuro harci öltözékét, s óvatosan leteszem a földre. Szerencsétlen, úgy szunnyadt bele a gyötrõ kínba, ahogy itt hagytam, megkötözve, félig meztelenül... Az ajkamba harapok, mert kedvem lenne üvölteni. Én tettem ezt vele, én!

Óvatosan oldom ki a kimonó övét, mégis mocorogva ébred. Ahogy megpillant, béna, zsibbadt tagokkal ülne fel. Fáj így látnom. A homlokom a földhöz ér, ahogy meghajolok, mert szavakkal nem tudnám jobban kifejezni, mennyire sajnálom azt, ami történt, csak így, hogy olyan tiszteletben részesítem, amellyel daimyo manapság még az uralkodót sem, s fejet hajtok elõtte.

- Tudom, hogy elkéstem vele, de sajnálom, teljesen kifordultam magamból. Ígérem, hogy soha többé nem teszek hasonlót, csak kérlek, bocsáss meg nekem! Megteszek cserébe bármit - s az sem baj, ha elhagyod az oldalam...