Megint egy év kedzete ebben a szaros pöcegödörben... Hmm idén talán el is végzem, ha nem basznak ki előbb. Bár itt eddig egész jól megtűrtek már negyedik éve - éjlen az évismétlés - és maximum arra köteleznek, hogy újrajárjak egy évfolyamot, de azzal csak a többi kis szerencsétlent szívatják, amikor más-más osztályba kerülök. Másik szerencsémre lettem már olyan hírhedt, hogy nem próbálkoznak a "sulimacsó" típusú bikák sem helyretenni, mert minddel megtettem már én ugyan ezt.
Ebben az évben Mito virulhat, mert az ő osztályába kerültem. Még azt is elhitette az évnyitókor, hogy nem fogok többé megjelenni a suliban, de egy héttel később csak itt rontottam a levegőt, ezzel vígan tönkretéve százak életkedvét.
Hát nem csodálatos szórakozás?
Azt a sok betojt arcot látni tiszta élvezet, főleg a tudat, hogy mindenkire te magad vagy ilyen hatással.
Tény ok nélkül nem szoktam szekálni, de szerintem kellő ok a "rám nézett nem nézett rám" dolog, nemde? Hehe.
Még csak pár hét telt el az évből, de már halálra unom magam. A nyaralós beszámolóknál legalább bele tudtam vihogni a történetekbe, de a tanár cseszettül nem vicces.
Egyik lábam felcsapom a padra, és hátra dőlöngélek, de amikor a tanár rám szól, pont akkor csöngetnek ki így csak vigyorgok egy nagyot a képébe "mi van bazeg" tekintettel egészen míg kimegy, majd mivel ablak melletti helyet fogloaltam be csak oldalra fordítom a fejem, és rágyújtok azon kifelé hamuzva. Ugye milyen kurvajófej vagyok már megint? Nem is értem mit fosnak ezek. Mito előttem ül így csak megfordul a székén hogy dumálni kezdjen, de alig figyelek rá, az sokkal jobban leköt, amit a háttérben kezdenek el duruzsolni a csajok.
Valami új, külföldi srác jelent meg egy másik osztályban, aki állításuk szerint elég helyes. Chh... ezeknek a lányoknak a legtöbb kis feminin is helyes, szóval nem mondanak semmit, de az már érdekesebb, hogy elég rossz hírében áll szintén és osztálytársainak is ez volt az első benyomása, legalábbis az egyik másik osztályból való csaj ezt állította.
Viszont amikor észreveszik hogy cigizés közben őket méregetem, megszeppenten suttognak össze hogy inkább menjenek ki de csak vigyorogva utánuk kiáltok.
- Hova siettek? Nem is a seggeteket néztem... nincs mit nézni..
Erre Mito felkuncog persze főleg a reakciók láttán, s csak elnyomom a csikket a párkányon, kidobom az ablakon azt meg ívesen bebaszom utána, mert jólesik.
- Szóvl mégegyszer - fog bele Mito, mert látta, hogy nem figyelek, de mág megszokta és én sem veszem tőle beszólásnak hogy erre felhívja a figyelmem, met néha tényleg nem veszem észre, hogy pofázik, de akkor valami jó bőrt láthatok éppen - hétvégén arra gondoltam kinézhetnék arra az új helyre, de a város szélén van.
- És akkor? Ha a hazajutás a baj szarni bele, bár tényleg nem lenne jó a szarrá fagynánk az utcán. Melyik kerületben is van? Talán van ott haver a környéken és bepofátlankodunk. Ha billiárdban legyőzök mindenkit, akkor taxizunk mert köcsög burzsuj leszek.
Elregéli megint ezt a résztetet is, de sajnos tényleg nincs senki a környéken így csak remélhetik hogy tele lesz kis nyomikkal a hely akiket lehúzhat.
Még van idő a szünetből, evlégre egy órás kajaszünetet hagynak ilyenkor, s csak intek fejemmel Mitonak, hogy eriggyünk ki a picsába, követ engem, a többieket is összeszedjük, elég elsétálnunk a folyosón. Az iskola mögött a jelenleg üres tornapálya és falat elválasztó fás területnél cövekelünk le ahol megint rágyújtok a változatosság kedvéért és a többiek dumálását hallgatom.
Unkei arról dicsekedik hogy becsajozott, és főként erre terelődik a téma, de megzavarja a szórakozott ökörködést egy hang ami leszólítja.
- Te vagy Hito?
Mindenki elkussol, és a hang irányába néz, és úgy állnak meg, hogy én is tisztán láthassam ki merészkedik ide. Nem láttam még, de egy pillanatra megilletődöm meg eléggé hasonlít "valakire" de megrázom a fejem és kizavarom az ilyen gondolatokat belőle, majd kilépek a többiek körébeől pár lépést - ezzel mutatva meg hogy igen többen vagyunk de bárki vagy egyedül is lenyomlak.
- Neked biztos nem. - utolsót szívok a cigiből, még egyet lépek felé és az arcába fújom a füstöt, majd az orra előtt ejtem le a csikket és taposom a porba. - Mi dolgod van itt újfiú? Nem hallottál még eleget rólam? Vagy épp hogy igen és szeretnéd magad behízelegni? - persze, hogy leesett, hogy ő az a srác, akiről a csajok pusmogtak.
Elég gengszter style-ban nyomja ahogy az egyenruhát hordja a srác, ebből vettem le hogy szeretne itt is a "nagyfiúk" közé tartozni talán.
- Pont eleget hallottam ehhez - üt egyet és éppenhogy majdnem eltalál sőt sűrol is de nem vagyok olyan lúzer hogy hagyjam magam, elhajolni nem nehéz, elvégre alacsonyabb a kis husi, s elkapom a csuklóját.
A fiúk hőzöngeni kezdenek a háttérben de intek nekik, hogy nyugi elintézem. Résen is vagyok mert ha ilyen bátran nekifutott tuti nem illetődik meg ennyi lefogástól, egy rúgása betalál de nem küldi földre vele.
- De kis bátor vagy, honnan jöttél? A harcosok klubjából? - röhögök azon is, hogy egy majdnem kivédett ütést bevisz az oldalamba, de aztán elkomorulok, elég volt a mókából, komolyabban kezdem venni a támadásait mert be kell vallja nem valami harmatgyenge a kis vakarcs, ki sem nézné belőle.
Tényleg csak finoman szólva, de meggyűlik a bajom a szöszikével, viszont elég egy jól időzített mozdulat amivel bezavarhatok a nagy lendületébe, aztán sorra csépelhetem, persze amekkorát ürök elég két öklös maflás és egy gyomorszájon rúgás, majd a grabancánál fogva meg húzom kicsit a porban amire a többiek már fellélegezve röhögcsélnek megint halkan. Elhúzom az ivókutakig és már erőszakkal - mert közben feléledt a husi - belenyomom a fejét a hosszúkás csapba, lefelé fordítom a csövet és bőven engedek vizet a fejére, hogy lehűtsem a kis hevest. Mit számít, ha kis ideig alig kap levegőt?
Elzárom a csapot amikor már kevésbé csapkod, csak próbál levegőt venni a feje mellé köpök a verekedés miatt felgyűlt poros nyálból, majd eleresztem.
- Tetszik a temperamentumod szöszi, de nagyon elcseszted. Máshol is ezzel próbálkoztál be? Hát most megszívtad... - ezt eddig egészen vígan közöltem vele, majd megint elkomorulok - Meg ne próbáld még egyszer...
Ennyi épp elég volt ebből a mókából, csak intek a többieknek akik még dobbantanak párat ijesztésként, de aztán kárörvendő kuncogással követnek be-beszólogatva, hogy vajon mit képzelt a kis vakarcs. Jó kérdés, ettől függetlenül tartom azt a véleményem, hogy a gondolata tetszetős volt, de kár hogy pont velem szemben próbálta meg ezt alkalmazni. Szívás.
Boldog Születésnapot és Boldog Karácsonyt! (Gome, hogy eddig tartott)
Végül megérkezünk hozzá. Felmegyünk a lépcsőn, ő pedig nyitja előttem az ajtót, hogy beengedjen. A lakásban pedig otthonos rend, és tisztaság fogad, látszik, hogy van aki vezeti a háztartást.
A szobája viszont… azta! Mintha kissé káosz lenne, de van egy olyan érzésem, hogy elég sok mozzanata a kupinak, az ágy közepén szunyókáló macseknak köszönhető.
Jaj, biztos nagyon dühös volt rám, hogy rásóztam.
- Ümm... ez lenne a szobám... asszem – vigyorodik el zavartan, és besiet mellettem, hogy úgy-ahogy eltűntesse a dolgokat. Nem mintha engem zavarna, hisz lehet, hogy ez az én hibám. A cicán keresztül.
Az említett pedig dorombolva rohan elém, képtelen vagyok haragudni rá. Felveszem, és boldogan simogatom, míg Clarence elpakol.
- Lehetne Kobold – szólal meg ágyazás közben, majd miután végez, int, hogy üljek le.
- Ez jó ötlet – mosolyodom el lelkesen, és lerakom Koboldot az ölemből.
Egy halom tankönyvet szór a szoba közepére, és elgondolkodva szemléli őket, látszólag fogalma sincs, mi kéne.
- Melyik fog kelleni? – érdeklődik, mire a kupacból kihalászom a kémiacuccot, és meglóbálom előtte.
- Ez – nyitom ki, és huppanok le az ágy szélére, ő pedig mögém húzódik, hogy lássa a lapokat.
A kémia nem a kedvencem, de azért értem, így igyekszem úgy magyarázni, hogy neki is tiszta legyen.
- Tehát ez volt az alkáli fémek fontosabb vegyületeinek felhasználása. Eddig világos? – zárom le a magyarázatot, és pillantok rá, alaposan meglepődve a közelségétől.
- Ühümm – vágja rá, mire gyorsan bólintok, és zavaromat leplezendő, gyorsan folytatom. Alaposan meglepődök, mikor ujjai arcomra simulnak, és óvatosan maga felé fordít, majd ajkait az enyémekre nyomva, finoman megcsókol.
Ledermedek, de szívem heves vágtába kezd, fogalmam sincs, miért csinálja ezt. Összerezzenek, ő pedig rögtön elenged. Képtelen vagyok a szemébe nézni, annak ellenére, hogy talán abban válaszra találnék. Elvörösödve hajtom le a fejem, és pattanok fel, hogy kirohanjak.
- Jobb lesz ha megyek – suttogom, az ajtóból, de vissza nem nézek.
Ne…nem értem. Miért csókolt meg? Ő fiú, és én is az vagyok… Akkor miért?
Már az utcán járok, mikor eszembe jut, hogy a cuccaimat mind ott hagytam.
Szaporán kapkodok levegő után, de nem a futás miatt, sokkal inkább a gondolat készteti vágtára a szívemet, hogy vissza kell mennem.
Tétován toporgok az utcán, hol a járdát, hol a házat figyelve. Én most… nekem most…
Teljesen össze vagyok zavarodva. Clarence az első olyan barátom, akit a bátyám nem üldözött el mellőlem, így nem igazán tudom, hogy viselkednek a jó barátok. Az viszont biztos, hogy csókolózni nem szoktak!
Köldökig pirulva szorítom a számra kezemet, képtelen vagyok nem felidézni a forró, lágy érzés, ahogy ajkai hozzámértek. Miért volt olyan jó?
Erőt veszek magamon, és lassú, vánszorgós tempóban visszasétálok, majd az ajtajuknál megállva, remegő kézzel nyomom meg a csengőt.
- Jövök! – kiált Clarence, mire majdnem menekülőre fogom, de előbb nyílik az ajtó, minthogy kereket oldhatnék. – Kai? – kerekednek el a szemei, és a meglepettség mellett, némi öröm is átsuhan az arcán.
- Én.. a táskám… izé, a cuccaimat… - hebegem pipacspirosan, felsőm alját gyűrögetve, miközben makacsul kerülöm a szemkontaktust.
- Ja, igen, itt hagytad – feleli, de nem moccan, míg fel nem nézek rá. Kissé élvetegen, halványan mosolyog, de ezzel csak növeli zavaromat. – Gyere be, hozom!
Hezitálva lépek be, ő pedig az ajtót belökve, elsiet a szobája felé. Kobold jelenik meg helyette, és vidám dorombolással törleszkedik a lábamhoz. Leguggolok hozzá, és cirógatom selymes bundáját.
Hogy kéne most viselkednem Clarence-el?
- Tessék, itt is van – lép hirtelen elém, mire kissé riadtan egyenesedem ki, nem hallottam mikor jött vissza.
- Kö… köszönöm – veszem át gyorsan, de kis híján le is ejtem. – Én… mármint ami az előbb… - Elakadok, és ujjaim ösztönösen simulnak a számra.
Elgondolkodva túr a hajába, és kissé zavartan mosolyodik el.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – feleli bocsánatkérően. Várom, hogy hozzátegyen még valamit, magyarázatot, bármit, de nem teszi. Akkor nem véletlen volt…?
- Se… semmi baj – suttogom még tanácstalanabbul, majd az ajtó felé fordulok. – Holnap találkozunk! – mosolygok rá vissza, továbbra is mélyen pirulva, majd gyorsan elmenekülök zavarba ejtő közelségéből.
Késő délután viszont már azt kívánom, bárcsak maradtam volna nála. Visszavágyom a biztonságba, amit mellette éreztem, és a nyugalomba.
Itthon áll a bál, anya és apa csúnyán összevesztek, a bátyám pedig minden frusztráltságát rajtam vezeti le.
Szipogva húzódom az ágyam végébe, míg ő az asztalomnál terpeszkedve cigizik. Ég az arcom, ahol az előbb megütött, és a fémes íz a nyelvemen azt bizonyítja, hogy a szám is felrepedt. De ez semmi ahhoz képest, hogy az előbbi cigijét a kezemen nyomta el, mikor megpróbáltam visszaszerezni tőle a rajzaim, amiket összefirkált.
Ha anya nem vitázna apával, valószínűleg odafigyelne rám, és bátyám se tehetné meg ezt. De így…
- Annál a srácnál voltál délután, mi? – horkan fel Shin megvetően, mire riadtan rezzenek össze. Nem felelek, de ebből persze egyértelművé válik számára a válasz.
Feláll, de ahogy közelebb lép, felpattanok, és elhátrálok a szoba másik végébe.
- Hagy békén Shin, kérlek menj ki…! – nyöszörgöm elkeseredetten. A testvérem, nem akarom, hogy bántson.
Máshogy gondolja, és csak azért nem kapok még egy pofont, mert anya kihívja tőlem. Remegve rogyok le az ágyamra, majd hirtelen elhatározásból pár cuccot egy táskába dobálok, és elrohanok otthonról, mielőtt megállíthatnának.
Csak az utcán jut eszembe, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hova mehetnék. Téblábolok egy darabig, majd azt veszem észre, hogy akaratlanul is Clarence-nél kötöttem ki. Másra nem számíthatok… A délután… nem, az mindegy.
Percekig hezitálok az ajtó előtt, hogy bemerjek e csöngetni, és végül inkább hátat fordítok. Ám az ajtó kitárul, és Clarence jelenik meg.
- Meddig totojázol még a csengetéssel? Már vagy tíz perce láttalak az utcán – jegyzi meg mosolyogva, de mikor könnyes szememre, és sebes arcomra pillant, lehervad az arcáról. – Mi történt?
- Sajnálom, hogy zavarlak… - szipogom. – Elszöktem, de nem tudtam hova mehetnék, és végül itt kötöttem ki…
- Gyere be! – megragadja a kezemet, és behúz, ám én felnyekkenve rántom el a karom, mikor véletlenül megnyomja a cigi nyomát. Megpróbálom eldugni előle, de rögtön leesik neki, hogy valami nincs rendben, és óvatosabban, de határozottan kapja el a karom, hogy megnézhesse a sebet a kézfejemen.
Elsötétül a tekintete, az enyém pedig újra megtelik könnyekkel. Nem szól semmit, csak a fürdőbe vezetve, előkapja az elsősegélydobozt. Nem merem megkérdezni, hogy maradhatok e. Végül is, alig pár napja ismer, semmi oka nem lenne rá, hogy törődjön velem.
Mondjuk megcsókolt… Miért?
Visszatartott levegővel várom a feltételét, jelenleg el se tudom képzelni mit szeretne, de szerencsére nem húzza sokáig, gyorsan közli velem.
- Te leszel a tanulópárom.
- H...hogy a mid? Mármint...- meglepetten hebegek, habár fogalmam sincs, mit vártam, de biztos, hogy nem ezt. Én, mint tanulópár?
- Az erősebb félnek heti háromszor kell külön foglalkoznia a társával iskola után. - vigyorog rám különösen, én pedig tanácstalanul, kissé gyanakodva pislogok. Mit ért vajon erősebb fél alatt? Mert ha a fizikumot, akkor azt hiszem egyértelmű ki az illető. De végülis miért ne? Így a cica otthonra talál.
- Rendben... De most haza kéne mennem, a szüleim... - egyezek bele, majd kezdek magyarázkodni, mikor eszembe jut, miért kötöttem ki a parkban. De a mondat végét elharapom, és inkább felé nyújtom a doromboló macsekot. Elveszi, de nem mozdul mellőlem.
- Nagyszerű, akkor hazakísérlek- vigyorodik el szélesen, süt róla a jókedv.
- Clarence... ez nem lenne a... a legjobb ötlet. – nyekkenek fel, amint felfogom mit mondott. Nem akarom, hogy lássa mi van nálunk.
- Ugyan már, bízz bennem!- teszi egyik kezét a vállamra, én pedig képtelen vagyok ellenkezni neki, elindulok mellette.
Túlságosan hamar a házunk elé érünk, és mivel jelenleg fogalmam sincs a kulcsom hol létéről, tétován nyomom meg a csengőt. Sajnos pont az nyit ajtót, akire a legkevésbé vágytam, ráadásul ütésre emelt kezekkel. Ösztönösen húzom be a nyakam, de mikor apám meglátja mellettem Clarencet, leereszti a kezeit és elharapja a dühös kitörését.
- Jónapot uram! Elnézést a zavarásért, Kai új tanulótársa vagyok. Gondoltam átjövök bemutatkozni. Elnézést, hogy a fia miattam elkésett, csak egy könyvet kerestünk a könyvtárban. – füllenti Clarence folyékonyan, szokatlanul udvarias hangon. Nem lehetek elég hálás neki, hogy a védelmemre kelt.
Apám arca mintha kissé nyugodtabb kifejezést öltene és hirtelen anyám is megjelenik, aki örömmel veszi tudomásul, hogy számítása szerint, egy barátommal láthat. Be is hívja, de Clarence közli vele, hogy sietnie kell. Még elbeszélget pár dologról apámmal, többségében sulis ügyekről, meg fociról, és mivel elég hozzáértőnek bizonyul, apám elégedetten búcsúzik el, és anyával együtt elvonulnak. Előtte azonban int a bátyámnak, aki fogalmam sincs miért téblábolt mögöttük, valószínűleg kárörvendeni akart a szidás miatt. Legszívesebben rácsuknám az ajtót, nem akarom, hogy találkozzon Clarenccel. Eddig minden barátságomat tönkre tette, most is látom a szemében, hogy ha rajta múlik, ez se lesz hosszú életű.
Csakhogy Clarencet se kell ám félteni. Arcáról pillanatok alatt fagy le az eddig ott díszelgő mosoly, majd hirtelen védelmezően elém áll.
- Meg se forduljon a fejedben- sziszegi bátyám arcába, gúnyos vigyort provokálva ki. Elkerekedett szemekkel pislogok magam elé, de ahogy kilesek védelmezőm háta mögül, összerezzenek testvérem pillantásától.
- Na mi van Kai, összeszedtél egy őrangyalt?- nevet csúfondárosan, én pedig jobbnak látom újra elbújni. Pár pillanatra csönd támad, és mire ismét bátorságot gyűjtök az előóvakodáshoz, az ajtó már üresen áll. Különös, hálás boldogsággal mosolygok fel Clarencre, aki elgondolkodva vizsgálgatja az arcom. Már épp kezdenék zavarba jönni, mikor hirtelen magához húz, és megölel. Nyekkeni sincs időm, csak olyan piros leszek, mint egy érett paradicsom.
- Vigyázz magadra!- suttogja a fülembe, majd elenged, és hátat fordítva, gyors léptekkel távozik.
Döbbenten nézek utána, még mindig magam körül érzem a melegségét, és szomorúan veszem tudomásul, hogy szép lassan hűlni kezd. Ugyanakkor el nem tudom képzelni mi ütött belé. De sose tagadnám, hogy jól esett.
Elmélázva zárom magam után az ajtót, mikor végre belépek a házba, majd gyorsan eltűnök a szobámban. Tudom jól, hogy bátyám nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, de szerencsére a nap további részében nem jelenik meg előttem. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy ez azt jelenti, hogy nagyobb szívatáson töri a fejét, mint egy kis önbizalom rombolás. Nem szeret veszíteni.
Reggel vidáman sietek az iskolába, otthon nem volt veszekedés, így semmi sem rontotta el a kedvem. Ahogy belépek az osztályba, rögtön megpillantom Clarencet, aki a tegnapihoz hasonlóan, a padon fekve szuggerálja a plafont.
- Szia!- köszönök neki kissé félszegen, mikor mellé érek. Előtte azért alaposan körbenézek, nehogy megismétlődjön a tegnapi, zavarba ejtő eset. Mintha éber álomból térne vissza, olyan hirtelen ül fel, hogy attól félek, leesik a padról.
- Szia!- feleli, miközben a fejét dörzsöli, biztos megfájdult neki a gyors mozdulattól. Már épp kérdezném, hogy minden rendben van e, mikor arcára vigyor kúszik, ezzel választ kapva ki nem mondott kérdésemre. Jól van. Közelebb hajol hozzá, én pedig már a kis távolságtól is zavarba jövök. - Ma át jössz egy kicsit... gyakorolni? – suttogja halkan, nekem pedig kissé elnyílik a szám meglepetésemben. Miért ilyen hangsúllyal kérdezte?
- Ühümm… igen… gondolom… - dadogom zavartan, majd felcsillan a szemem, és összeszedettebbé válok, mikor eszembe jut, miért is kéne átmennem. – Ugye jól van a cica? Nem okozott nagy gondot?
- Nem különösebben – feleli, miközben hátrébb húzódik, majd lehuppan a székébe. – De azért nem ártana sűrűn ránézned, hátha rosszul csinálok valamit gondozás téren.
- Szívesen – mosolyodok el lelkesen. – Pedig biztos vagyok benne, hogy minden rendben van. Tegnap is látszott, hogy mennyire megkedvelt. – Miközben beszélek, én is helyet foglalok, és hál adok az égnek, hogy nem ismétlődött meg a tegnapi, zavarba ejtő malőr.
- És mit kéne áttanulmányoznunk? – fordulok felé. Kérdésemet halva elvigyorodik, és kissé talán el is mereng, jó pár pillanatba beletelik, míg válaszol.
- Lenne pár ötletem… - kezdi közelebb dőlve. – Mondjuk mit szólnál a biológiához?
Meglepetten pislogok párat, majd lepillantok az órarendemre.
- De hát holnap nincs biosz, ne inkább olyat kéne átnézni, ami lesz? – emelem fel újra a fejem. Halkan felnevet, és különös mosollyal visszadől a székébe.
- De, Kai, igazad van. Akkor majd megbeszéljük nálam.
Itt kénytelenek is vagyunk befejezni a beszélgetést, mert becsöngetnek, és megjelenik a tanár. Ezúttal kissé nehezebben megy a koncentrálás az órán, sokszor kapom azon magam, hogy a tegnapi, és a mai délután körül forognak a gondolataim. Lejátszódik bennem újra, ahogy Clarence elkergeti a zaklatóim, majd még a családomnál is jó pontokat szerez, de ami a legjobb, hogy nem hagyta magát a bátyámmal szemben.
Hogy ma mi lesz? Arról fogalmam sincs, de boldog vagyok, mert láthatom a cicát, és őt is, sulin kívül.
- Kai, megoldanád ezt a feladatot? – hallom meg hirtelen a tanár hangját, és pirulva kapom fel a fejem. Pislogok párat, hogy felfogjam mi van a táblán, majd kissé akadozva ugyan, meg némi segítséggel, de helyesen megoldom a példát.
- Hé, mi van veled? Elaludtál? – fordul felém Clarence vigyorogva, mire paradicsom piros arccal temetkezek a tankönyvbe.
- Csa… csak elgondolkodtam! – motyogom zavartan, és innentől feszülten figyelek a hátralévő időben. Végig magamon érzem Clarence vidor tekintetét, így pirosságom se múlik el teljesen, csak mikor szünetben elmegy valahová.
Egyedül maradok, de nem sokáig, mert hamarosan pár lány kezd velem beszélgetni, majd mikor ők is elmennek, egy idegen fiú huppan le padtársam helyére.
- Szió, Kai, látom végre egyedül vagy! – mosolyog rám barátságosan, én pedig félszegen viszonzom. Nagyon zavarban vagyok, mert annak ellenére, hogy az osztálytársam, nem emlékszem a nevére. Ez fel is tűnhet neki, mert felnevetve, bemutatkozik. – A nevem Naruhi Sota!
Kezet nyújt, én pedig zavartan elfogadom, és elhabogom a nevem.
- Tudom, hogy hívnak Kai-chan! – nevet fel megint, én pedig köldökig pirulok a megszólítás hallatán. – Jöttem volna ám előbb is beszélgetni, de Clarence egészen kisajátított. – folytatja közelebb dőlve, mintha nagy titkot közölne éppen.
- Kisajátított? – ismétlem meglepetten.
- Kisajátítottam? – visszhangozza a mellém lépő említett is. Sota felkapja a fejét, és gunyorosan elvigyorodik. Ide-oda kapom a fejem közöttük, és nem igen tudom mire vélni Clarence sötét, és Sota kihívó pillantását. Végül a néma szemcsatának a becsöngő vet véget.
Clarence visszakapja a helyét, és ahogy leül, rögtön felém fordul.
- Kai, tartsd magad távol Naruhitól! – néz mélyen a szemembe.
- De miért? – kérdezek rá megszeppenve. Hisz olyan kedves volt, nem értem Clarence miért nem kedveli.
- Mert veszélyesebb, mint amilyennek látszik! – morogja ellenségesen, majd a tankönyv felé fordulva, koncentrálni kezd, legalábbis úgy tűnik. A témát mindenesetre lezártnak tekinti.
Tanácstalanul pillantok Sota felé, aki felém fordulva, kedvesen elmosolyodik, majd figyelmét a tanárra fordítja. Egy darabig elgondolkodva bambulok magam elé, majd végül én is így teszek.
A nap hamar elrepül, Clarence vagy valaki más mindig elszórakoztat, de padtársam sose megy látótávolságon kívülre, így Sota nem jön oda hozzám. Nem igazán tudom mire vélni a dolgot, de nem merek rákérdezni Clarencenél.
Mikor vége kicsöngetnek, megvárja míg összeszedem a cuccaim.
- Akkor mehetünk? – kérdi elégedett vigyorral, én pedig mosolyogva bólintok. Végre láthatom a cicust is.
Az úton végig a rajzról kérdezgetem, és közlöm vele, hogy alig várom az újabb rajzórát, és remélem, hogy megint vele kerülök párba.
- Ne aggódj, majd én leharcolom a tanárral, hogy mindenképp úgy osszon be! – pillant le rám, én pedig ismét elpirulok kissé.
- Tényleg, ég nem is mondtad, mi lett a cica neve! – állapítom meg hirtelen, némi csendes séta után.
- Mert még nincs neve – érkezik a közönyös válasz, de látva kérdő tekintetem, folytatja. – Gondoltam, majd te adsz neki.
- De nem! – jelentem ki makacsul. – Nálad lakik, a te cicád, úgyhogy neked kell nevet adnod!
Még egy ideig megpróbál rávenni a névadásra, de én nem tágítok, kezeimet a számra tapasztva rázom a fejem, jelezve, hogy ez bizony rá van bízva.
- Jól van, akkor majd én kitalálom – nevet fel végül, én pedig elégedett pofival engedem szabadjára a számat.
- Milyen volt az első napod? – kérdi anyám fáradt mosollyal, amint leülök a késői ebédhez. Hála az égnek, csak ketten vagyunk itthon. Apám dolgozik, bátyám meg….isten tudja hol van, de nem itt és ez a lényeg, addig se rajtam tölti ki frusztráltságát.
- Jó. – érkezik tőlem a tömör válasz, ám édesanyám szelíd arcára nézve, folytatom. – Az osztálytársaim rendesek, a tanárok elmennek, és volt rajzórám.
- Vannak már barátaid? – látom rajta, megkönnyebbült. Általában, eleinte nehezen megy a beilleszkedés.
- Hát…izé…talán. – makogom magam elé, mert hirtelenjében Clarence jut eszembe, és számomra ismeretlen oknál fogva, szaporábban ver a szívem. Megelőzve a további faggatást, lapátolni kezdem az ebédet.
A szobámba érve, lehuppanok az asztalom elé, és elmélyülten firkálgatni kezdek, az első kezembe akadó füzetbe. Riadtan kapom fel a fejem, mikor később bátyám ront rám, és követeli a könyvet, amit neki hoztam. Sóhajtva adom át neki, remélve, hogy elhúzza a csíkot.
Hiú ábránd. Mögém lépve szemléli a firkáim, és kezdi szokásos önbizalom romboló beszélgetésünk.
-És mond csak öcsikém, milyen volt az első napod? Kellőképpen elbájoltál mindenkit a pofikáddal, hogy aztán ne merj majd szóba állni az érdeklődőkkel? – gunyoros hangjától, ösztönösen összehúzom magam. Fogalmam sincs, mire utal.
- Tessék? – kérdem halkan. Államnál fogva kényszerít, hogy belenézzek az enyémekhez hasonló, barna szemekbe. El se hiszem, hogy ez a barna árnyalat, ilyen hidegen és gunyorosan is tud fényleni.
- Túl naiv és szelíd vagy ehhez a korhoz, öcskös. A gyengék elvesznek, össze fognak törni. – sziszegi halkan, majd kivonul a szobámból. Megsemmisülten kuporgok a székemen. Mindig ezt csinálja, és fogalmam sincs miért. Anya azt mondja féltékeny, mert én könnyebben szerethető személyiség vagyok. Ő apára ütött.
***
Másnapra, szokásomhoz híven, kiheverem testvéri csevejünk, bátyám legnagyobb sajnálatára. Vidáman rakosgatom egymás elé a lábaim, szerencsére, még csak nem is vagyok késésben. Az osztály elé érve, egy pillanatra megtorpanok, majd mély levegőt véve, besétálok.
Aki észrevesz, kedvesen üdvözöl, ám sokan egy kis perpatvarral vannak elfoglalva. Kikerülöm a balhézókat, és a helyemre sétálok. Clarence éppen ágyikónak használja a padot és nyitott szemmel a plafont fixírozza. Nem lehet túl kényelmes. Akaratlanul is követem pillantását, ám néhány folton kívül, semmi érdekeset nem látok, így vállat vonva újra felé fordulok.
- Szia. – köszönök rá tétován. Rám néz, és pár pillanat múlva, felismerés csillan a barna szempárban. Mintha egy villanykörtét kapcsoltak volna fel. Klikk és már jelen is van.
- Jéé, hello Kai. – üdvözöl ő is, majd figyelmét ismét a plafon köti le. Biztos lát valamit, amit én nem.
Készülnék, hogy leüljek a helyemre, ám hirtelen felerősödik a hangzavar és időm sincs felfogni mi történik, meglöknek és én neki esek Clarencenek. A pad felborul, és mindketten a földön landolunk.
Szemeimet összeszorítom, így fogalmam sincs, jelenleg mi történik. Majd kis idő múlva, félve felpillantok, és szembe találom magam, padtársam tágra nyílt szemeivel. Kissé zavarba ejtő helyzetben térdel fölöttem, de rögtön feláll, amint rémülten mocorogni kezdek, és vörös arccal talpra állok. Jesszus, még sosem voltam ilyen nagyon zavart.
Szerencsére becsöngetnek, és a padot felállítva helyet foglalunk.
Az óra kezdetekor, egy cetlit csúsztat elém, mely valószínűleg egyik füzetének egykori darabja. Magam elé húzom a fecnit, melyen egy sebtében odafirkantott "Ne haragudj" díszeleg.
Felé fordulok, és mosolyogva megrázom a fejem, jelezve, hogy eszemben sincs haragudni.
- Nem a te hibád volt. - suttogom neki, kissé közelebb hajolva, majd a tanárra függesztem a tekintetem.
Óra után pár osztálytársunk jön oda hozzánk, és főként nekem intézve szavaikat, hevesen mentegetőzni kezdenek. Zavartan pirulok el, hisz ismét a figyelem középpontjában találom magam, és nem győzöm ismételgetni, hogy semmi nem történt, nem ütöttem meg magam, nem fáj semmim.
Oldalra pillantva látom, hogy Clarence unottan szemléli a történéseket, de nem reagál egy szóval se. Kérlelő pillantást vetek rá, mert nem bírok a sok bocsánatért esedezővel. Felsóhajt, és egy darabig még várat magára, majd odaszól a többieknek.
- Amint látjátok, jól van. Most pedig szálljatok le rólunk, mert mindjárt becsöngő, és órára kell mennünk.
A társaság kissé mintha meghunyászkodna, és mindenki megy a dolgára. Hálásan rámosolygok megmentőmre, majd cuccaimat összeszedve, én is indulok következő órára, történetesen fizikára.
Nem a kedvenc tantárgyam, de elboldogulok vele, senkinek nem lehet panasza.
Ez a nap is hamar elrepül, én pedig kapkodva sietek ki az osztályból, hisz minél előbb otthon kell lennem. Olyannyira nem figyelek oda, hogy kilépve az ajtón, egyenesen nekimegyek valakinek. Visszapattanok róla, és a földön kötök ki. Felnézve Clarencet pillantom meg, aki meglepetten nyújtja felém a kezét.
- Sa..Sajnálom. - dadogom, miközben kezecskéimet az övébe csúsztatom.
- Hé, jól vagy? - húz fel álló helyzetbe. - Mire fel ez a nagy sietség? Csak nem tűz ütött ki, amíg a mosdóban voltam?
Vigyorogva néz le rám, én pedig elpirulok, és megrázom a fejem. Na tessék! Már a költői kérdésekre is választ adok?
Hirtelen tudatosul bennem, hogy még mindig a kezemet fogja, és zavartan lehajtom a fejem.
- C..Clarence, a kezem...- motyogom magam elé.
Egy pillanatig még nem enged, majd a tenyeremet borító melegség megszűnik, és karom magam mellé hullik.
- Azért vigyázz magadra! Ma többet voltál a földön, mint ahogy az egészséges.
Pirulva nézek fel mosolygós arcára.
- Sa..Sajnálom. - ismétlem meg, ugyan olyan akadozva, mire felnevet. Ekkor az órára siklik a tekintetem, és bennem reked a levegő. Nem tudom megvárni a válaszát. Elhadarok egy sziát, majd futva indulok haza.
Lihegve fékezek le a házunk előtt, de apám kocsiját látva, rögtön tudom, hogy elkéstem. Remegve állok az ajtó előtt, bentről kihallatszanak a veszekedés semmivel össze nem téveszthető hangjai. Nincs se kedvem, se lelkierőm bemenni. Egy darabig hezitálok, majd nem törődve a következményekkel, könnyes szemmel sarkon fordulok, és rohanni kezdek, magam se tudom hová.
Végül a céltalan loholásnak, a parkban vetek véget, és sűrű levegőkapkodások közepette, lerogyok egy viszonylag kihalt részen álló padra. Szipogva húzom fel, és ölelem át lábaimat, de elhatározom, hogy csak azért se fogok sírni. Inkább kiürítem a fejemet, és a környezetem kezdem szemlélni.
Gyönyörű idő van, a levegő virágillattól terhes, és elnézve a szikrázóan kék eget, egy darabig nem fog esni. A park zöldjét, színes virágok tarkítják, és lepkék teszik még színesebbé.
Minden idilli lenne, ha az egyik fa árnyékában, három srác, nem egy szerencsétlen macskát terrorizálnak. Elkerekedett szemmel figyelem, amint az apró szőrcsomót ide-oda rugdossák, röhögve az ijedt nyávogáson.
Összehúzott szemeimben mérges tűz lobban, és nem gondolva a következményekre, felpattanok, pár lépés és már mögöttük is vagyok.
- Elment az eszetek?! - kiáltok rájuk, szokatlanul határozott hangon. - Azonnal hagyjátok békén!
Három meglepett tekintet szegeződik rám, melyekben csakhamar gunyoros fény villan, amint realizálják, kivel van dolguk. Egyelőre túl dühös vagyok ahhoz, hogy ráébredjek semmi esélyem ellenük.
Átfurakodva közöttük, a kismacskához férkőzöm, és óvón a karjaimba veszem. Felegyenesedem, és ekkor veszem észre, hogy egérút semmi, vigyorogva körbezártak.
- Ki hite volna, hogy ezt a mocskos szőrcsomót, egy ilyen édes kiscica próbálja majd megmenteni. - lép közelebb az egyikük. Ijedten pislantok rá, amint felfogom szavai jelentését. Kiscica? Én? Ugye nem....?
- Elengedjük a dögöt, ha cserébe játszol velünk. - folytatja a második, és állam alá nyúlva, maga felé fordít. - Persze nem kell feltétlenül a beleegyezésed.
Leplezetlenül végigmér, én pedig lassan ugyan úgy remegek a félelemtől, mint a kezeimben tartott jószág.
Hátrálnék, de a fa utamat állja, és ők egyre közelebb jönnek.
- Ké..Kérlek...hagyjatok. - lehelem könnyes szemmel, de látszólag nem igen hatódtak meg, a távolság egyre inkább csökken. Képtelen vagyok kiáltani, de nem is valószínű, hogy bárki meghallaná.
Kétségbeesetten hunyom le könnyáztatta szemeim, és megadóan várom mivel kezdik, mikor hirtelen heves szitkozódásra leszek figyelmes.
Félve pislantok egyet, és akaratlanul kiszakad belőlem a visszatartott levegő, mikor észre veszem, hogy zaklatóim nincsenek mellettem. Egyikük vérző orrát tapogatva ül a földön, míg a másik kettő, gyilkos pillantást lövell támadójuk felé, aki nem más, mint Clarence.
A talpon lévők dühödten vetik rá magukat, de ő könnyűszerrel kitér, és míg az egyiket kigáncsolja, addig a másikat jól fenékbe rúgja.
- Tűnjetek el, amíg tehetitek! - morran rájuk, és legnagyobb megkönnyebbülésemre, megfogadják a tanácsát.
- Jól vagy? - lép elém, arcán őszinte aggodalommal. Remegek a megkönnyebbüléstől, és az enyhe sokktól. Nincs erőm felelni, ha nem kap el, össze is esnék. Oda támogat a padhoz, amin a cuccaimat hagytam és leül mellém. - Mit keresel itt egyedül? És mégis miért álltál szóba velük?
Könnyes szemmel nézek fel rá, majd le, az ölemben kuporgó macskára, akinek kissé alább hagyott a remegése. Követi a pillantásom, és felismerés suhan át az arcán. Én azonban úgy érzem, magyarázattal tartozom.
- É..én...csak....erre jártam...és...bántották....nem ha..hagyhattam ott...és...ők...zaklattak...és - hangom elcsuklik, és szorosabban ölelem a nagyokat pislogó cicát. Akaratlanul is előtör belőlem a hangtalan zokogás.
Clarence zavartan figyel egy darabig, nem igazán tudja kezelni a kitörésem. Pár pillanat múlva azonban hirtelen átölel, és közelebb húz magához.
Elveszetten bújok hozzá, szinte oda sem figyelve, csak követem a biztonságot nyújtó meleget.
Nem tudom meddig maradhattunk így, se azt, mire gondolhatott közben, mikor azonban elhúzódók, szégyenkezve törlöm meg a szemem.
- Sajnálom. - kezdem suttogva, de legalább nem dadogok. - Még csak nem is ismersz, új vagyok. Még is segítettél, és vigasztaltál. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. - motyogom magam elé.
- Bárki ezt tette volna a helyemben. - vonja meg a vállát. - Ne kérj folyton bocsánatot. Főleg akkor ne, ha semmi rosszat nem tettél.
- De...
- Nincs de! - folytja belém a szót, majd lenéz a dorombolásba kezdett cirmosra. - Mik a terveid vele?
Megsimogatom a selymes bundát, és ábrándozva figyelem, ahogy védencem a hátára fordulva, felkínálja világos pociját. Ott is megcirógatom és halványan elmosolyodom. A kérdésre azonban elkomorulok, és megvonom a vállam.
- Nem tudom. - felelem szomorúan. - Szívesen haza vinném, de nem tehetem. Nem engednék, sőt....
Elhallgatok, nem mondom ki, hogy apám még az ötletért is megbüntetne. Arról nem is beszélve, mit kapok amúgy is, mert nem mentem haza.
Clarence érdeklődve figyeli az arcomat. Talán próbál kiolvasni belől valamit. Ki tudja?
- Nem vinnéd haza te? - fordulok felé egy hirtelen ötlettől vezérelve, és mélyen elpirulok. Meglepetten hőköl hátra, és akaratlanul a cicára pillant, majd ismét a arcomra. Mintha azt fontolgatná, komolyan gondolom e a dolgot.
Esdekelve nézek bele a barna szempárba, ő pedig megadóan felsóhajt. Mielőtt azonban heves hálálkodásba kezdenék, felemeli a kezét.
- De csak egy feltétellel. - néz rám félrebillentett fejjel, és szemeiben ördögi kis fény csillan.
Neneneneneeee! Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, első nap, bemutatkozásként sikeresen elkések. Azt mondták rajz lesz ma az első órám, de jelenleg hiába szobrozok a terem előtt, az bizony zárva marad előttem. Szuggerálhatnám a kilincset napestig, valószínűleg a helyzet nem változna, így tétován elindulok a folyosón.
Kis híján elsírom magam örömömben, mikor belefutok egy ablakot pucoló takarítóba. Nem is kell megszólalnom, rögtön rájön, alaposan eltévedtem. Miután közlöm vele melyik osztályt keresem, az udvar felé irányít. Még szerencse, hogy az ablakból oda látni, útba tudott igazítani.
Félve lépek a tanár elé, aki összehúzott szemmel végigmér.
-Sa…sajnálom, új vagyok és eltévedtem. A nevem Masano Kai. – motyogom zavartan, mire tekintete kissé megenyhül.
- Jól van. Mivel azonban már kiosztottam a párokat, várnod kell, hátha valaki még befut. Ha nem, akkor más feladatot fogsz kapni.
Bólintok, és csendben figyelem a többieket. Nekem mindegy mit, csak rajzolhassak. A fényképezés mellett, ez a másik szenvedélyem. A tanár hangját hallva, fölkapom a fejem.
Egy magas, fekete hajú fiút von kérdőre késése miatt, de úgy tűnik a srác, álmos pislogáson kívül, másra nem igen méltatja.
-Ha jól emlékszem azt mondtam, hogy tíz perccel előbb, és nem tizenöt perccel később kell megérkezni – kezdi a tanár, fedő hangon. De…mivel nem csak te késtél el, nem kapsz semmilyen figyelmeztetést, de ehhez ne szokj hozzá.
Kissé riadtan húzom össze magam, mikor megemlít, ha nem is név szerint. A frissen befutott srác, kíváncsian néz körbe, sorstársát keresve. Tekintete megakad rajtam, és kissé éberebb, barna szemeivel végigmér. Időm sincs elpirulni, a tanár már osztja az utasításokat.
-A mai munkát párokban végzitek, éppen ezért ti ketten most egy párt fogtok alkotni. A feladat pedig az, hogy egymást kell lerajzolni válltól felfelé, élénk színekkel, és a háttérből is egy kis falatot.
Kapunk egy-egy rajztáblát, majd távozik, mi pedig az udvar egyik nyugodt részében foglalunk helyet.
-Szia, mi a neved? – kérdi mosolyogva. Huhh, de helyes, a mosoly jól áll neki. Héhéhé, álljunk csak meg egy szóra! Miken gondolkozom én?! Szinte lehelem neki a választ, nem csoda, hogy nem hallja, és vissza kell kérdeznie.
- Masano Kai. – ismétlem meg hangosabban.
- Én Clarence. – feleli kedvesen, mire zavartan sütöm le szememet, és takarom el piruló arcomat a rajztáblával. Rendben…foglalkozzunk inkább a feladattal. De…fene…ahhoz is őt kell bámulnom. Ráemelem tekintetem, és ekkor látom, hogy ő még mindig engem figyel.
- Te nem rajzolsz? – kérdem félénken, mire kissé észbe kap, és kezébe veszi ceruzáját.
- Dehogynem, csak tudod fáradt vagyok, és ezért több időbe kerül az arányok felmérése. – feleli határozottan és neki áll a munkának. Ó, arányok? Értem. Tényleg komolyan veszi a feladatot.
Az első óra további részében némán rajzolunk, fel-felpillantva a másik arcára. Én a szünetben is a művembe merülök, nem tudom mi zajlik körülöttem.
-Megnézhetem? – lép hirtelen mögém, árnyékot vetve a papírra. Ijedten szorítom magamhoz, majd pirulva saját félénkségemen, halvány mosollyal nézek fel rá.
- Majd ha kész lesz. Jó? Nem szeretek félmunkát mutogatni. – magyarázok halkan, mire kedvesen bólint.
A második óra kezdetére, már többen is tudják, hogy új fiú jött az osztályba. Zavartan próbálok a rajzolásra koncentrálni, de végig magamon érzem a kíváncsi tekinteteket. Ha jól tudom, a következő óra osztályfőnöki, akkor leszek hivatalosan is bemutatva nekik.
-Talán csak paranoia, de tényleg mindenki engem bámul? – kérdezem Clarencet, épp hogy csak felemelve szemeimet.
- Nem…az a lány ott nem. Vagyis.. – elvigyorodik. – csak orrot fújt, most már ő is.
- Remek…- motyogom magam elé, majd kényszerítem magam, hogy csak a papírlapra figyeljek, és az előttem ülő fiúra.
Clarence, már jóval az óra előtt végez, és én elhűlve figyelem gyönyörű művét. A színek, az arányok, a háttér…minden tökéletes.
-Elképesztő! – lehelem, de saját munkámat, még mindig nem vagyok hajlandó megmutatni. Vállat von és a hátralévő időben csak figyeli, ahogy dolgozok.
Amint vége az órának, rajzomat elé tolom a táblával együtt, és mielőtt mondhatna rá bármit is, megkérem adja le helyettem, és elszaladok a tanári felé. Meg kell keresnem az osztályfőnököm és amúgy is félek, hogy nem tetszik neki a rajzom.
A harmadik óra kezdetekor, zavart idegességgel toporgok az ofő mellett, számtalan szempár kereszttüzében.
-Nos, gyerekek, had mutassam be nektek Masano Kait, mától ő is ide fog járni. – tessékel kissé előrébb. – Mutatkozz be!
- Hát…izé…a nevem Masano Kai, családi okok miatt, iskolát kellett váltanom. Üdvözlök mindenkit. – hajolok meg egy picit.
- Nem voltál túl bőbeszédű. – a tanár fejcsóválva néz rám, majd helyet keresve körbe néz. – Úgy látom, ott van is egy hely számodra. Ülj le Clarence mellé.
A megadott irányba fordítom a fejem, és megkönnyebbülten sóhajtok. Végre egy ismerős arc. De még mennyire, hogy az, hisz két órán keresztül tanulmányozhattam. Sietve lehuppanok mellé, ő pedig vigyorogva üdvözöl.
Neh, túl helyes, és nekem nem kéne ilyeneken gondolkodni. Gyorsan a pad felé fordítom a fejem, és a hirtelenjében érdekessé vált firkákat kezdem tanulmányozni. Nézzük csak….Van itt egy olyan, hogy: ha nem lesz hamarosan vége a fizikának, felkötöm magam a diri nyakkendőjével.
Upsz, nem túl bizalomgerjesztő, figyeljünk inkább a tanárra, vagy ki az ablakon, vagy számoljuk meg az előttem ülő lány hajcsatjait. Tényleg, kíváncsi lennék, van e haj is, a tömegnyi csecsebecse alatt. Magyarán kössön le bármi, csak ne nézzek a padra könyöklő, srácra, aki miatt ki tudja miért, hevesebben ver a szívem.
Talán azért, mert úgy érzem, barátra lelhetek benne, de zárkózottságom miatt, félek, hogy elszalasztom.
A nap további részében, sok új osztálytársam jött barátkozni, amit én szívesen fogadtam, ám kérdéseik többségére, kitérő választ adtam. Idő kell még ahhoz, hogy megnyíljak előttük és igazán elengedjem magam a társaságukban. Úgy tűnt, ezt tiszteletben tartják, és nem sértődnek meg.
Utolsó óra után elmerengve keresem a könyvtárat, mert bátyámnak, - aki ugyan ide jött, de lusta hozzá – megígértem, hogy megkeresem a következő kötelezőjét. A baj csak az, hogy eltévedtem…megint.
-Mit keresel?
Felkapom a fejem a hang hallatán, és kerekre nyílt szemekkel tekintek padtársamra. Azt hittem, már régen elment.
-A…a könyvtárat. – dadogom zavartan.
- Gyere, megmutatom, hol van. – ajánlja fel, és én hálásan követem.
Amint a kezemben van a keresett olvasmány, hálásan mosolygok rá, majd egy halk – köszönöm Clarence – után, elindulok haza.
- Megjöttem!- kiáltom ahogy belépek az ajtón. Puff. Nekem csapódik egy puha és illatos valami, és én magamhoz ölelem szorosan.
- Sziasziaszia – hadarja. – Kész a vacsi, a házi és... mmmmfff...
A nyelvem mindig is hatásos némító eszköz volt. Forró csók, és máris jobban érzem magam. Elengedem, lepillantok csinos arcára, beleborzolok dús szőke fürtjeibe, amelyek már hosszabbak. Az évek alatt egyre szebb lett, a végén már rá sem lehet majd nézni, úgy ragyog majd. Édes mosollyal néz fel rám, karjai nyakam köré kulcsolódnak.
- Mi volt ma az egyetemen? – kérdezi két pici puszi között.
- Dögunalom. És neked?
Édesen csicseregve kezdi mesélni a napját, miközben kicsomagol a kabátomból engem, és maga után húz a konyhába. Mosolyogva hallgatom. Imádok vele élni, és ez az érzés már hosszú évek óta nem változott. Az egyetem évei alatt ebben a lakásban éltünk. Idén lediplomázunk, és veszek majd magunknak egy nagy kertesházat, mert Kawi-chan imádja a tiszta levegőt és a zöld tájat.
Mosolyogva figyelem őt, ahogy elém tesz egy gőzölgő étellel megpakolt tányért. Még mindig beszél. Olyan édes, imádom. Az asztalra könyökölve figyelem halvány mosollyal.
- Mi az? – kérdezi jó idő múlva. – Nem vagy éhes?
- Gyere ide... – húzom magam felé finoman, és ő felragyogó pofival csücsül át az ölembe.
- Kawasuo… - rebegik ajkai, s mintha varázsütésre indulna, szívem egyre gyorsabban kezd mellkasomban verni.
Egy csepp csordul ki szemem sarkából, mosoly kúszik arcomra, mely a könnyet édessé teszi.
- Most először mondod ki a teljes nevem… - suttogom boldogan.
Letörli arcom, s végre egy gyengéd puszit kapok, szívem csak repes az örömtől… Visszakaptam Azt a Jakent…
- Csak hogy rájöttél, kis hülye. Többé nem hagyhatsz el. Ugye tudod, hogy soha de soha többé nem eresztelek el? – Lehajol és szorosan magához ölel, nyekkenve viszonzom, és vállgödrébe fúrom arcomat.
- Tudom… tudom… - suttogom mosolyogva, és hátát meg-megsimogatva kérem némán, hogy lazítson szorításán.
Mellém fekszik és még mindig ölel, szemébe nézek mélyen, és tekintete csillog, ahogy az enyém is. Egyszerre hajolunk egy finom csókra, keze nyakamat cirógatja, s beleborzongok, én kis kezeim mellkasára simítom, és megadóan viszonzom nyelvének játékát.
Felhőtlen boldogság lakozik most bennem, s erőt nyerek vele. Mezítelen testünk simul össze, bőrünk cirógatva csusszannak egymáson, egyre felhevítve. Lábunk összegabalyodik, de ügyesen kikászálódóm, és óvatosan elhajolok tőle, felcsillanó szemekkel.
- Kiengesztelhetlek? – suttogom puhán a kérdést, majd válaszra sem várva lassan a hátára lököm, és átvetve lábam ráülök, megtámaszkodom mellkasán.
- Milyen bátor lettél – vigyorodik el, mire olyan mély pír szökik arcomra, hogy úgy érzem lesül a képem. Egyik kis kezem a szám elé kapom, lehunyom egy hosszú pillanatra pilláimat, majd félve pillantok rá.
- Tu-tudom, hogy… te még… nem… - éreztem, hogy ő az előbb nem ment el, tudom…
Keze arcomra simul, fagyosnak tűnik forró arcomhoz képest mégis mikor beledörgölöm arcomat, langyos érintésbe burkolózom.
Cirógatással hív le magához, arca vággyal fűtött, mégis boldog amitől bennem is jóérzés születik. Forró csókja után nyakára térek, úgy teszek, ahogy ő is szokott mindig, persze nem mindent. Nem tudok mindent úgy csinálni, képtelen vagyok rá, de igyekszem, próbálkozom és ahogy néha mély szuszogását, egy-egy elejtett sóhajt meghallok, felbátorodva folytatom.
Hihetetlen… teljesen hihetetlennek érzem, hogy majd’ egy éve együtt voltunk… vagyunk… vagy nem is tudom… mégis… Soha nem tettem még ilyet. Féltem, és nem volt merszem hozzá, de úgy érzem meg tudom tenni. Örömet akarok neki szerezni. Nagyon…
Már hasánál, sőt alhasánál járok, érzem mellkasomnak feszülni vágyát, ujjbegyeivel vállamat cirógatja, és amikor hasának feszülő keménysége felé hajolok, arcom a pipacs árnyalatát ölti magára, fejem forróvá válik, szinte sistereg.
Felpillantok örvénylő tekintetébe, ami némán könyörög, s még arca sem rezdül, de én látom minden vágyát azokban az íriszekben.
Ebből erőt merítve, végig arcát figyelve dugom ki kis nyelvem, s végigívelve rajta hallom meg fojtott nyögését. Megtorpanok, és csak ujjaimmal cirógatom végig, érzem milyen forrón lüktet. Kezembe veszem és tétován pillantva rá hajolok vissza közvetlen felé.
Jól van Kawi, képzeld azt, hogy fagyi… vagy nyalóka…
Behunyom kicsit szemem, majd visszaemlékezve rá, hogy ő hogyan csinálta, sistergő arcocskával igyekszem utánozni.
Könnyes szemekkel, reszkető ajkakkal néz fel rám. Az én szépséges Kawasuom...
- Jaken…
Arcomat simogató kezét a szívem fölé helyezem.
- Érzed? - súgom halkan. - Millió darabban van.
Elrántja a kezét, csak hogy nyakamba kapaszkodjon és átöleljen.
- Bocsáss meg... - leheli, majd hangosan sírni kezd. Ne... ezt ne. Most arra játszik hogy még szarabbul érezzem magam. Tudom. Ezt teszi, talán nem is szándékosan. Elhúzódom tőle és megfájdul a fejem. Gyerekkoromban sírtam utoljára. Francba.
- Remélem elégedett vagy… - szólalok meg rekedtesen. - Menj vissza, mielőtt visszaér az aktuális pasid és nem talál a szobában…
- Takashi már nem a… pasim…
Hö?
- Mióta? – hajolok fölé újra, arcának minden rezdülését figyelve. Hazudik? Nem... ő nem tud. Elárulja a tekintete, a mimikája, minden mozdulata ha füllent.
- Am-amióta legutoljára beszéltünk… pár napja – dadogja zavartan, majd zavartan lesüti szemeit. - Rájöttem, hogy őt nem szeretem… csak vonzott a kedvessége, de mindent elrontott, de így rájöttem hogy őt nem szeretem…
Dobb-dobb-dobb...
A fülemben lüktet a szívem.
- Folytasd - suttogom, és ő kezecskéi közé veszi arcomat.
- Mert még téged szeretlek.
- Kawasuo...
Könnyes mosollyal teszi ujjacskáját a számra.
- Most először mondod ki a teljes nevem...
Csodálkozva nézek le rá, fejem zúg mintha méhekkel teli üres láda lenne. Engem szeret... engem szeret.
Lecsúszik ujja a számról. Mondanom kéne valamit. Kinyögni egy szót. Vagy egy mondatot. Egy szonátát. Akármit.
Lecirógatom hüvelykujjammal arcán csillogó könnyeit és puhán megpuszilom a száját.
- Csak hogy rájöttél, kis hülye - suttogom mosolyogva. - Többé nem hagyhatsz el. Ugye tudod, hogy soha de soha többé nem eresztelek el?
Félreáll az ajtóból és beenged, én pedig megszeppent léptekkel tipegek be hozzá, egészen a szoba közepéig. Egyedül van? Biztosan az ő szobatársa is hazautazott.
- Tudtam hogy nem bírod ki – hangja mély és sejtelmes, de hiába lágy végig fut gerincemen a hideg.
- Nem! Félreérted, én… - tiltakozásom a sötétségbe fullad, ahogy szavamba vág.
- Na persze.
Olyan sebességgel ránt magához, hogy pislogni sincs időm, máris egy forró mély csókban találom magam, s testem azonnal reagál, felhevülve, kábán hagyom neki, fejem zúg, jelzi hogy tiltakoznom kéne.
Amikor az ágyra dob felsikkantok, és egérutat keresve azonnal kapálódni kezdek, hogy kikecmereghessek.
- Ne, Jaken… várj… - próbálom megállítani, de durván visszalök, saját pizsamámmal kötözi össze csuklóimat, kikerekedett szemekkel figyelem… Félek tőle, de az izgatottság sokkal jobban bennem dübörög. Meg kell állítanom… valahogy…
- Nem várok. Azt kapod amire vágysz, nem kell megköszönnöd. Utána visszamehetsz enyelegni ahhoz a faszfejhez, aki sosem szeretett téged úgy ahogy én téged.
- Jak… mfff… - kezdenék bele, de azonnal egy újabb mély csókkal támad be, felcsalogatja lelkem mélyéről azokat az érzéseket, amiket egy időre eltemettem. Nyögésetek csal ki belőlem minden érintésével, s lassan a kábulatba zuhanva hagyom magam, szavaim már torkomban elakadnak, belefulladnak nyögéseimbe.
Lefelé halad testemen, észre sem veszem már ruha sincs rajtam, és szájával kényeztet, feszengek alatta, de erősen tart. Egy laza mozdulattal ránt hasra, és megpróbálok feltápászkodni.
- Jaken… Jaken… kérlek… - nyöszörgök erőtlenül, szememből már a könnyek cseppennek ki hangtalanul.
- Legalább most fogd be – dörren rám, nem hallgat meg, talán nem is érdekli az, amit mondani akarok. Azt hittem, hogy tudok beszélni vele, azt hittem talán megért majd…
Nyikkanok egyet ahogy ujja belém csúszik, s reszketek mikor hátamhoz simul.
- Ne… kérlek… - hangom nyekereg, síróssá, vékonnyá válik, de már csak az utolsó reményszál az, ami tartja bennem a szót, ami még tiltakozik bennem.
- Hallgass… Meddig kínzol még? – súgja halkan, s a szavakra csak még jobban elerednek könnyeim, mintha a saját gondolatomat hallanám.
Testem a legrosszabbra felkészülve feszül meg. Remegve, összeszorított szemekkel, szipogva várom, tűröm azt, amit tenni akar… Megérdemlem… már mindegy nekem, megérdemlem. Rosszat tettem, hiába nem tudtam róla.
A várt reakció kellemes csalódással, melegséggel áraszt el, durvaság helyett olyan lágyság ölel körül, amit nem hittem volna az előbbi pillanatban.
A vágy csak fokozódik míg ki nem tör belőlem, és elernyedve csuklom össze egy sikoly után, ami még most is visszhangzik fülemben.
Pislogva ébredek fel kábulatomból, s csak ekkor veszem észre, hogy kezeim könnyen kicsusszannak ruhám béklyójából. Felé fordulok, s az utolsó cseppeket is kipislogva kerekednek el szemeim, amikor meglátom könnyes arcát.
- Jaken… - súgom áhítattal, szívem kifacsarodva kezd izgatottan dobolni, s kezeimmel arcát törölgetem.
Sír… Miért sír?
- Győztél. Összetörted a szívem... – húzza keserű mosolyra ajkait.
Torkomba visszaszökik a megszokott kis gombóc, szemeim résnyire szűkülnek, ajkaim remegni kezdenek, s a sós-keserű könnyek marón folynak végig arcomon.
- Jaken… - szipogom halkan, de csak megfogja csuklómat, és lehúzza vállán keresztül mellkasára.
- Érzed? Millió darabban van – forró bőrén tenyeremet olyan kicsinek érzem, hirtelen elkapom és könnyes szemekkel nézek fel rá.
- Bocsáss meg – kúszom közelebb, és hangos sírással kezeimet nekifeszítem, és oldalra ráteszem fejem. Remegni kezdek, és azt sem tudom mit mondjak. Mit érzek…
Mit tettem vele? Hogy tehettem ilyet?
Lassan elhúzódik tőlem és felül az ágyon, ujjaival orrnyergét masszírozva sóhajt fel.
- Remélem elégedett vagy… Menj vissza, mielőtt visszaér az aktuális pasid és nem talál a szobában…
- Takashi már nem a… pasim… - válaszolom karomba törölve arcomat és azonnal felém kapja fejét, csak ártatlan, mégis szomorú arckifejezéssel pislogok rá.
- Mióta? – kerekedik felém, én pedig csak összerezzenek, megszeppenve fekszem alatta.
- Am-amióta legutoljára beszéltünk… pár napja – oldalra terelem tekintetem, nem tudok a szemébe nézni – Rájöttem, hogy őt nem szeretem… csak vonzott a kedvessége, de mindent elrontott, de így rájöttem hogy őt nem szeretem… - lassan visszavezetem rá szemeimet, könnyfátyollal pillantok rá kissé homályosan, s utolsó reménysugaramból erőt merítve kezeim közé fogom arcát, de csak puhán tartom – Mert még téged szeretlek.
Újabb magányos éjszaka. Kínoz a bűntudat, a lelkiismeret furdalás és az összes faszság ami csak tud.
Kopognak. Ezer és millió közül is felismerem az Ő kopogását. Feltépem az ajtót, és döbbenten meredek a küszöbön toporgó szöszire.
- Beszélni szeretnék veled... - motyogja megilletődötten. Félreállok az útból beengedem, majd az ajtónak támaszkodva mérem végig egy gúnyos mosollyal.
- Tudtam hogy nem bírod ki - búgom lágyan.
- Nem! Félreérted, én...
- Na persze - morgom hadonászó kezecskéit elkapva a levegőben, és magamhoz rántom. Olyan éhesen és vérmesen vetem rá magam, hogy szinte felsisteregnek ajkaink. Belenyögök a csókba, olyan jól esik. Fizikai erőfölényem tagadhatatlan, az ágyba dobom hogy csak úgy nyekken.
- Ne, Jaken... várj... - zihálja és kezdene kikászálódni az ágyamból, de lazán visszalököm és szétrántom pizsamaingét, majd felrántom egy mozdulattal, a csuklói köré tekerem és kész is.
- Nem várok. Azt kapod amire vágysz, nem kell megköszönnöd. Utána visszamehetsz enyelegni ahhoz a faszfejhez, aki sosem szeretett téged úgy ahogy én.
- Jak... mfff... - válaszolja nyelvemmel a szájában. Dühödten, keményen csókolom, szóhoz sem jut, és egy idő után már nem is akar. Édesen nyög és sóhajtozik alattam, mert pontosan tudom mire vágyik kéjes kis testének minden porcikája. Csak én ismerem rajta azokat a helyeket, amelyek ilyen hangokat csalnak ki belőle.
Kiengedem keményre szopott farkacskáját a számból, búcsúzóul még végignyalok rajta, majd durván megragadom és hasra rántom.
- Jaken... Jaken... kérlek...
- Legalább most fogd be - mordulok rá keserűen. Nedves bejáratába csusszannak ujjaim, meggyőződöm róla hogy felkészült a befogadásomra, és hátára nehezedve simítom arcomat a vállához.
- Ne... kérlek...
Összeszorítom szemeimet, de így is könnycseppek szűrödnek át.
Durván akartam megkefélni, de ahogy alattam remeg és a nevemet nyöszörgi... képtelen vagyok őt bántani. Képtelen, hiszen még mindig szeretem, pedig gyűlölnöm kéne. Úgy bánni vele, ahogy megérdemelné amiért még mindig gyötör engem.
Lágyan, gyengéden hatolok belé, és minden egyes csípőlökésem, amely az ő kéjes nyögéseit váltja ki, egy könnycseppet követel tőlem. Abban a pillanatban amikor felsikolt a gyönyörtől, behunyom a szemem. Ilyenkor a legszebb... és én látni sem bírom.
- Jaken...
Apró kezek érintik arcomat, és könnyeimet letörlik. Keserű mosollyal nézek le rá.
- Győztél. Összetörted a szívem...
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 04. 24. 19:17:57
