Az orvos táskájának kattanása ráz ki a gondolataimból, s mikor felegyenesedik, én magam is kihúzom magam s nem támasztom immár az ajtófélfát. A doktor úr mond még valamit a feleségemnek, ki halkan sóhajt, kezével eltakarja szemeit, majd hátat fordít a férfinak, s jobban magára húzza a takarót. Hátrálok pár lépést, ugyanis a doktor felém tart.

- Egy teát? – érdeklődöm, mire ő bólint egyet, s követ egyik kezében a kalapjával, másikban a táskájával. – S mondja, mi baja van most? Gümőkór újra? Kolera? Hullik talán a haja, mozog a foga, felfedezett egy újabb foltot?

- Oh, Lord Rowland… csak felfúvódott ama sok ostobaságtól, amiket összeeszik – sóhajtja a doktor, míg én a plafonra emelem tekintetemet.

- Szóval gümőkór, újra.

- Pontosan – biccenti az idős doktor, míg én megtartom neki az ajtót, s belépünk a társalkodóba. Nejem, ki újra a párnák közt fekszik, nem fog erre járni legalább két-három napig.

Egy finom tea mellett elbeszélgetek a doktorral, megkérdezem hogy van ő és a felesége, beszélünk a közös szenvedélyünkről, a lóversenyekről is. Évek óta így megy ez, a feleségem orvosért sikítozik, megkapja a vizitet, majd a doktor leül velem beszélgetni kicsi. Olyan, mintha mindkettőnket kezelne, a nejemet a folyamatos betegségeivel, amiket kitalál vagy olvas róluk… engem pedig emiatt.

Miután a teát és vajas kekszet elfogyasztjuk, kikísérem a doktor urat a kocsihoz. Mindig én küldetem érte, s haza is vitetem, így Elton, a kocsis sem unatkozik. Pénz is adok, a fizetsége az öreg úrnak még a tea, a keksz és a történetek a lóversenyekről. A felesége nem engedi már, hogy részt vegyen rajtuk, révén, hogy a szíve rosszalkodik.

Mikor a kocsi már kellő távolságban van, visszaindulok a házba. Ki kell találnom, hogy közöljem a haldokló feleségemmel, hogy pár nap múlva elutazok, s biztosra veszem, hogy visszatértem után is élni s virulni fog, akármit is mond.

¤ ¤ ¤

A nyüzsgés, a tömeg, az illatok és érzések… mind eléri azt, hogy felszabadultabb legyek. Ismeretlen emberek vesznek körül, de cseppet sem zavar. Hosszú napok álnak a hátam mögött, s roppant mód élvezem az egyedüllét eme formáját. Akad pár jó barátom az istállóknál, így nem a páholyba indulok, hanem hozzájuk. Eleve akad még több mint fél órám a versenyig, amit inkább töltök ott, mintsem az úri hölgyek s pletykáik között.

A lovak megnyugtatnak, s kellemes, bizsergő érzéssel töltik meg mellkasomat. Gyönyörűek, erőtől duzzadnak, s igaz akadt közöttük dáma, valahogy az ő szeszélyességüket gond nélkül el tudom viselni. A lovak többsége pej, de akad közöttükpár világospej, vöröspej és gesztenyepej is. Az egyikük felkelti érdeklődésemet értelmesen csillogó, sötét szemeivel. Szőre szinte már fekete, de világosabb szálakat is felvélek fedezni benne.

- Segíthetek, uram? – lép mellém valaki, mire én ráemelem tekintetemet. Egy igen furcsa külsejű fiatalember méreget, zsoké ruhában.

- Csak nézelődök – vallom be, majd a hátam mögött összekulcsolt ujjaimat elengedem, hogy kezet nyújthassak felé. - Lord Rowland vagyok.

- Üdvözlöm, uram – biccent, majd fogadj el a kézfogást. - Gwenaël De Richelieu vagyok – hogy az ördög vigye el, micsoda név -, de szólíthat Gwennek.

- Oh, köszönöm – engedem el a kezét kissé megkönnyebbülve. – Talán maga üli meg majd eme lovat? – pillantok vissza az állatra.

- Igen. A neve Masetta, négy éves angol telivér.

- Gyönyörű teremtés. Szabad? – érdeklődöm, mire bólint egyet, én pedig lehúzom bal kezemről a kesztyűmet, és az állat felé nyújtom. – Ha jól látom, nyárifekete és enyhén tejfeles a szája. Akadnak talán más jegyek a lábán?

- A hátsó lábain hermelin-keselyes, az elsőkön pedig félszár-keselyes, uram.

- Értem - biccentek. – Bevallom, elég sokat járok ilyen eseményekre, de se magát, se a lovat nem láttam még. Emlékeznék rá – pillantok a férfira.

- Nos, uram… a ló gazdája most indultatja először Masettát a rövidtávú versenyen. – Látni rajta, hogy nem tetszik neki valami, de nem tudom hirtelen hova rakni a dolgot. Válaszul csak biccentek, majd újra visszanézek a lóra, ki immár nem mutat érdeklődést irántam, se a zsokéja iránt. Azonban így jobb rálátásom nyílik arra, hogy alaposan megnézzem magamnak az állat felépítését. A rövidtávú versenyen lesz, de ahogy nézegetem a kancát, az eleje feltűnően erősebb, mint a megszokott sprinter lovaknak, ahogy a hátulja is.

- Akkor sok sikert kívánok önöknek – fordulok Gwenhez, majd húzom vissza a kesztyűmet.

- Köszönjük – biccent egy aprót, majd a kancára néz. Mintha aggódna egy kicsit, vagy nem is tudom. Nem sugározza az önbizalmat, mintha nem lenne biztos abban, hogy itt kéne lenniük. Nem ő lenne az első zsoké, ki úgy gondolja, a lónak még korai a verseny, vagy épp nem a jó versenyre lett nevezve. Sajnos, sokszor a tudatlan gazdag gazda szól bele abba, mit s hogyan akar.

Elköszönök a Gwentől, majd tovább megyek a barátaimhoz. Megnézem az ő lovukat is, majd visszaindulok a páholyba, hogy helyet foglaljak az első futam előtt. Fogadtam e? Természetesen. Biztos akad majd, amit elvesztek, de úgy érzem, hogy akad majd olyan is, amit megnyerek. Azonban az izgalom, amit a lovak fej-fej melletti vágtája ad, az megfizethetetlen.

Hamar bemondják a rövidtávon versenyző lovak nevét is, s a hetes soron bizony ott van Masetta és zsokéja is. Érdeklődve figyelem a startot, majd a lovak gyors vágtáját. Masetta, sajnálatomra, de nem nagy meglepetésemre, a sor végén kullog. Ahogy már korábban megállapítottam, nem a sprintre való testfelépítése.

Mégis, csodálatos egy állat, s ahogy küzdött végig, felkelti érdeklődésemet. Több mint egy éve nem futott versenyló a nevem alatt, és hiányzik ama érzés, ami az adott. Eme apró dolgok segítenek a mindennapok átvészelésében, s mikor a lovak körül vagyok, akkor érzem igazán, hogy élek. Az adósságnak, mely annyi éven át nyomta vállamat, végre vége, s azt csinálhatok a feles pénzemmel, amit akarok… hisz a nejem úgyse érdekli semmi se a saját szenvedésén kívül. Arra pedig az orvosunk tökéletes ellenszer, s biza nem túl drága fajta.

Felállok, kezembe veszem a sétapálcámat, majd elindulok az istállóhoz. Nagy a nyüzsgés, és alig akarnak beengedni, de elég egy kis protekciót használnom, s máris a telivérek között lépdelek. Tekintetemmel az ifjút keresem, no meg a hátasát, de nem a külsejük az, ami segít őket megtalálni. Nem ám. A tulajdonos ordítozása, és kocsmáséhoz hasonló beszéde.

- Mr. Alcott, kérem, mondtam önnek, hogy Masetta nem rövidtávú és… - kezdene bele a védekezésbe Gwen, de a férfi újra belekezd a káromkodásba és a szitkozódásba.

- Meg se kellett volna vennem ezt a lovat magától! Semmit nem ér! Hogy fogok vele bármit is nyerni, hah? Csak zabálja a pénzt, szó szerint!

- Elnézést, uraim – lépek közbe, mire kapok jobb oldalról egy mérges pillantást, míg baloldalról egy meglepettet. – Lord Rowland vagyok. Ha jól hallom, gondja akad a kancával?

- Gondom? Gondom?! – szuszogja a férfi, amitől bajsza is meg-megmozdul. Oh, sose szerettem, ha szőrzet borította az arcomat… oly idegen érzés. – Még hogy gondom! Ez katasztrófa.

- Mondja, mi lenne, ha megszabadítanám a katasztrófájától? – érdeklődöm. – Megvenném a lovat.

- Vegye, csak vegye! – hadonászik kezeivel, majd indul el valamerre, én pedig követem.

- Mindjárt visszajövök – szólok oda Gwennek, ki bólint egy aprót.

Ha minden jól megy, hamarosan egy angol telivér kanca tulajdonosa leszek, s átbeszélem a zsokéval, mi is járt a fejében a ló versenyeztetését illetően. Ha jól hallottam, ő is ellenezte a rövidtávot, ami megmagyarázza a korábbi furcsa kisugárzását. Tudta, hogy ez vereség lesz, anélkül, hogy elindult volna. Persze, jó dolog a remény, de ha tudjuk előre a végkimenetelt, csak egy bolond reménykedik az ellenkezőjében.