Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

gab2872012. 01. 18. 18:41:04#18610
Karakter: Remington D. Whitfield (kitalált)



***    ***    ***
Megjegyzés! Katerina Eisenhower képét, és karakterét, tulajdonosa, Teresa-san engedélyével használom!

***    ***    ***

     Az elmúlt egy hónap megviselt engem is, és a családomat is.
     Apánk halála brutális kegyetlenséggel dúlta fel a családom nyugalmát, és bolydította fel az életünket. Természetesen, már maga a tény is, bénító fájdalommal töltött el minket, de az azt követő hercehurca sem segített.
     Egyrészt, kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy veszélyben vagyunk. Apánkkal nem egy magányos őrült végzett. Az FBI első jelentése szerint gondosan kitervelt, profi akció volt, katonai precizitású robbantás, katonai eszközökkel. Így logikus volt, hogy a család többi tagja is veszélyben lehet, miután a családfőt eltették láb alól. Így aztán gyorsan új testőrparancsnok után kellett néznem, mivel Cedrick, két társával együtt odaveszett a robbanásban, mindössze két testőr maradt. Hamarosan munkába is állt Katerina Eisenhower, egy fiatal lány, aki már, ifjú kora ellenére, rendkívüli hírnevet szerzett a szakmában. Az ő feladata volt a testőrség megerősítése, és újraszervezése, személyes biztonságunk garantálása. Rengeteget dolgozott az elmúlt hetekben, hiszen sok testőrt kellett felvennie – csak az én védelmemet, vele együtt, tizennyolc ember biztosítja! – páncélozott kocsikat, eszközöket beszereznie a testőrség számára, valóságos kis magánhadsereget hozott létre. Emelett egy új, különlegesen megerősített, Maybach 62S Zeppelin Guard autó beszerzését is elindította, amely a Cadillac One – az amerikai elnök szolgálati kocsija – után a legerősebben páncélozott személyautó lesz a világon, ha elkészül. Kate nemrég érkezett vissza Németországból, a Daimler Ag-tól, ahol a cég legjobb mérnökei a Krauss-Maffei, és a General Dynamics Land Systems hadmérnökeivel – akik a német Leopárd, és amerikai M1A1 Abrams tankokat tervezték, és építették – együtt dolgoznak a különleges Maybach megépítésén. Azért van szükség a hadmérnökök bevonására, mert a kívánt védelmi szint biztosítása nem oldható meg haditechnika alkalmazása nélkül. Erre egyébként különleges engedélyt kaptam az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériumától.
     A temetés is nagyon megviselt bennünket. Lehetetlenség volt kizárni a nyilvánosságot, így tulajdonképpen olyan médiaesemény volt, mintha az elnököt temették volna. Ez sem tett jót nekünk, de beláttuk, hogy ha valaki olyan pozíciót tölt be a világ-, és az amerikai gazdaságban, mint apánk, el kell fogadnunk, hogy az életünket tulajdonképpen a kirakatban éljük, noha persze közel sem vagyunk olyan ismertek, mint akár csak az America’s Stars középdöntőig sem jutott üdvöskéi. De ha az újságban megjelenik, hogy a világ valaha volt leggazdagabb emberét felrobbantották, akkor már mindjárt mindenki kíváncsi a temetésére…
     A temetés után körbeutaztam a Földet. Nem nyaralás, munka. Muszáj volt megnyugtatnom a cégek vezetőit, hogy minden ugyanúgy folytatódik, mint eddig. Persze, nem tudtam minden egyes gyárba, áruházba, irodába, üzembe elmenni, hisz’ a Whitfield iparbirodalomnak van, alig harminc főt foglalkoztató kis irodája is, mint önálló gazdasági társaság. De minden egyes gazdasági társaság vezetőjével találkoztam, egy-egy nagyobb központban, ahová a környéken található cégek vezetői odautaztak a találkozóra. Kimerítő két hét volt.
     Úgyhogy úgy döntöttem – családommal egyetértésben – hogy két hétig pihenünk, megpróbáljuk túltenni magunkat a megrázkódtatáson, és megnyugodni egy kicsit. Mivel a biztonságunkat – míg a teljes testőrség fel nem állt – a Platinum Pricess-en, a családunk yacht-flottájának zászlóshajóján volt a legkönnyebb garantálni, így apánk halála után egyből a hajóra költöztünk. Így, mikor eldöntöttük a kis nyaralást, nem költöztünk vissza new yorki rezidenciánkba, hanem maradtunk, és elindultunk a Karib-tenger felé.

*    *    *

     -Jó reggelt, anya! – lépek be az egyik étkezőbe, ahol általában reggelizni szoktunk.
     A Platinum Princess a világ legnagyobb magán yacht-ja, 10 méterrel hosszabb, mint a 270 méteres Titanic volt, a főfedélzet felett még hat fedélzet húzódik, a hajótestben még további négy. Van elég hely, hogy minden egyes étkezésre, és alkalomra külön étkező, hall, és szalon legyen. Persze, emellett rengeteg más helyiség, és játékszer is helyet kapott a hajón: jacuzzi-k, mozi, könyvtár – több tízezer kötetnyi könyvvel! – diszkó-bár, a legmagasabb igényeket is kielégítő fitness-terem, egy fedett, és egy szabadban lévő, 33 m-es medence, tengeralattjáró, két helikopter leszálló, hangárral, búvár-központ, és még a fene tudja, hogy mi nem. Természetesen a hajón wi-fi rendszer működik, és műholdas kapcsolaton keresztül teljes infrastruktúra áll rendelkezésünkre, tele-, és videofon, szélessávú internet, fax, tv, rádió.
     -Jó reggelt, Remy! Hogy aludtál? – kérdezi anyám. Kicsit fáradtnak látom, és megviseltnek. Apám elvesztése nagyon mélyen érintette, az ő házasságuk még harmincöt év után is lángoló szerelemmel telt.
     -Köszönöm, jól – válaszolom, és bekapcsolom a monitorokat. Nyaralás ide, pihenés oda, belebetegednék, ha nem követném figyelemmel a piaci mozgásokat.
     -Nem arról volt szó, hogy nyaralunk, fiam? – kérdezi anyám kicsit korholón.
     -De igen, anya, és ígérem, hogy ennyi lesz az összes munka, hogy figyelemmel követem az eseményeket! Csak akkor emelem fel a telefont, ha összedőlni készül a világ! – nevetem el magam, próbálva kicsit oldani a hangulatot.
     -Lazíts, Remy! – simogatja meg anyám a fejemet, ahogy letelepszek mellé – Néha neked is pihenned kell!
     -Jól van, anya, lazítok majd, hidd el… Robyn hogy van? – terelem a szót más irányba.
     -Nem túl jól – sóhajt anyám – Beszélgess majd vele, szerintem, örülne neki!
     -Rendben… Hm… Azt hiszem, hogy fel is megyek hozzá. Mary-Lou! – fordulok az egyik szolgáló felé – Kérem, szedjen tálcára croissant-ot, áfonya dzsemet, zsemlét, omlettet, kávét, és frissen facsart narancslevet. Szóljon, ha megvan!
     -Igen, Mr. Whitfield!
     Pár perccel később már a húgom szobája felé tartok, kezemben a tálcával. Halkan kopogok az ajtón, majd belépek.
     Robyn az ágyában fekszik, amikor belépek. Még fektében is feltűnő a magassága, 184 centis, modell-szerű termetével, szoborszép testével feltűnést kelt, amerre jár. Arca gyönyörű, szabályos, amolyan igazi hideg szépség, szemei szexisen macskás vágásúak, ragyogó, toszkán-zöld színben csillognak. Fényes, gesztenyebarna hajzuhataga fékezhetetlenül hullámzik körülötte az ágyon.
     Ahogy belépek, közönyösen fordul a zaj irányába, majd arca kicsit felderül, amikor meglát, de nem érzem őszintének. Szemeiben fájdalom, és szomorúság csillan.
     -Szia, bátyó! – erőltet ki egy halovány mosolyt, de engem nem ver át vele.
     -Szia, hugi! – ülök mellé az ágyra, és teszem le a tálcát, lábait kihajtva – Gyere, egyél valamit!
     -Nem igazán vagyok éhes – ellenkezik erőtlenül.
     -Tudom, de ne azért egyél – simogatom meg a fejét.
     Három év van közöttünk, vele értem meg magam a leginkább. Imádom Jacob-ot is, és talán Vicky-t szeretem a legjobban, ha egyáltalán lehet ilyet mondani az embernek a testvéreivel kapcsolatban, de Robyn-nal tudok a leginkább beszélgetni, ő az, aki a legközelebb áll hozzám ezen a téren. Jacob is nagyon okos fiú, sőt, mindannyiunk közül talán ő a legintelligensebb – noha ennyi idős koromra nekem már diplomám volt, és majdnem kész volt a doktorim, igaz, én szorgalmasabb voltam, mint amilyen ő – Vicky pedig egy imádnivaló kiscsaj, de Jacob nyolc évvel, Vicky tizenkettővel fiatalabb, mint én. Egészen más dolgok foglalkoztatják őket, mint engem.
     Robyn viszont érdeklődik a gazdasági élet iránt, noha marketinget tanult, és jelenleg a Whitfield & Sloan-nál dolgozik, egy kreatív csoport vezetőjeként. No, igen. Robyn kezdhetett volna elég magas pozícióban is, de nem akart, pedig felajánlottak neki – tekintettel kiváló egyetemi eredményeire, no és persze a tulajdonossal való rokonságára – egy főosztályvezetői állást, de nem fogadta el. Azt mondta, hogy nem akar egy megtűrt idióta lenni mások szemében. Ha alkalmas a feladatra, akkor hamarosan úgyis ő lesz a kreatív igazgató, ha meg nem, akkor jobb helyen van ő egy csapatban, mint egy kis fogaskerék. Nagyon becsülöm őt ezért.
     Felül, feljebb csusszan, hátát a fejtámlának veti, és maga elé húzza a tálcát.
     -Jól van, na… – s kezébe veszi a kávés csészét.
     -Rosszul nézel ki, hugi! – mondom neki halkan. Ez persze annyira nem igaz, mert Robyn nem nagyon tud rosszul kinézni. Ő a legrosszabb napján is egy nagyságrenddel csinosabb, és szebb, mint a legtöbb nő a legjobb napján, fullra elkészítve.
     -Köszi, mindig is nagyon szerettél – hörpöl bele a kávéba, de szemeiben mintha játékos fényt látnék csillanni egy pillanatra. Az jó! – gondolom megkönnyebbülten – Ha csak egy pillanatra is, de képes viccelni, az jó!
     -Hogy vagy? Mesélj!
     -Túl fogom élni, ne aggódj! – mosolyodik el – Most magam alatt vagyok, de előbb-utóbb keresztül rágom magam a dolgon…
     Robyn-ra nagyon rájárt a rúd. Egyrészt, őt is ugyanúgy megviselte apánk elvesztése, mint bennünket. Másrészt, neki most lett volna az esküvője, a hétvégén. Ám a vőlegényét kirúgta, épp egy nappal apánk halála előtt. Kiderült a pasiról – telefonon beszélt erről az apjával, aminek Robyn véletlenül fültanúja lett – hogy semmi másért nem akarta elvenni őt, csak azért a röpke 50 milliárdért, amit a húgom kapott volna az esküvő napján apánktól – vagyis most már sajnos tőlem. Ettől persze, nem kicsit kiborult, a szó legszorosabb értelmében tökön, majd térddel orrba rúgta az összegörnyedő fickót, a jegygyűrűt pedig, feldugta az orrába. Ezt mindenki úgy értelmezte, hogy felbontotta ez eljegyzést.
     -Tudom – simogatom meg, most a combját – Baromi kemény csaj vagy. Nem irigyellek, mert neked most sokkal több kijut, mint nekünk, de tudom, hogy túl leszel rajta... Okosat nem tudok mondani, hülyeséget meg nem fogok, de ha gondolod, beszélgessünk egy kicsit. Nem nagyon volt időm törődni veled az elmúlt hónapban, és ezt nagyon sajnálom!
     -Ugyan, Remy, te is elveszítetted az apádat, ráadásul nyakadba szakadt minden, amit apa csinált, amit rád hagyott!
     -Anyánkra hagyott! – vetem közbe.
     Elmosolyodik:
     -Persze, elvben anyánkra, de mindannyian tudjuk, hogy te fogod tovább vinni a boltot, te értesz hozzá, te vagy a legalkalmasabb közülünk, és téged érdekel a legjobban!
     -Igen, de nem szabad, hogy emellett ne törődjek a családommal…
     -De hisz’, most is törődsz velem! – simogatja meg az arcomat – Már ezzel is segítesz, sokat…
     Jó egy órát elbeszélgetünk, sok mindenről, de persze, leginkább a jegyességéről, a pasasról, pasasokról, és egyáltalán az egész zűrzavarról, ami most körülveszi őt.
     Nem csupán azért viselte meg az ügy, mert átverve, és kihasználva érzi magát. Ez a férfi a második pasas volt Robyn életében. Ő nehezen ismerkedik, nehezen nyílik meg másoknak, nagyon távolságtartó, talán még félénknek is mondanám, pedig külseje éppen az ellenkezőjét sugallja. Őszintén szólva, nagyon vonzónak találom a személyiségét, és csak azért nem tudok belészeretni – természetes módon! – mert a húgom. De valójában nekem mindig is az ilyen típusú lányok voltak a gyengéim. Csak még sosem volt szerencsém egy hozzá hasonló gyöngyszemhez.
     Végül együtt megyünk le a nagyszalonba, ahol anyum olvasgat.
     -Vicky, és Jacob? – kérdi Robyn.
     -Kint vannak, a medencében marháskodnak – int anyum.
     -Menjünk ki mi is – néz rám húgom.
     Beleegyezően bólintok:
     -Még van egy kis dolgom, aztán megyek én is.
     Robyn felmegy a szobájába, hogy átöltözzön, anyum leteszi a könyvet, amit olvasott:
     -Saunders-szel mit tervezel?
     -Mit terveznék?! – lepődök meg – Azt hittem, hogy ez nem kérdés!
     -Új vezér, új szelek – mosolyog anyám sejtelmesen.
     -Lehet, hogy majd idővel változtatok egy-két dolgon, de biztos, hogy nem ilyen hamar, és tuti, hogy nem a legfontosabb, bizalmi poszton! – válaszolom határozottan – Gregory Saunders apám legjobb barátja volt, és legfontosabb bizalmasa, a Whitfield-ek személyes jogi tanácsadója. Mindenről tud, ami velünk kapcsolatos, és nem mintha takargatni valónk lenne, de egy ilyen embert hülye lennék szélnek ereszteni! Arról nem beszélve, hogy én, amennyire láttam, Greg kiválóan, és maximális odaadással végezte a munkáját, apám nagyon meg volt elégedve vele, és én is. Éppen ellenkezőleg, nemhogy kirúgni nem akarom, hanem szeretném megerősíteni az elkötelezettségét… Egy százalékos részesedést szeretnék felajánlani neki a Whitfield Iparvállalatban.
     -Hm… – bólint anyám elismerően – Ez nagyon nagyvonalú elismerése lenne az ő eddigi munkájának!
     No, igen. A Whitfield Iparvállalat részvényeinek összértéke jelenleg több, mint 60 milliárd dollár, a teljes Whitfield-vagyon majdnem egy nyolcada. Az egy százalékos részesedés így jóval több, mint félmilliárd, pontosabban valamivel több, mint 600 millió dollár. Azért ez valóban nem jelentéktelen bónusz. Ráadásul a Whitfield Iparvállalat egy zártkörű részvénytársaság, a tulajdonosai kizárólag a családtagok – Vicky és Jacob jogait jelenleg édesanyánk gyakorolja – így ennek gesztus értéke is jelentős.
     -Én támogatom a döntésedet! – mondja anyám – Robyn mit mondott?
     -Ő is jónak látja az ötletet.
     -Ezért hívtad meg Saunders-éket a hajóra?
     -Nem, nem ezért – vonom meg a vállam – Csak gondoltam jólesne nekik egy kis kikapcsolódás itt. De ha már itt vannak, akkor persze, erről is beszélek majd Greg-gel! – mosolyodok el aztán.

*    *    *

     Saunders-ék szintén New York-ban élnek, egy gyönyörű, a Central Park nyugati részén található, különálló kúriában. 1887-ben épült, és az utolsó kúriák egyike, ami még megtalálható ezen a területen. Befektetésnek is nagyon jó volt, hisz’ a lányuk születése előtt alig 5 millióért vették, másik 3 millióért felújították – nagyon szépen renoválták, tavalyelőtt pedig szűk 6 millióért teljesen átépítették, modern stílusban, gyönyörű lett! – viszont ma nagyjából 25 milliót kapnának érte, ha el akarnák adni!
     Természetesen, mivel mi elhagytuk New York partjait, és valahol Folrida környékén hajózunk, a Saunders család számára rendelkezésre bocsátottam legszebb, és legnagyobb repülőgépünket, az A380-ast. Kisebb távolságokra vannak kisebb gépeink is, de ha reprezentálni kell, vagy hosszabb útra megyek, akkor ezzel a géppel utazok. Ez a világ legnagyobb magán-jetje, rajtam kívül még egy szaúdi hercegnek van ilyenje.
New York-ból Miami-ba repülnek, onnan pedig majd a yacht helikopterével jönnek tovább, a hajóra. Reggel kilenc felé szállnak fel New Yorkban, úgyhogy olyan délután fél három felé érkeznek majd meg.
     Addig elvagyok a testvéreimmel, a medencénél. Szeretek Vicky-vel, és Jacob-bal lenni, olyankor megint gyereknek érzem magam egy kicsit. Rengeteget bolondozunk a vízben, először vagyunk ilyen felszabadultak apánk halála óta. Még Robyn is jókedvűnek tűnik, együtt bolondozik velünk, és nevet, és ennek örülök.
     Hamar elszalad az idő, és egyszer csak az egyik szolgáló szól, hogy Saunders-ék hamarosan megérkeznek.
     Felszaladok a lakosztályomba, és egy gyors zuhany után egy fekete, bőrhatású nadrágot húzok, és egy fehér selyem inget. A ruháim általában feltűnést keltenek, modern anyagok és szabások, romantikus, középkori, vagy fantasy stílusjegyekkel ötvözve.
     Aztán felsétálok a felső helipadhoz, a Saunders-éket szállító helikopter itt fog leszállni. Amikor felérek, a helikopter már épp a leszálláshoz készülődik, rotorja hatalmas szelet kavar, ahogy a helipad fölött lebeg, amíg a pilóta benézi, hogy pontosan hova, hogyan teszi majd le a gépet. A Sikorsky S-92 nem egy kis gép, 17 méter a fő-rotor átmérője, és vagy 20 méter a gép hossza a rotorok legtávolabbi pontjai között. Utasszállító verzióban 22 személy szállítására képes, de ez egy HOS – head-of-state verzió, állami vezetők részére készült – 9, minden kényelmet kielégítő férőhellyel.
     Végül a pilóta leteszi a gépet, és leállítja a gép hatalmas hajtóműveit, s végre elül a süvítés, és a kopogás is alábbhagy, ahogy a rotorok lassulni kezdenek. Kicsivel később kinyílik a kabin ajtaja, és kilép rajta egy ismerős alak. Gregory Saunders közel ötven éves, de nagyon fiatalos, csak deresedő halántéka árulkodik valamelyest a koráról. Nagyon jóképű pasas, az a fajta, akire a nők azt szokták mondani, hogy sármos, s az idő múlásával csak sármosabbá válik.
     -Hello, Remy! – kiált felém Greg vidáman.
     -Üdv a fedélzeten! – mosolygok vissza.
     Mögötte a felesége, Annabel érkezik, majd pedig a lányuk, Emily.
     Egy pillanatra elakad a lélegzetem!
     A lány – aki egy pillanatig tétován ácsorogva, talán csodálkozva pillant körbe a hatalmas fedélzeten, majd félszegen elindul szülei után – minden túlzás nélkül állíthatom, a leggyönyörűbb csaj, akit valaha láttam, pedig nem kevés, gyönyörűbbnél gyönyörűbb nőhöz volt már szerencsém!
A legfeltűnőbb, az a derékig érő, sűrű, fényes, ébenfekete hajzuhatag, ami lágyan hullámzik körülötte, ahogy a meleg, karibi szél bele-bele kap. Olyan egészséges, fényes, és sűrű, hogy a számítógéppel legbrutálisabban feltuningolt samponreklámok sem érnek a nyomába! Ám még ez a lélegzetállító sörény sem halványíthatja el szabályos vonású arcának elegáns szépségét. A szájfénytől nedvesen csillogó ajkai teltek, duzzadtak, csókért kiáltanak, enyhén mandula vágású, nagy szemei gyönyörű, mogyoró barnák. Üdítő látvány, hogy a mai lányokkal ellentétben alig sminkeli magát, csupán szájfény, és sötét szemceruza, amivel gyönyörű szemeit hangsúlyozza.
     Nem igazán magas, inkább csak átlagos termetű, talán 165-167 centi lehet, és meglepő módon ezt még magas sarkúval sem toldja meg, lábain csupán egy ma oly divatos, bőrsaru van. Teste tökéletes, bármelyik fehérnemű modell megirigyelheti. Lábai hosszúak, csípője izgatóan ível, dereka karcsú, hasa lapos, mellei teltek, feszesek. Egy egyszerű, világos, vászon térdnadrág van rajta, és egy fekete spagetti pántos top, amelyek szorosan simulnak álomszép testére, semmit sem rejtve izgató domborulataiból, ám egyszerűségük folytán mégsem kihívóak.
     Egészen elvarázsol a szépségével, kislányos, mégis izgató, dögös kisugárzásával, csillogó szemeivel, ragyogó, fényes hajzuhatagával. Érzem, hogy ellenállhatatlanul vonz ez a lány, pedig még egyetlen szót sem váltottam vele – legalábbis az elmúlt hét évben nem, de akkoriban ő még csak kilenc-tíz éves volt.
     Váratlanul összetalálkozik a tekintetünk.
     Izgatott csillogást vélek látni a szemeiben, arca mintha kipirult volna kicsit. Lehet, hogy őt is hasonlóan felkavarta a találkozás? Légy már észnél, Remy! – korholom magam – Ő legjobb esetben is csak tizennyolc éves, talán még annyi sincs!!! A sajtó darabokra cincálna miatta, nem beszélve a családról! És persze valószínűleg az apjának is lenne egy-két szava a dologhoz!!!
     Közben Greg és kis családja ideér, hozzám.
     -Szia! – ölel meg a családfő. Kapcsolatunk kicsit több, mint munkakapcsolat, már-már baráti. Az alá-fölérendeltségi viszony miatt soha nem lehet igazi barátság, de ettől eltekintve nagyon közel áll ahhoz.
     -Örülök, hogy eljöttetek! – lapogatom meg a hátát – Milyen volt az út, Annabel? – fordulok feleségéhez, és puszilom arcon. Annabel egy nagyon csinos, épp negyven éves nő, de öt, talán tíz évet is nyugodtan letagadhatna a korából. Emily-ben nagyon sok van édesanyja szépségéből, csak éppen nagyjából egy ezerszeres szorzófaktorral.
     -Köszönjük, Remy, ilyen csodálatos, luxuskörülmények között nagyon kellemes volt, kimondottan pihentető! – neveti el magát Annabel – Pedig az utazás mindig fárasztó!
     Végül Emily-hez fordulok. Tényleg nem túlzottan magas, nekem éppen a vállamig ér. Igaz, az én 197 centis magasságom nagyon nem tekinthető átlagosnak. Elsőre nem tudom, hogy köszönjek neki, nem tudom, hogy vajon emlékszik-e rám? Nem túl sok időt töltöttünk együtt, hisz’ nagyjából tíz év a korkülönbség közöttünk.
     -Szia, Emily – köszöntöm végül, talán észre sem vette pillanatnyi habozásomat – Rég láttalak!
     Kicsit mintha tanácstalan lenne, ahogy ott áll, és határozottan kerüli a szemkontaktust.
     -Ööö… Jó napot, Mr. Whitfield! – böki ki végül zavartan.
     Csodálkozva húzom fel egyik szemöldökömet:
     -Nocsak! Legutóbb még tegeztél, és Remy-nek szólítottál… Mi történt időközben? – teszem fel a kérdést, de mivel észreveszem, hogy ezzel csak még inkább zavarba hoztam, ezért még mosolyogva hozzáteszem – Maradjunk a tegezésnél, és a Remy-nél, ha neked nem gond, jó?
     Rám emeli gyönyörűséges, mogyoróbarnán csillogó szemeit, majd kicsit lesüti, és talán még egy kicsit el is pirul:
     -OK, Remy… – feleli halkan, de nem kerüli el figyelmemet az ajkain játszó halvány mosoly.




Szerkesztve gab287 által @ 2012. 01. 22. 14:32:15


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).