Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

gab2872012. 02. 11. 21:43:45#19145
Karakter: Remington D. Whitfield (kitalált)
Megjegyzés: Szomorú tekintetű babámnak


Mintha kissé megenyhülne, és egy nemtörődöm vállvonás kíséretében csak annyit mond:
- Ülj le!
Kevesen vannak a világon, akik ilyen lekezelő stílusban mernek beszélni velem, kicsit meg is lep vele. Két lehetőség van, az egyik az, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok, a másik, hogy pontosan tudja, ki vagyok, de így akarja tudtomra adni, hogy nagyjából pont leszarja. Őszintén szólva, az első verziónak örülnék jobban, de egészen más okokból kifolyólag, mint azt a legtöbben gondolnák.
Leülök mellé, a padra, és a kezébe adom az egyik poharat. Töltök a pezsgőből – egy különleges palack a Krug-től, egy Clos d’Ambonnay – először neki, majd magamnak. Aztán leteszem az üveget, majd előzékenyen megvárom, hogy elsőként ő kóstolja meg. Ő viszont szemmel láthatóan nem egy ínyenc fajta, egy lendülettel leküldi a felét, nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy vagy kétszáz dolláros korty volt. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszatér a csillagaihoz.
- Gyönyörűek, nem igaz? – kérdem tőle, miközben nemigen veszem le róla a tekintetemet.
Kissé zavartan pillog rám, majd egyszer csak kiböki:
- Miért vagy itt?
Nem nagyon kertel a csaj! – fut át a gondolat a fejemen, kisség meglepetten – Nehéz lesz vele cseverészni…
- Hogy érted ezt? – kérdem tőle értetlenül.
- Nézd, nem kell, hogy hülyének nézz… - kezdi tárgyilagosan – Két pohárral jöttél, ami azt jelenti, hogy eleve nem egyedül akartad eltölteni ezt az éjszakát. Ahogy elnézem, nem vársz senkit, tehát a második pohár mindenképpen engem illetett volna. Mit akarsz tőlem?
Húha! – gondolom elcsodálkozva – Ennek a lánynak nagyon kijuthatott, ha ennyire bizalmatlan az emberekkel! Mondjuk, ha valami strici-küllemű rosszfiú lennék, akkor még érteném…
- Csak beszélgetni – válaszolom neki megnyugtatónak szánt hangon, halvány mosollyal ajkaimon.
Egy nagyon kicsit közelebb húzódok hozzá, hogy érezze, nem kell tőlem tartania.
Legnagyobb meglepetésemre ellenkező hatást érek el vele! Ugyan nem fogja menekülőre, de szavaival próbál távolságot tartani, próbál eltaszítani magától:
- Persze… tudom, hogy szokott beszélgetni a te fajtád – jegyzi meg gunyorosan – De tegnap éjjel már annyit „beszélgettem”, hogy egy életre elment tőle a kedvem.
Hangsúlyával nem hagy semmi kétséget afelől, hogy a „beszélgetés” alatt nem azt érti, mint amit a legtöbben. Egy pillanatra elmerengek, és alig észrevehetően végignézek rajta. Nos, igen. A legtöbb férfi valószínűleg kurvának nézi ebben a szerelésében – és a többiben is, amiben eddig láttam – így nem csoda, ha betömik a száját ezzel-azzal, és nem tud beszélgetni a szó hagyományos értelmében.
- Nem tudom, mit gondolsz rólam, de abban biztos vagyok, hogy tévedsz – mondja, mintha csak gondolatolvasó lenne.
Persze, ő nem tudhatja, hogy nem azzal céllal szólítottam meg, hogy meglegyen a napi numerám. A magam fajta „kőgazdag” emberekről a legtöbben azt tartják, hogy mindenkin keresztül gázolunk, és mindenkit megveszünk, kilóra. Én ebben is különbözök a „fajtámtól”.
Felnézek az égre:
- Csak beszélgetni jöttem – ismétlem meg, nyugodtan, tárgyilagosan.
- Hazudsz…
Nem szoktam, kincsem! – gondolom – De most úgy nézem, hogy muszáj lesz, egy icipicit…
- Vártam valakire – mondom neki – de kiderült, hogy nem jön. Aztán megláttalak téged, és mivel, mint azt már korábban említettem, nem szeretek egyedül inni…
A mondatot félbehagyom, ő is tudja a végét.
Ismét rá emelem a tekintetem. Egészen kint ül, a pad legszélén,  szinte leesik róla. Észre sem vettem, mikor húzódott ennyire el tőlem. A kezében lévő pohár üres, és ahogy tartja, reszket a keze. Annyira nincs hűvös, hogy ettől reszkessen! Akkor biztosan…
- Te félsz tőlem? – kérdezem érdeklődve.
- Nem, csak hideg van idefent – vágja rá, azonnal, de igen kevés meggyőző erővel.
Aha, fázol, mi?! – mosolygok magamban – Én meg Szent Johanna vagyok…
De úgy döntök, úgy játsszuk ezt a játékot, ahogy ő szeretné. Felállok, leveszem fantasy-regényeket idéző zakómat, és a vállára terítem. Nincs olyan hűvös, hogy szintén középkori/fantasy stílusú, fehér selyemingemben ne érezzem jól magam. Csodálkozó pillantással követi mozdulataimat, de végül nem szól egy szót sem. Érdeklődve vizsgálja zakóm anyagát, és szabását.
- Fura rongyot hordasz – mondja aztán.
- A te ruházatod sem éppen megszokott – mosolyodok el.
- De igen – vonja meg a vállát – Kurvás. A tiéd viszont… Olyan… - látszik, hogy keresi a megfelelő szavakat.
Elnevetem magam:
- A húgom szerint olyan, mint egy mesebeli hercegé!
- De mesebeli hercegek nem léteznek! – fúrja a pillantását mélyen az enyémbe – Az összesről kiderül, hogy egy önző, kéjenc dög!
Mennyit csalódhatott már ez a lány! – fut át a fejemen a gondolat, és ebben a pillanatban jövök rá, hogy még be sem mutatkoztam.
- Milyen neveletlen vagyok! – nyújtom felé a kezem – Még be sem mutatkoztam! Remy vagyok – közben a tekintetét fürkészem. A felismerés legkisebb szikráját sem bírom felfedezni benne, igaz, mást sem. Vagy a legtökéletesebb pókerarc a világon, vagy tényleg fogalma sincs róla, hogy ki vagyok!
Egy pillanatig merően néz, majd anélkül, hogy megérintene, csak annyit mond:
- Adison…
Mintha mi sem történt volna, leeresztem a kezem:
- Örülök, hogy megismerhetlek! – mondom barátságosnak szánt hangon – Szóval, az összes pasi romlott? – térek vissza az előző témára.
- Tudnék mesélni! – mereng maga elé.
- Hát, akkor mesélj! – bíztatom, közben felemelem az üveget, kérdő arckifejezéssel. Ő szótlanul nyújtja poharát, amit ismét tele töltök. Belekortyol, majd térdeit felhúzva, összekucorodva maga elé réved.
- Inkább nem… - mondja aztán kisvártatva – Legyen elég annyi, hogy én már nem nagyon hiszek senkinek, és semminek…
- Nem korai ez még egy kicsit? – kérdem halkan – Hisz’ még alig éltél! Mennyi vagy? Huszonkettő?
- Húsz… - kortyol a pezsgőből – És nem, nem korai… Épp elég volt, hogy rájöjjek, hogy mekkora szívás az élet…
Uh… - komorodok el – Mi a franc történhetett ezzel a lánnyal, hogy ennyire el van keseredve?!
- Szívás?! – érdeklődök óvatosan – Miért lenne az?! Egy ilyen fiatal lánynak, mint te? Hisz’ ott az iskola, barátok, vidámság…
- Tszh… - pillant rám, esküszöm, hogy kissé becsmérlően – Iskola? Még a középiskolát is abbahagytam…
- Ezek szerint már dolgozol… És mi a munkád?
- Pincérnő vagyok – válaszol, majd elgondolkodva hozzáteszi – Vagy, pontosabban, lehet, hogy csak voltam…
- Hogyhogy?! – nem is próbálom leplezni értetlenségemet.
Ismét hörpint egyet az italból, majd a szeme elé emeli a poharat, tartalmát méregeti.
- Jó ez a lötty – mondja szórakozottan – Nagyon jó! Olyan… gyümölcsös íze van, nem olyan mint a megszokott pezsgők!
- Igen, a Krug ért hozzá, hogy kell pezsgőt készíteni – értek egyet – Ez egy blanc de noirs cuvee, ezerkilencszázkilencvennyolcas évjárat, a különlegessége, hogy egyetlen, alig fél hektáros szőlőültetvényről származik a szőlő, amiből készült…
- Blanc de noir? – néz rám. Először vélek valami kis minimális érzelmet látni a tekintetében, most talán érdeklődést – Az mit jelent?
- Olyan fehér bornak, vagy fehér pezsgőnek az elnevezése, amely egyébként fekete szőlőből készült – válaszolok. Az érdeklődés abban a pillanatban kihuny a szemében, amint megkapja az információt.
- Értem – nyugtázza szenvtelenül, és visszatér a csillagok szemléléséhez. Pár másodperccel később ismét megszólal – Most munkában kellene lennem… De muszáj volt eljönnöm, mert úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem! A kolléganőm biztos bemártott a főnöknél, úgyhogy valószínűleg már nem kell visszamennem… De nem kár érte – kortyolja be a pezsgő maradékát – Jó szar meló volt! Kapok még? – fordul felém.
- Természetesen! – mosolygok rá, és ismét öntök neki.
- Köszi! – megemeli a poharat, mintha koccintanánk – A volt melómra!
Én is kortyolok, vele együtt.
- És te? Mivel foglalkozol? – néz rám utána. Egyre gyakrabban szemlél engem, és egyre kevesebbet a csillagokat – Ahogy elnézem a rongyaidat, nem egy csóró pali vagy! Azt sem tudom, hogy miből készült a zakód!
- Nem, nem vagyok csóró – mosolyodok el.
Ha tudnád, hogy mennyire nem, kicsi szívem! – teszem hozzá magamban.
- Üzletember vagyok – teszem még hozzá, csak hogy megadjam a választ a kérdésére.
- És, mivel üzletelsz?
Nem tudom eldönteni, hogy a kérdés mögött valódi érdeklődés van, vagy csak udvariasság?
- Vállalatim vannak, bankjaim, ingatlanjaim, és más vállalkozásaim – válaszolom készségesen.
- Vállalatid, bankjaid?!?! – kérdez vissza, a többes számokat kihangsúlyozva.
- Igen – bólintok – Mindegyikből több. Ez is az enyém… - intek körbe.
- Tiéd a pláza?! – vonja fel a szemöldökét.
- Igen – bólintok, majd elmosolyodok – Akkor most elástam magam, egyszer, s mindenkorra?!
- Az attól függ – vonja meg a vállát szenvtelenül – Ha betartod a szavad, akkor nem feltétlenül… Bár, tény, hogy erősek az előítéleteim…
- Szerintem eddig sem adtam rá okot, hogy ne higgy nekem – vonom fel a szemöldököm kérdőn.
Egy hosszú pillanatig merően bámul gyönyörű, zöld szemeivel, a tekintetem fürkészi, majd lassan bólint egyet:
- Igaz…
Egy percig csak szótlanul ülünk egymás mellett. Hol a csillagokat szemléljük, hol egymást. Nem nagyon tudom levenni róla a szemem, nagyon vonzza a tekintetemet ez a lány. Nem egy hasba akasztó szépség, mégis rendkívül vonzó, mégis nagyon izgató. De úgy látom, hogy ez kölcsönös lehet, mert ő is gyakran pillog rám.
- És akkor most? – töröm meg a közénk zuhant csendet – Holnap munkakeresés?
Tanácstalanul megvonja a vállát. Aztán feláll, és leveti a zakómat, visszanyújtja nekem:
- Köszi – mondja halkan – Jó volt veled dumálni…
Elveszem, felöltöm, s benyúlok a belső zsebembe. Kiveszek egy kis kártyát, és felé nyújtom:
- Megtisztelnél, ha eltennéd!
Tétován veszi át a kártyát, majd elkerekedik a szeme. No, igen. A privát névjegykártyám – amin csupán egyetlen telefonszám olvasható – különleges darab. Egy vékony, tükrösre polírozott, feketére edzett, platina lap, gyönyörű, cirádás, vésett betűkkel, és néhány diszkrét, apró gyémántkővel kirakva. Nagyjából kétezer-ötszáz dollár egy kártya.
- Mi… Mit kezdjek vele?! – kérdezi megilletődötten.
- Hát, ha gondolod, add el… Úgy kétezer dollárt kapsz, anyagárban – vonom meg a vállam, flegmán, majd komolyan folytatom – De… Ha úgy érzed, hogy segítségre lenne szükséged, csak hívj fel! Tudok segíteni!
- És miért tennéd?! – kérdezi kétkedve.
- Mert megtehetem! – nézek mélyen a gyönyörűséges smaragdzöld ékkövekbe.



Szerkesztve gab287 által @ 2012. 02. 11. 21:52:02


gab2872011. 09. 04. 21:03:47#16536
Karakter: Remington D. Whitfield (kitalált)
Megjegyzés: Adison-nak


***           ***           ***

                 Megjegyzés!
Katerina Eisenhower képét és karakterét tulajdonosa, Teresa-san engedélyével használom.

***           ***           ***

                Már megint késő este van.
Az utóbbi napok kicsit sűrűbbre sikeredtek, mint szerettem volna. Mivel a pénzügyi világ megint nagyon felbolydult, kénytelen vagyok több időt szentelni a munkának, mint amennyi jólesik. De nem kerülhetem meg, mert sokan akarják tudni a véleményemet, és sokan a lépéseimre várnak.
Ha az ember egy akkora gazdasági birodalom feje, mint én vagyok, a jogai, és lehetőségei mellett, hogy bármit megtegyen, amit csak megkíván, kötelezettségei is vannak. Legalábbis, én ezt így gondolom. Az én döntéseimtől, és cselekedeteimtől közvetlenül is sokmillió ember élete függ, közvetve meg talán még milliárdé is. A Whitfield iparbirodalom sokmillió embert alkalmaz, és több ezermilliárd dollár éves forgalmat bonyolít, ami meghatározó a világ gazdasági folyamataiban. Így, ha a gazdasági élet egy kicsit felidegesedik, nekem több munkám van.
És most felidegesedett.
Nem értem. Komolyan nem értem ezt a pánikhangulatot! Ha minden cég, és gazdasági szereplő folytatná eddigi, nem megszorító, de átgondolt, takarékos gazdálkodását, egy lassú, de határozott növekedési pálya mentén lehetne kilábalni a jelenlegi recesszióból. De képtelenek felfogni, hogy azok az esztelen profitok, amiket korábban, a kilencvenes években, és még később is, egészen a kétezres évek közepéig-végéig képesek voltak realizálni, már soha többé nem elérhetők! Ez persze „rosszhír” nekem is, hiszen az én vagyonom sem fog már soha a korábbi mértékben, és ütemben gyarapodni, bármilyen kiváló pénzügyi szakember is legyek, sőt! Ha bekövetkeznek azok a változások, amelyekre számítok – és nem újabb válságról beszélek, hanem társadalmi, gazdasági változásokról! – akkor drasztikusan, legalább egy nagyságrendet fog csökkenni a vagyonom, az elkövetkezendő években, évtizedekben. Persze, ha engem ez zavarna, elégtétel lehetne, hogy úgy fogok bevonulni a történelemkönyvekbe, mint a valaha élt leggazdagabb ember, az első, és egyetlen, akinek a vagyona a csúcson meghaladta a félbillió, vagyis 500 milliárd dollárt. Az én vagyonom több, mint az utánam következő tizenöt leggazdagabbé, együttvéve. Már soha, senki nem fog szert tenni ekkora vagyonra. Valójában, már Rockefeller után azt gondolták, hogy az ő gazdagságát megközelíteni sem lehet többet, de lehetett. Viszont ha azok a változások megtörténnek, amikre az elkövetkezendő években, évtizedben számítok, akkor valóban nem lehet többet akkora vagyonra szert tenni, mint amilyen az enyém, jelenleg.
A világnak végre döntenie kell. Ez így nem mehet a végtelenségig. Marx-nak igaza volt, a kapitalizmus törvényszerűen megbukik. A kérdés csak az, hogy vajon mi jön utána? Kommunizmus? Nem valószínű, mert az emberek buták. Logikusan szocializmusnak, és kommunizmusnak kellene következnie, csak a buta emberek szerint azok is megbuktak már. Pedig nem buktak meg. A világtörténelem folyamán még soha, sehol nem volt sem szocializmus, sem kommunizmus, így megbukni sem bukhattak meg. Persze, voltak társadalmi és gazdasági rendszerek, amelyeket így hívtunk, de valójában még azok sem azok voltak.
Szóval, nem tudom, hogy mi fog következni. Pedig jó lenne tudnom, mert sokan várják a véleményemet, gondolataimat, lépéseimet. Nekem majdnem teljesen mindegy, hogy mi következik, csak kiszámítható, stabil életet biztosítson. Persze, kellemetlen lesz lejjebb adni az igényekből, ha a vagyon csökken, tizedére, századára, ezredére… De nem tartok tőle. Minden körülményhez képes alkalmazkodni az ember, én pedig kimondottan erről vagyok híres. Ha húsz-harminc év múlva, „átlagos” fizetésért kell majd gazdasági igazgatónak lennem egy vállalatnál, akkor is örömmel, és teljes erőbedobással fogok dolgozni, és majd az életem igényeit ahhoz a jövedelemhez igazítom. És majd büszkén mesélek az unokáimnak róla, hogy a nagypapa a világ valaha volt leggazdagabb embere volt, huszonhét évesen, és mutogatom a fotókat a Platinum Princess-ről, a világ legnagyobb magán yacht-járól, meg az Airbus A380-as privátjetemről, palotáimról, és különleges autóimról…
De addig is még beleszólásom van a világ folyásába, és élvezhetem a vagyonom, és a hatalmam! – gondolom elégedetten.
Az elégedettséget nem maga a vagyon, és a hatalom okozza, hanem az, amit ezek által elérhetek. Hogy munkát adhatok embereknek, megélhetést, és befolyásolhatom a sorsukat, hogy könnyebben, és eredményesebben boldoguljanak az életben. A pénz, és a hatalom önmagában nem ér semmit. Persze, megépíttettem a világ legnagyobb, és legszebb magán yacht-ját, naponta használom a világ egyetlen Cadillac Sixteen-jét, és enyém a szintén egyetlen Maybach Exelero, New York legnagyobb, és legdrágább lakásában lakok a családommal, világszerte gyönyörű palotáim vannak, de ez önmagában nem ér semmit az érzés nélkül, hogy adtam a világnak valamit, amitől az, jobb lett.
Felállok íróasztalom mögül, és nyújtózok egyet. Lehet, most már le kellene feküdnöm.
A bárszekrényhez lépek, előveszek egy whisky-s poharat, és elmélkedek egy kicsit, hogy vajon melyik whisky-ből is töltsek. Végül a Glennfiddich 50 Years Old mellett döntök. Kiváló whisky, és rendkívül ritka, ötven évig érlelték tölgyfahordókban, mielőtt palackozták volna, mindössze két hordót bontottak eddig meg. Természetesen rettentően drága is, hisz’ valódi ital különlegességről van, egy palack több, mint tízezer dollár.
Kitöltöm az italt, majd az ablakhoz sétálok.
Gyönyörű a látvány, ahogy a hatalmas város fényözönben terpeszkedik előttem.
A Whitfield Torony a Central Park tőszomszédságában magasodik. A harmincadik és harminchatodik emelet között van a lakásom, ahol a családommal élek, lejjebb luxuslakások vannak, amiben üzletemberek, zenészek, művészek, politikusok laknak. Az épület előtt, az utca túloldalán a Whitfield Plaza, tetején a tetőkerttel, amelyet éjszaka is nyitva tartunk, hogy bárki szabadon látogathassa, romantikus pillanataiban.
Megint itt van!
A lány, aki hetente egy-két alkalommal megjelenik. Egyedül. Leül az egyik padra, lábait felhúzva kucorodik össze, és az eget kémleli. Csillagokat nézeget. Mi mást tenne? Éjszaka?
Teheti, mert szerencsés az épület elhelyezkedése. Egyik oldalról a Whitfield Torony vet rá árnyékot, és fogja fel a város fényeit, másik oldalról pedig a Central Park határolja, így a fényszennyezés a Whitfield Plaza tetőkertjén a legalacsonyabb a város területén.
Biztosan régóta jár már ide, de nekem csak pár hónapja tűnt fel. Nem meglepő, hisz a tetőkert majd húsz emelettel van alattunk. Először csak arra lettem figyelmes, hogy mindig ugyanazon a padon ücsörög valaki, teljesen egyedül. Aztán mikor megfigyeltem távcsővel – igen, kukkoltam, ha úgy jobban tetszik! – akkor jöttem rá, hogy mindig ugyanaz a lány érkezik. Vékony, törékeny alkatú, de ahol kell, apró domborulatok teszik szexissé. Öltözéke mindig eléggé szexi, kihívó… Most mit is viselsz. kincsem? – illesztem a szememre a távcsövet – Aha… Egy szexi kis rakott szoknya, irtó rövid, talán még a popsid ívét is alig takarja, szegecses bőrövvel. Egy metálfényű melltartóval, és egy rövid, vékony vászon boleróval… Na, megint kicsípted magad, kicsi szívem! – gondolom mosolyogva.
Ami viszont megfogott benne, elegáns, és szép arcéle, hatalmas, szexisen sminkelt, gyönyörű, tengerzöld szemei. Nem sok érzelmet sikerült felfedeznem benne, az a kevés is inkább valamiféle fájdalom, és elkeseredettség.
-Vajon miért vagy ilyen szomorú, szépségem?! – kérdezem halkan, de persze nem hallhatja.
Ellenállhatatlan kíváncsiság lesz úrrá rajtam!
-Meg kell tudnom, hogy miért vagy ilyen letört? – motyogom halkan – Hátha tudok rajtad segíteni…
Számomra nagyon fontos, hogy segítsek az embereken. Évente több milliárd dollárt költök jótékonyságra, alapítványaimon keresztül. Néha azonban ez nem elégíti ki ilyen irányú késztetésemet. Noha tudom, hogy nem vehetem nyakamba minden egyes ember nyűgjét, de muszáj közvetlenül, személyesen is segítenem egyes embereken, különben úgy érzem, hogy eltávolodok tőlük, bezárkózok az elefántcsonttornyomba. Ezért néha személyesen járok közben valaki érdekében, juttatok neki jelentősebb összeget, amivel megoldásra kerül anyagi természetű problémája, vagy kerítek neki orvost, hogy az életét megmentsék, vagy segítek rajta ezer más módon.
Tudom, hogy butaság, de úgy érzem, hogy ismerem ezt a lányt, hisz’ hetente egy-két alkalommal itt ücsörög a parkban, a Plaza tetején, ismerem a ruháit, a mozdulatait, a pillantását, a komor, mosolytalan, ámde csókolnivaló ajkait, csillogó, de fájdalmas fényű szemeit. Segítenem kell neki, meg kell tudnom, hogy miért ilyen szomorú!
-Kate! – szólok bele a belső kommrendszerbe – Légy szíves, gyere a dolgozószobámba.
Katerina Eisenhower a testőrparancsnokom. Egy pöttöm, ámde annál veszélyesebb, vérprofi, fiatal nő, inkább csak lány, hisz’ még nálam is fiatalabb. De már most hatalmas nevet szerzett magának a szakmában. Miután édesapámat felrobbantották, új testőrparancsok után kellett néznem – Cedrick apámmal odaveszett, két testőrrel együtt – és mindenki őt ajánlotta. És igen, rokonságban áll az elnökkel, Kate dédapja a legidősebb testvére volt Dwight D. Eisenhower-nek.
-Igen, Remington? – lép be testőrparancsnokom.
Mivel az életemet, és a családom életét bízom erre a lányra, ez a legszigorúbb bizalmi pozíció. Ezért én úgy érzem, hogy itt nincs helye a távolságtartó magázódásnak.
-Kate, lemegyek a Whitfield Plaza tetőkertjébe. Kérlek, intézkedj!
-Azonnal!
Kate rögtön mozgósítja a testőröket, akik most elindulnak. Nyolcan átmennek a tetőkertre, és átvizsgálják, veszélyes személyek után kutatva. Mivel ez nem tervezett látogatás, így a bomba kizárt, ezért azt most nem ellenőrzik külön, csak amennyire eszközök nélkül lehetséges.
Pár perc múlva elindulok Kate-tel, és négy másik testőr társaságában. Magamhoz veszek egy üveg pezsgőt, és két poharat.
-Az a kérésem, hogy lehetőleg ne derüljön ki senki számára, hogy a testőrök jelen vannak. Egy fiatal lánnyal fogok ott találkozni, nem hiszem, hogy komoly veszélyt jelentene!
-Igyekszünk olyan észrevétlenek lenni, Remington, amennyire csak lehet – bólint Kate.
A tetőkertre már egyedül lépek ki a liftből, Kate, és a testőrök csak később követnek. Ahogy körbepillantok, nem veszem észre őket, pedig tudom, hogy tizenketten hemzsegnek a környékemen, plusz Kate. Hm… Tényleg nagyon ért a munkájához ez a lány! – gondolom elismerően.
Lassan elindulok a titokzatos leány felé. Még ott ül, a padon, és az eget fürkészi.
-Jó estét, kisasszony! – köszönök neki – Leülhetek?
Rám emeli kifejezéstelen tekintetét, majd lassan, jelentőségteljesen körbepillant. Elértem gesztusát.
-Igen, tudom, hogy sok üres pad van még itt, de nem szeretek egyedül inni! – emelem fel a poharakat, és a pezsgőt.



Szerkesztve gab287 által @ 2011. 09. 04. 21:20:46


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).