|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Lexine | 2016. 03. 07. 18:52:00 | #34069 |
 Karakter: Lance Almer
-A gyógyszerek! A gyógyszereid megvannak?- kérdezi anya és már hajolna is le a táskámhoz, hogy harmadszor is ellenőrizze, hogy megvannak-e, de apa megállítja a mozdulatban
-Megvannak drágám, hacsak nem másztak ki maguktól az elmúlt két percben.
Felkuncogok, majd csendben figyelem tovább, ahogy apa próbálja őt megnyugtatni. Én már egy tucatszor megígértem, hogy vigyázok magamra, de sajnos az aggodalmát ennyivel nem lehet elhessegetni. Hát igen, anya mindig ilyen. Nagyon jól esik, hogy ennyire aggódik értem, de már kezdek attól félni, hogy mire hazajövök megőszül a sok idegeskedéstől. Már arra is gondoltam, hogy inkább nem is megyek, csak, hogy ő nyugodtabb legyen, de apa azt mondta, ő majd kézben tartja a dolgot. Pedig csak pár nap az egész ráadásul az elsősegély sátorban fogok dolgozni, annál nagyobb biztonságban pedig nehezen lennék.
-...na, hagyjuk most már elmenni, mert lekési a buszt.- szakítja félbe apa anyát, aki éppen azt sorolja, mennyi féle bajom lehet egy ilyen fesztiválon. Szerencse, hogy nem vagyok ijedős, mert ilyen bevezető után akár be is zárhatnám magam a szobámba és eldobhatnám a kulcsot.
-Ne izgulj, minden oké lesz.- mosolygok bíztatóan anyára, majd a vállamra veszem a áskámat, elköszönök indulok a buszmegállóba
A buszon sikerül az ablak mellé ülnöm, így nyugodtan nézelődhetek. Szeretem utazás közben a tájat nézni, még akkor is, ha nincs semmi különleges látnivaló. De most annyira máshol jár az eszem, hogy akár zöld elefántok mellett is elbuszoszhatnánk, szerintem azt sem igazán venném észre.
Még soha nem voltam fesztiválon és még soha életemben nem is dolgoztam sehol. Most pedig itt van egyszerre a kettő. Bár a barátaim szerint ez pont ideális, mert ha nem tetszik a munka, úgyis csak pár napig kell kibírni. Bár attól nem félek, hogy nem fog tetszeni, az elsősegély tanfolyam is nagyon érdekes volt, de azért kicsit tartok attól, hogy valamit elrontok...talán jobb lett volna jegyszedőnek jelentkezni, azt még egy zombi is meg tudná csinálni.
Hogy elhessegessem az aggodalmamat precízen bekezdésről-bekezdésre gondolok végig mindent, amit a témáról tudok, sőt, még az ősrégi kórházi emlékeimből is előbányászok minden apró morzsát, ami talán hasznomra lehet ebben a pár napban. Hehe, most valahogy úgy érzem magam, mintha egy frontra készülő felcser lennék. Vagy mintha szükségállapot lenne és én lennék az egyetlen, aki a semminél többet tud a sérülések kezeléséről és rajtam múlna a csapat sorsa...sőt, az egész világé!
Szokás szerint megint jól elmerülhettem a gondolataimban, mert a mellettem lévő helyről- ami eddig üres volt- egyszer csak egy tengerkék szempár néz rám. Arcmoat figyeli, mintha éppen elemezne, közben halványan elmosolyodik, aztán tekintete lejjebb vándorol és értetlenül pislogni kezd.
- Öltözködéssel kapcsolatos diszkriminációról eddig még nem hallottam, de meg kell, hogy mondjam egészen érdekes stílussal vagy megáldva.
Ööö...nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem, amit mondott, de gondolom arra céloz, hogy a hőmérséklethez képest szerinte nagyon be vagyok öltözve. De azt már tényleg nem tudom eldönteni, hogy ez most csak egy ártatlan megjegyzés akart lenni, vagy piszkálás. Mindegy is, végül is, teljesen érthető, ha furának talál. Rajta csak egy póló van és az árnyékban ül, én meg pulcsiban és sálban vagyok és a nap is rám süt. Nem tehetek róla, én pont így érzem jól magam, érzem, hogy meleg van, de kifejezetten jól esik.
Már éppen mondanám neki, hogy sokan mondják ezt-vagyis hasonlót- de a semmiből egy kéz tűnik fel és befogva a srác száját elkezdni felhúzni az ülésről.
- Bármit is tett, vagy mondott neked, elnézést kérek érte az ő nevében is. Biztosra veszem, hogy nem gondolta komolyan. Alszik egy nagyot, és remélhetőleg holnapra elmúlik ez az elmebaj nála.-időm sincs felelni, a két srác elvonul a busz hátulja felé. A szememmel követem őket pár pillanatig, aztán visszafordulok az ablak felé.
*~*~
A buszról leszállva szinte a szám is tátva marad, ahogy körbenézek. Láttam én már egyáltalán ennyi embert egy rakáson? Egy pár pillanatig tanácstalanul toporogva próbálom kitalálni merre menjek, de aztán eszembe jut, hogy kaptam egy rögtönzött térképet arról, hol lesz az elsősegély sátor, ahol le kéne jelentkeznem. A táskámat a földre teszem és legugolva próbálom előkotorászni a papírlapot. Átverekszem magam a ruhákon, a gyógyszeres dobozon, meg egy csomó olyan dolgon, amit nem is tudom, miért hoztam. Kártyázni például nem tervezek. A szabadidőmben szeretnék minél több koncertre elmenni, meg minden érdekel dolgot kipróbálni. Mondjuk inkább legyen itt feleslegesen, minthogy szükség legyen rá, de nincs. Ki tudja, lehet egyszer én leszek a nap hőse, mert van nálam egy pakli kártya.
Nemsokára már a kezemben is van, a keresett papírdarab, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy ez nem sokat fog rajtam segíteni. Pedig a buszmegállótól indul az útvonal, de semmi mást nem látok itt, ami a térképen is le van rajzolva. Oké, semmi gond, elvileg csak követnem kell a többi embert, aztán utána meg valahogy majd csak odatalálok. Végül is nem lehet olyan nehéz megtalálni egy nagy fehér sátrat. De ha igen, legalább olyan lesz, mint egy kincsvadászat.
Na jó, lássuk...akkor szerintem elindulok arra, amerre a legtöbb ember megy, aztán majd...aú!
Vállammal sikerül letarolnom valakit, de még fel sem fogom mi történt, máris érzek valami hideget a kézfejemen.
-Jaj, ne haragudj, nem akartam...- kezdek bele a véget nem érő bocsánatkérésbe, miután észreveszem, hogy sikerült valakire ráöntenem a saját italát. Folyamatosan elnézést kérve, és szememet le sem véve a srác pólóján lévő hatalmas sárgás foltról követem őt a pár lépéssel arrébb lévő kukához. Jajj, hogy lehettem ennyire béna?- Bocsánat!- ismétlem el századszor, miközben ő kidobja az ázott papírokat
- Oké, semmi baj. -int le- A többiek szerintem még isteníteni is fognak téged ezért.- az arcára emelem a tekintetemet és csak most veszem észre, hogy ugyan az a kék szempár néz rám, amelyikkel nemrég a buszon is találkoztam
-Veszek másikat!- és már kotorászok is a zsebemben a pénz után
-Hagyd, amúgy sem volt valami finom- von vállat
-Nagyon fontos volt?- hajolok aggodalmasan a kuka fölé. Remélem, nem a belépőjegyét tettem tönkre, vagy nem is tudom, valami pótolhatatlan dolgot, amivel most elrontottam a szórakozásását.
-Áh-legyint sóhajtva- Csak tanulni való, de mindegy, ezektől úgysem tudnék tanulni.- int fejével egy kicsit arrébb lévő csapat felé
-Hát jó.- sóhajtok fel kicsit még mindig szégyenkezve- Akkor mégegyszer bocsánat!- kérek bocsánatot újra, kicsit elszontyolodva. Hát, az itt töltött első pár percem nem volt valami sikeres. Végül is, ennél már csak jobb lehet, legalábbis nagyon bízom benne, hogy legalább lelocsolni most már mást nem fogok.
-Remélem az sem volt túl fontos.- bök a srác a kezemben szorongatott térképre
Ó, eddig észre sem vettem, hogy teljesen elmosódott rajta minden! Hát, amúgy sem volt nagy segítségemre, vagy csak én nem vagyok túl nagy térképész, de most már mindegy.
-Hát...végül is eddig sem tudtam merre megyek- ismerem be szégyensőlen fellkuncogva, majd követve a példáját én is a kukába dobom a papírt.- Nem tudod, merre lehet az elsősegély sátor?-nézek rá ismét
Mielőtt még válaszolhatna két másik fiú hangosan nevetve mellé pattan.
-Szép mutatvány volt haver, gratulálok- néz rám a napszemüvege fölött elismerően az egyikük
-Na, mit mondtam- néz a szemembe ismét a kék szemű srác, majd egy pillanatra összemosolygunk de nekem valamiért muszáj elkapnom a tekintetetmet- Inkább tedd hasznossá magad és mondd meg, merre szokott lenni az elsősegély sátor- fordul most a rajta csüngő sráchoz
-Minek? Fáj a vállacskád ettől az ütközéstől?
-Nem mindegy?
Egy jó darabig húzzák egymást, majd végül együtt indulunk el, mert állítólag kicsit bonyolult elmagyarázni, ezért megmutatják. A banda megy elöl, olyan vidámak és elevenek, hogy nem bírom nem moyolyogva nézni őket. Mackie-mert közben megtudtam, hogy így hívják- és én mögöttük sétálva beszélgetünk.
-Azta!- ámulok el, amikor közli, hogy milyen jegyzeteket sikerült kinyírnom és, hogy mit tanul az egyetemen- Az nagyon izgalmas lehet!- csak ennyit tudok mondani, úgy le vagyok nyűgözve. Még sosem beszéltem olyannal, akinek ez a munkája, vagy ezt tanulja.
Már látom is magam előtt, ahogy egy csupa jól öltözött férfi és elegáns, szép nő között áll egy hatalmas érintőképernyős monitor előtt-ami nagyjából az egész falat elfoglalja- és azt tárgyalják, hogy lenne lehetséges elkapni a bűnözöket. Sok ilyen sorozatot és filmet láttam már és ott is nagyon menőnek tűntek. Nem mintha ismerném, vagy tudnék róla bármit, de Mackie-t mégis tökéletesen el tudom képzelni ilyen szerepben.
-Azért ennyire ne legyél oda.- mosolyogja meg a reakciómat, ami kiszakít az ábrándjaim közül- Nem nagy szám. Legalábbis egyelőre.-teszi hozzá kissé unottan
-Remélem, nem fogsz megbukni miattam.- szalad ki véletlenül a száman, mert így most még bűnösebbnek érzem magam
-Pff..nem könnyű veled.- állapítja meg szemforgatva, mire én majdnem megint bocsánatot kérek
-Hát az lehet.- ismerem be nevetve, de mást már nem mondok, mert a többiek szólnak, hogy az elsősegély sátor már látotávolságon belül van.
És tényleg! Igaz, hogy segítséggel, de csak meglett.
Mosolyogva megköszönöm a segítséget, majd Mackie felé fordulva elköszönök és már sietek is az elsősegély sátor felé.
|
| linka | 2014. 07. 22. 19:16:47 | #30732 |
Karakter: Malcolm Gillenhall ( Mackie)
Megjegyzés: Lexinnek
Csörög és idegesít!
A mai napon ez már a hatodik alkalom, hogy valaki hív. A dallam változásából ítélve, már egy jó ideje zajonghat a telefonom.
Nem érdekel. Mindenkinek, aki tudja a telefonszámomat szóltam, hogy most hagyjon békén. Tanulok. Legalábbis kellene, de abszolút nem érdekel a téma. „Egyenlő bánásmód és diszkrimináció”
felsóhajtok, az üres bögrét félre teszem, nem örülnék neki, ha összemaszatolódnának a jegyzeteim, amiket egész este javítgattam, és magoltam. Könnyű anyag, legalábbis nekem az, és éppen emiatt hagy hidegen teljes mértékben. Valamiért úgy érzem, hogy mindent tudok róla, de amikor meg szükségem lenne a tanult információra, olyan, mintha egy üres, kongó fazék lenne a fejem helyett. Kezdek tökéletesen használhatatlanná válni. Ezt már mondaniuk sem kell a barátaimnak. Tudom én magamtól.
Asztalon felejtett kezem megugrik, amikor kivágódik a bejárati ajtóm. Mutatóujjammal húzom el a sötétítőmet, odakint tökéletes szélcsend. A húzat nem csaphatta ki, az egyébként is csak becsapni szokott dolgokat.
Remélem csak az egyéves kisöcsém az, aki még nem tud járni, nem velem él, és nem is létezik! Székemből felszökkenve meredek a földön szétszóródó szilánkokra. Fel sem tűnt, hogy a bögrémet is sikerült felborítanom, na meg persze levernem. Szemeim egyből a jegyzeteimet kezdik el keresni, amiket meg is találok a kezemben. Lehet nem ártana egy kis kikapcsolódás nekem, kezdek begolyózni. Ha már ezeket a nyavalyákat sem találom meg, holott itt vannak az orrom előtt. Óvatosan kezdem el szedegetni a nagyobb darabokat, az apró szilánkokat meg majd felseprem. Ha jól tudom, akkor van itt nekem seprű. Maximum átmegyek a szomszédba kunyerálni. Ott már ismernek, lassan többet tudnak rólam, mint a tulajdon szüleim.
Nyílik az ajtó, de legalább már nem nyikorog. Mégis csak jót tett neki az az olajozás. Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy a folytonos nyikorgást is lehet orvosolni. Akármit lehet orvosolni, csak diagnosztizálni kell a problémát, aztán kiötletelni rá a megoldást.
- Ne segítsek? - bele sem gondolva kérdésébe megrázom a fejem, aztán eltöprengek. De, mégis jó lenne, ha segítene. Amíg én ezeket szedegetem örülnék, ha ő idehozná nekem a seprűt.
- Du gehst für den Besen, und bringt hier – nem tudom érteni fogja-e.
- Oké Mackie. Most ugyanezt úgy, hogy én is megértsem – vágja keresztbe karjait mellkasa előtt.
- Menj a seprűért, és hozd ide – jelentem ki, tenyerembe gyűjtögetve a nagyon apró szilánkokat is. Nem hiszem el. Ilyen hülyeségekkel foglalkozok, holott nekem még mindig tanulnom kellene. Ez így nagyon nem lesz jó.
- Már itt sem vagyok – hagy magamra, pár perc múlva meg engem félreállítva feltakarítja ő a bögre darabkáit.
- Egyébként miért jöttél? - döntöm csípőmet az ablakpárkánynak.
- Hát, nem azért, hogy helyetted takarítsak – nevet fel, a falnak támasztva a seprűt.
- Sejtettem, szóval?
- Te folyton tanulsz, élni is kéne már egy kicsit, nem gondolod? - ebben van némi igazság, de nem tehetek semmit, míg nem rendeződnek a dolgaim. Szeretnék már végre hazakeveredni. Elegem van ebből a szarságból, amit folyton magolnom kell. Tudom, hogy kevésbé finoman mondva kibasztak velem a szüleim, de most még ez sem bír érdekelni.
- Ha rendeződtek a dolgaim...
- Már fél éve ezt hajtod. - Persze, hogy ezt hajtogatom. Mi mást mondhatnék neki...? - Holnap elutazunk, és te is velünk jössz.
- Részemről rendben, de azt remélem tudod, hogy Zh-t írunk szünet után – mondom előkotorva utazómat. Nyilván nem egy napra akarnak menni. Szekrényemet kinyitva szemrevételezem ruháimat. Odakint hőség van, elég lesz egy két pulóvert bepakolni. Azt se tudom hány napra megyünk. Nem mintha, az ott eltöltött idő olyan sokban befolyásolná a pakolási tudományomat. Néhány ruhát begórok és kész is.
- Persze-persze. De gyere már – sürget meg, amin elvigyorodom. Ha holnap indulunk, akkor hova kellene így sietnünk?
- Esetleg tudnom kéne még valamiről?
- Nem tudtam, hogy ilyen könnyen beleegyezel az utazásba. Így meg akár indulhatunk most is, amúgy is kocsival megyünk – leguggolva becipzározza a táskámat, és vállára kanyarítva már robog is az ajtó felé. Ökölbe szorított kezeimet összedörzsölve elindulok utána. Kell még a lakáskulcs is, aztán tényleg mehetünk. Tudom, hogy ezt még alaposan meg fogom szívni, de most eszemben sincs tanulnivalót magammal vinni. Egyébként sem lenne időm átolvasni semmit. Majd aggódok akkor, amikor a teremben fogok ülni. Ez az utolsó évem, itt már csak nem szúrok el semmit.
- Vezetni is tudsz? - érdeklődök vigyorogva, mikor beérem őt. Na! Most fogom letörni azt a fene nagy jókedvét. Mert nem...nekem eszemben sincs sofőrösdit játszani ennek a csapat idiótának. Imádom őket, de akkor sem vezetek most. Biztosra veszem, hogy nélkülem is mentek volna. Ez meg annyit tesz, hogy van B tervük is.
- Ne csináld. Ha te nem vezetsz, akkor hogy jutunk el? - áhh, imádom az ehhez hasonló kérdéseket.
- Kellőképp kreatív vagy. Biztosan megoldod – paskolgatom meg feje tetejét. Nevetve figyelem ráncba szaladó homlokát. Ennyire azért nem kilátástalan a helyzetünk. Rövid ideig még tanulmányozom őt, aztán sikeresen megállapítom, hogy semmi használható nem fog az eszébe jutni. - Brian, van busz is a világon.
- És te azzal akarsz utazni?
- Miért ne? - vonok vállat tovább vigyorogva. Kezd zsibbadni az arcom ettől a nagy vidámságtól. Táskámat kikapom kezéből, és a buszmegállóba terelgetem. Telefonját előkapva csörög rá a kis csapatra, majd ismerteti velük a tényállást, én meg a menetrendet tanulmányozom. Legalább azt tudom, hogy hová készülnek. Két napja kezdődött a fesztivál, ami egész héten tartani fog. Be kell vallanom eddig még egyszer sem mentem el rá, nem azért, mert nem tehettem volna meg, egyszerűen nem érdekelt. De most kellően fellelkesített ez az idióta ahhoz, hogy kíváncsi legyek milyen bulikat csapnak ott. Míg Brian a Napon aszalódik, én használom is az agyamat, ha már rendelkezek vele, és elvonulok az árnyékba. Nem hőgutával szeretném kezdeni a kényszerszabadságomat. Ha meg jól láttam, akkor a busz saccra kábé itt lesz bő öt perc múlva.
Mikor látóhatáron belülre esik a járgányunk, felkapom táskámat, és felszállva rá hagyom, hogy megvegyék nekem a jegyet. Van egy sejtésem, hogy jó néhány dolgot az én pénztárcám fog majd megszenvedni. Akkor meg miért ne engedhetném meg magamnak, hogy ezt állják helyettem. Gyors szemrevételezés után kiszúrok magamnak egy árnyékosabb helyet, nem ez lesz életem legkényelmesebb utazása, de társasággal hamar repül az idő. Fogvillantós mosollyal huppanok le a srác mellé, táskáimat meg a lábamhoz teszem. Így nem lesz útban, és én is szemmel tudom tartani. Nem mintha túlzottan értékes holmikat hurcolnék magammal. A mellettem ülő felé fordulva kíváncsian nézek az ismeretlen szempárba. Szelíd vonásai, finom vonalú ajka és rendezett tincsei mosolyt csalnak arcomra. Tényleg nem láttam még őt eddig, pedig jó néhány embert ismerek már itt. De ki tudja hova valósi. Szemeim elvándorolnak arcáról, és a nyakában lógó sálat kezdem el fixírozni. Meleg van. Nagyon! Minek ide neki még sál is?
- Öltözködéssel kapcsolatos diszkriminációról eddig még nem hallottam, de meg kell, hogy mondjam egészen érdekes stílussal vagy megáldva. - Talán nem ez a legmegfelelőbb társalgási téma, de hirtelen ez jutott eszembe. Egész nap erről olvastam, nem csoda, hogy jelenleg még mindig az üres fej fázisban vagyok. Egész érdekes szemeket mereszt rám, itt az ideje, hogy most magyarázkodjak neki. Nem vagyok én ilyen kukacoskodó, aki mindig, mindenbe beleköt.
Már éppen megszólalnék, de egy jókora tenyér megakadályoz még a lélegzésben is. Na! Ezt most mivel érdemeltem ki. Egyik szemöldököm megemelve fordulok Brian felé, aki továbbra is befogva a számat, feltessékel, és magyarázkodni kezd helyettem is.
- Bármit is tett, vagy mondott neked, elnézést kérek érte az ő nevében is. Biztosra veszem, hogy nem gondolta komolyan. Alszik egy nagyot, és remélhetőleg holnapra elmúlik ez az elmebaj nála – torkomat köszörülve veszem el kezét az arcomról. Oké, értem én mi a pálya. Hátul vannak a többiek, intek a srácnak, aztán lehuppanok a nekem foglalt helyre. Vigyorom egyre jobban kiszélesedik, amikor a már jól összeszokott csapat minden tagja elfoglalja a helyét.
Máskor is utaztunk már el együtt egy kis kikapcsolódásra. Nagy galiba nem érhet minket.
...ooOoo...
Leszállva a buszról szemeimnek árnyékolva nézek körül. Olyan nagyon nem lehet itt eltévedni. Elég ha követjük a tömeget. Megbeszélünk egy találkozót itt a buszmegállóban, aztán mindenki megy a maga útján. Ujjaimmal tincseim közé túrva nézek végig a fesztiválra érkezett tömegen. Nekem első utam egy büfébe vezet, ahol kikérek magamnak valami üdítőt, és táskámba túrva leülök a padra. Egész jól összetákolták, nekem stabilnak tűnik. De mindegy. Ellenkező esetben is leültem volna rá. Hol tart engem vissza az, hogy valami esetleg összeszakadhat alattam. Nem mintha annyira túlsúlyos lennék. Előveszem azt a néhány jegyzetet, amit dugiban mégis bepakoltam magamnak, és az üdítőmet kortyolgatva olvasgatni kezdem. Fogalmam sincs mit vettem magamnak, lényeg, hogy hideg, és kellően frissítő.
- Mackie! - egyik kezemmel táskám után nyúlva felállok, és oda sem nézve, ki szólt hozzám, elindulok a hang irányába. Még ezt a mondatot elolvasom, aztán minden figyelmem az övék. Táskámat vállamra csapva nézek fel, éppen abban a pillanatban, amikor a buszon látott kölyök fene nagy gondolkodásában vállával kezemnek megy, és kilöttyenti az italomat. Egy az egybe rám, meg a papíromra. Összegyűröm az elmosódott jegyzetem, és kidobva azt az egyik szabadtéri kukába, kérdőn meredek a bocsánatomért esedező felé. Tulajdonképpen nem haragszom rá, nekem már amúgy is kampec, a pólóm meg majd megszárad. Ha meg lesz rajta folt, hát kiszedem belőle. De legalább az arcomat megkímélhettük volna ettől.
- Bocsánat – szemeimet forgatva emelem meg egyik kezemet nyugtatásként leintve. Attól, ha huszadjára is elnézést kér tőlem, nem fog semmi változni. Ugyanúgy rajtam lesz ez a ragacsos, cukorral teletömött vacak.
- Oké, semmi baj. A többiek szerintem még isteníteni is fognak téged ezért – húzom ajkaimat félmosolyra, amitől az ő arcán is elterül egy, az enyémhez hasonló halvány mosoly. Azt meg jó lenne tudni, hogy hová tűnt Steven. Gőzöm sincs miért keresett engem, biztosra veszem, hogy nem elbűvölő társaságom hiányzott neki.
|
| Rauko | 2011. 09. 05. 09:15:20 | #16541 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawomnak
Magához ránt és megint megcsókol. El tudnék olvadni a karjaiban... komolyan!
- Addig még van idő - suttogja, mikor picit elhajol tőlem, de így is érzem a testemen a simogatását. - Jól megleptél ezzel az ébresztővel, Nobu...
- Kéne menni reggelizni - nevetek fel halkan. Nem arról van szó, hogy kellemetlen erről beszélni, de annyi mindenre van még lehetőségünk, ahogy lassan haladunk előre a kapcsolatunkban. Ennél sokkal szebb ébredésekben is tudom majd részesíteni.
Bemegyek zuhanyozni, amíg ő kijelenti, hogy keres ruhát és felöltözik. Épp ezért sikítok fel, mikor karok ölelését érzem, de amikor megbizonyosodom róla, hogy ő az, akkor már nincs baj, kellemesen érzem magam vele. Túl... kellemesen.
- Gyönyörű vagy - szuszogja, majd a nyakamba csókol, egész testével hozzám simul, majd simogatni kezd. Amikor viszont egyik keze a fenekemre siklik, félénken nyögök fel.
- N-nem kéne... - A hangom szánalmas, de nehéz ellenállni az ellen, amit én magam is akarok, csak nem pont most. Ha most lennénk együtt, nem tudnék próbálni, és a fellépés is sokkal nehezebb lenne, hiszen rég voltam férfival. Megviselne... még akkor is, ha tudom, hogy sosem bántana.
Amikor viszont megbizonyosodom arról, hogy csak kényeztetni szeretne engem, én is azt teszem vele. A hangunk visszaverődik a csempékről, és nekem végig azon jár az agyam, hogy mennyire szeretem őt... őrülten szeretem!
Az egész napot együtt töltjük, így adva témát a riportereknek, hogy miért lett ilyen jóban a két banda, mikor ennyire távol állunk egymástól stílusilag is. De végül ekl kell szakadnunk egymástól, hiszen a riporterek sem ugyanazok, akik kérdezgetnek minket, és próbálni sem ártana, plusz Kazunak már megjött a telefon, hogy ideértek a táncosaink, így hát elvbúcsúzunk, és megyünk is a szállásra a többiekért.
***
Az utolsó próbára esik be a négy táncosunk. Mert hamarabb nem szeretjük rángatni őket, hiszen évek óta együtt dolgozunk, ezek a számok sem frissek, így hát nem jelent gondot egy átismétlő próba után színpadra vinni őket. Taisuke, Hiro, Nick és Keita tökéletesen profik.
A listánk kicsit érdekes, de mi alakítottuk ki. Az első szám, a megnyitás az én reszortom lesz, aztán egy közös, jönnek a sajátok, és megint egy közös a zárásnak. Ez egy órás műsor, annyit kértek és annyit is kapnak.
- Nobu-chan, itt a legyeződ - nyomja a kezembe Keita. - Meg a kimonó - vigyorog rám.
- Ne nevess! - szólok rá, de el is pirulok.
- Jó, bocsi, tudod, hogy imádunk kimonóban - nevet fel, majd megölel. Tekintve, hogy kint ülünk épp a faház előtt, és most tűnik fel Mattie, furcsán jön ki a dolog, de ellököm magamtól Keitát és felpattanva lépek kedvesem elé.
- Azt hittem nem jössz - suttogom a nyakát ölelve és kihasználva, hogy ide nem jöhet be paparazzi és be sem lát.
- Most végeztünk mi is - öleli át a derekam, majd sandán néz a fiúk felé. - Néggyel többen vagytok - jegyzi meg. Felnevetek.
- Igen, igen, ők a táncosaink. Nick, Hiro, Keita és Taisuke - mutatom be őket sorban. - Eljösztök holnap megnézni minket?
- Ha szeretnéd, akkor igen - mosolyog rám. Hátrapillantok, és megragadva a kezét, a faházba húzom, majd a zárt ajtónak nyomom és megcsókolom.
- Hiányoztál - suttogom ajkaira, majd újra csókolni kezdem. Megint felforrósodik a levegő, szuszogva válunk el egymástól.
- Nem szabad - tol el picit. - Te holnap fellépsz, nem fáraszthatlak ki, csak elugrottalak megnézni - mondja halkan. - De egyébként te is hiányoztál. - Mosolyog... milyen szép mosoly...
- Akkor holnap látlak - nézek rá csillogó szemekkel. - Bejössz a színpad mögé majd?
- Igen, holnap ott leszek, ígérem. De nem, nem megyek be, az első sorból figyellek majd, onnan jobban látlak. - Most ő hajol közelebb és ő csókol meg, majd elválunk egymástól, és visszamegyünk a többiekhez. Mattie elköszön, én pedig egy búcsúcsók és egy szeretlek után elengedem.
- Hol szedtél össze egy rockert? - kérdezi Taisuke.
- Orosz rockert - jelenti ki vigyorogva Kazu.
- Ne csináljátok már, tök aranyosak együtt - néz rám mosolyogva Hiro, mire hálásan viszonzom a mosolyt.
Persze nem úszom meg az egész estés cikizést, hogy mennyire édesek vagyunk együtt, és hogy biztosan eljön holnap, de nem sértődök meg. Tudom, hogy szeretetből csinálják.
***
Másnap, este hétkor már ott vagyunk, hiszen a koncertünk kilenckor kezdődik.
Az első táncra nekem a legbonyolultabb beöltözni, miközben előszítik a tartályt, amiből a műanyag levelek fognak hullani. Mert olyan is lesz. Szép, rózsaszín sakuralevelek, csak műanyagból, olyasmiből, mint a rendes művirág készül.
- Nobu- kezdünk - rikkant be Satoshi, mire bólintok, és felkapom a legyezőt, aztán a színpadra lépek, hogy induljon a műsor.
A tömegben Mattiet figyelem, ahogy mozogni kezdek, és amikor meglátom az első sorban, elmosolyodom, de próbálok nem feltűnő lenni. Tudom, hogy millió szempár figyel.
Ő csak néz, néz engem, ami egyre jobban feltüzel, de a bevezető tánc rövid, utána pedig a színpadra lép mellém Kazu és Takeru is, hogy előadjuk az egyik közöst.
Ez is jól sikerül a végére, tapsvihar, ujjongás, de még csak most jön a parádé: a sajátok.
Mivel Kazunak kell a legkevesebbet öltözni, ő kezdi. A táncosaink már beöltözve várják, hogy megjelenjen. Az egyik staffos csaj rohan oda, kiigazítja az alapozóját, és már megy is fel.
Mosolyogva nézem, miközben Takeru öltözik. Kazu mindig sikeres ezzel a számmal, ahogy Takeru is az övével. Azért is van így, mert a Takeru magánja túl... szexis ahhoz, hogy nyissa, vagy zárja a magánshow-t, így hát betettük középre, az a legmegfelelőbb.
Persze Kazut is hatalmas ováció fogadja, majd kíséri le a színpadról, miközben felmegy a már átöltözött Takeru, Taisukéval és Hiroval, akiknek csak az inget kellett ledobni, hiszen alatta volt a másik. Direkt így van megoldva az egész, az én számom előtt viszont mg lesz fél perc, akkor mind a négyen át tudnak öltözni.
Takerut már nem tudom nézni, de ide hallom a lányok visítását. Hehe. Tudtam én, ez a szám nagyon... erotikus, szexis. Szerintem nekem nem is menne. Még az is gond volt eleinte, hogy a sajátom végén kell egy kis fanservice a táncosokkal. Abba is nehezen jöttem bele, pláne, ha ilyen mennyiségű szenvedélyt kellene átadnom.
- Nobu - rikkant az egyik staffos, majd oda is állok, készen várva a táncosokat, akiknek nem is kell mind a harminc másodperc, húsz alatt mind a négyen elkészülnek, és már ott állnak mögöttem, hogy mehetünk is.
Így hát fellépek a színpadra. Ilyenkor mindig annyira görcsben van a gyomrom, pedig évek óta csinálom. De ez egy más ország, és ilyen helyen mindig nehezebb. De muszáj ügyesnek lennem, koncentrálnom kell, meg kell mutatnom Mattie-nek, hogy mennyire jó vagyok. Hiszen ő annyira fantasztikus... nekem is annak kell lennem!
A végén, a fanservice is tökéletesen sikerül, majd, ahogy levonulok a szám végén és tíz másodperc alatt átöltözök is csak arra tudok gondolni, hogy tetszettem-e neki. De nincs időm ezen lamentálni, menni kell, hiszen a zárószám még hátravan.
Mosolyogva táncoljuk végig, majd, amikor elköszönünk, és megköszönjük az orosz közönségnek, valamit a velünk utazó rajongóknak a részvételt, én már Mattie felé nézek. Furcsán csillog a szeme, de betudom a megvilágításnak.
Ahogy mi levonulunk, már alakítják is át a színpadot, hiszen van még utánunk egy banda, akik ma lépnek fel.
- Ez isteni volt - szusszanok fel, ahogy ledobom magam.
- Így van. És a pasid is nézett minket - vigyorog rám Hiro, majd felkapja a cuccait. - Akkor mi a szálláson leszünk - mondja, majd elköszön. Mindig én készülök a legtovább, de sosem bánja senki, hiszen már vége, annyit szöszmötölhetek, amennyit akarok.
Épp a fellépőnadrágomat veszem le, és egy szál boxerban állok az öltöző közepén, teljesen egyedül, amikor nyílik az ajtó, és belép Mattie...
- Szia - köszönök rá, de megint az a furcsa csillogás a szemében, ahogy elindul felém. - Tetszettünk? - kérdezem picit elpirulva.
_____________________________
A reagban található videókat csak szemléltetés céljából alkalmazom. Sem azok, sem a táncosok, sem az énekesek, de még a klipek, sőt, még a videómegosztüó sem az enyém. Milyen csóró vagyok...
|
| Rauko | 2011. 08. 31. 14:34:32 | #16447 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawomnak
- Nobu... - suttogja a nevem, mire felnyögök, de nem is igazán a suttogás miatt, inkább az az oka, hogy egy mozdulattal terít maga alá, és fölém magasodik.
- Sosem tennék olyat, ami neked rossz - suttogja, majd a nyakamat kezdi kényeztetni, közben ujjai a mellkasomon kalandoznak, és már ez elég lenne, hogy elélvezzek, annyira... annyira!
- Mattie... neh... - nyögök fel, ahogy lekapja rólam a pólót. Magával fog sodorni...
- Csak egy egészen kicsit... - suttogja, és azt hiszem, valahol itt vesztem el teljesen az önuralmamat. Az érintései, a hangja, az illata, ahogy az orromba kúszik, és a bőre, ahogy a bőrömhöz ér, valami... varázslatos! Elmondhatatlan!
Megszívja az egyik mellbimbómat, mire egy hangosabb nyögéssel felelek neki, kezei oldalamat simogatják, majd ujjai belső combomra tévednek, közben minden elérhető pontján csókolja a testem. Közben a végtelenségig izgat a hangjával, a tetteivel, bókol, simogat, a boxer gumijával játszik... sikítani tudnék, annyira élvezem ezt a lehetetlen helyzetet. Lehetetlen, mert ennyire boldognak lenni... képtelenség. Egészségtelen! Olyan iramban dobog a szívem, mint mikor egész napos edzést tartottunk büntiből a pizzaeste után. Eltakarnám az arcom, de azt sem tudom, hiszen nem engedi.
- Semmi baj Nobu-chan... gyönyörű vagy. - El fogok olvadni... vagy kiugrik a szívem!
Már meztelen ágyékom felé hajol, és én lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy először ujjaival kényeztet, aztán ajkaival érinti. Egyre hangosabban nyögök, egyre nagyobb hullámokban csap fel a testemben a vágy.. én is érinteni akarom!
A szerelmem... a kedvesem... akarom!
Szükségem van rá!
A hajába csúsznak ujjaim, finoman szorítom, néha irányítani próbálom, de az, hogy nem tudom, csak még jobban felizgat! Kamik... sosem volt még ennyire jó!
És minden cseppet lenyel, mikor az utolsó hullámban is átcsap a testemen a gyönyör és a szájába élvezem. A csókján érzem a saját ízemet és ez annyira... belsőséges. Nagyon jó! De arra is fáradt vagyok, hogy megmoccanjak. De majd reggel...
- Mattie... szeretlek - suttogom, miután magához ölel. Olyan jó érezni! Itt van velem.
- Én is - feleli, mire hatalmasat dobban a szívem. De már csak arra van erőm, hogy egy könnycseppet elmorzsoljak örömömben.
Mattie is szeret engem...
***
Reggel a napsugarak cirógatására ébredek. Korán lehet, kipillantva a fák levelein még harmatcseppek pihennek. Elmosolyodok. Itt is van harmat. Akkor nem olyan más világ ez.
Aztán egy picit mozdul a mellettem fekvő, imádott férfi, és már inkább ré nézve, picit felkönyökölve mosolygok.
Milyen szép az arca. És csak az enyém... az ajkai csak engem csókolnak, a szemei csak engem látnak, és a hangja is... mindene csak az enyém. Ahogy az életem az övé. Mindenemet neki adnám....
Aztán megint mozdul picit, és a combomnak nyomódik valami, ő pedig felnyög álmában. Széles vigyor kúszik ajkaimra, ahogy eszembe jut a tegnap este.
Ő nem kapott semmit.
Bekukkantok a takaró alá, és nyelnem kell.
Hatalmas... ahhoz képest, amekkora az enyém... ez... hah.
Felnyögök én is, majd lecsúszik az ágyon a csípőjéhez, és finoman megölelem, hogy ne ébresszem fel. Először csak lágyan kiengedem férfiasságát az anyag szorításából, mire elégetten sóhajt fel, de nem ébred fel rá.
Ahogy nézem, összefut a nyál is a számban. Tökéletes...
Fölé hajolok, de először csak játékosan ráfújok egyet, majd nyelvemmel simítok végig már gyöngyöző végén.
Hangosan nyög fel, és érzem, hogy ujjai a hajamba csúsznak. Kapok az alkalmon, és első lendülettel az egészet a számba veszem, így nézek fel rá, huncut, kacér pillantással. Hiszen játszunk. Helyesebben én játszok az ő testével.
A nevem suttogja, a teste meg-megfeszül, ahogy ajkaimmal kényeztetem, ujjaimmalsimogatom, néha hasfalát is csókolgatva, majd megszívva férfiasságát.
Hajszolom a testét, azt akarom, hogy minél jobb legyen neki, ezért egyik kezemmel felsimítok a testén, és elkezdem lágyan masszírozni egyik mellbimbóját.
Nyöszörög, sóhajtozik, néha a nevemet, néha csak hangokat, de nem figyelek semmire, most csak a testére. Kényeztetem, szeretem...
Aztán, amikor percekkel később remegni kezd és a számba élvez, én magam is felnyögök.
Olyan jó... szeretem.
De pont ebben a pillanatban kopognak. Az ajtót persze bezártuk. Mattie pedig még szuszog.
- Hé, Matvie, megyünk reggelizni! Itt van Kazu és Takeru is, Anushkánál aludtunk - kiabálja be Yasha.
- Majd utánatok megyünk - sikítok ki. Mindketten meztelenek vagyunk, nem kellene, hogy bejöjjenek.
- Nobu-chan? Minden rendben?
- Öhm, persze - válaszolok ki. - Csak... menjetek - nézek le a még mindig pihegő kedvesemre. Ajkaira hajolok, és a kint még valamit beszélő Yashára kicsit sem figyelve csókolom meg Mattiet.
- Jó reggelt, szerelmem - mosolygok rá, kisimítva egy izzadt tincset az arcából. - Délután próbálnom kell majd, a magánszámokat át kell vennünk a srácokkal - suttogom. - Tudod, holnap után fellépés...
|
| Rauko | 2011. 08. 30. 23:40:02 | #16430 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawomnak
- Nem kell ehhez az engedélyünk, Matvei a napokban kiválóan megértette velünk, hogy nincs beleszólásunk az életébe, tehát részünkről azt csináltok fiúk amit csak akartok - szólal meg a tag, akinek még nem jegyeztem meg a nevét.Utána kell néznem!
- Én sem akarom befejelni a falat többször, szóval nekem édesmindegy - mondja Anushka. Megnyugtat... tudom, flegma, hiszen nem vagyok buta. De akkor is, nem akar megölni! Nekem ez elég!
Mattie még valamiért bocsánatot kér, amit szintén nem értek, mint Anshuka falba fejelését.
- Na, akkor mi lépünk is. Eljöhetnétek velünk vodkázni egyet, ha bírjátok a piát - szólal meg Yasha, és persze nem is ők lennének, ha nem mennének velük. Kazu és Takeru rosszak... de ha ők nem lennének...
- Sétálunk egyet? - kérdezi, és bennem azonnal felébred a remény: mondana valamit. De hiába sétálunk percek óta egy ösvényen, csendben, nem szól, így hát nekem kell.
- Nem mondasz semmit? - kérdezem, mikor egy tó partjára érünk.
Megállunk mindketten, de oilyan hirtelen ránt magához, hogy megijeszt!
Viszont mikor meghallom, hogy sír, és érzem, hogy remeg, inkább simogatni, és csitítani szeretném.
- Sajnálom, Nobu, sajnálom. Sajnálom, sajnálom, sajnálom, ne haragudj rám kérlek, ne haragudj... - Megszakad a szívem, hogy így kell látnom őt...!
- Mattie - suttogom, és kicsit el is tolom, hogy rám nézzen.
- Mattie, én szeretlek - nézek rá mosolyogva. - Nagyon szeretlek, csak rettegtem tőled, tudod? - simítok le egy könnycseppet az arcáról. - Csak nagyon féltem tőled, tudod? Rettegtem az érzéstől, hogy még jobban beléd fogok szeretni, de nem szabad, és csalódnom kell. Tudod, milyen borzalmas érzés volt? - kérdezem, de nem várok választ. - Nem változtak az érzéseim. Csak... csak csókolj meg úgy, ahogy érzel - kérem.
Pár percig csend, én pedig töretlenül simítom le a könnycseppeket az arcáról.
- Mattie - sóhajtom a nevét, és várok, de már nem kell sokáig. Közelebb hajol.
Először csak becézgeti az ajkaimat, finoman, lágyan simogatja őket. Aztán bebocsátást kér, amit én meg is adok neki, és a nyelve lassú, kellemes táncba hívja az enyémet. Karjaimat a nyaka köré fonom, miközben ő a derekamat öleli.
Tényleg olyan, mint egy tündérmese... egy csodálatos, szirupos tündérmese. De a mi mesénk! Csak az övé, és az enyém!
- Megláthatnak - hajolok el tőle szuszogva. - Menjünk hozzánk - fogom meg a kezét mosolyogva, és még egyszer végigsimítok az arcán.
- Ne - húz vissza. - Kazuék visszajöhetnek, és nem akarok bajt köztetek sem. Mi lenne, ha... - Látom, hogy elgondolkodik. - Ha hozzám mennénk! - Picit meglep, és ez talán látszik is, de nem akarom megijeszteni, ezért inkább azonnal magyarázatot adok.
- Nem akarok még... szóval... - hebegem, mire felkuncog. Sokkal nyugodtabb, és én ennek örülök. - Szeretlek, de még...
- Nyugodj meg - suttogja. - Csak aludni - veti fel, mire mélyvörös színt ölt az arcom.
Ő milyen kedves dolgokra gondol, én meg rögtön perverzkednék...! Rossz vagyok! Rossz, rossz Nobu!
- Én... persze - mosolygok én is. - Menjünk hozzád.
Végig vigyorgok, madarat lehetne fogatni velem. Sőt, most még simán megenném azt a furcsa szagú rament is a sarki árusnál, a stúdió mellett, annyira jó a kedvem! Mindenkit szeretnék megölelni!
De ehelyett csak Mattie karjába kapaszkodom.
- Gyönyörű volt a dal - suttogom, ahogy közeledünk a hotel felé.
- Neked szólt - simít végig a karomon. - Csak neked.
- Szeretlek - pillantok fel rá, és gyorsan körbekémlelek, de sehol senki, így hát ajkaira tapadva csókolom meg. Nem vadul, most azt nem kellene, hiszen a paparazzi olyan, mint az ördög. Sosem alszik.
- Menjünk - szusszan fel, mire bólintok, és folytatjuk is az utat.
Ahogy a szállodához érünk, bennem egy pillanatra felsejlenek a rossz emlékek, de próbálom nem mutatni őket. Mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát, hiszen szeretem... és már nem is félek tőle! Ő nekem a minden. Az idol, a kedves, a férfi, a szerelem és a barát. Minden és mindenki egy személyben!
Mattie csodálatos...
- Min gondolkodsz? - kérdezi, mikor már a lépcsőn megyünk felfelé.
- Csak eszembe jutott, hogy milyen csodálatos férfi vagy - mondom mosolyogva. Nem szól semmit, így hát folytatom. - Érzékeny vagy, mégis férfias... erős és mégis tudsz sírni előttem. Te olyan... Hah... több vagy, mint amit megérdemelnék.
Hirtelen áll meg, és lentebb lép egy lépcsőt. Így pont ugyanolyan magasak vagyunk.
- Sosem akarlak többé sírni látni - suttogom, és karjaimat újra a nyaka köré fonva hajolok, hogy én csókoljam.
Fájt tudni, hogy sír... hogy miattam. Szétszaggatta a szívem a gondolat is, hogy miattam van. Ezért ilyen soha többé nem lesz. Én is erősebb leszek. Anushkának is vissza fogok szólni, ha gonosz lesz, hiszen nem várhatom el Mattietől, hogy egyedül ő gondoskodjon a kapcsolatunkról.
Ahogy aztán a szobába érünk, minden picit lecsendesedik. Ad nekem alvós pólót meg egy alsót is, hogy ne legyek zavarban és megbeszéljük, hogy mindkettőnknek nehéz napja volt, így le is fekszünk aludni.
De aztán, ahogy besüpped mellettem az ágy, és mindkettőnket körbeölel a félhomály, valami elpattan bennem.
Kívánom...!
Nem szólok, csak közelebb vackolok, és ujjaim lesimítanak mellkasán, majd bebújnak a pólója alá. Ahogy érzem a bőrét az ujjaim alatt, felnyögök.
- Nobu - sóhajtja.
- Tudom... - ismerem be. - Csak egy kicsit - kérem felnyögve, és félig ráfekszem, így az ágyékunk majdnem összeér, Elkezdem ringatni magam, majd előre dőlve mellbimbóját kezdem szívogatni a pólóján keresztül.
- Kérlek... állíts le - suttogom. - Eszeveszettül kívánlak - nyögök fel újra, ahogy végigszánt a testemen valami... ami a szerelm.
Imádom...!
|
| Rauko | 2011. 08. 30. 00:27:31 | #16394 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawomnak
Nem tudom, mennyi idő telt már el, mióta nem láttam. Napok, de mégis éveknek tűnt.
Nélküle, az illata, az érintései nélkül, amiket szerintem sosem érezhetek már többé... hiszen eltiltottak tőle. Yasha kijelentette, hogy feljelentenek, ha csak a közelébe megyek. És azt nem kockáztathatom.
Mert akármit gondolnak, nem vagyok bolond! Csak szeretem... nagyon szeretem!
Kazuékkal sokat beszéltünk erről, és megígértették velem, hogy ha találkozunk, erős leszek. Nem fogok menekülni, hanem erős, férfias leszek és elmondom a véleményemet. Hát, nem hiszek benne, hogy ez így lesz, de meg fogom próbálni.
Aztán egy este...
Egy csillag ragyog az égen,
A fénye betölt mindent,
Végigcirógatja az arcomat,
Te jutsz róla eszembe minden nap.
Elhittem, hogy nélküled is lehet élet,
De miért kerülnék bele a földi Pokolba?
A te csillagod fénye több számomra mint bármilyen hold vagy Nap,
Számomra a sok között egyetlen vagy.
Próbáltam elmondani, próbálnék még változni,
Próbálok teremteni, próbálok változtatni,
Engedd, hogy kijavítsam a hibámat, érted megtenném,
Amit kérsz először teljesíteném, neked
Nem mondtam ki, és te nem is várod tőlem,
Nem merem kimondani pontosan mit érzek,
Kérlek mond helyettem, nekem,
Majd én is megtanulom, csak bocsáss meg.
Fontosabb vagy nekem mint hinnéd,
Fontosabb mint virágnak a föld,
Beleragadtam a hálódba,
Kérlek sose hagyd, hogy kiszabaduljak.
Ez... ez Mattie! Milyen szép dal...
Kinyitom az ablakot, és ahogy meglátom, hogy mindenki itt van, könnyes lesz a szemem... félek! Nagyon félek!
- Menjetek el - kérem halkan sírva. - Kérlek, Mattie, ne gyötörjetek tovább - sírok fel hangosabban.
- Gyertek le, kérlek - szól fel Mattie. Nem tudom, mit tegyek.
- Lemegyünk - szólal meg mögöttem Takeru. Már nincs erőm ellenkezni... egyszerűen elfogyott. Nem akarok és nem tudok tovább veszekedni.
Ahogy leérünk, meglátom őket, és összerezzenek. Bújnék Kazu mögé, de maga elé tol, így csak szemben állok velük és sírok.
- Nem akarlak látni titeket - szipogom. - Menjetek el, kérlek - sírok fel hangosabban. - Nem tudom tovább elviselni...
- Kérlek, Nobu, hallgass meg - lép elém Mattie.
- Mit tudsz mondani nekem? - kérdezem remegő, sírástól kicsit érthetetlen hangon. - Annyiszor bántottál már, pedig csak pár napja ismerlek - szipogom.
- De nem akarlak többé bántani - lép közvetlenül elém. Kazu tart, pedig már hátrálnék, de lefogja a karom, és nem tudok. - Kérlek... engedd, hogy megbeszéljük. - Elfordítom a fejem, és lassan véresre harapom az ajkaimat.
- Várj egy kicsit - szólal meg Kazu, és maga felé fordít. - Nobu-chan... megbeszéltük - suttogja.
- De bántani fognak - súgom vissza remegve. Gyereknek érzem magam, de akkor is rettegek. Tényleg félek tőlük... rettegek Mattie-től is, Anushkától is...
- De most nem bánthatnak, itt vagyunk - mosolyog rám, és letörli a könnyeimet. - Gyerünk, mutasd meg neki, hogy milyen erős srác vagy - ölel magához picit, mire megnyugszom valamennyire. Megfordulok, és próbálok rájuk nézni, de nehéz.
- Mattie... - sóhajtom a nevét. - Tudod, hogy... Hogy... - Beharapom az ajkam. - Szeretlek... szerettelek. De nem bírom ezt - mutatok a banda felé. - Nem tudom elviselni, hogy utálnak a barátaid, hogy Anushka meg akar ölni, hogy távoltartási végzéssel fenyeget a testvéred, mikor nem is csináltam semmit. Én csak... - szipogok megint. - Én csak segíteni akartam! Nem akartam bajt, de olyan rosszul voltál - sírok fel, és összecsuklok. Senki nem lép közelebb. - Nem tudnálak úgy szeretni, hogy mindenki bánt és hülyének gondol közben - nézek rá kétségbeesetten, mire közelebb lép hozzám.
- Meghallgatsz? - kérdezi, és letérdel elém. Így majdnem ugyanolyan magas, mint én.
- Bocsánatot akartunk kérni - lép közelebb Yasha, de ahogy ő is belép a látóterembe, ösztönösen kúszok hátrébb tőlük. Mattie felsóhajt, és int.
- Ne haragudj. Csak aggódtak - néz rám.
- Mattie, ez nem ilyen egyszerű - sóhajtok fel, majd felállok. - Hallottad, miket mondtak rám a csapattársaid. Majdnem kimondtam, hogy kiszállok a Cat’s-ból, olyan dolgokat vágott a fejemhez mindenki, pedig nem akartam rosszat... - Megint sírni kezdek, ahogy eszembe jut, hogy milyen érzés volt ott, akkor ez az egész. - De hidd el, akármit... akármit megadnék, hogy visszacsináljam, de akkor sem tudnálak otthagyni a folyosón, egy szál boxerban ülve a hideg kövön. És én ... sajnálom, hogy mindenki ezt várta tőlem. - Hallom, hogy mögöttem valaki elindul, és erős karokat érzek a derekam köré simulni.
- Mi sem akartunk bántani - suttogja Tekeru, majd a mellém lépő Kazu is megölel.
- Mindent sajnálunk, Nobu-chan... nem tudtuk, hogy ennyire rossz volt - mondják halkan. Bólintok, majd pár pillanattal később elengedem őket és újra Mattiék felé fordulok.
- Mi is sajnáljuk - sóhajtja Yasha.
- Szeretnék hinni nektek - mosolygok rájuk picit erőltetetten. Ez most nem is Mattienek szól, inkább a csapattársainak. - De akkor most engedjétek el velem éjszakára Mattiet - jelentem ki, határozott hangon. - Nem tartozik sem rátok, sem Kazuékra, amit beszélni szeretnénk - pillantok Mattie felé.
Várok... tudom,hogy most várnom kell.
|
| Rauko | 2011. 08. 29. 23:04:21 | #16390 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawomnak
A koncert után szinte rohanok fel a szállodába. Nem tette volna meg, hogy nem jön el, hacsak nem esett baja... kamik, ne legyen baja!
Aztán a folyosón látom meg, egy szál köntösben és egy boxerben ücsörög... Jaj, ne!
- Mattie, jól vagy? Nagyon aggódtam! Mattie? - Nem felel... nem szól! Elment volna a hangja?! A szobámba viszem, valahogy ez tűnik a természetesnek... nem is gondolok a következményekre, csak futólag jut eszembe a dolog.
- Szóljak a társaidnak? - Nemet int. Leülnék, de int, hogy menjek oda, és én boldogan bújok hozzá... Olyan jó... annyira élvezek minden pillanatot vele! - Rendben leszel? - kérdezem, mire elvesz egy tollat és egy papírt az éjjeliszekrényemről, és írni kezd.
Ha Anushka itt talál akkor nem hinném. Egyébként pedig igen, ne aggódj (:
Olyan jó...
Szinte belesüppedek az álomvilágba...
***
- Nobu! Nyisd ki ezt a kurva ajtót, vagy betöröm! - ordít valaki, akiben felismerem Kazut. Nem... nem értem, miért ilyen ideges!
Álmosan lépek az ajtóhoz, és ahogy kinyitom, meglepő látvány fogad.
Mellettem, egyik oldalt Takeru és Kazu, a másikon Mattie csapattársai. Anshuka... a lány lép elém elsőnek.
- Te kis köcsög! - visítja angolul, és csattan a pofon az arcomon. - Ha még egyszer a közelébe mész ,letekerem a tököd és összevarrom a segged, baszd meg! - ordibálja, mire egy másik valaki, aki szintén tag, mellé lép, és együtt mennek be a szobába. Megfordulva Mattiet látom, már ébren van, és láthatóan ideges.
Aztán elém lép Yasha.
- Sosem szoktam ilyet mondani - sóhajt fel. - De ha még egyszer meglátlak a testvérem közelében, távoltartási végzést fogok kérni a szervezőktől. - A hangja annyira rideg, hogy könnyek szöknek a szemembe.
- De én... én nem is... - kezdeném angolul, de Takeru leint.
- Tudtam, hogy csak bajunk lesz ebből a retkes orosz bandából - üvöltözik magából kikelve.
- Mi bajod van, japán paraszt?! - ugrik elé Anshuka.
- Takarodj, ribanc - sziszegi Taketu, de mielőtt Anshuka üthetne, Yasha elkapja a karját. Mattie háttal van nekem... a fiú kezében, akinek nem tudom a nevét.
- Én nem akartam bajt - suttogom, de senki nem figyel rám. Miért... miért nem foglalkozik velem senki?! Közben Anshuka pofonja csattan Takeru arcán. Elegem... elegem van!
- Mindenki takarodjon innen a retkes picsába! - üvöltöm teli torokból, tőlem szokatlanul ronda szavakkal, mire mindenkiben megáll az ütő, még Mattie is próbál hátrafordulni. - Elegem van ebből az egészből - sírok fel. - Mindenki értette?! Elegem van a ti bandátokból is - mutatok Yashára. - És elegem van a miénkből is! Ennyi értetlen, szánalmas, szerencsétlen, féltékeny köcsögöt még sosem láttam! - Beviharzok a szobába, kihozom a rózsát meg a könyvet és Mattie-hez lépek. - Te pedig - nézek rá mérgesen. - Keress fel, ha tudod kezelni a bandádat és lesz magánéleted - morgom, és a kezébe nyomom a könyvet meg a rózsát. - Addig ... nincs mit beszélnünk - mondom ki sírva a szavakat, és nem nézek rá... visszakoznék. Kazu és Takeru felé fordulok. - A koncert lefújva - jelentem be. - Holnap hajnalban hazarepülök Japánba, ti maradjatok, ha akaratok, majd onnan adok ki egy sajtóközleményt, hogy képtelen vagyok az oroszokkal együtt dolgozni - fújtatom, majd belépek a szobába, bezárom az ajtót és felsírok. Keservesen, hangosan sírok, hallom, hogy hallják odakint. Kazu néha bekopog., de aztán lassan elül a hangzavar mindenhol.
Engem meg lassan elragad Álomország... ahol már tényleg Mattie-vel lehetek és nem szól bele senki sem. Sem az ő bandája, sem az enyém.
***
Hajnal még ugyan nincs., és persze, hogy nem repülhetek haza, nem foglaltam jegyet. De a holmimat pakolom, miközben kopognak.
- Takarodj - szólok ki.
- Ne beszélj így velem! - hallom kintről Kazu hangját, így hát felsóhajtok, és kinyitom.
- Mit akarsz? - kérdezem flegmán.
- Sosem láttalak ilyennek - sóhajt fel, és ellépve mellettem, az ágyra ül. Pillanatokkal később megjelenik Takeru is.
- Értsd meg, csak jót akartunk - mondja Kazu. - Berobbantak az emeletre és azzal fenyegettek, hogy feljelentenek téged, meg az egész bandát, ha nem adjuk elő a kis buzit. Ezért voltunk annyira idegesek! Féltettünk téged, és a bandát is - néz rám, és közelebb ül. - De ha most feladod, akkor ők nyernek. A kis szemetek, és sosem mutathatod meg, milyen tökös srác vagy - fogja meg a kezem. Én már sírok, hiszen igaza van... meg kell mutatnom nekik!
- Rendben - suttogom nem sokkal később. - De el szeretnék költözni innen, ebből a szállodából. Nem akarom látni - kérem őket, mire bólintanak, és Takeru már el is megy, gondolom, intézkedni.
***
A viszályról nem beszéltünk, csak azt mondtuk, hogy nem tetszik a hotel, így a kempingeknél kaptunk egy házat. Mint kiderült, pár finn banda is jobban szeret itt lenni, mint puccos, szállodai szobában. Mi pedig nagyon jól elvagyunk velük. Finn metalbandák ide, vagy oda, mi nagyon jól szót értünk velük.
Két napja volt a balhé, azóta, ha nem is tudom elfelejteni Mattie-t, legalább nem találkoztam vele.
És valahol borzalmasan fáj, hogy túllépett rajtam, és meg sem próbál keresni...
|
| Rauko | 2011. 08. 29. 20:51:25 | #16384 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawomnak
A szobámba szaladok.
Nem várok én semmit, tényleg. Túlságosan is nagy csoda lenne, ha megjelenne nálam, a karjaiba zárna, és megcsókolna. Még akkor is, ha a szövege, amit írt nekem, elég egyértelműnek látszott. Talán csak félreértettem. Igen. Ez lehetett.
Aztán, pár perccel később kopognak az ajtón. Mivel azt hiszem, hogy a srácok azok, mosolyogva nyitok ajtót, de mikor meglátom Mattiet, mindenféle érzelem suhan át az arcomon. Először meglep, majd olyan boldog leszek, mint előtte soha. Magamhoz ölelem, nem is gondolva arra, hogy talán azért jött, hogy hagyjam békén... de ahogy visszaölel, megint reménykedni kezdek! Talán... talán!
- Nobu... - szólít meg, ujjait állam alá vezeti, majd a kezembe az egy szál rózsát. Azt hiszem, itt, menten meg fogok halni. El fogok olvadni, vagy... rendellenesen nagyokat dobban a szívem! Fogalmam sincs... aztán a csók... végre egy igazi, nem részeg csók! Mióta várok már erre!
- Mattie... - nyögök fel boldogan, mikor elválnak az ajkaink.
- Hiszek neked... Minden... szavadat elhiszem - szuszogja, és ujjaival az arcomat simogatja. Ezt olyan nehéz elhinni! Biztosan álmodom.
- Mattie - ölelem meg teljesen boldogan, miközben ő megint megcsókol, és ujjai elindulnak a testemen. Oldalamat, hátamat simogatja, én meg szinte dorombolok. Erre nincsenek szavak, annyira jó!
- Megtanullak szeretni... szükségem van rád - suttogja, mire úgy érzem, el tudnám sírni magam a gyönyörtől, és talán meg is tenném, ha nem rondítana bele az egészbe Takeru hangja.
- Ő, srácok? Ő... kéne húzni kajálni... de mindegy... akkor mi, ő... leléptünk - nyöszörgi, de most csak Mattie számít... senki más nem érdekel, csak ő!
Felnyögök, és behúzom a szobába! Most csak ő számít, csak vele akarok foglalkozni! Senki mással!
- Így nem zavarnak - mosolygok fel rá, mire a hajamba túr, majd végigsimít a tarkómon.
- Annyira szeretlek - suttogom teljesen átadva magam az érzésnek, az ujjai érintésének és a ténynek, hogy itt van és velem van. Nem várom, hogy ő is kimondja, és ezt bizonyítandó, az ajkai felé hajolok. Felsóhajt, és hagyja, hogy most én csókoljam meg őt.
Olyan kellemes, annyira már, mint eddig akármikor! Istenien jó!
Valahogy akaratlanul hátrálok az ágy felé, de ahogy beleütközik a lábam, felsikkantva ugrok ki Mattie karjaiból. Meglepetten néz rám, mire nyakig pirulok, és lehajtott fejjel oldalgok vissza.
- Bocsánat, csak megijedtem - vallom be elpirulva. Felnevet, majd magához húz.
- Aranyos vagy - suttogja.
- Te pedig... eszméletlenül helyes - nézek rá csillogó szemekkel, és megint elcsattan egy csók. De egyre vadabb, egyre szenvedélyesebb, és tudom, hogy még nagyon korai lenne akármit is tenni, így eltolom, és a mellkasára hajtom a fejem, miközben próbálok szuszogni.
- Ha... ha folytatjuk, olyat fogok akarni tenni, amit még korai lenne - nézek fel rá pirulva. Elmosolyodik, majd lehajol és a homlokomra csókol.
- Igazad lehet - suttogja. Olyan... szexi a hangja. Megremeg!
- Holnap ha lesz időd... megnézel minket? - kérdezem.
- Mindenképp - ígéri meg, majd lassan elindul az ajtó felé. Én azért még utána kapok, mielőtt kimenne, és egy utolsó csókot lopok... ki kell használni. Lehet, hogy reggelre elmúlik ez nála. Bár abba belebetegednék...
***
- Tegnap nagyon úgy látszott, hogy minden rendben - lép mellém a színpad mellett Takeru. Eddig valahogy nem került szóba a dolog, meg is voltam lepve.
- Mert minden rendben, remélem - mosolygok rá, és megigazítom a pólómat.
- Szexeltetek? - hajol közelebb Kazu, én meg olyan rákvörös leszek hirtelen, hogy leírhatatlan.
- Nem, te bolond! - visítom, de a staffosok azonnal leintenek, én meg bocsánatot kérek.
- Cat’s - szólal meg az egyik színpadi munkás, és mi a lépcsőhöz állunk, majd felvonulunk, és elkezdünk táncolni. A nagykoncert más lesz, ez csak pár szám... De a tekintetem folyamatosan Mattiet- keresi. Remélem, nincs baja!
|
| Rauko | 2011. 08. 29. 16:33:25 | #16378 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawnak
Másnap persze nekünk is, mindenkinek ott kell lenni egy kis időre. Pedig csak a rockegyütteseknek van azonnal egy kisebb fellépés, aztán másnap lesz a popegyütteseknek, nekünk is. Mi holnap az ötödik banda leszünk, erre tisztán emlékszem.
Aztán, ahogy állunk és figyelünk, a tömeget, az embereket és néhány riporter kérdéseire válaszolgatunk, meglátok egy felém intő valakit. Hatalmasat dobban a szívem, ahogy kirajzolódik a tömegben Mattie alakja.
Elolvasta?!
Kedélyesen köszönök neki, ,mintha nem akarna a szívem kiugrani. Az a fullasztó feszültség sem érdekel, ami a két banda között húzódik most.
Az egyik tag, Yasha még köszön is mondjuk, de ő nyugodtnak is látszik, A lány viszont meg tudna ölni a szemeivel, ezt már most látom!
De mielőtt akármi történhetne, Mattie a kezembe nyomja az útikönyvet és elsietnek.
***
- Megnézzük őket? - lép közelebb Kazu, és megragadja a kezem, mire szúrósan pillantok rá. - Ne nézz így, legutóbb is elvesztél a tömegben! - emlékeztet, mire elpirulok.
- Jól van na - motyogom. - Mikorra kell menni?
- Mi ide most csak eljöttünk, mert megnyitó van - mondja Takeru. - Mi, a pop csapatok holnap lépünk majd fel egy-egy dallal, és majd utána lesznek a nagykoncertek. - Bőszen bólogatok, mert már rémlik ám!
- Egyébként miért hozta vissza a könyvet? - mutat Kazu az útikönyvre, amit a kezemben szorongatok.
- Majd fent megnézem, félek, kiesik belőle, ha van benne valami. - A szemem csillog, ahogy várunk. Nem szóunk máér nagyon semmit, én csak néha emelkedem picit magasabbra, hogy jobban lássak. Közben persze mi sem menekülünk a riporterektől.
- A Cat’s, ugye? - kérdezi egy nő.
- Ha nem tudja, maga nem jó riporter - kacsint Takeru a nőre, mi meg Kazuval visszafordulunk a színpad felé. Ha Takeru egy nőt kezelésbe vesz, akkor nekünk ott nem sok dolgunk van már.
Mikor meghallom felcsendülni azt a pár akkordot, amire be szoktak vonulni, megdobban a szívem.
Mattie...
Még suttogom is, tudom, hallom a saját hangomat a lassan üvöltő zenében is.
És csak őt nézem... ahogy mozog, ahogy énekel. Annyira tökéletes. Ő minden nekem... nem csak egy idol, nem csak egy hang. Már személyesen is ismerem, így hát ő lett nekem... szerelem. Igen. Ez a jó szó az érzésre.
Szerelmes vagyok Mattiebe.
- Mit mosolyogsz? - hajol a fülemhez Kazu, mikor már a dal refrénje szól.
- Szerelmes vagyok - visítom vissza, hogy legalább picit hallja. Eltávolodik, gyanúsan méreget, majd mosolyog.
- Kis hülye - ölel meg hátulról, és így nézzük a koncertet.
Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie... Mattie...
***
Nem tudom szavakba foglalni a gondolataimat,
Minden érzés mintha mást jelentene,
Félek tőled, félek az előítéletektől, félek a félelmedtől,
Félek, hogy a rajongásod múlandó,
Egyedül hagysz engem, a szívem darabokban heverne,
Nem lenne aki összerakja újra, és te elfelejtenél.
Hány ember mondta már ugyanezt,
Vallott szerelmet mert szerette a zenémet,
Hány ember hagyott a folyóparton egyedül,
A víz látványa nyugtatott meg, mikor minden összedőlt.
Szeretnék válaszokat kapni a kérdéseimre,
Szeretnék megbízni a bizalmadban,
A szívem addig dobogna amíg te szeretnél,
Ha elhagynál darabokra szakadnék,
Elvesznék a feketeségben, örökre eltűnnék..
Remegő kezekkel próbálom tartani a papírt, mikor Mattie-ék fellépése után felmenekültünk a szállodába. Holnap több riportot kell adni úgyis.
Megbeszéltük, hogy nyugi-időt tartunk ma este, senki nem megy senkihez, ülünk és elmélkedünk.
Az én esetemben meg majd’ kiugrik a szívem, annyira jól esnek a sorai.
Bizonyítanom kell... tudom.
Akármit kérnél, megadnám neked
Hiszen mindenem a tiéd lehetne....
Az éjjelem, a nappalom, az életem!
Egy igazi tündérmese!
Csak akarnod kell, és hinned bennem
És akkor csak a miénk a világ...
Én melletted lennék, veled lennék
És kitartanék minden percben!
Megvédenélek minden szemtől, minden ártó szótól,
Ott állnék, és csak érted élnék!
Oda kell adnom neki! De hogyan...?
Kinyitom az ajtóm, és kikukkantok.
Látom, hogy az egyik tag, Yasha közeledik a szobája felé. Akkor most nem mehetek be.
Felsóhajtok, és bezárom az ajtót.
Várok egy kicsit, csak pár percet, mert aztán ajtócsapódást hallok, és ezen felbátorodva elindulok Mattie szobája felé.
Kopogok, de ahogy hirtelen kivágódik az ajtó, és Yasha arca köszön szembe, picit megszeppenek.
- Szia - köszön rám mosolyogva.
- Jó estét - hajolok meg kissé, nyakig pirulva. - Mattie itt van? - kérdezem halkan, mire bólint és beenged.
- Helló - néz fel rám azokkal az szép szemeivel Mattie, amire még jobban elpirulok.
- Isteniek voltatok ma - lépek közelebb és a kezébe adom a könyvet. - Különösen te - suttogom halkan, hogy csak ő hallja, majd picit meghajolok. - Köszönöm! - Majd kihátrálok, és a falhoz döntöm a hátam.
Milyen jó lenne vele...!
|
| Rauko | 2011. 08. 29. 10:48:04 | #16364 |
Karakter: Higashikumi Kiminobu (Nobu)
Megjegyzés: ~Egyetlen Lawnak
- Ó, értem, tehát itt vagytok hárman, Nobunak problémája van valakivel, elbújik a másik kettő mögé, ahelyett, hogy elém állna és a szemembe nézne, úgy mondaná. Nem tudom mi a fasz bajotok van, sokat segítene a helyzeten, ha esetleg elmondanátok, és nem fenyegetőzve csapkodnátok a falat. Annak a fal is jobban örülne, asszem. Túl sok animét néztek, egy problémát nem így kell megoldani, de rohadtul nem érdekel. - A hangja... furcsa. Talán beteg? De nem... nem szeretnék erre gondolni! Akármit mond, ő bántott engem!
- Ó, Mattie, be kell darálni valakit? - szólal meg valaki angolul. Ő is a csapatban van, ismerem az arcát, de a nevét nem tudom. Kazu már lépne, de utána kapok és megszorítom a csuklóját. Ha szétverjük egymást, mindkét bandával szerződést bontanak a fesztivál szervezői, hiszen benne volt a kritériumok között is, hogy nem verekedhetünk.
- Egyelőre nem - szólal meg Mattie, és elmegy mellettünk... rám sem néz.
***
- Mekkora önelégült pöcs - csapkodja Takeru az ablakpárkányt. - Annyira belemásznék a képébe...
- Igaza volt - nyögöm ki. Mindketten rám pillantanak. - Fiúk, én... szeretlek titeket, ti vagytok a testvéreim, a családom - mondom mosolyogva. - De igaza van. Nem bújhatok mindig mögétek. Ő fontos nekem. El kell neki mondanom, mit érzek - sóhajtok fel.
- Nobu-chan, ne mondj ilyeneket. Nem kell! - Kazu.... félt engem, tudom, ahogy Takeru is.
- Fiúk. Ha a széltől is vni fogtok, sosem leszek szerelmes... ennél jobban soha - nevetek fel.
- Legalább estig várj, addig próbáljunk - dobja fel Takeru, mire bólintok.
***
- Ha baj van, csak sikíts - teszi a vállamra a kezét Kazu, én meg megint csak bólintok, és kopogok. Bentről egy elhaló Nyitva van, és hát... benyitok.
- Yasha, aludjál itt ha annyira hiányzom, hogy öt percenként átrohangálsz, oké? Nekem mindegy csak maradjál kussban - mondja. Biztosan összetéveszt valakivel, hiszen ivott is, úszik a szoba a vodka szagában.
- N-nem Yasha vagyok... - cincogom. Legszívesebben felképelném magam, de nem megy a hangosabb beszéd...
- Őőő, hello, zárd be az ajtót mielőtt megint beront az a nő - kéri, én pedig megteszem. Kulcsra zárim, hiszen mindennek az a nő az oka. Ha ő nem lenne... - Na mi a helyzet? - kérdezi mosolyogva. Kedves a mosolya is.
- Hm, hát... meg kéne beszélnünk valamit - dobom fel a dolgot, hiszen a nagy vallomás előtt tudni akarom: van-e barátnője.
- Ja, meg kéne - sóhajtja, de aztán megint csend.
- Miért csókoltál meg, ha van barátnőd? - kérdezem, mire majdnem megfullad!
- Barátnőm... köhh...
- H-hát... Anushka, úgy tudom... - kezdenék bele, de ahogy feláll és elindul felém, bennreked még a levegő is.... csak egy alsó van rajta! Ohh.... kamik, ez a test... jaj!
- Nushi egy hülye ribanc, annyira belém van esve, hogy megtervezte az esküvőnket, és már a gyerekeink nevét is kiválogatta - morogja, és leül. De akkor is! Félmeztelenül ül mellettem! - Ha szerelmes lennék belé, az nem így nézne ki, de már barátként is nehezemre esik elfogadni. Ha ez zavart, akkor azt kell hogy mondjam, hogy butus vagy, előbb kérdezd meg, utána szaladj el sírva, cicám.
- Értem. - Értem én, mert tényleg, csak nehéz erre gondolni most, ebben a helyzetben.
- Viszont az a csók nem biztos, hogy jó ötlet volt, mind a ketten részegek voltunk... - mondja, én meg felsóhajtok. Témánál vagyunk, hamar ideértünk.
- Te úgy gondolod, hogy hiba volt? - kérdezem, felé fordulva. Picit megszakad a szívem most, de nem baj, legalább barátnője nincs. Ez is valami.
- Nem tudom - sóhajt fel. - Te hogy látod? - fordul felém.
Na, igen. Ez a nagy kérdés. Hogy én hogy látom.
Én úgy látom, hogy most legszívesebben könnyes szemekkel, remegő hangon vallanék neki oroszul szerelmet, mert azt tudok, és sírva vetném magam a karjaiba, miközben ő megölelne, és a fülembe suttogná, hogy szeret. És mondjuk nem bűzlene ennyire a piától.
- Én... - kezdem nyekeregve. De össze kellene kaparni magam, hiszen én is férfi vagyok! - Én szeretlek, és ez nem volt vicc - hajtom le a fejem. Nem akarok a szemébe nézni. - Már mióta vagytok és zenéltek, mindig imádtam a hangodat, és téged is - jegyzem meg és nyelek egyet. - Szóval... nekem az a csók nagyon sokat jelentett. De ha neked csak egy kis szőke, japán táncikáló köcsög vagyok, én azt is megértem - mosolygok fel rá. Igazából nem tudnám megmondani, hogy milyen érzéseket látok az arcán, így hát nem is erőltetem. - Én... elmondtam, amit szerettem volna. - Felállok, és elé lépek, majd közelebb hajolok, és nem is csókot, inkább csak puszit lopok tőle, majd mosolyogva az ajtó felé indulok.
- Jó éjt, Mattie - suttogom a nevét, úgy, ahogy Kazu mutatta régebben. Ő nagyon ért az ilyen csábítgatásokhoz, ezért is jobb így csinálni, ahogy ő mondja. Tényleg beválik. Úgy mondom ki a nevét, mintha már szeretkeznénk, suttogva, picit erőteljesebben.
Kilépek a szobából.
Beharapom az alsó ajkamat és mosolyogva támasztom a hátamat a falhoz, de amikor bentről mocorgást hallok, már rohanok is az ajtómhoz, hogy ott ugyanezt megismételjem, de már a szobában.
Milyen jó, hogy Takeru kiderítette, hogy hol van a szobája, de nem is gondoltam volna, hogy kettővel mellettem!
Milyen jó~!
***
- Na? - ugrik elém a folyosón Kazu, ahogy kinyitom az ajtót.
- Kamik, ti lesben álltatok? - nevetek fel, miközben próbálom tartani az egyensúlyomat.
- Mi volt? - kérdezi halkabban.
- Semmi, szerelmet vallottam neki és elszaladtam. - Ahogy így kimondom... nem is tudom. Hülyén hangzik, pedig akkor teljesen kézenfekvő megoldás volt.
- Baka Nobu-chan - sóhajt fel Takeru, és nekem erről eszembe jutott, amit Mattie mondott.
- Kazu, az a könyved, Japánról! Megvan még? - kérdezem csillogó szemekkel.
- Hogyne lenne. - Vett egy Japán útikönyvet, hogy itt is otthon érezze magát. -. Mert?
- Megveszem - nézek rá kiskutyaszemekkel, tudom, ennek nem tud ellenállni.
- Minek az neked? - teszi karba a kezét, de most vetem be, aminek nem tud ellenállni. Jó a csapat kisfiújának lenni.
Könnyesnek látszó szemekkel, beharapott ajkakkal nézek rá megint, a karjára csimpaszkodva.
- Pasizni akarok vele - nyekergem, mire sóhajt, és eltűnik.
- Egy üveg vodka - nyomja a kezembe a könyvet, mikor visszajött. - Mattienek adod? - kérdezi.
- Igen - mosolygok rá. Takeru csak fejcsóválva figyel. - Tudom, hogy nektek megvan róla a véleményetek, de én tényleg szeretem - jelentem be. - És ha ez kell ahhoz, hogy sikerüljön közelebb kerülnöm hozzá, akkor meg kell tennem - visítom, mint valami buta hős, és a szobába rohanva az asztal elé ülök.
Valami pofás kis pár sor kellene.
Minden reggel a régi életemben ébredek...
De nem érdekelne, ha a karjaidban érne az első napsugár.
Neked akarom adni a szívem,
Akkor is, ha belehalok.
Nem kifejezett dalszöveg, és így leírva még hülyén is hangzik hirtelen, de akkor is... ez kell ide.
Annyit írok rá: N-chantól, és már szaladok is a szobájához.
Szerencsémre nem zárta be az ajtót éjszaka.
Benyitok....
Piaszag, izzadtságszag és... Mattie. Az ágyon alszik.
Mosolyogva közelebb lépek, és az ágyra teszem a könyvet, hogy ha kinyiss a szemét, biztosan meglássa, majd az ablakhoz lépek, és résnyire nyitom, hogy kicsi levegő is jöjjön be. Visszafelé, még az ajkaira hajolok és megint csak puszilom, de legalább érinthetem.
Morog, nyöszörög, így kuncogva szaladok ki, és mivel tudom, hogy Kazu és Takeru lent vannak a próbateremben, mert délután nyitás, elindulok utánuk.
Nyitáson úgyis ott lesz minden banda, ott találkoznunk kell.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 08. 29. 10:54:18
|
|
