 Karakter: Ayuka Yuuna
Megjegyzés: KEZDÉS ~ Soldier-nek
A telefonom ébresztője ránt vissza a valóságba. Zilálva ülök föl az ágyamban, ami egy matracból és ágyneműből áll. Megint rémálmom volt. Nyugtázom és próbálok olyan dolgokra gondolni, amik elűzik a múlt mocskos emlékét. A szobámhoz tartozik egy fürdőszoba szerencsére, így kipattanok és szélsebesen besietek. Megnyitom a zuhanyt, lekapom a gyűrött felsőmet és a bugyimat, majd beállok az enyhén meleg víz alá. Testem az izzadságától mocskos és hiába suvickolom olyan, mintha még mindig olyan lennék. Pedig már nagyon rég történt és még mindig magamon érzem verejtékét. Undorító, könyvelem el magamba. A zuhany végeztével megnyugszom és kilépve megtörölközöm. Rövidre vágott vörös hajamat hamar megszárítom, majd egyszer megfésülöm és marad, úgy ahogy van. A szobába visszaérve a kis gardróbhoz lépek és kitárom mindkét ajtaját. Az aljából előhalászok egy nyúzott sportcipőt, egy farmernadrágot, egy sima fehér rövid ujjút, egy barna kapucnis pulcsit ennek az ujját pedig feltűrőm. Az íróasztalom mellől felkapom a nyúzott, néhol szakadt iskolatáskámat, belerámolok mindent, ami mára kell és az ajtó felé veszem az irányt. Kilépve kívülről bezárom. Halkan osonok le a konyhába, szerencsére anyám még alszik. Állapítom meg. A hűtőt kinyitva nem meglepetten tapasztalom, hogy majdnem, hogy üres. Mivel semmi olyat nem találok, ami megfelelő lenne ebédre, így kell tennem egy kis kitérőt iskolába menet. Amilyen gyorsan csak lehet, elhagyom a házat és az egész környéket is. Magam mögött hagyok mindent. Általában amúgy is kerülő úton szoktam menni, nehogy valaki az iskolából rájöjjön melyik környéken is lakok. Anyám sose jön be az iskolába, sose ír alá semmilyen papírt, így ha bárki is valaki felnőtt hozzátartozómmal akar beszélni, a könyvesbolt tulajdonosa az öreg Foster bácsi, mikor megtudta milyen körülmények között élek vállalta, hogy ennyivel támogat. Így az ilyesmikre gondom nagyon nincs. Napközben pedig elkerülöm a házat, estére járok haza fürdeni és aludni, akkor is minnél később annál jobb. Így az életem ugyan nem egy tündérmese, de legalább a konfliktusokat elkerülhetem. A szokásos útról letérve egy másik utcán haladva, megpillantom úti célomat, a boltot. Elég jómódú környék ez, így még jobban összehúzom magamat. A bolt ajtó kinyílik, előttem én pedig a pékáruk felé veszem az irányt. Veszek magamnak három darab zsemlét, némi felvágottat és egy paradicsomot, valamint egy almát. Vizet már tegnap raktam egy literes üvegbe, ami a táskámban pihen. A kassza felé haladva sikeresen nekimentem valakinek, így a bevásárló kosaram a földre esett, míg én a földre huppantam áldozatommal együtt.
- Nagyon sajnálom, véletlen volt- kezdek aggódni és máris szedem össze a cuccomat és iszkolok a pénztár felé, kikerülve a fekete hajú fiút. Talán velem egykorú lehet, de lehet, hogy idősebb nálam.
- Nézhetnéd, hogy hová lépsz!- kiabál utánam. A pénztárnál kifizetem csekély dolgaimat a táskámba szórom őket és futva indulok meg az iskola felé.
Beérve egyből helyet foglalok a hátsó sorok, egyik sarokban lévő padjában a szokásos helyemen. Leülök, előveszem a fülhallgatóm és egészen addig hallgatom zenémet, míg a tanár be nem lép a terembe, akkor viszont elrakom és teljes figyelmemet neki szentelem.
- Tudom, hogy még csak szeptember vége van, de előreláthatólag jó lenne megbeszélni a kirándulásokat, hisz idén végeztek, így az utolsók lesznek ezek számotokra- kezdte el mondókáját én pedig elnyúltam a padon. Nem elég, hogy egy csomó anyagilag megterhelő dolog lesz ebben az évben, amit valahogy meg kell próbálnom kifizetni, de még kirándulásOK is lesznek, az az nem egyet tervez a tanár úr.
- Egyszer a téli szünet elején megyünk el egy éjszakára egy hegyi házba, az egyik ismerősömé, így szállás költséget nem nagyon kell fizetni, egyszer pedig még az érettségitek előtt tavasszal, a hely még kérdéses, de nagyon sok van a tarsolyomba- az egész osztály pusmogni kezdett, egyesek már előre elkezdték tervezgetni milyen piát hoznak, meg hasonlók, míg én csak csönden ültem a helyemen. Egyáltalán nem akarok elmenni, csak az a baj, hogy szülői igazolás kell, ha nem jelenünk meg, és ide még Foster bácsi igazolása sem elég, ide anyámé kellene. Megpróbálhatnám meghamisítani, de tudom elég gáz, de nem tudom a keresztnevét, mert minden kuncsaftjának, mindig máshogy mutatkozik be és már kiskorom óta többféle néven szólítják, én pedig sose foglalkoztam olya apróságokkal, mint anyám keresztneve, lefoglalt, hogy túléljek. Arra eszmélek föl, hogy egy papírgalacsin landol az asztalomon. Jé életemben nem kaptam még ilyet gimnáziumi éveim alatt, ez érdekes. A lelkesedés, ami felcsapott bennem egyből átment félelembe. Mit akarhatnak tőlem, és ki? Miért pont én? Kíváncsian kinyitottam a levelet.
,, A reggeliért még számolunk” Mikor elolvastam dübörögni kezdett a szívem a légzésem alig hallhatóan felgyorsult. Pedig mennyire próbáltam eddig elkerülni, hogy még nagyobb bajba kerüljek, elég nekem az otthoni, az iskolában ezért maradtam jelentéktelen és nem beszélek senkivel, hogy ne legyen okuk piszkálni. Sokan még a nevemet se tudják, még az osztálytársaim közül is. Az óra valahogy a szokott csigalassúság helyett, villámgyorsan eltelt, én pedig egész óra alatt az osztályt kémleltem, hogy rájöjjek a papír eredetére. Reggel nekimentem valakinek a boltba és ezek szerint az a bizonyos fekete hajú fiú az osztálytársam, így a kört csekély 4emberre sikerült lecsökkentenem. Ebből kivettem Yoshuat, a könyvkukac fiút, ő biztos nem írna ilyen üzenetet, bár nem is ismerem, miért gondolok én ilyeneket? Akár ő is lehetett, szóval marad a 4 lehetőség, csak ne Hi Ken legyen az. Rimánkodtam magamban. Nem beszélgetek senkivel sem, de az ő nevét még a leg jelentéktelenebbek is ismerik, hisz mindig a magamfajtákat szemeli ki magának. A legutolsó lányt, akit kipécézett az őrületbe kergette, egészen addig, hogy magántanuló legyen és bezárkózzon a lakásukba. Csak hagyjanak engem békén, csak ne ő legyen az.
A görcs a gyomromban a kicsengetéssel kétszeresére nőtt. A szokottnál is gyorsabban pattantam föl és máris viharoztam volna ki az ajtón, ha el nem állják előttem azt.
- Reggel elég csúnyán fellöktél egérke- jelentette ki karba tett kezekkel. Az osztályban a motoszkálás abba maradt, teljes volt a csönd és mindenki minket nézett. Alig tudtam megszólalni, nyeltem egyet és alig hallhatóan megszólaltam.
- Már bocsánatot kértem- suttogtam elhallóan.
- A bocsánat itt nem elég- tette zsebre a kezeit és lehajolt, hogy arcunk egy szinten legyen- Ki kell engesztelned – nevetett gunyorosan- De mivel nem hiszem, hogy lenne mit adnod nekem, elnézve a gönceidet, így majd még kitalálom mit fogsz nekem adni a bocsánatomért cserébe- azzal félreállt az ajtóból én pedig megláttam a folyosót, ami egyet jelentett a szabadulással a pokolból. Ahogy mentem kifelé, kitette elém a lábát, én pedig nem vettem észre és sikeresen kiestem a folyosóra. Kezemmel tompítottam az esést, de a padló kemény hidege még így is nagy fájdalmat okozott.
- Ezt vedd a törlesztésed első részletének- nevetett utánam. A folyosón minden szem rám szegeződött. A pulcsiban még jobban összehúztam magam és úgy futottam végig egészen fel a tetőre. A diákok közül senki sem jár ide, így általában itt töltöm a szüneteket. Megkerültem a lépcső négyzet alapú épületét és leültem mögötte a fal tövébe. Könnyek kezdtek el leperegni az arcomon. Én nem akarom ezt, eddig ez volt az egyetlen hely, ahova nyugodtan jöhettem és nem bántott senki, egész eddig senki sem figyelt rám az elmúlt 3 évben. Miért pont most? Miért pont így a végén?
Életemben először kívántam azt, hogy bárcsak otthon lehetnék…
|
