Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

linka2017. 01. 10. 20:08:02#34932
Karakter: Thomas Ramirez
Megjegyzés: Titkárok gyöngyének


 Homlokomon a ráncok érzem, elmélyülnek. Szemöldökeim komor ráncba futnak össze. Zavar, hogy kénytelen vagyok kikérni a véleményét, bosszant, hogy nem árt hallgatnom rá, mert jobb ötletem úgysem lesz annál, mint amivel előhozakodik majd. Vannak helyzetek, mikor a segítségkérés szükséges rossz. Elkerülhetetlen, mondhatni muszáj, mert előrébb nem juthat nélküle az ember. Az ajándékokkal általában zavarban vagyok. Ritkán vásárolok kacatokat, vagy bármi mást. Nem vagyok híve, hogy meglepetést okozzak bárkinek is. Pláne a fiaimnak. Puha, finom kis ujjak simulnak alkaromra, de mire rápillantok, már csak zavart tekintetét látom, és elkapja rólam a kezét, mintha égetném őt. 
- Hógömbök – duruzsolja halkan. 
- Mik?
- Hógömbök – mutat az egyik polc irányába. - Mindenki szereti a hógömböket. És most tél van, szóval még aktuális is. Meg hát, tudom, hogy nem nagy szám, de ezzel nem lőhet mellé nagyon. 
Rábólintok. Jobb ötlet híján maradnak akkor a gömbök. A polchoz lépek, szakszerűen átnézem őket. Némelyik túldíszített, színes és csicsás, míg van, ami egyszerű. Nem viszem túlzásba a nézelődést, bár tagadhatatlan, hogy vannak egész szép darabok. Azok közül válogatom ki a végső hármat is, amit aztán egyenként becsomagoltatok. Azzal már nem bíbelődöm, hogy én szarakodjak a papírral és ragasztóval. Fizetés után köszönünk, majd elsőként lépek ki a szabadba. 
- És most? - érdeklődök, amint mellém ér. 
- Két sarokra innen van egy nagyon hangulatos étterem...- Megtorpanva meredek rá szemöldökeimet ráncolva. 
- Mennyit bírsz te enni? 
Félelmetes, hogy ezen komolyan elgondolkodik, legalábbis szótlanságát annak könyvelem el. 
- Halasszuk későbbre? - mosolyodik el sután. 
Rábólintok. 
- Következő?
- Azt mondják, hogy a Természettudományi Múzeum...
- Unalmas – vágom rá. 
- A park...
- Hideg van. 
Nagyot fújtat. Bosszúsan, míg én türelmesen várok a további lehengerlő ötletekre. 
- Van a környéken egy pláza, ahol degeszre vásárolhatja magát, mozi, kocsmák – sorolja színtelenül. 
- Elfogyott a lelkesedésed.
Ez sem kérdés volt, inkább ténymegállapítás. 
- Mert egy tök jó programot állítottam össze és maga a felére nemet mondott!
- Matthew, nem randin vagy – figyelmeztetem. 
Szemei döbbenettel merednek rám, ahogy mellettem lecövekel és rám néz. 
- Már megbocsásson, uram, de nem csak randevúk alkalmával lehet nyélbe ütni egy városnézést. 
- Kezdjük ott, hogy nekem nem igazán volt kedvem részt venni rajta. 
- Mert attól mi lesz jobb, ha a hotelszobában kuksolunk és egész nap bambán nézzük a másikat? - teszi csípőre a kezét. 
- Elveted a sulykot – mérem végig. 
- Akkor menjünk vissza és nézzük át újra a konferencia programjait – dugja zsebre kezeit mérgesen. - Én már igazán nem tudok mit kitalálni, ami magát is szórakoztathatná. Szokott egyáltalán? 
- Mit?
- Szórakozni?
Eltöprengek. Aztán bólintok. Nézőpont kérdése, attól függ, kinek mi számít szórakozásnak. 
- Ez nem volt valami meggyőző. 
Vállat vonok. Elindulok és ő követ anélkül, hogy kérdőre vonna. Jobban is teszi. Nem siet előre, helyette szépen, komótosan lépked mellettem. Nem figyel a környezetre, így én sem teszem. Nincs is benne semmi igazán érdekes. A bevásárlóközpontokat, mozikat és embertömegeket lassan felváltják a kevésbé túlzsúfolt utak, ahová már az emberek zaja sem jut el. Csend és nyugalom. Félórája sem lehet még, hogy elindultunk, megtorpanva nézek körül. Lakónegyed, békés otthonok tömkelege, néhány ablaknál fényáradat, és emberek sziluettjei. 
- Van valami terved is errefelé? - pillantok a mellettem ácsorgó férfire. 
- Én csak magát követtem – csodálkozik rám.
- Azt akarod mondani, hogy céltalanul lődörögtünk? - szaladnak ráncba szemöldökeim. 
- Ne-nem az én hibám! - emeli kezeit maga elé. - Maga mondta a programjaimra, hogy unalmasak. A-azt hittem, keres magának valami érdekeset. 
Ez a nap egyre csodásabb. 
- Menjünk vissza – javaslom.
Még egyszer nem bízok a véletlenre semmit. Elég volt egyszer hallgatnom a hülye fejére, és láss csodát, eltévedtünk. Már amennyire ellehet azt egy idegen helyen. Nagyjából él a fejemben az útvonal, amin át idejutottunk. Ha más nem is, de apróságok mindenképp. Függönyök egy kirakatban, szobor egy sapkába öltözött nőről, majd még egy egy kutyáról. Cipőtalpai nem koppannak mellettem, így magam is megtorpanok. Felé fordulok. 
- Figyelte egyáltalán, hogy merre jöttünk, vagy eltévedtünk? 
Mintha szokásom lenne csak úgy nekiindulni a vakvilágba. Intem, hogy kövessen, és ő megteszi. A csend üdítő, kellemes, megnyugtat. Hozzá tudnék szokni. Amint forgalmasabb szakaszra keveredünk leintek egy taxit, majd beszállunk, Matthew pedig megadja a címet. 
- Ez nem a hotel címe – nézek rá gyanakodva, mikor célt érünk. 
- Nem – ért velem egyet. - Ez azé az étteremé, amit korábban említettem. Most már biztos, hogy maga is éhes. És az étteremtől se perc alatt visszatalálunk a hotelhez. Ígérem, nem fogunk eltévedni – mosolyodik el. 
Ígérettel nem sokra megyek, hát még azzal a kétes, noha szándéka szerint minden bizonnyal bizalomgerjesztő mosolyával. Lopva az étterem irányába pillantok, előtte bizalomgerjesztő nő áll, aki lágy mosolyával, s élénk tekintettel üdvözli a vendégeket. Hangulatos kis étterem azt meg kell hagyni, viszont arra a nyakamat tenném, hogy a gatyám is rámegy, ha belépünk oda. Magam miatt nem is aggódnék, hiába van igaza Matthew-nak, ami azt illeti valóban megéheztem már, mégsem tudnék annyi ételt magamba gyömöszölni vacsora gyanánt, mint ő pusztán nassolás címszó alatt. 
- És ezt te teljesen komolyan gondoltad – jegyzem meg felé sandítva. 
Arcán boldog mosoly, szemei csillognak a lámpák fényében,  én pedig elidőzöm némán feltett kérdéseim megválaszolásán. Ha most meghátrálok, újra elvágom a jókedvét, ismerem, valószínűleg hozzám sem szólna. Úgy fél percig. Aztán hallgathatnám a végeláthatatlan duzzogást. Ellenkező esetben, ha beleegyezek, akkor azért beszélne. Nincs köztes út, ahogyan jó válasz sem. 
Az ajtót kinyitják előttünk, aztán a pincért követve helyet foglalunk. 
- Lerendezted az asztalfoglalást.
Nem kérdés, nem úgy, mint az egész megtervezésének, majd leszervezésének az időpontja, bár mindegy is. Lényegében jól sült el a terve, ezt meg kell hagyni. 
- Engedte volna, ha felhozom?
- Van étterem a hotelben is. Gyakorlatilag egy üdülőparkban szálltunk meg. 
- Az nem ugyanolyan, ott nincsenek ételkülönlegességek. Muszáj lesz megkóstolnia azt a krémes süteményüket. Sokat hallottam róla, és legtöbbször agyondicsérték. 
- Matthew...
- Ugyan már. Mit árthat magának? 
- Utoljára mondom el – köszörülöm meg a torkom, ám mielőtt még folytathatnám, frusztrált kis szusszanásával a szavamba vág.
- Nem szereti az édességet. Tiszta sor. De talán nem ártana megpróbálnia, hogy nem csak bebeszéli-e magának. Lehet, ha megkóstolna valamit, akkor maga sem lenne ennyire besavanyodott, hanem....
Szemöldökeim homlokom tetejére szaladnak. Neki is feltűnhet, részben amiatt is van  ez a  sanda gyanúm, mert egészen elhallgat, sőt, eddigi kipirult arca most meglehetősen sápadtnak tűnik. Mintha kísértetet látott volna. 
- Főnök?
Lassú mosoly telepszik a számra, mondhatni önelégült, bár ez is csak amiatt, mert olybá tűnik lassacskán csak feltűnik neki is, hogy változatlanul nem otthon van. Én változatlanul nem az egyik degenerált haverja vagyok, s ez a kettősség lehet újszerűen hat neki még mindig, de baromi rosszul tolerálom, ha a szavamba vágnak, ellenkeznek velem, és a jóváhagyásom nélkül intézkednek. Igen. Talán az idegel a leginkább. 
- Igen, Matthew? - rejtem mind a két kezem zsebeim rejtekébe. 
- Még mindig nem tervez kirúgni, ugye? 
- Meggondolandó – biccentem félre a fejem. - Tudod te, hogy az én helyemben hányan rúgtak volna már ki? És mindezt anélkül, hogy előtte veled konzultáltak volna! Persze szépíthetjük, de legyünk egymással őszinték. Pocsék kávét főzöl, ízetlen, hideg, és meggyőződésem, hogy az automatából különbet kapnék, mint a te kotyvalékod. De ez még semmi. Rendszerint késel, mert az idődet elcseveged a franc se tudja hol, mert nagyobb időt fordítasz barátszerzésre, mint arra, hogy időben az irodámban légy. Eszes vagy, ez tagadhatatlan, vannak jó meglátásaid, de sajnálatosan ez az egyedüli, amit fel tudok hozni érvként, hogy magam mellett tartsalak továbbra is. 
- Akkor most ki vagyok rúgva? - Homlokára kétségbeesett ráncok zúdulnak, ajkait egyetlen keserű csomóba biggyeszti, de a világ minden kincséért sem fordulna el. 
- Nem – sóhajtom. - Nem vagy kirúgva. Mindazonáltal szeretném, ha tisztában lennél azzal, mekkora kiváltság a tiéd. 
Átnézem az étlapot, bár annyira nagy kalandor nem vagyok, hogy újszerű ízekbe vágjak bele, inkább a magam részéről megmaradok a bevált dolgoknál. Minden téren. Velem ellentétben Matthew viszont sikeresen valami olyasmit rendel magának, minek kiejtésével négyszer próbálkozik meg. Az étterem hangulata valóban briliáns, kellemes, szép, és ízléses. Nincs szemernyi giccs sem, csupa meleg szín, hangulatvilágítás és finomabbnál finomabb illatok.  Matthew velem szemben feszült még ugyan, erről tanúskodik merev, asztalra szegezett tekintete, és csíkszája is, mégsem teszem szóvá. Elégedetten fürdőzöm a hirtelen ránk boruló csendben. Ritka alkalmak egyike, ami egyszerűen csodálatos érzés. Nincs örökös csivitelés, magyarázás, hisztis és...
- Hamarosan kész lesz a vacsorájuk, Uraim, addig is fogyasszák egészséggel kitűnő borainkat – Fiatal, kellemes megjelenésű pincér. Leteszi elénk a poharakat. - Posip, ahogy kérték. Horvátország különlegessége,  kitűnő száraz fehérbor. Testes, kerek, intenzív.  - Mindkettőnk poharába tölt, majd ránk pillant. - Egészségükre!
Biccentve köszönöm meg, majd szemrevételezem az italát szaglászó titkáromat is. Elképzelésem sincs arról, éppen mit művel. Bár ingert sem érzek rá, hogy megkérdezzem, helyette inkább kivárom. Ismerem, úgyis elmondja. Előbb vagy utóbb. 
- Valahonnan azt hallottam, hogy a borszakértők nem csak úgy bumm bele felhajtják a borukat, hanem előtte mind az öt érzékszervükkel megvizsgálják. 
- Öt? - emelkednek meg szemöldökeim. 
- Megnézik, megszimatolják, megkóstolják – bólint rá bölcsen. 
- Igen, de ez három, és nem öt. 
- De...
- Szagol, kóstol néz. A füledet és kezedet ebből hagyd ki nyugodtan – nevetek fel röviden. 
- Főnök, jó lesz ez így? - kérdi, amint a pincér megérkezik, leteszi elénk az ételeket, majd kedves mosollyal tovább áll. 
Nem egészen értem, kérdésének a lényegét, így kezemmel intek, sürgetve meredek rá, és már azon sem vagyok hajlandó elcsodálkozni, hogy a rövidke borszakértelmi csillogtatása után ő maga nem vizsgálgatja a pohárka borát, helyette gyorsan magába önti, és újabbat tölt magának. 
- Mármint? - fogok neki a sült bordaszeletnek. 
- Elég drága helynek tűnik. 
- Nem tűnik. Ez kérlek az is. 
- Hogy fogjuk mindezt kifizetni? 
- Ha nem tudnám, mire vagy képes, most megkérdőjelezném azt is, hogy egyáltalán agyad van. 
Legalább, ha időnként használna az agyacskáját. Az egy dolog, hogy ideje nagy részében téveszméket kerget, és ostobaságokat hord össze, legalább most kapcsolhatna. Rendezte a foglalásokat, hasznát veszem, ha mér elrángatott ide, legkevesebb, ha intézem én a fizetést. Első, és egyben legutolsó alkalom. 
- De az én tárcámban nincs annyi, amennyivel ezt is mind rendezni tudnánk – int félszegen az asztalra. 
- Ebben az esetben itt hagylak mosogatófiúnak, és majd holnap érted jövök – vigyorodom el. 
Míg én kortyokban haladok, ő újra felhajtja italát. Nem szólhatok bele, elvégre már felnőtt férfi, ugyanakkor őt ismerve aligha hiszem, hogy túlzott gyakorisággal lett volna már példa hasonló helyzetre. Az alkoholra nem lehet tréningezni, az a szervezettől függ. Valaki vagy bírja, vagy nem. Pirospozsgás arcát figyelve pedig egyértelmű, hogy az ő esetében a válasz határozottan a NEM felé billen a mérlegen. Hiába tömi közben az ételt is magába, legfeljebb annyit ér el vele, hogy kevésbé lesz szarul, no meg a gyomra sem nyugtalankodik majd. Magam részéről abszolút elégedett vagyok a hellyel. A kiszolgálás páratlan, az ételek különlegesek, jó a fűszerezésük, és a választott borban sincs okom csalódni. Bár ital ügyben nem is vártam mást.  Apránként az ő tányérjáról is megfogyatkozik az étel, aztán némi ínyencség keretében beújít magának valami gusztustalanul cukros, habos és számára oltári finomnak elkönyvelt...izét. 
- Egy falatot? - nyújtja felém villáját. 
Néhány szem felénk villan, érdeklődők, még sincs senki megbotránkozva kettősünkön. Egyedül talán én. 
- Kihagyom – tolom el kezét finoman, majd számat megtörölve hátradőlök székemben, s kényelmesen szemügyre veszem a velem szemben ülő férfit. - Ha azt megetted, fizetek, aztán indulhatunk.
- Mégsem hagy itt mosogatófiúnak? - kerekednek el gyermekien a szemei. Bennük alkoholos csillogás, míg orcáin pirosló pacák. 
- Részeg titkárral ugyan mihez kezdhetnének? - vigyorodom el. 
- Nem vagyok részeg, köszönöm – tolja el magától a tányérját. Félelmetes, hogy még morzsát sem hagyott maga után. Intek a pincérnek, majd fizetés után kabátunkért nyúlok, az övét átnyújtom neki, majd távozunk. 
Az idő lehűlt, mégsem elviselhetetlen. Inkább kellemes, Matthew számára józanítóan az. Bár ki tudja. Lehet még inkább fejbe kólintja, akkor meg aztán mindegy, hol vagyunk. Kezeimet újra zsebembe dugom, némán követem kapkodó lépteit, elnagyolt mozdulatait. 
- És most merre? - perdül felém. Mosolyom már letörölhetetlenül az arcomon virít. 
- Hotel. 
- Jajj, ne már – csapja kezeit égnek. 
- Hidd el, hogy jobb lesz ott.
- Nem hiszek magának – húzza el a száját.
- Már meg ne haragudj, de.... - Mióta elutaztunk, már-már sportot űz abból, hogy a szavamba vág, amit eddig elfogadtam, mert eleinte még vicces is volt, de mostanra már kezdi az idegeimet rágni. 
- Ugyan már, lazuljon el. Csak egy kicsit. Legalább a kedvemért tegye meg. 


LastBreath2016. 12. 26. 19:35:48#34883
Karakter: Matthew Haynes
Megjegyzés: Apucinak


- De... - ezt nem teheti velem. Épp elégszer vallottam ma már kudarcot.
 
- Ha tiltakozol sem fogsz a kanapén aludni – közli fáradtan.
- De! - lábammal aprót toppantok. Kezdem elveszíteni a türelmem. Hogy lehet valaki ennyire makacs és csökönyös?
- Matt – felül, hajába túr, majd rám néz. - Fogd magad és indíts az ágyba.
- Nem!
- Gyönyörűm, ez nem egy kérés volt. Nem eldöntendő kérdés, amire választ is vártam.
- De maga a főnök!
- Éppen ezért ideje lenne befogni a szádat és tenni, amire kérlek. Na mozgás! Ne mondjam el még egyszer.
Rám parancsol, és én nem szállhatok vitába vele. Akármennyire nem tetszik, kénytelen vagyok az ágyhoz lépni és paplana alá feküdni. Meglepve figyelem, ahogy ő is felkel a kanapéról és mellém fekszik. Elgondolkodom rajta, hogy mit szólna, ha kiugranék az ágyból és meg sem állnék a kanapéig, de ma már így is túl sokat bosszantottam. Nem akarom még jobban kihúzni a gyufát.
- És most? - kérdezem suttogva.
- Aludj.
- Jó éjszakát, Főnök!
- Maradj csendben – szól rám, felé fordulok és értetlenül nézek rá. - Szép álmokat, Matthew! - mondja végül és nekem akaratlanul is mosolyra görbül a szám.

.o.o.O.o.o.

A karamellás alma a legfinomabb. Félig édesség, félig gyümölcs. Nem terveztem, hogy beállok a sorba, de az ilyesmit még otthon sem tudom kihagyni. Nem állunk sokáig, épp csak talán tíz perce, de főnököm már most kezdi elveszíteni türelmét.
- Mehetnénk már – néz körül türelmetlenül.
- Várj még egy kicsit – intem türelemre oda sem figyelve.
- Te most letegeztél engem? – vonja fel szemöldökét, mint aki nem hiszi el, amit hallott.
- Jajj – kapom szám elé kezeimet. Ezt már megint jól megcsináltam! Legszívesebben elásnám magam szégyenemben. - Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Nem akartam szemtelen lenni, ne haragudjon, uram! 
- Menjünk már! - morgolódik türelmetlenül.
- Még egy kicsit. - kérem félve pislantva fel rá. Mély levegőt véve biccent.
Nem is kell sokat várnunk arra, hogy sorra kerüljünk. Kettőt kérek az édességből és szerzeményemet boldogan szorongatva fordulok főnököm felé. Átadom neki  az övét, majd elindulunk.
- Mért nem kóstolja meg? - vigyorodok el, aztán beleharapok az almába. Egyszerűen isteni!
- Utálom az ilyen vackokat. Ha édesre van gusztusom, elnyalogatok egy kiló cukrot – horkant fel. - Egyetlen szerencséd, hogy indulás előtt ebédeltünk. Azt megetted, megkapod ezt is.
Bólintok. Ő fogja bánni, hogy lemarad róla. Saját pálcikámat eldobva veszem át tőle a másika almát és kezdem felfalni azt is. Meglátom az üzletet, amit kerestem és Mr. Ramirez karja után kapva, magammal húzom a kis boltocskába.
- Mit szeretnél venni?- kérdezi érdektelenül.
- Én semmit – kuncogok fel.
- Jó, akkor minek is jöttük be?
Láthatólag nem érti, pedig elmagyaráztam neki tegnap. Mielőtt azonban megszólalhatnék, feltűnik a polcok között egy idős férfi, aki kedves mosollyal fogad bennünket.
- Szép ez a nap, nem igaz? Adhatok valamit az uraknak?
- Egyenlőre csak nézelődünk – mosolyodik el érzelemmentesen Mr. Ramirez.
A férfi bólint és visszatér teendőihez.
- Itt vehet szuveníreket – informálom mellette ellépve, hogy én is körülnézhessek.
- Fogalmam sincs, mit vigyek nekik haza – tanácstalanul túr tincsei közé.
Elmosolyodva fordulok felé és készségesen pillantok fel rá.
- Minek örülnének?
- Nem tudom – von vállat.
- Meséljen akkor róluk. Segítek. Milyenek? Miket szeretnek?
Vonásaiból eltűnik a magabiztosság, mint aki nem tudja, mi tévő legyen.
- Maga szerint mik azok, amik megtetszenének nekik? - kérdezem, hátha rávezethetem a megoldásra.
- Nem tudom – von vállat ismét.
- Csak mondjon valamit, bökjön rá valamelyikre. 
- Ötletem sincs – fordul felém. - Nézd, lehet most borzalmas embernek tartasz. Még rosszabb apának, akkor sem fogok tudni mit kezdeni ezzel az egésszel. Életem során volt nem egy hibám nekem is, aminek zömét a fiúk szenvedték el. Egyedül nőttek fel gyakorlatilag, mert én bent éjszakáztam nem egyszer az irodámban. 
- Csak lehetőséget teremtett nekik egy jobb életre – pillantok rá. - Nincs ebben semmi rossz. Azt tette, amit mások is tettek volna. 
- Nem, Matt – röviden felnevet. - Nem miattuk tettem, hanem önzésből. Magamat akartam bebiztosítani, magamnak akartam olyan életet, amiről gyerekként ábrándoztam. És az, hogy a kölykeim helyett a munkát helyeztem előtérben, vegytiszta megfutamodás volt részemről. Rettegtem és próbáltam elkerülni azt, hogy életek függjenek tőlem. Tartottam a felelősségtől, amit két gyerek adni tudott. 
- Válasszon valamit, Uram – noszogatom halkan. - Nem az a lényeg, hogy mit vesz, sosem az a fontos, hanem maga a szándék. A szeretet és az, hogy gondolt rájuk. 
Összevont szemöldökkel toporog, nézelődik tanácstalanul. Egyik pillanatról a másikra eltűnt a kisugárzása, amit eddig ismertem. A karizmatikus, határozott, céltudatos főnök képe semmivé foszlott és most csak egy döntésképtelen apa áll előttem, akinek lövése sincs, mit vegyen a fiainak.
Ajándékot venni mindig nehéz. Kitalálni a másik kívánságát anélkül, hogy megkérdeznénk; eltalálni az ízlését és örömöt okozni neki hihetetlenül nehéz. Ezzel mindenki szembesül élete során. Nincs jogom kérdezősködni a magánéletéről, így be kell érnem azzal, amit az imént mondott. Kicsit még örülök is, hogy ennyi mindent elárult magáról. Eddig ő csak a Főnök volt, aki az irodában létezett. Sosem gondolkodtam el azon, milyen lehet otthon, vagy milyen a kapcsolata a gyerekeivel.
Tanácstalansága megmosolyogtat. Karjára simítom tenyerem. Megütközve pillant rám. Zavarba jőve kapom el a kezem.
- Hógömbök. - motyogom.
- Mik?
- Hógömbök. - mutatok egy polc felé, mely roskadásig van különböző méretű és fajtájú hógömbökkel. - Mindenki szereti a hógömböket. És most tél van, szóval még aktuális is. Meg hát, tudom, hogy nem nagy szám, de ezzel nem lőhet mellé nagyon.
Bólint és a polchoz lép. Rövid válogatás után három gömbbel tér vissza hozzám. Jelzi, hogy végzett, és az öregemberhez lép, hogy fizessen. Én csendesen nézelődve várakozom. Elbűvöl a boltocska hangulata, a sok apró dolog, az ötletes elrendezés, az ezernyi ismeretlenül ismerős illat.
Ajándéktasakkal a kezében lép el a pulttól, majd távozik. Köszönök én is az eladónak, és főnököm nyomába eredek.
- És most? - kérdezi, mikor sikerül felzárkóznom mellé.
- Két sarokra innen van egy nagyon hangulatos étterem... - kezdek bele de megtorpan és rosszallóan végigmér.
- Mennyit bírsz te enni?
Kérdése zavarba hoz. Igazából mindig sokat bírtam enni, csak valahogy sosem látszott meg rajtam. Ezt a szokást ugyan igyekszem hanyagolni, de egyszer jár ilyen helyen az ember és ha nem lenne milliárdos a főnöke, meg sem engedhetné magának.
- Halasszuk későbbre? - érdeklődöm félszeg mosollyal.
Bólint.
- Következő?
- Azt mondják, hogy a Természettudományi Múzeum...
- Unalmas.
- A park...
- Hideg van.
Türelmetlenül fújtatok. Nem jutok vele egyről a kettőre. Lepillant rám, várva a következő tippet.
- Van a környéken egy pláza, ahol degeszre vásárolhatja magát, mozi, kocsmák – sorolom minden érdeklődést mellőzve.
- Elfogyott a lelkesedésed. - jegyzi meg.
- Mert egy tök jó programot állítottam össze és maga a felére nemet mondott!
- Matthew, nem randin vagy. - figyelmeztet.
Elkerekednek a szemeim, ahogy megállok és ránézek.
- Már megbocsásson, uram, de nem csak randevúk alkalmával lehet nyélbe ütni egy városnézést.
- Kezdjük ott, hogy nekem nem igazán volt kedven részt venni rajta.
- Mert attól mi lesz jobb, ha a hotelszobában kuksolunk és egész nap bambán nézzük a másikat? - teszem csípőre a kezem.
- Elveted a sulykot. - mér végig.
- Akkor menjünk vissza és nézzük át újra a konferencia programjait. - dugom zsebre kezeimet sértődötten. - Én már igazán nem tudok mit kitalálni, ami magát is szórakoztatná. Szokott egyáltalán?
- Mit?
- Szórakozni?
Elgondolkodik, aztán lassan bólint. Kétkedve fürkészem arcát.
- Ez nem volt valami meggyőző.
Vállat von és elindulunk. Nem tudom, merre, vagy miért. Én csak követem őt szótlanul. Hátha talál magának valami szórakoztatót. Talán egy fél órája bandukolunk egymás mellett némán, mikor megáll és körülnéz. Megállok én is. Hangulatos lakónegyedbe értünk. Csendes házakkal, díszes erkélyekkel. A nap is lemenőben van már.
- Van valami terved is errefelé? - pillant rám.
- Én csak magát követtem. - nézek rá csodálkozva.
- Azt akarod mondani, hogy céltalanul lődörgünk? - ráncolja össze szemöldökét.
- Ne-nem az én hibám! - emelem magam elé kezeimet védekezően. - Maga mondta a programjaimra, hogy unalmasak. A-azt hittem, keres magának valami érdekeset. - hebegem.
Szinte hallom, ahogy elszámol magában tízig, aztán felsóhajt. Eltévedtünk?
- Menjünk vissza.
Elindul arrafelé, ahonnan jöttünk, én viszont továbbra is tétován ácsorgok. Visszafordul, várakozóan néz rám.
- Figyelte egyáltalán, hogy merre jöttünk, vagy eltévedtünk?
Tekintete elkomorodik, de nem szól semmit, csupán int, hogy kövessem. Ismét néma csendben rójuk a csendes, kihalt utcákat. Egy lélek sem jár erre. Sem személyautó, sem taxi. Végül nagy sokára kikeveredünk egy forgalmasabb utcába és Mr. Ramirez leint egy taxit. Beszállunk és én bemondom a címet. A férfi bólint és már indul is tovább.
- Ez nem a hotel címe. - néz rám gyanakodva főnököm.
- Nem. - értek vele egyet. - Ez azé az étteremé, amit korábban említettem. Most már biztos, hogy maga is éhes. És az étteremtől se perc alatt visszatalálunk a hotelhez. Ígérem, nem fogunk eltévedni. - mosolygok rá biztatóan.


Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 12. 26. 19:38:49


linka2016. 12. 26. 14:33:51#34880
Karakter: Thomas Ramirez
Megjegyzés: Titkárok gyöngyének


 Gyönyörű naivság, félő ártatlanság, szertelen jókedv s ok nélküli optimizmus. 
Ő minden, mit korábban lenéztem, elítéltem, megvetettem. Ő minden, ami én nem vagyok, sohasem voltam, s nem is leszek. És most? Nekem dolgozik, mellettem ragyog nap, mint nap, hibákra halmozza hibáit, mégsem adom útját. Más az ő helyében már repült volna régen, őt mégis megtartom. 
Nem adom jelét, hogy zavarna jelenléte. Nem is amiatt küldtem őt ki, mert szégyellném netalántán tulajdon meztelenségem. Sokkal inkább vagyok tekintettel rá. 
- Óh, te jó ég! Én annyira... vagyis már itt sem vagyok...
Bőre kipirult a fullasztó melegtől, a forró párától, mi elködösítette a tükrök ragyogását is. A vörös foltok nyakának ívére folytak, szegycsontja völgyébe, s lángba borították orcáit, füleinek hegyét is. 
Elfordul és a kilincsre mar, szorongatja azt, kitárja az ajtót szélesre, aztán megcsúszva belekapaszkodik az ajtófélfába, majd kisurran. Hitetlenül ingatom a fejem.
Mikor az álláshirdetésen megláttam, nem volt más számomra, mint egy rakat szerencsétlenség, evolúciós zsákutca, mégis kiharcolta magának, hogy végül ő győzedelmeskedjen. Kiérdemelte, hogy magam mellé vegyem, ám a jóindulatomat azóta már számtalanszor eljátszotta, s, hogy mi végett van most is mellettem, arra én magam se tudnék okot adni. 
Talán kíváncsiság, tudni akarom meddig bírja még. Tudni akarom, mikor mondja azt, hogy elég, s kéri számon maradásának okát rajtam.

-”-”-”-

Hallgatom a hangját, lágy, dallamos szavak. Tökéletes szókincs, selymes lágyság minden mondatban, figyelem az ajkait, félszeg mosolykáit, oda nem illő grimaszait, s azt, ahogy orrát felhúzva bosszúságának adja jelét. Gesztikulálásaiban van valami hevesség, s mégis finom mozdulatokkal kavarja fel maga körül a levegőt. Úgy magyaráz, olyan elszántsággal, olyan lelkesedéssel, mintha csak egy gyermeknek adná elő vágyott jövőképeit. Mintha én magam volnék a csemete, az, ki áhítattal csüng minden szaván.
Sorra veszi a helyi látványosságokat, prospektusokat emleget, mikhez nekem is volt szerencsém korábban, majd felhívja figyelmem az ínyenc ételkülönlegességekre és az apró kincseket áruló boltocskákat. Őszintén? Meg nem fordult a fejemben, hogy vegyek bármit is gyermekeimnek ajándékba. Sosem tettem, mégsem kérték rajtam számon. Egyszerűen elfogadták és beletörődtek. 
Magam sem értem, miért a városnézés átrágásával kezdte a szájjártatást, s miért csak azután jött a munka, fogalmam sincs, miért hallgatom őt közbeszólás nélkül, mégis megteszem. 
Néma maradok, míg teletöltök egy poharat narancslével. 
Lassan lyukat beszél a hasamba, nem zavar, hogy a feladatát végzi, tegye, elvégre emiatt van, erre tartom, de időnként szüneteltetheti is a beszélőkéjét. A félig kiüresedett dobozt a helyére rakom, a poharat pedig a kezébe adom. 
- Tedd magad takarékra mára. 
- Mi? - pislog fel értetlenül, fejemmel az óra felé biccentek. Későre jár már. - Te jó ég! Nem rendeltem meg a vacsorát! - pattan fel ültéből sebesen.
Kétségbeejtő, ahogy kezében megborul a pohár, mégsem önti rám a benne lévő ragacsos levet, csupán a kézfejére szökik ki néhány merész csepp. 
- Majd én rendelek – felelem lenézve rá. - A mai nap után még a végén olyasmit rendelnél, amire allergiás vagyok. 
- Allergiás valamire, uram?
Hihetetlen milyen fesztelenül váltogatja pillanatról pillanatra a tegezést, s magázást. Mintha észre sem venné, mikor vedli le burkát, s vált át teljesen közvetlenbe.
- Semmire – válaszolom. - De, ha rád van bízva, biztosan találsz valamit, amiről kiderül, hogy allergiás vagyok rá.
Elnézést kér újra, majd emlék tódul elméjébe, s inkább a bocsánatomért esedezik. Nem egyszer a szájába rágtam már, hogy az én elnézésemet ugyan ne kérje, most sincs rá szükség. Nem tett semmi rendkívülit, semmi olyat, amit ne vártam volna. Ételt rendelni pedig nem megerőltető, nincs benne olyan, amit ne tudnék egymagam is elintézni. Nem adok le különleges óhajokat, egyszerű menüt kérek, majd a telefont visszateszem a helyére, majd az étkező felé veszem utam. 
Matthew teljesen leblokkolva ott ragad a szoba közepén, közel a kanapéhoz, s távol az ágytól, elárvultan, elveszett ajakbiggyesztések közepette. Pohara vészesen jobbra billen, megközelítőleg még egy picikét dönt rajta, és a zokniján végzi az egész.
- Matthew – szólítom meg. 
- Igen? - fordul felém. 
- Ha ilyen ferdén tartod a poharat, ki fogod borítani. Vagy tedd le, vagy idd meg. 
- Bocsánat. - Kiissza a poharát. 
Öblít a mosogatóban, míg én a halk, ám annál határozottabb koppintásokra reagálva elmegyek ajtót nyitni. Párolt rizs, zöldségkörettel, és frissnek kinéző hússal. Bizonyára valóban az, elvégre van ára az itt eltöltött éjszakáknak, és maga a hotelhez tartozó étterem is kiemelkedően fényűző. A fiatal suhanc, aki az ételt hozta, nem egy szívderítő figura, ám az elhanyagolhatóak körébe se tudnám sorolni. Mindenképp érdekes, s legalább ennyire unalmas is, ahogy ismeretség nélkül elkezd messzemenő következtetéseket levonni, ahogy megpillantja titkáromat. Mégsem avatom be a valóságba, hagyom, hadd gondoljon azt, amit csak akar kettőnkről. 
- Minden megfelel? Óhajt még valamit?
- Teljesen, ennyi elég lesz, köszönjük – biccentem. 
Szemöldökét összevonja, majd felkapja fejét arra a halk, nyekergő kis köszönésre, mit titkárom ad ki magából, aztán sarkon fordulva távozik. 
Látom, hogy valami zavarja, sejtem, mi az, mégsem kérdezek rá. Hagyom, hadd segítsen, csöndesen terít, majd ül velem asztalhoz. Nem fecseg, nem lelkesül indokolatlanul mindenért, egyszerűen van. Némasággal, szorongással, teljes kilátástalansággal mered maga elé, mintha innentől kezdve csak lejtőt tartogatna számára az élet. 
- Nem ízlik?
- De – túrja át újra az ételt. 
Nem volt valami meggyőző. Felsóhajtok. Néma gyereknek anyja sem, nemhogy a főnöke!
Vacsoránk végeztével elpakol, elmosogat, pedig arra aztán igazán semmi szükség. Vannak itt alkalmazottak, akik elintézik helyettünk az e fajta apróságokat, mégsem szólok rá. Még burkoltan sem, mert már égett eleget a mai napon az én közreműködésem nélkül is. 
Míg ő lefoglalja magát, én telefonommal vonulok félre, s tárcsázom fiamat. 
- Sokáig tartott – szól bele lágyan, szórakozott incselkedéssel. - Nem is meséltél róla. 
- Neked is szia, egyetlen kicsi fiam – üdvözlöm szenvtelenül. 
- Faszt az egyetlen, de oké, érthető, a helyedben én is letagadnám a többit. 
- Mért kerestél? 
- Epekedve vártuk, hogy ránk csörögj – sziszegi lehalkítva a hangját. - Amúgy nagy forma vagy, elhitetted velünk a málnás tusolózselével, a habszivacsokkal és na, mi is annak a neve? Amit a vízbe dobsz, aztán van magának, tudod, mire értem? 
- Pezsgőbomba – segítem ki rezignáltan. Vannak sejtéseim, mire tervez kilyukadni. 
- Azt hittem beújítasz valami macát, aki hepciáskodhat fölöttünk, mondván, ő anyu kettő. 
- Pihenj le, fáradt lehetsz – mosolyodom el lassan.
- Legyen, most az egyszer lógni hagyom a témát, de ne számíts arra, hogy megúszod. Ki foglak én faggatni, csak győzd kivárni. 
Szemmel követem, ahogy Matthew tusolni vonul, majd bontom a vonalat. Míg ő elvan, én átrendezem a szobát, és megágyazok magamnak a kanapén, nem lesz bajom, ha ott alszok. Leoltom a villanyokat, és elheveredem, magamra húzom a takarót és lehunyom a szemeimet. 
Léptei felvernek, hamvában hal reményem, hogy egyből az ágyhoz megy majd. Halk osonása grimaszra húzza számat. Fejemet kósza tenyér  érinti, hajamba túr, megtapogatja koponyám és valahol itt unom el az egészet.
- Mit akarsz?
- Én..- elakad, lázasan töri az agyát, mit is mondhatna, aztán folytatja: - Én akartam a kanapén aludni. 
- Nem vagy már kölyök. Ott az ágy.
- Az nekem túl nagy – suttogja vissza. - Különben is hogy nézne már ki, hogy a főnököm alszik a kanapén?
- Csak nem a kis feleséged hiányozna, ha az ágyba aludnál?
- Nekem... - felsóhajt. - Nincs feleségem. 
- Nincs? - lepődöm meg, elvégre gyűrű az történetesen van. 
- Menyasszonyom volt, de elhagyott. 
Szomorú, mégsem tudok mit kezdeni az információval. 
- Főnök?
- Mondjad.
- Alhatok a kanapén? 
- Ketten nem férünk el rajta – dünnyögöm. 
- De...
- Ha tiltakozol sem fogsz a kanapén aludni – jegyzem meg fáradtan. 
- De! - Idegesen toppant egyet a padlón, toporog, mint egy ötéves, akitől elvették a nyalókáját. 
- Matt – ülök fel, fél kezemmel hajamba túrok, kisimítom homlokomból a tincseim. - Fogd magad és indíts az ágyba. 
- Nem! - dacoskodik.
- Gyönyörűm, ez nem egy kérés volt. Nem eldöntendő kérdés, amire választ is vártam. 
- De maga a főnök!
- Éppen ezért ideje lenne befogni a szádat és tenni, amire kérlek. Na mozgás! Ne mondjam el még egyszer. 
Tárgyalni naphosszat? Üzletet kötni? Befektetőket keresni? Semmiség, zsigerből jön. De az, hogy szófogadásra bírjam a saját beosztottamat? Na, az már bezzeg kifog rajtam. Kész röhej. 
Az, hogy végül engedek neki, semmit nem jelent, mert nem hagyom érvényesülni az ő akaratát sem. Hallgatag szigorral várom meg, míg elhelyezkedik az ágy egyik felében, s figyelemmel kíséri, hogy elfoglaljam helyemet én a másik oldalon. 
- És most? - suttogja. Két kezét maga mellé igazítja a paplan tetején. Mint egy jól nevelt kisfiú. Megcsóválom a fejem. 
- Aludj.
- Jó éjszakát, Főnök!
- Maradj csendben – fedem meg halkan, felém fordul, kerek szemekkel pislog, amin felszusszanok. - Szép álmokat, Matthew!

-”-”-”-

Nyüzsgő tömeg körülöttünk, kósza hangfoszlányok, beszélgetések neszei, és örömteli kacajok, öblös nevetések. Türelmetlen sofőrök tenyerelnek rá nem mesze a dudákra, s, hogy mi mit teszünk? Semmit. Tulajdonképpen már jó tíz perce egy helyben tespedünk. Jó, persze várakozással nincs semmi baj, az élet elkerülhetetlen része, de közel sem tartom olyan fontosnak, hogy ennyit álljunk sorban csak azért, hogy gazdagodjunk két pálcikával amire szirupos masszába mártott alma van tűzve.
- Mehetnénk már – nézek körül. 
Néhány szem felénk fordul, kutatva méreget. 
- Várj még egy kicsit – pisszeg le. 
- Te most letegeztél engem? – vonom fel fel szemöldökömet.
- Jajj – sikkant fel szája elé kapva mindkét tenyerét, elvörösödik, elszégyelli magát. - Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Nem akartam szemtelen lenni, ne haragudjon, uram! 
- Menjünk már! - morgom türelmemet vesztve. 
- Még egy kicsit.. - könyörögve néz fel, összeszorítom állkapcsomat, és biccentek. 
Megvárom, míg sorra kerül, aztán fizet. Átadja az egyiket, ő maga pedig bősz nyalakodásba kezd. Azt hiszem tikkel az egyik szemem, így lehunyom pár másodpercre. Mikor elindultunk, valami olyasmit emlegetett, hogy ételkülönlegességeket kóstolunk, ígéretét adta arra, hogy ízleni fog majd nekem is. Nos, tévedett. 
- Mért nem kóstolja meg? - vigyorodik el, aztán nagy falatot harap. Neki láthatóan ízlik. 
- Utálom az ilyen vackokat. Ha édesre van gusztusom, elnyalogatok egy kiló cukrot – horkantok fel. - Egyetlen szerencséd, hogy indulás előtt ebédeltünk. Azt megetted, megkapod ezt is. 
Biccent, láthatóan nem szegtem kedvét, ma szokatlan..Hogy is mondjam, lelkesedéssel kelt. Az, hogy sötét tincsei nyakam vonalát cirókálták, nem rengette meg alapjaiban a lelkivilágomat, még azon sem hoztam össze a szemöldökeim, hogy zsibbadt a bal oldalam, feje a karomon, keze pedig teljes hosszban mellkasomon. Az is csak hangyányit okozott problémát, hogy lábát combomon vetette át, és valljuk be őszintén, a kölyök hozzám bújt, és szorongatott, mint egy plüssmacit. 
Pálcikáját a szemetesbe dobja, és átveszi tőlem az enyémet. Beleharap, apró, rózsaszín nyelve végigszalad ajkainak belső peremén. Karom után kap, és félrehúz, érdeklődve figyelem, ahogy belép egy apró üzletbe. Van ott minden, színes, feliratos pólók, ostoba figurák szobrokból kifaragva, ékszerek – gyűrűk és nyakláncok -, és jókora halom kacat, aminek semmi haszna.
- Mit szeretnél venni?
- Én semmit – kuncog fel. 
- Jó, akkor minek is jöttük be?
Kedves arcú öregúr lép felénk, feslett ronggyal törli át asztalának üvegfedelét, aztán köszöntve ránk mosolyog. 
- Szép ez a nap, nem igaz? Adhatok valamit az uraknak?
- Egyenlőre csak nézelődünk – mosolyodom el felszínesen. 
Biccentve hagyja ránk. Visszafordul csecsebecséihez és azokat rakosgatja, rendezgeti. 
- Itt vehet szuveníreket – lép el mellettem, hogy szemügyre vegye az egyik polcot. Hm, pajzán kis játékok. Dobókockáktól kezdve a harangokig van minden. Még egyfajta fából faragott mérőeszköz is, amiben bizonyos nagyságú körök vannak elhelyezve. Hát ez igazán eredeti. 
- Fogalmam sincs, mit vigyek nekik haza – túrok félszegen a hajamba. 
Felém fordul, szelíd mosollyal, odaadó segítőkészséggel. 
- Minek örülnének?
- Nem tudom – vonok vállat. 
- Meséljen akkor róluk. Segítek. Milyenek? Miket szeretnek?
Elbizonytalanodom, mert, hogy őszinte legyek vele és önmagammal, fogalmam sincs. Életem nagyját átrohantam, alig tartózkodtam otthon, talán csak akkor, mikor még kicsik voltak. Aztán ahogy nőttek, úgy megtanultak függetlenné válni. Már nem szorultak rá az atyai szigorra, és nem vágytak társaságra sem, hiszen megvolt mindenük. 
- Maga szerint mik azok, amik megtetszenének nekik? 
- Nem tudom – vonok vállat. 
- Csak mondjon valamit, bökjön rá valamelyikre. 
- Ötletem sincs – fordulok felé. - Nézd, lehet most borzalmas embernek tartasz. Még rosszabb apának, akkor sem fogok tudni mit kezdeni ezzel az egésszel. Életem során volt nem egy hibám nekem is, aminek zömét a fiúk szenvedték el. Egyedül nőttek fel gyakorlatilag, mert én bent éjszakáztam nem egyszer az irodámban. 
- Csak lehetőséget teremtett nekik egy jobb életre – pislog rám. - Nincs ebben semmi rossz. Azt tette, amit mások is tettek volna. 
- Nem, Matt – nevetem el magam röviden. - Nem miattuk tettem, hanem önzésből. Magamat akartam bebiztosítani, magamnak akartam olyan életet, amiről gyerekként ábrándoztam. És az, hogy a kölykeim helyett a munkát helyeztem előtérben, vegytiszta megfutamodás volt részemről. Rettegtem és próbáltam elkerülni azt, hogy életek függjenek tőlem. Tartottam a felelősségtől, amit két gyerek adni tudott. 
- Válasszon valamit, Uram – kér szelíden. - Nem az a lényeg, hogy mit vesz, sosem az a fontos, hanem maga a szándék. A szeretet és az, hogy gondolt rájuk. 


LastBreath2016. 12. 25. 23:56:04#34878
Karakter: Matthew Haynes
Megjegyzés: Apucinak


 Neked is mégegyszer! <3 :D

Nyakkendőjét meglazítva kel fel lassan a fotelből. Leveszi magáról és a támlára fekteti.

- Elmegyek zuhanyozni, bárki keres...

- Nem vagy itt, vagy nem érsz rá – felelem.

Biccent, majd elindul a fürdő felé. Útközben megválik öltönyétől, és mikor belép az ajtón, már ingét gombolgatja.

Fellapozom az asztalra szórt prospektusokat és brosúrákat, keresve a legjobb, legajánlottabb látnivalókat a környéken. Mivel Mr. Ramirez nem olyan fajta figura, hogy magától nekiálljon várost nézni, így ezt a programot is nekem kell összeállítanom. A holnapi nap erre tökéletesen megfelel, hiszen majd csak csütörtökön kezdődik a konferencia.

Megszólal a telefon. Nem az enyém, hanem főnökömé. A kijelzőn, a telefonszám fölött a következő áll: Fiam 1. Meglepődöm, s ha Mr. Ramirez itt volna, még firtatnám is a dolgot, de nincs itt. Gyorsan felkapom a telefont és felveszem.

- Haló? - szólok bele bátortalanul, mert azonnal megbántam, hogy csak így, engedély nélkül felvettem a főnököm telefonját.

- Te meg ki vagy? - érdeklődik a vonal túlsó felén Mr. Ramirez egyik fia, hangja teljesen szenvtelen és ugyanúgy cseng, mint az apjáé, csak fiatalabb kiadásban.

- Matthew Haynes. - mutatkozom be.

- Szokatlan apától, hogy pasasokat szed fel. Merre van az öreg?

- Mi nem! Ő nem! Én a titkára vagyok! - habogok meglepődve. Miért vont le ilyen következtetéseket?

- Jól van, ne majrézz. Hol van?

- Zuhanyzik. - válaszolom még mindig elképedve.

- Mondd meg neki, hogy kerestem.

- J-jó.

- És jó szórakozást nyuszifül. - kuncog fel, majd bontja a vonalat.

Elképedve bámulok az elsötétült kijelzőre. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Hogy feltételezhet ilyet? Miért van ilyen véleménnyel a saját fia Mr. Ramirezről? Felpattanok és a fürdő felé indulok. Jó lenne, ha főnököm tudná, hogy a fia kereste.

- Főnök!!! - szólalok meg pár lépésre az ajtótól. - Főnök! - ismétlem meg magam, mikor nem érkezik felelet.

Berontok a helységbe, de azonnal tudatosul bennem, hogy mekkora baklövést követtem el. Hátam a zárt ajtónak simul és földbe gyökerezett lábakkal meredek a zuhany alatt álló férfire, aki csak hanyagul pillant rám a válla fölött. Érzem, ahogy elönti arcomat a forróság. Egy tapintatlan, szemérmetlen senkiházi vagyok. Ha másért nem, ezért tuti ki fog rúgni. Úristen, mit tettem?

- Én – szólalok meg, de hangomat nem találom. -, nem akartam – bizonygatom kétségbeesetten.
- Mintha említettem volna, minek jövök be – figyelmeztet higgadtan.

Tétova lépést teszek felé, és ajkaimat harapdálva szorongatom kezeimben a telefont. Mentenem kellene a helyzetet. Valamit mondanom kéne, de sürgősen!

Felvonja szemöldökét, aztán int, hogy megszólalhatok és belőlem elkezd dőlni a szó. Oda sem figyelek arra, miket hordok össze. Ez egyszerűen túl sok nekem. A hibáim száma egyenesen arányos azzal, hogy mennyire zavarban vagyok az előttem állótól.

- Uram, magára rontottam, anélkül, hogy kopogtam volna, vagy megkérdem, hogy szabad-e egyáltalán, és ezt szörnyen röstellem. Ne haragudjon, többet nem fordul elő, és...Jézusom, maga meztelen! - lehunyom a szemeimet, mintha csak egy rossz álmot látnék. - Csak emiatt vagyok zavarban, na meg felvettem a telefonját, azt is sajnálom. Azért se haragudjon rám, bocsánat!

- Matthew – hangja olyan különös kedvességgel cseng, mintha nem is ő szólt volna hozzám.

Ránézek, de aztán meggondolom magam. A csempe és a járólap is ezerszer érdekesebb, mint a meztelen főnököm.

- Igen?

- Nem kérdeztem, mibe pirultál bele. Nem tagadom, voltak sejtéseim, szóval nem szorultam a vérszegény magyarázatodra. 

- Akkor nem értem. - rázom meg a fejem - Mit parancsol, Uram? 

- Ki hívott, miért keresett? - kérdezi, magát cseppet sem zavartatva mosakodik tovább.

Ez az egész abszurd helyzet csak még zavartabbá tesz. Normális ember legalább törölközőt kapna magára, vagy nem is tudom! De nyilván Mr. Ramirez azok közé tartozik, akinek káposztalé folyik az ereiben vér helyett. Csak ez magyarázná meg a higgadtságát.

- A fia...

- Melyik? 

- Nem mutatkozott be – suttogom elhűlten.

- Mit akart, Leslie?

- Megérdeklődte, ön merre van, én ki vagyok, aztán... Uram, az ön fia bizonyára téves következtetéseket vonhatott le, ami kizárólagosan is csak az én hibám. - szabadkozom.

- Érdekel, hidd el, de most visszafogom magam és mégse kérdezek rá. Még valami?

- Nincs – rázom meg a fejem.

- Ez esetben – a mondatot félbe hagyja, hogy az ajtóra pillantson mögöttem.

Értetlenül nézek rá, majd leesik a dolog és újból elszégyellve magam a kilincsért nyúlok. Majd észreveszem a markomban szorongatott telefont. Visszafordulok Mr. Ramirez felé és tétován nyújtom neki a készüléket.

- Elárulod, mégis mit kezdjek vele? 

- Azt hittem szüksége van rá, Uram. - vallom be őszintén.

- Nem vízálló.

- Ezt most nagyon elszúrtam, igaz? - kérdezem félve.

- Minden pontját elcseszted, Matthew, de Istenesen – biccent, igazat adva nekem. - Mindezek mellett viszont fogadd gratulációmat, mert az ordító marhaságaid mellett egész emberesen helytálltál, és csak egyszer remegtek meg a térdeid, és váltál holt-sápadttá. Továbbá, szeretném ezúton is felhívni a figyelmed, hogy bár titkárom vagy, és nemrég gazdagodtál egyfajta dicsérettel tőlem, mégsem örülök annak, ha a magánjellegű hívásaimat is te kezeled. Szóval megkérhetlek, hogy?

- Persze! - vágom rá azonnal, végig sem hallgatva kérdését.

- Igen? - hökken meg.

- Hát hogyne – bólintok rá. 

Síri csend. Kínos, kényelmetlen, fullasztó, zavaró, mély néma csend.

- Milyen szép ez a tükör. - szólalok meg kényszeredetten.

- Matthew – sóhajt fel.

Érdeklődve fordulok felé.

- Tűnés kifelé – mosolyodik el.

- Óh, te jó ég! Én annyira... vagyis már itt sem vagyok... - hebegem.

Hátraarcot vágok és megharcolok a kilinccsel, igyekezve, hogy a telefon, a Főnök telefonja ki ne essen a kezemből. Mikor végre sikerül kinyitnom az ajtót, megcsúszik a lábam, de kivételesen nem veszítem el az egyensúlyom és el tudom hagyni a fürdőszobát.

***

A délután további része kínosan telik. Legalábbis az én részemről. Mr. Ramirez nem adja jelét, hogy bármennyire is megviselte volna a korábbi konfrontáció. Leülünk és átbeszéljük a legfontosabbakat. Én magyarázok, ő hallgat és lassacskán végtelen nyugalma átragad rám is. Így végül is képes vagyok összeszedetten vázolni előtte a következő napok eseményeit. Hogy holnap merre lenne célszerű elindulni, miket kéne megnézni, hogy tud a fiainak szuveníreket vásárolni, hol készítik a legjobb helyi különlegességeket, és így tovább. Ez után kerül napirendi pontra, hogy a konferencián az állófogadást követően mely termekben, milyen előadások kerülnek megtartásra és melyekre lenne legcélszerűbb beülni. Az ebédet követően pedig interaktív autós bemutatók vannak terítéken, ahol a résztvevő cégek új modelljeit próbálhatják ki az érdeklődők. Felvázolom Mr. Ramirez előtt, hogy szerintem kikkel kéne megfontolnia esetleges üzleti megbeszéléseket, s hogy milyen szponzorokra és támogatókra számíthat.

Ő nem is beszél, nem kérdez sokat. Többnyire csak engem hallgat. Mikor azonban a pénteki programokba akarok belekezdeni, a kezembe nyom egy pohár narancslevet.

- Tedd magad takarékra mára.

- Mi? - pislogok fel rá értetlenül, ő pedig fejével a faliórára biccent. Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő. - Te jó ég! Nem rendeltem meg a vacsorát! - pattanok fel.

A pohár tartalma majdnem kilöttyen, de még idejében hőkölök hátra, hogy ne Mr. Ramirez ruháján kössön kis a ragacsos gyümölcslé. Nagy szerencsémre azonban csak pár aprócska csepp szabadul ki a pohárból, nem számottevő kárt okozva ezzel kézfejemnek.

- Majd én rendelek. - pillant végig rajtam lesajnálóan. - A mai nap után még a végén olyasmit rendelnél, amire allergiás vagyok.

- Allergiás valamire, uram? - kérdezem érdeklődve, csak hogy tudjam, miféle ételeket kéne elkerülnöm a jövőben.

- Semmire. - feleli. - De, ha rád van bízva, biztosan találsz valamit, amiről kiderül, hogy allergiás vagyok rá.

Szabadkozásomat meg sem várva kapja fel a szobatelefont és tárcsázza az éttermet. Két lábon járó katasztrófának könyvelt el, ebben biztos vagyok. A mai nap után pedig végleg megáshatom a saját síromat. Leteszi a telefont és az apró étkező felé ballag.

Én csak állok a kanapé előtt és bámulom a kezemben tartott narancslevet. Nem bírom jól a stresszt, vagy a nyomást. Egyszerűen nem megy ez nekem. Még hogy az irodai munka nyugis, kényelmes, kellemes! Minél jobban igyekszem helyrehozni a baklövéseimet, annál több hibát követek el. Emily is ezért hagyott el. Csapnivaló munkatárs vagyok, csapnivaló vőlegény vagyok, és úgy nagy általánosságban teljesen életképtelen.

- Matthew. - szólal meg főnököm, kizökkentve letargiámból.

- Igen? - fordulok felé elbizonytalanodva.

- Ha ilyen ferdén tartod a poharat, ki fogod borítani. Vagy tedd le, vagy idd meg.

- Bocsánat. - motyogom orrom alatt és egy szuszra megiszom a narancslevet.

A konyhapult felé lépek és elöblítem a poharat. Rövidesen megszólal az ütemes kopogtatás az ajtón, és a tompa hang, miszerint megérkezett a szobaszerviz. Mr. Ramirez nyit ajtót és engedi be rajta a fickót, aki bájosan cseverészik főnökömmel, míg meg nem lát engem. Kényszeredett mosollyal üdvözlöm, és a fickó olyan gyorsan távozik, ahogy jött. Ez is azért van, mert nem vagyok képes odafigyelni arra, amit csinálok! Ha csak egy kicsit is jobban tudnék koncentrálni, most nem néznének minket nászutasoknak!

Gondolataimba merülve segítek megteríteni, majd asztalhoz ülünk és szó nélkül látunk hozzá a vacsorának. Valahogy nem tudom rávenni magam, hogy semmiségekről fecsegjek, ahogy szoktam. Az esélyeimet latolgatom, hogy vajon mennyi ideig leszek munkanélküli, mire találok egy balfácánt, aki hajlandó lesz alkalmazni. Ráadásul ezen az egészen az sem segít, hogy ahányszor Mr. Ramirezre pillantok, meztelenül látom magam előtt. De ez is az én hibám!

- Nem ízlik?

- De. - turkálom meg villámmal a köretet lesütött szemekkel.

Lemondóan felsóhajt és rám hagyja a dolgot.

Vacsora után mindent magamra vállalok. A pakolást, a mosogatást. Mindent. Addig Mr. Ramirez is felhívhatja a fiát. Még javában telefonál, mikor én a fürdő felé veszem az irányt. Ideje végre nekem is elgondolkodnom az életemen és lemosni magamról az út porát.

A forró víz felfrissít, megnyugtat. Elálmosodom és már nem foglalkoztat az, hogy mi vár majd, ha hazaérek. Jelenleg az foglalkoztat, hogy minél előbb ágyban legyek. Elzárom a csapot, megtörölközöm és egy alsónadrágot, meg egy szabadidőnadrágot magamra véve kitotyogok a nappaliba.

Mindenhol sötétség honol. Lassan araszolva haladok, karjaimat magam elé nyújtva tapogatózom a sötétben. Végül megtalálom a kanapé támláját. Óvatosan megkerülöm, ám a karfa környékén valami oda nem illőbe siklanak ujjaim. Haj. Mr. Ramirez haja! Mocorgásra leszek figyelmes, majd egy halk, de annál számonkérőbb hangra.

- Mit akarsz?

- Én... - elgondolkodom, mit is mondhatnék, de semmi nem hangzana valami jól. - Én akartam a kanapén aludni.

- Nem vagy már kölyök. Ott az ágy.

- Az nekem túl nagy. - mondom halkan. - Különben is hogy nézne már ki, hogy a főnököm alszik a kanapén?

- Csak nem a kis feleséged hiányozna, ha az ágyban aludnál? - kérdezi, hangjában enyhe gúnnyal.

- Nekem... - felsóhajtok. - Nincs feleségem.

- Nincs? - kérdez meglepetten.

- Menyasszonyom volt, de elhagyott.

Csend telepszik ránk. Hulla fáradt vagyok és ebből kifolyólag türelmetlen.

- Főnök?

- Mondjad.

- Alhatok a kanapén?

- Ketten nem férünk el rajta.


linka2016. 12. 25. 20:51:34#34875
Karakter: Thomas Ramirez
Megjegyzés: Titkárok gyöngyének


Boldog Karácsonyt! <3 :3

 Nincs vész. 
Nem származott volna veszteségem abból, ha kimaradok a megbeszélésből, mert csak vendégként leszek jelen. Nem adott volna okot arra, hogy pánikként éljem meg, ugyanakkor nem akarom, hogy hátrányom származzon a tudatlanságból. Tagadhatatlan, hogy vannak negatívumai is az üzleti életnek, ez is egyike a sokból. Nem tagadom, hogy már eddig is szereztem magamnak nem egy ellenséget, ostobaság lenne azzal áltatnom magam, hogy az eddig megtett útban minden lépésem jogilag tiszta volt. Ész és ravaszság, megfelelő emberek, s befektetőt kellenek ahhoz, hogy valaki felkapaszkodjon a csúcsra. Na meg persze szakértelem és profizmus, némi olvatag bájolgás és hízelgés. Másokkal ellentétben viszont nekem nem az a legfőbb célom, hogy bárkit átgázolva romba döntsem mások életét. Mert én támogatom az alkalmazottaimat, és munkahelyet teremtek nekik, segítem azon kisebb cégek talpon maradását, mik a cég részét képezik. 
Figyelem, hogy bőröndjének kipakolása után körbejárja a szobát, a fürdőt és a konyhát. Ő foglalta a szobánkat, ő választotta a hotelt magát, és most mégis meglepődik. Lenyűgözötten jár körbe minden, megtapogatja a bútorokat, a fal tapétáját. Nesze nekem, kölyköt nevelhetek még itt is, adott hozzá minden. 
Laptopját magához véve a kávézóasztalhoz telepszik. A gyűrűjét figyeli, apró karika, arany, dísztelen, neki mégis jelentőséggel bír. Felsóhajt, mikor magam is az asztal köré gyűlök. Duettben úgysem laptopoztam még. 
- Ma délutánra tervezett valamit? 
- Nem. 
Ajánlom neki is, hogy ne táblázza be a napjaimat ittlétünk alatt. 
- Én is így gondoltam – bólint rá, kevés tart vissza attól, hogy újabb ráncok szülessenek arcom vonalán. - Akarom mondani, jó volna, ha egyeztetnénk a következő napok programjainak ütemezését és a mai napot arra használnánk, hogy szellemileg összeszedjük magunkat. - Gyorsan pörögnek a szavai, alig értem, miről rizsázik. 
Félve pislog rám fel, mintha tartana attól, hogy leszidom. Nem teszem szóvá meggondolatlanságát, bár részben talán az én hibám is, hogy ennyi mindent megenged magának velem szemben. Lassan ideje lesz megleckéztetnem, mert a végén még túlzottan elengedi magát a közelemben. Azt pedig nem akarjuk. 
- Az első konferencia csütörtökön kezdődik a Chevrolet vezetőségének a főépületében. A nyugati szárny harmadik emeletén, a B jelölésű konferenciateremben – pillant rám újra, biccentek. - Nyolc órára vagyunk hivatalosan, de én úgy gondolom, hogy jó volna már egy órával korábban megérkezni. Az épület innen nincs messze, taxival könnyen odajuthatunk...
- Egy órával korábban? 
- Igen – bólogat. - Ha valóban kellemetlen helyzetbe akarják hozni, én kinézném belőlük, hogy korábban kezdik el a konferenciát, illetve azt is, hogy nem abban az épületrészben tartják majd meg. 
- Ha nem ismerném őket, azt mondanám, paranoiás vagy – jegyzem meg. 
- Halálosan komolyan beszélek, uram. - Finom kis ráncokba futnak szemöldökei. - Rákerestem a hivatalos információkra és szó sincs bennük a nyugati szárnyról – fordítja felém a laptopját. 
Saját gépemet lezárva félretolom, majd átülök mellé.
- Ülj arrébb. 
Eleget tesz kérésemnek, arrébb csusszan, aztán újra felém fordítja laptopját.
- Ez az, amit mi kaptunk – vált képet. - És ez az, ami hivatalos forrásokból származik – kattint egy másikra.
Elkomorulok, mert tagadhatatlan van logika abban, amit mondd. Még, hogy nem veszem semmi hasznát. Ha nincs ő, akkor jól lebőgtem volna, mert bánom, és röstellem, de eszembe nem jutott volna, hogy erre is odafigyeljek. Hogy ilyen módon is kiszúrhatnak velem. 
- És még te kérdezted, hogy miért hozlak magammal – morgom felkelve mellőle, ujjaimat futtában sűrű tincsei közé fúrom, és összeborzolom a haját. 
Szemei elkerekednek, meglepettsége kézzelfogható, egyértelmű. Kezeivel igyekszik visszarendezni  jól fésült állapotba a haját, majd elvörösödve felbambul rám. 
- Ez egy dicséret volt? 
- Ki tudja? - vonok vállat. 
Visszaülök a fotelbe, de a laptopomat már nem nyitom fel újra. Nincs rá szükségem. 
- Ez egy dicséret volt! - vigyorodik el. 
Ráhagyom, helyette kilazítom nyakkendőmet, majd levéve a kanapé támlájára dobom. 
- Elmegyek zuhanyozni, bárki keres...
- Nem vagy itt vagy nem érsz rá – veszi át tőlem a szót. 
Biccentek. Lefejtem magamról az öltönyömet, majd ingem gombolgatásába kezdek, míg beérve magamra rázom az ajtót. Kulcs az nincs, amin csak első körben lepődöm meg, majd fura kis fintorral annyiba hagyom. Minek is lenne zárható ajtaja a fürdőnek? Elvégre ez a szoba valamiféle nászutaslaknak felelhet meg. Nadrágomat kigombolva vállaimat átmozgatom, jóleső sóhajjal lépek a pára-lepte zuhanyfülkébe. Nem hagyományos, modern, sötét színekkel és extra-kényeztetést nyújtó gombokkal, fényekkel. Megvan ennek is a maga pozitívuma, az alvással sem lesznek problémák, mert a kanapé sem tűnt éppen kényelmetlennek. Széles, puha. 
Szappant nyomok, majd dörzsölök szét a tenyereimben, kiélvezem a langyos vízpermetet, a rám boruló törékeny csendet, aztán meglepetten tapasztalom ajkaim szegletében a félmosolyt, mikor meghallom csörögni az ismerős dallamot. Semmi modern, semmi lágy szonett, csak a megszokott. Tipikus csengőhang, olyan, ami kiborítja az embert függetlenül napszaktól és fáradtságtól. Hallom Matt hangját, ahogy felveszi, beleszól, ráncba szaladnak szemöldökeim. Erről eddig nem volt szó, hogy az én telefonommal is ő rendelkezik. 
- Főnök!!! - halántékomon egy ér megrándul, jól érezhetően, mégsem mozdulok a vízsugár alól. - Főnök!
Benyit, belép, mögötte csattan az ajtó, majd a hűvös lapnak feszül az ő háta is, ahogy vállam felett rápillantok. Felvonom a szemöldököm állapotát látva. Zavarban van, ez lerí róla akkor is, ha szavakban nem mondja. De, hogy minek? 
- Én – nyekergi elhaló suttogással -, nem akartam – préselődik neki még inkább az ajtónak. 
- Mintha említettem volna, minek jövök be – jegyzem meg él nélkül. 
Felbátorodva tesz felém egy lépést, úgy szorongatja kezeiben a telefonomat, hogy az ujjai már egészen kifakultak. Csont-fehér karcsúságok csupán. 
Újra felvonom a szemöldököm, ezúttal már intek is kezemmel, essünk túl rajta, aztán hagyjon, legalább ezt hadd élvezzem már ki.  
- Uram, magára rontottam, anélkül, hogy kopogtam volna, vagy megkérdem, hogy szabad-e egyáltalán, és ezt szörnyen röstellem. Ne haragudjon, többet nem fordul elő, és...Jézusom, maga meztelen! - hunyja le szemeit. - Csak emiatt vagyok zavarban, na meg felvettem a telefonját, azt is sajnálom. Azért se haragudjon rám, bocsánat!
- Matthew – szólítom meg lágyan, magamhoz képest is szelíden. 
Felpislog rám, majd elkapja a szemeit. 
- Igen?
- Nem kérdeztem, mibe pirultál bele. Nem tagadom, voltak sejtéseim, szóval nem szorultam a vérszegény magyarázatodra. 
- Akkor nem értem. - Ezen miért is nem vagyok meglepve? - Mit parancsol, Uram? 
- Ki hívott, miért keresett? - mosom le magamról a habot. 
Nyeldekel, arca még mélyebb árnyalatot ölt, amin csak a fejem csóválom. Bolond kölyök. 
- A fia...
- Melyik? 
- Nem mutatkozott be – suttogja riadtan.
- Mit akart, Leslie? 
- Megérdeklődte, ön merre van, én ki vagyok, aztán...Uram, az ön fia bizonyára téves következtetéseket vonhatott le, ami kizárólagosan is csak az én hibám. 
- Érdekel, hidd el, de most visszafogom magam és mégse kérdezek rá. Még valami? 
- Nincs – rázza meg a fejét. 
- Ez esetben – pillantok rá, majd a mögötte lapuló ajtóra. 
Nem érti meg, tovább pislog, majd kapcsol, de mielőtt még kilépne, felém nyújtja a telefonomat. 
- Elárulod, mégis mit kezdjek vele? 
- Azt hittem szüksége van rá, Uram.
- Nem vízálló. 
- Ezt most nagyon elszúrtam, igaz? - pislog rám elárult kölyökkutyaszemekkel. 
Ezen meghatódom, csak valahogy nem látszik rajtam. 
- Minden pontját elcseszted, Matthew, de Istenesen – biccentem. - Mindezek mellett viszont fogadd gratulációmat, mert az ordító marhaságaid mellett egész emberesen helytálltál, és csak egyszer remegtek meg a térdeid, és váltál holt-sápadttá. Továbbá, szeretném ezúton is felhívni a figyelmed, hogy bár titkárom vagy, és nemrég gazdagodtál egyfajta dicsérettel tőlem, mégsem örülök annak, ha a magánjellegű hívásaimat is te kezeled. Szóval megkérhetlek, hogy?
- Persze! - vágja rá elszántan. 
- Igen? - hökkenek meg. 
- Hát hogyne – bólint rá. 
Majd tovább áll, nézelődik, megdicséri a fal terebélyes részét lefedő tükröt. 
- Matthew – sóhajtom lemondóan. 
Felém fordul. 
- Tűnés kifelé – mosolyodom el lassan. 


Szerkesztve linka által @ 2016. 12. 25. 20:53:59


LastBreath2016. 12. 20. 20:40:02#34855
Karakter: Matthew Haynes
Megjegyzés: Apucinak


 - Maradsz – szól rám ellentmondást nem tűrve.

Kinyitja az ajtót és belép. A nyomában lépkedve követem őt egyenesen a háló felé.

- Biztos? - kérdem tétován.

- Biztos mi? - kérdez vissza.

- Uram – vágom rá. Néha elfelejtem, hogy a főnökömmel nem lehetek túl közvetlen.

- Nem értem – ingatja meg fejét, miközben megszabadul kabátjától.

- Biztos, Uram? - ismétlem meg a kérdés.

- Teljesen, ugye megérted, ha ennyi utazás után már nincs hangulatom neked új szobát rendezni, aztán azon aggódni, hogy mikor és honnan fogsz elkésni? Arról nem is beszélve, miért?

- Nem késnék.

Oké, lehet, hogy néha kések, de ne általánosítsunk! Elhivatott, kötelességtudó felnőtt férfi vagyok!

- Adok esélyt, hogy ezt visszaszívd és átgondold újra.

Kijelentésére nem reagálok. Helyette egy sokkal fontosabb kérdést teszek fel.

- De...Hol fogok így aludni?

- Ágyban – feleli egyszerűen, és elkezd pakolni.

- Itt csak egy van olyanból. - hívom fel rá a figyelmét.

- Lenyűgöznek az észrevételeid – veti oda, majd kiszolgálja magát a minibárból.

Alkohol. Az ilyesmit nem bírom, így ha kínálna, sem kérnék belőle. Viszont reflexszerűen utasítom vissza a narancslevet is. Pedig szomjas vagyok, a torkom kész Szahara.

Kivárok és kisvártatva egy poharat veszek magamhoz és mégis töltök magamnak egy adag narancslevet. Mr. Ramirez összeráncolt szemöldökkel mustrál.

- Száz százalékos rosttartalom – felelem, s lehajtom a pohár egész tartalmát.

- Tudom, elolvastam.

- Akkor meg minek bámul? - hökkenek meg.

- Áruld el nekem, akkor miért nem kellett neked, amikor én kínáltalak? - szalvétát vesz a kezébe, az enyémből kikapja a poharat és félreteszi. Letörli az államról a kicsordult cseppeket. Van egy olyan érzésem, hogy direkt szívózik velem.


- Ezt én is megtudom csinálni – húzom el a szám és lesütöm szemem. Nem vagyok már kölyök. Ami azt illeti csak cirka tíz év van köztünk, néha nagyon zavar, hogy ilyen lekezelő.


- Ja, tudom, pohártöréssel és nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel. Továbbá cipőben vagy.

- Tudom – kapom fel a fejem. - Otthon nem szoktam. - szabadkozom.

- Ez egyre rosszabb – masszírozza meg halántékát. - Aludj nyugodtan az ágyban, éhes vagy?


Megrázom a fejem.

- Köszönöm – dünnyögöm.

- Tiéd az ágy – biccent.

- És maga?

- Ne félts te engem – mosolyodik el érzelemmentesen.

Ne féltsem. Nem is félteném, ha nem arról lenne szó, hogy egy szobán kell osztoznunk és oltári nagy bunkóság lenne, ha a főnököm aludna a kanapén. Szóval este a lehető leghamarabb kell majd befoglalnom a bútordarabot. Igazából nem vagyok köteles mindenben szót fogadni neki.

Kipakolok a bőröndömből a nekem jutó szekrénybe. Körbejárom a szobát. Tényleg egy igazi lakosztály. Egy apró étkezővel, konyhapulttal, bitang nagy hűtővel; épp csak sütni-főzni nem lehet. A fürdőben egy sarokkád, elhúzható zuhanyfalakkal. Krém színű csempével, hófehér járólappal. Elbűvölő. Ez mellett egy bájos nappali, amit körülleng az édesen romantikus légkör. Bézs és pasztell színek mindenhol. A falakon, bútorok kárpitjain, a szőnyegek, a függönyök. Ezerszer otthonosabb, mint az én kis patkánylyukam.


Ha sikerült volna az esküvő, Emilyt is egy ilyen helyre hoztam volna, ebben biztos vagyok. De ő nem kért belőlem. A szavaival élve, túl gyerekes vagyok ezért egy olyan társat választott magának, aki felnőttként viselkedik. Igazából ő volt az első, igazi nő, aki nem csak futó fellángolás volt az életemben. És szerettem, teljes szívből. Csak épp nem egymásnak lettünk teremtve. Ezt nehéz volt akkor elfogadnom, de most már tudom, hogy igaza volt.


Visszabaktatok táskámig, hogy előhalásszam belőle laptopomat. Magamhoz veszem a tartozékait és beüzemelem a nappaliban, a kávézóasztalon. Elgondolkodva bámulom a gyűrűt az ujjamon, forgatom a vékony ezüstkarikát. Miért is hordom még mindig? Hiszen semmi sem jött össze. Felsóhajtok, ahogy Mr. Ramirez leül az egyik fotelba és ő maga is felnyitja saját masinájának fedelét.


- Ma délutánra tervezett valamit? - érdeklődöm meg.


- Nem.


- Én is így gondoltam. - bólintok, de megütközött pillantásától azonnal rájövök, hogy már megint nem jól kommunikálok. - Akarom mondani, jó volna, ha egyeztetnénk a következő napok programjainak ütemezését és a mai napot arra használnánk, hogy szellemileg összeszedjük magunkat. - hadoválok össze mindent, csak hogy ne nézzen ki a dolog ennél is hülyébben.


Lopva pillantok rá, hogy elfogadta-e a válaszom. Nem szól semmit, csak szokott, komoly ábrázattal fürkészi laptopjának képernyőjét. Bátorságot merítek és folytatom mondandómat.


- Az első konferencia csütörtökön kezdődik a Chevrolet vezetőségének a főépületében. - elgondolkodva pillantok az épület alaprajzára és a piros jelölésre. - A nyugati szárny harmadik emeletén, a B jelölésű konferenciateremben. - nézek fel visszaigazolásért. Mr. Ramirez biccent. - Nyolc órára vagyunk hivatalosak, de én úgy gondolom, jó volna már egy órával korábban megérkezni. Az épület innen nincs messze, taxival könnyen odajuthatunk...


- Egy órával korábban?


- Igen. - bólogatok határozottan. - Ha valóban kellemetlen helyzetbe akarják hozni, én kinézném belőlük, hogy korábban kezdik el a konferenciát, illetve azt is, hogy nem abban az épületrészben tartják majd meg.


- Ha nem ismerném őket, azt mondanám, paranoiás vagy. - jegyzi meg.


- Halálosan komolyan beszélek, uram. - ráncolom össze szemöldökömet. - Rákerestem a hivatalos információkra és szó sincs bennük a nyugati szárnyról. - felé fordítom laptopom, melynek képernyőjén most egy másik alaprajz terpeszkedik.


Összecsukja saját gépét és felkel a fotelből.


- Ülj arrébb.


Eleget teszek a kérésének és arrébb csúszok a kanapén. Leül mellém, a laptopot visszafordítom és megmutatom neki legújabb felfedezésemet.


- Ez az, amit mi kaptunk. - váltok képet és mutatok a piros helységre. - És ez az, ami hivatalos forrásokból származik. - kattintok újból.


Főnököm arca elkomorodik. Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki sem, de inkább most szembesüljön vele, mint aznap. Nem vetne jó fényt rá.


- És még te kérdezted, hogy miért hozlak magammal. - mormogja orra alatt, ahogy felkelve mellőlem, összeborzolja a hajamat.


Szemeim elkerekednek a döbbenettől. Sebtében igyekszem visszaigazgatni tincseimet a helyükre, miközben fülig elvörösödve bámulok az előttem álló férfira.


- Ez egy dicséret volt? - kérdezem bizonytalanul.


- Ki tudja? - von vállat és visszaül a fotelbe.


- Ez egy dicséret volt! - vigyorodom el szélesen, ő pedig rezzenéstelen arccal néz vissza rám.


linka2016. 12. 20. 16:42:27#34853
Karakter: Thomas Ramirez
Megjegyzés: Titkárok gyöngyének


 Megszokott tömeg tolong körülöttem, emberek rohannak járataikhoz, s vannak, akik utazni nem terveznek bár, mégis türelmetlenül toporognak, vagy kényelmesen elnyúlva kipihenik előzőnapi fáradalmaikat.  Szemöldökeim megpercennek ugyan egy-egy kellemetlenül lelkes csemete hangjára, ám nincs okom panaszra. A hajnalban ébredés sosem tartozott a kedvenceim közé, ennek ellenére zökkenőmentesen indult minden. A ház csendes maradt, és aránylag jó alvó gyermekeim pusztán jólneveltségből sem tolták le a képüket elköszönni. Mi szívmelengető, ha nem ez? 
Karórámra pillantva lopva a tőlen nem messze várakozó táskákra lesek. Nem támasztom egyiket sem a lábszáramnak, koszosak, porosak, eszemben sincs tönkretenni a frissen vasalt öltözetemet. 
A sálba gabalyodott, rohanó sziluettre pillantva némiképp megnyugszom. Bár ez még nem ok arra, hogy öröm és boldogság veszítse szét mellkasom minden centijét. Nincs késésbe, de nem árt, ha indulunk. 
- Jó reggelt! - veszi fel lépteim tempóját. 
- Reggelt - biccentek.
Cserfes szája többször is elnyílik, mégsem locsog. 
Tempómat tartva felszusszan, mikor pár pillanatig megtorpanunk, csak, míg becsekkolunk mind a ketten. A helyünk egymás mellé szól, így szükségtelen azon túráztatnom magam, hogy őt szemmel tartsam. Ritkán viszem magammal, így fogalmam sincs szervezete miként reagál a repülésre, apróbb légörvényekre és a leszállás kellemetlen, gyomorgörcsöt okozó állapotára. Ő nem beszél, nekem pedig mégannyira sincs okom megszólalni, mint neki. Jól esik ez a kis nyugalom. A szótlansága, elég, ha légvételeinek puha nesze eljut hozzám. 
Érkezésünkkor már a Nap is teljes pompájában díszeleg az égen. Hagyom Mattet, had bontakozzon ki, így megvárom, míg érthetetlen kapálózásait figyelmen kívül hagyva nem egy taxi továbbáll, ahelyett, hogy leparkolnának és örülnének annak, hogy kapásuk akadt. Aztán megunom ezt is. Talán az időeltolódás teszi ezt a türelmetlenséget velem. Vagy annak ténye, hogy tököm kivan már ezzel a nappal is. Ahelyett, hogy újabb sor fuvart hagynék veszendőbe, leintem az egyiket, és csomagjainkat a csomagtartóba lököm. 
- Milyen szép város. - Milyen szép csend volt...
Nem válaszolok, mert titkon még mindig remélem, hogy nem tervez hosszas társalgást kezdeményezni velem. Kinőttem már ugyan a naiv gyermekmesékből, de a hitem foszlányai még élnek.
A hotel előtt leparkolva magunkhoz vesszük csomagjainkat, majd titkáromat előre engedve hagyom, intézkedjen ő. Ifjú, bájos hölgy pillog ránk sűrű pillái alól, öltözete kifogástalan, csinos és ezzel láthatóan ő maga is tisztában van.  Névkártyájából ítélve Emma lehet, szóval Emma tűhegyes körmei – lehet ezeket  a karmokat egyáltalán annak nevezni? - végigszaladnak a klaviatúra műanyag kockáin, kattintgat néhányat, majd egész lelkesen felénk fordul. Üdítő ez a fogadtatás. 
- Üdvözlöm önöket! Miben lehetek a segítségükre? 
- Szobát foglaltunk Thomas Ramirez névre – szólal meg helyettem Matthew. 
Újabb kattintások sorozata, majd érthetetlen homlokránc, s egészen érdeklődő csokoládébarna tekintet, ami kettősünkre villan.  Kíváncsian szökik magasba egyik szemöldököm íve. 
- Egy franciaágyas lakosztály, igaz? - érdeklődik. 
- Mi?Nem! - tör ki heves tiltakozás mellőlem. - Két egyágyas szobát foglaltam le!
- Sajnálom, uram, de a rendszerben Thomas Ramirez néven csak ez a foglalás látszik – szontyolodik el. - Ahogy látom, egy hétre foglalták le, és előre fizettek.
- Nem lehetne, hogy másik szobát kapjunk?
- Sajnos telt házunk van. Nincs szabad szobánk – rázza meg a fejét udvariasan. - Ezt az egyet leszámítva. 
Vannak pillanatok, mikor még s pénzzel és befolyással sem lehet segíteni a helyzeten. Ez is egy ehhez hasonló szituáció. Matthew mellettem egészen magába zuhan, bágyadt sápadtsággal álldogál mellettem, mintha legalább kikötöttem volna, hogy mellőlem nem mozdulhat egy tapodtat sem. 
- Rendben, köszönjük. Jó lesz a szoba. 
Aláírom a papírokat, s megkapjuk a kulcsot, míg széleskörű ismertetőt kapok a helyről és szolgáltatásairól.  A táskákat ezúttal már a londinerre bízom, míg titkárom megtaszajgatva elindulunk mögötte. A folyosó ízléses, stílusos, igazán kedvemre való. 
Liftbe szállunk, és nyugtázva tapasztalom, hogy még a zenékből sem azt a borzalmasat választották ide bentre. Nem egy klasszikus idegölőt végtelenítettek, hanem valami csöndesen kellemeset. 
Ajtónk előtt ledermedve átveszem a kulcsot, és megfizetem barátunk segítségét, majd elköszönök, míg Matt mellettem továbbra is játssza a senemlátsenemhallt. 
Aztán megszólal: 
- Micsoda szerencsétlen baleset – neveti el magát kényszeredetten. - A legjobb lesz, ha én most lemegyek a portára és megkérem a hölgyet, hogy segítsen nekem szállást találni. 
Szerencsétlen baleset...
nevezhetnénk ezt akár annak is, viszont sajnálatosan a balesetekben aligha van, akit hibáztatni lehetne. Esetünkben pedig neki mindössze jól kellett volna értelmeznie az oldalon feltüntetett lehetőségeket. Értelemszerűen. És még erre sem volt képes. De legalább abba a városba érkeztünk, amiben ténylegesen is tartva lesz a konferencia. Ha a szívemre hallgatnék nagyon is támogatnám az ötletét. De nem tehetem. Ésszel éljen az ember, ha érvényesülni kíván a nagyvilágban. Azt pedig nem kockáztathatom, hogy valamit megint elszúrva felszívódjon itt nekem. Nem nyaralni vagy sziesztázni utaztunk, hanem munka végett. 
- Maradsz – nyitok be az ajtón. 
A szoba elrendezése önmagában kellemes, andalítanak a színek, otthonossá varázsolják a halovány, pislákoló fények. Megvan a maga hangulata ennek is, akárcsak a koránkelésnek. Minden rendezett és tiszta. Az ágy szépen bevetett, rajta hófehér bodros köntösök rendezett csomagolásba tálalva. 
- Biztos?
- Biztos mi?
- Uram – teszi hozzá.
- Nem értem – hámozom le magamról a kabátomat. 
- Biztos, Uram? - kérdez újra, fáradt szusszanással. 
- Teljesen, ugye megérted, ha ennyi utazás után már nincs hangulatom neked új szobát rendezni, aztán azon aggódni, hogy mikor és honnan fogsz elkésni? Arról nem is beszélve, miért?
- Nem késnék – húzza fel az orrát, érdekes ráncokba fut, ajkai apró, duzzogó csomóba ugranak. 
Elég nekem három gyerek, nem akarok egy negyediket is nevelni. 
- Adok esélyt, hogy ezt visszaszívd és átgondold újra – zárom le a témát. 
Szórakoztat a fancsali arca, ez tagadhatatlan. Ugyanakkor legalább ennyire bosszant is, mert valamiként eléri, hogy ráfigyeljek, és ne a kipakolásra koncentráljak. Ma már nem tervezek menni sehová, és abban is biztos vagyok, hogy ennyi úttal a hátunk mögött, neki sem az minden álma, hogy nyakába kapja a várost. 
- De...Hol fogok így aludni?
- Ágyban – veszem ki, majd rakom szekrénybe az öltönyömet. 
- Itt csak egy van olyanból. 
- Lenyűgöznek az észrevételeid – cöcögök oda neki, majd a bárszekrényhez lépve kitöltök magamnak egy pohárnyi Brandy-t. Őt nem kínálom meg, legfeljebb narancslével. Minőségivel, nehogy oka legyen hisztizni amiatt, hogy őt valami olcsó vacakkal tervezem teletömni. 
Elutasítóan int, kezével hesseget, aztán jókora pohárral mellém oldalogva megkínálja magát azzal, amit félperce nyújtottam felé kedvcsinálóként. 
- Száz százalékos rosttartalom – közli nagyokat kortyolva a teletöltött pohárból. 
- Tudom, elolvastam. 
- Akkor meg minek bámul? - hökken meg, a narancsos ragacsfolyam egy része az állán csörgedezik békésen. 
- Áruld el nekem, akkor miért nem kellett neked, amikor én kínáltalak? - szalvétáért nyúlok, kapkodó kezét lefogva kiüresedett poharát a pultra teszem, aztán bőrére nyomom a papírt, finoman felitatva róla a kiöntött cukorral dúsított löttyöt. 
- Ezt én is megtudom csinálni – fintorodik el, míg cipős lábait fixírozza. 
- Ja, tudom, pohártöréssel és nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel. Továbbá cipőben vagy. 
- Tudom – kapja fel a fejét, elkerekedő szemekkel. - Otthon nem szoktam.
- Ez egyre rosszabb – dörgölöm meg halántékomat. - Aludj nyugodtan az ágyban, éhes vagy?
Nemlegesen rázza a fejét. Rábólintok. 
- Köszönöm – dünnyögi. 
- Tiéd az ágy – biccentem. 
- És maga?
- Ne félts te engem – mosolyodom el szenvtelenül. 


Szerkesztve linka által @ 2016. 12. 20. 16:44:55


LastBreath2016. 12. 19. 20:23:16#34851
Karakter: Matthew Haynes
Megjegyzés: Apucinak


 - Mi? - szaladnak ráncba szemöldökeim. - Úgy érted, én is?  

- Mondd, mi nehezen érthetőt mondtam az imént?  

- De az előkészületekkel jár. Pakolni kell, elintézni idebent mindent, lefoglalni a jegyeket, a hotelben a szobákat. - sorolom elhűlve.  

- Na – dől hátra székében. - Haladunk. 

- És, ha nem mennék? - nézek rá esdekelve.

- Még szerencse, hogy ez nem rajtad múlik. De lásd, kedvességem, elmagyarázom neked utazásod okát.

Hallgat és én várom, hogy megszólaljon. Fejemben képtelenebbnél képtelenebb ötletek merülnek fel, melyek kétség kívül a túl sok tévé nézés miatt jutnak eszembe. Mármint kizártnak tartom, hogy a főnököm egy szuperhős, és elhatározta, hogy én leszek a sidekick mellette. De ilyesmire nem is gondolhatok, harmincon felül már nem nézik jó szemmel, ha az embernek olykor szárnyal a fantáziája.

- Szóval? - kérdezek tétován, mikor már nem bírom tovább elviselni hallgatását.

- Szóval, a titkárom vagy.

- És?

- Ennyi nem elég indok neked ahhoz, hogy velem gyere?

- Én nem is tudom – elbizonytalanodom. - Mikor indulunk?

- Legkésőbb Szerdán, ha elég ügyes vagy, akkor reményeim szerint már holnap.

Kristálytisztán értettem az utasítását. Rajtam áll tehát leszervezni az egész utazást. Visszaülök a helyemre és rögtön rá is vetem magam a feladatra. Mr. Ramirez elküldi a meghívót nekem is, hogy az abban szereplő várost és időpontoknak megfelelően tudjam elintézni a hotelt, illetve a repülőjegyeket. A szobafoglalással viszonylag hamar megvagyok. De minden mással elpepecselek. És észre sem veszem, hogy közben lassan besötétedik és már csak mi vagyunk az épületben.

- Sikerült is intézned valamit, vagy elbűvölt a gépeden honoló karácsonyi táj? - kel fel székéből és lép asztalomhoz. Csípőjét az falapnak dönti és úgy vet egy pillantást arra, mit ügyködök.

- Igen, Uram – húzom ki magam, de ugyanazzal a lendülettel bizonytalanodom el, így vállaim engednek feszes tartásukból. - Azaz nem, Uram. 

- Na most akkor melyik?

Nem válaszolok neki. Mit is mondhatnék? Hogy az utóbbi fél órát azzal töltöttem, hogy képtelen voltam dönteni a járatok és osztályok között a reptér honlapján? Felsóhajt és hátam mögé lép. Előre hajol, karja érinti karomat, ahogy az egeremért nyúl. Kattint párat, átnavigál, lefoglalja és kész is. Céltudatos és határozott. Pont olyan, mint amilyennek egy főnöknek lennie kell.

- Holnap hajnalban indulunk, küldetek érted egy sofőrt, hogy idejében megérkezz a terminálba, most elmehetsz, pakolj össze mindent, és ezalatt értendő az is, hogy iratokat se hagyj magad mögött. 

- Igen, Uram – pattanok fel. 

Rendetrakok az asztalomon, kikapcsolom a gépet és Mr. Ramirez felé fordulok, önkéntelenül is elmosolyodva. Ezután a fogastól kell nagy küzdelmek árán megszereznem a kabátomat. Aztán elköszönök és haza indulok.


.o.o.O.o.o.


Fogkefe: Stimt

Alsónadrágok: Stimt

Kényelmes ruhák a városnézéshez: Stimt

Papírok: Rendben

Telefon: Feltöltve

Indulhatunk!

Összehúzom bőröndömön az cipzárt. Vetek egy búcsúpillantást az apró lakásra, aztán bezárom magam mögött az ajtót és a kulcsot aktatáskám mélyére süllyesztem. Lesétálok a lépcsőn, és az ajtón kilépve, már látom is a kocsit, és a sofőrt, aki engem vár. Ismerem a figurát, csupán nem szívesen szólok hozzá, ha nem muszáj. Tipikusan az a besavanyodott figura, akivel nem lehet beszélgetni. Még a legegyszerűbb tőmondatokra se képes.

Fél óra. Ennyi kell ahhoz, hogy kiérjünk a reptérre. Magamhoz veszem csomagjaim és megköszönöm a fuvart. Erős szél tép bele kabátomba és én összeszorítom nyakamnál a sálat, amit sebtében tekertem fel magamra, miközben kiszálltam az autóból.

Én a magam részéről nem aggódnék, hiszen a jegyeink egymás mellé szólnak. De Mr. Ramirez mégis az előcsarnokban toporogva vár. Kivételesen nem késtem.

- Jó reggel! - köszönök neki, amint felzárkózom mellé.

- Reggelt. - biccent.

És ennyi. A beszélgetés meghalt, kinyiffant, elpusztult.

Becsekkolunk. Felszállunk a gépre. Ülünk egymás mellett, mint a fa szent. Megérkezünk. És én tényleg nem hiszem el, hogy ennyire nem kommunikatív. Na jó, tegnap még pont ezt áldottam benne, de könyörgöm! Úgy nem király elutazni valakivel, ha egyetlen szót sem szólhatsz hozzá. Mondjuk lehet, hogy neki van igaza. Ugyan miről beszélgetnénk?

Taxit fogunk. Ez neki jobban sikerül, mint nekem. Tíz percig integettem minden taxisnak, de egyik sem állt meg. Mr. Ramirez ezt megelégelve intett egyet hanyagul és ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy rögtön két taxi is megállt neki.

A lassan már megszokott csendben ülünk egymás mellett, miközben a belváros felé furikázunk, de egyszerűen nem bírom tovább. Feszélyez, idegesít, kényelmetlenül érzem magam.

- Milyen szép város. - nyögöm be szánalmas próbálkozásként, de feleletet nem kapok.

Valahogy az irodában minden zökkenőmentesebb. Lehetséges, hogy a közeg miatt. A Főnök természetes előfordulási helyén ő is sokkal kényelmesebben viselkedik. No meg most nyilván ideges és azon kattog az agya, hogyan álljon bosszút a szemeteken. Akár még azt is kinézném belőle, hogy felcsap maffiozónak.

Egy elegáns hotel előtt parkol le a taxink. Mivel én foglaltam a szobákat, tudom, hogy jó helyen járunk. Poggyászunkkal karöltve vonulunk a recepció felé. A pult mögött ácsorgó hölgy kellemes, vendégszerető mosollyal fogad bennünket.

- Üdvözlöm önöket! Miben lehetek a segítségükre?

- Szobát foglaltunk Thomas Ramirez névre. - válaszolom szintén mosolyogva. Felüdülés más társaságában lenni drága főnökömén kívül.

Egy-két kattintás, görgetés, majd a hölgy leplezetlen érdeklődéssel emeli ránk a tekintetét. Mr. Ramirez felvonja egyik szemöldökét.

- Egy franciaágyas lakosztály, igaz? - kérdezi a nő.

- Mi? Nem! - vágom rá azonnal. - Két egyágyas szobát foglaltam le!

- Sajnálom uram, de a rendszerben Thomas Ramirez néven csak ez a foglalás látszik. - szomorodik el teátrálisan. - Ahogy látom, egy hétre foglalták le, és előre fizettek.

- Nem lehetne, hogy másik szobát kapjunk? - nyöszörgöm elgyötörten.

- Sajnos telt házunk van. Nincs szabad szobánk. - ingatja meg fejét, majd a monitor felé int. - Ezt az egyet leszámítva.

A következő percek elsötétülnek memóriámban. Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni az információt és igazán erősen próbálkozom azzal, hogy visszaemlékezzek arra a pillanatra, mikor lefoglaltam a szobát. Felelevenedik előttem a weboldal és az ajánlatok.

Üzleti útra érkezőknek szoba kedvezményes áron. Mellette: Turistacsoportnak húsz fő fölött, ha egy két hétre érkeznek, a szobák ára ötven százalékkal kevesebbe kerül. A másik oldalon mellette: lakosztály pároknak.

Az üzleti csomagra kellett, hogy kattintsak! Hogy tudtam még ezt is ennyire elbaltázni? Mi van, ha most kirúg? Ha végképp elfogy a türelme és azt mondja, fel is út, le is út. Mihez kezdjek? Nincs is nálam annyi pénz, hogy hazajussak!

Mikor felocsúdok, már egy sötétkék bársonyszőnyegen bandukolunk, előttünk egy öltönyös fazon cipeli a cuccomat. Nálam csak az aktatáskám van. Elcsípünk egy liftet. A kellemes, halk zene egyáltalán nem oldja bennem a feszültséget. Számba veszem a lehetőségeimet, meg kell próbálnom menteni a menthetőt. Kiszállunk a liftből. És három ajtóval arrébb az öltönyös megáll. Átadja a kulcsot Mr. Ramireznek és elköszön. A bőröndömet az ajtó előtt hagyja.

- Micsoda szerencsétlen baleset. - nevetek fel mélységes szégyenemben. - A legjobb lesz, ha én most lemegyek a portára és megkérem a hölgyet, hogy segítsen nekem szállást találni.



Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 12. 19. 20:24:58


linka2016. 12. 18. 19:47:20#34847
Karakter: Thomas Ramirez
Megjegyzés: Titkárok gyöngyének


 


Várakozva tekintek a falon függő órára, aztán a karomra tekeredőre, majd arra a számsorra, amit laptopom jelez ki. Mindegyik pontos, mindegyik ugyanazt mutatja. Titkárom mind a három szerint nagy szarban van, már, ha nem lesz rohadt jó indoka arra, miért késik már kereken negyedórája. Példának okáért kisiklott egy busz, netalántán villamos. Esetleg baleset történt, hol egyetlen szemtanú lévén marasztalták még egy kicsit. 
A halk kis kopogtatásra már meg se rezdülök. Nem határozott koccanások, nem, inkább olyanok, mintha ügyetlen ujjak csúszkálnának az ajtó lapján. Már éppen ideje volt, hogy felbukkanjon. 
- Szabad! - szólok ki. 
- Jó reggelt, Mr. Ramirez – lép be, majd maga mögött gondosan zárja az ajtót. 
- Késtél. 
- Eltrécseltük az időt – jön asztalomhoz. A karjaiban tartott nagy halom iratot nem a számukra kijelölt helyre pakolja, helyette a szőnyeget jutalmazza meg velük.  Sebtében guggol le hozzájuk, némelyik széle vagy sarka meggyűrődik ugyan, de sikerül annyira összerendeznie őket, hogy egyik se álljon ki csálén. 
- Gratulálok – dicsérem meg szenvtelenül. 
- Köszönöm – egyenesedik ki. - Ezt most szétválogatnám, mielőtt odaadom – mosolyodik el. 
- Ez egy remek ötlet – hagyom rá. 
Asztalához ül, míg én felmérem, mi vár még rám a mai napon. Olykor-olykor felpillantok, hogy megbizonyosodjak arról, Matthew valóban azt teszi, amit magának kiadott feladatként. Szorgosan válogat, aztán egymásra igazgatja a lapokat. A gépre pillantva átfutom a sorokat, értelmezem, majd homlokomat ráncolva elfintorodom. 
- Átlövök pár statisztikai kimutatást, vesd össze őket és írj róla egy összefoglalót. 
- Rendben. 
Elküldöm neki, majd visszafordulok a többi munkához. Van itt ma minden. A válogatás végeztével az iratokat is megkapom, bár nem tölt el örömmel, mert csak további fárasztó perceket, órákat jelent számomra. 
- Mi értelme van ennek a rengeteg papírnak, ha szinte az összes rendszerünk a digitalizációra épül? Így csak meghosszabbítjuk az összes munkafolyamatot. Elég lenne csak egyszerűen átküldeni az adatokat egyik rendszerből a másikba. Fölöslegesnek érzem, hogy kinyomtassuk és ezzel időt és hatékonyságot veszítsünk. 
Értem a lényeget. A mondanivalóját. De, ez ellen tud tenni, ahelyett, hogy itt sopánkodik nekem. 
- Tán nem akarsz több esélyt adni magadnak, hogy szétszórd a papírokat? - vonom fel kíváncsian a szemöldökömet. 
- Igen, ez is közrejátszik. 
- Te vagy az informatikus – dőlök hátra. - Hívj össze egy programozói csoportot és szervezzétek meg egy új program kialakítását és működését, ami lehetővé teszi a rendszereink egymás közötti kompatibilitását. 
- Ez idén már nem fog beleférni a büdzsébe, uram. 
Ugyan már. A pénz legyen a legkevesebb. 
- Ezt ki mondta?
- A pénzügyesek – feleli. - Ha vetne egy pillantást a kimutatásokra, hogy az új modell marketingje és a piacra bocsájtása durván megdézsmálta a költségvetésünket. 
Visszaül, kényelmesen elhelyezkedik székében, aztán munkához lát. Én magam belekortyolok a mostanra már teljesen kihűlt kávémba, szalvétával törlöm le a csésze szélét, majd telefont ragadva elintézek egy fontos hívást, s közben rápillantok a bejövő levelekre. 
- Matt.
- Igen? - néz fel.
- E-mailt kaptam...
- Hihetetlen – kuncog fel szavamba vágva. 
Újabb eset, amiért okkal mondhatom, hogy már rezeg alatta a léc. 
- Szokásukhoz híven, most is időben tájékoztatnak róla, ha valami fontos történik – komorodon el, - A BMW a Mercedes és a Chevrolet csúcstalálkozót tart, amire meghívtak engem is. 
- Ez nagyszerű – mosolyodik el lelkesen. - Mikor lesz esedékes? 
- Jövőhéten.
Megdöbben. Elkerekedő szemekkel figyel, pislog néhányat, aztán lassacskán leesik neki a tantusz. Persze, hogy leesik. Nem hülye ő, mármint nem teljesen az. Csak időnként szüksége van egy kis időre, hogy ő is megértsen bizonyos dolgokat. Hogy felismerjen helyzeteket. Ez pedig itt, színtiszta átbaszás. De nem én leszek az, aki alulmarad, ebben biztosak lehetnek. Kész vagyok arra, hogy idejében lépést tegyek az ügy érdekében, és jelen tudjak lenni az eseményen. - Nem fogunk odaérni.
- Ezért van mindig kéznél Ryan. 
- Őt küldjük? - kapja fel telefonját. 
- Nem – felelem kimérten. - Ő fogja tartani a frontot, amíg mi távol leszünk. 
Meglepettsége nem meglepő. Legalábbis számomra nem tartogat semmi újat a döbbent tekintet, arcának  zavart értetlensége. Hiába mellettem van már jó ideje, vannak helyzetek, ahol még mindig rossz irányba gondolkodik. 
- Mi? - kérdez rá homlokát ráncolva. - Úgy érted, én is?
- Mondd, mi nehezen érthetőt mondtam az imént? 
- De az előkészületekkel jár. Pakolni kell, elintézni idebent mindent, lefoglalni a jegyeket, a hotelben a szobákat. 
- Na – dőlök hátra székemben fáradtan. - Haladunk. 
- És, ha nem mennék? - próbálkozik be. 
- Még szerencse, hogy ez nem rajtad múlik. De lásd, kedvességem, elmagyarázom neked utazásod okát. 
Tétován biccent, részéről világos, hogy valóban nem tiszta előtte, hogy rá ugyan mi szükségem van. Pont arra, aki a titkárom lenne, vagy mi fene. Ő intézi az ügyeim nagyját, ő tartja fejben az időpontokat, az értekezleteket, ő felel a hotel szobák és repülőjegyek foglalásáért. Óh, és nem utolsó sorban, neki köszönhetem életem eddigi legpocsékabb kávéját is, amit nem volt rest sóval szolidan nyakon hinteni. 
- Szóval? 
Felém pillog, ártatlanul, szerény érdeklődéssel, amit így hirtelenjében nem is tudom hova tegyek. Lopva az asztalom felé pillantok, a rajta pedáns rendben heverő iratokra, amiket sorjában alászignózok. Milliókat ér a nevem. 
- Szóval, a titkárom vagy – jegyzem meg, majd visszafordulok a következő papír felé. 
- És? 
- Ennyi nem elég indok neked ahhoz, hogy velem gyere? 
- Én nem is tudom – bizonytalanodik el. - Mikor indulunk? 
- Legkésőbb Szerdán, ha elég ügyes vagy, akkor reményeim szerint már holnap. 
Magamra hagy, némán, tőle  telhető csöndességgel igyekszik intézkedni, míg én székemben elhelyezkedve felkapcsolom a lámpát, és újra az iratok felé fordulok. Jobb szeretem tudni mi az, amihez az aláírásomat kérik.  Magam sem értem, miért őt vettem fel, miért fogadtam el a jelentkezését. Talán a neve volt rám nagy hatással. Az a szép csengés, talán a suta esetlensége.  De, hogy miért hagytam meg még mindig? No, erre igazán kíváncsi volnék én magam is. Nagyobb gondom is van annál, mint a tulajdon emberemet betanítani. Persze odafigyelek rá, segítek, ha szükséges, de az, hogy még a visszakozásával se kezdjek semmit, kétségtelenül zavaró. Ahogy zavaró annak ténye is, hogy újabb éhes szájjal gyarapodott a családi fészek odahaza. Mintha lenne időm gyereket nevelni, ahelyett, hogy az anyja gondoskodott volna a kölyökről, ha már kihordta, elzüllött, és rám sózta. Könyökömre támaszkodva temetem arcom a tenyereimbe, a lentebbi szinteken már csend honol, mindenki hazatért, vagy éppen indulni készül. Csak én ülök még mindig itt. Meg Matthew. 
- Sikerült is intézned valamit, vagy elbűvölt a gépeden honoló karácsonyi táj? - állok fel székemből.  
A villanyokat leoltom, bezárom a két helyiséget elválasztó üvegajtót, majd az ő asztalához lépve csípőmet megtámasztom, és érdeklődve rápillantok. 
- Igen, Uram – húzza ki magát ültében. Megemelem egyik szemöldökömet. - Azaz nem, Uram. 
- Na most akkor melyik? 
Elszégyelli magát, sápadt arca egészen mélybordó árnyalatba bújik, felsóhajtva hajolok fölé, puha fürtjei nyakamat érik, megcirógatják bőröm. Néhány kattintással körülnézek, válogatok, aztán választok. Azt, amivel ő hosszú-hosszú perceken át bajlódik, én megoldom néhány pillanat leforgása alatt. 
- Holnap hajnalban indulunk, küldetek érted egy sofőrt, hogy idejében megérkezz a terminálba, most elmehetsz, pakolj össze mindent, és ezalatt értendő az is, hogy iratokat se hagyj magad mögött. 
- Igen, Uram – pattan fel. 
Reflexeimnek köszönhetem, hogy nem fejel le, a gépet kikapcsolja, és tisztelettel felém fordul, elmosolyodik. Leakasztja kabátját a fogasról, amit aztán majdnem magára is borít. 


-”-”-”-


Finom illatok, kellemes, otthonias közeg, némi bizonyíték arra, hogy megvannak ezek hárman nélkülem is.  Szívem szerint kérdőre vonnám, bár a legfiatalabbik mogorva, búskomor ábrázatát az asztal terítőjére fixálja. Kerüli a tekintetem. Van olyan sejtésem, hogy tudom az okát. Sőt, mi több, biztos vagyok benne, hogy tudom. 
Nem tagadtam soha, hogy ellene voltam a gyereknevelésnek, hogy igazából az sosem hiányzott nekem, mégis van két fiam, sőt, adott egy harmadik is.
Timothy egy az egyben az anyjára hasonlít. Kócos, barna fürtjei, sötét szemei, karcsú alkata. Az egyedüli, amiben rám ütött, talán arcának formája, ismerős vonásai, mik az ikreknél is kiütnek. 
- Történt valami, míg távol voltam? 
- Nem lett megváltva a világ – von vállat szófukaran Tim. 
Bűbájos mosolyt villantok rá. 
Most, így az asztalnál ülve, már visszavágyom az irodám nyugalmába. Otthonos az is, kellemes és számomra békés nyugalmat ad. Más helyzetben hidegen hagyna, melyikőjük mivel töltötte a napját, ki, mit tett vagy nem tett. Mindenesetre én igyekszem. Próbálok jó benyomást kelteni, már amennyire lehetséges ez. 
- Ezt örömmel hallom – biccentem. - Brandon, Leslie? 
- Leslie megbukott! 
Meg se rezzen ezt hallva a szemöldököm. Az évek és a rutin. Vagy annak tagadhatatlan ténye, hogy az a két marha mindenképp örökölte apjuk eszét. Emiatt nem is okoztak ilyen téren csalódást soha. 
- Még vizsgám se volt, hogy a picsába tudtam volna megbukni? Mi vagy te, médium, basszalak meg? 
- Jó, remek. Büszke vagyok mindhármótokra – merítem kanalamat a levesbe. - Brandon, ma is remekeltél. Kész konyhatündér vagy, és biztos ezt nem tőlem örökölted. 
- Fáradt vagy? - kérdez rá szelíden. 
Letagadhatnám, menne is. Lazán bevennék, ahogyan azt is megértenék, ha terelnék. Helyette nagyot kortyolok a pohár vízből, és felpillantok hármójukra. 
- Mint egy leharcolt veterán – biccentem. - Máskor meg se kottyanna, de jelenleg rendes erőfeszítésembe kerül tartanom magam a széken. Ugye megértitek, ha most nem vagyok túl jó társaság? 
- Mert volt valaha olyan, hogy te...
Nem fejezi be a mondatot, mert nem hagyom. Egyszerűen leintem.  
- Tim,apuci szeme fénye, hercegnőm, még egy ehhez hasonló, és eltöröm a csontjaidat. De azért szeretlek ám. Holnap elutazom. Nem tudom meddig leszek távol, nagyok vagytok már, szóval tudtok majd boldogulni nélkülem is. 


LastBreath2016. 12. 18. 13:54:22#34844
Karakter: Matthew Haynes
Megjegyzés: [Kezdés / Apucinak]


 Üveg hátán üveg. Az egész folyosó, kivéve a padló és a plafon, üvegből van. Flancos, menő, ízléses. Szerintem előnytelen. Mármint ki vágyakozik az után, hogy az épület másik szárnyához vezető folyosóról, az itt haladó embereket is láthassa? Mindenki megy a dolga után, nincs idejük még bámészkodni is.

Én pedig késésben vagyok. Pedig csak a marketing menedzsmentesektől kellett elhoznom a következő évre szóló marketing tervet, no meg beugranom a logisztikára még egy adag papírért. Mellkasomhoz ölelem az iratokat, miközben megállok az ajtó előtt. Hajamba túrok, megigazítom nyakkendőmet és bekopogok. Bebocsájtást is nyerek.

- Jó reggelt Mr. Ramirez. - lépek be és csukom be az ajtót magam mögött.

- Késtél. - biccent felém.

- Eltrécseltük az időt. - sétálok asztalához, de valami egészen hihetetlen dolog folytán a mai nap sem az én napom.

Az összes létező irat a padlóra hullik. Mert ugyan, miért is ne? Leguggolok és felkapkodom őket, ám sajnos teljesen összekeveredtek. Hurrá!

- Gratulálok. - szól az asztal mögül főnököm.

- Köszönöm. - egyenesedem ki. - Ezt most szétválogatnám, mielőtt odaadom. - mosolyodom el.

- Ez egy remek ötlet. - hagyja rám.

Az asztalomhoz vonulok és magam elé helyezem az iratköteget. Szépen, komótosan kezdem el válogatni. Gondolataim elkalandoznak. Ami azt illeti, fáj a torkom. Hideg is van. Odakint legalábbis. Az irodában, amin ketten osztozunk Mr. Ramirezzel, kellemes meleg van; se nem túlságosan izzasztó, se nem jégverem. Talán, ha szerencsénk van még a hó is eshet hamarosan.

- Átlövök pár statisztikai kimutatást, vesd össze őket és írj róla egy összefoglalót.

- Rendben.

Ahogy kimondom, már villog is az apró ikon a monitor sarkán; üzenetem jött. Befejezem a válogatást és főnököm asztalára helyezem a papírokat.

- Mi értelme van ennek a rengeteg papírnak, ha szinte az összes rendszerünk a digitalizációra épül? - kérdezem. - Így csak meghosszabbítjuk az összes munkafolyamatot. Elég lenne csak egyszerűen átküldeni az adatokat egyik rendszerből a másikba. Fölöslegesnek érzem, hogy kinyomtassuk és ezzel időt és hatékonyságot veszítsünk.

Elgondolkodva emeli rám a tekintetét. Átlát rajtam. Tudom, érzem. Mert könnyen kiismerhető vagyok.

- Tán nem akarsz több esélyt adni magadnak, hogy szétszórd a papírokat? - vonja fel szemöldökét.

Talált – süllyedt. Bátortalanul elvigyorodom.

- Igen, ez is közrejátszik.

- Te vagy az informatikus. - dől hátra a székében. - Hívj össze egy programozói csoportot és szervezzétek meg egy új program kialakítását és működtetését, ami lehetővé teszi a rendszereink egymás közötti kompatibilitását.

- Ez idén már nem fog beleférni a büdzsébe, uram.

- Ezt ki mondta?

- A pénzügyesek. - felelem. - Ha vetne egy pillantást a kimutatásokra, látná, hogy az új modell marketingje és piacra bocsájtása durván megdézsmálta a költségvetésünket.

Erre már nem mond semmit. Visszaülök a helyemre és nekilátok egyeztetni a statisztikákat. Egyik táblázat a másik után. Rengeteg fölösleges cucc. Másfél óra elteltével úgy érzem, hogy a statisztika statisztikájának a statisztikáját csinálom. És nem is járok messze az igazságtól. Főnök néha zörög pár papírral, hallom, ahogy ujjai koppannak a billentyűzeten, kattint az egérrel, telefonál; egy szóval dolgozik. Igazából bírom a pasast, mert nem beszél sokat és így engem is hagy nyugodtan dolgozni. Egész harmonikusan megvagyunk mi egymás mellett. A két kezemet összetehetem ezért a melóért.

- Matt.

- Igen? - pillantok fel.

- E-mailt kaptam...

- Hihetetlen. - kuncogok fel kijelentésén, meg sem várva, hogy végigmondja, amit akar. De épp elég csúnyán néz ahhoz, hogy takarékra tegyem a szám.

- Szokásukhoz híven, most is időben tájékoztatnak róla, ha valami fontos történik. - savanyodik el. - A BMW a Mercedes és a Chevrolet csúcstalálkozót tart, amire meghívtak engem is.

- Ez nagyszerű. - mosolyodom el derűsen. - Mikor lesz esedékes?

- Jövőhéten.

Szemeim elkerekednek. Biztos csak hülyéskedik. Ilyen későn nem szólhatnak róla. Talán csak akkor, ha ki akarnak tolni vele. Hogy az amúgy is rengeteg munka mellett, ami ebben az időszakban a vállát nyomja, ne legyen ideje részt venni a találkozón. A Mercedes embere mindig is alattomos volt és nem hiába mondják azt sem, hogy „köcsög BMW-sek”. Ki akarják túrni Mr. Ramirezt a piacról, mert nem tudják megemészteni a sikereit és hogy felvásárolta Lamborghinit. Idióta, szemét állatok.

- Nem fogunk odaérni. - hűlök el.

- Ezért van mindig kéznél Ryan.

- Őt küldjük? - kapom kezembe a telefont, készen arra, hogy tárcsázzam Ryan Nelson számát, aki az elnökhelyettesi posztot tudhatja magáénak.

- Nem. - feleli a főnök kimérten. - Ő fogja tartani a frontot, amíg mi távol leszünk.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).