Elégedetten dõlök hátra a székemben. Egy újabb sikeres tárgyalás zárult le alig tíz perce, amelynek során sikerült megvitatnunk néhány feleslegessé vált, és igen alacsony nézettséggel járó mûsor sorsát. A mûsorok – köztük két esti reality és egy ostoba, reggeli talkshow – természetesen lekerülnek a mûsorról, helyettük pedig majd jön más. Hiába, a nézettség és a profit a lényeg, nem lehet játszadozni, ha pénzrõl van szó. Holnap pedig még egy hatalmas tárgyalás vár rám az egyik rádiómûsor miatt, amivel nem tudom, mit is kezdjünk. A mûsor maga jó, csak éppen a mûsorvezetõ… Igen, le kell cserélni, mert a hallgatók nem igen szeretik a stílusát.

Az órámra nézek, este fél nyolc, jó sokáig tartott, mire sikerült mindent elrendezni. Holnap sokan fognak sírni, mert elvesztik a munkájukat, de az emberek legalább felét át lehet helyezni más stúdiókhoz. Nyújtózom egyet, majd lassan a poharam felé nyúlok. Jófajta, XIII. Lajos konyak van benne, az egyik legdrágább, amit kapni lehet. Éppen innék belõle, amikor kinyílik az irodám ajtaja, és legjobb barátom, valamint kollégám, Takuma sétál be rajta. Velem egyidõs, nálam valamivel magasabb, fekete hajú, sötét szemû, szemüveges, jóképû férfi elegáns, bézs színû öltönyben.

-      -  Végeztél? – kérdi mosolyogva, mire bólintok. – Helyes, akkor indulhatunk is.

-      -  Hová? – kérdem kíváncsian. – Nem volt szó esti programról.

-     -   Az aukcióra gondoltam, amit már hetek óta magyarázok neked. Tudod, a pet árverés – válaszol, mire kelletlenül nyögök egyet. Semmi kedvem hozzá. – Hiroki, már öt év eltelt azóta, hogy meghalt. Nem gyászolhatod örökké, tovább kéne lépned. Hidd el, egy új fiúcska majd eltereli a gondolataidat.

-       - Nincs kedvem – rázom a fejem, de mielõtt még komolyabban belemerülhetnék, Takuma kiveszi a kezembõl a konyakos poharat és talpra rángat. – Mit csinálsz?! – kérdem kissé ingerülten.

-     -  Nem kell vásárolnod, de legalább gyere el velem, hidd el, jót fog tenni, ha kimozdulsz az irodából. Lassan már itt alszol, alig jársz haza és az alkalmazottak már kezdenek aggódni miattad – mondja egy szuszra. – Na, gyere szépen, barátom, talán ellazulsz.

Sóhajtok egyet, de tudom, hogy igaza van. Yuuto halála óta nagyon begubóztam, csak a munkának éltem, és bár néha-néha felszedtem egy fiatal srácot – többnyire egy escortot egy exkluzív bárban -, de eszem ágában sem volt, hogy újabb petet vegyek. Yuuto különleges volt, szerettem õt, és nem akarok helyette mást. Viszont Takumának igaza van abban, hogy néha nem ártana szórakoznom egy kicsit, így kelletlenül hagyom, hogy kirángasson az irodámból, át az épületen le a kocsimhoz. Észre sem veszem, de már úton is vagyunk.

~*~

Nem tudom, hogy hagyhattam magam belerángatni, de ott ülök egy párnázott széken valahol magasan, és nézem, ahogy az aukcióvezetõ éppen a behozott fiúk értékeit sorolja, miközben két marcona férfi tartja õket. Rengetegen vannak, az árak csak úgy röpködnek, a fiúk egymás után kelnek el. Nem mondom, a mostani felhozatal tényleg nem rossz, van néhány jó kis példány, akiknek láttára még én is felkapom a fejem, de venni nem veszek, nem is licitálok, ellentétben Takumával. De õ is csak játékból csinálja, hiszen otthon egy gyönyörû, alig tizenhét éves fiú várja, hogy kiszolgálja minden igényét.

-       - Gyerünk, licitálj, csak a hecc kedvéért – böki meg Takuma a vállamat.

-      -  Köszi, inkább nem – rázom a fejem. – Eljöttem veled, de ez minden.

-       - Ne mondd, hogy egyikük sem kelti fel az érdeklõdésed – nevet rám.

Már éppen válaszolnék, amikor két ember egy olyan fiút cipel a színpadra, akitõl még az én lélegzetem is eláll. A fiú fiatal, talán tizenhat éves lehet, vékony testalkatú, lányos arcú, alacsony kis jószág. Szemei és haja barnák, de ahogy hajára rásüt a lámpák fénye, azokban vöröses árnyalat csillog. Bõre fehér, keze és lába kecses, még onnan is jól látni, ahol ülök. Teljesen meztelen, hiszen így szokták a peteket kihozni, hogy jól láthassa õket mindenki. Nyakában egy nyakörv, azon egy póráz, amelyet az egyik marcona ember fog, a másik a fiút tartja, hogy el ne szökhessen. Ahogy látom, kissé meg van rémülve, mint aki még sosem volt aukción. Elsõ alkalma lenne? Nem hiszem. Bár a legtöbb pet fél, hiszen nem tudják, kihez kerülnek.

-     -  Uraim, nézzék jól meg ezt a fiatal, igen gyönyörû példányt! – kezd bele az aukcióvezetõ. – Látják, milyen kecses, milyen fehér a bõre? Még egészen fiatal, tizenhat éves, eddig egy gazdát szolgált ki. Így nem érintetlen, és elegendõ tapasztalattal rendelkezik egy igényes gazdához. Ne szalasszák el, hogy megvegyék ezt a szépséget, amelynek kikiáltási ára kétszázezer yen. Ki adja meg érte?

Pillanatok alatt repkedni kezdenek az árak. Kétszázötvenezer, háromszázezer, ötszázezer, majd nyolcszázezer yen. A fiút nézem, aki rémülten kapkodja a fejét ide-oda. Annyira hasonlít Yuutora, õ is pont ilyen riadt volt, amikor hozzám került. Vajon annak idején apám õt is egy aukción vette? Elhatároztam, hogy nem lesz új petem, de ez a fiú… Nem is tudom, miért, de vonz, mint lepkét a gyertya lángja. Szinte önkéntelenül szólalok meg, az ár már az egymillió yent is meghaladt.

-       - Ötmillió yen! – szólalok meg hangosan.

-      -  Ötmillió yen! – ismétli a kikiáltó. – Ötmillió yen Sawada Hiroki-samától. Ajánl valaki többet?

-     -  Öt és fél millió! – hallom valahonnan, és mikor odanézek, egy hatvanas éveiben járó férfit pillantok meg. Ismerem, õ Ichirou Haruyuki, az Ichirou Bankhálózat vezérigazgatója. Rám néz, a tekintetünk találkozik és a tekintete semmi jót nem ígér. Nos, akkor hajrá.

-      - Tízmillió yen! – kiáltom magabiztosan.

Az összegek kettõnk között röpködnek, senki más nem szól bele. Tizenöt, húsz, harminc millió yen. Szerintem nem volt még pet, amely igen magas áron kelt volna. Végül bemondom azt az összeget, amitõl mindenki a padlót fogja.

-     -  Százmillió yen! – vetem oda hanyagul, de szemeimben elszánt tûz lobog. Az aukcióvezetõ a szívéhez kap, a többiek pedig, köztük Takuma is, kerekre tágult szemekkel néznek rám. Még a fiú is a színpadon.

-      - Száz… száz… százmillió yen… - mondja elcsukló hangon az aukcióvezetõ, mint aki maga sem hiszi el. – Ajánl valaki… többet? Ichirou-sama? – néz a vetélytársamra, aki a fejét rázza. – Akkor… akkor… százmillió elõször, másodszor, harmadszor. Eladva, százmillió yenért Sawada Hiroki-samának!

~*~

-      -  Remélem, meg fogja érni a százmilliódat – mondja Takuma a fejét csóválva, amikor követ, hogy átadjam a csekket és átvegyem a fiút. – Szerintem túlságosan drágán jutottál hozzá.

-      -  Te mondtad, hogy licitáljak – vonok vállat. – Tudhatnád, hogy komolyan veszem a dolgokat, és nem engedhettem, hogy egy olyan nagyképû alak, mint Ichirou Haruyuki elvegyen valami tõlem, amit meg akarok szerezni.

Takuma a fejét ingatja, mikor belépünk a hátsó szobába, ahol az üzletkötés folyik. Az aukcióvezetõ és a két fogdmeg már vár. Elõbbi széles mosollyal üdvözöl, megköszöni, hogy részt vettem az aukción, és átveszi a csekket. Utóbbiak a fiút tartják pórázon, akin ezúttal már egy egyszerû, világoskék színû, sötétkék mintás yukata van.

-     -  Bátorkodtam egy szerény ruházatot ráadatni a fiúra – mondja az aukcióvezetõ. – De ha nem tetszik önnek…

-       - Jó lesz – legyintek, majd a fiúhoz lépek. – Mi a neved?

-       - Aoi, gazdám – válaszol halk, illedelmes hangos.

-      -  Nos, Aoi, remélem, megéred a rád költött pénzt – mondom kimérten. – Annyit megmondok már most, hogy nem tûröm a visszabeszélést és a késést, világos? – nézek rá komolyan. – Ha jól viseled magad, jó életed lesz nálam, amíg meg nem unlak.

- Bocsi, nem figyeltem. – mosolygok, miután õ nem nyitja ki a száját, meg hát én voltam, aki belement. Nem reagál, nem néz a szemembe, tekintete az övemen pihen, ott is a pisztolytáskámon. Lehet megijedt volna? Kabátom nyugodtan, mégis egy gyors mozdulattal húzom összébb. Nekem is jobban kéne vigyáznom, mert ha valami ruszki veszi ezt észre, akkor szépen néznék ki. – Nem jó dolog ám ilyen fiatalon, késõn egyedül mászkálni, veszélyes már ilyenkor. - dugom zsebre a kezem és elnézek az utca vége felé, ahol feltûnik két orosz katona. Összeráncolom a homlokom. Mennyire utálom, ahogy itt grasszálnak, mintha ez az õ hazájuk lenne. Mivel jobbnak látom a bajt elkerülni, ezért új sétatársam hátára simítom a kezem és gyengéd erõszakkal az oldalamon tartva kezdünk sétálni. Az elsõ kanyarnál befordulunk.

- Nem vagyok gyerek. – mondja csendesen, mikor rám emeli kísértetiesen kék tekintetét. Mint a röntgensugár… a csontomig hatol.

- Tessék? – kérdem felocsúdva. Ez most, hogy jött ide?

- Tudok magamra vigyázni. – csak nézek rá, majd szép lassan leesik, hogy mit is mondtam pár perccel ezelõtt. 

- Ó, értem már! Bocsi, de az oroszokkal nem tudnál elbánni. – mosolygok rá. – Amúgy, meg merre laksz? hazakísérlek, nehogy bajod essen. – mosolygok barátságosan, de õ megcsóválja a fejét.

- Mondtam már, hogy tudok magamra vigyázni. Az oroszoktól nem kell félnem. – jelenti ki határozottan, mire csak felvonom a szemöldököm és jobban végigmérem törékenynek tûnõ testét, bár lehet, hogy csak a kicsit bõ ruha miatt látszik ilyennek, de akkor is. Két megtermett katonát nem tudna legyõzni, akiknél fegyver is van. – De te bizonyára nem tudsz magadra vigyázni, hisz fegyvert hordasz magadnál.

- Mindig magamnál hordom és nem csak önvédelembõl. – vonogatom a vállam, majd ránézek helyes kis arcára és hirtelen melegség önt el. Lehajolok hozzá és legyõzhetetlen késztetésemnek eleget téve beleborzolok szalmaszín hajába. – Nyugi, téged biztos nem foglak bántani. De akkor is hazakísérlek, különben nem tudnék aludni, mert arra gondolnék, hogy mi van veled. Szóval mutasd az utat. – nyújtom ki színpadiasan a karom, õ meg elindul én meg követem.

- Amúgy nem lesz sokáig így. – dugom zsebre a kezem és meredek komoran magam elé. – Igen, itt minden meg fog változni, meg kell változnia.

- Ezt, hogy érted?

- Az emberek sugdolóznak ezt-azt, a diákság szervezkedik. Ha minden sikerülni fog, akkor az oroszok hazamennek és újra miénk lesz az országunk. – kérdõ, még több információra éhezõ tekintetét látva elmosolyodom, és ezúttal lágyan cirógatom meg selymes tincseit. – Majd elviszlek a következõ gyûlésre, rendben? – Majd elviszlek téged is a következõ gyûlésre. – ígérem és figyelmen kívül hagyom azt a furcsa kis hangot a fejemben, ami váltig állítja, hogy nem szabad csak úgy megbízni az idegenekben. De mivel jobban bízom az emberismerõ képességemben, mint az ösztöneimben, ezért elnyomom a másik érzést. Elvégre, ez az angyali teremtés senkinek sem tudna ártani. Az adottságai sincsenek meg hozzá. Ráadásul hallgatagságából ítélve és ahogy a fegyvertáskámra pillantott biztos, hogy nem pletykás és nem feltünõsködik, szóval aggodalomra semmi ok.  De akkor miért van olyan érzésem, hogy valami nem stimmel az elméletemmel?  Na de mindegy is, ez lényegtelen csekélység.

Hirtelen megáll az egyik takaros kis épület ajtaja elõtt és én újra azokba a csodás íriszekbe pillanthatok.

-Köszönöm a társaságot. – mondja.

-Bármikor. Remélem még találkozunk. Majd kereslek. – intek neki búcsút – Jó éjt! – majd mivel nem érkezik válasz pár méter után megállok és visszafordulok, de már hûlt helye van. Ekkor hasít belém a felismerés, hogy még a nevét is elfelejtettem megkérdezni. De nem baj. Megnézem az utca nevet és akkor holnap megkérdezhetem.

A másnap lassan el is érkezik és az utcát felkeresve secc-pecc alatt megtalálom a megfelelõ épületet és bemegyek. Bekopogok a házmesterhez, adok a srácról egy gyors leírást, de a házmester csak a fejét ingatja, hogy ilyen lakója nincs. Mondom, hogy muszáj lennie, hiszen tegnap kísértem haza, de akkor is csak a fejét csóválja. Ezért minden lakásba bekopogok, de sehol sem tudnak róla semmit és sehol sem õ nyitott ajtót. Furcsa, felettébb furcsa. Lehet, hogy a szomszéd házba ment? Lehetséges, de melyikbe a kettõ közül? Ezek a lakók se nagyon örültek, amikor megzavartam békés semmittevésük és nem szeretném még több ember reggelét tönkretenni.

Onnantól kezdve, minden nap végigsétálok azon az útvonalon, amin jöttünk, hátha egyszer összefutok vele, de a szerencse elkerül, ahogy õ is. Már harmadik napja próbálkozom eredménytelenül, mire eljutok oda, hogy nem keresem és akkor talán õ fog megtalálni engem, csak türelmesen kell várnom.

Egészen az egyetemi gyûlés végeztéig, ahol még mindig nincs egyetlen használható ötlet sem a megmozdulásokat illetõen, nem történik semmi. Mindenki szép lassan hagyja el a helyet, fél órás idõközönként és, mint az egyik kitalálója ennek az egésznek, természetesen én az utolsók közt szállingózok ki a sötét utcára egyik társammal.

Mikor az egyik keresztezõdésnél elválnak útjaink és egyedül sétálok tovább, orosz beszédet hallok. Kíváncsian kukkantok be a mellékutcába az egyik sarkon. Két katona beszélget az én szöszke angyalommal. Illetve õk beszélnek, õ meg hallgat. Az egyik katona felhúzza a pisztolyát. Én is ösztönösen a pisztolyomhoz nyúlok, hogy egy percig se tudjak habozni majd, ha kell, de nincs rá szükségem, mert valami részeg, aki rosszkor van rossz helyen nagy zajjal a kukák közé zuhan. A két férfi otthagyva a srácot elindulnak arra. Nekem egy pillanat sem kell, hogy ott teremjek és karon fogva elkezdjek szaladni vele. Mikor már biztonságban érzem magunkat lihegve megállok, õ még csak nem is piheg, mintha hozzászokott volna már az ilyen sokáig tartó erõfeszítéshez.

-Nem úgy volt, hogy tudsz magadra vigyázni? – kérdem már összeszedve magam. – Különben hogy is hívnak és hol is laksz valójában? 

Mosolyogva köszönöm meg neki, majd jelzem Midorinak egy intéssel, várjon kicsit rám.

Az egyik nagyobb asztalhoz foglaltam a helyeket, de a fõpincérrel tudom módosíttatni igényeink most, hogy kettesben vagyunk.

De… Ha kicsim elõtt jellemeztem volna, pontosan mit is szeretnék, tudom, nem lett volna neki akkora meglepetés az asztalunk, mit így.

Tátott szájjal néz körbe a virágillatú, gyertyákkal megvilágított kis szerelemfészekben, amikor pedig a pincér mosolyogva elvonul, kettesben hagyva minket, rögtön ugrik is a nyakamba egy forró, és vad csókra.

Hevesen, torkomban dobogó szívvel viszonzom érzéseit, miközben simogatom ahol érem, még jobban magamhoz húzva érzéki kis testét.

Feszes popsijába is belemarok, hogy egyszerre nyöghessünk egymás ajkára, amikor vágyaink találkoznak.

Tudom, hogy hol vagyunk, ezért nem mennék ennél tovább még akkor sem, ha nem szakítaná el tõlem mézédes ajkacskáit, bújna ki zavartan ölelésembõl, hogy bikavadítóan vörös arccal motyoghassa, üljük le, de ezt nem jegyzem meg neki. Majd rájön, ha jobban megismer. Biccentek, és mellé vágódok. Egy kis gombot megnyomva pedig már hívom is a pincért, hogy leadhassuk neki italrendelésünk.

Amíg elmegy érte pedig az étlapot is áttanulmányozzuk. Vagyis tanulmányozza. Én ugyanis amint meglátom egyik kedvenc ételem, nem vacillálok tovább azon, mit kérjek.

Ennivaló mosollyal, és az étlapja becsukásával jelzi, végzett, de most nem tudok csókot követelni tõle. Kopog, majd bejön a pincér, hozza az italaink, és felírja rendelésünk.

- Mit szólsz kicsi, hogy tetszik a hely? - fogom meg kezét, amikor ismét kettesben vagyunk. Visszaszorít, miközben legnagyobb döbbenetemre megjegyzi, hogy kellemes hely, és már akart is ide jönni, csak eddig nem sikerült neki.

- Úgy látom, te viszont ismerõs vagy itt. – teszi még hozzá, miközben tekintetem fürkészi.

- Igen, voltam már itt többször. – válaszolok tömören.

Tovább nem is szeretném firtatni, kivel, és miért, mert az fájna, más vizekre terelem a beszélgetésünk:

– Mondhatsz arról valamit, hogy mi történt Johnnyval? Annyira fél tõlem, nem hiszem, hogy csak azért, mert megütöttem.

- Igazad van, tényleg nem. 2005-ben kezdõdött minden… egy rajongója közelebbi kapcsolatba akart kerülni vele. Az utolsó pillanatban sikerült csak megmentenünk Evannal. Kórházba kellett vinni, mert sokkot kapott, és csúnyák voltak a sérülései… az ügyeletes orvosba nagyjából annyi empátia szorult, mint egy kiskanálba. Brutálisan vizsgálta meg Johnnyt, akinek azóta pánikrohamai vannak minden hasonló helyzetben… és az orvosoktól is fél. Ezért kellett behívnia édesapádnak.

- Istenem, ez szörnyû! – szólalok meg, amikor szóhoz tudok jutni megdöbbenésemtõl. - Szegény Johnny. Sikerült elkapni azt a szemetet? – ha ezt tudom…

- Esélytelen volt, mivel hivatalos papírja volt arról, hogy õrült. A bíróság nem tehetett semmit. – a fene egye meg… Midorival ilyen történne, biztos, egy páran meghalnának. - Mi próbáljuk védeni, és segíteni rajta, de most nagyon féltem… ugyan azóta volt már kapcsolatban, de egyik se volt túl komoly. És tudod… lányokkal.

- Értem… szerintem nem kell féltened annyira. Evan vigyázni fog rá, Johnny pedig bízik benne. Nem lesz semmi gond. Kell, hogy túl tudja magát tenni a dolgokon. Bízz bennük. – cirógatom meg gyengéden.

- Igyekszem. – sóhajtja halovány mosollyal, majd õ is hihetetlen gyorsasággal vált témát:

- Gondolod, hogy ma este…?

- Minden esély megvan rá. – biccentek felé komolyan. Majd megkérdem, szeretné-e ennek fényében nálam tölteni az éjszakáját.

Persze kérdésem, aminek jelentésérõl utána gondolkodtam, és ami miatt utólagosan elkezdtem magam szidni is, váratlanul érte, szerintem még, úgyhogy nyugtatóan hozzáteszem:

- Ne félj, kicsi. Semmit nem muszáj.

Bíztató szavaimtól se nyugszik meg, de azért beleegyezik abba, ma nem megy haza aludni, hanem helyette eljön hozzám.

Boldoggá tesz döntésével, nem is lesz baj, vigyázni fogok rá. Bár ezt már nem tudom neki elmondani, mert behozzák a vacsoránk, és nekiáll enni.

Nagyot sóhajtva látok neki én is fogásomnak.

Amíg meg nem éreztem az étel illatát, nem is gondoltam annyira éhes vagyok, mindent el tudok pusztítani tányéromról. Ahogy szerintem õ se. Szinte egyszerre végzünk.

Majd megegyezve abban, desszertet nem kérünk, fizetünk, és távozunk.

Egész úton lelkesen beszélget velem, azonban érzem rajta, hogy ideges, kormányon tartott ujjai is remegnek kicsit.

Szerencsére azért idegessége ellenére is eléggé figyeli az utat, hamar megérkezünk hozzám.

Izgatottan engedem be, vezetem körbe, majd üdvözlöm itt nálam, miközben a karjaimba húzom.

- Köszönöm. – ereszt meg felém egy olyan bûvös mosolyt… Sajnos hiába is próbálom meg magam visszafogni, már megint az ajkain kötök ki.

Bár… Annak nem tagadom, roppantul örülök, ezzel nem ijesztettem meg, és viszonozza csókom. Fõleg mivel azt hittem, csak attól, hogy nálam van visszafogottabb lesz a csókolózásban is. Magabiztosan simítok végig puha bõrén is, hogy belenyögjön a csókunkba. Én is belemorranok, amikor finom kis ujjacskáit megérzem mellkasomon.

Mosolyogva nézek rá akkor is, amikor elszakadok tõle, mielõtt még felkapnám, és megpörgetném a levegõben. Ezt õ is mindig szerette, jó látni, Midorit se hagyja hidegen.

Lábaival kapaszkodva nevet, kacag, nyakának bõrére csókolásával jutalmazom bátorságát, mielõtt levágódnék vele a kanapéra. Csókolni, simogatni akarom ott, ahol érem, terveimbe csak telefonja megszólalása tesz keresztbe.

Kicsit feszülten nyúlok a zsebébe, adom a kezébe.

Reménykedem abban, nem Johhnyval történt valami, és azért hívnak minket, segítségre van szükségük, mert akkor Evant agyon vágom.

- Szia, Evan. Mi újság? – kezd el kincsem csacsogni, de Evan válaszát már nem hallom.

Ellenben, amikor Midori vigyorogva néz rám, és ezek szerint akkor a fiú szavait fejezi be azzal, ne menjen haza, visszanevetek rá, amikor felém fordul. Evan nem tétovázik úgy néz ki, és keményen belevág a dolgok sûrûjébe.

- Rendben, sejtettem, mire készülsz, de vigyázz rá nagyon. Emlékszel, mit mondtam neked. – húha… Kezdek tõle félni…

- Igazad volt. Tényleg arra készülnek. – nevet fel édes, dallamos hangján, mielõtt egy hatalmas ásítással adná a tudtomra, hosszú volt neki ez a nap.

- Szeretnél fürödni? – cirógatom meg arcát mosolyogva. – Addig én megágyazok, és keresek valami hálóruhát.

Bólint, ezért egy csókkal engedem ki karjaim közül. Majd azon gondolkodok, melyik szekrényembe is tettem a rám kicsi ruhák, amikor meghallom a hangját:

- Én… nemfürdünkegyütt? - a képzeletem játszik velem, vagy ezt komolyan megkérdezte???

Zavartan tanulmányozom az arcát, viszont pirulása arra utal, jól hallottam szavait.

- De felbátorodtál, kicsi. Ha szeretnéd, természetesen jövök veled. – kelek fel, és lépek mellé, hogy a karjaim közt vigyem el a fürdõbe. Érte, és a kényelméért mindent.

Jól esik minden egyes érintése, de legfõképpen az, hogy ennyire rámbízza magát, mint most. Letenni is gyengéden teszem le célunknál, és kezdem el engedni magunknak a vizet, hogy amikor a kád megtelik, és habot is teszek a hullámok közé, visszazárhassam karjaim közé kicsim. Elég már fél perc távollét is tõle ahhoz, hogy elviselhetetlen hiányom legyen belõle.

Bár… Lehet, ezzel a mozdulattal kicsit megijesztettem, teljesen megmerevedik kezeim közt, mielõtt megnyugodva attól nincs veszély, visszaölelne puha karjaival.

Mohón vetem magam az ajkaira, és bódítom el, ügyeskedésem eredményeként pedig pár perc eltelte után már hevesen csókol is vissza.

Az se rémíti meg, hogy pólója alatt simítom végig testét, ahogy az sem leszedem pólóját. Cinkos mosollyal várja talán éppen azt, most mi jön. Éppen emiatt merem csak gyengéden megfogni kezecskéit, és mellkasomra tenni õket.

Érzem, szíve arca elvörösödésével egy idõben kezd el így is gyorsabban dobogni, nagyot is nyel a váratlan feladattól, de valahonnan még több bátorságot gyûjt, és mégis végigsimít mellkasomon, ahelyett, hogy kiküld a fürdõbõl.

Sóhajtva élvezem ki varázslatos érintéseit, egyre ügyesebben cirógat, alig bírom vágyaim visszafogni, pedig tudom, nem lehetek vele durva.

Olyan óvatosan cirógatom tovább hátát, és hasát is, valamint húzom magamhoz közel, nyakának érzékeny bõrét is megkóstolgatva, amennyire óvatosan csak tudom, õ is felsóhajtson édes hangján.

Bódultságát kihasználva nadrágját is kigombolom, gondosan végigsimítva merevedésén, amíg észre nem veszi vágya feléledt, és szégyenében hátra nem ugrik.

- Ne legyél zavarban. Örülök neki. – közlöm vele gyengéden.

Majd amikor erre még mindig bizonytalanul biccent, de ettõl függetlenül elkezdi levenni a nadrágját, én is leveszem, hogy követhessem a vízbe, amibe pár pillanat alatt képes úgy kiterülni, egy hangya se férne be mellé, nemhogy én.

- Ne terpeszkedj ennyire! Nekem nem marad hely. – kérem kuncogva.

Megijed, viszont tényleg nagyon bátor lett, most se mondja, meggondolta magát, inkább ne is fürödjünk együtt, mosollyal az arcán csúszik elõrébb, hogy mögé ülhessek, átölelhessem. Még fejét is hátrahajtja, hogy érezzhessem bársonyos bõre mellett puha tincseinek illatát is.

Fogam szívva próbálok meg bírni magammal, viszont ilyen helyzetben nem megy sokáig. Belsõ kényszernek érzem, hogy a meleg vízzel lelocsolva cirógassam végig mellkasát, amíg nyakának bõrét is ismét végigkóstolgatom.

Nem lehet megunni, annyira finom…

Ahh… És õrjítõ az is, ahogy próbálva viszonozni végigsimít combjaimon. Merevedésem egyre jobban fáj a magamon hagyott alsó szorításától, de ahogy nyög, és szuszog, szerintem neki se kényelmesebb.

Kíméletesen tapadok ismét puha ajkaira, hogy elvonjam figyelmét, majd váltok kicsit birtoklóbb, hevesebb tempóra, amikor elmúlik döbbenetem. Sose hittem volna, ennyire kiéhezetten csókol vissza, bár azt hiszem, azután, fürödni hívott, ezen meg sem kellett volna lepõdnöm.

Mégis… Még ennek tudatában is csak akkor merem testét simogató kezem becsúsztatni alsója alá, amikor már biztosra veszem, nem tûnik fel neki, egy párszor végigsimítottam ruhája anyagán. Bódultsága így is egybõl elmúlik, és kezem után kap, mielõtt éledezõ vágyát elérném ujjaimmal.

- Minden rendben, kicsi? – kérdem egybõl halkan. – Álljak meg? – nem akarom elveszíteni, inkább várnék rá éveket is, ha arra van szüksége.

- Ne…azt hiszem. – érkezik gyenge, bizonytalan válasza.

Biccentéssel adom tudtára, értettem, de azért, miközben rákulcsolom ujjam forró büszkeségére, végig figyelem a reakcióit, hogy abba tudjam hagyni, ha úgy érzem, túlságosan megijedt.

Felkiált, amikor ujjaim közrefogják vágyát, viszont ez a kiáltás nem a riadtsága miatt csúszik ki ajkain, boldog, elégedett mosollyal kezdek el férfiasságán nyugodtabb szívvel játszani. Fel-le siklanak rajta az ujjaim, felejthetetlen élményt okozva hangosan pihegõ, és nyögdécselõ kincsemnek, akinek eddig minden bizonnyal nem sok hasonló élményben volt része.

Elmondhatatlanul jó hallgatni örömének hangjait, egyre gyorsabban mozgatom tagján ujjaim, amíg másik kezemmel is kényeztetem ahogy csak tudom.

- Segíts…kérlek… - nyögi édesen, és néz rám vágytól csillogó szemeivel, amikor érzi, hogy közel a vég. Olyan aranyosan...

Még egy kicsit tovább akartam vele menni, de megadom neki a kegyelemdöfést, mosolyogva szorítok rá jobban tagjára, hogy hatalmas sikollyal érhesse el a beteljesedést.

Lassan csitul teste remegése, hosszan piheg vállamon, és hagyja, teljesen magamhoz húzva öleljem. Csak remélni tudom, nem bánta meg azt, ennyire átadta magát nekem, egészen addig, amíg utolsó kis erejével meg nem rázza a fejét, és egy puszit hintene ajkaimra, mintha tudná, mire gondoltam.

Nevetnem kell azonban azon kínomban, hogy nem tudom csókká mélyíteni pusziját, és folytatni amit elkezdtem, ha már így van, mert úgy elnyomja az álom egy pillanat alatt. Elfáradt a drága.

Hajába csókolok, mielõtt ölbe venném, és bevinném a szobába, az ágyra.

Itt törlöm szárazra, majd bújok be mellé, és ölelem testemhez, miután hidegvízzel leveretem magam. Eszméletlenül szeretem, soha nem akarnám bántani, mégis önuralmam vészesen fogy a közelében, ezért erre szükségem van.

Belehalnék abba, ha miattam baja esne, vagy ha megutálna egy ballépésem miatt õ is, és pont azért lenne baja… 

Leoltom a lámpát, és várom, magával ragadjon az álom, viszont elõbb szólal meg Midori telefonja, minthogy ez megtörténjen, fáradtan nyögve adom át tulajdonosának a kukorékoló készüléket.

- Hallo? – suttog bele olyan fáradt, és rekedt hangon, hogy komolyan abban se vagyok biztos, felébredt.

- Szia, Midori, Johnny vagyok. – ohh a francba… Mit tett az a majom?!

Hangosat sóhajtva kapcsolom fel a lámpát, és habár pofátlan dolognak tûnik, de közelebb hajolok a telefonhoz, halljam a fiú szavait. Biztos kiherélem azt a semeutánzatot, ha most oda kell mennünk hozzájuk, mert nem bírt az eszével, és rontott Johhny állapotán.

Szerencsére kincsem nem bánja szemtelenségem, kihangosítja a telefonját:

- Szia. Mi történt? Baj van? Megfojtom… - biztosan segítek neki ebben, de azért nem szólok közbe. Johhny ha meghallaná hangom attól a végén megijedne, és nem mondaná el, miért hívta.

- Nem igazán… csak elkezdett fájni a fejem, és hánytam az elõbb. Nem csinált semmi rosszat. Biztos az esés miatt van még. – rossz jel…

Bár azt már most tudom, az orvost úgyse fogja hagyni. Hol van ilyenkor mellõle az a tökkelütött??!!

- Nem tudom… ne vigyünk be a kórházba? - kérdi kincsem is tétován.

- Nem kell, ez ilyenkor normális...rendbe fogsz jönni hamarosan, de ehhez az kell, hogy hanyagold kicsit a mozgást. Feküdj sokat, ha hétvégén korizni szeretnél. – kotyogok mégis bele beszédükbe. Nem tudom mit csináltak, mit nem, viszont az biztos, ha azt, amire gondolok, akkor nem igazán tette fejének a legjobbat, ha Evan nem bírt az eszével.

- Köszönöm. Hagylak titeket aludni. Elnézést, hogy felkeltettelek.

- Semmi gond, örülök hogy szóltál. – válaszol Midori már éberebben, majd miután mindketten elköszönünk tõle, és jobbulást kívánunk neki, le is teszi a telefont.

Látom, attól függetlenül, Johhny azt mondta, rendben lesz, kincsem nagyon aggódik miatta, és talán azon gondolkodik el kéne mennie haza, hozzá, ezért magamhoz ölelem.

Nem tiltakozik az ellen, magamhoz húzzam, vigaszt keresve bújik jobban a karjaim közé.

Élvezem, és imádom, nem is értem elõször, miért kezd el mocorogni, és néz rám zavartan, amíg meg nem szólal:

- Uh, elaludtam a kádban, ugye? – már mindent értek. Rájött. Mosolyra húzva szám próbálom megnyugtatni:

- El bizony. Úgy látom, kifárasztottalak. Egyik pillanatról a másikra aludtál el, arra se ébredtél fel, mikor kivettelek a kádból.

- Hosszú napunk volt… - nevet rám vissza, és fordul úgy, kékeszöld szemei tükrébe tudjak nézni.

Megcirógatom arcát, oldalát, miközben egy csókkal lazítom el teljesen, hogy hamarosan újra csak édes szuszogását hallgassam.

***

Észre se vettem, mikor aludtam bele én is a fáradtságba, de most hogy ébren vagyok, áhítattal simítom végig kedvesem gyönyörû testét, mielõtt óvatosan magamhoz húznám, hogy jobban érezzem bõrének illatát.

Mondjuk eszem ágában sincs megzavarni az álmát, mégis egybõl felébred, amikor vágyam kívánatos popsijához ér, és kiszabadítva magát karjaim közül fordul velem szembe, hogy hajamhoz hasonlóan vörössé vált arcszínével megkérdezhesse, mióta vagyok ébren.

- Elég régen. – hazudom. - Ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem akartalak zavarba hozni. – kérek tõle bocsánatot. Arra is felkészülök, ezek után ki akar majd mászni az ágyból, de megint meglep azzal, nem ezt teszi:

- Semmi baj… csak azért erre kelni… meglepõdtem. – még jó reggelt is köszön, mielõtt számra tapasztaná puha ajkait, csókjával téve tényleg jóvá, és felejthetetlenné a reggelem.

Persze mohó vagyok, egybõl hevesen támadom vissza, és csókolom, kóstolgatom, miközben testét is újra magamhoz szorítom. Bár… Így se tudok vele annyira szorosan eggyé válni, mint amennyire szeretnék, ezért megpróbálom úgy, hogy hanyatt döntve a puha ágynemûn mászok felé.

Szívverése mondjuk ettõl felgyorsul, ugyanúgy, ahogy légzése is, egybõl nyugtatóan fogom meg a kezét, egyik kezemmel, és bûvölöm el egy szenvedélyes csókkal.

Csak amikor már elég ellazultnak érzem cirógatom végig ismét puha, bársonyos bõrét.

Imádom csókját, viszont telhetetlenségem egyre fokozódik, már nem elégszem meg azzal se a hátam barangolják be apró ujjai, áthelyezem õket mellkasomra, hogy aztán csókunkba nyögve bátoríthassam, könyöröghessek neki azért, folytassa kényeztetésem. Eszméletlenül jó, hogy itt is tûzforróvá teszi bõröm ahol hozzá ér, még akkor is, ha a hasamnál lejjebb, lüktetõ vágyamra nem meri rávezetni kezét. Majd megteszi késõbb. Addig pedig én mutatom meg neki, hogy hogy is kell ezt.

Hatalmasat nyög, és ívbe feszül teste ismét attól, hogy kezeim közé veszem, viszont most jobban elhelyezkedek lábai között, mint a kádban, mert különben nem tudnám megtartani.

A szoba fülledt csendjében a belõle kicsikart hangok édes dallamként szállnak füleim számára, csókokkal, tagjának tovább kényeztetésével jutalmazom nyögéseit, tincseim cirógatását.

Amikor szorosabban markol beléjük, szerencsére azért eszem józanabbik feléhez kapva térek vissza, fenekét simogató ujjaimmal farkára, és emlékeztetem magam arra, még nem szabad.

Rá is bíztatóan mosolygok, mielõtt ismét megcsókolnám. Ajkait, majd nyakát, mindkét hegyesen álló mellbimbóját, puha hasát, köldökét…

Velem együtt veszi egyre szaporábban a levegõt, közeledik a csúcs felé, fõleg akkor, amikor ágaskodó merevedését nyalintom meg. Észveszejtõen finom itt is, vágytól kiszáradt szájjal nyalok újra végig rajta, majd veszem be számba, hogy tovább kényeztethessem nyelvemmel, ajkaimmal.

- Most, vigyázz! – nyögi azonban erre halkan, majd tölti meg szám élvezetével, amikor egy hatalmas sóhajjal eléri a beteljesedést. Nem lett volna idõm arrébb húzódni, nem is akartam volna. És… Nagy szégyen, de nekem is pont ennyi kellett csak a mennyei boldogsághoz.

- Hoppá, te is…? – kérdi tétován, amikor már meg bír szólalni. Annyira jó volt vele… Hiába mentem el, már ismét kemény vagyok, azonban hogy ezt ne vegye észre bólintva térdelek fel, és húzom magamhoz, ölelem, amíg légzésünk csillapodik. Az én kincsemet, aki olyan boldoggá tett, mint senki hosszú évek óta…

- Szeretnél fürödni? – kérdem csendesen, miközben még mindig elbûvölten figyelem minden rezdülését.

- Igen. – remek. - De egyedül… - ez már annyira nem, de elengedem, és játékosan mutatom neki, merre találja a fürdõszobát. Én a konyhába indulok két okból is. Az egyik az, hogy nem akarok újra kísértésbe esni, amíg a másik pedig az, hogy tudom, biztos éhes lesz õ is. Nem élhetünk csak szerelmen akkor se, ha nagyon jó lenne.

Mire kijön frissen, és illatosan, már mindent elõkészítek a reggelihez, vigyorogva tapadok az ajkaira, és zsebelem be mosolygós csókját, mielõtt leváltanám a fürdésben.

Nem tart sokáig, hamar végzek, és felveszek egy kényelmes, de mégis szép ruhát, és levágódok mellé az asztalhoz, nekiállunk reggelizni.

Majd mivel még van idõnk a próbájukig, kiülök vele a kertbe. Nincs is jobb, mint ellazulni a napsütésben…

Kincsem is így gondolhatja, mert hallom, ahogy leveszi a pólóját. Rá nézni nem merek, mert akkor a hajnalban történtek fényében biztos megint elveszíteném a fejem.

Legalábbis így gondolom, és visszafogom magam addig, amíg ölembe nem hajtja fejét. Döbbenten figyelem, de csak pár pillanatig, innentõl, nameg visszamosolygásától nem nagyon tudom magam kontrollálni annyira, mint eleinte. Tincseivel kezdek el játszani, majd kezét, amit felém nyújt összekulcsolom enyémmel, így miközben beszélgetek vele.

Egy idõ után sajnos azonban emberi gyarlóságom, és a ránk telepedõ hõség miatt nem lesz elég ez a harmónia, tincseibe túró ujjaimmal nyakának ívét, mellkasát is gyengéden végigsimítom.

Sóhajtva pirul bele kényeztetésembe, viszont ismét ledöbbent azzal, hogy viszonzásként megcsókol, hogy a forróság belülrõl is átjárjon. Amennyire csak lehetséges vonom õt még közelebb magamhoz, és nyögök, sóhajtozok a csókunkba, amikor varázslatos érintéseivel felfedezõútra indul testemen. Határozottan ügyesedik, ráadásul még az se igazán hozza zavarba most, hogy veszélyes helyen, az ölemben ül, és merevedésemhez simul merevedésével.

Nyakának érzékeny bõrébe csókolással kényszerítem hangosabb sóhajokra, ölelem testét annyira szorosan enyémhez, amennyire csak tudom, mielõtt vállaira, mellkasára is csókokat hintenék, kemény mellbimbóit se kihagyni a sorból.

Hozzám hasonlóan piheg egyre gyorsabban, de azért bátran simogatja mellkasom, hevíti bennem még hatalmasabbra a vágy tüzét maga iránt. Mégis… Én még ezt az egészet korainak érzem, meg akarom kérni arra állítson le, hiszen én már amióta az ölembe dõlt nem tudom magam.

- Midori… - nyögöm halkan - Nem tudok rád vigyázni, ha ennyire ellenállhatatlan vagy. – kérlek menekülj, amíg tudsz…

Úgy gondoltam, megijed szavaimtól, és lemászik ölembõl, azonban buján mosolyodik el, és csábít bûnre érzelmeitõl túlfûtött csókjával, ezért mivel ténylegesen nem bírom magam tovább tartani, végigdöntöm a kanapén, hogy fölé támaszkodva mélyíthessem el jobban csókunk, miközben kioldom már minden bizonnyal szorítóvá, és kényelmetlenné válhatott nadrágját. Szerencsére a ház úgy fekszik, kertjébe még a szomszédok se láthatnak be, amikor hatalmas sóhajjal segít, és immár csak egy boxerban fekszik alattam, saját ruháim is ledobva vetem magam ismét ajkaira.

Pár másodperc is elég volt ahhoz, hiányom legyen belõle, bár már kezeim más hiányolt testrésze után vándorolnak, hogy amikor elérik, egybõl végigjárhassák, cirógathassák.

Pihegve válik el ajkaimtól, kapkod több levegõért, úgyhogy alsójától is megszabadítva kezdem el ajkaimmal is kényeztetni, izgatni.

Most nem megy el rögtön a második nyalintásra, csak vörös arccal próbál meg felülni.

- Nyugi… semmi baj. – szorítom meg kezét bátorító mosollyal, és ölelem magamhoz egy újabb csókra. Csak akkor folytatom tovább, amit elkezdtem, térek vissza lábai közé, vágyának kielégítéséhez, amikor ellazulnak izmai, és ismét sóhajtva hátra dõl, átadja magát nekem.

Kezem megszorításával jelzi, közel jár a beteljesedéséhez, ezért visszamászok fölé, és teljesen hozzá simulok, hogy ismét csókjaimmal kényeztethessem.

Tudom, ez kevés neki, de most tovább akarok vele kedveskedni, mosolyogva hajolok a füléhez:

- Mindjárt segítek. De elõbb lazulj el. Nem szeretnék fájdalmat okozni.

- Mit tervezel? – néz rám, idegesebben, és várja a válaszom ugyanolyan feszülten.

Talán csak megrémülne, ha elmondanám neki, viszont szerencsére érti, mire gondolok, belepirul abba, hogy gyengéden simítok végig az ajakin. Elõször a fölsõn, majd az alsón.

Sóhajtással jelzi, tovább mehetek, lágyan, szenvedélyesen csókolom ismét meg, miközben ujjaimmal is újra bebarangolom testét. Belõle sose elég…

Mégis… Minden erõm bevetve haladok lassan, óvatosan a testén csókjaimmal egyre lejjebb merev vágyáig, hogy mélyen szám forróságába ölelhessem. Meg is van az eredménye türelmemnek, nem ül fel úgy, mint az elõbb, továbbra is ellazulva hagyja, hogy kényeztessem.

Kezét jobban kezembe szorítva, torkomban dobogó szívvel simítom végig forróságának bejáratát, miközben visszamászok arcához, édes ajkaihoz.

Elõször ugyan elrejti õket tõlem azzal, hogy a nyakamba bújik, de aztán hagyja, egy kábító csókkal segítsem még jobban elterelni a figyelmét mûveletemrõl.

Roppantul figyelek arra is, ujjam jól benedvesítsem, de mégse sokáig, így is eléggé idegesen kapaszkodik belém, amikor bejáratához érek, és lassan testébe vezetem, oldódott kábultsága a fájdalomtól.

- Lazíts, drága. Mindjárt jobb lesz… - duruzsolom neki újra nyugtatón, majd dicsérni kezdem ügyességét, bátorságát, szépségét. Nem szabad a fájdalomra figyelnie, el kell engednie magát.

Õrjítõ lassan, de sikerül neki, ahogy nekem is sikerül teljesen becsúsztatnom testébe ujjam. Meg is állok, szokhassa az új élményt, mielõtt körkörösen kezdeném masszírozni belülrõl, hogy az elõbbi fájdalmai helyét teljesen átvegye a kéj, és a vágy.

Hamar ellazul, és gyorsíthatok, ujjam tempóján, bár még most is óvatos vagyok, és figyelem, tényleg jó legyen neki, még akkor is, amikor elmosolyodva bólint. Semmiképp se szeretnék neki fájdalmat okozni, csak örömet, és még több örömet.

Éppen emiatt próbálok jobban hozzáférni testéhez, és feljebb emelni csípõjét, bár figyelmeztetnem kellett volna, hirtelenségemtõl meglepõdötten feszül meg egész testében, ujjam is satuként beszorítva, felszisszenek a fájdalomtól.

- Ne haragudj. – suttogja - Igyekszem lazítani…

Mosollyal bíztatom, és ismétlem meg, amit az elõbb csináltam.

Teste ismét ívbe feszül, de mivel nem érte váratlanul akcióm, nem szorított most magába, nyugodtan masszírozhatom belülrõl azt az egy pontot, amitõl perceken belül nem tud mást tenni, minthogy szaporán kapkodva a levegõt belém kapaszkodik, és piheg. Csókomat is bódultan viszonozza, bele, belesóhajtva azt, mennyire jó is most neki.

Imádom…

- Demetrio… kérlek… - szólal meg azonban épp, mielõtt másik ujjam is csatlakoztatnám az elsõhöz.

Szavai kijózanítanak annyira, hogy mosollyal bólintsak akaratára, és másik kezemmel, amíg belülrõl tovább masszírozom merev tagját is kényeztethessem, amíg el nem éri a beteljesedést, és belém kapaszkodva üríti ujjaimra, hasamra forró magját.

Utána is csak öleljük egymást, nem is tudom mennyi ideig, bár azt tudom, tovább is így maradnék vele, ha nem kiáltaná azt, el fogunk késni.

Szó szerint elbasztuk az idõt, villámgyorsan készülünk el, pattanunk be az autóba, és vágtatunk teligázzal a csarnokhoz.

Azt hittem, edzõje, és a fiúk már csípõre tett kézzel fognak minket várni, és megkapjuk a szidalmak, azért, mert nem siettünk, errefel minden üres, sehol senki.

Midorinak is furcsa, Evant hívja, aki mint kiderüdt elaludt, és csak fél óra múlva ér ide, majd Viktort, aki szintén késni fog, mert a gálával kapcsolatban intéz valamit. Még van egy óránk, úgyhogy úgy döntünk ki se érdemes szállnunk, egymás mellé helyezkedünk a hátsó ülésen.

- Nem volt idõm megkérdezni, jól vagy? – kérdem egybõl, miután megkönnyebbülve a nagy rohanásból átölelem.

- Csodálatosan. – kapok tõle egy nevetõs választ, viszont hangja túlságosan bizonytalannak tûnt, nem gyõzött meg.

- Nem fáj semmid? – kérdem lényegre törõbben. - Nem akartam ennyire elveszteni a fejem…

- Minden rendben, ne félj. Különben is, én ugyanúgy akartam, mint te. Hidd el, jól vagyok. – boldoggá tesz válasza, puhán csókolom meg, húzom magamhoz közelebb, cirógatom tincseit.

Szorosabban bújik õ is hozzám, miközben viszonozza gyengéd csókom, amíg el nem kell szakadnom tõle levegõhiány miatt.

Simogatni azonban tovább simogatom, és masszírozom, vállamra hajtva fejét lehunyt szemekkel élvezi kényeztetését, amíg be nem kopognak az ajtó ablakán.

Megérkezett Evan.

- Itt vagyunk. – szól ki kicsim karjaim közül, és már el is távolodik tõlem azért, hogy kinyithassa neki. 

- Na, mi jót csináltok, míg nem jöttem? – vigyorog be köszönés helyett az emlegetett egybõl az autóba, amire kap egy olyan fejbeverést Midoritól, ami még nekem is fáj.

Bár a kicsikénél eddig futja a védekezés, elpirul, és hátrébb is jönne az ajtótól, ha nem ölelném át szorosan, és néznék mosolyogva Evanra:

- Mesélünk, de csak ha te is… - ennyi elég is neki ahhoz, leszálljon rólunk, és zavartan, bosszúsan megjegyezze legnagyobb örömünkre, hogy nem olyan fontos.

- De fontos. – bátorodik fel jobban Midori. - Mi van Johnnyval? Minden rendben? Éjjel hívott, hogy rosszul lett.

- Minden rendben van. Már aludtunk, mikor hajnalban kirohant a fürdõbe, de aztán vissza is aludt. Reggel már sokkal jobb színben volt. – talán nem is lesz baja…

- Jól van, vigyázz rá! - sóhajt végre megkönnyebbültebben kincsem, miközben kiszáll, és kiszedi felszerelését.

Együtt megyünk a csarnokba, viszont nincs kedvem újra bentragadni az öltözõben, fõleg nem egy verekedõs harmadikkal, ezért megbeszélem velük, inkább itt megvárom, amíg átöltöznek.

Midori is úgyis biztos szeretne kettesben beszélgetni barátjával.

Hamar visszatérnek, és habár az edzõ még nem jött meg, elkezdenek bemelegíteni.

Lelkesen figyelem õket, fõként kincsem. Minden mozdulata olyan gyönyörû… Szinte száll a jég felett.

Evan kezd bemelegítésük után, ezért Midori a pálya szélére jön, és beteszi zenéjét. Majd ezután megáll mellettem, amíg a fiú hatalmas vigyorral száguldozik, bikát kerget egy latinos számra, vérbeli matador módjára. Én is, és Midori is jókedvûen figyeljük. Habár nem annyira ügyes, mint kincsem, azért neki is van tehetsége.

Amikor lemegy a száma, kicsim veszi át a jeget, hogy arra a zenére, aminél elõször láttam produkcióját kezdjen el táncolni. Az ave mariára.

Teljes beleéléssel, kecsesen mozog, forog, trükközik, amíg szól a szám, még a közben belépõ Viktor is hozzám, és Evanéhoz hasonló ámulattal csodálja. Amikor pedig megáll, velem együtt rohannak a pályára, és ölelik át nevetve, hogy õk is gratulálhassanak neki.

- Gyönyörû voltál! - mindegyikünk boldogan öleli vissza, de aztán visszatér a gyakorláshoz, Evannal együtt.

Nem értem ugyan, miért is van szükségük az ilyen kemény edzésekre, amikor mindent tökéletesen csinálnak, ha kihagyták volna, akkor talán kincsem rá se esett volna még minden bizonnyal sajgó alfelére. Elszorult szívvel nézem, ahogy nagyot sóhajtva áll fel, és elindul a pálya felé. Evan fut mellé, én edzõje miatt nem szeretnék, mert attól félek, eltiltana mellõlem hevességem miatt.

Öltözni megint nem kísérem el, Viktor beszédét hallgatom meg arról, mennyire nem szeretné, ha a gálán is hasonlóan fájna kincsemnek egy hátsóra esés, valamint még azt is hozzáteszi, mielõtt elköszönne, errõl beszélni fog majd még velem és Midorival egy késõbbi idõpontban is.

- Rendben. – biccentek felé, és bocsánatot kérek tõle, majd amikor még mindig morogva elhajt, tovább várakozok kincsemre. Nem hittem volna, hogy ennyire szemfüles, kicsit idegesít is a dolog. Remélem a kicsit nem fogja az én hibám miatt leszúrni…

Emlegetett… Evannal együtt most érnek ki, és búcsúként átölel, miközben a másik fiú tapintatosan kettesben hagy minket, és beül kocsijába.

Habár legszívesebben ismét magammal vinném, nem beszélünk vele sokat, csak addig öleljük egymást, amíg megígérem neki, holnap elmegyek velük egyet csavarogni a reptérre, és segítek nekik felszedni Tomas nevû haverjuk. Egy forró búcsúcsók után engedem, menjen. Biztos már nagyon aggódik barátjáért, nem sajátíthatom ki.

Bár… Ez a gondolat addig nyugtat, amíg elindulnak. Fájó szívvel integetek utánuk, amíg el nem tûnnek a szemeim elõl.

Csak ekkor indulok el szüleim háza felé.

Jól esik most nagyon is szüleim közelsége, és hogy van kihez beszélnem, ha nem társalognák velem végig a napot, szerintem bele is õrülnék Midori hiányába.

Így is épp elég gond, hogy éjjel nem bírok aludni, ahogy az is, egészen reggeli 6-tól kezdve várom hívását, amit talán próbája miatt nem siet el.

Persze, miért is ne, pont akkor csörög az az átkozott készülék, amikor a víz alatt állok, de amint végzek, már rohanok is visszahívni kincsemet.

- Szia! – köszön egybõl mosolyogva, hangja élettel tölt belém a hiánya miatt érzett kínzó magány helyére. 

- Szia, kedves. Hogy vagy? Hol találkozunk? – faggatom is ettõl egybõl.

- Nemrég keltünk, szóval még kicsit kába vagyok. Evanék a fürdõben, ne kérdezd, hogy mit csinálnak, de van egy sejtésem. – nekem is… - Negyed egyre ide tudsz jönni? Egykor kéne kint lennünk a repülõtéren. – még szép.

- Persze, legkésõbb negyed egyre ott leszek nálatok. Most mennem kell, légy jó, sietek hozzád. – köszönök el, majd miután vendégeinkre való tekintettel felöltözök, megügyezem anyukámékkal, mire is kéne elvinniük Midoriékhoz.

Mosolyogva ültetnek le, és próbálnak belémtuszkolni néhány falatot, majd indulnak el velem, amikor ez nem sikerül, és látogatóink is távoznak. Tudom, igazából nem bántja õket annyira nem ettem, mert akkor nem vigyorogva emlegetnék. Boldogok, hogy végre találtam magamnak ismét valakit, aki úgy néz ki, igazán megérdemli a szeretetem.

Vigyorogva köszönünk el egymástól kicsim házánál is, és kérem meg õket arra, ne legyenek mérgesek rám, ha késõn hívnám õket, jöjjenek értem.

Fejrázás a válaszuk, azzal a mondattal körítve, hogy akkor hívom õket, amikor úgy érzem, tudják, jó helyen leszek, nem fognak aggódni.

Éppen ezért is talán, amikor elhajtanak, mosolyogva csöngetek be kicsimhez.

Az emlegetett ékkõ lihegve üdvöz, reakciójából azt szûröm le, a páros nagyon jól ellehetett a fürdõbe, mégse teszem szóvá véleményem egyiküknek sem. Nincs rá idõnk, beülünk Midori autójába, és már hajtunk is.

És… Bár végig azt hittem, Johhny közelében Evan védekezõ stílust fog felvenni, azért õ is rendesen megdöbbent, amikor bekapcsolódik a beszélgetésbe Johhnyval együtt, amikor Midorival elkezdünk társalogni.

Így egész jó kedvûen, gyorsan telik el az út a reptérig, nevetve szállunk ki, és vetjük bele magunk a váró embertömegébe, ahol szintén nem unatkozunk. Rajongók biztosítják hangulatunk szinten tartását, amíg le nem száll barátjuk gépe. Kíváncsian várom én is, érdekel, vele is olyan izgalmas lesz-e a találkozásom, mint Midori másik két cimborájával.

Jó kedélyû az új srác, vigyorogva üdvözli mindegyikünk, mielõtt becsatlakozna hozzánk, és a rajongókhoz egy pár fotóra.

Kincsem kocsijához, ahol bemutatnak neki, már úgy megyünk vissza, mintha mindig is ismertük volna egymást.

Sõt…

Annyira jól megértjük a másikat, közösen kezdjük el nyúzni az ifjú párt, akik annyira tiszták akartak lenni indulás elõtt, hogy egész bepiszkították egymást a víz alatt. Legalábbis addig, amíg Midori szigorúan le nem állít minket a háza elõtt.

Innentõl biztosra tudjuk, új elfoglaltság után kell néznünk, Evannak ki se kellett volna jelentenie, õk elvonulnak valamerre kettesben, nyugalomban enni.

Letesszük a cseh srác bõröndjét, és ahelyett, bevágódnánk mondjuk Tv-t nézni, segítünk kincsemnek szórakoztató módon ebédet készíteni. Vidám dobszó mellett zsonglõrködünk, és boldogítjuk, amíg õ fõz.

Mire kész lesz pedig már annyira el is fáradunk mindannyian, hogy csöndben, poénok nélkül esszük meg az ebédet.

A mosogatással, és az utánunk keletkezett romhalmaz összetakarításával is hamar végzünk, meg is egyezünk abban, követjük Evanék példáját, és ha nem is egy ebédre, de egy sétára mindenképp kimozdulunk.

Bár azt nem figyeljük, merre megyünk, talán a sors keze van abban, pont annál a parknál lyukadunk ki, ahol elõször randiztunk kicsimmel.

- Nem ismerõs véletlenül a park? – kérdem meg Midorit hatalmas vigyorral az arcomon.

Látom, csak úgy cikáznak gondolatai, ahogy tekintete is a fákon, mielõtt kézen ragadna, és nevetve kezdene el húzni maga után engem, és Thomast is. Most én vagyok a lassabb, akkor esik le, hova siet ennyire minket, amikor már az itteni fagyizó pultjánál állunk.

Szóval nem felejtette el…

Mosolyogva kérek ki magunknak hatalmas adag fagylaltokat, hogy jóízûen nyalogatva a különbözõ ízû gombócok folytathassuk utunk.

- Ide hoztam elõször Midorit. – avatom be a még édessége mögül is ránk sandító Thomast abba, miért olyan különleges ez a hely kettõnk számára, hogy egy külön, hangtalan, elvont nyelven beszélünk róla.

- Remélem, most megúszom a fogdosós bácsikat. – teszi hozzá kincsem kicsit aggódva, egybõl védelmezõn ölelem át, és nyugtatom meg:

- Ne félj, még egyszer nem mer majd próbálkozni. Nem hagyom, hogy bántsanak.

Mire elnyaljuk a kezünkben lévõ édességet, hatalmas sétát teszünk a park területén, és az idõ is átfordul késõ délutánra, ezért elindulunk vissza Midori házához.

A párocska javában vár minket, legnagyobb döbbenetemre egy japán magazint olvasnak ahhoz képest, egymáson fekszenek. Köszöntjük õket, mielõtt velük együtt vetnénk magunkat a konyhába, és kezdenénk el a vacsorát. A jó levegõ meghozza az étvágyat.

Vacsora után még piramisként egymásra épülve egy filmet is megnézünk, de sajnos így is hamar eljön a búcsú ideje.

Fájó szívvel megyek le a földszintre Midorival éjjel 1 órakor, és hívom fel szüleim.

- Mikor látlak? – kérdem a beszélgetés után, szorosan magamhoz ölelve a kicsike testét.

- Az a baj, a holnapot még nem tudom, - válaszol csöndesen. - szóltak hogy már hajnalban készül egy sorozat a fellépõkrõl, aztán lehet, hogy este egy tv show-ba kell mennem. Szombaton napközben meg ugye fõpróba, aztán 7tõl gála. Szóval ott mindenképp találkozunk, de majd hívlak ha el tudok szabadulni kicsit. – szegény legalább annyira bántja ez az egész, mint engem, ha nem jobban, vigasztalóan ölelem még szorosabban magamhoz, miközben mellkasomra hajtja a fejét.

- Semmi baj, elhiszem, hogy csupa rohanás van ilyenkor. Legkésõbb a gála után találkozunk. – csitítom szavaimmal is, mielõtt vágyammal fûszerezett csókot lehelnék ajkaira.

A holnapi évforduló, valamint a holnaputáni gála napja után úgyse lesz ennyire tömött a programja, ahogy az enyém se, úgyis többször tudunk majd egymással találkozni, együtt lenni.

Búcsúcsókunk szüleim, pontosabban anyukám érkezése szakítja félbe, muszáj mennem.

Bár… Mielõtt elhagynám kincsem, és bepattannék édesanyám mellé a kocsiba, még egy ölelést lopok tõle az elkövetkezõ ínséges napokra. Integetek is neki ameddig látom a szemeim elõtt, de aztán válaszolok anyám csöndesen feltett kérdésére, miszerint el akarok-e hozzá menni.

- Ha még hajnalban elindulok, akkor visszaérek szombatra. – felelem neki csöndesen, amire csak sóhajtva biccent.

Tudja jól, látogatási szándékomról nem tud lebeszélni, akármennyire is szeretne.

Talán ezért is adja a kezembe amikor hazaérünk vasalt ingem, és ünnepi öltönyöm, néhány szendviccsel együtt.

- Vigyázz magadra nagyon. – ölel is át, amikor néhány óra alvás után eljön az indulás ideje, pedig azt hittem, alszanak.

- Fogok, ígérem. – szorítom magamhoz, majd apámtól is elköszönve beszállok autómba, és elindulok.

Hatalmas fékezéssel állok meg, torkomban dobogó szívvel, és idegességtõl remegõ kézzel ugrok ki azonban fél perccel késõbb, hogy az öregre ripakodjak, miközben felrántom a kocsi mögül. Kis híján rátolattam:

- Elment az eszed?! Miért csináltad ezt?! Majdnem elütöttelek.

- Nyugi fiam, bízok abba, jók a reflexeid. - vigyorog rám úgy… Ha anyám nem csapja meg, akkor olyat kapott volna, amit nem tesz zsebre egyhamar.

- Szóval azt akartam mondani – kezdi ismét, miközben arcának sajgó felét dörzsölgeti – hogy ugye tudatában vagy annak, megígérted a rokonságnak bemutatod nekik a kedvesed a gála után?.

- Igen. Beleegyezett õ is abba, hogy valamikor eljön, ezt már mondtam. Ezért akartál öngyilkos lenni? – nézek rá még mindig mérgesen.

Biccent, hogy igen, majd amikor anyám fejbeveri, elkezd vele vitatkozni arról, mert õ nem arra mondta, hanem másra, de azt amit nekem szánt nem folytatja, helyette veszekedni kezdenek.

- Apa légyszíves, folytasd. – szakítom éppen ezért félbe vitájuk. – Vissza szeretnék érni a szombati gáláig.

Bólint, és azt kérdi, mikor lehetne legelõbb, ha azt is beleszámolja, a gála utáni nap elbúcsúztatja a barátait, és pihennie is kell egy kicsit.

- Az utána lévõ hét szerdája? Jó lenne? – helyesel, ezért folytatom:

- Rendben, akkor akkor. Viszont azzal is számolj, még nem kérdeztem meg. Úgyhogy ha nem jó neki valami miatt, vagy nem szeretné még, akkor át kell tennetek. – engedem el, és ülök vissza a volán mögé.

- Ez csak természetes. – áll el végre utamból, miközben leporolja magát. – Jó utat.

- Ezek után meglesz. – intek komoran, és belevetem magam az éjszakába.

***

- Szia édes, mi újság? Minden rendben? Hogy sikerült a fotózás? – veszem fel a telefont jókedvûen, és támadom le kincsem kérdéseimmel, miután félrehúzódok az útról. Nem mertem hívni, hátha rosszkor zavarom, lehetséges, õ is csak azért most, majdnem délben csörgetett, mert egészen eddig tartott nekik a munka.

- Szia. Igen, hamar végeztünk, a képek is jók lettek. – válaszol kuncogva. - Estig van is idõnk. És… Izé… Éppen emiatt szerettem volna megkérdezni, szóval hogy… Véletlen sok ebédet csináltunk, nem lenne-e kedved átjönni velünk együtt enni, és utána itt tölteni a napod estig. – jajj kicsim…

Fáj a szívem, szemét dolognak tûnhet ez, de ha tudom, felszabadul mára egy kis idõre, amit vele tölthetnék, akkor inkább maradtam volna otthon, hogy csak a gála után, pár nappal halála évfordulóját követõen tegyem tiszteletem Tiberio sírjánál.

Most már, hogy túl vagyok az út háromnegyedén, és a virágok is megvettem a néhai kis matadornak, nem fordulhatok vissza. Nem is tudnék, mire visszaérnék, biztos épp a showra kéne menniük.

- Véletlen? Jól hallottam, amit mondtál Midori?! – szûrõdik be Thomas nevetése a háttérbõl hirtelen, pont mielõtt válaszolhatnék a kicsikének. – Szerintem direkt fõztél egy hadseregre, még akkor is, ha tudtad, Evanék megint nem esznek velünk.

- Thomas! - kiáltja neki vissza, viszont a srác tovább folytatja mondandóját azzal, Midori a fotózáson is elég szomorú volt, és biztosra veszi azért, mert nem voltam a közelében.

Dulakodás hangjai szûrõdnek szavai után a készülékbe, sejtésem szerint kincsem megpróbálta elkapni, és leteperni, hogy befogja a száját. Bár a srác elfuthatott elõle, vagy bezárkózhatott valahová, mert Midori dühösen folytatja hozzá szavait azzal, amint leteszi a telefont, vége, hogy ezután bocsánatot kérve tõlem ismét megkérdezné, van-e kedvem akkor elmenni hozzá:

Nevetnem kell, mielõtt összeszedve összes komolyságom megpróbálnám gyengéden visszautasítani. Nem tudom, mit mondjak neki, de azzal tisztában vagyok, abba, pontosan merre is vagyok, és miért pont most, személyesen kell beavatnom, ha egyszer valamikor hosszabb idõre összefutunk.

- Szívesen átmennék. – sóhajtom végül. – Viszont sajnálatos módon a gála elõtt el kell valamit intéznem. De ígérem – teszem még hozzá – amint találkozunk, mindent elmesélek arról, merre, és miért jöttem, habár jelenleg azt se tudom, mikor érek haza, az is lehet, csak holnap. Nagyon sajnálom kicsim.

- Semmi gond. – jelenti ki erre egy kis hatásszünet után, és habár könnyeden próbál beszélni, bánatát idáig érzem, még jobban össze is facsarodik tõle a szívem, mint eddig. – Biztos vagyok benne, hogy tényleg nyomós okod volt elmenni, ahogy abban is, igyekezni fogsz vissza hozzám. Legalábbis nagyon ajánlom, mert szeretlek, és ahogy Thomas is mondta, már most hiányzol. – ez a beismerés… Még talán nálánál is aranyosabb volt.

- Nagyon szeretlek én is téged. – duruzsolom. – Viszont most leteszem, mert habár nagyon jól esik hallani a hangod, igyekeznem kell, ha tényleg hamar haza akarok érni hozzád.

- Rendben. – kuncogja el magát. – Vigyázz magadra.

- Te is. – sóhajtom, majd leteszem a telefont, és folytatom utam.

***

Mint a múlt évben, szülei most is elõttem jártak itt, és csinosították ki sírját, nagyot sóhajtva teszem le a viadalok iránti szenvedélye miatt vérvörös rózsákból álló csokrom az övék mellé, és mondok el érte egy imát.

Szomorú, hogy itt fekszik úgy is, jóvoltomból annak az álnok bikának a szarvai hevernek fejfája elõtt, akitõl azt a halálos sérülést kapta. Alig élt 20 évet. És… Ha nem veszekszünk… Akkor biztos még ma is boldog lenne, ha nem is mellettem, valaki mással.

Természetesen, mint tavaly, most is mindenrõl beszámolok neki, Midoriról is. Bár… Lelkiismeretfurdalásom van addig, amíg az idõ, ami egészen eddig borongós volt, úgy kitisztul, mintha csak õ jelezné, nem bánja a kapcsolatunk.

Innentõl kezdve bátrabban mesélem neki, mi történt velünk egészen mostanáig, majd ígérem meg neki, amint lesz alkalmam rá, õt is elhozom hozzá is.

Tudom, talán fölöslegesen mesélek neki, mert onnan föntrõl mindent láthat, mégis jó így tisztázni a dolgokat, akkor is, ha válaszolni majd talán jóval késõbb válaszolhat, könnyebb szívvel távozok a temetõbõl, megyek vissza autómhoz, és öltöm magamra eddigi öltönyöm helyett azt a ruhát, amiben idáig vezettem.

Majd… Mivel már nagyon hiányzik Midori, megpróbálom elérni még indulás elõtt.

- Szia. – köszönök, amikor másodszori csöngetésre felveszi a telefont. - Zavarok? – elmúlt 5 óra, igazából csak remélni tudom, nincsenek még ott, és kellett a telefonja miatt kifutnia.

- Nem, még csak készülõdünk. Evanék zuhanyoznak pont. – ehh… A tisztaszexmániások. Nemhogy egy hotelbe mennének.

- Értem. – kuncogom, habár hogy ne higgye azt rajta nevetek, gyorsan hozzáteszem, legközelebb, amikor nála lesznek, és kettesben akarnak lenni, nyugodtan mondja meg nekik, kölcsönadhatom a házam, hátha úgy kényelmesebben elférnek, és jobban be tudnak telni egymással.

Ezen minden bizonnyal elpirul, de õ is elkezd nevetni, a hallgatózó Thomassal együtt, amíg Midori meg nem kéri a srácot, kicsit hagyja egyedül, amíg telefonál. Bocsánatot is kér tõle emiatt, gondolom én, lelkiismeretfurdalása van addig, amíg a srác nem közli nevetve, semmi gond, úgyis azért jött le, mert tv-t akart nézni.

- Elintézted, amit szerettél volna? – kérdi immár tõlem.

- Igen, végeztem, úgyhogy indulok vissza hozzád szerelmem. Annyit akartam még megkérdezni, hogy a próbátokra holnap bemehetek-e majd, ha olyan késõn érek, vagy ahhoz külön engedély kell? Jó lenne tudni, mert akkor úgy készülök.

- Ha szólsz, amikor ideérsz, kimegy érted valamelyikünk. – válaszol mosolyogva. – Ha pedig elõbb visszaérsz, mehetünk együtt is akár, csak akkor érj ide hozzám reggel fél hétre. – ismét felnevetek, de megígérem neki, mindenképp becsöngetek hozzá, és velük megyek, mert igaza van, úgy lesz a legegyszerûbb. El is köszön tõlem, ahogy én is tõle, ahogy azt is megint elmondjuk egymásnak, mennyire szeretjük egymást, viszont eszembe jut még valami:

- Viktor mondta már neked, hogy beszélni akar velünk? – kérdezek rá óvatosan, majd amikor kijelenti, nem, és meg is kérdi, miért, folytatom:

- Hiába nem mentem oda hozzád, amikor elestél a jégen, Evan reakciójából, és az aggódásomból rájöhetett arra mi történt, és szép szavakkal megkért arra, a gála elõtt ne tegyek veled semmit.

- Ijj… És gondolom errõl még úgy is beszélgetni szeretne, hogy mind a ketten jelen vagyunk. Igazam van? – vág a szavamba. Le se tudja tagadni aggodalmát, talán kár is volt neki ezt pont a show elõtt elmondani.

- Eltaláltad kincsem, és borzasztóan…

- Ki ne mond, hogy sajnálod! – pirít rám újra a szavamba vágva. – Már mondtam, hogy én is ugyanúgy akartam. És ha Viktor elkezd velünk errõl társalogni, akkor neki is megmondom ezt úgy, mint neked. – mosolygásra késztet válasza, most is rendesen meglepett azzal, hogy egy pillanat alatt váltott jellemet.

- Nagyon szeretlek, és igyekszem. – köszönök el tõle, majd miután megkér, vigyázzak magamra le is teszem.

***

Az éjjel megint nem aludtam sokat, mégse vagyok fáradt, mosolyogva csöngetek be Midorihoz, majd kapom el, viszonzom forró csókját, amikor kinyitva az ajtót a nevem kiáltva lendül karjaim közé.

Elmondani nem tudom, mennyire hiányzott, és most végre ismét ölelhetem, csókolhatom.

Azt se tudom, mennyi ideig vagyunk így együtt, csak élvezem közelségét, és nem akarom elengedni, csak kényeztetni ajkaimmal puha ajkait.

Evan jelzi dühösen, miután krákog, hogy indulni kéne, ha nem akarjuk, hogy elkéssenek a próbáról.

Vissza is szeretnék emiatt a pofátlanság miatt neki szólni valami szépet, csak mielõtt megtenném Midori újra az ajkaimra tapad, és teljesen eltereli gondolataim csókjával, amíg Thomas gyengédebben, mint ahogy én szerettem volna beszól Evannak:

- Ki szól kit. – igen helyesen mondja, mégis az igazság fáj, és ebbõl kirobbanna a verekedés, ha Midori nem szakítaná félbe csókunk, és Johnnyval karöltve nem parancsolná be õket, és engem is a kocsiba, hogy végre elindulhasson a gálamenet.

A csarnok elõtt Viktor türelmetlenül vár minket, többször is hívja a négyes hol az egyik, hol a másik tagját telefonon, nyugtatniuk kell azzal, hogy már elindultunk, csak a forgalom bedugulása miatt alig haladunk elõre percenként pár centimétert.

- Meglátszik ma van a gála napja. – sóhajtom, majd megkérem édes, egyetlen sofõrünk arra, hadd cseréljünk helyet. Azt is hozzáteszem, csak azért, mert ismerek néhány utat, ami ugyan hosszabb, de valószínûleg járhatóbb.

Bólint, és egymáson átcsúszva oldjuk meg a helycserét, majd az emiatti feszültséglevezetõ csókváltás után gázt adok autójának, és rátérek arra a kis utcára, ami mellett épp megyünk.

Majd innen át egy harmadikra, és egy negyedikre, de közben Midori telefonja újra megszólal, megint csak edzõjük érdeklõdik affelõl, hol is tartunk, mert már nem csak a riporterek, a technikai beállítók is rágják a fülét.

- Mindig ennyire ideges? – kérdezem csöndesen kedvesem, amikor ismét biztosítja arról, hamarosan ott leszünk, és leteszi.

- Ne is kérdezd. – válaszol helyette Thomas. – Majd akkor nézd meg, amikor a próbán valamit elrontunk.

Evan és Johnny együtt nevet fel ezen, ahogy én is, és Midori is elkuncogjuk magunk, de azért kicsim kérésére még gyorsabban kezdek el hajtani.

Így is elég lassan érjük el célunk, de legalább már itt vagyunk, a többiekkel ellentétben, akik valahol még mindig úton. És amíg Viktor átnyújt egy VIP kártyát, amivel a közelükben lehetek, Midoriék már futnak is átöltözni, hogy kezdõdhessen a fõpróba.

Elég unalmas melónak tûnik elsõ hallásra az, hogy technikai beállítás, azonban amikor Johnny áll a jégre a négyes bemelegítése után rá kell döbbennem, hogy amellett, összetett, érdekes is tud lenni, ha minden megfelelõen megy majd.

Bár… Már értem, miért kezdték ilyen korán. Ebbõl tényleg csak este lesz gála, amennyiben egy személynél ennyi ideig tart minden idõközben felmerülõ problémát megoldani. Azt se értem, a sajtó mit keres itt ennyire korán.  

De hát õk tudják, amíg nem bántják kincsem, addig nincs is gond, én se bántom õket. Hiszen az is lehet, késõbb már nem lenne a szembeni páholyban helyük, azért ülnek.

Johnny után Evan következik, ekkor jut eszembe valami, a pálya szélén elhelyezett padon ülõ, takaróba burkolózott kedvesemhez hajolok:

- Szerinted hozzak estig a kezébe egy muletát? (fa pálcára erõsített vörös szövet) Vicces lenne, ha azt forgatná még az elõadása közben, de még matadorosabb. – kuncogni kezd kérdésemen, viszont mivel Viktor krákogva áll hozzánk közelebb, nem mer rá válaszolni, visszafordul elõre, és figyeli. Én is követem példáját, nem bírnám ki, kirakna innen.

Inkább végig faarccal, mozdulatlanul állok, még akkor is halkan szisszenek csak fel, amikor Midori elesik, ráadásul szegény megint fenékre. Annyira ügyes volt eddig… Biztos, hogy az este miatt izgul, más oka nem lehet hibájának.  

- Jól vagy kincsem? – terítem rá vissza a takarót, amikor végez, miközben kihasználva azt, Evan, Johnnyval együtt elment átöltözni, és ebédelni leülök mellé.

Most Thomason a sor a beállításoknál, bár vele meglehetõsen hamar végeznek, talán 20 perc után csúszhat is mellénk fülig érõ szájjal:

- Már olyan éhes vagyok… Még jó, hogy kaptunk ebédszünetet, és elmehetünk mondjuk a szemben lévõ étterembe, amíg az idõközben megérkezett, és átöltözött többiek, akik körénk sereglettek is bemelegítenek, próbálnak. – vigyorogva biccentünk, és kelünk fel a padról, indulunk el együtt az öltözõ felé, ahol talán lophatok egy újabb csókot kincsemtõl. Már hiányoznak az ajkai, mégse akarom ennyi firkász elõtt birtokba venni õket.  

- Hé ti ketten… - karol át hátulról hirtelen egy kéz. Tulajdonosa másik kezével Midorit ölelte át így. – Nekem még beszélnem kell veletek, úgyhogy várjatok addig az ebéddel, amíg a sajtó jelenléte miatt – sandít oldalra az egyik firkászra, aki nem is tudom mikor került át erre az oldalra. Vagy osztódással szaporodhatnak, és még többen lesznek csak estig???  - az öltözõben kaptok egy kis privát eligazítást. – szótlanul biccentek, ahogy a falfehér arcszínû Midori is, de amikor Viktor elénk lép, és megindul, szótlanul, jó gyászmenet módjára követjük.

Minket Thomas kísér, de hamar az edzõ mellé lép, hogy megkérdezze, mégis mi a gond, miért nem várhat késõbbig, mondjuk úgy ebéd közbenig, vagy utánig a megbeszélése.

- Természetesen nem kap kérdéseire választ, Viktor csak annyit mond neki, ha nem tetszik neki, beszéde van velünk, akkor nem kell megvárnia minket, átöltözés után csatlakozhat Evanékhoz, az étteremben.

Talán éppen emiatt tart duzzogva velünk továbbra is, és kérdezi meg tõle újra, és újra, mirõl akar velünk beszélni, mintha a fejébe vette volna, akkor is ki fogja húzni az edzõbõl.

Viktor egyre bosszúsabb is emiatt, viszont nem tudom, Thomas kikapcsológombja hol lehet, ahogy szerintem kincsem se, akinek a kezét nem merem elkapni az itt lézengõ fotósok miatt. Csak annyit teszek bátorításként, szorosabban megyek mellette, hogy kezünk találkozásakor észrevétlenül végigsimíthassak a karján.

Ezért felém is fordul, és kapok tõle egy halovány mosolyt, mielõtt eltátogná ismét azt, õ is akarta.  

Az edzõúr vezeti a sort az öltözõbe bemenetkor is, viszont nekiütközök, amikor Thomassal együtt hirtelen megállnak. Nem tudom mi a gond, mi történt, hogy még Thomas is elhallgatott, de aztán Midorival, aki velem együtt nekik ütközött kinézve mellettük, a szemem legalább annyira elkerekedik a döbbenettõl, mint az övék. Már mindent értek… De ez… Ez… Eszembe se jutott volna egy ilyen szituáció… Teljesen olyan mintha valami fõiskolások által kreált regényben lennénk.

Johnny és Evan áll elõttünk. Méghozzá jó mereven, és el is vannak mélyülve a témában, ott a szekrényajtónál.

Amikor Johnny észrevéve minket abbahagyja a nyögdécselést, és sikkantva, próbálja meg magát eltakarni elõlünk vörössé vált arcával, miközben Evan, aki még mindig szorgosan dolgozik rajta csak ekkor fordul felénk.

Én is csak ekkor térek magamhoz annyira a váratlanul ért meglepetéstõl, hogy megfordulva kifele rántom magammal a még mindig sokkos állapotban az egymásba fonódott párost bámuló kincsem, és Thomast is.

Edzõjük nem merem, viszont õ jön magától is, és leül az öltözõ elõtti kispadra hozzánk, miután vészjósló hangon megjegyzi Evanéknak, kapnak 10 percet, hogy rendbeszedjék maguk.

Most még Thomast is elhagyta a humora, vagy pedig Viktor állapota az, ami miatt visszafogja magát.

- Nem tudhattuk, hogy ott vannak, azt hittük elmentek enni. – duruzsolom kicsim fülébe, miközben végigcirógatva az egyik hajtincsét, térnék át vállára, húznám egy egész kicsit jobban magamhoz.

Annyira gyûlölöm a riporterek, és a fotósok, és úgy az összes médiást, fõleg azokat, akik meglátva, milyen gyorsan jöttünk ki az öltözõbõl egybõl a környékünkre sereglettek.

Nem lennének errefelé, biztos csókkal feledtetném el vele azt, aminek a szemtanúja volt. Bár… Annak nagyon örülök, hogy talán az edzõ idegessége, valamint szikrázó tekintete miatt tartanak tõlünk egy bizonyos távolságot, és még kérdéseket se tesznek fel nekünk. Nem hiányozna.

- Lejárt az idejük, gyertek. – kel fel olyan hangosan Viktor, három nyúl módjára rezzenünk össze, mielõtt csatlakozva hozzá visszamennénk az öltözõbe. Viszont mentségünkre, nem csak mi ugrottunk meg, hanem a riporterek is.

A páros már ruhában, és a hangulatuk ugyanolyan síri, mint a miénk, habár Evan szép szavakkal, cirógatással próbálja nyugtatni az ölében ülõ Johnnyt, akinek könnyei összekulcsolt kezükre hullnak.

- Nos uraim, akkor ha már ilyen szép számban összegyûltünk, kezdeném az eligazítást… - ül le edzõjük velük szembe, bosszús sóhajjal, és int nekünk is, kövessük a példáját, ezért helyet foglalunk Evanék mellett.

Mivel itt már nincsenek idegesítõ firkászok, én is magamhoz merem húzni, és át is merem ölelni Midorit, aki erre egybõl bújik a karjaim közé, annak ellenére, azt mondta, Viktornak is ugyanúgy megmondja a magáét, mint nekem. Sok lehetett neki ilyen új helyzetbõl megismerni a barátait.

- A magánéletetekhez semmi közöm. – kezdi egy bosszús sóhajjal hatásszünete után végre Viktor – Viszont nem szeretném, ha például Midori a te pályafutásod azért érne véget az egyik versenyen, mert rosszul esel, és nem bírod folytatni a számod. – kincsem mérgesen szólna közbe, ahogy én is megvédeném magunk, de csak levegõt venni tudunk a beszédhez, edzõje egy pillantásával belénk folytja a szót, és áttér Johnnyék osztására:

- De azért tõletek is többet vártam volna. Nyilvános helyen?! Még jó, hogy nem kértetek be ide is egy kamerát. Rendben, hogy a szerelem elveszi az ember eszét, de ennyire… - csóválja meg lemondóan fejét.  

- Önmegtartóztatást szeretnék mind a négyõtöktõl legalább a gála végéig. – folytatja ismét, egy szigorú paranccsal. – Fõleg tõletek, mert habár kidobással nem tudlak titeket úgy megfenyegetni, mint matador barátunk, - épp kicsim hajába csókoltam bele, viszont erre egybõl mérgesen fordulok felé, viszonzom a beszólásra tekintetét, ha Midori nem szorítana erõsebben a kezemre, biztos visszatámadnám azzal, hol nem figyeltem szerinte arra, ne bukjunk le, amikor kint még a kezét se mertem megfogni, fõleg nem ezen a mai napon. - azért elég csúnya büntetések tudnék rátok kiszabni. – néz újra Evan, Johnny párosára.

- Tényleg nem lenne beleszólásom a magánéletetekbe, mégis azt kérem, szálljatok már egy egész kicsit magatokba, és próbáljatok meg hozzám, és Thomashoz hasonlóan normálisan viselkedni. Nem kérek sokat, egy nap nem haltok bele egymás hiányába…

- Hozzánk hasonlóan? – neveti el magát erre az emlegetett. – Te most lebuktattad magunk szivi? – ezen a beszólásán kincsemmel együtt kuncogok fel, viszont Viktor egyáltalán nem tartja poénosnak:

- Javítom magam. Nála azért egy kicsit normálisabban. Holnaptól úgyis egy hétig szabadok vagytok, azt csináltok, amit akartok. – még mindig komor a hangszíne, de már a szeme mosolyog, gondolom én, kellett neki kikiabálja magát, ahhoz, hogy megnyugodjon.

Viszont amit mondott… Nagyon tetszik… 1 teljes hét szünet? Ezek szerint lesz arra alkalmam, még akkor is, ha behívnak dolgozni, a kicsikét, ha ráér, és ha van is hozzá kedve, akkor a hét valamelyik napján bemutassam az otthoniaknak.

Beleegyezõen bólintunk, amire közli, hogy akkor most, hogy ezt tisztáztuk, mehetünk is át enni.

A hangulatot Thomas se tudja feldobni, hiába igyekszik még az étkezõben is, ráadásul egyre fokozódik mindükön a feszültség, ahogy közeleg az est, és a gála.

***

Így utólag természetesen jókat nevetünk azon, mennyire fölösleges volt mindenkinek annyira izgulnia, mint amennyire tették már a kezdés pillanatában is.

Rajongóikkal együtt gratulálunk nekik, mielõtt szûkebb körben mennénk el bulizni az egyik közeli szórakozóhelyre. Szépek voltak, ügyesek voltak, még esés, rontás is csak elvétve fordult elõ egy-egy résztvevõvel, de azt is mindenki hamar korrigálta.

Ráadásul kincsem… Még a próbákon se tündökölt úgy mint most. Az idõ múlásával úgy tûnik, egyre csak ügyesebb, egyre csak szebb lesz.

Hamar oszlik a társaság, minden résztvevõt kifárasztott a mûsor. Viktor is gyorsan továbbáll, mondva kicsit kikészült idegileg ezután a mai nap után, és aludnia kell, már alig vagyunk páran.

Talán éppen ezért is hajolok kicsit bátrabban kincsem füléhez, hogy a háttérben lüktetõ lágy dallamú zene mellett is hallja, amit kérdezni szeretnék tõle:

- És ma éjjel lenne kedved átjönni hozzám éjjelre? A többiek holnap még itt lesznek úgyis, találkozhatunk velük. Vagy rosszul tudom. – Elpirulva rázza meg fejét, valamint kér meg arra, egy kicsit had gondolkozzon. Viszont rögtön kijelentése után észbontóan aranyosan hozzáteszi, hogy lenne, örömmel átjönne, csak elõtte hazaviszi a többieket.

Alig férek a bõrömbe, és bírom ki, itt, ahol néhány rajongójuk is van, ne csókoljam meg, és húzzam magamhoz, az öltözõ óta hiányom van belõle. De… Azért mentségemre, erõs vagyok, sikerül ezt a rövid kis idõt átvészelnem. Sõt… Tovább is tudom magam tartani, egészen addig nem csókolom meg, amíg megbeszéljük Evanékkal, holnap dél körül jövünk értük, és elmegyünk közösen valamerre sétálni, valamint elköszönünk tõlük.

De csak eddig megy, nem tovább.

Amint ugyanis becsukódik Midori lakásának ajtaja minden agysejtem eldobva csókolom lágyan, szenvedélyesen kívánatos ajkait, miközben ujjaim hajába simítva húzom magamhoz közelebb gyengéden buksiját.

Persze nem kell kéretni õt sem, nagyot sóhajtva mélyíti el még jobban csókunk.

Egészen addig, amíg bírjuk szusszal el se szakadunk egymástól. És… Szívem szerint már most újra finom ajkaihoz ragadnák, de még egyszer végigsimítva puha tincsein indítom el terveim helyett inkább a kocsit, kelek útra vele hozzám.  Félek attól, ha sokáig itt idõznénk a ház elõtt, még a fiúk azt hinnék, gond van, és kijönnének.

- Mit tervezel jövõ hétre az aktív pihenés mellett? – kérdem kuncogva tõle, amikor kiérünk a fõutcára. Fejét vállamra hajtotta, nagyon õt is legalább annyira kimeríthette a gála, mint a többi résztvevõt, szervezõt. – Beleférne egy találkozó valamelyik nap a barátaimmal és a rokonaimmal? – nem akartam megzavarni, és felébreszteni ezzel a kérdésemmel, mégis sikerült. Egybõl kíváncsian ül fel, és fordul felém, fél pillanatra mosolyogva nézek ijedtséget tükrözõ szemeibe, aztán mielõtt kérdezne, megmagyarázom neki, miért is vetettem fel ezt az ötletet:  

- Tegnapelõtt, amikor hazamentem tõled kérdezték szüleim, lehetséges-e. De ha nem szeretnéd, akkor megmondom nekik, hogy még késõbb.

- Értem. – biccent. – Õszintén még nem tudom, lenne-e hozzá kedvem. Mennyit gondolkodhatok a válaszon?

- Amennyit szeretnél. – válaszolom még mindig mosolyogva, amire megnyugodva bólint ismét, majd dõl vissza vállamra, hogy néhány perc elteltével már édesen szuszogjon.

Elaludt.

Óvatosabban vezetek az út további részében, hiszen nem szeretném felriasztani még egyszer. Kiemelni is gyengéden emelem ki az autóból, majd viszem be szobámba, teszem le az ágyra, miután ruhái nagy részének lehúzására se ébred fel.

Amikor ráterítem a takarót is annyit mozdul csak, hogy ledobva magáról terül el az ágyról, annyira csábítóan… Muszáj kisietnem a fürdõbe, hogy gyors ütemben levetkõzhessek, és hidegvízzel enyhíthessem vágyódásom.

Õrület még az is, amit tudtán kívül mûvel velem.

Nem tudom, mennyi ideje veretem magam jéghideg cseppekkel, lassan kezdem feladni, és beletörõdni abba, hogy ha nem akarom rá a szívbajt hozni, mint a múltkor, akkor a kanapén kell aludnom. Ekkor hallom meg hangját a fürdõajtóban, azt kérdi, itt vagyok-e.

- Igen. – válaszolok neki, amikor pedig ahelyett, erre visszamenne a szobába, tétova lépésekkel jön közelebb a zuhanykabinhoz, bocsánatot kérek tõle azért, mert csak alsóját hagytam rajta.

- Semmi gond. – kuncog a túloldalról. – Egy kicsit megijedtem az igaz, de már jól vagyok. És pont azon gondolkodtam, amikor meghallottam folyik a víz, egy gyors fürdés nekem se ártana, ha már egyszer úgyis majdnem meztelen vagyok.

- Mindjárt végzek, és jöhetsz. – válaszolok nevetve, bár egybõl megállva testem betusfürdõzésével, csodálkozó arckifejezéssel nézek vele farkasszemet, amikor azt válaszolva neki most is jó lesz úgy, együtt fürdünk, úgyhogy álljak kicsit arrébb, rámnyitja az ajtót. Már megint túl bátor, ami miatt ismét meg fog rémülni, fõleg, ha lejjebb téved pillantása merevedésemre.

Igen, igazam volt abban, meg fog illetõdni. Szemei máris tágabbra nyílnak, és a levegõt is gyorsabban veszi, viszont legnagyobb döbbenetemre nem a testem felé pillantott, hanem a zuhany felé, úgyhogy nem tudom, mitõl lepõdhetett meg ennyire, ha nem égnek meredõ vágyamon.

Amikor beljebb lép, kapom meg a választ, miután majdnem teljesen forróra állítja át a vizet, és elégedetten sóhajtva kezdi el leveretni a testét:

- Mindig ilyen hideg vízben szoktál fürödni? – most válaszoljam azt a drágának, csak abban az esetben, ha nem akarom az én egyetlen szerelmem letámadni? Akkor biztos hazáig futna.

Inkább kitérõen válaszolom azt, alkalomadtán miközben kezébe adom a tusfürdõs flakont.

- Köszönöm. – nevet rám annyira szépen, hogy az már fáj lüktetõ tagomnak, úgyhogy ki akarok oldalazni mellette, minimum egy törülközõvel elrejtve elõle magamat, most mégse tudok tovább menni.

Mágnesként vonz magához, muszáj megérintenem, végigcirógatnom tincseit, ismét piros színt felöltött, gyönyörû arcát, hogy amikor felsóhajt érintésemtõl, lágyan tapadhassak újra az ajkaira, közelebb is vonva testét enyémhez. Telhetetlenné váltam ismét, csókjával egy idõben bõre bársonyosságát is ki akarom élvezni.

Habár megrettenik, és ijedten nyög elõször attól fel, vágyaink találkoznak, engedi, eltereljem figyelmét a csókunk tovább mélyítésével, még finoman remegõ kezeivel is átkarol. Sõt… Cirógatni kezdi a hátam olyan mesterien…

- Midori… - suttogom halkan, szárazzá vált torkommal ajkaira, amikor gyengéd kezének érintései miatt már nem bírok tovább parancsolni magamnak. – Elhiszed, ha azt mondom neked, nem akarlak bántani? – szemeiben kérdésem hallatán ugyan a vágya mellett ott tükrözõdik félelme is, mégis vesz egy nagy levegõt, és lehunyva szemeit biccent, mielõtt visszatapadna ajkaimra.

Természetesen egybõl boldogan, nameg persze bátrabban viszonzom beleegyezõ csókját, és simogatom azzal a kezemmel, amivel még mindig szorosan vonom magamhoz. A másikkal elzárom a vizet.

Törülközõkeresésre sem akarok idõt szánni, jelenleg õ számomra az egyetlen a világon, semmi mással nem akarok foglalkozni, csak vele.

Így ahogy van, kapom fel gyengéden, csókunk se félbeszakítva hogy ugyanilyen óvatosan tehessem le ismét az ágyamra, mászhassak fölé, még mindig puha ajkaira tapadva. Amilyen forró most a teste, úgyse fog megfázni, simán elpárolog róla az összes csepp víz, amit nem törlök le kezeimmel, amikor végigsimítok puha bõrén, gondosan körözve elõtte elõször az egyik, majd másik mellbimbóján, mielõtt ujjaim vágyát is finoman végigcirógatnák. 

Gaztettemtõl a csókunkba nyög, és ismét gyorsabban dobogó szívvel piheg alattam, amikor szám elszakítom övétõl, úgyhogy bátorítóan fogom meg egyik kezét, és jelentem ki neki nagyon szeretem, és ígéretemhez híven tényleg vigyázni fogok rá.

Természetesen ezután újra megcsókolom, hiszen egyszerûen nem tudok ajkaival betelni, mint ahogy a jelek szerint õ se enyéimmel. Hevesen viszonozza bódító csókom, ahogy azzal is megpróbálkozik, cirógatásom is leutánozza.

Egyre jobban megy neki, felnyögve az érzéstõl térek át nyakának, mellkasának csókolgatására, ismét csiga lassan lejjebb haladva hasán keresztül férfiasságáig. Bár… Mielõtt a számba vehetném, megint el kell bódítanom egy csókkal, miután megnyugtatom, nem kell szégyellnie azt, sóhajtva lökte feljebb, szám felé csípõjét, amikor ráleheltem makkjára. Boldoggá tesz, hogy ennyire vágyik rám.

Akkor térek vissza büszkeségéhez, és csókolom meg lágyan, amikor tekintetét már elég ködösnek találom.

Felsikkant, és ívbe feszül a teste, közel is kerül már csak ettõl a beteljesedéshez, ezért inkább visszatérek arcához, nyugtatóan csókolgatva a hajába, majd miután benedvesítem ujjaim, ismét próbálom magam felé terelni a figyelmét ajkaira tapadok, miközben bejáratánál ügyködök. Nem akarom még, hogy elmenjen, lehet, hogy önzõség tõlem, de ma ha már eddig hagyta magát, szeretnék mindenképp testileg, és lelkileg is teljesen eggyéválni vele.

Mindent csak lassan csinálok, és õ is nagyon igyekszik ellazulni, érzem rajta, annak ellenére, kezem erõsen markolja, úgyhogy talán most még több élvezetet okozok neki, mint fájdalmat, amikor ujjamat forróságába vezetem, egybõl rátalálva arra a bizonyos pontra is.

- Nagyon ügyes vagy… - suttogom bátorítón, több szerelmetes szép szóval neki, miközben magányos ujjamhoz egy újat csatlakoztatok.

Ez már jobban fáj neki, nehezebben tudja magát elengedni is, de amikor végre sikerül neki… Mindkét kezével a hátamba kapaszkodva von magához közelebb, miközben tágítom, és csókol meg szenvedélyesen, csípõjét is enyémnek dörzsölve, hogy vágyaink összesimuljanak.

- Nyugalom szépségem, ráérünk… - fogom le kicsit, mielõtt még újabb ujjam csatlakoztatnám az elõzõekhez. Rendesen elõ akarom készíteni, így is eléggé fájni fog neki… Szavaimmal ellentétben azonban én is egyre izgatottabb vagyok attól, ahogy alattam nyög, és könyörög némán, kipirult arccal, nem is bírom sokáig visszafogni magam, kihúzva ujjaim testébõl helyezkedek jobban formás lábai közé, igazítom makkom bejáratához.

Bár… Csak akkor kezdek el a lehetõ leglassabban behatolni észveszejtõen szûk, és forró alagútjába, amikor ismét feljebb löki a csípõjét csókunk közben.

Így is többször meg kell állnom, nyugtatni, cirógatni, dicsérni, míg végül egész hosszommal testében lehetek, de amikor sikerül, roppant büszke vagyok rá, még jobban ölelem, csókolom, mint eddig bármikor, kicsordult könnyeit is letörölve ajkaimmal.

Elmondani nem tudom, mennyire szeretem elégszer, még neki sem.

Lassan szûnik fájdalma, de segítem most is, ahogy csak tudom, amikor vággyal telt tekintettel néz rám is lassan húzódok kijjebb testébõl, és még lassabban vissza.

Pontosan tudjuk, mikor kívánja a másik a gyorsítást, egyre többször nyögve csókunkba, egyre gyorsabb tempóval hajszolva a kielégülést repítjük egymást a csúcs felé, még a másik bõrének cirógatásával is, amíg szinte egyszerre nem robban ki mind a kettõnkbõl a feszültség, hosszas remegésre késztetve testünk.

- Nagyon ügyes voltál. – suttogom kincsemnek, miután lemászok róla, és magamhoz ölelve újra megcsókolnám.

Boldog mosollyal az arcán ölel vissza, hamarosan már alszik is, ezért egy plédet hozok, azzal takarom be. Nem akarom azzal felébreszteni, a takarót húzom ki magunk alól.

***

10-kor kelek, hangtalanul csusszanok ki mellõle az ágyból, hogy mire felébred, már készen várja a reggeli.

- Jó reggelt. – húzom ölembe, amikor feltûnik, hogy egy csók után megkérdezhessem tõle, hogy érzi magát, és hogy mennyire bánja a tegnap történteket.