- Tancsibácsi! - meg tudnám fojtani, mikor a hülye, divat"csi"-zésébe kezd.

- Lucas, ha nem fejezed be, most így az óra elején, puszta ráhangolódásképp lemodellezem rajtad életnagyságban, milyen is a defenesztráció*! - nézek rá kifejezetten morcosan, elég nekem a faszságot a suliban hallgatni, nem vagyok hajlandó még délután is ezzel idegesíteni saját magam.

- Jó, jó, bocsánat! Csak aziránt érdeklõdnék, hogy van-e még szabad helyed tanítani? Van egy haverom, akinek nagy szüksége lenne egy kis segítségre töribõl - néz rám nagy szemekkel, mintha azzal elérhetne bármit is.

- Sajnálom, már tele vagyok, de majd szétnézek, hátha találok valakit, aki vállalja és tényleg jó - felelem, felcsapva a vázlatfüzetem, ahol gondosan bejelöltem, hol is tartunk vele.

- De más nem jó! - köti az ebet a karóhoz, mire leengedem a füzetet, úgy nézek rá szemüvegem mögül.

- Ugyan miért ne lenne jó más?

- Mert ismerem, és épp olyan, mint én, és eddig hiába voltam jó pár helyen, egyszerûen nem használt, de Luka, te istenien magyarázol, és rendszerbe foglalod a dolgokat, visszakérdezel, összekapcsolod az eseményeket, és így komplexen látom magam elõtt, mi hogyan történt! - Felsóhajtok.

- Mi lenne, ha nem hízelegnél?  - bár kétségtelen, jólesik a maximalista énemnek a megerõsítés mindig, hogy jól csinálom, de még csak kezdõ vagyok, tudom, hogy jobbára azért kedvelnek a tanítványaim, mert nem éreznek kimondottan a tanáruknak, és ezért nincs rajtuk a megszokott tanár-diák légkör stressze.

- Ne már... és ha lemondok az egyik idõpontomról a javára? De tudna ám késõn is jönni, estefelé - gyõzköd tovább.

Újabb sóhaj hagyja el az ajkaim, majd megadón felveszem a határidõnaplóm. - Legyen. Jöjjön el szerdán este hatra, aztán a többit megbeszéljük vele.

- Köszönöm, Luka! - borul a nyakamba, szanaszét ölelgetve, amit egy ideig tûrök, majd egy jól irányzott oldalbabökéssel pajszerolom le magamról, hogy megigazítva a szemüvegem elkezdjük végre az órát.

* * *

Épp az egyik évfolyam dolgozatait javítom, mikor megszólal a kapucsengõhöz tartozó telefon. Fáradt nyújtózással állok fel, és felveszem. - Helló, ki az?

- Helló, Jason Winters - feleli az új tanítványom.

- Nyitom - jelzek még vissza, hogy jó, oké, vágom, hogy ki fia borja és mit akar, majd megnyomom a kis gombot, nyomva tartom egy ideig, hogy remélhetõleg tényleg be is jusson, majd visszalépdelek az asztalomhoz, összepakolva a szanaszét heverõ dolgozatokat, és visszatéve õket a megfelelõ mappába, hogy majd ha Jason elment, folytathassam a javításuk.

Mivel még mindig nem ért fel, gyorsan beteszek a mikróba egy adag kakaót is melegedni. Már épp kortyolgatnám, mikor felcsendül a bejárati ajtó csengõje is. Leteszem az asztalomra a bögrém, majd energikus mozdulattal nyitok ajtót, s jól meg is nézem magamnak az odakinn ácsorgó alakot. Korombeli lehet, de pofátlanul magasabb és még izmosabb is nálam - bár tény, egyik sem nagy feladat. Az öltözködésére a legjobb indulattal is azt kell mondanom, hogy különc, bár alapvetõen nem áll neki rosszul, mert összhatásában végignézve rajta nem az ápolatlanság és igénytelenség az, ami végigfut az agyamon, pedig iszonyat kényes vagyok ezekre a dolgokra.

- Kerülj beljebb - adom meg neki a minimális bizalmat, amivel megtisztelek mindenkit, akit más ajánlott be hozzám órára. Bár tény, jobban szeretem, ha én válogathatom meg a tanítványaim elõzetes ellenõrzés után. De inkább nem panaszkodom. Ha nem lennének magántanítványaim is, igencsak szûkösre kellene húznom a nadrágszíjat, hogy fizetni tudjam a lakást, és mellette meg tudjak élni.

Figyelmem viszont nem kerüli el, hogy mielõtt belépne, gondosan megtörli a cipõje talpát, s amint beljebb került, már le is veszi a cipõt. Dicséretes, mondhatni óriási mezei pirospont! Olyannyira el is kalandozom ennek mentén, hogy egy ideig eltart, mire felfogom, hogy a felém nyújtott kezét figyelem, az ujjai formáját, a tiszta körmeit, amelyek alá nem ragadt semmi kosz, bár kissé sárgásak, bizonyára dohányzik, s elfogadva azt kezet rázunk.

- Gyere beljebb - intek ismét, hogy nem harapok, mert látszik rajta, hogy zavarban van. Pedig nem szokása az embereknek, fõleg, mikor ráébrednek, hogy milyen fiatal is vagyok én is. - Nos, Jason, kérsz esetleg valamit inni, mielõtt elkezdjük? - próbálom kissé oldani a szituációt, és az otthonosság minimális érzetét megteremteni benne.

- Igen, egy pohár vizet kérek - feleli félszegen, és szerencsém, hogy el kell fordulnom, hogy a konyhába léphessek, mert képtelen vagyok elnyomni sunyi mosolyom, amely az õ zavarából fakadó derültségembõl táplálkozik. Még senki nem volt ennyire zavarban a jelenlétemben.

Amint megengedek egy poharat vízzel, és elnyomtam a mosolyom élét, visszatérek, és átnyújtom az italt. Hálásan bújik bele a pohárba, nagyot kortyolva. Remélem, ez segít majd neki kissé ellazulni, mert én ennél többet nem tehetek azon kívül, hogy elmondom, mire számíthat, és mire nem, valamint megpróbálom felmérni, mit tud, és mit kellene tudnia. Így lehuppanva a fotelbe, és jelezve, hogy ugyan foglaljon már helyet a másikban, nekikezdek a szokásos dumának.

- Mint bizonyára már tudod, Luka Gundersennek hívnak. Mivel nagyjából egykorúnak nézünk ki, nyugodtan szólíthatsz Lukának és tegezhetsz, nem vagyok nagy híve a magázódásnak, talán mert még fiatal vagyok és feláll a szõr a hátamon attól, ha bácsiznak. Fõleg a velem egyidõsek. Lucas már elmesélte, hogy római jogot szeretnél tanulni, ami bár nem kimondottan történelem, de megoldjuk. Elöljáróban közölném a nálam mûködõ játékszabályokat, mert nem vagyok az a típus, aki akkor is foglalkozik valakivel, ha az illetõ tojik arra, amiért itt van, és csak feleslegesen járatom a szám. Az elején jobbára én fogok beszélni, mert ha jól sejtem, nem sok tudást sikerült a témában magadra szedned, azonban ahogy egyre tovább haladunk az anyagban, annál inkább meg fogom követelni, hogy aktívan vegyél részt az órán, ötletelj, gondolkozz, logikázz, érezd bele magad a kor embereinek a helyzetébe, mert sokkal könnyebb úgy megérteni és megjegyezni véleményem szerint az anyagot. Minden óra végére egy vázlat kerül a füzetedbe, ami természetesen mindig nálad lesz, mert helybõl vágok ki mindenkit, aki még arra sem hajlandó, hogy jegyzeteljen. Mert aki olyan zseninek tartja magát, hogy egyszeri hallás után mindent megjegyez, annak nincs szüksége magántanárra. Egy órát 10 euróért szoktam tartani, de indokolt esetben, és ha a diákom bizonyított, adhatok kedvezményt, mivel pontosan tudom, hogy az ember míg tanul, pont nincs eleresztve pénz szempontjából.

Kis szünetet tartok, hogy meg tudja emészteni a dolgokat, amiket rázúdítottam. Ezt a rövid idõt kihasználom arra, hogy nyugodtan kortyoljak magam is a kakaómból, kiélvezve az ízét. Azt hiszem, most kellene egy kissé meginterjúztatni. Bár félek, még túlságosan görcsös, így kicsit messzebbrõl kell kezdenem, nem a tananyagbéli tudásának közvetlen felmérésével.

- Tudom, hogy ez olyan indiszkrét kérdésnek számít, de van mobiltelefonod, vagy bármi hasonló, amin keresztül el lehet érni, és te is képes vagy kommunikálni? Nekem egy email cím is jó, de a telefonban jobban bízom - most komolyan elpirult?

- Van mobilom, természetesen van - feleli.

- Remek! - nyúlok az asztalra, és elveszek egyet a névjegykártyáim közül, valamint a határidõnaplóm, amelynek az elején van telefonszám-regiszter. - Tessék, itt az én számom, ezen elérsz, ha valami közbejön, és nem tudsz jönni órára, vagy egyéb nyavalyád van, ide pedig kérlek, írd fel a saját számod, hogy én is elérjelek, ha nekem jön valami közbe.

Bólintva tesz eleget a kérésemnek, miután elsüllyesztette a zsebébe a névjegyem. Tekintetem a betûit pásztázza, felnõtt férfihoz képest egész tiszta az írása, a betûi kellemesen kunkorodnak és sorakoznak, újabb pozitív benyomást keltve bennem.

- Köszönöm - veszem vissza a határidõnaplóm, ami nélkül kb halott lennék, de minimum elveszett, viszont megnyugtató statisztika, hogy még sosem hagytam el. - No és akkor mesélj te is egy kicsit, hova jársz, mibõl is kellene pontosan segítség, és van-e esetleg elképzelésed arról, hogy is szeretnéd, vagy mi az a mód, ahogy könnyebben tanulsz és preferálod.

Azzal, hogy  könyököm megtámasztom a fotelem támlájában, és  a tenyerembe fektetem a fejem, azaz tökre nem hivatalos, mint inkább lazulós pozíciót veszek fel, igyekszem növelni a komfortfokozatát, ölve valamennyit a tanári tekintélyemen a szemében. Rajta viszont még mindig érzem a zavart, és a szituációtól való idegenkedést, és komolyan elgondolkodom rajta, miközben válaszol, hogy lehet, kevésbé zavarná, ha rendes tanári hangulatot teremtenék magam köré. Valljuk be, ez a ritkábbik, így kissé hülyén kezdem én is magam érezni, hogy lehet, épp az ellenkezõjét érem el, mint szándékozom.

- Jelenleg egyetemista vagyok, szociológát tanulok, és a római jogban való elmélyülés közben akadtam meg. Nem tudok róla, hogy lenne különösebb tanulási módszerem, általában csak olvasok, értelmezem, és aztán van valami - böki ki az egyébként összefüggõ szöveget, épp csak nagy megszakításokkal. Mintha minden szót jól megrágna.

- Mondd, Jason, ideges vagy? - kérdezek bele a közepébe, kivégezve a kakaóm maradékát.

Úgy kapja rám a tekintetét, mint a kisgyerek, akit csínytevésen, de minimum hazugságon kaptak. - Egy kicsit - dönt végül az õszinteség mellett.

- Sejtettem, pedig nem harapok - nevetek kissé, mire elpirulva morogja, hogy nem azért. De nem akarom még nagyobb zavarba taszítani, így felállva megveregetem a hátát, egész közel hajolva, hagy szokja, és engedjen fel teljesen késõbbre. - A görcsösségre a legjobb orvosság egy korsó sör, gyere, meghívlak, van a közelben egy jó kis hely.

- Eh? Tessék? - azt hiszem, nem ilyesmit várt.

Megint nevetetnékem támad, amit csak nagy nehezen tudok visszanyelni: - Zavartnak tetszel, csak oldom a felesleges feszültséget, mert az a késõbbiekben megnehezítené a közös munkát. Véleményem szerint magántanítás szintjén sokkal elõnyösebb, ha a szenvedõ alany, jelen esetben te, inkább a haverjának tart, mert könnyebben megnyilvánul, és meri a véleményét kifejteni, és nem érzi magát állandóan vizsgaszituációban, így tételezzük fel, hogy egy elõadásról jövünk ki, és valamit hozzászóltál a témához, amibõl én arra következtetek, hogy te egy egész jó arc srác vagy, vagy esetleg megtetszett a Packmanos sapkád, és úgy döntöttem, meg akarlak ismerni, és elhívlak egy sörre, ahol kiderül, hogy tényleg egy jó arc srác vagy, mégha netalán vannak különcségeid is, ahogy nekem is, például a párnamániám, s arra is ráébredünk, hogy jé, te is én is érdeklõdünk a római jog iránt, s miért ne mélyedhetnénk el benne közösen, egymást segítve, jól megvitatva a kérdéseket.

Most elõször mosolyodik el, de olyannyira, hogy kuncog is hozzá. - Tudod... Luka - tegez le, bár még kissé nehezére esik, de már megtört a jég. -, téged még akkor is körülleng a tanárokra jól jellemzõ szigor, mikor viccelni próbálsz, oldva a hangulatot.

- Ehh? Tényleg? - na ezt még senki nem mondta nekem. - Azt már mondták, hogy túlontúl karizmatikus vagyok, de hogy szigorú is... Bocsánat. Bizonyára a sok egyetemi hallgatói önkormányzatos intézkedés teszi, mert tanárként csak most õsztõl dolgozom, az még csak nem alakított ki rigolyákat - mosolygok vissza.

* * *

- Ez itt a környéken a kedvenc helyem, kicsit családias, talán mások szerint lepukkant is, de nagyon barátságos, és jól elkülönített asztalokat alakítottak ki, így akkor is le tudok jönni, ha épp készülök a másnapi óráimra, dogát javítok, ilyesmi, mert abszolút nem zavar senki - lépek be a helyre bemutatva nagy vonalakban.

Helyet foglalunk, s máris kijön egy középkorú asszonyság felvenni a rendelést, közben érdeklõdik a hogylétem felõl, és mivel fogékonynak mutatkozott rá, alkalmi ivócimborám is bemutatom neki. Aztán míg nem jön ki a rendelés, gyorsan felvázolom, amit elfelejtettem, hogy a tanulás menetét nagyjából úgy gondoltam ki, ha már jog, ráadásul római, hogy elõször felelevenítjük a római történelem fontos aspektusait, majd röviden és általánosságban beszélünk arról, mit értünk római jog alatt általánosságban és szûkebb értelemben, majd pedig a különbözõ korszakok ránk maradt törvényeibõl következtetünk a jogszokásokra, hagyományokra stb, ami épp jön.

Sikerül is befejezni a rövid tájékoztatót, mire megérkezik a két korsó sör, amellyel koccintunk, majd megpróbálok általánosabb, barátkozós beszélgetést kezdeményezni. Nekem nem lesz bajom a szövegeléssel, meg a kérdezgetéssel se, eleget gyakoroltam már, egyébként is közvetlen embertípusnak tartom magam annak ellenére, hogy a magánjellegû érzelmeimrõl, gondjaimról, problémáimról nem szívesen beszélek még közeli barátokkal se.

- Szóval szociológiát tanulsz. Van valami konkrét célod vele, vagy csak úgy megtetszett? - kérdezem, mert ennyit már tudok róla, s ebbõl talán el lehet indulni a barátkozás útján, miközben a sör meg is oldja az ember nyelvét.

* defenesztráció: (hogy akkor már tényleg okuljunk is xD)

A cseh történelem egyik sajátossága a defenesztráció, az ablakon való kihajítás. Az elsõ prágai defenesztrációra 1419-ben került sor, amikor a husziták a városháza katolikus vezetõit kidobták az ablakon, és ezzel vette kezdetét a husztita háború.