Gyorsan magamra kapok valami farmert és egy apróm toppot, na meg a fekete bõrdzsekimet és már rohanok is a munkába. Hát, igen a bûnözõk nem váratnak. Pechemre a kocsim is most ment szarrá, az is tökéletes idõpontot választott. Gyalogolhatok vagy hat utcasaroknyit. Remek.

Épp az egyik utcasaroknál megyek el amikor meghallok egy kiáltást.

- Hé álljon meg! Tolvaj! – arra felé nézek. egy idõs néni kiabál és nem mesze tõle egy fickó fut a nõ táskájával. Remek pont nekem kell itt lennem. Felveszem a gyors tempót és utána iramodom.

- Megállni!! – kiálltok utána, de minek hisz úgysem áll meg. Én meg csak rohanok utána. Ha elkapom, azt megfogja bánni, azt garantálom, hogy munka elõtt így megfuttat. Az alak csak fut, de azt hiszem megijedt, mert eldobja a táskát. De ez nekem még nem oldja meg a feladatot, nekem el kell kapni õt. 

- Állj meg azonnal!!- próbálkozom még egyszer. Bár tudom, hogy úgysem fog megállni. Nem nézek magam elé és hirtelen megbotlom valamiben és elõre esem. Ez fájt. Valaki mellém lép.

- Jól van, - kérdi. Felnézek rá. Egy gyönyörû barna szempárral találom szembe magam, hirtelen elmerülök benne. Amikor észbe kapok, felállok.

- A francba. – mondom mérgesen. A fickó értetlenül mered rám. Most veszem csak jobban szemügyre igen csak szemrevaló férfi. Juj, még meg sem köszöntem neki, hogy segített. – Amúgy kösz, hogy segítettél. – Az órámra pillantok. A fenébe még csak 5 percem van. Ha elkések, a fõnök kinyír. Rohannom kell. Szélsebességre kapcsolok, és csak úgy repülök át az emberek és utcák között. Éppen idõben érkezem meg az õrsre.

- Jó reggelt. – köszönnek a többiek.

- Jó reggelt. - köszönök vissza.

- Pete, találtál valamit azokról az alakokról, akinek leadtam a személy leírását? – kérdem.

- Nem. Még nem. – ez nem jó hír. – De mond csak miért keresed te azokat az alakokat?

- az nem fontos. – motyogom. – Ma majdnem elkaptam egy táska tolvajt.

- Hogyhogy majdnem? – kérdez rám.

- Úgyhogy eldobta a táskát és elrohant. – folytatom tovább.

- Na de legalább a nõ visszakapta a táskáját. – mondja.

- Igen, de nem kaptam el azt a szemetet. – morgom. Mire bejön a fõnõk és már vár is az elutasítóba. Valami újabb ügyünk lesz. Valami banda kirabolt egy bankot és õket kéne elkapnunk. Remek. Még egy hosszú ügy. Azt hiszem megint lesz egy pár kialvatlan éjszakám. Nagyszerû. És az akció fõnöke, ki lesz? Hát én. Még jobb. Nem szeretek fõnökösödni, és másokat irányítani. Egyedül szeretem megoldani az ügyeket.

Miután végeztünk a megbeszéléssel, újra Pete-hez megyek és megpróbálok segíteni a keresgélésben. Már évek óta keresem, ezeket az alakokat. Fogalmam sincs merre tûntek el. De azt igen, hogy senkinek sem szabad megtudnia, hogy, kik ezek és én mért keresem õket. Soha de soha.

Ah. Semmi, megint semmi. Nem találtam semmi nyomra vezetõt. Már kezdem elveszteni a reményemet is. Úgy néz, ki el kell fogadnom, hogy soha nem találom meg õket. Pedig ha megtalálnám õket, azt a napot, nem felejtenék el az biztos.

Mára vége a napnak. Hála Istennek. Hát fáradt az vagyok az biztos. De ma sem fekszem le valami korán. Szerintem ugyanazt fogom csinálni mint, minden estémen, a saját gépemrõl fogom keresgélni azokat a szemeteket. Ah. Tudom, örült vagyok, hogy még mindig õket keresem. Lehet, hogy már rég ország-világon át járnak, vagy talán nem is élnek. Ugyanazon az úton haladok hazafelé is, mint amelyiken jöttem. Egészen magamba fordulok, azt sem tudom, merre megyek. Mászóval egyéb sem jár az agyamban, mint az, hogy ha megtalálom ezeket, akkor miket csinálok velük. Hirtelen neki megyek valakinek. Ilyen még nem történt velem. Már kérném is a bocsánatot.

- El…- felnézek, és kissé elakad a szavam. Az a pasi áll elõttem, aki a délben is segített feltápászkodnom a földrõl. Rám mosolyodik. –Elnézést. – mondom ki. Összekapom magam.

- Semmi baj. – mondja. – Úgy látom, nem lehet valami jó napja. Már másodjára csókolja meg majdnem a földet. – nevet.

- Nagyon vicces. – vetem oda mérgesen. Nem vagyok éppen vicces kedvemben, más szóval soha sem vagyok jókedvemben. – Mennem kell nincs idõm, a nem kívánt társaságokra. – mondom kissé arrogánsan. Elmennék, de megragadja a két vállam.

- Na. Na. Nem kell azért olyan harapós lenni. – Nem tudom miért, de ahogy a szemébe nézek, valahogy megbabonáz. Aztán észbe kapok.

- Eresszen el. – emelem fel kissé a hangom. Elenged, végre.

- Jól van. Jól van, kislány. – hangja kissé cinikusan hangzik. – Nem tudom, mi húzott így fel, de azért nem kéne így viselkedni azokkal az emberekkel, akik segíteni próbálnak. Vagy akik kedvesek hozzád. – tegez le egybõl. Nagyot sóhajtok, kifújva a levegõt. Jobb, ha kicsit lehiggadok nem volna jó az utcán veszekedni.

- Oké. Rendben igazad van. – nyögöm ki nagy nehezen. Majd megkérdezem. – Na, utamra enged? 

Beérve a stúdióba, ahol a fotózás lesz, rögtön a sminkeseim vesznek kezelésbe. Halvány, mégis extrémnek mondható sminket visznek fel arcomra és nyakamra. Nem túl erõs színeket használnak, de nagyon jól tükrözi a ruhát. A frizurám sem éppen minden napi lett, de nem olyan extrém. A ruha sem volt valami nagyon ronda, mint általában szokott lenni. Eléggé elnyerte a tetszésemet.

A fotózás után, ami eltart szinte egész nap, kapok egy felkérést, hogy ha van kedvem, menjek el egy versenyre zsûrizni. Természetesen igent mondok. A verseny másnap lesz, ezért haza megyek, és azt tervezem, hogy egy forró fürdõ, és egy pohár bor kíséretében, lefekszem.

Viszonylag gyorsan haza érek. Bemegyek a lakásomba, és az egyik sarok felé megyek, ahol a cuccaimat szoktam lerakni. Valaki átkarolja a derekam. Már épp felsikítanék, de megszólal.

- Ne sikíts, csak én vagyok. – mondja a fülembe.

- Ethan, mit keresel itt, hogy jöttél be?

- Ohhh, nekem egy ajtó nem jelent túl nagy akadályt. – Végig simít derekamon. – Veled akarom tölteni az éjszakát. 

- Én viszont nem. Holnap korán kelek. Ma nagyon elfáradtam. Csak le szeretnék feküdni. – mondom, és lépnék ki ölelésébõl, de visszaránt, és szorosan fog.

- Nekem, senki nem mondhat nemet. – mondja és felráncigál a szobámba. Rálök az ágyra és rám mászik.

- Ne, hagyj. – megcsókol. Megszakítom a csókot és elfordítom a fejemet. – Azt mondtam hagyd abba. – mondom dacosan. Próbálok ellenkezni. Kapálózok, lábaimmal rúg-kapálok. A kezeimet az ágyhoz kötözi. – Hagyd abba te szemét. – ordítom, mire csak felpofoz. Szemeimbe könnyek szöknek. – Mit akarsz? Pénzt?

- Nem, de ma nem jó. Egy másik idõ pont kell, mert ma elfoglalt vagyok, nagyon is. - mondom ki nagy nehezen, csókok között. - Különben is, nem is ismersz! - mondom neki, elmosolyodva. Majd egy utólsó csók kíséretében, elindulok dolgomra.