- Kezdésként szájjal elégíts ki, amint levetkõztetsz. Rendben? – Olyan vigyorba kúsznak ajkai, hogy összerezzenek. Valamiért biztos vagyok benne: ha nem teszem meg, megöl.
- Azonnal – felelem hát, és kezdem is, amit kért. De mielõtt tehetném, csóka csábít. Kötelességbõl viszonzom, bár kellemes, hogy nincs szájszaga és nem öreg és ronda. Tudom, milyen az…
Hálából fiatalságáért és szépségéért, az ágyig vezetgetem, megkérem, üljön le, és meg is teszi. Már térdelnék le, de nem enged, az ölébe húz. Nem hagyom magam, vetkõztetni kezdem, hiszen ezt kérte, ezt kell tennem.
Õ sem rest, és ezzel nem teszi könnyûvé a dolgomat, hiszen én magam is élvezem az érintéseit. Megszabadulok, hiszen letérdelve kezdem kényeztetni férfiasságát. Méretes darab, kellemes, férfias pézsmaillat lengi körbe, én pedig szeretem ezt csinálni, így kényeztetem, ahogy tudom.
- Ez az édes… Csak így tovább… - dicsér és noszogat, de hamarosan elélvez. Mivel fiatal, tudom, hogy nem végeztünk ennyivel, és meg is erõsít benne.
- Mássz szépen az ölembe, és lovagolj meg - kéri, parancsolja, így megteszem. Épp kezdeném magam tágítani, mikor csókunk közben õ teszi meg. Nyögve hagyom, hiszen élvezem érintéseit.  
Amikor késznek érzem magam, magamba vezetem. Felmorran, elnyomva nyögésemet, de azonnal újabb csókra hív és nem állok ellent.
Mikor érzem, hamarosan elélvez, és már betudom, hogy majd utána lerendezem magam, ismét meglep: elkezdi kiverni nekem. Szinte egyszerre érjük el a beteljesülést, utána viszont nem lök el, hagyja, hogy a combján feküdve pihenjek és közben simogat.
Érdekes férfi…
- Köszönöm a szép estét.
- Örülök, hogy szolgálhattam uram – sóhajtom lemondóan. Mennem kellene… de nem enged.
- Csak azt mondtam, köszönöm az estét. Azt nem, hogy távozhatsz mellõlem.
- De…   - Nem maradhatok vele, ha csak egy menetet fizetett ki! Ki fogok kapni…
- A szeretkezésért, és érted fizettem. Kimehetsz a szobából, viszont csak az oldalamon. Most már az enyém vagy. – Miközben õ öltözik, én próbálom felfogni szavai értelmét. Megvett volna engem? - Nem azért mondtam, mert muszáj. Ha bírod, hogy mindenki rajtad legelteti a szemét, miattam így is jöhetsz – pillant vissza rám. Igz, öltöznöm kellene.
- Gyorsan felkapom magamra a ruháim, és visszajövök –mondom neki, és már megyek is.
- Siess.  Két perced van.

Szinte rohanok, de Nai becsatlakozik mellém.
- Mi van azzal a félistennel? - kérdezi.
- Vele megyek, megvett - felelem, felé pillantva elmosolyodom, majd ahogy beérünk, õ is segít. A lelkemre köti, ha tudom, hívjam fel, hogy mi van velem. Már túlléptem azon, hogy fáj elhagyni õt, mert jó barát, egyszerûen csak tudom: hamarosan úgyis visszajövök…

***

Élõben még szebb, mint képen, társával játszadozása pedig egyenesen õrjítõ. Többször majdnem felkeltem, és közéjük vonultam, hogy rendesen kielégíthessem magam választottammal, de szerencsére embereim mindig türelemre intettek, és most már arról tárgyalhatok a bár, valamint az õzike tulajával, hogy mennyit kell fizetnem az esti menetért, és a srác magamhoz vételéért.
- Végeztünk is. Köszönöm a vásárlást. – biccent, amint aláírok minden papírt, és elé tolom annak a pénznek a kétszeresét, amit kért a kis barnáért, mosolyogva viszonzom gesztusát:
- Nekem volt öröm. – illetve lesz…
- Elkísérem hozzá. Arra kérem, ha végzett, mutassa meg neki az adásvételi szerzõdést, aztán a hátsó bejáraton vigye ki az épületbõl. Az õrök már tõlem tudni fognak a vásárról.
- Köszönöm.
Ha mégse tudnak arról, hogy megvettem se lesz nagy gond. Lelövöm õket, ezzel a senkiházival együtt, és ugyanúgy elviszem frissen szerzett zsákmányom. Az embereim már az autóval együtt ott várnak rám, amióta hátrajöttem a tulajjal.

Yukio-chanon lélegzetelállítóan jól állt a lila yukata, de a fehérben csak még kívánatosabb, vigyorogva lépek mögé ki az erkélyre, amint távozik az ajtóból a tulaj és szívom magamba tincseinek finom, bódító illatát.
Majd… Mivel nem veszi észre a jelenlétem, megérintem egyik vállát. Mm… Jól sejtettem, puha, gyenge husikát rejt az öltözéke, vigyorogva figyelem elõször döbbenetét, majd fejhajtását, és köszöntését: 
- Üdvözlöm, uram – térdre ereszkedik elõttem? Ez igen… Az alázata ugyanúgy ínyemre való, mint a teste - Örülök, hogy találkozunk. Miben lehetek a segítségére? – annyira boldoggá tesz, hogy ez a ritka kincs már az enyém… Hogy hallhatom, hogy érezhetem…
Sóvárogva iránta nyelek egyet, aztán hajolok le hozzá lassan, óvatosan. Próbálom türtõztetni magam, nem szeretném elijeszteni tõlem, mielõtt még arcélén végigsimítva ragadhatnám meg az állát, és felém fordíthatnám kívánatos pofiját, hogy barna lélektükreivel viszonoznia kelljen a pillantásom:
- Kezdésként szájjal elégíts ki, amint levetkõztetsz. Rendben? – összeretten vigyorom miatt, de erõt véve magán válaszol:
- Azonnal. – hangja ismét halk, engedelmessége izgató. Muszáj miatta bátorítón végignyalnom az emlegetett cseresznyeszín ajkain. Hmm… Olyan finomak, mint amilyennek tûnnek, elégedetten forrasztom össze az enyéimmel.
Felmorranok, ahogy nyelvem elõtt szélesre tárja forró üregét, és viszonozni kezdi csókom, tetszik, hogy ennyire készséges. Eszméletlen a drága, nagyon jól fogom vele magam érezni. Igen… Ez nem kérdés. Hamar átveszi tõlem az irányítást úgy, ahogy kértem tõle, és csókunk közben hátrafelé, az ágy irányába terel.
Ahogy elérem pedig arra kér, foglaljak rajta helyet. Még mindig hatalmas vigyorral ülök hát le, és vonom az ölembe. Pehely súlyát meg sem érzem, viszont ajkait annál inkább, minden egyes nyakam, valamint mellkasom bõrére hintett csókja után újabb, nagyobb levegõt véve sóhajtok. Kis ujjaival a vállamon lévõ tetováláson is eljátszadozik, aminek köszönhetõen merevedésem csak még keményebbé válik farmerom alatt, sose hittem volna, hogy egyszer ennyire jó mûsorban lesz részem.
Egyre lejjebb halad izmaimon érintéseivel, és tûzforró kis csókjaival, most, hogy már teljesen megszabadított felsõmtõl, ezért szorosabban magamhoz vonva vékony kis testét oldom ki övét, és segítem le yukatáját a vállairól. Így én is könnyebben érinthetem, és csókolgathatom.
Szusszantással vesz magán erõt, amikor jobban megszívom egyik mellbimbóját, de aztán folytatja, amit elkezdett, elégedetten húzom végig ruháján keresztül ujjaim a merevedésén. Majd… Persze pár simítás után kibontva öltözékébõl marok rá, és húzogatom az ujjaim férfiasságán, izgatom. Golyóit is megcirógatom néhányszor, viszont mielõtt nedves forróságát szintén elérném kényeztetésemmel, a földre csusszan markaim közül, és övem bontásába kezd.
Vártam, hogy már idáig eljusson, de farkam szabadulását még ennél is jobban, amint lehámozza rólam teljesen nadrágom, és elõveszi, már gépiesen marok is a tincseibe, ezzel közelebb segítve fejét, valamint ajkait kõkemény tagomhoz. Ez a megszokott noszogatási módszerem. Viszont úgy tûnik, nála teljesen fölösleges, magától végignyalja farkamat, és veszi édes ajkai közé, hogy szívogathassa, nyalogathassa… Olyan ügyesen… Erõsebben markolok tincseibe, kapaszkodok beléjük a csillagoktól, amiket látok ténykedése miatt:
- Ez az édes… Csak így tovább… - vagy erõsebben… Ahh… Pont így…
Egyre gyorsabb ütemben kényeztet, érte sajgó tagom, ezért én is erélyesebben markolom tincseit, amíg át nem lépek a mennyek határán, és tele nem élvezem a száját, torkát. De… Elereszteni ekkor se eresztem magam elõl. Amíg tisztára nyalja ismét merev tagom inkább tincseivel játszadozok. Aztán mivel várakozó tekintettel néz rám, újabb utasítást adok neki:
- Mássz szépen az ölembe, és lovagolj meg.

Biccent, és még mindig engedelmesen cselekszik, csókot hintve merevedésemre mászik fel combjaimra, és karolja át kis kezeivel nyakam, elégedett morranással ölelem magamhoz fél kezemmel, részesítem újabb birtokló csókban.
Másik kezem ujjaival közben betérek farpofái közé, hogy elõször egy, aztán több ujjam is a testébe süllyesszem, tágíthassam. Megtehetném, hogy egybõl behatolok kívánatos üregébe, és vad szeretkezéssel teszem a magamévá, ahogy azt eddig majdnem mindenkivel tettem, de õ értékesebb, mint az eddigi ribancaim. Muszáj sokáig szolgálnia, ezért nekem is kicsit vigyáznom kell arra, mennyire strapálom. Még legalábbis… Ha megunom ennek a srácnak is vége.
Egyre sûrûbben sóhajtozik ténykedésem következtében, mialatt férfiasságom is ujjaihoz vezeti, ezért derekára fogok, és hagyom neki, hogy magába fogadja teljes hosszom. Valami eszméletlen nekem is végre szûk forróságában lenni, amíg õ felnyög az érzéstõl, én ajkaira morranok, és ismét vad táncra hívom nyelvét.
Elõször lassabb, majd egyre gyorsabb ütemben ringatózik farkamon, vigyorogva segítem mozgását, emelem, aztán süllyesztem. Közel a fellegek felé pedig ismét rámarok vágyára, hogy így segítsem õt is közelebb a beteljesedéshez.
Sóhajaink, és nyögéseink betöltik a teret, míg végül egyszerre élvezünk el. Én forróságába, õ pedig a kezemre, kuncogva döntöm el magam mellett az ágyon.
Fejét persze combomra teszem, így tudom simogatni izzadtságtól csatakos homlokát, és selyem tincseit, amíg piheg:
- Köszönöm a szép estét.
- Örülök, hogy szolgálhattam uram. – sóhajtja még mindig halkan, de aztán csusszanna le az ágyról, és rólam a földre, óvatosan fogom át a derekát, és kérdem meg arról, mégis hova készül.
- Csak azt mondtam, köszönöm az estét. - teszem hozzá szavaimhoz - Azt nem, hogy távozhatsz mellõlem.
- De…  
- A szeretkezésért, és érted fizettem. Kimehetsz a szobából, viszont csak az oldalamon. Most már az enyém vagy. – vigyorom egyre szélesebb, mialatt talpra kecmergek, és visszaveszem magamra farmerom. Pólómra is hamar ráakadok, viszont megkérdem arról nem akar-e felöltözni, mielõtt még elvenném mellõle, és a vállamra dobnám.
- Nem azért mondtam, mert muszáj. Ha bírod, hogy mindenki rajtad legelteti a szemét, miattam így is jöhetsz. – sóhajtom, amire végre biccent, és arra kér, várjak rá itt.
- Gyorsan felkapom magamra a ruháim, és visszajövök. – olyan édes lehajtott fejjel, hogy már megint merevedésem van miatta.
- Siess. – biccentek felé, aztán követem az ajtóig – Két perced van.

***

Utcai ruháiban is tündöklik, mégis… A yukaták ezerszer jobban álltak vékony testén, mosolyogva cirógatok tincseibe, aztán faggatom arról, milyen színeket szeret.
- Nincs különösebb kedvencem… - hát jó… Akkor rendelek mindbõl, aztán majd kiszórom a francba azt, amelyik szerintem nem áll jól rajta. Tiszta szerencse, hogy telefonon keresztül gyorsan elintézhetem a vásárt. Fájjon a szabók feje amiatt, hogy reggelre kérettem lakásomhoz a kis barna õzike új ruháit azok alapján a méretek alapján, amik a vételi szerzõdésben voltak.
- Nekem van kedvencem. – húzom magam mellõl az ölembe. – Szeretek magamon hozzád hasonlóan édes fiúcskák hordani Yukio-chan. – ohh igen… Közelségének köszönhetõen már rég elfelejtettem az álmosságom, és nyûgjeim, pólója alá nyúlok az egyik kezemmel, hogy végigsimíthassam az oldalát, mialatt nyakának bõrét is kényeztetem a csókjaimmal. 

Elégedetten nézek körbe iskolaudvar méretû nappalimban, mely tele van drágábbnál drágább bútorokkal. Tisztásság, rend, ahogy én szeretem. Évekkel ezelõtt csak álmodoztam errõl a luxusról, de ma már ez mind az enyém. Az elõítéletekkel szemben, melyek szerint nem nagy erõveszítés kell egy fotósnak, hogy idáig eljusson, nekem ez mégis hatalmas siker! Mennyit spóroltam az elsõ fényképezõgépemre, ma pedig a legdrágábbat is farzsebbõl kipengetem. Ezen gondolatokra elmosolyodom… A rossz útra tért kisfiú, az utca legrosszabb gyermeke, aki inkább járt az iskola mellé, mintsem a tanórákra… De aztán talpra állt, s mára már Korea egyik méltan híres fotósa… Vagy hírhedt…  - mosolyodom el.

De kár rágódni a múlton, nem igaz? Új témát kell találnom a jövõ havi kiállításomhoz.

Ellököm magam a kanapéról, és az ablakhoz lépek. Elmélyülten vizslatom a város színeit, a lámpák fényében úszó ember foltokat. Szemben egy magas épület ablakában mozgó alakot pillantok meg. Irodaház? Az az ember az ablaknál biztos nézelõdik kicsit, hogy kiengedje a gõzt. A mindennapos zsongás odabenn engem két perc alatt kikészítene, annak a szerencsétlennek meg órák hosszat el kell viselnie, s mindezt alacsony fizetés fejében.

Ahogy tovább pásztázom a kinti káoszt, felfigyelek az ablaküveg hirtelen feltörõ, kellemetlen hangjára. Egy koppanás. Mégy egy. És megint. Egyre intenzívebb a dallam, mely egy lassú, érzéki táncot kísér. Apró cseppek járják kecses keringõjüket, mely hamarosan vad tangóba megy át. Kipp-kopp, az esõ énekel, szaggatott lesz, majd végül a kedves kis dal eltûnni látszik a hangos zuhogásban.
- A gyengéket mindig elnyomják - állapítom meg halkan, gúnyosan. Csak bámulok ki a sötét éjszakába, melynek csendjét a már hosszú percek óta tartó égi harc zavarja messze. Nagyot sóhajtva keresem az iroda ház ablakában álldogáló férfit, mindhiába. Úgy tûnik megunta a várakozást. De mire is várt tulajdonképpen? Csodára? A mûszak végére? Fizetésemelésre? Vagy arra, amire én? Várjunk csak... És én mire várok? Ihletre? Vagy talán én is egy csodára? Nem… Sokkal inkább valakire, akit levezethetem végre a felgyülemlett adrenalint…

A jégkockák halkan koppannak egymásnak, ahogy a keserédes, maró ital lecsúszik torkomon. A jól ismert égetõ utóíz viszont nem köszön vissza… Már ezt a szart is hamisítják… Remek.

Kedvem lenne az igazgató fejére önteni a teljes üveg tartalmát, akinek már amúgy is sok van a rovásán, de e tette végett, szó szerint vérszemet kapok. A skót whisky az legyen skót whisky és ne a bolhapiacon vett áruk egyike… Bár megeshet, hogy nem tudott róla, mikor megrendelte számomra. De ember, ez engem hol érdekel?! Különben is, ha annyira beakarja magát nálam nyalni; csak hogy kellõképen impozánsan fejezzük ki magunkat, inkább francia borral kedveskedhetett volna, mint sem ezzel a tömeg gyártotta löttyel…

A délutáni akciója amúgy is megérdemelne pár, felé intézett intelmet; ahogy mondani szokás, persze csakis a barátságtalanabb fajtából… - morgom, ahogy az ezüst öngyújtó halkan kap lángra ujjaim közt.

Valahogy lekell magam nyugtatnom, de sürgõsen…

Végszóra szólal meg a mára már jól ismert üzenetrögzítõ hangja. Aztán ahogy a búgó, kicsit sem szemérmes, vággyal fûtött hang is felhangzik a sípszó után, már tudom melyik kis kölyök lesz ma a vendégem.

- Kim, ugye csak enyhe feledékenységbõl nem hívtál vissza? – Kér számon a vonal túlsó végérõl, mire erõs a kényszer ugyan, hogy igy, jó pár kilométerre tõle, de a telefonzsinórjával megszorongassam egy kicsit. Csak úgy, szeretetbõl…

- Hm… Pedig nagyon jó kis játékot találtam ki számodra. Hidd el élveznéd… - suttogja, miközben akadozó beszédébe pár apró csuklás vegyül. De miért is lepõdök meg ezen?!

- Ugyan Kim, tudom, hogy ott vagy. Vedd fel a rohadt telefonodat és végre beszéljük meg mikor dugsz úgy istenesen az ágyba. Naaa, kérlek… - Húzza el a szavakat, mint egy rossz útszéli. És voltaképpen az is… Az én személyes, fõbenjáró kis állatkám lassan már három hete. Ami elég érdekes, ha belegondolunk, ezzel szó szerint a saját magam által felalított szabályokat rúgom fel.

Egy ember, csak egyszer ébredhet mellettem... De a kis vörös jobban ragaszkodik az emberhez, mint valami pióca. Mondjuk megértem. Ki lenne az a hülye, aki futni hagyna egy olyan embert, mint én…?!

- Mondd hol vagy Nobu… - sóhajtom aztán a telefonba, mire üdítõ, gyõztes kacajt hallat. Csak aztán bírjad az éjszakát szívem.

****~~~****

Vált verdesõ, tûzpiros haja csapzottan lóg arcába, ahogy egy apró nyögés közepette hátára fordul. Mint egy jóllakott gyermek nyalja meg száját, és olyan pimaszul, elégedetten vigyorog, hogy kedvem lenne már most újra magam alá gyûrni a testét. De nem, visszafogom magam. Mert visszakel…

- Nem csalódtam benned, még mindig fantasztikus vagy…

- Te meg még mindig túl hangos – morgom, ahogy a szék karfájára dobott nyakkendõt hanyagul megkötöm magamon. Felé sem kell nézzek, igy is hallom ahogy macska lépteivel leszáll az ágyról, majd hozzám lép. Lehelete simogat, szinte játszik velem.

- Azt hittem szereted… - mormogja fülembe, majd játékosan beléharap. Hozzám dörgölõdzik, szinte eggyé akar válni velem. Még igy, az ing takarása alatt is érzem a nedves, mocskos kis testének minden rezdülését. De amikor átkarol, na igen, ott telik be a pohár. Nem édes, ez nem egy elbaszott szappanopera…

- Vedd le rólam szép kis kacsód, mielõtt még kitalálom törni – morgom, ahogy ellépek tõle, mire az annyira utált, gúnyos mosolya ismét ott játszik az ajkain.

- Ugyan… Csak nem elfáradtál az este? Nem is volt olyan sok… – lép ismét közel hozzám, majd csábos pillantások közt apró köröket kezd el rajzolgatni mellkasomra.

- Te meg már megtanulhatnád hol a helyed…

- De hisz tudom. Alattad… - vágja rá pimaszul.

- Pontosan. És nem mellettem…  - paskolom meg arcát, ahogy a fekete zakót magamra kanyarítom. A karórám reggel tízet mutat, ami eléggé kétségbeejtõ ahhoz, ha egykor már az egyik Japánba tartó gépen kellene lennem…

- Nem értem, hogy lehetsz ekkora köcsög – morogja karba font kezekkel. Dühös, rá sem kell nézek akkor is érzem.

- Szokd meg édes – lépek el mellette, fejben már az útvonalamat tervezve, hogy idõben kiérjek, de elõtte minden szükséges dolgot leellenõrizzek indulásom elõtt. A franc sem gondolta volna, hogy majd ennyire feltart a kis kurva…

- Miért vagy ilyen kegyetlen? Haaa? Olyan nagy kérés lenne, hogy lassan egy hónap után ne csak egynek nézz a szajháid közül…?! Önzõ, idióta állat…

Már megint kezdi… Remek. Itt az élõ példa arra miért nem kell nekem kapcsolat…

- Elmentem… - kiáltom, ahogy már a cipõmet veszem, kicsit sem törõdve hisztériával a szobában, aki, persze kiáltásomat meghalva már felettem van és csak mondja és mondja…

- … Tudod mit, többet ne is keress…

- Meglesz… - vágok szavába, ahogy rámosolygok, csak, hogy tovább fokozzam a „jó kedvét”. Mikor kilépek az ajtón még hallom, ahogy felszisszen mérgében és valami nehéz tárgyat az ajtónak vág.

Milyen szép is az élet…

****~~~~****

Alig öt és fél óra múlva már az egyik elsõ osztályúnak nevezett hotel szintén elsõ osztályúnak becézett szobájában rontom a levegõt… Kicsit sem törõdve a figyelmeztetéssel, miszerint a szobában tilos a dohányzás. Ember, ha már voltak olyan kedvesek és bedugtak egy ilyen ócska helyre, amit mások elsõ osztálynak hívnak, akkor legalább hadd haljak meg füstmérgezésben, ha épp úgy akarom…

A napon már igy eléggé el van baszva ahhoz, hogy ilyennel idegesítsenek… A fejem majd széthasad, hála annak a férfiú kurvának, akinek sipítozása még mind idáig a fülembe cseng – sóhajtom, ahogy elterülök az ágyon. Kemény… Meg kell dolgozni…

S mikor már úgy gondolnám, ez a nap nem lehet rosszabb a telefon is megszólal a kis asztalon…

- Kim Joon-Ho-san - kérdi egy kedves, mégis kissé tartózkodó hang a vonal túlsó végérõl, mire egy mormogó igent kap csupán válaszul. Tõlem többet most ne várj…

- Akadt egy kis gond. Betudna jönni most a céghez?

Nem életem, nem tudnák bemenni…

- Lediktálom a címet… Ha lenne szíves idefáradni azt nagyon megköszönnék, egy modellünk lesérült, igy újat kerítettünk a helyére, addig azonban nem vállalja el, míg nem ismeri a fotóst.

Na de jó még egy hisztis liba… Kész öröm…

- Azonnal ott vagyok – sóhajtom aztán.

****~~~****

Bájos mosolyok, remekbeszabott kosztümök és ezer kimaszkírozott arc… S lassan már fél órája. Elegem van! Haza akarok menni és ezt az egész rohadt napot elfelejteni, de minél inkább meg nem történné tenni.

- A következõ modell egy szintén nyárias darabot vonultat fel…

- Figyelj édes… - Intek a tömeg gyártotta, japán kissrácnak mire az megszeppenve lép hozzám közelebb. Sosem értettem a szigetországiakkat. – Ugorják átt a sok haszontalan csevegést és térjük a tárgyra. Hol van az új modell?!

- Nos õ még… Hát…

- Igen?!

- Nem érkezett meg…

Hát kibökte végre…

- És mikor méltóztatja idetolni csinos kis pofiját…?! – sóhajtom ingerülten. Kezem ökölbe szorul a szék karfáján. -  Nézd, múlt éjszaka óta fent vagyok – azt már nem kell tudnod épp miért. – Szóval, ha lehet, kerítsétek elõ a kis libát, mert nem érek rá egész nap.

- A helyzet az… - kezdené.

- A helyzet az, hogy nem liba. Másodszor, rossz volt a forgalom; és harmadszor maga csak ne oktasson ki – hangzik fel hátam mögül a csípõs éllel átitatott hang, mire érdeklõdve pillantok a hangforrás felé.

- Õ férfi…

- Remek megalapítás, uram – nyomja meg gúnyosan az utolsó szót, mire akaratlanul is végigpillantok rajta.

- Te vagy az eltévedt madárka akkor, jól gondolom? – állok fel – Nem tûröm a kését, és fõleg nem az olyan seggdugó fiataloktól, mint te. Másodszor – mennydörgöm, ahogy közelebb lépek hozzá. – Tisztelet fiam. Nem tudom itt, hogy mennek a dolgok, de ezt elvárom. Mindenkitõl. S fõleg azoktól az emberektõl, akikkel majd együtt dolgozom.

Már várnám mikor hátrál meg, mikor kér bocsánatot, szeppen meg és kezd el hajlongni elõttem, bármit… mikor kicsit sem azt kapom amire várok. A pimasz mosoly kisebbfajta arcon csapásként ér, ahogy ellép mellettem, majd nagyot sóhajtva ereszti magát az egyik székbe… Mint egy igazi díva dõl hátra. Teszi keresztbe lábait. Az egész jelent túl kiszámítható, túl tökéletes még is elég különleges ahhoz, hogy rajta tartsam a szemem.

- Maga nem ül le? Vagy állni van kedve? Habár olyan korban, mint maga biztos nagyon nehéz a folytonos fel leállás… - Tekintete megtéveszthetetlen, ahogy rám pillant, ahogy egy, pontos pontra pillant.

- Ki a franc vagy te madárka?

- Maguknál ez az állati becézés ösztönbõl jön? Mondja csak, honnan jött?

- Uram, õ lenne itt Nonomura Ayato a legsikeresebb férfi modellünk egyike… - veszi át a szót a kis mitugrász, miközben a többi három már a kis barnát veszi körül.

- Pontosan! Férfi…

Tipikus az  férfi, akirõl az embernek már elsõ pillantásra megvan a maga, személyes kis véleménye. Ha úgy tetszik, akkor épp a rosszabbik fajtából.

- Egy elkényeztetett, öntelt, illemet nem ismerõ mitugrász, aki azt hiszi, a világ a lábai elõtt hever… Nem igy van szívem?

- Magát jellemezte uram? – vág vissza mire akaratlanul dagad ki egy ér a nyakamon. Pimasz kis pöcs… Hogy az a…

- Uram, nézze – menti meg ismét a helyzetet a mellettem álló férfi. – Õ itt a legjobb modell, akit csak találna. Kérem szépen próbáljanak meg együtt dolgozni a két hétben…

- Két hét? Milyen…

- Óhh, hogy maga nem tudta volna. A cégünk bizonyos változtatásokat eszközölt, annak érdekében, hogy sikeresebb legyen ez az újfajta kollekció. A tervezõ többet akart, mint lélektelen bábukat a vászon. Ezért is kértük fel önt…

Értem, hogy nem érteném… De úgy tûnik a számításaikba csúszott egy apró kis hiba – pillantok a modellre.

Selymes arc, lágy vonások, kitûnõ alkat. Az elõbbi kilenc modellhez képest, akik csont és bõr voltak szinte, üdítõ látványként hat. Kell nekem…

Tökéletes… Kár, hogy a szép külsõ olykor rút belsõt takar…

Zöldellõ rétek, sziklás hegycsúcsok, sötét erdõk, napsütés. Kinézek az ablakomon, minthogyha egy mesebeli tájon lennék látogatóban, pedig nem. Ez az otthonom. Az én csodálatos, boldog otthonom, amit mikor megkaptam, megörököltem, még csak egy kopár, levert hely volt, elégedetlen lakókkal, de mióta én kormányozom ezt a térséget, mintha kicserélték volna. Teljesen felvirágzott. A kereskedelem, a mûvészetek, a turizmus, az állatvilág és az emberek is mind jobbak lettek.

Lehet, hogy ez arrogancia, hogy csak a saját érdememnek tulajdonítom ezt, de nem érdekel, akkor arrogáns vagyok. Remélem, fiam is ilyen jól fogja vezetni ezt a térséget, és megsegíti majd az embereket, nem pedig olyan lesz, mint a nagyapja. De hogy is lehetne olyan? Fiam jószívû, kedves teremtés, tökéletes herceg, bár talán a kegyetlenségén és a határozottságán egy kicsit még csiszolni kellene.

… És ahogy a közlekedésén is. Már messzirõl hallom, hogy drága nevelt fiam abbahagyta az etikett óráját, és persze az ott tanultakat nem hasznosítva, lakosztályom felé robog. Lépcsõ… folyosó… ajtó.

Bamm! – csapódik be az ajtó, és illedelmes, jól nevelt fiam belibben az ajtón, éppen csak nem olyan kecsesen, mint akarta, így átesve a küszöbön, berobban a szobába. Édes egy gyermek, de a közlekedésén még bõven van mit javítani. Majd mondom is Lord Thomasnak, az illemtan és etikett tanárnak, hogy kell egy kis segítség Nicolasnak.

- Atyám! Ma Angliáról tanultunk. Olyan gyönyörû ország lehet, kérem, menjünk el oda! Még sosem voltam külföldön! Kééérem! – kérlel a földrõl föltápászkodva, olyan kerek szemekkel, amilyennek a kutyusa, Goldie szokott nézni, mikor nem simogatom meg, vagy éppen valami finom falatot akar valamelyikünk tányérjáról. Mivel már Nicolas tanítója sem tud meghatni, nem értem, miért próbálkozik hogy sikerül-e, de ha meg akar kérni valamire, mindig beveti. Nem nagyon szokott használni, de most elgondolkozom, hiszen igaza van, még nem járt Franciaország ezen területén kívül. De…

- Miért pont most akarsz menni, és miért pont Angliába? – kérdezem gyerkõcöm, hiszen tudtommal eddig nem is igazán érdeklõdött se az utazás, se más ország iránt.

- Mert… mert… - gondolkozik el, és közben keresi a tekintetemet. – Mert most értem meg arra, hogy ne csak Franciaország gazdasági helyzetét figyeljem meg, hanem más országokét is – feleli teljesen határozottan, de nem a szemembe nézve. Innen tudom, hogy más, vagy más is áll a háttérben, nem csak ez, amit mondott. Mivel ismerem a fiamat, tudom, hogy nem szokott hazudni, ha meg füllent, jó oka van rá, és olyankor bármennyire is erõsködök, nem szokta elmondani az igazat, tehát most sem fogja. Nem szeretem, hogy nem mondja el, miért is akar menni igazából, és szívesen büntetném azzal, hogy nem viszem el, de az indoklása igaz. Jó lenne más helyeket és helyzeteket látnia, hogy tudjon mindent, ne csak azt, amit én tanítok meg neki.

Azt meg, hogy miért akar elmenni, úgyis meg fogom tudni egy idõ után. Lehet, hogy az egyik kis ottani hercegnõ tetszett meg neki, és szégyelli a dolgot… Ki tudja?

- Nem hiszek neked! – közlöm vele a tényt, mire elkerekednek a szemei, és beharapja a szája szélét. – De rendben van. Tényleg tanulnod kell, úgyhogy egy hónap múlva indulunk – mondom kicsit elmosolyodva, de nem éppen azt a reakciót kapom válasznak, amire számítottam. Teljesen kétségbeesik, látom rajta, és hadarni kezd:

- Ne, atyám, kérlek, ne! Én most szeretnék menni. Most van ott pont jó idõ, a tenger sem viharos ilyenkor. Kérlek, menjünk most! – könyörög. Gyanakvó szemekkel nézek rá, mire angyali, ártatlan kinézetet vesz föl. Nicolas, Nicolas, csak tudnám, hogy miért nem akarsz félrevezetni engem… Miért van az, hogy minden egyes szavad igaz, mégis, más az indok?

- Tudod jól, hogy nem szeretem, ha hazudnak nekem, igaz? – érdeklõdök. Válaszként bólint egyet, és tovább bámul engem nagy, kerek, kivert kutyus tekintetével. – Na, jó – sóhajtok beletörõdõen. Nicolas, én kis neveletlen kölyköm egybõl a nyakamban köt ki, és hálálkodni kezd.

Mire vállalkozok én?

---*---*---*---

Egy hét múlva már a hajón ringatózok drága nevelt fiammal, hûséges kutyusával, és megbízható inasunkkal együtt. A birtok igazgatását a tanácsadóimra bíztam rá, akik tudják, hogy jól kell vezetniük, különben kapnak tõlem. Nem büntetném meg túlságosan õket… Csak egy kicsikét.

- Atyám, nézd! Az ott Dover! – kiált föl Nicolas lelkesen, és a hajó oldalához rohanva a távolba mutat. Lassan én is mellé sétálok, és a messzeségben megpillantok egy sziklás helyet. Egy fehér sziklás helyet. Igen, az ott Dover. Igazából… én se sokszor hagytam el az országot, talán tényleg jó ötlet ez az utazás.

- Mikor érkezünk meg? – kérdezem meg az egyik matróztól.

- Estére biztosan – feleli tiszteletlenül, és tovább is megy. Legszívesebben móresra tanítanám, hogy tudja, hol a helye, hogy kell viselkedni, de mivel inkognitóban utazunk, nem kell fölhívni magunkra a figyelmet.

Nekidõlök a hajó oldalának, és hallgatom, ahogy fiam lelkesen ecseteli, miket is tanult Dover szikláinak kialakulásáról, közben meg elmerengek. Milyen furcsa, hogy nemrég, mikor magamhoz vettem, még csak egy kis picike csecsemõ volt, aki elfért egy karomon, és akkora hangon bömbölt, amit el sem hinne az ember egy olyan kis babától. Most meg… már tizenöt éves, lassan házasulandó korba kerül. Hogy szalad az idõ… Én meg milyen öreg vagyok már. Itt vagyok lassan negyven éves. Csak remélni tudom, hogy addig nem halok meg, amíg fiamat föl nem készítem mindenre.

A nap kezd lenyugodni a láthatáron, mi meg mindjárt kikötünk. Nicolas izgatottan figyeli a kikötõt, ahol végre egy új, eddig ismeretlen ország földjére léphet. A kutyusa is átvette izgatottságát, ahogyan inasunk is, aki a faluját még soha el nem hagyta, most meg egybõl egy új országba jött velünk. Egyedül én vagyok nyugodt. Na, nem mintha nekem olyan mindennapos lenne az utazás, de valamiért én nem érzek izgalmat, izgatottságot. Én csak a fiam miatt jöttem el.

A hajó megáll, a matrózok kötelet dobnak ki, akit kikötnek. Megérkeztünk. A holmijaink már a kezünkben, úgy várjuk, hogy a pallót letegyék, és végre lesétálhassunk, ami nem sokára meg is történik. Nicolas, amint leengedik a pallót, már lent is van a földön, nyomában Goldie-val, és sürgetõen integet, hogy menjünk már le hozzá. Nem értem, minek annyira sietni, hiszen idõnk, mint a tenger. Én szép lassan, komótosan sétálok le az inasunkkal, Jeanne-nal, amit Nicolas türelmetlenül visel. Meg kell tanulnia kicsit türelmesebbnek is lennie, illetve tiszteletteljesebbnek és hálásabbnak is. Végül is, csak miatta jöttünk ide, tehát legalább ennyit figyelembe kellene vennie. Bár még gyerek! De az én gyerekem, szóval meg kell nevelnem.

Nicolas boldog csicsergése közben a fogadó felé sétálunk. Nem messze van a kikötõtõl, és már látszik is a cégére. Hamar odaérünk, és két szobát foglalunk le, a nagyobbat nekem és Nicolas-nak, a kisebbet Jeanne-nak és Goldie-nak. Csak a csomagjainkat pakoljuk le, és indulunk is az étterem részbe, hiszen megéheztünk. Hosszú utat tettünk meg ebéd óta…

Jeanne-t elõre küldöm Nicolassal, én még elintézem a fogadóssal, hogy Goldie bent maradhasson, ugyanis mikor bejöttünk, pár vendég balhézott a kutya miatt. Nicolas meg azért fog balhézni, ha szeretett kutyusa nem maradhat bent, szóval egy arannyal elintézem, hogy mégis csak bent maradhasson a kutya.

Már indulnék, hogy kövessem fiamékat az étterem részbe, mikor véletlenül belefutok egy nálam alacsonyabb fiatal fiúba. Nagy termetemmel sajnos kicsit elsodrom, de gyorsan utána tudok nyúlni, és megtartani, hogy ne essen el.

- Elnézést – kérek elnézést, és vigyázva elengedem karcsú testét. Kicsit hátrább lépve figyelem, és mikor szemeimbe néz. Arca gyönyörû: hosszú, fekete haja sokkal selymesebb, mint az enyém, csodálatos kék szemei még engem is rabul ejtenek.

- Semmi baj – húzza kedves mosolyra lágy ívû ajkait.

Micsoda szépség található errefelé… Talán mégis csak jó volt, hogy engedtem Nicolas-nak?

Amadeus

Arcomat simogatja egy kéz. Majdnem ütök, de azonnal eszembe jut, hogy nem a kiképzõtáborban vagyok, hanem egy kóterben és a kurvám a tegnapi szopatás után simogatva ébresztget. Ez tetszik.

- Ne basztass – mordulok behunyt szemekkel.

- Nem basztatlak... kényeztetlek te félisten – jön a válasz a gúnyos kis éllel. – Menjünk kajálni... már rég elment mindenki...

Felkászálódok.

Lemegyünk reggelizni, az ebédlõben alig lézengenek néhányan, késõre jár.

Indián a bevételrõl és a tegnapi éjjeli balhéról beszél. Két rab összeverekedett, és reggel az egyiket holtan találták az õrök, a nyakán fojtogatás jeleivel. Nem ismertem õket, Indián azonban igen. Csendben hallgatom, de egyszer csak megzavar valami. Egy nedves nyelv a fülemben. Mi a fasz?

Oldalra rántom a fejem, és a hozzám simuló, dörgölõzõ Dario vigyorgó arcába bámulok. Mi ütött belé? Fülembe malacságokat duruzsol, amivel végletekig felizgat, de fel is dühít, mert tudom hogy ez a célja.

Félrevonom egy sarokba és a falhoz szorítom.

- Bökd ki, ne kertelj... mi a francot akarsz?

Szép szemei összeszûkülnek, okosan csillogva fúrja tekintetét az enyémbe.

- Honnan veszed, hogy én... akarok valamit? – kérdez vissza incselkedve, keze csábítóan simít végig mellkasomon. Igen. Ilyennek akarom õt látni. Ilyen készségesnek.

- Mondjuk azt, hogy jó emberismerõ vagyok... tehát?!

- Azt akarom, hogy taníts ki... én is úgy akarok verekedni, mint te!

Mohón csillogó szemeiben elmerülök és hosszasan gondolkozom. Erõs a srác, nagyon hasznos bandatag lesz egyszer, ha nem bassza el ismét a lehetõséget. Hosszabbtávon megéri vele foglalkozni, túl azon hogy végtelenül felizgat, másra is kiválóan felhasználhatóvá válhat. De veszélyes eszköz lesz, komoly kontroll alatt kell majd tartanom. Az sem kizárt, hogy egyszer majd nekem kell végeznem vele, de ez még messze van. Egyenlõre hasznos lesz.

- Rendben.

Boldogan vigyorog fel rám.

*

Alig három vagy négy hét után már magasabb szinten harcol. Nem a saját stílusom tanítom neki, hanem egy jóval hasznosabb és jobb módszert. Az enyém erõ-harc, de õ karcsú és nem fizikai erõbõl nyert eddig sem. Gyorsabb és technikásabb lett, már nekem is oda kell figyelnem ha vele küzdök, mert óvatlan pillanataimat kihasználva keményen be tud mosni nekem.

Vacsora. Most nem tart velünk Dario, de már megszoktuk hogy kedve szerint jön-megy, hozzánk csapódik vagy nem.

A pudingomat kanalazom, amikor Kicsi John siet felém. Alig látszik ki az asztalok közül, csak az élénkpiros baseball sapkája látszik. Törpe. Adócsalás miatt ül, és kiváló információforrás.

Oldalra hajolok, és türelmesen hallgatom amit a fülembe sutyorog. Amint befejezi, felpattanok és két asztalt átugorva rohanok mint az õrült. Lesodrom, elsodrom amit találok, és a zuhanyzóban még épp idejében rángatom le az alig élõ Mambáról Dariot.

Egy pillantással felmérem a helyzetet, látom hogy nem tett komoly kért benne még, így inkább a kurvámmal foglalkozom. Konkrétan magam után húzom, az sem érdekel ha nem tud a saját lábain futni utánam. Bependerítem a cellánkba, bebaszom a vastag vasajtót. Acélkék szemeim arcára szegezem, nem titkolom milyen kibaszott dühös vagyok. Most felcseszte az agyam.

- MÉGIS MIÉRT KELLETT ELBASZNI, HA?! MÁR MAJDNEM MEGDÖGLÖTT AZ A MOCSKOS SZEMÉTLÁDA! – ordítja magából kikelve.

Vállát megragadva rázom meg, és a falhoz nyomom.

- Te idióta, ha kinyírod magad is megölöd... Gondolkodj már! – dörrenek rá.

- NE IDIÓTÁZZ LE!

Látom nem használja az agyát, teljesen elszállt. Jókora pofonnal térítem magához. Azonnal elhallgat, vörösen izzó képére szorítja tenyerét, szép sárga szemei veszedelmesen szikráznak. Izgatóan veszélyesen...

- LÁMPAOLTÁS!

Sötétség.

Egyszerre vetõdünk egymás felé, fogaim szájába marnak, számba tör hegyes kis nyelve. Mohón felnyög, amikor belemorgok ajkaiba. Ujjaim pólójába tépnek, hasad az anyag. Körmeim izmos testébe vájnak, sziszegve harap a számba, vérem fémes-sós íze szétáramlik nyelvemen. Szinte szétrobban farkam a nadrágomban. Egy hónapja a kurvám, de még nem basztam meg. A szájával már nagyon ügyesen bánik, a seggét pedig úgy félti, mintha aranyból lenne. Nagyon kívánom már, és ahogy ágyékomhoz dörgölõzik, érzem hogy õ is így van vele. A düh felkorbácsolta benne a vágyat? Hát bennem is, a rohadt életbe! Legszívesebben addig döngetném, amíg bele nem szervül a falba vagy az ágyba.

Puha hajába túrok egyik kezemmel, majd erõsen megragadom és hátrarántom a fejét. Zihálása fújtatásommal keveredik, lehelete édeskés vérszagú. Az én vérem.

- Ne hidd, hogy megúszod – morgom rekedten a vágytól. – Kurvára felcseszted az agyam.

- Megölhettem volna...

- Amibe te is belehalsz, valamint kitör a bandaháború a börtönben. Bajba kevertél volna engem és a bandát is, mostanra már halomra irtottak volna minket a fekák.

Elakad a lélegzete.

- Mi van?!  

Beletépek a hajába, feljajdul a fájdalomtól.

- Hát ez van! Kurvára halott lennél, és nem lenne elég idõm összehívni a többieket, már engem is kinyírtak volna. Mamba itt a másik nagykutya, akivel eddig békében megvoltam. A niggerek nem  akarnak az oldalamra állni, én túl fehér vagyok nekik, ezért õt követik. Láttad mennyi fekete van itt? Kibaszottul nem hiányzik egy kés a hátamba egyiküktõl sem. Hát neked?

- De megkéseltétek! – nyögi halkan. Félrerántom a fejét, nyakába fúrom arcomat, beszívom kesernyés szappanillatát és fogaimmal puha bõrét karcolom. Érzem ujjait a hajamban.

- Az törlesztés volt. Ha én szopattam volna meg a cicáját, velem is megtette volna. Becsület.

- Az a rohadék nem érdemli hogy éljen! – sziszegésbe fullad a mondata, amikor fogaim erõsebben marnak bõrébe. Füléhez hajolok, fújtatok a vágytól, ujjaim erõteljesebben marnak hajába, másik kezem pedig a seggébe. Hallom ahogy nagyot nyel, szám az övét kutatja, nem kell sokáig keresnem, nyelvemnek készségesen ad utat. Hosszan, mohón csókolózunk, szívem a fülemben dübörög. Dadamm... dadamm... dadamm...

Felemelem a fejem, csak a saját lihegésünk töri meg a csendet.

- Ha bosszúra vágysz, tedd meg. De Mamba nem halhat bele.

Nyakam köré fonja karjait és leránt magához, fogai számat karcolják, érzem hogy vicsorog.

- A vérét akarom! – morogja.

Zihálva préselem a falhoz.

- Megkapod. A vérét veheted, az életét nem. Ha akarod, addig verheted vagy szopathatod ameddig akarod, meg is baszhatod... de nem halhat meg. Elégedett vagy?

- A vérét akarom!

Reccsen a nadrágja, szinte cafatokban tépem le róla a ruháit. Fordítok rajta egyet, teste a falhoz csapódik, de nem törõdik a fájdalommal. Kezeire simulnak az enyéim, ujjaink összefonódnak, amikor hátához simulok.

- A vérét... – hörgi önkívületben. – A vérét akarom! Gyûlölöm...

Lehajolok, végignyalom a hátát egészen a nyakáig, és beleharapok vállába. Halkan felnyög.

- A vérét... akarom!

Feje fölé csúsztatom a fal érdes felszínén a kezeinket, erõsen fogja ujjaimat, kapaszkodik belém. Teljesen elborult az agya a vérszomjtól. Elengedi kezemet, és megkapaszkodik a felettünk lévõ ablak rácsaiban. Kioldom az övemet, fémes koppanás a padlón. Lehúzom a cipzárt, szinte kiugrik nadrágomból a farkam. Fenekének partjai közé simul, ahogy ismét szorosan hozzápréselõdöm. Kezeim útra indulnak testén, minden hajlattal megismerkedem, ujjaim között morzsolom mellbimbóit, nyakának érzékeny bõrét kóstolom.

- A vérét... nhh...

Kezem lapos hasán simít, másik kezem farkára markolnak. Olyan kemény, mint a betonfal, amihez préselem õt. Úristen milyen izgató ez a nyögés! Ez a férfi baszásra született. Arra és semmi másra. Egyszerûen tökéletes...

Kemény farkam a nedveimtõl és izzadtságunktól síkosan csúszkál fenekének vágatában fel és le, õ pedig készségesen riszálja ritmusosan a seggét, miközben kiverem neki.

- Amadeus... – nyögi, megfeszül hogy elélvezzen, de erõsen megszorítom a farkát és a golyóit.

- Sss... még nem.

Egyik karomat dereka köré fonom, magamhoz szorítom és az ajtóhoz cipelem könnyedén. Bikaerõs vagyok, nekem nem gond. Félrerántom a vasajtó ablakát, a rácshoz, a hideg vashoz préselem.

- Mit... mit csinálsz? Amadeus... – kérdezi, immár rémült a hangja. Kezeit a rácsra igazítom, a szétszakadt pólójával kötözöm hozzá. Már kezemben a gumióvszer, fogaimmal tépem fel a kis zacskót, felhúzom a farkamra. – Amadeus...

A nedves gumi izgatóan szorul farkamra, amit megragadok és erõteljes mozdulattal igazítom a seggéhez. Sikoltva feszül meg, amikor megérzi.

- Ne! Nee!

Nem elég nedves. Letérdelek mögé, széthúzom a farpofákat, s miközben egyik kezemmel herezacskóját masszírozom finoman, nyelvemmel körbetáncolom aprócska nyílását, alaposan benyálazom és körkörös csapásokkal ingerlem.

- Ahh! Nh... – hörgi világgá milyen jó neki. Gyönyörûek a nyögései, és most hallja mindenki. Igazi kis kéjenc ribanc, és még ennél is jobb lesz egy pár hét múlva. Úgy tartja nekem a fenekét, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ujjaimra húzok egy gumióvszert, becsúsztatom, lassan mozgatom benne, nem spórolok a nyálammal, és amikor már cuppogva elnyeli segge, mellé küldöm a középsõ ujjam is. Másik kezem kemény farkát markolják, és ha érzem hogy puhul, megdolgozom pár mozdulattal.

Cuppanva húzom ki ujjaimat belõle, ledobom róla a gumit, és hátához simulok.

- Amadeus... ne itt... – nyögi halkan. – Kérlek... mindenki ha-hallja... nh...

- Ez az Amadeus! Dolgozd meg a kicsikét! – röhögi a szemközti cellából egy rab. Többen felröhögnek, obszcén szavakat dobálnak felénk.

- És ha hallják? – dörmögöm a fülébe gonosz mosollyal. – Az én ribancom vagy. Mit gondolsz, azt hiszik picsipacsizunk a sötétben? Hát kurvára nem.

Megmarkolom a farkamat és lassan feltolom neki. Hangosan, sziszegve szívja be a levegõt, megfeszül egész teste.

- Rohadj meg! – szûri a fogai között, majd hangosan nyögve csapódik a vasajtónak amikor végre teljesen benne vagyok és lökök rajta egyet. Megdermedek, várom hogy ellazuljon. Kurva erõsen szorítja a hímtagomat forró kis segge... Farka már félig elernyedt a kezemben, ezért lassan masszírozom ismét. Látom a folyosó félhomályában, hogy a rácsba kapaszkodik, olyan erõvel hogy alkarján az izmok kirajzolódnak. Csuklóin a póló erõsen feszül, nem tudja eltépni. Lassan centirõl centire pumpálni kezdem ki és be, körkörös mozdulatokkal tágítom, õ pedig nyög és hörög, sziszeg... Hosszú-hosszú percekig eltart, amikor végre eléggé kitágul, hogy istenesen megrakhassam a seggét. Akkor aztán beindulok, ütemesen csattog teste a vasrácshoz, nyög és sziszeg, miközben a többi rab hangosan hajrázik és szurkol nekünk. Saját morgásom hallom, ahogy erõteljesen újra és újra pumpálom. Farka lassan újra megkeményedik szorgosan masszírozó kezemben, fájdalmas nyögései elhúzódnak, lustán érzékivé lágyulnak, mélyen és szexisen törnek fel torkából, lassan gurgulázva. Igen.. ez az...

- Szóval ilyen a hangod – jegyzem meg magamnak halkan, két lökés között. – Tetszik.

Néhány gyorsabb, hegyesebb lökés, finomabb és lassabb, egy pár erõs húzás a farkán, és hangosan nyögve megrándul, segge ütemesen megszorul farkamon ahogy élvez.

- Ahh... hahhh a rohadt... ahh... – nyögi a gyönyörébe - ...élethhhbe...!

Hangos ujjongás, füttykoncert fogadja orgazmusát. Csak halvány mosollyal várom hogy lecsillapodjon benne a kéj. Amikor elernyed, fél karommal megtartom a testét, és újra mozogni kezdek. Nem kell nekem sok, pár másodperc után a füttykoncert és obszcén ordítozások koncertjében morogva élvezek el én is.

Fújtatva temetem arcomat a nyakába, érzem hogy még mindig remeg. Megfogom a farkam tövét a gumival együtt és lassan kihúzódom belõle, a használt gumit a padlóra hajítom. Kioldom csuklóit, egy mozdulattal becsapom a vasrácsos ablakot, kizárom a zajokat, õt pedig felnyalábolom és az ágyamba fektetem.

Hallgatom zihálását, miközben felkapcsolom az éjjeliszekrényen a kislámpát. Amikor visszafordulok felé, lenyûgözõ látvány fogad. Szétterülve hever az ágyamban, arcán kábaság, szemei szorosan lehunyva, szempillái hosszú árnyákot rajzolnak. Ajkai elnyílva, egész teste nedvesen csillog a rajta gyöngyözõ verejtéktõl. Szép.

A csaphoz sétálok, lemosom a farkamról a gumióvszer síkosítóját, megtörülközöm, majd egy tiszta törülközõt benedvesítek és letörölgetem Dario testét. Néhány perc múlva szárazon és az én egyik nagy és bõ pólómban hever, halkan hortyog. Teljesen kimerítettem. Heh... Majd megszokja. Könnyedén felkapom és a saját ágyába fektetem, rádobom a takarót. Aludj.

***

Reggelinél egyszer csak megjelenik. A mellettem ülõ Indián odébb csusszan, hogy leülhessen mellém. Ledobja a tálcáját, és lassan leül, majd az arcomba mered. Szótlanul viszonzom dühösen csillogó szemeinek gyilkos pillantását.

- Fáj a seggem! – közli velem mindenki számára jól hallhatóan. Hangos röhögés rázza meg az ebédlõt. Nem óhajtok részt venni a komédiában, így elfordulok tõle, és belekortyolok a kávémba. Húshegy röhög a leghangosabban, amíg egy ököl be nem fogja a száját. Kezdõdik.

Néhány másodperc múlva már a hasán hever a padlón, a hátán Dario ül, karja Bill nyakán az általam tanított fojtófogással.

- Min röhögsz? Akarod tudni milyen érzés? – sziszegi Dario. – Tudod mit? Meg is fogod tudni! Kurvára szétbaszom a segged, a nyávogó kiscicám leszel!

Bill hörög valami választ, talán az anyját szidja, nem tudom. A következõ pillanatban a feje a betonpadlóra csattan, orra reccsenve törik, ordítással köszöni meg. Az õrök nem jönnek, csak csendben figyelnek. Utálják Bill-t, nem is csoda hogy hagyják megruházni. A többiek sem mozdulnak, hiszen nem teszem én sem. Ez most a hatalomról szól, próbál kiharcolni egy helyet közöttünk. Kezdettõl fogva ezzel kellett volna inkább törõdnie, nem Mambával.

Amikor Bill eszméletlenül elterül, Dario leszáll róla, és kezeit diadalmasan felemeli. Taps és füttykoncert fogadja, õ pedig mint egy vásári majom, fürdõzik benne, végül megfordul és mutatóujját a másik sarokban ülõ, komolyan figyelõ Mambára szegezi. Ezzel jelzi neki, hogy „te következel”. Szemei gyönyörûen szikráznak, arcán a gyilkos vérszomj halvány vicsora. Mint egy szép fenevad, egy halálosan veszélyes tigris.

Odasétál a ribancok asztalához, és Nicol hajába markol, hátrarántja a fejét, látványosan lesmárolja. Ez egyre érdekesebb. Indián mély hangja szólal meg mellettem halkan.

- Túl vad. Sok bajunk lesz belõle.

Bólintok, tekintetem a tapsoló és vigyorgó rabok arcán siklik végig.

- Lemosta magáról a szégyent, kivívta a helyét, megfenyegette Mambát és hatalma alá vonta a ribancokat, õk a legjobb információforrás a sitten. Mindezt néhány perc alatt, Indián. Tehetséges a fiú.

- Valóban. Szívesen elvágnám a torkát.

- Nem fogod – válaszolom kifejezéstelen hangon. - Csak tartsd szemmel, hogy ne csináljon újabb hülyeséget.

- Mindenki tudja már, hogy Mamba vérét követelte tõled múlt éjjel. Biztos már õ is tudja, és dühös.

- Azok csak szavak. Nézz rá. Nem fog megnyugodni, amíg nem törleszthet, és valami azt súgja, Mamba hamarosan megkapja a magáét tõle. Csak arra kell figyelnünk, hogy ne ölje meg.

- Ja.

- Meggondoltam magam. Inkább még is odatartanám a seggem a sittnek.

Ez hülye.

- Ha most ezt mondod, többé nem jöhetsz hozzám sírva. Nincs visszaút. Jól meggondoltad?

- Meg. – Pimasz vigyor. Érdeklõdésem lelohad, és unottan elfordulok tõle. Nem szeretem erõszakkal kielégíteni magam, jobban szeretem a törleszkedõ kurvákat, akiknek életcéljuk hogy engem maximálisan kielégítsenek. Ha erõszakkal akarnék kefélni, már megtehettem volna. Reménykedtem abban, hogy egy engedelmes kis ribanc lesz belõle, de ez most egy nagy csalódás volt. Ha ennyire szét akarja kúratni magát, tegye. Ledõlök a priccsemre.

- Te most mégis mi a fenét csinálsz?! – pislog rám értetlenül. Félig lehunyt szemhéjaim alól nézek rá.

- Alszom. És ha nem akarod, hogy a maradék szuszt is kiverjem belõled kussolj, és tégy te is hasonlóan…

- Elmarad a….AZ?

- Meghoztál egy döntést, amit tiszteletben tartok…csak aztán ne feledd a szavad.

Részemrõl téma lezárva. Alvás.

***

Ebéd. Vagyis moslék. Ebéd helyett.

Leülök a tálcámmal a szokásos helyemre, körülöttem a többiek.

- Na felpróbáltad a kiscicát? – kérdezi Húshegy Bill.

- Kiscica?

- Hát nem olyan azokkal a szemecskékkel? Kis vadmacska – vigyorog rám teli szájjal. Rávillantom acélkék szemeimet.

- A kiscica kis híján megölt téged – jegyzem meg mellékesen. Letörlõdik képérõl az ostoba mosoly és elhallgat végre. Indián velem szemben ül, csak csendben figyel résnyi szemeivel. Ismerem ezt a tekintetet. Amikor befejezzük az ebédet, elõre engedem a többieket és õ lelassítva mellettem lépked, így megyünk együtt ki az udvarra a súlyzókhoz gyúrni.

- Mi az ábra? – morranok.

- A Mamba és haverjai épp vele játszanak.

Elõször nem értem kirõl van szó, aztán leesik.

- Hol?

- A konyhai hátsó zöldségraktárban. Kell segítség?

- Nem.

- Menjek egyedül?

- Nem. Hagyd csak.

Meg sem rezdül az arca, csak bólint.

- Nem az enyém, tegnap éjjel azt mondta, inkább lesz mindenki macája.

- Bolond.

- Az.

- Kemény lecke lesz ez neki.

- Annyira nem. Mamba nem akar nyíltan ellenem fordulni, tudja hogy nincs esélye. Megvan neki még az a kis ázsiai cicája?

- Igen, egy cellában vannak.

Bólintok.

- Tervezel vele valamit, Amadeus?

Csak vállat vonok.

- Nem, hiszen nincs dolgom a kölyökkel. Szabad préda, ezt bevállalta.

*

Huszár C4. Hm.

Nyílik a cella ajtaja, belép rajta a sápadt és megviselt Dario. Ahogy elnézem, nem nagyon dolgozták meg, csak néhány helyen kékült be az arca, és még életben is van. Mamba kezd elpuhulni.

- Mi van veled? Elég szarul festesz.

- Semmi...

Sárga szemei, arcának rezdülései elárulják a benne tomboló dühöt, félelmet. Ne csak nézz, láss is – tanította egykor mesterem. Látom, hogy megtört benne valami.

- Amadeus…tekinthetjük semmisnek azt, amit az éjszaka mondtam…?

- Megmondtam, nincs visszaút – válaszolom kifejezéstelen hangon. Az ágyam melletti kisszekrényre teszem a sakktáblát, és kényelmesen hátradõlök.

Figyelek rá. Várok.

- Nem voltam észnél… Amadeus…kérlek…többé nem lesz olyan, hogy „nem”…csak most az egyszer, adj még egy esélyt!

Acélkék szemeim higgadtan pihennek arcvonásain. Látom rajta a keserû dühöt, ahogy feldagadt ajkába harap, ahogy sárga szemei izzanak a cella falán pislákoló gyér világításának halvány fényében. Megtörték.

Ujjaimat összefûzöm, és kényelmesen hátratámaszkodom az ágytámlának.

- Rendben.

Megzavarom a hablatyolásban, és meglepetten mered rám. Azt gondolta, többet kell könyörögnie. Tévedett.

- Rendben? – kérdez vissza hülyén. Biccentek.

- És most meséld el, mit mûvelt veled Mamba és a csapata.

Megrándul a haragtól, szemei szikráznak, úgy kapaszkodik meg az ágy fémjében.

- Te uszítottad rám õket, igaz? – sziszegi.

- Ha azt mondanám igen, ez sem változtat a tényen, hogy a védelmemre szorulsz – válaszolom kifejezéstelen hangon.

- Tényleg nem, de jobban utálnálak, az biztos!

Elhúzom a szám sarkát, félmosollyal figyelem. Hagyom hogy dühöngjön még egy kicsit, aztán amikor zihálva visszaállítja a felborított asztalt és felszedegeti a földrõl a leesett könyveket, végre lehiggad. A fal melletti csaphoz vánszorog, hogy megmossa az arcát, a vízcseppek csillognak barna bõrén. Felém fordul, sárga tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja.

- Szóval? – kérdezi.

- Hallgatlak.

- Mi van?! – hördül fel. Ujjamat halántékomhoz érintem, a hülyéknek kijáró mozdulattal.

- Kihagy az agyad? – firtatom érdektelenül. – Azt mondtam, meséld el, mit mûvelt veled Mamba.

Nagyot fújva törli meg szakadozott pólójában az arcát.

- Passzolok. Úgysem számít, gondolom nem tennél vele semmit. Egyedül kevés vagyok, te pedig nem fogod a bandádat bajba sodorni egy kis ringyó miatt.

- Látom tudod használni a fejed, ha nyugodt vagy.

- Cöh. És mire mentem vele?

Félrehajtott fejjel nézem õt.

- Valószínûleg azért jutottál idáig, mert nem az eszedre hallgattál. Ha azt tetted volna, most békésen, érintetlenül aludnál otthon a saját ágyadban, és nem itt ülnél a kóterben velem egy szobában.

Rám szegezi mutatóujját.

- Ott a pont. – Lehajítja elnyûtt pólóját, félmeztelenül megáll elõttem. Hibátlan testét itt-ott horzsolások tarkítják, de még így is szép látvány. Napbarnított bõre nedvesen csillog, kis mellbimbói kemények, köldöke alatt pedig finom szõrszálak húzódnak egészen a nadrágig, hogy eltûnjenek benne, sejtetve hogy mi is a folytatás. Szép lapos hasa van, a köldöke mellett pedig egy aprócska anyajegy.

- Jó a mozi?

Felnézek az arcára, látom hogy kezdi megint túráztatni magát.

- Talán zavar ha néznek?

- Az nem, de az már igen, ha egy pasi bámul rám úgy, mintha csaj lennék. Különben is, miért szívatsz? Essünk túl rajta és kész!

Felülök az ágyam szélére, és megmozgatom merev vállamat. Annak a régi lövésnek a helye néha hasogat, ha hidegebb és nyirkosabb az idõ.

- Momentán nem vagy valami étvágygerjesztõ látvány, úgyhogy passzolok.

- Mi van? Bazdmeg!

Visszakézbõl, oda sem nézve vágom pofán. Nagyot nyögve tántorodik a falhoz, de nem ütõdik meg erõsen, hiszen kíméletes voltam.

- Miután megdolgozott egy pár sittes, és friss szúrásnyom gyógyul a hátadon, inkább hálásnak kellene lenned, amiért békén hagylak. Miért is nem vagy az, hm?

Szemem sarkából vetek rá egy pillantást. Teljesen kész van, így csak sóhajtok egyet.

- Feküdj le és pihenj, most már nem árthat neked senki. Ha majd jobban festesz, folytatjuk ahol abbahagytuk múltkor.

*

Reggeli.

- Hol hagytad a cicádat? Úgy hallottam visszakullogott hozzád tegnap este.

Bill-re villantom szemem. Kurvára semmi köze a dolgaimhoz. Leküldöm az utolsó falat pirítóst is, és felállok a tálcámmal. Nem látom sehol Dariót, valószínûleg a cellánkban pihen. Az étkezõ másik végében Mamba ül, s amikor tekintetünk találkozik, megnyalja a száját. Finom volt a kis kurvám, üzeni szavak nélkül. Tudom, hogy fél kóter errõl beszél, és bár nincs kedvem hozzá, de példát kell statuálnom, hogy a többiek ne merjenek a fejemre szarni. Tálcástul sétálok felé, az õrök azonnal kapcsolnak, és máris négy oldalról körülvesznek, hogy ne csináljak balhét. Kifejezéstelen arcom meg sem rezzen, csak állok és nézem a fejleményeket. Mivel az összes õr velem foglalkozik, Indián elvégzi a lényeget. Ordítás hasít a csendbe, s amíg az õrök a földön fekvõ, vérzõ Mambával és embereivel veszõdnek, én távozom a többiekkel az udvarra.

Egy órával késõbb, amikor épp a kézi súlyzóval növelem bicepszem ûrméretét, kisétál az udvarra Dario. Arcán a foltok mind bekékültek, de ruhája rendezett, és finom szappanillat lengi körül, amikor leül mellém.

- Üdv – morran. A többiek biccentenek felé, és gyúrnak tovább. – Na mi az ábra?

Válasz nélkül hagyom, leteszem a súlyzót és a haspadra fekszem. Felülések.

- Látom a szokásos érdekfeszítõ tevékenységet folytatjátok. Kibaszott unalmasnak tûnik. – És blabla és blabla. Be sem áll a szája, idegesítõen szövegel. Lenézõ dumáját elengedem a fülem mellett, és a rám váró délutánra koncentrálok. Ma jön az ügyvédem a kinti hírekkel. Ez fontosabb.

Húshegy Bill-nél szakad el elõször a cérna.

- Pofád befogod csicska! – mordul fel, elhajítva az ugrókötelet, amivel a vádlijait erõsítette. – Ha nem tetszik valami, laposkúszásban húzz a picsába!

Dario feldagadt, foltos arcára gonosz mosoly kúszik. Végre valaki felvette a kesztyût.

- Nincs verekedés – tör be tengermély hangom az idillbe. Bill befogja és inkább súlyzózni kezd, Dario felém fordul, sárga szemei pimaszul csillognak.

- Oké, te vagy a fõnök. Képzeld voltam az orvosiban, kaptam kenõcsöt a pofámra, néhány nap és már elég szép leszek hogy megkívánj.

Bill felhorkan, a többiek arcán is vigyor terül szét. Összehúzott szemekkel nézem néhány másodpercig Dariót. Azért provokál, mert belegyalogoltam a sértett önérzetébe, és nem hagytam meg neki Mambát. Õ akarta elintézni, tudom jól. De ez nem róla szól. Mambával régi ügyeink vannak, amihez neki semmi köze.

Az udvar keleti sarkánál egy kis ócska dísztelen szökõkút áll használaton kívül, mellette táboroznak a börtön ribancai. Szánalmasan festenek kifestve és itt-ott szándékosan megtépett ruháikkal, haspólóikkal. Dario rájuk mutat.

- Azt hiszem ott a helyem, nem igaz? Amadeus, menjek oda? Szeretnéd?

Felkelek a haspadról, elveszek egy fehér törülközõt a kisasztalról. Megtörlöm arcomat. Dario nem nyugszik.

- Mit gondolsz, szerezzek én is egy olyan rózsaszín parókát?

Bill felbõdül.

- Bazdmeg fogd már be! Húzz a picsákhoz és untasd õket a dumáddal!

Dario felé fordítja arcát, s miközben egy félliteres ásványvizet kortyolgatok, csevegni kezd vele.

- Inkább neked kéne odaülnöd Húshegy. Habár nem hinném, hogy lenne a kóterben bárki, aki elvinné a ványadt segged egy körre.

Felröhögnek többen is körülöttünk, én is elhúzom a számat. Halálos a szövege a kölyöknek, és úgy tûnik tényleg ki akarja tornázni magát a ribanc-státuszból, hogy bandatag lehessen.

Bill nekiront Dario-nak, de visszapattan az öklömrõl és hanyatt elterül az udvari porban.

Hirtelen csend ereszkedik ránk, miközben Húshegy lassan feltápászkodik a földrõl, és felszakadt, vérzõ száját törölgeti kézfejével.

- Bocs Amadeus – morogja. Kopasz fején csillog az izzadtság és a rátapadt homok.

- Húha! Most jön az a rész, hogy kezet fogunk és kibékülünk? Megosszam vele a pudingomat is? – gúnyolódik tovább Dario, a többiek derültségére. Válasz nélkül hagyom, a szemetesbe hajítom a az üres vizes palackot és leülök mellé, nedves arcomat és nyakamat törölgetem a törülközõvel. Lecsillapodik a hangulat, mindenki gyúr tovább. A hangszórókból halkan szivárog valami klasszikus zene, nem messze tõlünk sétálgatnak az õrök és a többi rab.

- Megmasszírozlak – jelenti ki hirtelen Dario, s lõn. Felpattan, mögém áll, vállaimat kezdi erõsen gyúrni. Jól csinálja. Néhány perc múlva már a fülembe duruzsol. – Én akartam kicsinálni, nem volt jogod hozzá, hogy elintézd helyettem.

Mambáról beszél.

- Nem halt meg – jegyzem meg kifejezéstelen hangon. – Még bõven lesz alkalmad behajtani a tartozását.

Erõsebben megszorít, majd felkarjaimnál folytatja a gyúrást. Kezei izzadt bõrömön csúszkálnak.

- De én...

- Te egy hevesvérû kölyök vagy – folytatom zavartalanul. – Már megint nem a fejed használod.

- Dehogynem – sziszegi. – Simán lefejelek bárkit.

Nevet a saját poénján.

- Jelenleg a sebeddel a hátadon, és a leamortizált testeddel nem vagy ellenfél még Húshegynek sem. Épülj fel, és akkor bárkit kihívhatsz közülünk, de addig csak kinyíratod magad.

- És addig csak annyi a dolgom, hogy éjjelenként széttárom neked a lábam? Milyen remek kilátások!

- Ha bandataggá is válsz, attól még az én kurvám maradsz, Dario.

Csuklójánál fogva rántom õt oldalra, fenékkel ráesik a padra és felszisszen, arca fájdalmasan megrándul. Húzódik a hátsebe, vagy talán Mamba a seggét is megkapta? Nem lepne meg, ebben az esetben rendesen rojtosra baszták, ami jelentõsen csökkenti az élvezeti értékét. Francba. Sápadtnak tûnik ott, ahol épp nem kék-zöld.

- Menj vissza a szobánkba és pihenj.

*

Délután ügyvéd.

Este a zuhanyzás után, félmeztelenül térek vissza a szobánkba, vállamról lóg a törülközõm, tisztálkodószeres táskámat a polcra teszem, és még nedves hajamat törölgetve nézem ahogy Dario a tévét bámulja. Kevés rabnak adatik meg a kiváltság, hogy tévéje legyen, nekem ez is van. Valami vetélkedõt néz, tudomást sem vesz rólam, az ágyamon üldögél kényelmesen. Meztelenül. Derekán a takaróm csücske, bõre selymesen fénylik a félhomályban. Most nem látszanak a foltok az arcán, csak ha a tévé világosabb képeket vetít. Azonnal megkeményedek a nadrágomban.

Lehajítom a törülközõt a radiátorra, és leülök mellé.

- Essünk túl rajta, még aludni is akarok – mondja rám sem nézve. A vetélkedõt bámulja fapofával.

Kigombolom a farmeremet, lerúgom magamról a fekete alsóval együtt. Kényelmesen elhelyezkedem az ágyon, hátamat a falnak támasztom és várakozóan nézek rá. Már nem a tévét bámulja, engem figyel. Kicsúszik kezébõl a távirányító. Ahogy feltérdel, lecsúszik róla a takaró. Lábai között a puha kis pihék között ernyedten lóg pénisze. Pompás teste van. Arca az enyémtõl néhány centire megtorpan, hideg pillantásom az övébe fúrom, majd figyelem, ahogy lassan végignéz rajtam.

- Jól el vagy látva – morogja halkan, a hímtagom láttán. Megfogja és én felsóhajtok ahogy lassan masszírozni kezdi. Szeretem a kellemes szexet, az erõszak és a kényszer unalmasak és nem kielégítõek csak ideig óráig. Idejét sem tudom, mikor keféltem már egy jót. Hajába markolok és lenyomom a fejét. Nedves szája forrón öleli körül hímvesszõmet, és ahogy nyelvét végigfuttatja a makkomon majd megszívja, elégedetten felmordulok. Mamba legalább megtanította szopni. Én is megtettem volna, kár volt elszaladni elõlem, ráadásul biztos kíméletesebb lettem volna... Hnn...

Miközben feje fel-le jár az ölemben, végigsimítom meztelen hátát. Érzem ujjaimmal a gyógyuló seb durva felületét. Már nem hord kötést, ez jó hír. Formás kerek feneke van és erõs, izmos lábai. Meleg ruganyos a bõre. Ujjaim belemarkolnak izmos seggébe, cserébe erõsebben megszívja a farkam. Kitapogatom a bejáratát, és a szûk kis nyílást megérintve elégedetten felmordulok.

- Ezek szerint Mamba nem ment el végig – jegyzem meg mellékesen. Válaszolna, de visszanyomom a fejét a farkamra. Teli szájjal nem beszél. Okos. Benyálazom a mutatóujjam, és körkörösen masszírozni kezdem a nyílását, majd lassan belédugom. Istenien szûk és forró. Másik kezemmel irányítom a ritmusát, egyre mélyebb és erõsebb szopásra ösztökélve.

Halk nyögéssel élvezem tele a száját. Elrántaná a fejét, de még mindig erõsen tartom. Amikor a gyönyör utolsó hullámai is elülnek, elengedem a haját, és õ köhögve felemelkedik, a csaphoz támolyog és kiköpi a spermámat, kiöblögeti a száját.

A vetélkedõn nyert a szõke középkorú nõ, boldogan ragyogó mosollyal integet a kameráknak, hisz kétmillió dollárt visz ma haza.

- Lámpaoltás! – ordítja az éjjeliõr a folyosón. Lekapcsolom a tévét, magamra rántom a takarót és alszom.

- Csak a tiéd – vágja rá azonnal.

Ez eldöntetett. Intek a bandának és távozunk, néhányan felkanalazzák Bill-t. Persze odakint a folyosón már elégedetlenkednek a többiek, amire csak köpök egyet a padlóra.

- Ha nem tetszik valakinek, álljon elém. – Persze lapítanak és hirtelen néma kuss ereszkedik rájuk. – Helyes. Mától õ az én picsám, majd ha ráuntam megkapjátok. És most húzás vissza a cellákba, hamarosan õrségváltás a smasszereknél!

*

- Amadeus! Híreim vannak! – suttogja fülembe az egyik csicska, miközben a félkezes súlyzót emelgetem, és a bicepszem munkáját figyelem. Szokásos reggeli udvari edzés.

- Lökd.

- A csajodat megkéselték ma hajnalban a zuhanyzóban!

Szemem sem rebben, karom le és fel mozog.

- Ki?

- A Riszálós Josh – súgja, és füle mögötti sodort cigarettát babrálja idegességében, fekete szemei ide-oda cikáznak, a körülöttünk gyúró többieket figyeli. Kopasz fején csillog az izzadtság, pedig nincs meleg, de a félelemtõl õ mindig izzad.

- Dario? – morranok.

- A gyengélkedõben, az egyik ismerõsöm az orvos asszisztense. Azt mondta rendbe jön.

Farmerem zsebébõl elõveszek egy kis zacskót és felé nyújtom hálám jeléül az infóért.

- Kösz Amadeus, nagyon kösz! – mosolyog, arcára ezer ránc szalad. Aranyfoga megcsillan, majd felpattan és elsiet.

*

Becsapódik a fürdõblokk vasajtaja mögöttem, és hirtelen mindenki elhallgat. Acélszürke szemeimet egyenesen Josh bambi-kék szemeibe fúrom. Szám sarkában felizzik a cigaretta, bakancsom alatt koppan a kõpadló, lassú léptekkel indulok felé. Meztelenül, dideregve áll, a törülközõje után nyúlkál, miközben körülöttünk mindenki kimenekül, meztelen és vizes talpuk csattog körülöttünk, s amikor az utolsó hang is elhal, már csak a nyitva felejtett zuhanyrózsákból áradó vízsugarak hangja és a gomolygó pára marad.

- Szia Amadeus... – hadarja, remegõ ujjai végre megtalálják a törülközõjét, és maga köré tekeri. – Egy kis szórakozásért jöttél? Rendben van, ha szeretnéd... mire vágysz? Leszopjalak, vagy mást?

Elé érek, megtámaszkodom feje mellett a falon, és lehajolok, a füstöt arcába fújom, szabad kezemmel megfogom a nyakát.

- Emlékszel rá, amikor idejöttél?

Tekintete elhomályosul, hát persze hogy emlékszik. Én csináltam belõle kurvát, ahogy a többibõl.

- Igen, emlékszem – nyögi.

- Mit mondtam neked akkor?

- Tiszteljem ami a tiéd, és jóban leszünk – ismétli a szavaimat, amit ebben a börtönben mindenki betûrõl betûre tud, még a smasszerek is.

Bólintok.

- Nem kérdezem miért tetted, mert leszarom.

Reccs.

Elernyed a teste, és ahogy elengedem a nyakát, lassan lecsúszik a csempén. Bambi-kék szemei kiürülnek, arcán buta értetlenséggé merevedik a maszk. Feje természetellenes tartásban marad.

Kisétálok.

*

Egy héttel késõbb nyílik a cellám ajtaja, és ahogy az õröktõl kértem, õ sétál be a cuccaival. Farmerben, fehér trikóban, sápadtan de még mindig csinosan torpan meg a cella közepén, sárga szemei az enyémbe fúródnak.

- Josh meghalt, szóval engem átköltöztettek…

- Igen, tudom.

- Benne volt a kezed, igaz?

Elhúzom a számat. Sokat kell még tanulnia rólam.

Az alsó ágyon ülök, kényelmesen szétterpesztett lábakkal.

- Enyém a felsõ placc.

Megvonom a vállam.

- Csak nyugodtan, az amúgyis a csicskák helye.

- Figyelj csak – mordul fel. – Szopj le.

Smasszer ordít:

- Cellák zárás!

Ebben a pillanatban durran a pofon, és õ a falhoz tántorodik az ütés erejétõl. Lassan felállok az ágyról, kinyújtóztatom roppant tagjaimat, megreccsentem fájós bal vállamat.

- Az õrök azt mondták háton szúrtak téged, és még nem gyógyult be a sebed, ezért kíméletes leszek veled, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog fájni, Dario.

- Kurva anyád! – nyögi, a továbbiakban már nem képes beszélni.

Egy óra edzés után, vérzõ orral és nyöszörögve kuporog a földön. Nyakánál fogva emelem fel, a falhoz szorítom.

- Nézz rám! – morgok halkan. Ekkor kopognak.

- Igen?

- Csak én vagyok, Sebastian. – Az egyik smasszer. – Ne nyírd ki, ha lehet.

Ó, aggódnak érte az õrök? Nos, valóban szép férfi. Majd megkaphatják õk is, ha ráuntam.

- Nem fogom. Õ a kurvám. Nem igaz, Dario? Hm?

Csak nyöszörög, értelmes szavak nem jönnek ki a száján. Magunkra maradunk, így folytatom a képzést.

- Két alapszabályom van, amit tudnod kell, ha életben akarsz maradni. Életben akarsz maradni? – kérdezem, ujjaim erõsebben szorítják nyakát. Könnyedén kitörhetném a nyakát, tudja õ is. Ijedten markolja meg kezeivel a csuklómat.

- Igen... – hörgi. Bólintok, lazítom a szorítást.

- Jól van. Elsõ: tiszteled ami az enyém, és jóban leszünk. A második: Kussolsz. Csak én kérdezhetek tõled, és csak nekem válaszolhatsz. Ha bármit megtudsz, senkinek nem beszélhetsz róla.

- Oké. Hallgatok mint a sír, nem köpök senkinek. És most engedj... el... Kurvára fáj a sebem, és pihennem kell!

Elengedem a nyakát, õ pedig az ágyhoz vonszolja magát. Felül a felsõre, és megvizsgálja a kötését. Nem véres. Zihálva tapogatja meg a pofonoktól felduzzadt arcát, és a belilult csuklóit.

- Ma éjjel még nem dughatsz meg, különben kinyiffanok... – hadarja hirtelen, amikor felé lépek.

Csak egy szemvillanást kap, miközben lehúzom magamról a fekete trikót. Akkorát nyel, hogy idáig hallom.

- Bazdmeeeg... hol a francban szereztél ennyi heget? – suttogja. Szemeibe fúrom tekintetem, és kioldom az övemet, majd bokáját megragadva rántom le az ágyról. Ijedten felnyikkan, és még idõben kapcsol, így talpra érkezik a földre. Háta az ágy hideg vasához szorul, ahogy hátrálni kényszerül.

- Felajánlottad magad, hogy ne kelljen a sitt összes faszának odatartanod a seggedet. Talán meggondoltad magad? – kérdezem kifejezéstelen arccal. Nem válaszol, csak bámul rám azokkal az okos sárga szemeivel. Arcára simítom nagy tenyeremet, hüvelykujjammal végigsimítom alsóajkát. Szép szája van... Azonnal megérti mi az ábra.

- Még nem vettem a számba senki farkát. – Rekedt a hangja, a farkam pedig keményen a nadrágomnak feszül.

- Ha megharapsz, kitöröm az összes fogad – morgom. – Térdre.

Egy újabb kibaszott nap ebben a pokoli paradicsomban.

Napok mennek egymás után, reggel felébredek, borotválkozom, fogat mosok, felöltözöm, reggeli. Megbeszélés a bandatagokkal a Fekete mamba-csapat elleni eseményeket kitárgyaljuk, miközben az udvaron kondizunk a súlyzókkal. Hozzák az újakat a buszok, a kerítésen át figyeljük ahogy bekísérik õket. Ebéd. Délután lógás a levegõben, este az ebédlõben vacsora közben focimeccsek mennek. Este zuhanyzás. Alvás.

Minden kibaszott nap. Minden egyes kurva napon.

Néha el kell szállni, mert ez a monotónia teljesen kikezdi az ép elmét.

Ekkor jövök képbe én, és a haverok.

- Speed, fû, hernyó, minden amit akarsz. Ez segít elfelejteni egy kis idõre, hol vagy és éppen ki baszott seggbe – morgom halkan a soros áldozatom fülébe. Miközben keményen mozgok a seggében, körülöttünk a zuhanyzóban a többiek mosakodnak tovább, mintha a világon semmi sem történne. Megfeszülök, és beleélvezek, majd a teli gumit lehúzom a farkamról és eldobom. – Tessék egy kis kóstoló, kiscica...

A kezébe adok egy adag hernyót, és törülközõmet nedves nyakamba dobva kisétálok. Holnap már õ maga jön hozzám újabb adagért, és ha elfogy a pénze, a seggét fogja árulni a többi rabnak, ezzel el is foglalja majd helyét a sittes hierarchiában. Így mûködik ez itt minálunk.

Újabb kibaszott nap ebben a pokoli paradicsomban. Reggeli, majd kondi az udvaron. Az ég borús, esõ szemetel ránk, de nem hajt be minket a börtönfalak közé. Imádunk kint lenni. Félmeztelenül emelgetjük a súlyokat, izzadtság csurog testünkön. Megborzongok a hûvös széltõl, behunyt szemekkel emelem a fekvõpadon a súlyzót, miközben magamban számolok.

- Huszonhét... huszonnyolc...

- Hé fõnök, meghozták az újakat!

- Huszonkilenc... harminc...

- Aztakurva, odanézz! Az nem az a híres énekes, akit tegnap ítéltek húsz évre, mert halálra verte a barátnõjét?

- Harmincegy... harminckettõ...

- Nézd, nézd! Fú!

- Harminchárom, harmincnégy...

- Amadeus – morran halkan a fejemnél álló hústorony. Bill névre hallgat. Húshegy Bill.

- Harmincöt... mivan? – Felpattannak acélszürke szemeim, és komoran nézek fel rá. Csak int a fejével a drótozott kerítés felé. Felteszem a súlyzót a villára, és felülök, a felém nyújtott törülközõt nyakamba dobom és a végével végigszántok arcomon. Tekintetem a kerítésen túli jelenetre szegezem. Valaki verekszik az õrökkel. Egy kezdõ rab aki így indít, olyan mintha maga alatt vágná a fát. Valakin térdel. Egy másik rab? Hm. Összebilincselt kezeire feltekerte a láncot, és azzal veri épp péppé annak a képét. Az õrök rángatják, de egyikük már vérzõ orral hever a földön és dédelgeti az arcát, a másik kettõ pedig teljesen összezavarodva hol a társukat hol a verekedõ rabot próbálják felszedni. Felvonom egyik szemöldököm, amikor az egyik õr bottal lecsapja a rabot, de az félrehajol és egyszerûen feláll, majd bitangul lefejeli.

- Nem rossz – morogja mellettem Húshegy Bill. Bólintok. Néhány perc múlva már eszméletlenül hever a rab, és bevonszolják. Rögtön egy hét magánzárkával indít, és súlyosbítják a büntetését. Nem kispályás.

*

Újabb kibaszott nap ebben a pokoli paradicsomban.

Az ebédlõben a szokásos tömeg. Az helyünkön nem ül senki, amikor belépek. A többiek már várnak, egy asztal elõtt tömörülnek, valami mûsor van éppen. Nem érdekel, megyek egy tálcáért, megpakolom és a helyemre ülök. Letottyan elém Húshegy Bill, felszakadt, vérzõ szájjal. Lenyelem az almafalatot.

- Mi történt?

- Emlékszel az újfiúra, aki nekiesett a smasszereknek. Ma kiengedték a magánzárkából.

- Látom megkóstoltad.

- Csak akartam, fõnök. Fél perc alatt elintézett, a többiek szedték le rólam.

- Melyik az?

Rámutat, és ebben a pillanatban néma csend ereszkedik az ebédlõre. A többiek körülöttem, velem együtt az újoncra szegezzük tekintetünket. Pimaszul viszonozza a mustrát, vigyorogva beleharap egy almába. Az õrök is megérzik a feszültséget, hirtelen megnõ a számuk körülöttünk.

Befejezzük a reggelit, felállok az asztaltól, és elindulok kifelé. Amikor az újfiú asztalához érek, csak vetek rá egy pillantást, alaposan megnézem magamnak.

Alig húsz lehet, csinos pofival és érzéki szájjal. Ritka az ilyen nálunk, ha nem lenne olyan erõs, már valakinek a babája lenne. Sárga szemekkel néz rám, nagyon komolyan vesz, nyilván már tudja ki vagyok. Tovább sétálok, az udvaron pedig folytatjuk az edzést.

*

Éjszaka. Az õrök sehol sincsenek, diszkréten visszavonultak, így a vizesblokk ilyenkor a mit területünk. Megérkezik egy kisebb csoport, hozzák amit kértem. Egy takaróba csavart test puffan elõttem a földön, és kigurul belõle egy összekötözött, szakadozott ruházatú, összevert test.

Leguggolok elé, õ pedig dühösen szegezi rám sárga szemeit, ha nem lenne a szája felpeckelve, bizonyára osztana rendesen. Arcába fújom a cigarettafüstöt, szeme sem rezzen. Igazi gyilkos tekintet, tetszik ez a büszkeség. Letépem szájáról a szövetet, és õ kiköpi a zoknit.

- A kurva anyátokat! – kezdi krákogva. Összekötött kezei fellendülnek, de már ismerem ezt a trükköt, félrehajolok az ütés elõl, és egy kemény pofonnal küldöm vissza a padlóra. Nyögve terül szét, néhány másodpercig eltart amíg kitisztul a tekintete, és fejét rázva próbál szabadulni a fülcsengéstõl. Ledobom a cigarettacsikket az orra elé, eltaposom, majd a cipõmmel a hátára taszítom és a nyakára lépek. Nem nehezedek rá, azonnal kinyiffanna. Csak egy kicsit, hogy érezze, centiken múlik az élete.

- Mit akarsz? – zihálja, izzadtság gyöngyözõdik csinos arcán.

- A nevem Amadeus.

- Tudom. – Rossz válasz. Kicsit lejjebb engedem a lábam, és ettõl hörögni és vergõdni kezd. – Dario! Dario vagyok!

Jól van. Elégedetten enyhítem a szorítást.

- Dario. Elagyaltad a bandám egyik tagját. Tudod, ez mit jelent?

- Ja, nagyjából. Nyilván a szart is kiveritek belõlem. Ne hidd hogy félek tõletek! Kinyírok mindenkit, ha kell!

Tetszik a válasza, nincs beszarva, pedig egyértelmûen nem nyerõ helyzetben van. Tudja jól, mégsem kezd el könyörögni az életéért. Bosszúsan megrázom a fejem és sóhajtok.

- Ilyen fasza csávókat akarok látni a bandámban. Illenél közénk, de...

- De?

- Kezet emeltél Húshegy Billre, ezt pedig nem hagyhatom annyiban. Elbasztad, öcsi, így már nem vehetünk magunk közé. Csinos pofid van, ezért ha bandatag nem lehetsz, akkor köcsög leszel. Megengedem hogy kiválaszd ki legyen az elsõ.

- Ilyen gyáva férgek vagytok? Csapatosan lenyomtok? Ha van vér a pucátokban, és igazi férfiak vagytok, oldozzatok el és küzdjetek meg velem!

- Húshegy Bill! – mordulok, egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust. – Oldozd el, és küzdj meg vele újra.

- Ez most komoly?

- Kurvára komolyan beszélek.

Leveszem lábamat róla, félreállok, letelepedem egy lefelé fordított hordóra, és rágyújtok. A cigarettafüst lassan száll fel, miközben figyelem ahogy talpra áll Dario. Kézfejével megtörli a száját, és ledobja magáról a szakadozott inget. Tetszik amit látok. Finoman kidolgozott izomzat, ápolt és sima bõr. Keményen Bill szemeibe néz.

- Szóval a seggem kell? Dolgozz megérte kiscsirke! Ma éjjel te leszel inkább az én kurvám – mondja, és véresen komolyan veszi magát. Többen felröhögnek körülöttünk, Bill nem. Õ inkább ordítva rávetõdik, majd néhány másodperc múlva már a hideg járólappal csókolózik eszméletlenül. Többen rávetõdnek Dariora, lefogják és egyikük ököllel a gyomrát kezdi megdolgozni.

- Engedjétek el! – dörren a hangom. Azonnal hátralépnek, õ köhögve térdre rogy. Elé sétálok. Lassan emeli fel rám az arcát, szemei szinte világítanak a neonlámpák természetellenes fényében.

- Mutasd mit tudsz – dörmögöm, elhajítom a cigarettát. Olyan hirtelen hasítja a levegõt, hogy épp csak kitérek az ökle elõl. Gyors. Ebben rejlik az ereje, mert a csapásai önmagukban nem vészesek. Izraeli Krav Maga harcstílusom ellen semmi esélye, néhány mozdulattal a földre lököm, elvégre kurvagyors és bikaerõs vagyok. Nemhiába verték ki a szart belõlem ötéves korom óta minden nap az árvaházban, majd késõbb a kiképzõim az izraeli hadseregben.

Eszméletlenül terül el a földön. Egy vödör vízzel fellocsolják, és õ szédelegve felül. Bill a sarokban ül, õ is elég szarul fest.

Zsebeimbe süllyesztem a kezeimet, az ajtó felé indulok.

- A tiétek – vetem hátra.

- Amadeus! – ordítja rekedten. Hidegen nézek vissza rá a vállam felett. Már nincs büszkeség a sárga szemekben, csak félelem. – Te voltál az egyetlen, aki legyõzött, nem? Tiéd illet a jutalom, és nem ezt a rakás seggfejet!

Megtorpanok.

- Ha jól értem, most felajánlottad, hogy az én kurvám leszel? - Hideg mosoly kúszik a számra, megfeszülnek arcomon a forradások.