|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Luka Crosszeria | 2014. 08. 22. 13:05:22 | #31110 |
 Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Tuskónak~
Azt hiszem, a napok előrehaladtával… mondjuk úgy, javul a kedvem is. Ahogy felszívódnak a foltok, elmúlik a keserű méreg íze is a torkomból. Félek, azt hiszem, mindig is félni fogok, de… legalább megtudtam, amit tudni akartam, és ez némileg boldoggá tesz. Nem ugrálok örömömben, és rázom a fejem, mint egy félőrült, inkább csak csendesen ünneplek.
Emlékszem, mikor először meglátott. Megvetés ült a szemében. Mára már ez inkább zavarrá alakult. Zavartság vagy értetlenség. A kettő közt a különbség kicsi, mégis olyan óriási. Bármi történt és bármi fog majd, most boldog vagyok. Úgy érzem, a mellkasom szétreped, hogy a bennem zubogó boldogság szétveti a testem, elmossa a korlátokat.
Az ujjbegyeimmel cirógatom, babusgatom, meggyőzöm magam arról, hogy valódi, és nem illan el, mint a hajnali álom. A hegei fehéren feszülnek a testén. Annyira sajnálom. Bár előbb ismert volna, és adhattam volna neki minden szeretetem. Bár én óvhattam volna meg minden bajtól. Bár az én vállamon sírt volna, mikor a világ is ellene esküdött.
Ébredezik, a tekintete ide-oda tévelyeg, végül rajtam nyugszik. A szemeimbe néz, én pedig úgy érzem, a világnak akár vége is lehet, nem érdekel. Csak ő és én… én és ő. Az ajkaira hajolva csókolom meg: vigyázva, puhán. Még mindig úgy nyúlok hozzá, mint egy fenséges vadhoz, félve, el ne riasszam.
Lassan felkelek, érzem, hogy mardos az éhség. Gondolom, nem csak engem, hanem őt is.
- Hová? – kérdi.
- Mindjárt jövök – felelem, és a fürdőbe sétálok.
A halkan zubogó víz, a testemet ölelő pára minden érzékem elnyomja. Csak ő jár a fejemben, minden gondolattal egyre forróbbá válik a testem. A szívem mintha őt pumpálná belém, a véremmel keveredve áramlik szét minden porcikámba. Az egész, akár egy álom, sosem akarok felébredni.
***
Lassan ránk telepedett a sötétség. Nem, csak a városra, én még mindig felhőtlen boldogságban úszok. Nem találtam tiszta ruhát, Romero pólójában járok-kelek a lakásban. Ő elaludt, ezért inkább kitakarítottam a konyhát. A krémleves kész, tálcára pakolom az apró kedvességem, és befelé indulok hozzá. A hangokra felébred, a pillái lassan emelkednek nyughelyükről.
- Felkeltél? – kérdem mosolyogva.
Meglepetten néz végig rajtam, egy pillanatra zavarba jövök, ahogy a combjaimat bámulja.
- Gyere, együnk.
Mosolyogva lépdelek az ágy mellé, majd telepszem az oldalába. A leves egész jó lett, így felváltva csemegézünk belőle. Szórakoztató látni a zavarát, valamiféle huncutság bizsergeti az agyam hátsó részét. Türelmesen etetgetem, mint egy nagyra nőtt gyereket, majd csókolom le az ételt a szája széléről, hogy ezzel is még inkább zavarba hozzam. Kezdek visszatérni végre, Mikeladze újra a pályán!
Úgy tűnik, mintha magatehetetlen volna, ezért a fürdőbe vezetem, és gondosan megfürdetem. Nem szalasztok egy alkalmat sem, hogy az izmos testét simogassam, hogy a bőre alatt feszülő csomókat eloszlassam. Látom, milyen zavarban van, máskor már rég cigaretta után nyúlna. Szórakozottan dugom a szájába, miután felöltöztettem, majd meggyújtom. Hamutartót tolok a keze alá a kedvenc teájával. Túlságosan kiismertelek, Romero.
- Milyen szótlan valaki – csipkelődök.
- Szóhoz sem jutok. Azt hiszem, megvárom, míg felébredek.
Mosolyogva nézek végig rajta, majd megunva a távolságot, az ölébe telepszem.
- Még mindig álomnak tűnik? – mosolygok rá.
- Nagyon rég óta annak, habár nekem csak rémálmaim vannak, azért nem értem ezt az egészet.
- De ez nem álom. Ez a valóság – súgom az ajkaira.
- Akkor meg még inkább nem értem...
Kis bolond, legszívesebbe kinevetném. Azt hiszem, már tudom, miért egészítjük ki egymást ilyen pazarul. Én fizikailag vagyok esetleg, ő érzelmileg. Jól esik felkarolni őt valamiben, és közben tudni, hogy ennek ellenére mégis támogat. De akkor sem értem igazán, miért ilyen… tudom, hogy titok, de mindennél jobban szeretném, ha elmondana mindent. Az elejétől a végéig.
- Mivel érdemeltem ezt mind ki? – kérdi hirtelen.
Először fogalmam sincs, mit mondjak. Mindent rázúdítanék, de úgysem értené, ezért csak elmosolyodok.
- Mert szeretlek – döntöm a vállának a homlokom.
Megfeszül mindene, érzem, ahogy nagy levegőt vesz.
- De…
- Nincs de. Mindent félretettél értem, hogy a gondomat viseld. Én mivel érdemeltem ki? – emelem fel a fejem, hogy rá nézhessek.
Csak pislog rám, a szavak megint nem jönnek a szájára.
- Na, látod. Egyszer úgyis ki kell mondania, hogy odáig van értem, Mr. Rossi – hajolok a szájához, és finoman megcsókolom.
Először elfelejti viszonozni, csak pislog rám, míg végül észbe kap, és szorosabbra fonja a karjait a derekam körül.
- Nem akarok úgy meghalni, hogy legalább egyszer nem hallottam tőled – csókolok ezúttal a nyakára.
Zavartan billenti oldalra a fejét, látom az apró fintort az arcán. Mindig ezt csinálja, ha valami kínos éri, ezért igyekszem inkább sokkolni, mint zavarba hozni.
- Szeretnék munkát vállalni – pillantok fel rá.
Megemelkedik a szemöldöke, a szája egy pillanatra megrándul.
- Nem – feleli nagy sokára.
Döbbenten hőkölök hátra. Nem? A csodás álompalotám egy pillanat alatt omlik össze.
- Miért nem? – simítok fel a mellkasán.
- Mert… nem…
- Ez nem válasz és soha nem is lesz az!
Látszólag nyugodtan dől hátra, majd a szemeit lehunyva nyúl a cigarettája után. Meggyújtja a szálat, ami a belsőmben forrongó dühvel egy időben izzik fel.
- Emlékezz, mi volt legutóbb, mikor elmentél…
- Mit akarsz tenni? Bezársz? – mordulok fel.
Meglepetten mered rám, mire eltolom magamtól, és kiszállok az öléből. Elemi erővel tör fel bennem a gyűlölet. Hát mindig ez a sorsom? Rabmadárként tengődjek valaki megmívelt kalitkájában? Még azt is elvárja talán, hogy mosolyogjak? Nem, Romero, inkább meghalok, semmint újraéljem ugyanazt a sorsot.
- Hová mész? – szól utánam.
Nem válaszolok, a hálóba dübörögve tépem le magamról a pólóját. Szinte megfojt, ahogy a bőrömhöz tapad, ahogy a nyaka körülöleli az enyémet. Nem bírom, meg kell szabadulnom tőle.
- Mike… - hallom meg a rekedt hangot az ajtóban.
- Mit akarsz? – kérdem felé sem nézve.
- Tüskésebb lettél, mint egy sündisznó – simít végig a gerincemen.
Elrántom magam tőle, nem akarom, hogy simogasson, mint holmi házi kedvencet.
- Mike… – markol a felkaromra.
Dühösen pillantok felé, mire mintha szomorúságot látnék a szemeiben. Ez némileg meglep.
- Hagyd ezt abba – rázza meg a fejét.
Összeszorítom a fogaim, hisz legszívesebben üvöltenék, hogy hagyjon fel ezzel ő is. Nem akarom az életem rabságban tölteni. Olyan izgatott voltam, hogy új dolgok várnak rám. Vele. Most pedig minden széthullani látszik, mert… mert fél.
- Gyáva alak vagy, Rómeó Rossi – motyogom.
- Hogy… ? – kérdez vissza csípőből.
- Mondom. Gyáva alak – húzom fel az orrom.
Inkább játszott sértettséget érzek már, mint haragot. Ő más… mégis más, mint a többiek. Talán a saját önzőségén túl meg fogja érteni… majd…
- Szívd vissza – sziszegi a fülembe.
Szembe fordulok vele, ám a tekintetétől hamar vigyor kúszik az arcomra. Lassan hátrálni kezdek, mire teljes testtel felém fordul.
- Nyuszi Romicica – nyávogom neki a lehető legidegesítőbben.
Nagy levegőt vesz, ám mielőtt kilőne, megteszem helyette. Halkan nevetve a konyha felé veszem az irányt, hallom, ahogy utánam iramodik. Gyorsan az asztal mögé futok, majd megtámaszkodok rajta. Ő az átellenes oldalon torpan meg, mindketten pihegve bámuljuk a másikat. Szinte remegek az izgalomtól, letörölhetetlen vigyor trónol a képemen. Hirtelen kivágok balra, majd lehajolva kerülöm el a karját. Meglógok vissza a hálóba, ám mikor az ágyra ugranék, elkapja a lábam. Nagy huppanással vágódok a puha matracba, nem kell fél pillanat sem, hogy fölém kerekedjen. Izgatottan fordulok vele szembe, teljesen a teste alá zárt engem. A mellkasának támasztom a kezeim, érzem a szívének heves dobogását. Talán feltámadt benne a vadászösztön, ezt sosem irthatom ki belőle.
- Rom… - szólalnék meg, de hirtelen felém kap, és hevesen megcsókol.
Csodálkozva tűröm a heves ostromot, aminek olyan hirtelen szakad vége, mint ahogyan elkezdődött. Pillogva mered rám, mintha épp most akarná kitalálni, mi történt az imént. Széles mosolyra húzom a szám, majd a hajába túrva magamhoz vonom, hogy én is megcsókolhassam. El minden gondolattal, nem számítanak.
***
Jó pár napnyi heves vita, majd még hevesebb békülés volt az ára, hogy újra az utcára léphessek. Azt hiszem, én is félek egy kicsit, ezért szürkületkor már egyáltalán nem mozdulok ki. Egy közeli pizzázóba keresnek felszolgálót, pont ideális lenne a munkaidő is. Sajnos semmiféle előéletem nincs a munkával kapcsolatban, így bárhová is megyek, ferde szemmel bámulnak rám… pedig valahol nekem is el kell kezdenem.
Hosszú órákon át maradok távol, míg sorra kerülök, majd mindent megmutatnak a konyhában. A főnök szimpatikus, egy középkorú nő az. A hangja kedves, a mozdulatai lágyak, semmi riasztót nem találok benne, így az éberen járőröző gyanakvásom egy időre kikapcsolom.
- Világos minden? – kérdi a nő, miután kellőképp körbevezetett.
- Természetesen – törleszkedek macskamód a szavaimmal.
Igyekeztem a legjobb modorom elővenni, bár meg kell valljam, Romero mellett kicsit elvadultnak érzem magam.
- Rendben. Hamarosan értesítjük – indul meg az előtér felé.
Izgatottan gyürködöm a pulóverem ujját. Lehet, hogy enyém az állás, és végre dolgozhatok, pénzt kereshetek. Olyan izgalmas!
Szinte ugrálok egészen hazáig. Útközben betérek a közeli boltba, és veszek egy jókora tábla csokit. Megérdemlem. A zacskót zörgetve bíbelődök, hogy leszedjem a fóliát a csokimról, mikor egy őrült vágtázik végig az utcán. Majd fellök mindenkit, úgy rohan. Meglepetten pillantok fel, miután betömtem az első három kockát, akkor látom meg, hogy Romero az. Megállok, ahogy elém ér, majd zihálva ragadja meg a felkarjaim.
- Omeho? – kérdem tele szájjal.
- Mennünk kell! – vicsorog rám.
Nem sokszor láttam ennyire idegesnek. Le sem nyelem a falatot, már hazafelé cibál. Bukdácsolva sietek utána, igyekszem nem megfulladni a csoki daraboktól.
- Romero! – ripakodok rá, mikor már a lépcsőházban rángat.
- Hallgass! – mordul rám.
Ijedten bámulom őt, hátha le tudok valamit olvasni az arcáról azon felül, hogy baromira feszült. Már megint mi a fene történt??
A lakásba érve már táskák tömege fogad. Összepakolt. Elmegyünk. De miért??
- Szedd össze a holmid – adja ki az ukázt, majd a konyhába vonul.
Dühösen vágom a csokit a földhöz, majd robogok utána.
- Magyarázatot várok! – állok meg az ajtóban.
Romero rám sem bagózik, tányérokat, konzervnyitót és evőeszközöket rámol össze. Egyre dühösebb leszek, gyűlölöm, mikor ezt csinálja.
- Nem hallod?? – kiáltok rá.
- Te sem, hogy pakolj? – morog felém.
- Nem megyek innen sehová, amíg el nem árulod, mi ez az egész!
Végre rám néz, majd fél percig mustrál, aztán az asztalon heverő papír felé kap. Felém dobja, így az a lábaim elé hullik. Egy kedves képeslap az. Ragyogó, napsütötte kastélyt ábrázol a kép. Hirtelen olyan dejavum lesz, hogy kis híján összerogyok. A torkom kiszárad, az ujjaim elfehérednek, ahogy a vér kiszalad belőlük. Csak nehezen tudom megfordítani a képeslapot.
„Mikeladze halott.”
|
| Laurent | 2013. 08. 11. 23:36:41 | #26829 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Luka~ Tökfejnek
Romero:
Eltelik jó pár nap, mire a sérülései apró színes folttá halványulnak, és csak remélni tudom, hogy a megtépázott lelke is gyógyulóban van. Én is jól vagyok, már amennyire csak lehetek. Ám gyakran tör rám hiányérzet, és furcsa hideg, üresség kerülget. Nem értem, miért. Ilyenkor elég csak benézni egy bögrével Mikehoz, vagy csak bemegyek szellőztetni, és egy pár pillantás múlva jobban vagyok. De tudom, hogy ez sokáig nem mehet tovább.
- Romero – alig hallható, halk hangocska, mégis hallom, és szinte teleportálok.
- Baj van? - hajam öt ujjal fésülöm hátra, hogy ziláltságuk rejthessem, és bár megrázza a fejét, magához hív.
- Gyere ide, kérlek!
Biccentve csüccsenek le a nekem felkínált helyre, értetlenül nézve rá, majd meghökkenten megfeszülök, amikor hozzámbújik, mint régen. Végigsimít a mellkasomon, és a bőröm még ruhán át is bizsereg... Átkarol, forró ölelésbe húz, én pedig megrezzenek, mert ha sokáig csinálja ezt, elvesztem a fejemet. És neki végképp nem akarok ártani.
- Köszönöm.
Megint csak halkan suttog nekem, mintha a hangja is megfakult volna. Óvón ölelem át a derekát, de még mindig óvatosan, és csak a hátát simogatva.
- Ha te nem lettél volna… nem tudom, életben lennék-e még – mosolyog rám, pedig szavai mély árkot vájnak belém.
- Nem akarok tovább az ölelő karjaid nélkül itt ücsörögni… mint egy rakás szerencsétlenség.
- Neked most…
- Te kellesz. - Elcsábulok. Egy kicsit nekem is szabad, nem? - Szeretem a közelséged.
Olyan pille hangja van, szinte a szél is elfújná... a hajába túrva vonok magamhoz egy tincset, illatát szívva be, hosszú ideig csak tartva karjaim között, mintha itt semmi rossz nem történhetne egyikünkkel sem. Pedig ha valaki, én tudom hogy a sötétben tényleg vannak mumusok.
- Jobb lenne, ha aludnál még.
Hirtelen állok fel, mert úgy érzem, hogy nem állok jót magamért, ha a közelemben van. Szó nélkül enged el, én pedig megpaskolom a fejét, és kimenekülök. Ha túl közel van hozzám, megőrjít. És nem fogom ezt sokáig bírni. Hiányzik a Tökfej...
~*~
Mike valahogy más lett. Tépelődő, és azt hiszem, hogy olyan, mintha őt akarnám elkapni, de csak a levegőt markolászom. Ám sikerült elég pénzt szereznem ezzel a hülye papírmunkával, hogy bevásárolhassak alaposabban a boltban, és végre rendes kaját tudok főzni Tökfejnek.
Szóval kissé nyugodtabban a jelen miatt, de aggódva a jövő miatt már vettem pár brosúrát neki, hogy kiszemelje a következő célpontot, de nem mertem még odaadni neki. Kicsit olyan, mintha vékony üvegen lépkednék mellette. Nem tudom, mennyire van jól, nem beszél semmiről. Velem is alig. Csak néz rám azokkal a szomorú bagolyszemekkel.
Így hát a papírokhoz menekülök, mielőtt teljesen elvesztem az eszemet. Egy ideig beválik, de persze mi az, ami teljesen bejön nálam, nem igaz? Így kissé labilisnak érzem magam, befolyásolhatónak, sebezhetőnek. Egyértelmű számomra, hogy a munkába meneküljek. Már megint csak körbe járok...
A szemem sarkából elkapok egy oda nem illő mozdulatot, így kissé megfeszülve fordulok oda, meglepődve, hogy Miket látom meg az ajtóban álldogállni, magányosnak és elárvultnak tűnve, de engem figyelve.
- Hát te?
- Hiányoztál. - mosolyát a konyha padlójának küldi, pedig olyan rég láttam már...
- Nem mentem sehová.
Halk kuncogással végképp eléri, hogy a rám váró feladatokat töröljem agyamból, és hangtalan figyelem, hogy megközelít, ahogy mostanában annyiszor. Vállamra simítja a kezét, én pedig megfeszülök. Olyan rég volt már, hogy szinte hihetetlennek tűnik a mozdulat. Érzem hozzám hajolni. Szemeim önkénytelenül lecsukódnak, ahogy puha ajkak hajolnak a nyakamhoz egy csókra. Minden porcikám feltámadni érzem. Kezem minden előjel nélkül mozdul meg, és önálló életre kelve a sötét, puha tincsek közé kúszik, és bezsebelhetek érte egy forró sóhajt. Már-már érzem a vágy tekergését is a zsigereimben.
- Romero... - forró, halk hang a fülemben, bódító érintések rajtam... mindenütt... - Romero... - mintha mantrát hajtogatna, mégis, így még senki sem ejtette ki a nevemet...
- Mik....
Még el sem kezdhetek gondolkozni azon, hogy mit akartam mondani, mikor éhes ajkak kapnak utánam, és beszippantanak az örvénybe. Én pedig akár egy elhajított kő, tehetetlenül süllyedek a vágy mocsarának mélyére. Nyelve ügyesen tekereg a számban, kiűzve a gondolatokat, amik makacsul ragaszkodnak hozzám. Érzem, hogy megmozdul, és ahogy húz, én szinte távirányítós robotként mozdulok utána, félve, hogy eltűnik. Arcomon suhannak kacsói, én pedig, hogy ne mehessen messzebb, derekánál fogva ölelem magamhoz a karcsú testet, és lepillantok a szinte incselkedőn engem néző, igézően ragyogó szempárba. A gondolatok pedig a csókja híjján csak újra megtalálnak.
- Jó ötlet ez?
- A lehető legjobb.
Átkarol, és maga után húz, szemeiben szinte feledésbe merült lobogó lánggal. Bár minden mozdulata lágy, és finom, mégis süt belőlük az akarás és a vágy. Én pedig követem őt, mint egy éjjeli lepke a fel-fel villanó fényt a sötétben. Csókja után eltávolodik, az ágyon végigfekve, de minthogy hiába vár rám, mert félek, ha most engedek, és kiderül, erre még nem áll készen, képtelen leszek leállni. Vágyok rá. Túlságosan kell nekem... Így Mike felemelkedik, és megint azokkal a puha mozdulatokkal ér hozzám, bárhol is találnak meg kíváncsi végtagjai, vagy ajkai. Egyre fogy a közénk álló ruharéteg, ahogy érintéseivel befolyik bármi alá, és mögé.
- Romero.
És kezével együtt a hangja is a nadrágomba kúszik. Majd a szoba hűvöse után a forró szája zárja körül oltári merevedésemet. Nem tudom elfojtani a hangomat, pedig különböző kínzásokat kibírtam már alig nyöszörögve, most képtelen vagyok. Halványan még annyira tudatában vagyok az állapotának, hogy próbálom kímélni, de ösztöneim túlságosan eluralkodnak rajtam, és nem tudok megállni. Amikor pedig megszűnik a külvilág, és az én kis létem egy kielégítő szájjá és a farkammá redkálódik, úgy érzem, kicsit ide tartozok. Mert itt kellek valakinek.
- Mik... Mike... - hangom bizonytalan, és szét akar csúszni, de nem hagyom.
- Kérlek, Romero.
Azt hiszem, öngyilkos is lennék, ha arra kérne ebben a percben. Hunyorgok, hogy a káprázó szemeimmel összpontosítani tudjak, majd ellágyulva mászok mellé. Csábít, akár egy szirén azokkal a duzzadt ajkakkal, és csillogó ékkő-szemekkel. Újfent lágy cirógatás, amitől a bennem tomboló tűz elcsitul, ám forrósága nem szűnik meg. Képes egy pillantással lecsillapítani a dühödt szomjamat. Puha csókkal kér, én pedig nem állok ellen, mert képtelen vagyok rá.
- Romero!
Sóvárgó csókot nyomok nyakára, és szinte muzsikál nekem a hangja válaszul. Megfeszül rajtam, ám kitárulkozik. Összezavar, és mégis vágyat ébreszt. Hogy tudhat ilyet? Ajkaim képtelen vagyok a bőréről leválasztani, nyakát majszolgatom, puhán, finoman, nem gyötörve az amúgy is megkínzott bőrt, csak elérve, hogy elpiruljon ideig-óráig. Hozzám nyomja magát, és remegését én is átveszem.
- Romero!
Csókra csábít, és újra húz maga után, én pedig ráfeküdve újra bebarangolom őt. A karcsú testet, a lágy íveket, a puha bőrt, a feszes izmokat keresve fel. És a teste minden mozdulatra válaszol, így nem csoda, hogy teljesen ellep a kéj.
- Mikeh!
Ködösen még rémlik, hogy óvatosnak kell lennem, így helyettem ő az, aki mar, és szorít, karmol, én pedig teljesítem kívánságát. Ahogy bármelyik másikat. Azt hiszem, csak ezekért a pillanatokért élek igazán. Talán tényleg így van. Érte élek. Lecsupaszítom, és minden négyzetcentijét bejárom előtt ujjaimmal, majd ajkaimmal. Kényeztetem és imádom hangtalan. Bennem bár dúl a vágy, tombol az akarás, mégis fékezem mozdulataim, mert azokban a szemekben olyan melegség és olyan boldogság ragyog, hogy nem tudok a saját szükségleteimmel foglalkozni.
Ám az övéivel maximálisan. Az arcát lesem megfeszülten, ahogy a forróság körbeölel, és egy pillanatra elveszek, hiszen olyan rég volt már... majd kijózanodva egy nagyobb nyögéstől úgy fújok visszavonulót, mintha az életem múlna rajta. Ő pedig a nyakát kínálja, amit készségesen fogyasztok el. Ajkairól a fülére, kulcscsontjára, vállára, mellkasára kalandozok, nem szüntetve sem a csípőmozdulatokat, sem a csókjaimat.
- Mindjárth!
Hirtelen ránt magához, körmeivel nyúzva a bőröm, a férfiasságom körül a forróság megfeszül, míg én a Fiastyúkot és a Nagygöncölt szemlélem szinte teljesen közelről. Lüktet minden porcikám, egy kupac tömény orgazmus vagyok. Testem görcsbe rándulva könnyebbül meg, kieresztve azt a sok feszültséget, amit az elmúlt napokban gyűjtöttem össze.
- Romerooh...
Távoli morajként jut el hozzám a hangja. Elnyúlok mellette, halványan érzékelve, hogy csókot kapok a mellkasomra, és apró cirógatásokat a hasamra. Érzem a hideg kellemes borzongatását végigsuhanni rajtam. És közben Ő körémtekeredik, és folyondárként ölel körbe testével, mintha hozzám tartozó lenne.
- Köszönöm.
Halk hangja épp csak elér hozzám, ahogy félálomban magunkra húzom a paplant. Nem érdekel, hogy milyen fura dolgok lephetik be, most csak aludni akarok. Kialudni az elmúlt időszak minden baját, gondolatát és aggodalmát. Szusszanva, utolsó ép gondolatommal még két karom Mike köré tekerem, hogy ne mehessen el, és más se vehesse el tőlem. És mikor végre a védő ,,bölcsőmben” tudhatom őt, hagyom az izmaim ellazulni, már amennyire képesek rá, és a gondolataim kidobva az ablakon, álomföldjére megyek. Remélem egy darabig senki sem fog keresni, mert életképtelenné válok. Viszlát világ, nekem bőven elég ez az ágy, és karjaim között a világ közepe.
~*~
Nem tudom, mikor kelek fel. Órákkal, napokkal, talán évekkel később. Felborzolt idegeim kipihenték magukat, izmaim a szokásosnál kicsit jobban ellazulva, és nem lüktet, csíp vagy ég egyetlen tagom sem. Puha cirógatást érzek csupán a mellkasomon, könnyű súlyt a bal oldalamon, takarófélét a jobbon, és derengő félhomályt a szemhéjamon át. Óvatosan lesek fel, felemás szemeimmel előbb a plafonra pillantva, csak hogy biztos legyek benne, időközben nem kerültem a menny felhőcskéi közé, hanem tényleg élek.
Lassan pillantok le, bele abba a hihetetlen színű szempárba, hogy elvesszek bennük újra. A türkiz szempárba pillantva a saját arcom tükörképét látom. Karcsú ujjak cirógatása lassul, majd mintha csak céltalanul bolyongana, a nyakamon át az arcomra ténfereg, majd finoman biccenti oldalra a fejem, hogy azok a puha ajkak az enyéimmel találkozhassanak. Csókja csak ad, kínál, és nem tukmál. Becézget, és szinte a csontvelőmig azt érzem, hogy... hogy szeret...
Szívem egy hosszú pillanatra abbahagyja a lüktetést is, nehogy ezt a pillangó-szerű pillanatot elijesszem, majd kétszer akkora erővel kezdi bepótolni a kihagyott dobbanásokat. Reszketegen sóhajtok ajkai közé, majd karjaim a karcsú test köré fonom finoman, akárha egy gyerek lennék, aki éjjel a plüssmacival űzi el a démonokat. Lehunyt szemmel támasztom a homlokomat az övének, belélegzem illatát, és mély sóhajjal kiadom az eddig bennem felgyülemlett maszlagot.
Ám nem sokáig feküdhetek, mert mellettem a kellemes melegben mocorogni kezd a kis komisz, én pedig palástolni próbálva morcossá vált hangulatom összehúzom a szemöldökömet.
- Hová? - ejj, a hangom rekedt, mély, és álmos, egyáltalán nem ismerős számomra.
- Mindjárt jövök.
Súgja, akár egy összeesküvő, majd kikukacol az ágyból, és eltűnik az ajtó mögött. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán mosakodni megy, hiszen én is elfeledkeztem az ilyesmiről tegnap... vagy ma... vagy akármikor, vagy lehet éhes... De nincs erőm felkelni. Olyan jó itt feküdni, ahol a testmelegét őrzi a lepedő, és az illatát a párna. Hümmögve fordulok hasra, átölelve a párnát, és újra lehunyom a szemem. Remélem, a világ nem dől össze, amíg hunyok egyet. Az elmúlt napokban túlteljesítettem, és kell egy kis áramszünet, mielőtt túlnő bennem a feszültség.
~*~
Mikor újra kinyitom a szememet, már sötét van, kintről neonfények világítanak be. Nyújtózok az ágyon, majd ásítva a hajamba túrok, és felülök. Hol vagyok, hogy ilyen kipihenten ébredtem? Zavaros fejjel kóválygok az ágyon, és próbálok kiszabadulni a paplanból, amibe belegabalyodtam.
- Felkeltél?
Halk hang, akár a méz, és furcsa módon megnyugszom tőle. Érzem, ahogy belül valami furcsa béke száll meg. És lám, az ajtóban egy karcsú alak, nyilvánvalóan az én pólómban, ami mellesleg igen jól áll neki, mert a hosszú és izmos combjai tökéletesen kivillannak minden lépésnél... Izé... Én ugyan nem stírölöm! Igen, a kezében lévő tálcát nézem... mit? Meglepetten pislantok, és zavartan a hajamba túrok. De hát nem vagyok beteg vagy ilyesmi...
- Gyere, együnk.
És fesztelenül mászik mellém az ágyba, odabújva hozzám, és egyet kanalaz a szájába, majd egy falatot felém nyújt. Pislantok párat, de a kép nem változik. Lehet mégsem álom... zavartan nyitom a számat, és ő belekanalazza az akármit, és megint ő jön. Azt hiszem jelen pillanatban bármit próbálna a torkomon lenyomni, lemenne. Bármi istenien finomnak tűnne az ő kezéből.
És ő türelmesen etet, gyengéden, és úgy tűnik közben nagyon jól szórakozik. Én pedig próbálok ebből a fura világból felocsúdni, hasztalanul. Belém kanalazza a nagy adag pépet, levest, vagy mit, majd félreteszi a tálcát, és nekiáll a szám sarkából lecsókolni a kajamaszatkákat. Én pedig még mindig odafagyva ülök az ágyon, akár egy magatehetetlen gyermek.
Ironikus. Életveszélyben akármikor ugrok, ölök vagy futok, bajban lehet rám számítani, a legfurább helyzeteket vállrándítással intézem el, és amikor jön valaki, hogy megigazgassa a takarómat, majd kifésülje az elég hosszúra nőtt hajamat, végül kézenfogva elkísérjen a zuhany alá, és mint egy csecsemőt, megfürdessen... Csak állok, és nem tudom eldönteni, hogy azért tűröm, mert nem tudok mit kezdeni vele, vagy azért hagyom, mert jó érzés kicsit fontosnak érezni magamat. Gyengéden fürdetnek meg, puha,bolyhos törülközővel törölnek szárazra, majd tiszta ruhát kapok, és egy égő cigit a számba.
Belekapaszkodva ebbe az egyetlen normális mozzanatba ébredésem óta, mély és lassú szippantásokkal végzem ki a szálat, orromon át fújva ki a füstöt. És közben figyelem, hogy a kedvenc menta teám az asztalra kerül annyi cukorral, amennyivel szeretem, hamus kerül a kezem alá, amikor a csikket el akarom nyomni... Én pedig sodródom ebben a furcsa univerzumban.
- Milyen szótlan valaki.
Kissé gunyorosnak, szurkálódónak tetszik ez a piszkálódó hangnem, de érzem alatta a feszült várakozást meglapulni. És lám, Tökfej ott gubbaszt a széken velem szemben, még mindig az én hatalmas pólómban, és ujjaival kissé idegesen birizgálja az alját.
-Szóhoz sem jutok. Azt hiszem, megvárom, míg felébredek.
Hangom kissé kedélyesnek tűnhet, de érződik belőle a hitetlenség, és talán némi félelem. Nem értem, miért teszi. Nem értem ezt az egészet. A testi részét értem. Vonzódunk egymáshoz, rendben. Megértem, hogy törődünk egymással, hiszen együtt... vagyunk, vagy utazunk vagy mi. De ez a... figyelmesség, igen, ez a jó szó rá. Figyelmesség. Ezt nem tudom felfogni.
Megkönnyebbülésemre Mike feláll végre a székről, ami olyan nagyon messze van, és elveszi az üres bögrét tőlem, amit utolsó mentsvárként eddig szorongattam, és nemes egyszerűséggel az ölembe ül.
- Még mindig álomnak tűnik?
- Nagyon rég óta annak, habár nekem csak rémálmaim vannak, azért nem értem ezt az egészet.
- De ez nem álom. Ez a valóság. - súgja közelről, őszinte szemekkel ajkaimra.
- Akkor meg méginkább nem értem...
Halkan motyogom, de a megpercenő szemöldökén látom, hogy hallotta. Nem magyarázkodom, következtessen csak ő. Nem azért utazok ennyit, mert jó kedvem van. Nyilván ennek is oka van, és mivel nem hülye, gondolom, már rég rájött, hogy nem csak ilyen vér van bennem, ami örökké hajt, de nem is sóztak be pólyás vagy szobacirkáló koromban. Lassan karolom át a karcsú derekat, hátha mégiscsak köddé foszlik a karjaim között.
- Mivel érdemeltem ezt mind ki?
Kissé gyámoltalanul,és elveszetten nézek fel rá. Választ akarok, ami eléggé kielégítő, vagy legalább megmagyarázza racionálisan a dolgokat. Mert különben nem igazán tudok ezzel lépést tartani. Bár lehet, hogy ez a célja. Eddig is csak hagytam, hogy bármit megtegyen velem. Úgy ért hozzám, mintha egy törékeny, de igen drága dolog lennék. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett...
|
| Luka Crosszeria | 2013. 04. 04. 01:22:56 | #25529 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Tuskókának~
Elég kevés dologra emlékszem a történtekből. Mintha az egész egy vad, szürreális álom lett volna. Gyakran azt sem tudtam, mi a nevem, hol vagyok, mi végre létezem. Elképesztő, az ember agya hogy képes védekezni a sok rossz ellen. Mintha fátylat borított volna a sötétségre, hogy végérvényesen elfedje azt, és még csak véletlenül se tudjak emlékezni a borzalmakra.
Egyetlen dologra emlékszem. Ez nem emlékkép, még csak nem is egy foszlány, hanem egy igen erős érzet. Valami fájdalmasan meleg érzés öntötte el a mellkasom, ha Romeróra gondoltam. Mi mindent tett meg értem. Eleinte azt hittem, nem szeret, csak szánalomból van velem. Aztán láttam, mikre volt képes miattam. Minden nap ápolt, otthoni munkát vállalt, hogy vigyázzon rám. Ezek után képtelen vagyok bármiben is kételkedni vele kapcsolatban. Egy angyal, bárhogy is tagadja. Az én angyalom!
Nem tudom, mennyi idő telhetett el… Az óta… Egy hónap? Egy hét? Minden összefolyt, és egy sűrű masszává állt össze bennem. Gyakorta bámultam az órát, kérdeztem Romerót, milyen nap van, de nem fárasztott vele. Kivont a világ dolgaiból, hogy még csak az étellel se kelljen foglalkoznom. Elég sok időm volt gondolkodni, mikor épp nem kiütve hevertem az átkozott gyógyszerek miatt.
- Romero – suttogom, ő pedig már ott is terem.
- Baj van? – kérdi a hajába túrva.
Megrázom a fejem, és magamhoz intem.
- Gyere ide, kérlek!
Belegyezően bólint, majd az ágyamhoz sétál. Meglapogatom a matracot, mire leül. Kérdőn néz rám, talán azt várja, hogy elbőgöm magam. De nem ezt teszem. Lassan a vállára hajtom a fejem, az orrom pedig a nyakának nyomom. Mélyen magamba szívom az illatát. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni ezt. Olyan átható, megnyugtató az illata. Érzem, hogy vigyáz rám, mint egy termetes csődör a kancájára. El is mosolyodok a hasonlaton, hiszen ritka nagy hülyeségek jártak mostanság a fejemben. Mosolyogva felsimítok a mellkasán, majd a nyakát kulcsolom át a karjaimmal. Érzem, ahogy összerezzen, pedig semmi oka. Ebben nincs olyan, amire gondol.
- Köszönöm – suttogom halkan.
Nem szól semmit, csak lassan a derekamra simítja a karját. Látom a zavart a tekintetében, nem mer hozzám érni. Tétován simogatja meg a hátam, mire elmosolyodok.
- Ha te nem lettél volna… nem tudom, életben lennék-e még – mosolygok rá.
Ő komor, de azért figyel rám.
- Nem akarok tovább az ölelő karjaid nélkül itt ücsörögni… mint egy rakás szerencsétlenség.
- Neked most…
- Te kellesz – suttogom.
Tekintete az egyik szememről a másikra vándorol, majd szusszanva magához von. Megszorít, dédelget, csitít. Remegve bújok még közelebb hozzá, és préselek ki minden levegőt magunk közül. Ott kapaszkodok belé, ahol érem, hiszen érzem, teljesen őszintén ölel. Nem kell kuncsorognom, nem kell huncut praktikákat bevetnem, hogy kicsit félretegye a gátlásait.
- Szeretem a közelséged – súgom neki.
Nem felel semmit csak a hajamba túrva markol meg egy nagyobb tincset, és szívja magába az illatom. Percekig ülünk csak némán, nem is kell most több. Minden olyan kusza és zavaros.
- Jobb lenne, ha aludnál még – néz le rám egyszer csak.
Úgy érzem, terhes neki a társaságom, így elengedem, és lehajtott fejjel bólintok egyet. A fejemre teszi a kezét, majd kisétál, és a konyhában dolgozni kezd. Hunyorogva bámulom csak a tejfehér kezeimet. Vajon hol rontottam el?
***
Fogalmam sincs, mennyi időnek kellett eltelnie, hogy a szorongásom annyira elmúljon, hogy közel engedjem magamhoz Romerót. Már jó ideje nem történt köztünk semmi, és ez zavar. Zavar, hogy tudom, rossz neki így. Számtalanszor vettem már erőt magamon, és indultam el felé azzal a szándékkal, hogy le akarok feküdni vele, de valahogy mindig inamba szállt a bátorságom. Eszembe jut az a hév, amivel szeretkezni szoktunk… és elmegy a kedvem a dologtól. Gyengédséget akarok, szelíd szerelmet. De ezt nem lenne pofám megmondani Romerónak, hiszen annyi mindent tesz értem. Azóta is állandó jelleggel mellettem van, még mindig itthon dolgozik. És csak annyi időre hagy egyedül, hogy elmegy a boltba. De mindig rám zárj az ajtót.
Most is épp a konyhában van. Dolgozik. Én szokásomhoz híven az ágyban fekszem, és gondolkodok a nagy semmin. Nem akarom ezt tovább. Ki akarok mozdulni, el akarom engedni magam. Véget akarok vetni ennek az egésznek. Régebben olyan jó volt szekálni Romerót, most meg… Biztos gyűlöl, amiért ilyen vagyok.
Kimászok az ágyamból, majd kisétálok a konyhába. Most is ott ül, a számológép halkan csattog az ujjai alatt. Mosolyogva ölelem át magam, és dőlök az ajtófélfának. Drága Romero.
- Hát te? – fordul felém csodálkozva.
Mosolyogva nézek a földre.
- Hiányoztál.
- Nem mentem sehová – szalad fel a szemöldöke.
Kuncogva mögé lépek, a vállaira simítok. Érzem, ahogy megfeszül, eláraszt az a régi érzet. A szívem hevesebben kalapál, az ujjaim felmelegednek. A nyakához hajolok, és hosszan bele csókolok. Az orromba kúszik az illata, a gerincemen mintha elektromosság futna végig. Lassan a hajamba túr, érzem az ujjai nyomását a fejbőrömön. Felsóhajtok, annyira jól esik.
- Romero – súgom a fülébe.
A mellkasára simítok. Óvatosan, nem tudom, vannak-e sérülései. Kitapintom azt a csodás izomzatot, szinte megszállottan markolom meg neki. A hasát is bejárom, iszonyúan élvezem, ahogy a bőre alól domborodó izomrostokat foghatom.
- Romero! – nyögöm a fülébe.
Teljesen elkap a hév, akarom őt, nagyon!
- Mik… - fordul felém, de nem akarom, hogy beszéljen.
Az ajkai után kapok, finoman, lassan csókolom, kiélvezem a szája minden ízét. Még érzem rajt a baracklé ízét. Teljesen megvadulok, elvesztem minden kapcsolatom a külvilággal. Csak Romero létezik nekem. Meg kell hálálnom, amit értem tett. És meg is akarom hálálni. Így… nem máshogy!
Mellé lépek, közben egy pillanatra sem eresztem az ajkait. Kétoldalt simítok az arcára, majd húzom magam felé. Engedelmesen áll fel, a karjait a derekam köré fonja. Mosolyogva harapom be az ajkaim, miután elhúztam a fejem. Megbabonázva nézem őt. Olyan gyönyörű az arca. Valóban egy angyal. Őrangyal!
- Jó ötlet ez? – kérdi tőlem.
- A lehető legjobb – szusszantom.
A nyakát ölelve húzom a hálóba. Mosolyogva csókolom meg újból, és fekszem le az ágyra. Tétovázik, talán azt hiszi, újból megfutamodok. Erről szó sincs. Huncutul simítok fel a combján a lábammal, majd térdelek fel. A hasát csókolgatom, miközben előttem áll. Látom, ahogy elködösül a tekintete. Akar engem, tisztán látom. Az izmai megfeszülnek, ahogy megtartóztatja magát. Nem akar ártani nekem. Ó, drágám!
Lassan kicsatolom az övét, majd a hasára csókolok. Megremeg, ahogy a bőrre felforrósodik tőlem. Hangtalan bókokkal halmoz el a testem. Még mindig jól csinálom.
- Romero – súgom, majd az alsónadrágjába csúsztatom a kezem.
Hamarosan a számba fogadom, élvezem, ahogy teljesen kitölti a nedves üreget. Felszabadult sóhajt hallok, ami öblös hörgésekké növik ki magukat. A hajamat markolja, a csípője ütemesen mozog. Alig kapom levegőt, mégis képtelen vagyok abbahagyni. Megremegek, ahogy forró nedvességet érzek a számba lövellni. Lihegve próbál elhúzódni, de nem hagyom neki. Minden apró gesztust, ízt, mozdulatot élvezek. Fokozatosan tér vissza belém az élet.
- Mik… Mike – sóhajtja remegő hangon.
- Kérlek, Romero – sóhajtom.
Hunyorogva néz rám, majd mászik mellém. Biztatóan simítok fel a mellkasán, majd csókolom meg. Szinte könyörögnek a szemeim, gyengédségre vágyok. A melengető, erős karjait akarom. hogy öleljen, csókoljon, simogasson!
- Romero! – marok a vállaiba, ahogy a nyakamba csókol.
Automatikusan tárom szét a lábaim neki. A gyomrom dió méretűre szűkül, ahogy a nyakszirtem kóstolgatja. Remegve sóhajtozok, és préselődök egyre közelebb hozzá. A testem olyan mohón vágyakozik az övére, hogy kis híján belepusztulok.
- Romero! – marok a pólójára.
Az ajkára kapok, majd a hátamra fordulok. Teljes testével nehezedik rám, én pedig hagyom, hogy a kezei felfedezőútra induljanak a testemen. Már rég járt itt, talán nem is emlékszik rá, milyen örömöket lelt benne.
- Mikeh! – súgja a fülembe.
Közelebb, közelebb! A hátára marok, a combjaimat az oldalának feszítem. A fejem hátravetve kínálom fel magam neki, azt akarom, hogy bemocskoljon a nyálával, az ondójával.
A hátát karmolva vonom közelebb magamhoz, nyögdösve élvezem, ahogy a nyakam szívogatja. Mindenem bizsereg, közben mégis ordítani tudna. Érte. Romeróért.
Az alsónadrágom hamarosan a sarokban landol, én pedig teljesen meztelenül tűröm, ahogy finom csókokkal, harapásokkal kényeztet. Átjár a forróság, az a mérhetetlen szerelem, amit iránta érzek. Még a számban érzem a magjának ízét, rendkívül élvezem.
Mintha tudat alatt érezné, finoman bánik velem. Simogat, becézget, de közben mégis ott lappang valami szenvedély köztünk. Megfeszülök, mikor belém hatol. Sikkantva nyögdécselek, ahogy egyre mélyebbre hatol bennem. A combomra mar, kissé megkarmol, de szinte rögtön visszavesz a hévből. Mosolyogva vetem oldalra a fejem, hogy a nyakamhoz férjen.
Egy pillanatra sem enged el, ha nem vadul csókolózunk, akkor a bőröm izgatja. Úgy érzem, szétvet az élmény, sikoltozok, ahogy a hideg huncutul futkos rajtam.
- Mindjárth! – nyögöm.
A fenekébe markolva vonom közelebb magamhoz, szinte felnyársal, de borzasztóan élvezem.
A fejem a párnámnak szorítom, a körmeim Romero bőrébe mélyesztem. Úgy cikázik végig rajtam a gyönyör hulláma, mint egy tornádó. A matrachoz szorít, kiáltozok, mintha legalább a bőrömet nyúznák. Kiprésel belőlem minden erőt, minden értelmes gondolatot. Csak lihegni és nyögni tudok.
- Romerooh – sóhajtom.
Ez az egyetlen értelmes dolog, amit ki tudok nyögni már jó ideje. A neve. A neve, ami mindennél többet jelent nekem.
Az oldalamra fordulok, nézem, ahogy a mellkasa szaporán emelkedik. A combomra folyó meleg nedv tudatja velem, hogy ő is beteljesedett. Észre sem vettem, túlságosan elbódultam tőle.
Remegő ajkakkal simítok a gyönyörű mellkasra, majd csókolok rá, és hajtom le a fejem. A szíve hevesen dobog, az enyém is. Mosolyogva simítok a köldökére, majd kezdek körözni körülötte. Libabőrös lesz tőlem mindene. Mosolyogva húzom fel a vállaim, majd kulcsolom össze a lábainkat. Rátapadok, akár egy pióca.
- Köszönöm – suttogom neki.
Mindent, amit értem tettél, mindent, amit feláldoztál értem. De ennek most vége, most rajtam a sor, hogy törlesszek, hogy megmutassam, érek valamit. Nem csak egy eltartandó kölyök vagyok, akivel csak a baj van.
|
| Laurent | 2012. 08. 25. 10:11:58 | #23108 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Luka~ Tökfejnek
Romero:
Tudtam, hogy nem jó ötlet. A fenéért hagytam magam rábeszélni! Mike, bár nem szól egy szót sem, és továbbra is a seggemben van, nem jól néz ki. Olyan, mintha egy élősködője lenne, ami folyamatosan leszívja őt. Mindjárt például itt van egy órási féreg, személyemben, mert ilyet nem tehetek vele. Sokszor azon vagyok, hogy hazaviszem. És lám, most se arrafelé megyünk, sőt, még attól a városkától messzebb, ha lehet, ,,vakációra”. Csak tudnám, kinek kell jobban az a kis kirándulás, neki vagy nekem.
Tagadhatatlan, hogy az utóbbi napokban egyre jobban bírom őt, már nem készülök beverni gy orrot se, ha hozzámér hirtelen. A Mimózavirág, aki hozzászokott egy kézhez. És ő nem megy el. Mert ugye hiába kímélem meg a javától, ez az életstílus merőben más, mint amihez hozzászokott, és így eleinte kétkedtem abban, hogy eddig is kibírja.
- Hé, Tökfej! - szólok a mellettem bambulóra, és ő összerezzen. Most akkor ki fél kitől?
- Igen? - nálam ez a pillantás nem jön be.
- Remélem, most nem tervezel semmi extrát.
Nem mondok többet. Hiszen hiába akadékoskodtam, hogy megyek melózni, nem akarta. Azt mondta, van még pénze. Azért itt-ott csak besegtettem pár fityinggel, de ugye, a pénz nem terem a tárcában. Tulajdonképpen fán se. Sajnos. Nem válaszol, csak néz maga elé, ami már önmagában egy napokban fellépett tünet. Régen alig lehetett befogni a csőrét, magabiztos volt... Na ja, én is az lennék egy nagy családdal a seggem alatt. Furán érzem magam. Kellemetlenül. Nem tetszik nekem ez a hangulat, de hiába töröm a fejem, nem tudok rájönni mivel javíthatnék rajta. Mert hogy a farkam nem csak úgy előkapom és ihaj, az is ziher. Bár mostanában azok is mintha... eltűntek volna.
Nem túl hosszú vonatocska után megérkezünk Kukutyin névre hajazó városkába, én paranoiásan leskelődök körbe, míg Mike maga elé bámulva jön mellettem, amíg a fő látványosságok felé nem szagolunk. Akkor meg felélénkül. És bár a nagyra nyílt szemekben látom a csodálatot, mellettük valami mást is. Nem csillognak. Máskor mindig majd kicsattant, ha velem volt, márpedig most se eszünk kevesebbet, egyszóval a kedvenc tusfürdőjén kívül minden megvehetőt megszereztünk, mégis... Fénytelen íriszei mintha életuntak lennének. Nem fogja bírni hosszú távon ezt a tempót. Vissza kellesz vinnem. De hogyan? A karomhoz ér valami, én meg elrezzenek onnan máris. Morcosan nézek a kék szemekbe, lévén az a csintalan kéz is a gazdájához tartozik. Engesztelőn simul hozzám, felpillogva rám.
- Valami baj van?
Nos, igen. Összegezve, olyan vagyok mint valami pipis herceg egy rohadt Rapanzel meséből, csak épp lovam nincs, és cibálom szegény hercegnőmet a naplementébe, csak az a baj, hogy rohadtul besötétedett, és ideje lenne a hercinőcit hazataperolni. És nem tudom hogyan, mert hogy a bájos hölgyemény kurvára nem akar hazamenni. Ilyet nem baszott a világ!
- Nincs.
Elfordítom a tekintetem, mielőtt még valami parázs vita keveredhetne belőle, de megint csak nem nyaggat, nem faggat, nem bújik a seggembe... Hökkenten nézek hátra, hát a drága pipinőm szökik elfele. Pár lépéssel beérem.
- Hová mész?? - azt hiszemm, finomabban kellett volna kérdőre vonni. Izé, kérdezni.
- Igyunk valamit.
Mosolyog, de a szeme... Halkan elmorgom az orrom alatt, hogy inkább innék ciánt, és őt arzénba folytanám, majd hazavinném, ágyba dugnám, és odakötözném, de szerencsére nem firtatja. Kár. A kávézóban már átveszi megint az irányítást, és most a garde dame-ból átléptem batyuvá újfent. Ezen a két szerepen kívül még van a beteg és a kefélgető lovag. Micsoda színmű, mi?
- Feszültnek tűnsz. - micsoda éleslátás. Lássuk, találok-e kibújót ebből.
- Csak zavar ez a sok ember - vállat vonok, ő meg bekajálja. Elvégre igaz is, csak most nem épp ez a legfőbb gondom.
- Mit szólnál, ha máshová mennénk? A vonat úgy is csak 3 óra múlva indul.
Nos, ha választani kell emberek és Mike között, inkább az újonnan elcsendesedett utóbbit választom. Bólintok hát, és megérkeznek az üccsik. Tökfej mosolyogva iszik, majd a kezemért nyúlva villant felém is egy görbét. Talán mégsem mentek el neki egészen. Még.
Aztán elvonulunk a parkba. Egy padon ülve egymással szemben szinte azon töprengek, hogy mi járhat a fejében, hogy miért nem akar hazamenni a meleg családi izébe... odúba, miért akar velem koldusosdit játszani. Ő meg közben elködösült szemmel fixíroz engem, eléggé álmatag arccal. Ha lenne itt valaki, azt hihetné, az ápolója vagyok.
-Tudtad, hogy ilyenkor gúvad a szemed? Mike! Premierből látom a pornót a szemedben. - kiüresedett tekintet, aprócska, perverz mosoly... atyaég... - Figyelsz te rám egyáltalán? - erre egy tehénvigyort kapok.
- Hhheee?
- Semmi... - elfordulok.
- Nnaaa, ne legyél ilyen!
Jesszus, lehet, hogy a denevér rokonaidnak bejön ez a sipítozás, de nekem marhára nem. Karba teszem a kezem, mielőtt elcsórná valamelyiket, de helyette inkább a nadrágomba nyúl bele. Sajnos nem a zsebembe. Összerezzenek, majd dühösen nézek rá. Mielőtt még a mancsocskát elkapva megakadályozhatnám, hogy igen érzékennyé vált.. öhm... tagomat tovább kényeztesse, ajkaim is ellopja egy körre, elbódítva. A kis szemét! Képtelen vagyok ellenállni. Nyilvános hely vagy nem, kész, ennyi volt, befejeztem! Elönt a forróság, bizsergető érzés rázza meg minden izmomat, közben meg gyümölcs ízű szája az enyémmel foglalatoskodik. Viszonylag hamar el is durranok, de most nincs is miért visszafognom magam. Szépen elpakolja a játékát, majd elégedett, jóllakott ovis fejjel hátradől, és mosolyog.
-Na? Érdemes velem rosszban lenni? - Leglassabb és leggyilkosabb pillantásom vetem felé, mire arca megvonaglik. - Jobban örültél volna a vonaton?
Mérgesen szusszantok, majd felállok és elindulok a vonatra. Hátha ittmarad.
-A hallgatás beleegyezés!
Lassan fújom ki a levegőt, nehogy még valami csúnyát mondjak, és inkább csak megyek tovább. Szépen rágyújtok, és látótávolságon belül maradok, mert csak az ég tudja, mi történhet. Megveszi a jegyeket, majd eltűnik egy ékszerboltban. Ez hülye! Ha ez komolyan egy hercegnős koronáért megy be, én komolyan bedilizek.
Gyanúsan hamar végez a boltból, de hiába villogtatom a szemem, láthatóan nem készül valami diadémot a fejére rakni, és nem is üvegcipellővel tért vissza. És gondolom nem fehér pacikát vette nekem a boltban.
-Végre, mindjárt indul a vonat!
Fújtok rá, majd karon ragadom és felhajigáljuk magunkat a vonatra. Végre sikerül felszállni, majd szusszanni. Fáj a tüdőm. Bezzeg ez a Tökfej, ez itt vigyorog, és kezd bennem feltámadni a gyanú, hogy lehet mégis valami csicsát vett magának.
-Min vigyorogsz?
- Vettem Neked valamit. - atyaég, én kapok valamit?
- Vettél? Mit? – elővesz egy kis dobozt, bennem meg felvillan, hogyha megkéri a kezem, én bemosok neki, aztán King-Kong jelmezben megszököm a mellem verni a diliházba.
- Nyugi, nem jegygyűrű – anyám, gondolatolvasó lett, vagy mi?
A bodozban egy medál van. Nagy kő esik le a szívemről, hogy nem holomiglan karika, nem is fejcsicsa. De minek ez a betű bele?
- Tudoood… Romero… Mikeladze. - magyarázza az óvóbácsi.
- Értem, de… - ugye nem kell felvenni?
- Jaj, ne bénáskodj már!
Feláll, kikapja a csecsét és fellógatja. Mármint a nyakamba. Én meg pislogok, mint hal a szatyorba, holott az nem is pislog!
- Kész is.
- Köszönöm...
Motyogom szépen halkan, ő meg mosolyogva leül, mint egy Terézanyu, és lassan visszasüpped az apátiájába. Nem értem ezt a fiút... némi szájrágicsálás után a keze után nyúlok. Engem ez meg szokott nyugtatni. De biztos ami biztos, másfelé nézek, mintha a kezem egy külön életet élő izé lenne, ami felett nincs befolyásom. És szemem sarkából elkapom a mosolyát. Megnyugszom kissé.
~*~*~
Hülyén és feszélyezetten érzem magam. És egyre több munkát kell vállalni, hogy megélhessünk. Nem akarom, hogy Mike tovább fogyjon, ígyis olyan, hogy cérnába lehet fűzni, ezért azonban többet kell melózni. Nem mondtam neki. Ő első nap is takarított lakással és kajával várt haza, én meg vittem a pénzt. Fura érzésem lett tőle. Mintha eltartanánk egymást.
Ma kissé túlórázni kell. A késő délutáni műszakom a piacon van, ahol autóba kell pakolni, de a kocsinak durrdefektje lett, és azt mondták, többet fizetnek, ha segítek megcsinálni a kárt, és újra felpakolni. Maradtam. Persze a pénz kamu volt. Fél óra múlva szabadultam el, miután kölcsönösen szarrá vertük egymást, és én eltámolyogtam. Komolyan, inkább nem eszek egy napig, de kell nekem egy fél nap pihenő.
Hazafelé támolygok, bár pár bogyó után már nem is olyan rossz a helyzet, főleg egy szál cigi után.
-Hagyjon békén!!
Megtorpanok. Nincs kétség, ez Mike hangja. Megáll a szívem is egy pillanatra, mert a hang nem épp mérges hangvételű. Adrenalin bugyog fel bennem, és teljes erőmből sprintelek a hang után. Amit azonban meglátok, arra nem voltam felkészülve. Mint egy bősz bika előtt a vörös posztó! Elborul az agyam. Kezem ügyébe először egy szatyor kerül, benne valami konzerv. Teljes erővel lendítem a hapsi felé, és végre befejezi. Egy pillantást vetek Mikera.
Elpattan bennem valami, és jelen pillanatban egy dolog lesz fontos: addig verni ezt a szar alakot, amíg mozog, aztán elföldelni. Két kézzel fojtani meg, kitolni a szemét, leszúrni!! Ezért ezer halál is kevés!! Teljes erőből vágok oda. Ez nem olyan, mint nemrég a béremért tartott küzdelem. Ott hagytuk egymást érvényesülni. Itt én ölni akarok. Még nem öltem, de ezen még könnyen lehet változtatni.
Ezért ér hirtelen a rúgás. Egy pillanatra majdnem kihányom a pillanatokkal ezelőtt lenyelt pirulákat, és aprócska csillagok táncolnak előttem, de érzékelem, hogy az a fasz elindult. Teszek pár lépést, de a szipogás megállít. Arca könnyes, nyaka véres, szája.. és alfele a könnyeken kívül mindenben úszik szinte. Mellélépek, és alaposan szemügyre veszem. Legalább él. Nem ölte meg!
- Rom… Romeroh. - ha itt lenne az a szarfészek, most úgy, de úgy... gyilkos harag lobog bennem. - Bocsáss meg! – krokodilkönnyek buggyannak kis csodaszép, de elkínzott szemeiből. – Nem akartam!
Reszketve emeli kezét, hogy megtörölje magát, szemét, száját, nyakához nem nyúl. Magát hibáztatja? Azt hiszi, mérges vagyok rá? Nevét szinte hangtalanul lehelem, majd óvatosan kanalazom fel, és ölelem szorosan magamhoz. Bőre hideg, és izzadt, így még közelebb húzom magamhoz, melegítve egy kicsit magammal őt, mielőtt elindulunk. Nekemdől, és remegve, bőgve fáj szegénykém az ölemben.
- Én...
Leintem, hogy ne beszéljen már. Képtelen vagyok megszólalni. A harag, a félelem és az aggodalom a torkomra forrasztja a szavakat. Felállok vele, de ahogy megrándul és felsikkant, újra megállásra ösztönöz. Félájultan belémkapaszkodik, és én lassan elindulok kifelé a központból, a külváros felé, mert ha jól emlékszem, négy évvel ezelőtt itt átutazóban volt egy jó fekete orvos. Szinte ingyen megcsinált bármit. Hosszú, kínokkal teli perceken át gyaloglok vele, mert nem akarom még jobban lóbálni, mint szükséges, míg végre elérjük az uticélt.
Beérve szinte semmit sem kell mondanom. De amikor az orvos nekilát molyolni az ügyön, még mindig paprikás hangulatban felcsattanok. Eddig nem volt kin a dühöm kiélni, de most legalább...
- El kell altatni. A kezelés nem sétagalopp – néz rám a szemüvege felett a harmincas pasi.
Mikera pillantok, és bólintok. Ami a legjobb most. A kezelőágy mellett állok, és csak most döbbenek rá, hogy végig fogtam a kezét. Úgy kapaszkodunk egymásba, mintha nagy orkán dúlna valahol. Elkínzott, vörös, könnyekkel teli szemei rámtapadnak, könyörögnek, és nem tudom, mit szeretne. Ajkamba harapok, amikor kezd laposakat pislogni.
- Itt leszek, amikor felébredsz. Minden rendben lesz.
Hangom rekedt, így a bizonytalanságot elfedi, de ígyis csak halkan súgom a fülébe, és ő megkönnyebbülten felsóhajtva lecsukja szemeit. Amikor az orvos int, hogy menjek ki, én fogom a cuccom meg a bőröm, és átmegyek egy kisboltba, veszek ezt-azt, majd visszatérve egy fél doboz cigit szívok el legalább. A doktor meglepődik a nagy füstön, ami a ,,várószobában” fogadja. Közli, hogy bemehetek, meg az egyéb formaságokat, tanácsokat, és hogy egy órán belül szállítsam el a ,,beteget”.
A sápadt arcot elnézve az asztalon megint vasfoggal mar belém a düh. Pár zilált tincset félresimítok, majd néhány mély levegőt veszek, mielőtt még kirohanok innen, és a szemétláda keresésére indulok. Helyette inkább óvatosan felemelem a kis testet, és csapot-papot otthagyok. Fizetés nélkül.
~*~
Mire hazaérünk, már hulla fáradt vagyok, de nem fekszek le. Vizet melegítek, és nekiállok lassan lemosni őt, amíg eszméletlen. Véresre harapom tehetetlen dühömben a szám, míg lassan letisztogatom, majd teát főzök, és legurítok pár kortyot a torkán. Aztán én is beállok a hideg zuhany alá, és a csepének ütögetem a fejem ütemesen. Hogy hagyom így magára? Hogy fogok így dolgozni? Miből élünk majd meg?
Válaszok nélkül, kétségek között dőlök mellé a párnákra, kezét megkeresve, és forró tenyerembe véve. Különös. Soha nem volt meleg a kezem, amióta az eszemet tudom. Mindenki más keze az enyém mellett meleg volt, vagy az enyém volt jéghideg, egyre megy. Lágy csókot hintek a kezére, majd minden akaratom ellenére lecsukódik a szemem, és elszunnyadok.
~*~
Szipogásra riadok fel, és ahogy a sötétben egy könnyáztatta arcot pillantok meg, ösztönösen nyúlok felé. Megrezzen az érintésemtől, de szólt előre a doki a várható következményektől. Halkan beszélni kezdek hozzá, mindenféle csacskaságot ezer nyelven, ami épp a számra jön, erre meg bőgve és nyöszörögve felém fordul az ágyon, és felém kukacol. Segítek neki, én bújok közelebb, hogy hüppögve elbújhasson a mellkasomban. Pedig az orvos azt mondta, hogy lehet a testi kontaktust hosszú időre kizárhatjuk. Nos, én még sosem másztam rá, és gondolom ez fontos és nyomós érv lehet. Vagy nem tudom. Két karomba rejtem a világ minden gonosz árnya elől, lapockájánál simogatva, mert lejjebb nem merem, és a haját morzsolgatva lassú mozdulatokkal. Nem csitítom. Hagyom, hogy a sokk kijöjjön rajta, hogy kisírja megát, és ehhez egy vállat tudok adni, meg két fület. Mert amíg nem meséli el, amíg nem könnyít magán, addig csak eltemeti magában. Legalább kisírja magát.
Amikor a roham csillapodni látszik, előások egy dallamot, és halkan dudorászni kezdem, néha elvétve, néha elnyújtva, mikor hogy sikerül, és Mike elcsendesedve szusszan a vállamon. Kissé elhajolok tőle, zsepit adok neki, majd a szemébe nézek.
- Hozok neked teát. Kérsz enni?
Haloványan bólogat, én meg felállok, és a konyhában számba dugok egy cigit, bekapok pár bogyót, és közben kutyulok egy kását. Nem tudom, hogy a szájával minden rendben van-e, de inkább valami folyékonyabbat gurítanék le csak a torkán most. Tálcán viszem be neki, és kanalanként beleadagolom. Nem szól semmit, csak néz maga elé, és közben óriási könnycseppek potyognak a szeméből.
- Azt hittem egy pillanatra, hogy meghaltál... - szólalok meg halkan, míg leteszem a tálcát, megtörve az idegesítő csendet, és ő meglepetten emeli rám szemeit. - Komolyan meg akartam ölni azt az alakot. - nem vagyok rá büszke, lehajtom a fejem, és felcsüccsenek az ágyra. - Ha akkor... Ha veled... Ha te...
Sorra elharapom a mondatokat, és hiába veselkedek neki újra meg újra. Kezemet a tenyerére csúsztatom, és finoman megszorítom. Nagyra nyílt szemekkel néz rám, hitetlenkedve, még a könnyei is megakadtak egy pillanatra.
- Sajná... - hangja rekedt, és csikorog, de úgysem hagyom végigmondani. Leintem.
- Egyedül azt sajnáld, hogy elmenekült. Vagy hogy nem mentem haza hamarabb. - megrándul az arcom. - Hogy nem voltam melletted. - arcom elkomorul, és ajkaim pengevékonyra keskenyülnek. - De ha még egyszer meglátom azt az arcot... Mert képtelenség elfelejteni...
Megremeg a kéz az enyémben, én pedig megszorítom. Nagy levegőt veszek, lassan kifújom, majd a gyógyszereket előkaparom a kabátomból. Kiadagolom, és ellentmondást nem tűrve lenyomom Tökfej torkán. Percek múlva a fájdalmas fintor eltűnik arcáról, és pupillája kissé kitágul. Egy halovány mosolyra is futja. Arcom megenyhül, holott nem vettem észre, hogy eddig görcsben állt volna, és az én szám is megmoccan kissé. Fáradtan, nyögve hanyatlok a párnák közé, elfojtva egy ásítást, és közelről pillantva Mike nyílt tekintetébe. Ő összekucorodik, és mellémbújik, nem fekve rám, csak hozzám. Megsimogatom a fejét, és a kezét fogva újra elalszok.
~*~
Nappal ébredek fel újra. Nem vagyok teljesen kialudva, de most nincs idő a henyélésre. Összeszámolom a pénzünket, majd rágyújtok, és nekiállok teát meg levest főzni. Amikor felkel Mike, mindet beléadagolom, majd a gyógyszereket is, és mellette szundikálok, amíg mélyebben el nem alszik.
Futok egy kört a városban, és sikerül otthoni melót szereznem. Egy csomó papír, és rémlik, hogy legutóbb mennyire belekeveredtem, és utáltam, de most ha nem akarok eljárni Nepomukába dolgozni, akkor ezzel be kell érnem. Egy csomó kérdőívet kell átnézni és az eredményeket berajzolni egy táblázatba, meg összesítést csinálni. Anyátokat.
Nem sokkal ebédidő után Mike szól a hálóból. Azonnal otthagyom az egészet, és betrappolok a szobába. A sápadt, de határozottan jobb színű arcon megkönnyebbülés ömlik szét, és én tudom, hogy akármennyit átkozódjak azzal a szar melóval, megérte. Leülök mellé, fájdalomcsillapítót adok neki, majd a krémre siklik tekintetem. Majd ha elalszik. Megnyugtatóan simítok végig arcán, és elidőzök a nyugodt arcán. Ebédet főzök neki, és párszor visszatuszkolom az ágyba, amikor fel akar kelni. Ráér még ugrálni. Amíg ő párnákkal feltornyozva nyammog az ebédjén, én szellőztetek, takarítok, mosok, főzök, és megállás nélkül cigizek. A hálón kívül persze.
Délután elszundikál, én meg felhajtva a paplant óvatosan lehúzom róla a nadrágot, és a hűs krémmel a nyílását és kissé belülről is bekenem. Nem kellett varrni, de elég csúnyán néz ki ígyis. Habár őszintén szólva úgy tűnik ez a kence tényleg hat, mert mára már kissé összbb húzódott a sok kicsi seb. Nyöszrögni kezd, én meg az ujjam azonnal kihúzom belőle, lemondva az orvos által javasolt masszírozásról, és vissza takarom. Három szállal később a sírva összekucorodó Mikehoz rohanok be a hálóba. Az ágy mellé ülök a földre, és kezét fogom, cirógatom, másik kezemben a hülye meló, és azt olvasgatva meg kommentálva hangosan ülök mellette órákon át.
- Ki az a marha, akinek egy, kettő, vagy öt szobás lakásban kilencnél több tévéje van? - hüledezek halkan, míg a kis táblázatomba krix-kraxolok. - Ráadásul mit néz a tévéjén?! Basszus, az elejét. Nem fogják elhinni, azt a képernyő szerű dolgot! - megint csend. - Szent Buddha, ha vagy! Szokott-e komolyzenét hallgatni? Milyen kérdések ezek? Szerintem még a spermabankban sincs ennyi marhaság!
Halk, csuklásszerű kuncogást hallok mellőlem, és rajtakapottan fordítom oda a fejem, kizökkenve a méltatlankodó szövegből. Tökfej álmos fejjel, ásítozva, pislogva néz rá, ezúttal már végre meleg kézzel fogva az enyémet, mint valami kabala-kapaszkodót, és úgy hallgat engem. Szemforgatva szusszantok.
- Nagyon vicces. Próbáld meg te ezt csinálni. Van-e a kocsijának 2 pótkereke? Mi ez itt? Vásárláskor szelektálja az élelmiszert a táskákban? He?
Szemeim düllesztem, kissé rájátszva, de azt hiszem nem tűnik fel az ilyen már Mikenak, mert csak jókedvűen nevetgél az ágyában, a paplant a szája elé húzva, ahányszor szélesebb a mosolya.
- Láttam ám! Nagyon vicces. Haha...
Nem létező könnycseppeket törlök ki a szemem sarkából, majd félretolom a papír paksamétát. A kisszekrényhez nyúlok, és egy újabb adag teli poharat nyújtok neki.
- Nem akarok több gyógyszert. Teljesen kiüt. Azt sem tudom, milyen nap van. - fintorog.
- Képzeld, ma van. - túljátszott izgalommal súgom ezt neki, erre érthetetlen okból prüszkölve nevetni kezd a párnájába. - És ez csak tea. Ezután majd segítek felkelni, és elmegyünk zuhanyozni. - bizonytalan pillantására csak cinikusan jegyzem meg. - Te is külön, meg én is külön. Nem pucérkodunk.
Megrebben a szeme, és a szája is megbillen, de aztán eltűnik a jókedv. Én meg elérkezettnek látom az időt arra, hogy felkeljek, és nekilássak őt kivakarni az ágyból. Hiába veszem fel óvatosan, a nyakamba kapaszkodó kezei erősen markolásznak, jelezve szótlanul, hogy fáj neki. Hiába, nem akarom még talpra állítani. A fürdőben a zuhanytálcába állítom, és ránézek.
-Segítsek? - tépelődve néz körbe, majd bizonytalanul pillant rám, és tétován megtázza a fejét. - Akkor elhúzom a függönyt, és itt leszek. Ha baj van, csak sikoltozz nyugodtan. Rég hallottam már denevérhangodat.
Dünnyögöm az utolsó mondatot, majd elhúzom a függönyt, megvárom, amíg a ruháit kiadogatja, és aztán ott szobrozok a függöny előtt, a lehajtott wc-ülőkén ülve, és töprengve, hogy rágyújtsak-e, amikor gyanúsan nagy mocorgás támad a kis fülkében. Lassan húzom el a függönyt, és ruhástul lépek a víz alá, puhán lefogva Mike sikáló kezeit, amivel a bőrét kezdi levakarni magáról. A visszafojtott sírástól eltorzult arcát az ingembe temeti, én pedig újra átölelem. Hosszú lesz ez a nap is. Homlokára nyomok egy puszit, egy egyészen picikét, majd arcára simítok.
-Semmi baj. Most már minden rendben.
Szemeibe nézve, és nyugodtan mondom ezt, addig bűvölve íriszeit, míg el nem hiszi nekem, és megnyugodva nem biccent. Nem hagyom magára. Melegebbre állítom a vizet, és lágy, körkörös mozdulatokkal szépen lemosdatom. Néha megfeszül, vagy felszisszen, én pedig várok egy kicsit, amíg nem lazít, hogy folytathassam a mosdatást. Majd elzárom a csapot, és törülközőt dobok rá, gyorsan de vigyázva megtörölve őt, és pizsamát húzok rá. A kenőcsöt a kezébe nyomom, majd intek neki, hogy várjon egy kicsit. A zuhanyfüggöny mögött öltözök át, nem szemérem miatt, és nem csak az ő lelke miatt. Hanem mert tele vagyok egy csomó új és szépséges sebbel, amit jó lenne, ha nem látna. Aztán ölbe kapom, és visszaviszem.
-Tökfej, kenegesd magad ezzel a kenőccsel. Csinálnám én, de...
Hátöööizé... Elfogyott a lendület. Zavartan pislogok, majd kifordulok a szobából, mielőtt Mike szemei kifordulnának a helyükről, és elmegyek nagy csörömpöléssel teát főzni, meg rágyújtani. Tétován rágcsálok egy kis kenyérhéjat. Ma még nem ettem. Nem vagyok éhes. Bekapok egy kék bogyót, majd arcom végigdörgölöm. Kemény napok elé nézek. Főleg, ha majd álmában nekiáll ezt feldolgozni. Ideje lenne a kanapét nekem rendbetenni. Sóhajtva állok fel, és forrázom le a teafüvet, elnyomom a csikket, és vizes hajamból tincsenként csavargatom a konyha közepén szórakozottan a vizet. Mégis hálás vagyok, hogy túlélte.
|
| Luka Crosszeria | 2012. 07. 28. 00:38:45 | #22497 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Egyetlen Tuskómnak~
- Mi a faszért nem szóltál róla? Jó neked hogy a hátam mögött ügyködsz? – ripakodik rám.
A szívem egyre hevesebben ver, egy értelmes mondat sem áll össze a fejemben.
- Én... nem...
Félek, borzasztóan félek, hogy megüt… én… nem tudom, mit teszek, ha most leken egyet. Azt hiszem, a róla kialakított képem teljesen összedől.
- Most mi a szart csináljak veled? – morogja.
Fel-alá kezd járkálni, ami rohadtul idegesít, mert nem tudom, hogy azon agyal, szarrá verjen-e, vagy szó nélkül itt hagyjon.
- Idefigyelj. Írsz egy levelet, hogy jól vagy meg minden, meg a telefonszámom megadod. A szám le van védve, nem lehet lenyomozni a hollétét. Ha azt mondom fuss, te fogod magad, és formás lábaid a nyakadba kapod. Ha nem, akkor én leszek az aki kitekeri a nyakad, Tökfej, világos ami sötét?
Rettentően megkönnyebbülök. Ezek szerint hagyja, hogy vele maradjak? Hogy tovább szerethessem??
- Te most hazamész, … - jelenti ki.
- Én ugyan nem megyek vissza oda! Anyám még a telefonom is elvette, így nem tudnak elérni. Nem fognak rámtalálni. Ha itthagysz, akkor utánad megyek. Híd alatt alszok vagy váróteremben. – hadakozok. - Kérlek, legalább egy kicsit maradjak veled! Nem fogok nyávogni, ígérem!
Látom rajt, hogy hosszasan gondolkodik, vívódik, majd végül felém fordul.
- Idefigyelj. Írsz egy levelet, hogy jól vagy meg minden, meg a telefonszámom megadod. A szám le van védve, nem lehet lenyomozni a hollétét. Ha azt mondom fuss, te fogod magad, és formás lábaid a nyakadba kapod. Ha nem, akkor én leszek az aki kitekeri a nyakad, Tökfej, világos ami sötét?
Hihetetlen boldogság önt el, ahogy felfogom a szavainak jelentését. Olyan boldoggá tesz még egy ilyen megjegyzésével is, hogy alig győzöm megállni, hogy ne zokogjak fel. Lassan odalépek hozzá, majd hálásan megölelem. Odabújok hozzá, mint egy hűséges kiskutya. Néha tényleg így érzem magam, de nem bánom. Én vagyok az ő kis ölebe, aki ha nem is tudja megvédeni, de zokszó nélkül követi bárhová. Ha kell, egyetlen szavára tűzbe ugornék, vízbe fojtanám magam… ha ettől boldog lenne, nem kérdeznék.
- Hová mész? – kapom fel a fejem, miután elhátrált tőlem.
- Kaját venni. Ha éhenhalsz, a te szüleid is üldözni fognak, és köszönöm, elég az enyém.
Megírtam a levelem, így rögtön a nyomába eredek a kész üzenettel.
- Megyek veled! És útközben ezt bedobom nekik.
Fintorog egyet, de megengedi, hogy vele tartsak. Hamar letudjuk a vásárlást és a levél bedobását. Mikor a házunkhoz érünk, kicsit elszontyolódok. Bár ne jöttek volna haza anyámék… most is ott lehetnénk bent. Romero biztonságban érezhetné magát, nekem pedig nem kellene aggódnom a holnap miatt…. kurva élet.
Mikor visszaérünk a szertárba, felbontjuk az elemózsiás szütyőt, és enni kezdünk. Nem vagyok ilyen ételekhez szokva, de nem panaszkodok. Csendben eszem az ételt, és csak akkor szakadok ki a gondolataimból, mikor Romero telefonja megcsörren. A hangnemből ítélve, anyámmal beszél. Ah, te jó ég… egy kínos párbeszéd után félve nézek az én hősömre. Fáradtnak tűnik… és megviseltebbnek, mint szokott. Miattam lenne ez?
- Anyám volt az? – sóhajtok fel. - Bocs. Mindig ilyen.
- Ja, látom köztetek a hasonlóságot.
- Héé!
Nem foglalkozik velem, csupán eldől, és a szemeit lehunyva pihenni készül. Csalódottan nézek végig rajta. Persze, nem várom, hogy megöleljen, vagy magához húzva hitegessen, mennyire szeret. Az nem is ő lenne. Tudom, haragszik rám, pedig tényleg csak jót akartam. Hogy ne kelljen félelemben élnie. Talán úgy fogta fel, mint egy személyes támadást… igaz, árulásnak tekinthető, hogy a háta mögött intézkedtem, de túlságosan féltem attól, ha a karom nyújtom neki, faképnél hagy.
***
Másnap reggel a karjaiban ébredek. Olyan megnyugtató, ahogy hallom a nyakamba szuszogni, ahogy érzem a mellkasát a hátamnak nyomódni. Hirtelen elkap a vágy, hogy uralkodjon rajtam… hogy magához szorítson, érezzen nélkülözhetetlennek. Annyira epekedek, sóvárgok utána, hogy kis híján belehalok.
Álmodozásomból a telefon rezgése riaszt fel. Gyorsan felveszem, nehogy Romero felébredjen. Anyám az, így nem is húzom sokáig a beszélgetést. A hangnemből is érezte, hogy komolyan gondolom a szökést, és tényleg Romero mellett akarok maradni.
Visszakucorodok a kedves karjai közé, majd lágyan cirógatni kezdem az arcát. Nem szeretném, ha úgy riadna fel, ezért egy édes ébresztővel akarom kínálni, de a dolog pontosan a visszájára fordul. Magára ránt, mikor felriad, és megpróbál hátrálni. Szorosan a kajaiba csimpaszkodva nyögök fel.
- Csss... Nyugi, csak én vagyok – csitítom.
Látom, hogy körbenéz, a táskáját keresi, amit kiloptam a feje alól.
- Csörgött, és felismertem anyám számát. Ha nem bánod, beszéltem vele. Azt hitte, hogy elraboltál. Nyugi, nem fognak a rendőrök utánunk jönni. Azt mondtam neki, hogy ha rendőröket látok, akkor én rabollak el téged és soha többet nem jelentkezünk.
Na, erre mintha elmosolyodna. Halványan is, de látom azt a kis kunkort a szája szélén. Ó, istenem, ez hihetetlen! Látom, mennyire feszült, ezért oldani próbálom a feszültséget… na meg… szeretném más vizekre terelni a témát. Önkéntelenül is felsejlik előttem, ahogyan férfiasan nyögdécsel felettem. Ah, ne már!!
Mosolyogva figyelem, ahogy bizalmatlanul a hasára fekszik, majd megfeszülve hagyja, hogy lassan masszírozni kezdjem. Lassacskán elernyed, én pedig a pólója alá hatolva folytatom a kényeztetést. Egyre szűkebbnek érzem a nadrágom, ami annak köszönhető, hogy a széles háta szinte ordítva hív engem. A bőre lúdbőrzik, ahogy a kezeim végigsiklanak rajta. Nem bírom ki, ráhajolok, és finoman a gerincére csókolok. Érzem, hogy megmerevedik, de nem hagyom abba a dolgot. Most már a fogaimat is belevonom a játékba. Finoman ízlelgetem, felfedezem a háta minden apró szegletét. Érzem, hogy nagyon mocorog alattam, ezért megengedem, hogy átforduljon. Már egyikünkön sincs felső, így azt hiszem, kellően a tudtára adtam, hogy mennyire kívánom őt. Magamban akarom érezni, mert ha nem… abba belehalok. Leveszem a nadrágom, és élvezem, ahogy éhes tekintettel végignéz rajtam. Hogy tovább fokozzam az izgalmát, benedvesítem az ujjaimat, és lassan magamba vezetem őket. Érzem, ahogy a férfiassága megduzzad, így nem is tökölök sokáig, magamba vezetem. Szenvedélyesen szeretkezünk, nem látom rajt, hogy bármi másra is gondolna rajtam kívül. Érzem, hogy borzasztóan élvezi az egészet, pláne, mikor magához von egy csókra. Nem bíorm tovább, a hasára élvezek. Egész nap csak erre a pillanatra vágytam, így lihegve élvezem, ahogy ő is belém lövelli a magját. Lassan odakucorodok hozzá, az izmaim remegnek, a combjaimon pedig valami meleg folyik végig. Mosolyogva hunyom le a szemeim levegő után kapkodva. Azt hiszem, ezt hívják boldogságnak. És megint részem van benne.
***
Egy fárasztó nap után végre a zuhany alatt állhatok, ám csakhamar Romero nyögésére leszek figyelmes. Valami baj lehet, mert nem szokott csak úgy ilyen hangot kiadni magából. Mikor kiérek, látom az arcán a fájdalmat, ám mielőtt megszólalhatnék, az asztalra mutat, majd elspurizik fürdeni. Remek… grimaszolva állok neki az egyik szendvicsnek, ám amilyen kétbalkezes vagyok, az egyik szalámi a vajas felével esik a pólómra. Egy hangos „kurva anyád” kíséretében, indulok lepucolni magamról a trutyit. Nem is én lennék… A folt szerencsére kijött a ruhámból, így megkönnyebbülten sétálok vissza a szobába, míg egy szék majdnem eltrafálja a fejem. Hajajaj, mi a franc folyik itt?? Aztán megpillantom a rémült Romerót. Mi a franc történt itt? Látom rajt, hogy vicsorba torzul az arca, és a vállát fogja.
- Minden rendben? Mit csináltál? Jól vagy? Hol fáj? Segítek!
A számra teszi a kezét, majd nagy levegőt véve megszólal.
- Fogd meg itt, meg itt a karom. És most rántasz rajta egyet magad felé, és máris ahogy érzed, hogy kiugrik, felfelé. Világos? Gyorsan csináld.
- Úristen... – rikoltom, de nem hagyja, hogy teketóriázzak, bátorításként megcsókol .
- Csináld, mert kurvára fáj, Tökfej.
- El lehet ezt rontani? – kérdem félve.
- Hát legfeljebb eltörni. De azt már magam is tudom gyógyítani.
Baromira megkönnyebbültem! Remegve markolom meg a kezét, majd hirtelen megrántom. A válla hatalmasat roppan, ő pedig felkiált. Az életem lepereg előttem, azon kapom magam, hogy hideg futkos a vállamon, én pedig bőgök, mint egy óvodás. Romero arca nem tükröz fájdalmat, ám nem tudok megnyugodni. Ez…. ez…. brutális volt!!
- Most meg miért bőgsz? – kérdi.
- Azt hittem, eltörtem... És annyira féltem... Olyat reccsent!
Mosolyog rajtam, de nem értem, miért… semmi vicces nincs a mostani helyzetünkben…
-A kezem egyben, és rendben fog jönni. Okés? Na, menj aludni, kislány.
- Ro.. Romero?
Nem figyel rám, csak felkap, majd az ágyamba fektet. Nem tetszik ez nekem, bár jó jel, ha fel bírt emelni. A karja tehát rendben van. Megcsináltam.
Nem bírok sokáig az ágyamban feküdni. Egyre csak a roppanás jár a fejemben, ezért muszáj hozzá bújnom, magamhoz ölelnem. Átsétálok halkan az ágyához, mire felnéz rám.
- Mi van, Tökfej? – sóhajtja.
- Hátszóvalénizé... Khm... Bebújhatok melléd? – kérdem félve.
Nyögve beletörődik a sorsába, majd maga mellé húz. Majdnem felnyögök, mikor a bőre az enyémhez simul, imádom! Gyorsan jó éjt kívánok neki, mire csak morran egyet. Jellemző… azonban ez cseppet sem baj, már megszoktam. Valahol legbelül azt érzem, szeret… vagy valami hasonló… és örül, hogy vele vagyok.
***
Már két hét telt el azóta, hogy elszöktem otthonról, és bevallom, bitang nehezen bírom a gyűrődést. Sokszor sírok, mikor Romero nem lát, mert minden nap erőmön felül teljesítek. Ez elég fárasztó. De nem mondhatom meg neki, mert tuti, hogy a hajamnál fogva cibál haza, és úgy eltűnik, hogy soha többé nem látom.
- Hé, Tökfej! – szól rám, mire összerezzenek.
Épp az állomáson ülünk, és várjuk a vonatot. Sokáig kellett nyüstölnöm, mire rá bírtam venni, hogy utazzunk el pihenni. Talán látta rajta, hogy nem teljesen okés minden. Fogytam, ráadásul sokkal sápadtabb vagyok a kelleténél. Nem szól, talán azt várja, hogy lelépjek, hogy itt hagyjam egyetlen szó nélkül. De ez nem fog megtörténni, mert borzasztóan szeretem. Ezalatt a pár hét alatt olyan lett ő nekem, mint egy pótolhatatlan lételem, amit ha megvonnak tőlem, meghalok.
- Igen? – sandítok rá.
- Remélem, most nem tervezel semmi extrát – pillant előre.
Azt hiszem, a fogyóban lévő pénzemre gondol. Hát… igen. Gondoltam, hogy nem lesz sokáig elég, de már csak erre az útra maradt elég, aztán… nem tudom, mi lesz. Azt hiszem, dolgoznom kell. De az iskolai végzettségem nélkül ez lehetetlen lesz. Talán felvesznek utcaseprőnek, vagy kukásnak. Ami a szüleimre nézve hatalmas szégyen lenne. De nem érdekel, ha ez az ára, hogy Romero mellettem maradjon, akkor belemegyek.
Csendben bámulom a földet, míg a vonat megérkezik, majd miután felszállunk sem szólok semmit. Egyszerűen nincs kedvem beszélni. Túl fáradt vagyok ehhez is. És ahogy észlelem, cseppet sem fizikai fáradtságról van szó. Ez ijesztő.
A célállomáshoz érve leszállunk a gőzösről, majd a belváros felé vesszük az irányt. Igazból az egész csak nekem kikapcsolódás, Romero végig idegesen nézelődik. Ez eléggé zavar, de nem teszem szóvá. Ha ettől biztonságban érzi magát, akkor tegye. Először városnézésre indulunk, amit nagyon élvezek. Egy pillanatra elfelejtem a sok gondot, a veszélyt, ami ránk leselkedik. Az idegenvezető bőszen mutogatja a műemlékeket, mérnöki csodákat, ám a figyelmemet nemsokára Romero köti le. Meredten bámul a távolba, azt hiszem, gondolkodik. Finoman a felkarja után nyúlok, mire összerezzen. Vádlón néz rám, mire szelíden odasimulok hozzá.
- Valami baj van?
- Nincs – feleli kurtán, majd elfordítja a tekintetét.
Mélyet sóhajtok, majd sarkon fordulok, és az egyik kávézó felé indulok. Nemsokára Romero és mellém lép, a szemöldökét felvonva néz rám.
- Hová mész??
- Igyunk valamit – mosolygok fel rá.
Morog valamit az orra alatt, de nem foglalkozok vele, inkább leülök a teraszon, és körülnézek. Hamarosan mellénk szegődik egy pincér, aki felveszi a rendelést. Csak két üdítőt kérünk, többre most nem futja. De nem bánom, nekem ennyi is elég, ha azt Romero társaságában fogyaszthatom el.
- Feszültnek tűnsz – nézek fel rá az ujjaimat birizgálva.
Ő rám pillant, majd elnéz a tömeg felé.
- Csak zavar ez a sok ember – von vállat.
Sejtettem.
- Mit szólnál, ha máshová mennénk? A vonat úgy is csak 3 óra múlva indul – nézek rá kedvesen.
Ő rám pillant, majd nyugodtan bólint. Azt hiszem, talán mégis velem akar lenni. Megkönnyítem a dolgunkat.
A pincér megérkezik, hozza is a kért üdítőket. Jóízűen iszom, hiszen imádom a narancslevet, főleg, ha 100%-os. Romero kedvtelenül kortyolja az italát, nem hibáztatom. Lassan a kezéért nyúlok, majd rámosolygok. Már ebből tudja, hogy minden rendben, azt hiszem, kicsit meg is nyugszik.
Nemsokára útnak indulunk. Egy kis park van a vonatállomás közelében, oda megyünk elvonulni az emberek elől. Egy padon ücsörgünk, én bámuljuk egymást. Nem tudom, neki mi jár a fejében, nekem az, hogy legszívesebben addig csókolnám, amíg meg nem fulladunk. Teljesen elkábít a haja, a szeme, a bőre. Még az apró sebeire is be tudok gerjedni, annyira férfiassá teszik. Ráadásul az a kisugárzás… meg a hangja…
- … figyelsz te rám egyáltalán? – morran rám.
Kábultan nézek fel rá, majd bárgyún elmosolyodok.
- Hhheee?
- Semmi… - morogja.
- Nnaaa, ne legyél ilyen! –vinnyogom.
Nem szól hozzám, csak összefonja a karjait a mellkasa előtt. Oké, én tudok hatni az emberekre. Mosolyogva forgatom meg a szemeim, majd mire összerezzen, a kezem már a nadrágjába is kúszott. Dühösen villantja rám a szemeit, ám én nemes egyszerűséggel megcsókolom. Morogva az arcomba szusszan, ám a markom ütemes nyomására hamar megszűnik az ellenszenve. Elvigyorodok, és úgy ízlelgetem a nyelvét, miközben érzem, hogy jócskán megnő a férfiassága. A gyomrom összerándul, ahogy fel-le simítok végig rajta, nagyon élvezem, hogy a markomban tarthatom… Romerot. A számba nyögdécselve csókol, érzem rajta, hogy ő is akarja. Szerencsére nem lát minket senki, ilyenkor még az utcán is alig van valaki a környéken.
Lassan kihúzom a férfiasságát a nadrágjából, így mikor elélvez, azt pont a markomba, na meg az előre bekészített zsebkendőbe teszi. Mosolyogva figyelem, ahogy résnyire nyitott ajkakkal kapkod levegőért, majd huncut mosollyal csomagolom vissza az alsójába, és dőlök hátra.
- Na? Érdemes velem rosszban lenni? – vigyorgok rá.
Lassan lepillant rám, de a nézéséből árad, hogy legszívesebben pofán verne. Ajaj, lehet, nem itt kellett volna kibékítenem.
- Jobban örültél volna a vonaton? – harapok az ajkamra, mert megint elvigyorodni készülök.
Dühösen fújtat egyet, majd felpattan, és a nadrágját igazgatva a vonatállomás felé veszi az irányt.
- A hallgatás beleegyezés! – szólok utána.
A fejemet rázva pattanok fel, majd utána eredek. Még a jegyeket is meg kell vennem. El is megyek az állomás déli részére, ahol a jegyeket lehet megvásárolni. Pár kisebb bolt is van ott… kajálda, ékszeres. Ékszeres! Nagyokat pislogva lépek oda a kirakathoz, mikor a hatalmas akció tábla alatt kiszúrni készül a szememet egy gyönyörű nyaklánc. R és M összefonódva. Ugye ez csak valami vicc?? Majdnem felnevetek örömömben. Persze, gondolom Real Madrid vaaagy egyéb másra vonatkozik a medál, de nem érdekel.
Sietve megyek jegyet venni, majd szinte berontok az ékszereshez, és azonnal lecsapok a láncra Az utolsó petákom is rámegy a dologra, de nem érdekel. Megveszem a drágát, majd kitrappolok az üzletből. Romero szúrós szemekkel néz rám, mikor odafutok hozzá.
- Végre, mindjárt indul a vonat! – mutat a szerelvényre.
Felugrunk rá, majd letelepszünk egy üresebb sarokba. A szám fülig ér, egyszerűen levakarhatatlan a mosolyom.
- Min vigyorogsz? – néz végig rajtam.
- Vettem Neked valamit – mosolygok rá.
- Vettél? Mit? – hunyorog.
Mosolyogva előhalászom a kis dobozkát, majd odanyújtom neki.
- Nyugi, nem jegygyűrű – kuncogok.
Gyanakodva felnyitja a dobozt, majd értetlenül néz rám.
- Tudoood… Romero… Mikeladze – mutatok rá majd magamra.
- Értem, de…
- Jaj, ne bénáskodj már! – rázom meg a fejem.
Kiveszem a nyakláncot a dobozból, majd a nyakába akasztom. Élvezem, hogy hirtelen közel kerülök hozzá, magamon érzem a leheletét is.
- Kész is – bólintok.
- Köszönöm… - motyogja az orra alatt.
A fejemet rázom, majd a helyemre ülök, mivel elindul a vonat. Kedvtelenül nézek ki az ablakon, semmi kedvem visszamenni. Lassan érzem, hogy meleg ujjak csúsznak a kézfejemre. Meglepetten pillantok a kezemre, majd az azt fogó másik kéz tulajdonosára. Romero nem néz rám, direkt a másik irányba fordul. Nem kommentálom a dolgot, csak megeresztek egy boldog mosolyt. Kezd megtörni a jég.
***
Újabb fárasztó, idegőrlő héten vagyunk túl. A kanapén fekszem, várom, hogy Romero végre visszaérjen. Egy kis garzont bérlünk, itt húzzuk meg magunkat. Egész otthonos, főzök, mosok, takarítok. Romero általában pénzt keres, szóval olyanok vagyunk, mint egy férj és feleség. Húh, még kimondani is durva!
Mivel végeztem minden házimunkával, a kanapén fekve várom őt. Már kezdek nagyon éhes lenni, ezért nyűgösebb vagyok a kelleténél. Egy óra, két óra, három óra is eltelik, semmi. Már jócskán besötétedett, de nem jön. Tuti elfelejtette, hogy kértem tőle kaját. Vaah, mindegy. Szerencsére van dugipénz, kiveszek belőle egy marék aprót, és a cipőimet felvéve elsietek a boltba. Veszek egy babkonzervet, mert az a múltkor is nagyon ízlett, meg pár szikkadt kiflit, amik ott árválkodnak még a kosárban. Kifizetem a vacsimat, aztán elindulok hazafelé. Kicsit félek, remélem Romeronak nem esett baja. Nem tudom, mit csinálnék, ha rábukkannék a véres testére, vagy valami… Ahj, erre nem is gondolok! Biztosan elfelejtette a kérésem. Tuti….
- Hé, kiscsillag?!
Hú, valahonnan a hátam mögül szólnak. Nem irigylem, aki után kiabál az ipse, valami suttyó lehet a hangja alapján. Nyugisan sétálok tovább, aztán hirtelen elém lép egy férfi. Fekete, kapucnis pulcsit visel, bő farmert hord alul. Megtorpanok, majd óvatosan kikerülném, mikor elkapja a vállam, és a falhoz taszít.
- Na, mi az, kiscsillag? – hörgi a képembe.
Mivel majd egy fejjel magasabb nálam, ezért félve nézek fel rá. Látom, nem sok ép foga van már, a haja is ritkul… és ha akarna, sem nézne ki úgy, mint Romero. A hatalmas étvágyamról el is felejtkezek, mivel rohadtul elkezdek félni. A tag kikapja a kezemből a zacskót, és belepillant. Dühösen kapnék utána, de a falnak lök, és ott is tart.
- Konzerv meg kifli? Nem kérek most ilyesmit – vigyorog rám, majd a karomnál fogva az egyik mellékutca felé kezd húzni.
Segítségért kiáltok, ám senki sincs a környéken, ráadásul úgy pofán vág, hogy elzsibbad az egész arcom. Az arcomhoz kapom a kezem, mire eldobja a szatyrom, és két kézzel esik nekem. Rugdalózva védekezek, egyszer jól tökön is találom, de cserébe megint lekever egyet. A földre esek, és a csengő fülemre tapasztom a kezem. Nagyon szédülök, így mire felállok, megint magamon érzem a mocskos ujjait. Aztán valami mást is. Valami hideg, fémes dolgot.
- Add ide a lóvéd, vagy elvágom a torkod! – morogja.
Ijedten nézek hátra rá, valóban egy kést szorít a nyakamhoz. Nagyot nyelek, majd nyikkanva lehunyom a szemeim.
- A… a bal zsebem – nyöszörgöm.
Vigyorogva beletúr az említett helyre, és kiveszi a bolti visszajárót.
- Ennyi? Na, ne hülyíts! – ránt egyet rajtam a hajamnál fogva.
- Ha lenne még, odaadnám! – felelem kétségbeesetten.
Fintorogva teszi zsebre az aprót, majd végignéz rajtam.
- Nem gond, majd máshogy törlesztesz – liheg a nyakamra.
Ijedten próbálok kiszabadulni a szorításából, de megint a nyakamhoz emeli a pengét. Alig kapok levegőt, a tagjaim remegnek. El akarok futni, de félek, hogy belém vágja azt a rohadt kést, és itt vérzek el. Egyedül…
- Térdelj le! – utasít.
Nem engedelmeskedek, megfeszítem magam, hátha sikerül eltolnom a kezét. Ekkor végighúzza a pengét a nyakamon, és felsérti a bőrömet. Érzem, ahogy a vér lassan szivárogni kezd a sebből. Ettől nagyon megijedek, könnyek szöknek a szemembe.
- Csináld! – ordít rám.
Sírva térdelek le, a jobbommal a nyakamhoz kapok, mert nagyon csíp.
- Most pedig szeress! – vigyorog rám.
Felnézek rá, majd lejjebb vándorol a tekintetem, ekkor szembe találkozok egy méretes fallosszal. Elfog a rémület, hiszen… hiszen…
- Csináld, vagy megnyúzlak! - dörren rám, majd a hajamnál fogva megrángat.
Elkerülhetetlen síróroham tör rám, ami csak ront a helyzetemen. Menekülni akarnék, de hatalmas ütéseket kapok. Ráadásul az a penge… Remegő ajkakkal fogom meg a férfiasságát, majd vezetem a számba. Alig kapok levegőt, a félelem szorongatja a torkomat. Meg fogok halni. Ebben biztos vagyok…
Érzem, ahogy a hajamba markol, és előrehúzza a fejem. A farka hirtelen a torkomba csúszik, menthetetlenül hánynom kell. Ő csak kacarászva élvezi, ahogy fulladozok. A sírás, a félelem nem segít semmit, hörögve próbálok elhúzódni a férfitől. Egy váratlan pillanatban elenged, én pedig teljes lendülettel csapódok hátra. Köhögve kapkodok levegő után, ám ez a nyomorult nem hagy békét nekem. A hasamra fordít, majd letépi rólam a nadrágot. Elképesztő ijedtség lesz úrrá rajtam.
- Hagyjon békén!! – üvöltöm, és megpróbálok előre kúszni.
Hasztalan az ellenállás, mikor éles fájdalom nyilall az alfelembe, megbénulok. Kikerekedett szemekkel markolom meg az előttem domborodó földkupacot. Csak arra a brutális fájdalomra tudok összpontosítani, ami alul kínoz. A könnyeim szakadatlanul záporoznak, már erőm sincs menekülni. Meg fogok halni…
Aztán valahogy mégis elkerül a halál. Mintha a szatyromat hallanám zörögni, aztán egy hangos puffanás, és a férfi a földre zuhan. Reszketve pillantok hátra, mikor megpillantom Romerot. A babkonzervvel üti a férfi fejér, és… valami elképzelhetetlen dühöt látok az arcán. Még sosem láttam ilyennek. Úgy vicsorog, mint egy felbőszült farkas. Az izmai megfeszülnek, ahogy lecsap.
A támadóm nyögve rúgja hasba Romerot, majd a nadrágját felhúzva elszelel. Az én drágám utána iramodva, de hirtelen megtorpan, majd felém fordul. Remegve nézek fel rá, még mindig folynak a könnyeim. Látom rajt, hogy ő is alig áll a lábán, aztán elindul felém. Mikor elém ér, leroskad, és csak bámul rám. Azt hiszem… azt hiszem, dühös rám.
- Rom… Romeroh – rebegem.
Nem szól semmit, csak mélyen a szemeimbe néz. Dühöt látok, mérhetetlen dühöt.
- Bocsáss meg! – sírok fel. – Nem akartam!
Remegve törlöm meg a szemeimet, majd a számat. Még mindig érzem azt az ízt…
- Mike – súgja szinte.
Felpillantanék, de nem tudok, mert Romero szorosan magához ölel. Nem akarok hinni a szememnek. Az arcát a nyakamba fúrva szorítja ki kettőnk között a levegőt. Remegő ajkakkal ejtem a fejem a vállára, majd erőtlenül átölelem. Érzem, ahogy a medálja a mellkasomnak nyomódik… tehát hordja. Istenem, Romero!
- Én… - nyögöm.
Csendre int, majd lassan felemel a földről. Felsikkantok, mert az alfelembe nyilalló fájdalom túl hirtelen borít el. Nyöszörögve kapaszkodok a vállaiba, és hagyom, hogy hazavigyen. Nem tudom, merre megyünk, ahogy azt sem, mennyi idő alatt érek oda, túl rémült vagyok ahhoz, hogy normálisan gondolkodni tudjak. Vajon kiheverem valaha?
|
| Laurent | 2012. 03. 16. 13:21:50 | #19874 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Tökfejnek~ Lukának
Svéd asztal, remek, legalább nem kell lenyomni a torkomon a trutyit amit kotyvasztanak, mérgezzem magam amivel akarom... Kiszemelem egyből a száraz szalámikat, ránézésre látom, ott a kedvencem. Némi paprika hozzá, egy kis tea a tetejére, valami egész finom illata van, és amúgy is teabolond vagyok, legalábbis reggel a kávénál jobban preferálom a teát... Mire Tökfej mellémér, addigra én már a reggelim felénél tartok, sózom a paprikám, és a szalámidús kenyerem kapom be majdnem egyben, míg ez a maki itt mellettem lassan nyammog a szivárványtól is szinesebb reggelijén.
-Soká tartott – sóhajtok, mikor végre befejezi
-Túl szigorú vagy hozzám. Pihenni jöttünk.
Mosolyog, megint ez a kedves mosoly... Felállok, és visszafelé indulok, és megnyugtató, hogy csoszogó léptei követnek. Nem akarózik még fél órát várni rá... Hátamban érzem tekintetét, és valamiért úgy érzem, kicsit rideg dolog így előtte sétálni. Azok után, minden után, csak így menni előtte, nem hiszem hogy így kell, szerintem inkább meg kéne ölelni, vagy kézen fogni. Ki tudja, nem értek én ezekhez, így hibát elkerülendő nem is kísérletezem. Hátrapillantok, és a vigyorgó feje, szinte kiszúrja a szemem...
-Mi történt veled? Elszívtad az egyik cigimet? -közeledtemre rámpillant, és kábult mosolya kiszélesedik.
- Miből gondolod?
- Nem érdekes.
-De engem érdekel.
Súgja, és nekem a tarkómon a kis pihék felállnak a hangjától... Mikor lesz a következő rossz? Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ezért biztos hogy valami baj történni fog! Közeledik hozzám, lassan és úgy látszik tapasztaltan, kezei már a mellkasomon siklanak fel, én meg nem hallgatok az eszemre. Megcsókolom, és a ficánkoló nyelvéből ítélve pont erre vágyott ébredés óta. Ajkait harapdálom, melyek enyéimmel ellentétben puhák, és húsosak, szinte megint éhesnek érzem magam. Ujjai a tarkómon, egy elég érzékeny ponton, így kiráz a hideg, de forró tenyere enyhíteni látszik a libabőrön.
-Elég már.
Elhajolok, beletörve az idilli hangulatba, de inkább én, mint más, nem? Úgy marad, ahogy hagytam, csücsörítve, lehunyt szemmel, pírral arcán... majd felnyitja égkék ablakait, és végignéz rajtam elgedett villanással tekintetében, hogy aztán a táskájához lépjen.
-Mit csinálsz?
-Pakolok.
-Miért?
-Csak két napról volt szó.
Mosolyogva pillant rám, én meg vállat vonok és a táskámhoz lépek, mégis... Ez az álom túlvalósághű volt ahhoz, hogy fel akarjak kelni belőle. Behajigálom azt a pár cuccom, és megint sóhajtva pillantok Mikera, aki még a táskájával szöszöl. Amikor már a cipzárt húzza össze, dobbantok, hogy hátha varázsütésre átlépjük ezt a pillanatot, de még akkor is csigalassan telnek a percek. Morcosan vonszolja ki a tonnányi táskáját a szobából, de nem bírom nézni ezt a küszködést, így felkapom én és kiviszem neki a szobából.
-Kössz.
Motyogja az orra alatt, majd elsiet fizetni. Csendes hangulatban hagyjuk el a szállót, és én még egy lopott pillantást vetek hátra. Ennyi volt a nyugalom. Visszaérünk a városba, és megint minden összeomlik. Miért??? Viszem a táskáját a kérdés kimondása helyett.
-Segítsek, Tuskó? -szemtelenül néz hátra.
-Isten őrizz.
Irónia süt a hangomból, azért nem táskacipelőnek jöttem... Kíváncsi lennék arra, hogy vajon mit tart ebben hogy ez ilyen nehéz... Kinevet, és előttem tovariszál. Megy, jegyket vesz, majd leül a táskájára várni a vonatot, én meg végre rágyújtok.
-Mi az?
-Semmi.
Nem firtatom, csak megint előjönne valami olyannal, ami nem az én kenyerem, így a vonat beálltakor, felszállunk, és végre hátradőlve pillantok ki az ablakon, hogy nézzem, hogyan nyeli el a beton a zöldet, és az aggodalom a nyugalmat.
A házhoz közeledve érzem, hogy már a légkör kicsit más, mint eddig. Mintha lépésenként párologna el a szerencsém, ami nincs, tehát ez lehetetlen... asszem.
-Lehet, hogy edzenem kéne. -szusszan Tökfej a mázsa alatt
-Lehet?- Vágok neki vissza, és bezsebelve egy fintort bekanyarodunk az utcába.
-Remélem, megéheztél. -mosolyog, mintha minden rendben lenne.
-Még szép. -bólintok, rég volt már a reggeli.- De én főzök. A múltkori rántottád borzalmas lett.
-Mmmiihhh???
Meregeti a drágaköveit rám, én meg elfojtok egy vigyort... Nem szokásom ilyet tenni, és bár igaz, hogy a rántottának zűptojás íze volt, az arcán lévő elszörnyedés vicces. Erre megáll, és mosolyog rám, azzal a fura, meghülyült fejjel, amitől kedvem támad kinyomni a szemét, mivelhogy engem néz ezzel az idétlen fejjel...
-Nem akarunk bemenni?
-De, de, máris.
Kilincshez nyúl, de az nyitva, és kitárulva a látványtól a gyomrom összeugrik. Ó, de tudtam hogy ennek nem lesz jó vége! Egy tüzes, harcedzett sárkány, és egy férfi, aki bár csendesen néz rám, mégis a szemében nagyon sokat látok, olyat is, aminek egyáltalán nem örülök. Tudom, hogy tudja. Hátrálnék, de egy jéghideg kéz markol a karomra, és Mike rémült fejét látva azt hiszem nem számíthatok túl sok jóra.
-Hol voltál? -túl nagy hangerő, de úgy tűnik most a Tökfej jobban fél mint én.
-Ki ez? -mintha véres kard lennék, úgy néz rám, a kérdezett meg remegni kezd.- Szégyen, hogy az üres házra kell hazajönnünk. És mi ez a magánnyomozósdi??
-Turkáltál a fiókomban?
A papírok láttán Mike megmerevedik s magából kikelve, még soha nem hallott hangon kiált vissza, én pedig érzem, hogy igazam volt, mert itt most sorsdöntő pillanat jön. Magánnyomozás? Szemeim összeszűkülnek, és bár az eszem azt súgja, rohangjak, a szívem kíváncsi, és hűtlen hozzám, mert nem akarja a lábam mozgásra bírni. Mit tettél, Mike, hogy nem mondtad el nekem?
-Még szép, honnan tudtam volna, hová lettél?! Fel sem hívtál egy egész hete! Ki az a Rómeó Rossi?!
A kék szemekről a hárpiává vált asszonyra pillantok, és válaszolnék a kérdésre, hogyha valami baja van velem, azt ide mondja a szemem közé, mert ahhoz ennek a Tökfejűnek semmi köze, de az emlíett felém fordul, és leint.
-Ne!
Nem értem, mit csinált? Miért kutatott utánam? Mit akart megtudni, amit én nem mondtam el? Miért remegnek előttem a kék íriszek olyan kétségbeesetten, mintha csak én tudnék segíteni rajta, mint egy utcára dobott kiskutyának?!
-Fejezd ezt be... kérlek.- hiába, tudom, hogy itt már minden veszve van.
-Ő lenne az? -fogai kivillannak, s azt hiszem szembe kerülök az igazi védelmező tigrissel.- A gyerekverő apjával?
Hát erről van szó. A táskám egy laza mozdulattal kapom fel a vállamra, kiszakítva magam Mike szorításából, és elhagyom a házat. Mike hangját hallom magam mögött, de nem vagyok képes arra, hogy megálljak. Tudtam, tudtam! Bazdmeg! Fújtatva, kapucnim felhúzva robogok a suli felé, nem figyelve a jelzőlámpákra, emberekre, autókra... A suliba megyek, szar se keres engem arrafelé, délután is van, már alig vannak ott, így a szertárba robogok, teli erővel vágva a táskám a falnak. Hosszú percekig tombolok, legszivesebben ordítanék vagy nem is tudom. Kérdéseim vannak, amiket fel akarok tenni Mikenak, meghallgatni a magyarázatát, megnyugodni és elfelejteni az egészet. Eddig olyan érzés volt az egész, mintha adtak volna egy kivert kutyának egy zugot a házban és egy tálkát, megetették, ellátták sebeit, megmelengették, megtanították, mi az a szeretet, és amikorra már hozzászoknék, mikorra már a hívó szóra én is mozdulnék... Lesújt a kéz. Igen, ezért nem akartam senkivel sem szóba állni. Összeszorítom a szám, és elnyomom a csikket, majd fújtatva folytatom a tombolást. Nyomozott utánam, hogy ki is lehetek? Annyira ijedtnek tűnt...
Megrázom a fejem, most nincs idő sajnálatra. Csak azt akarom, hogy megmagyarázza. Igen. Majd legközelebb megkérdezem tőle és minden rendbe jön. Igen...
Kitárul az ajtó, én meg rémülten hajítom oda a kezem ügyében lévő labdát. Hangos puffanás után jövök rá, hogy Mike az, így a félelmem mintha elfújnák, csak azért hogy a dühöm költözzön helyére. Vitorlázok felé, de hiába hátrál, utólérve hajítom könnyedén a falhoz. Belül sajog valami, hogy megint itt vagyunk, hogy nem tudunk egymásban bízni...
-Magánnyomozó?! -nyögöm, de ő csak tátog. - Kérdeztelek!
-Az...- gyűlnek a szemébe a kibaszott könnyek. - apád miatt csináltam. Hogy ne kelljen tőle rettegned többé.
Úgy érzem, hogy vagy a fejem fog felrobbanni, vagy az ő agyvelejét fogom a pacaltpörköltbe trancsírozni, ha lesz étvágyam. A gyomrom azonban jelen pillanatban egy darab görcs, főleg ahogy az arcára pillantok, és szembe találom magam azokkal a nyusziszemekkel, amik olyan ártatlanul néznek rám... A falba ütök, és fújva egy nagyot sarkonfordulok, mielőtt még a ropi csontjain élném ki a dühömet. Kezem haloványan vérzik ahogy a faltól felhorzsolódott a bőr, csíp is, nem mondom, de legalább az érzés visszatart attól, hogy kezdjek megőrülni. És az se segít sokat, hogy ahányszor rápillantok körözésem közben, még mindig olyan ijedt fejet vág.
-Mi a faszért nem szóltál róla? Jó neked hogy a hátam mögött ügyködsz? -túrok a hajamba nyúzottan.
-Én... nem...
Nyikkan meg, hangja remeg, ahogy ő maga is, szinte úgy lapít a falnál mint szar a fűben. Kezemmel végiggyúrom a képem és a hajamba túrok, majd megszokott mozdulattal tincset fésülök a lila színű szemembe.
-Most mi a szart csináljak veled?
Most már válaszolni se mutat hajlandóságot, sápadt mint a fal mellette, ami kissé behorpadt az ütésemtől. Biztos hogy tud róla, hogy nyomoztak utána. És el fog jönni, csak idő kérdése. Igen, követni fog, ebben szinte biztos vagyok, olyan, mint egy levakarhatatlan pióca, és bárhol megtalál, hiszen a verés lehetősége vonzza, vagy a létezésem puszta ténye, nem tudom... meggörnyedve állok meg, arcom a kezeimbe temetve, őrülten száguldó gondolatokkal, amiktől szinte szédülök már. Tudtam, hogy a pihenésnek lesz ára, de ekkora? Ajkaimat harapdálom belülről, mígy a vér sós ízére fel nem ébredek, és máshol nem kezdem rágni. Mi legyen a következő lépés? Mikera pillantok tűnődve, úgy tűnik már nem fél annyira hogy begyúrom őt valami labdába és halálra rúgom... most már csak félve néz rám, mintha egy állat lennék. Felhördülve rúgok az első elém kerülő dologba elfordulva tőle. Ha haza küldöm, akkor ott fogja keresni. Lám a szülők még ha féltik is, magára hagyják csak úgy őt, akár mikor. Lehet nem lesz neki legközelebb... De ha elmegyek a közeléből... akkor meg követ. Mint egy rossz pincsi. Türelmetlenül gyújtok rá, és folytatom a körbe járkálást. Lehet már most is tudja, hol lehetünk. Megállásra kényszerítem magam, kifújom a füstöt, és körözök párat a fejemmel mozgásként. Határozottan fordulok hátra. Eltaposva a csikket.
-Te most hazamész, … -felkapja a fejét, és elvörösödve kiált rám.
-Én ugyan nem megyek vissza oda! Anyám még a telefonom is elvette, így nem tudnak elérni. Nem fognak rámtalálni. Ha itthagysz, akkor utánad megyek. Híd alatt alszok vagy váróteremben. -könyörgővé válik tekintete- Kérlek, legalább egy kicsit maradjak veled! Nem fogok nyávogni, ígérem!
Megint a hajamba túrok idegesen, és bár felhördülök az ötletre, hogy velem jöjjön, megdöbbenve jövök rá, hogy az esélyeinket latolgatom. Megszívom a fogam, és közelebb lépek hozzá. A harcias Mike el is tűnik, megint azokkal a nyúlszemekkel néz rám, hogy szine összenyomni támad kedvem...
-Idefigyelj. Írsz egy levelet, hogy jól vagy meg minden, meg a telefonszámom megadod. A szám le van védve, nem lehet lenyomozni a hollétét. Ha azt mondom fuss, te fogod magad, és formás lábaid a nyakadba kapod. Ha nem, akkor én leszek az aki kitekeri a nyakad, Tökfej, világos ami sötét?
Megkönnyebbülve bólogat hevesen, majd egy sóhajjal megkönnyebbülni látszik, és egy lépést közelít felém. Reménykedve nézi a cseppet sem boldog képemet, majd lassan hozzámbújik, karjaival megölelve, és összekucorodva hajtja fejét a vállgödrömbe. Hagyom, hogy megnyugodjon, mert egyikünk legalább hadd legyen az. Én vele ellentétben pattanásig feszült vagyok, vállaim felhúzva, izmaim mint az összeszorított rúgó, vagy a felajzott íj... Mégis megborzongok amikor tenyerével végigsimít a hátamon, és megnyugtatóan puszit nyom a nyakamra. Sóhajtok, és a fejére rakom a kezem, hogy beleborzoljak a hajába, erre felnéz rám, szinte sóvárogva, de én csak elhátrálok tőle, nem törődve a szomorú, kivert kiskutya tekintetével. Ennyire jóba még nem vagyunk, Tökfej, ne számíts tőlem nagy összeborulásra, vagy ilyenekre. Haragszom rád, amiért a hátam mögött ügyködtél. Az a pasas akkor... Ő volt a nyomozó, ugye? Annak ellenére, hogy gyűlölm az ilyet, mégis kíváncsi lennék, mi áll a papírokban. A táskámból papírt veszek elő, és a kezébe nyomom, majd elmegyek pár matracot összetolni, hogy legyen hol aludnunk. Persze az övét messzebb tolom, de mivel tudom, hogy úgyis át fogja hozzám magát nyafogni, az enyém alattomosan kibővítem duplanagyságúra. Aztán dühösen szétszedem az egészet, és fogom a táskám.
-Hová mész? -Csipogja nekem a szekrényről, ahol a levelén ügyködik.
-Kaját venni. Ha éhenhalsz, a te szüleid is üldözni fognak, és köszönöm, elég az enyém.
Fenékriszálva szalad utánam, a levelet lobogtatva, fogva a saját táskáját.
-Megyek veled! És útközben ezt bedobom nekik.
Lenyelek pár nem túl szép kifejezést és szót, lehunyom a szemem is, elszámolok háromig, majd bólintok, és sarkon fordulva indulok is el. Egész úton mellettem teper, úgy érzem magam, mint egy nővérke, aki a diliházból szaladt betegre vigyáz. Ha nem szólok rá, még az úton is áttáncikál, mit bánja ő hogy autók járnak azon. Elintézzük a bevásárlást, és ezúttal bemutatom neki, hogy az ilyen dolgokban ki a menő, mivel minden gyorsan-nyersen fogyasztható márkát ismerek, így céltudatosan vásárlok. Visszafelé a levelet is letudjuk, a biztonság kedvéért vele megyek, és megnézem, hogy dobja be a levelet.
A szertárba visszaérve leülök a matracra, és amikor mellémülne, csak az ő matraca felé mutatok egy zacskóval meg egy konzervvel. Nagyon beszédes egy társaság, remélem, jól meglesz velük. Addig a táskámból térképet veszek ki. Megviselt darab, sok jellel ellátva, de ettől még kiigazodok rajta. Nyammogva tanulmányozom, majd az uzsonnám végeztével rágyújtok, és elnyúlok az ,,ágyon”. Megcsörren a telefonom, és összerezzenek, de amikor a hamu ettől rámhullik, csak mérgelődve veszem fel a marokkütyüt.
-Ig...
-Hol van a fiam? Mike? Te vagy az? Gyere haza azonnal! -eltartom a fülemtől a kagylót lebiggyesztett szájjal.
-Nem. Itt a bűnözője... -gúnyolódok a kagylóba. -Nem akar magukkal beszélni, szintén maguknak köszönhetően. A legtöbb amit tehetnek, hogy nem hívogatnak csak vészhelyzet esetén. Higgye el nekem, egy csörgő telefon veszélyes tud lenni rosszkor rossz helyen.
-Fenyegetsz, vakarcs? Azonnal mondd meg hol vagytok!
-Persze. Még egy hívás, és a telefonom kikapcsolásra kerül, vagy a száma letiltásra. Adiou!
Kinyomom, majd elrejtem a táskám mélyére a szart. Azt hiszem ez a makacsság öröklődik. Nem fogja ennyiben hagyni, tudom én. Most fogja megpróbálni lenyomoztatni. Az kábé még négy óra.
-Anyám volt az? -szólal meg Mike, aki a matracon ülve öleli a saját térdét.- Bocs. Mindig ilyen.
-Ja, látom köztetek a hasonlóságot. -húzom el a szám, majd elnyúlok.
-Héé!
Nem válaszolok, így csend telepszik a kis teremre, lehunyom a szemem és pihenni próbálok, mert régi törvény, ki tudja mikor fogsz legközelebb. És ahogy gondoltam, nem sokára már süpped is a matracom túloldalt, de meglepő módon nem nyomulnak hozzám, ahogy vártam, csak a másik oldalon mocorog még egy ideig, majd abbahagyja. Ásítok egy aprót, majd oldalamra fordulok, és a táskát a fejem alá tolva elszundítok.
Arra kelek, hogy enyhén remeg a matracom. Összevont szemöldökkel nézek fel, hát Mike remeg ott összekucorodva, valószínűleg fázik a tökkelütött... még az kell nekem, hogy megfázzon. Sóhajtva húzom magamhoz, átgörgetem a másik oldalára, és a hátához simulva ölelem magamhoz, melegítve így őt. Álmában a keze az enyémre simul, majd elcsitul a vacogás, tehát jól érzi magát. Lehunyom hát vissza a szemem, és én is tovább alszok.
~*~*~
Finom cirógatásra kelek fel, s arra az érzésre, hogy valaki néz. Kipattannak a szemeim, és ugornék el, ahogy látom, hogy valaki itt van, de kezeink össze vannak gubancolódva, így ahogy hátrálok, rántom magammal.
-Csss... Nyugi, csak én vagyok.
Még akkor is megismerem ezt a hangot, ha suttog. Bosszúsan szusszanva fekszek vissza, elnyomok egy ásítást, és körbenézek. Sötét van, tehát éjjel lehet, de hogy a táska a fejem alól ki lett véve... Mikor? Felszalad a szemöldököm, és Mike vállat vonva magyarázkodik.
-Csörgött, és felismetem anyám számát. Ha nem bánod, beszéltem vele. Azt hitte, hogy elraboltál.-Vigyorog, de nekem cseppet sem vicces ennyire a helyzet.- Nyugi, nem fognak a rendőrök utánunk jönni. -bűnbánóvá válik a tekintete- Azt mondtam neki, hogy ha rendőröket látok, akkor én rabollak el téged és soha többet nem jelentkezünk.
Felszalad a szemöldököm, és szusszanva fordulok el, mielőtt még a felfel kunkorodó szám elárulna. Ezt nem gondoltam volna. Hogy ő raboljon el engem... bár amilyen agyafúrt egy jószág, még ki is nézem belőle hogy sikerül neki.Ásítva nyújtózom, hogy fájós hátam kicsit megmozgassam, és ahogy itt-ott roppan egyet, elégedetten szusszantok. Egy kéz siklik a vállamra, mire megmerevedek, mert ennél a kis ördögnél az ember sose tudja, mire számítson. De legalább már nem csak úgy a semmiből fogdos, meg nyúlkál. Haladás, nem? Finoman húz engem, én meg vonakodva követem, majd hasra nyom, én meg kicsit feszülten, bizalmatlanul fekszek ugrásra készen, mert halvány lila, de még kék gőzöm sincs arról, hogy mire feni a fogát. Amikor a fenekemre ül, fel akarnék pattanni, hogy ugyan már mire készül, de határozottan nyom vissza, és előbb finoman, majd egyre lendületesebben gyúrni kezdi a vállam és a hátam.
Ez masszíroz! Engem! Meglepetten sóhajtok fel ahogy egy igen fájó részhez ér és gyönyörűen a közepébe tenyerel, így a görcsöt szétlapítva, ellazítva. Mintha megnőnének a keze alatt az izmaim! Komolyan! Ahogy a fájó nyakam birizgálja vékony ujjaival, elégedetten felmorranok. Ezt nevezem! A csípőmig le, és nem is hittem volna, hogy ilyen jól eshet valami. Kezei bekúsznak a pólóm alá, és bár először összerezzenek, megmerevedve várva, hogy mit csinál, de csak folytatja azt, amit eddig csinált, csak most már ugye anélkül, hogy az összegyűrődő felsőm bezavarna. Amíg tud, feltűri az anyagot, és úgy masszíroz, így újra ellazulnak valamelyest az izmaim, ahogy bizalmat szavazok neki, és az élvezetre voksolok. Persze ő ezt kineszeli, vagy csak abból jön rá, hogy úgy szétfolytam elégedetten a matracon, mint egy elolvadt fagyigombóc, de leügyeskedi rólam a felsőt is, és nem törődök azzal, hogy mit szól a hátamhoz. Itt-ott igaz megsajdul, ahogy erősebben rányom, de nem panaszkodhatok.
Lassulnak a mozdulatai, majd simogatássá válnak, ezzel megborzongatva, de amikor lassan rámhajol, és forró bőre elárulja, hogy rajta sincs felső, kiráz a hideg. Fordulnék meg, de nem engedi, basaként trónol rajtam, és kényeztet. De már nem csak a kezét érzem, hanem a száját is, nyelvét, orrát, fogait. Kezeim meg-meg rándulnak, ahogy tenni akarnak ellene vagy mellette, végül már mindeggyé válik, mert Tökfej mindig ráhibázik az érzékenyebb pontokra. Megérzem merevedését a hátamnak nyomulni a nadrágján át, s addig ficergek, amíg meg nem engedi, hogy megforduljak. Szaporán süllyedő s emelkedő mellkassal nézek rá, értetlenül, kérdésekkel tele. Megnyugtató mosollyal hajol le rám, orrával az enyémre piszézve, és lassan ajkaimra simulva, mintha a tegnapi visszautásítástól félne. Csókját pár hosszú pillanat után viszonzom csak, mire megremeg, és szenvedélyesebben csókol meg. Egy kezem felemelem, végigsimítok a hátán, és belemosolygok a csókba, ahogy bedomborít a kezem alá, mint egy jólnevelt cica. Nem mozdulok egyébként, csak hagyom őt érvényesülni, nem bátorítom, de ellene sem teszek semmit, így lassú kényeztetését folytatja, mígnem leveszi a nadrágját, szemeim pedig elmélyülnek a vágytól. Ágaskodó farka annyira csábító és egyértelmű jele annak, hogy bár látja, hogy nézek ki, mégis kíván, hogy nem tudok rá nem reagálni. Az én nadrágomtól is megszabadít engem, és továbbra is a csípőmön ülve szájába veszi két ujját, majd kezét lesimítja magán, míg alulról fölfelé figyeli minden reakcióm, és magába vezeti őket. A látványtól minden vér az ölembe rohan, türelmetlenül lüktetve, ugyan ki az, aki egy ilyen képnek ellen tudna állni? Pár percig csak lehunyt szemmel ül rajtam, hagyva hogy figyljem őt, majd elvörösödve, elnyílt ajkakkal zihálva rámnéz, és halkan felnyögve kihúzza ujjait, majd rámarkol ágaskodó tagomra, és óvatosan ráül. Egyszerre nyögünk fel, ahogy magába szippant és körülölel forró, lüktető húsa. Megtámaszkodik a mellkasomon, én pedig egyik kezére simítom az enyémet, csupán csak szeszélyből, mert érezni akarom a bőröm az övén. Pillanatok múltával megmoccan óvatosan, majd visszaül, és ahogy megszokott engem magában, csípőjével varázsolni kezd, vagy nem tudom, de hogy nem kellett sok, míg elfulladva nyögtem fel, s másik kezemmel a csípőjére markolva, ösztönözve még, az biztos. Karján végigsimítok, s bár forró a bőre, csupa libabőr. Csillogó szemmel néz le rám, nyögve -sóhajtozva, elpirulva, kába arccal, szanaszét álló tincsekkel, hajlékonyan, könnyedén mozogva rajtam, de ahogy végignézek rajta, és a csók- és harapásfoltjaimra esik pillantásom, most nem azt a dühöt érzem, amit akkor, amikor először láttam hanem némi büszkeséget, hogy igen, ez a kis szatír, ez a kis succubus, a szeretetéhes, hajlékony, csodaszép Tökfej az enyém. Felcsúsztatom kezén az enyémet, és állához érve lehúzom magamhoz egy csókra, de mielőtt összeérne a szánk, felsóhajtok. Izmai összeszorulnak és ellazulnak, táncolnak rajtam, így mikor megcsókol, nyelvem a szájába tolom át, hajába túrok. Forró magja a hasamon landol, izomgyűrűi megfeszülnek, és én sem bírom tovább. Úgy maradunk, egymás szájába szuszogva, míg el nem hajol tőlem. Lassan elhúzódik, mellém kucorodva, én meg a hosszabb és persze nagyobb kabátom magunkra rántom, hogy amíg még pihenünk, és várjuk remegő izmaink csitulását, addig se fázzunk meg. Hozzámfúrja magát, boldogan csillogó szemekkel nézve fel rám, én meg az úgyis kócos hajába túrok, és a pisze orrára nyomom az ujjam. Ajkaival utánakap és egy puszit nyom rá, mire szemforgatva sóhajtok és magamhoz húzom. Kicsit elszunyókál, addig én feltápászkodok, és a táskámban lévő rongyokkal, amik úgyis kidobásra vártak, letörlöm magam, majd felöltözök, és nekiállok a reggelit megcsinálni, némi szendvics ala Romero. A motoszkálásra persze a kis hercegnő is mozogni kezd, én meg diszkréten elfordulok, amíg ő is rendbe teszi magát. Csinálok több szendvicset, egyet adok neki, a többit elpakolom későbbre, gyógyszereim is beveszem, és amíg eszik, előveszek egy szál cigit.
-Romerooo... -nyávogó hangjára odafordulok, és erre telibe csókol. -Most már jó. -pislogok.- Nem szeretem a cigi ízét. Gondoltam még előtte kérek egy csókot.
-Kérsz, mi?
Morgom, majd csak azért is rágyújtok. Megvárom, míg bedarálja a reggelit végre, addigra én össze is pakoltam, eltüntetve a nyomainkat, és az ő felsőjét nyújtom neki, mire ő a dereka köré tekeri.
-És most hová?
-Jössz velem dolgozni. -vonok vállat.
-De nem csak este kezdesz ott? -kíváncsian zárkózik fel mellém, ahogy kiérünk a suli területéről.
-Előtte még takarítani kell meg rendet tenni. Éjjel természetesen erre nem sok alkalom nyílik a vendégektől.
-Értem.
Mosolyogva bandukol mellettem, míg a keze az enyémhez nem ér, és akkor lecsap álnokul. Szóval ez volt a célja, ezért jött ilyen közel. Húznám el a kezem, de nem engedi, így tényleg egy dilis ápolójának érzem magam. A bárban nem is kérdezik, ki ő, de a takarításért kap egy kis mellékest, aminek szemmel láthatóan nagyon örül. Persze amikor már két órája rohangál fel-alá a koszos edényekkel, meg ilyenekkel, akkor már korántsem tűnik ilyen boldognak. Én a székeket dobom fel könnyedén az asztalokra, hogy aki utánam jön, felmoshasson, majd megyek segíteni Tökfejnek mosogatni. Előtte járok pár lépéssel, és a kis poharakat hagyom neki, én meg a többit pucolom, majd a szárító gépbe teszem őket, letörlöm a pultot, és megyek a színpadot ledzsuvázni. Pár óra múlva négyen, akik dolgozunk, ülünk a pultnál, és az ingyen itókánt szopogatjuk. Én persze csak valami lájtos koktéllal mérgezem a májam, míg Tökfej valami szines izét iszik csillogó szemekkel, amit állítása szerint rég ki akart próbálni. Mire elfogy az innivaló, a pénz is a zsebünkben, így felállok, intek, és lelépek. Mike persze siet utánam, kezében a koktélból származó kis esernyővel.
-Azt meg minek tartod meg? -nézek rá.
-Emlék.
Úgy vigyorog, mintha valaki legalább egy többezres gyűrűvel kérte volna meg a kezét. Megcsóválom a fejem, majd a szomszéd nagy áruház felé veszem az utam. Ott rakodunk, persze van, amikor Tökfej csak az ajtót tartja a munkásoknak, mert nem nagyon bírja felemelni a súlyokat. Megállunk egy gyorskajáldában ebédelni, mert azt mondta, az a kedvence, és nekem is nagyon-sürgősen meg kell kóstolnom, így sszemforgatva követtem, és ettem a műanyagot... Onnan a postára megyünk, és a város egyik része felé megyünk röplapot szétosztani, végül estefelé ott is maradunk, ahol elfogyott a papír, és egy ottani motelbe megyünk be szobát bérelni.
Beérve Mike bedől egy ágyba, és elég fáradtan néz rám a párnák közül, amiket még fel is kellene húzni.
-És te ezt csinálod minden nap? -nyammog.
-Persze. És van, hogy még suliba is eltévedek néha. -vonok vállat, míg nekiállok ágyazni.
-Úristen, én nem bírnám. -ásít egy nagyot odébbgurulva, hogy alatta is megcsinálhassam az ágyat.
-Persze hogy nem.
-Haha... Nagyon vicces. -morog rám, felkönyökölve.
-Menj lezuhanyozni. Addig megcsinálom a vacsorát.
Némi vakarózás után feláll, és a táskájával elcaplat. Csodálom, hogy csak ennyi cuccot hozott magával, mikor két napra egy egész vagont hozott a kirándulásra. Ahogy kimegy, sóhajtva támaszkodok az ajtónak. Megránthattam a vállam, azért fájhat ennyire... megmozgatom, és a számat beharapva fojtom el a nyögést. Inkább megfordulok, és óvatos mozdulatokkal csinálom meg az ágyát, majd zuhanyhoz készülök, így amikor belép, csak az asztal felé intek, ahol a reggel készített szendvicsek vannak, és eltűnök.
A meleg zuhanytól felfrissülve és ellazulva lépek vissza a szobába, de megmerevedek. Üres a szoba. Szaporán dobogó szívvel állok az ajtóban, neszekre figyelve, de ahogy a huzat mögöttem becsapja az ajtót, felkiáltva ugrok hátrébb. Szinte pillanatok múlva megint nyílik az ajtó, én meg frászt kapva hajítok arra egy széket, de megbánom a hirtelen mozdulatot, mert egy roppanás után feljajdulva kapok a vállamhoz. Most már biztsos, hogy kiugrott.
-Romero!
Ajtócsukódás, és mikor valaki hozzámér, nem rezzenek már össze. A hangja felismerhető, és mivel vizes a keze, meg foltos a felsője, gondolom csak leette magát a malacka és lemosni ment... én meg itt fostam hogy elszökött vagy elvitték... bosszúsan fújok egyet, majd a felsőm elhúzva a vállamra vetek egy pillantást. Nem, nem tört el, csak kiugrott.
-Minden rendben? Mit csináltál? Jól vagy? Hol fáj? Segítek!
Ujjam a szájára teszem, hogy hallgasson, majd grimaszolva fordulok vissza a vállamhoz. Bizalmatlanul pillantok rá, majd lehunyva a szemem imádkozom egy sort, és az oldalamhoz húzom.
-Fogd meg itt, meg itt a karom. -kezét megfogva pakolom magamra, elfojtva a sziszegést a fájdalomtól. - És most rántasz rajta egyet magad felé, és máris ahogy érzed, hogy kiugrik, felfelé. Világos? Gyorsan csináld.
-Úristen... -pánikolni kezd, és remegni, mire lehúzom magamhoz, és mélyen megcsókolom.
-Csináld, mert kurvára fáj, Tökfej. -morgom a kába szemei közé.
-El lehet ezt rontani? -csipogja ijedten
-Hát legfeljebb eltörni. De azt már magam is tudom gyógyítani. -rántanék a vállamon, de felkiáltok.
Mike, mintha búvárkodni készülne, nagy levegőket vesz, majd becsukja a szemét, és megrántja a kezem. Én is összecsukom a szemem, mert mi van, ha a végén lerántja a kezem a helyéről vagy valami? Felnyögök ahogy a kezem kattan egyet, majd a fájdalom tompulni kezd. Várook pár pillanatig, de nem, érzem még a kezem. Óvatosan megmccantom, és ki is nyitom a végén a szemem. Még egyben vagyok. Hurrá. Felsóhajtok, és kicsit megtornáztatom, de minden rendben, így Mikera pillantok, hogy megköszönjem, de megakadok. Könnyek vannak a szemében, hulla sápadt, és reszket. Kezét óvatosan fogom meg és magam mellé ültetem, de ő hüppögve mászik az ölembe át, aggódó szemekkel karolva át a nyakam.
-Most meg miért bőgsz? -nyögöm
-Azt hittem, eltörtem... És annyira féltem... Olyat reccsent!
Elmosolyodom. Beleborzolok a hajába, és álla alá nyúlva emelem fel a fejét. Megdöbbenve nézi a mosolyom, ami neki szól, míg én a könnyeit ujjammal mázolom el arcán.
-A kezem egyben, és rendben fog jönni. Okés? Na, menj aludni, kislány.
-Ro.. Romero?
Értetlenül néz rám, de felállok, ölbe kapom, és az ágyába huppantom, betakarom állig a megszeppent Miket, és a saját ágyamba bújva elszívok még egy szálat, becsukom az ablakot, és én is elnyúlok az ágyon. De hiába vagyok fáradt, erőnek erejével ébren tartom magam, így amikor halk léptek közelítenek az ágyamhoz, csak kinyitom a szemem.
-Mi van, Tökfej? -szólok beletörődve az elkerülhetetlenbe.
-Hátszóvalénizé... Khm... Bebújhatok melléd?
Megcsóválom a fejem, és sóhajtva emelem fel a paplant, hogy bebújva alá a jégcsapszerű lábait nekemnyomja. Megint az oldalára gurítom, a hátához simulok, hogy jobban elférjünk, és átölelem, akár mackót szokás, majd lehunyom a szemem.
-Jó éjt, Romero. -súgja elégedett hangon.
-Hmhh..
|
| Luka Crosszeria | 2012. 03. 14. 18:06:05 | #19844 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Az egyetlen Tuskómnak
- Öltözz fel! – adja ki a parancsot.
Nem, eszemben sincs felöltözni. Elindulok felé, nem tud eltéríteni az elhatározásomtól. Szeretném őt boldognak látni. Boldogabbnak, mint valaha, és ezért még a tetves életemet is odaadnám. Aj, Romero, nem is tudod, mennyire a függőddé tettél.
Felkap egy villát, talán engem készül agyonszúrni vele, de nem egészen érdekel. Tudom, hogy érez irántam valamit, így lassan az arcát gyürködő kezére simítok, majd kiveszem a kezéből a villát. Semmi szükség rá, hogy vér is folyjék.
- Sss... Semmi baj... Romero, én itt vagyok neked. Nyugodj meg. Semmi baj – mondom lassan.
Láthatólag nem nagyon érti, amit mondok, de talán azt felfogja, hogy beszélek. Rájövök, hogy felesleges a szócséplés, a tettekkel érhetek el valamit. Lassan a nyakához hajolok, és az orrom hegyével simogatni kezdem, majd pár apró csókot nyomok rá. Érzem, ahogy haloványan megremeg, majd magához ölel. A bőröm felforrósodik, legszívesebben kiáltanék örömömben. A mellkasomat valami szorítja, azt hiszem, a szerelem az. Olyan, mintha láva folyna rajtam végig, képtelen vagyok pontosan leírni azt az érzést, amit érzek. Egyre szorosabban ölel magához, én pedig egyre boldogabb vagyok, Ó, Romero, sosem gondoltam volna, hogy egyszer… egyszer…
- Mike... Én nem értem... – suttogja.
- Mit nem értesz, Tuskókám? – kérdem tőle szelíden.
- Én... Én.. – dadogja.
- Te? – kérdezek vissza.
- Annyiszor.. Te... Azt hittem, minden fekete és fehér. Akkor meg nem értelek.
- Jaj, még mindig ezen...
- Ne – szakít félbe. - Annyi minden történt, és én nem akartam, hogy belekeveredj. Olyanokat mondtam neked... És te mégis... Én meg... Ez itt... Én nem akartam ezt... Miért vagy akkor mindig itt? Lehet, hogy nem minden csak egy színű? Tudod... Az jutott eszembe, hogyha apám néha nem verne meg... Talán... Talán tudnék rá haragudni. Lenne rá időm. Neked is... félned kellene, és mégis már megint... Nem értelek. Ő nem lehet jó, de akkor... Mike... Azt hittem, értem, de mégsem. Én... Úgy érzem, nem jó.
Teljesen össze van zavarodva, ezt tisztán érzem.
- Mi nem jó? – súgom némi félelemmel.
- Annyival tartozom neked. Sőt... Annyi mindent a fejedhez vágtam. A felére nem is emlékszem. Mégis olyan, mintha te mondtad volna nekem. Miért?
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, majd a karjai közé simulok. Egy óvatlan pillanatban azt gondoltam, itt akar hagyni engem az álmaimmal és az érzéseimmel együtt. De nem taszít a fertőbe, és én ezért végtelenül hálás vagyok.
- Most már semmi baj. Ne törődj vele.
- De, igenis törődök, mert tudom, hogy nem jó. Én... Sajnálom. Nem tudom, hogy melyiket jobban, de mindenképpen. Hogy találkoztunk, vagy hogy a múltkor annyira elfajult... És én...
Az ujjamat a szájára teszem. Nem akarom ezt hallani, mert csak sírni támad kedvem. Nem érti, hogy ő olyan, mint egy sérült madárka, akit ápolni kell. Már biztos vagyok benne, hogy én azért jöttem a világra, hogy neki segítsek. Úgy kell viselkednem, mint egy védelmező angyalnak.
Hirtelen magához ránt, a fejemből pedig kiszállnak a gondolatok. Mi… ? Időm sincs felmérni a helyzetem, puha ajkai az enyémnek feszülnek. Kell pár másodperc, mire felfogom, mi történik körülöttem, de mikor ez megtörténik, végtelen boldogsággal viszonzom a csókját. Óvatosan simogatni kezdem, majd felkutatom a nyelvét, hogy még jobban elmélyítsem a tökéletes pillanatot. Sóvárogva hajtom hátra a fejem, mikor a hajamba túr, és lágy csókjaival kínozza a nyakam. Megőrülök érte, a testem lángol minden apró érintésétől. Romero, mit tettél velem??
Mire feleszmélek, már az ágyon fekszem, a testünk szorosan egymásnak feszül. Felsóhajtok, hiszen sikerült lebűvészkednem róla a felsőt, így a forró bőre az enyémet cirógatja. Felnyögök, mikor az ágyéka is nekem feszül, finoman karmolgatni kezdem a hátát. Teljesen feltüzel, olyan, mintha egy vad bika lenne, aki csak a kedvemért megszelídült.
Újból képszakadás, arra eszmélek csupán, hogy a bejáratomat ingerelve mar az egyik mellbimbómra. A fejemet hátravetve sóhajtok fel, azt akarom, hogy végre magamban érezhessem. Nem is várok soká, mire a másik mellbimbómra mar, már benn is érzem az első ujjpercét. Lassan mozgatni kezdi a kezét, nekem pedig mindenem görcsbe rándul. Veszettül kívánom, és szinte el sem hiszem, hogy tényleg megteszi. A magáévá fog tenni engem. Itt és most!!
Vadul csókolózunk, nekem azonban nem elég, amit nyújt. sokkal vastagabb és hosszabb dolgot kívánok magamba.
-Romeroh... – nyöszörgöm, miközben a csípőmet az övének nyomom. - E... Elégh már...
Tovább kínoz, a nyakamat, a vállaimat harapdálva, most a második ujját is belém helyezi. Szótlanul könyörgök, de nem hajlik rá, hogy teljesítse a kívánságom. Érzem, hogy lassan az őrületbe kerget, minden porcikám érte kiált, de csak kínoz. Romero, mit művelsz?? A karja után nyúlok, és kihúzom magamból. Halkan cuppanok, ahogy távozik belőlem, elégedetten felsóhajtok. A porcikáim bizseregnek, teljes mértékben fel vagyok rá készülve, hogy magamba fogadjam. Álnok módon megcsókol, majd hirtelen belém hatol. Olyan mélységekbe süllyed, amilyenbe nem tudott eddig elérni. A csókba nyögve feszítem meg magam, libabőrös leszek, ahogy a hideghullám végigsöpör rajtam. A dereka köré kulcsolom a lábaim, majd rántok rajta egyet. Veszettül kívánom, így egy percet sem tétlenkedhetünk. Mikor mozogni kezd, szinte eltűnik a világ. Csak ő létezik számomra. Az elfúló sóhajai, a morgása, testének ritmikus mozgása. Pillanatok alatt el tudnék szállni, de kínozni akarom magam. Ki szeretném élvezni, hogy még a levegő sem áll közénk. Végre az enyém, a magaménak tudhatom, és ő is csak a magáénak érez engem.
Hirtelen felkap, majd az ölébe ültet. Még mélyebbre csúszik, mint eddig, nekem pedig bennakad a levegőm.
- Roh... meroh... – nyöszörgöm.
Félőrülten nézek rá, majd kezdenék el mozogni, de szorosan magához ölel. Ne, meghalok, ha nem mozoghatok, kérlek! Mozogni kezdek, nem szeretnék egy pillanatra sem megállni. Már a célegyenesben járunk, és én át akarom élni azt a csodálatos érzést… vele. Nem akarom, hogy hirtelen felébredjek ebből a szürreális álomból.
- Mike... – nyöszörgi a nevem.
Félőrülten nézek rá, a hangja megbabonáz. És az én nevemet hörgi. Akar engem, akar, akar!!
A takaróba marok, mikor a hátamra fektet, és kegyetlen iramban kezdi el az utolsó felvonást. Nem tudok gátat szabni az érzelmeimnek, sem pedig a hangomnak, teli torokból nyögdécselek, mint egy olcsó szajha. A beteljesülés hamar elér, sikkantva marok a takaróba, majd Romero hátába. Még sosem éreztem olyat, mint most. Még… még az imádott első szerelmemmel sem. Romero minden képzeletemet felülmúlta. Azt hiszem, örökké boldog lennék, ha mellette maradhatnék.
Ki akar szállni mellőlem, de nem engedem. Nyöszörögve húzom magamhoz, majd telepszek a vállára. Nem kell sok, míg elnyom az álom. A testem fáradtan lüktet, és ez egy kellemes érzést kölcsönöz. Nagyon jól esik beszívnom az illatát, hallgatni a szívverését, érezni, ahogy lélegzik. Ó, Romero, ha tudnád, mit érzek.
Arra kelek, hogy mellettem üres az ágy. Vajon hol a fenében lehet?? Mikor meghallom a zuhany halk surrogását, megnyugszom. Kikelek az ágyból, majd a szemeimet törölgetve, meztelenül sétálok be a fürdőbe. A zuhany alatt áll, tökéletes testén hívogatóan folyik le a zuhanyrózsa vize. Óvatosan bemászok mögé, majd átkulcsolva kérdem halkan:
- Minden rendben?
- Kell egy cigi – mormogja.
Felsóhajtok, utálom, ha cigizik, de mit tehetnék ez ellen. Nem akarom őt megváltoztatni. Mosolyogva bújok hozzá, és csókolok a mellkasára. Nekem ő úgy jó, ahogy van. Lassan fürdetni kezdjük egymást, ami számomra ad egy nagyon jó ötletet. Épp kezdenék neki a hódító hadjáratnak, de még idejében közbelép, és eltolja a kezeimet. Anyám, pedig tényleg csak neki akartam örömet szerezni.
Kimászik a vízpermet alól, majd felvesz egy köntöst. Én is követem, mire hozzám vágja a törölközőjét. Milyen gondoskodó. Még bent maradok, hogy rendbe tegyem a hajam, és ellenőrizzem, nem-e nőttek hívatlan vendégek a homlokomra. Szerencsére a bőröm makulátlan… eh, na persze, ez nem mondható el nyaktól lefelé. Mindenhol piros foltok borítanak, de ettől csak mosolyognom kell. Imádom, mikor heves, és végre kimutatja a valódi érzelmeit.
Mire kiérek, már hűlt helyét találom. Várok egy kicsit, de mivel nagyon nem akar előjönni, keresni kezdem. Valahol teljesen másutt, a kertben találom meg. Megáll az ész, már megint füvezik. Fúj, ráadásul milyen büdös!
- Miért kell neked mindig eltűnni? Mostanáig kerestelek, és ha nem érzem meg a cigid szagát, itt se kerestelek volna – ripakodok rá.
- Menj be szépen, és csucsukálj. Én is mindjárt megyek, csakhát nem szereted, ha friss hegyi levegőt szívok.
- De... Ch...
- Nem fer, hogy nem figyelsz rám.
- Ennél jobban nem megy. Ígyis vagy három van belőled.
Ah, te jó ég!
- Na, gyere, te nagy csecsemő.
Bevonszolom az ágyába, majd odafészkelem magam hozzá, hogy még véeltlenül se tudjon elszökni. Csak ne lenne ilyen büdös bagószaga…
- 'éjt. – morogja.
- Jó éjszakát, Romero – suttogom, majd a falat kezdem el bámulni.
Sokára alszok csak el, de nem is bánom. Legalább van idő gondolkodni a történteken.
***
Reggel hiába ébresztgetem, semmi. Fúh, ilyenkor úgy tarkón tudnám vágni! Persze a büntetésem nem lenne épp kellemes, valószínűleg olyan taslit kapnék visszakézből, hogy kiköpném a fogaimat. Azokra pedig egy jó ideig még szükségem van. A nyakába csókolok, hogy végre felkeljen, de erre úgy riad fel, mintha minimum egy bomba robbant volna mellette. Ijedten hőkölök hátra, mire ő lendületből felül, és végignéz rajtam. Aztán szörnyed csak el.
- Hé, nyugi már. Minden rendben. Nincsenek terroristák, vagy bombák – mosolygok rá.
- Mi ez??? Normális... Én.. Úristen! – kapja el a vállaimat, és ráz meg, mint egy őrült. - Ha legközelebb nem csinálsz ez ellen valamit, akkor felébredéskor ne kerülj a szemem elé így!
Döbbenten pislogok rá, nem értem, mi baja, de mire megkérdezhetném, már ki is siklik mellőlem. Azt hiszem, ennyit arról, hogy új szintre léptünk. Nem tartunk sehol sem.
- Fél nyolc? – vakkantja.
- Hé, Romero, mi a baj? Nyugi, itt vagyok, nyugodj meg.
- Fél nyolc? – kérdi újból.
Nem értem.
- Igen – hebegem.
A táskájához rohan, majd leül egy székre, miután bevette a gyógyszereit. Fenébe, pedig én azt hittem… Mélyet sóhajtva kelek ki az ágyból, húzok fel egy alsógatyát, és töltök meg egy poharat vízzel, amit aztán oda is adok Romeronak. Ő lehúzza, majd maga elé kezd el bámulni.
- Romero? – kérdem óvatosan.
- Kaja? – vágja oda.
Kicsit meglepődök, de nem veszem fel. Mindketten rendesen felöltözünk, majd elindulunk az ebédlő felé. A folyosón járva Romero hirtelen elkapja a karom, majd szóra nyitja a száját.
- Többet ne ébressz fel így – mondja végül, de én pontosan tudom, hogy nem ezt akarta.
Elmosolyodok, majd magamhoz húzom. Egy pillanatra sem engedem el, pedig nagyon nem akarja, hogy nyilvánosan támadjam le. De ez van, el kell viselnie ezt a szööörnyűű csapást. Csupán akkor engedem el, mikor egy ajtót hallok nyikorogni, aztán nevetve indulok el enni. Páran megbámulnak, sőt, vannak, akik nagyon is csúnyán néznek ránk, de ahogy mondani szokták, pont leszarom. Csodálatosan érzem magam vele, és nem fog senki sem gátat szabni az érzelmeimnek. Vidáman nézek körbe, kis hűtött pultokon sorakoznak a felvágottak, sajtok, apró vajdarabkák, joghurtok, tejek. Felnézek Romerora, aki célirányosan odacammog a felvágottakhoz, és a kistányérjára púpoz egy adagot belőlük. Én már jóval válogatósabb vagyok, háromféle szalámit pakolok a tányéromra, sajtokat, joghurtot és egy kis müzlit is. Vigyáznom kell az alakomra, ha Romero olyan gyönyörű estéket akar majd velem, mint a tegnapi volt. Istenkém, sosem fogom elfelejteni.
Visszakacsázok az asztalhoz, majd letelepszek Romero mellé. Ő már javában eszik, de nem veszem zokon, hogy nem várt meg. Elmélyülten nézem,a hogy Romero tányérjáról lassan eltűnnek a falatok, majd lassan magamhoz térek. Én még hozzá sem kezdtem a reggelimhez, így megértem, miért bámul rám olyan furán az én Tuskóm. szendén mosolyogva látok neki a ropogós péksüteménynek és a finom, friss szaláminak, vajnak, joghurtnak. Imádom a szállodai reggeliket, mindig tökéletesen eltalálják az ízlésem. Lassan befejezem a majszolgatást, így a várakozó Romeróra emelem a tekintetem.
- Soká tartott - szusszantja.
- Túl szigorú vagy hozzám. Pihenni jöttünk - mosolygok rá kedvesen.
Azt hiszem, túlságosan is beleéltem magam abba, hogy ő... meg én... szóval, hogy mi. Szó nélkül is hagyja a dolgot, csendesen feláll, majd elindul a szobánk felé. Kicsit nehezményezem, hogy nem vár meg, de nem csapok belőle balhét. Lassú léptekkel sétálok utána, a kezeim a zsebeimben nyugodnak. Végig a hátát bámulom, szívesen magamhoz ölelném. A tarkójára csókolnék, és a fülébe suttognám, hogy szeretem. Tudom, nem szeretné, ezért is nem teszem. Kordában tartom magam, ha róla van szó. Nem tehetek semmi hirtelen mozdulatot, nem lehetnek heves érzelmi kitöréseim, hiszen azzal elriasztanám. Kicsit fáj, hogy nem olyan, mint mások. Csak egy egész kicsit. Pont a mássága miatt szerettem belé olyan őrülten. A vadsága, a kiismerhetetlensége teszi őt izgalmas emberré. Nem egy átlagos sablonfigura, mint a többiek a suliban, az utcákon, otthon... Csak azt sajnálom, hogy borzalmas gyermekkora volt. De azt hiszem, a simulékonyságommal majd ezt is helyre hozom.
- Mi történt veled? Elszívtad az egyik cigimet? - lép oda hozzám hirtelen Romero.
Meglepetten kapom fel a fejem, majd elmosolyodok.
- Miből gondolod? - kérdem halkan.
- Nem érdekes – von vállat.
- De engem érdekel – suttogom.
Lassan elé lépek, majd mélyen a szemeibe nézek. A pillantásom átható, egyértelműen Romero tudtára adom, hogy mit akarok. Jobb tenyeremmel lassan felsimítok a mellkasán, mire ő lehajol hozzám, és becézően az ajkaimra cirógatja a sajátjait. A szemeimet lehunyva élvezem, ahogy lassan birtokba veszi a húsomat, és elmélyülten rágcsálja, mint egy játékos kutya a csontot. Az ujjaim begörbülnek, olyanokká válnak, mint egy sarló. Balommal lassan a tarkójára simítok, vékony körmeimmel végigszántom a finom bőrt, ő pedig megremeg, ahogy végigfut rajta a hideg. A bőre libabőrös, olyanná válik, mint egy finom szemcsés anyag. Imádom. Selyem drágakövekkel.
- Elég már – húzódik el tőlem.
Felhúzott vállakkal állok ott, a szemeim még mindig csukva. Imádom azt az apró, cuppanó hangot, mikor szétválnak az ajkaink. Mintha valamit szimbolizálna, csak magam sem tudom eldönteni, hogy micsodát.
Szusszanva nézek végig a számomra oly tökéletes testen, aztán a bőröndömhöz lépek.
- Mit csinálsz? – kérdi Romero.
- Pakolok.
- Miért?
- Csak két napról volt szó – nézek rá, majd elmosolyodok.
Nemtörődöm módon vállat von, de én látom rajta, hogy maradna még. Talán a friss levegő, vagy az apjától való távolság esett olyan jól neki, nem tudom. Annyi szent, ha visszamegyünk, már semmi sem lesz olyan, mint most.
Nagy sokára összepakolok, Romero türelmetlenül dobol a lábával. Mintha ettől jobban sietnék. Durcás fejjel rángatom ki a bőröndöm a szobából, ám mikor Tuskó megunja a szenvedésem, egy kézzel felkapja, és kicipeli a folyosóra. Micsoda erőembernek tetszik lenni, Mr. Tuskó.
- Kössz – motyogom, majd bezárom az ajtóm, és a porta felé sietek.
Leadom a kulcsot, elintézem az anyagiakat, aztán a várakozó Romeróra pillantok. Megeresztek egy halvány mosolyt, majd kisétálok a szállodából. Hagyom, hogy ő cipekedjen, bár az elégedetlen morgásaiból ítélve, ez nemigen tetszik neki.
- Segítsek, Tuskó? – vigyorgok hátra.
- Isten őrizz – morogja.
Nevetve nézek előre, igazán nagyon boldognak érzem magam. Az állomásra érve megveszem a hazaútra szóló jegyeket, aztán leülök a bőröndömre. Romero mellettem áll és cigizik. Sosem fogom megérteni, miért jó ennyit bagóznia. Húzott szemekkel bámulom, mire a cigijébe szívva lenéz rám.
- Mi az? – kérdi mormogva.
- Semmi – válaszolok mosolyogva.
A vonat lassan befut, mi pedig felszállunk rá. A haza utunk csendes, békés, senki sem zavar minket. Jó, a kalauz elveszi tőlünk a jegyeinket ellenőrzésre, de semmi egyéb. Nem szólunk egymáshoz, némán bámuljuk a tájat. Nem is tudnék mit mondani neki. Talán azt, hogy mennyire csodálatos volt a tegnap éjszaka. Hogy olyan érzelmek söpörtek végig rajtam, amik eddig még soha. De ezt nem itt kell. Majd ha hazaértünk.
A házhoz már gyalogolunk, itt már én viszem a csomagomat, nem vagyok olyan pofátlan, hogy még itt is Romeróval vitessem, pedig igazán rásóznám, mert nagyon nehéz a cucc.
- Lehet, hogy edzenem kéne – nézek fel Romeróra.
- Lehet? – kérdez vissza gúnyosan.
Játékosan ráfintorgok, majd befordulok a házunkhoz vezető kis utcára. Olyan furán csendes minden. Eddig fel sem figyeltem a madarak csicsergésére, vagy a szomszédok keltette halk neszekre. Most pedig… te jó ég, mintha kezdenék teljesen bekattanni, vagy mi a franc. Sosem szoktam ilyen buziságokról eszmefuttatást tartani, most meg… Romeronak persze erről fogalma sincs, de köveket mozgatott meg bennem. Kicsit azért félek elmondani, mert mi van, ha nem úgy reagál, ahogy szeretném. Ha túl nyálasnak, gyerekesnek tart, és a végén rám talál borítani valamit. Olyan kiszámíthatatlan. Mint egy tornádó.
- Remélem, megéheztél – mosolygok fel rá.
- Még szép – bólint. – De én főzök. A múltkori rántottád borzalmas lett.
- Mmmiihhh?? – szörnyedek el.
Mintha egy halovány félmosoly kunkorodna a szája szélén. Az arcom ellágyul, a szívem hevesen kezd verni. Úgy viselkedek, mint egy kislány. Teljesen elgyengültem vele szemben. Nem lehet, nem csinálhatja ezt!
- Nem akarunk bemenni? – kérdi türelmetlenül.
- De, de, máris.
Gondolom, nehezek a cuccok, ezért kinyitom az ajtót, ami… nyitva van… ?? Döbbenten lököm be az ajtót, és a szüleimmel nézek farkasszemet. Romero láthatóan megrémül, de még időben a karja után nyúlok, hogy ne szeleljen el. Anyám dühösen rám villantja a szemeit, apám mélységesen hallgat.
- Hol voltál?! – üvölt rám.
Ijedten Romero karjába kapaszkodok, azt se tudom, mit mondjak.
- Ki ez? – mutat Tuskóra.
Még mindig nem tudok mit mondani, és a helyzeten az se segít, hogy Romero iszonyúan ficereg. Nem, nem hagyhatsz itt engem! Kérlek, ne! Bármit, csak ne kelljen kettesben maradnom velük!
- Szégyen, hogy az üres házra kell hazajönnünk. És mi ez a magánnyomozósdi?? – lenget meg egy halom papírt.
A szar is megáll bennem. Ne, azt ne!
- Turkáltál a fiókomban? – fakadok ki, de a hangom valahogy idegennek hat, ahogy elhagyja a torkom.
Mintha más beszélne.
- Még szép, honnan tudtam volna, hová lettél?! Fel sem hívtál egy egész hete!
Persze, miért tettem volna? Ha eszetekbe jutottam volna, kerestetek volna. Annyi volna, és még sincs semmi értelme.
- Ki az a Rómeó Rossi?!
Azt hiszem, itt Romero figyelme is feléled, a tekintetét anyámra szegezi. Eddig mélyen hallgatott, de azt hiszem, most kikívánkozik belőle valami.
- Ne! – fordulok felé, és csendre intem.
Nem kell olaj a tűzre. Ezzel azonban elkéstem, a szemei szinte felnyársalnak. Értetlenség és rémület csillog azokban a gyönyörű, felemás szemekben. Legszívesebben sírnék. Miért kell így elromlania mindennek egy másodperc alatt??
- Fejezd ezt be… kérlek – suttogom anyámnak, de sajnos elég gyorsan levágta, mi a helyzet.
- Ő lenne az? – vicsorog Romerora. – A gyerekverő apjával?
A cérna itt szakad el, Romero felkapja a táskáját, és a lehető leggyorsabban kiviharzik a házból. Ijedten szaladnék utána, de anyám elkapja a karom.
- Be ne merje többé tenni a lábát! – üvölti Romero után.
Apám hallgat. Ő tudja, hogy mit akarok Romerótól. Mégsem segít. Elárult, a pofámba köpött. Még akkor sem szól semmit, mikor anyám a szobámba rángat, majd az ágyamra lökve lekever egy hatalmas pofont.
- Már bánom, hogy elkényeztettelek! Mindent megadtam Neked, amire csak vágytál! Cserébe pedig… egy bűnözőt hozol a házamba? – üvölti.
- Ő egyáltalán nem bűnöző! – viszonzom legalább olyan hevesen és hangosan a támadást. – Rossz gyermekkora volt, tény, de fogalmad sincs róla, milyen jó ember!!
- Az arcára van írva, milyen kedves! – lép oda hozzám, majd markol a hajamba.
Annál fogva rángat fel a szobámba, majd az ágyamra borít. Látom rajta, hogy a rejtett agressziója a felszínre tör, ez ellen pedig nem tudok mit csinálni. Szerencsére nem ver meg, csak felkapja a telefonom, kiviharzik a szobámból, majd rám zárja az ajtót. Tehetetlen dühömben a falhoz vágom a kispárnám, majd zokogva a matracba nyomom az arcom. Utálom az egész kurva világot, miért kellett mindennek elromlania?! Szipogva emelem fel a fejem, fogalmam sincs, mit csináljak. Még csak fel sem hívhatom Romerot. Valószínűleg fel sem venné, miért tenné? Anyám félszavaiból biztos valami marhaságra gondolt. Ahj, ki kell jutnom innen!
Egy kis pénzt tömök a zsebembe, aztán bepakolok az oldaltáskámba. Pár tiszta alsógatya, egy zokni, egy póló, meg zsebkendő. Csodás, játsszunk akkor szökősdit. Felhúzom az ablakom, majd körülnézek. Tiszta a levegő. Alul egy nagy bokor van, előttem egy fa. Próbálok nem nagyot esni, ezért kiguggolok a párkányra, majd megmarkolom azt, és odasimulok a ház oldalához. Nos, mint utólag beláttam, ez egy hülye ötlet volt, mert nemhogy leért a lábam, még ott tátongott egy emeletnyi űr a talpaim alatt. A franc essen mindenkibe! Próba szerencse, elengedem a párkányt. Végigcsúszok a ház oldalon, ami szépen fel is horzsolja a hasam, mikor a pólóm feltűrődik. Sírni tudnék, úgy csíp, de inkább futni kezdek. Először Romero munkahelyére megyek, de nincs ott. A lakására is felmegyek, még a szomszédba is becsengetek, de azt mondják, már napok óta nem látták őt. Fenébe. Utolsó reményemként a suliba megyek, ott is a szertárba. Ahogy megtudtam tőle, a napokban is ott lógott, talán szerencsém van. A szertár ajtaja nyitva, így berohanok rajta, de egy hatalmas medicinlabda csapódik az ajtónak közvetlen a fejem előtt. Rémülten ugrok hátra, Romero izzó szemekkel mered rám. Mikor beazonosítja, ki vagyok, hirtelen megindul felém. Robosztus alaknak tűnik, ahogy közelít, én pedig önkéntelenül is hátrálni kezdek. Tudom, most meg fog ütni, valószínűleg péppé veri a fejem, és nem biztos, hogy az öklét használja majd hozzá. Remegve simulok a hátam mögötti falnak, majd a szemeimet összeszorítva húzom be a nyakam, ahogy felém nyúl. A nyakamnál fogva taszít neki teljesen a falnak, a fejem hangosan koppan, ahogy a hideg felületnek csapódik.
- Magánnyomozó?! – hörgi elfúló hangon.
Érzem a dühét, szinte perzseli a bőröm. Nagyot nyelek, de még így sem tudok megszólalni. A torkomon akadnak a szavak.
- Kérdeztelek – sziszegi.
Azt hiszem, most jönne az a rész, hogy egy hatalmas taslival jutalmaz, de egyelőre a pofon várat magára. Remegve nézek fel rá, a sírás már fojtogat.
- Az… apád miatt csináltam. Hogy ne kelljen tőle rettegned többé – szipogom.
Próbálom a legszánalmasabb képet vágni, de úgy tűnik, ez nem hatja meg. Ha akarna, hidegvérrel kibelezhetne, aztán betömhetné a levágott fejem a kosárlabdák közé. Bárhogy is alakuljon, a lelkiismeretem tiszta.
|
| Laurent | 2012. 01. 31. 20:30:11 | #18881 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Mikenak, a kis tökfejemnek~
-Jobb lenne, ha hazamennénk.
Hangja halk, de a hosszú hallgatás után mégis megrebbenek tőle. Nem tudom, mi járhat a fejében, de ahogy most ijedten rápillantok, görcsbe ránduló gyomorral, látom a szemében azt a régi fényt. Mike... Hogy vagy képes ezek után... Azok után, amiket mondtam, meg minden után megbocsájtani? Angyal vagy netán? Mindig tudod, mit kell tenni, higgadtan átgondolni a dolgokat, és mindenre képes vagy, amire én nem. Kiegészítjük egymást, ez igaz, de... jó ez így neked? Sokkal többet érdemelsz nálam, sőt! Nem csak nálam!
-Nem, nem hozzád! Hanem hozzám.
Felkiáltanék, hogy hogy képes a múltkoriak után még mindig így nézni rám, törődni velem vagy csak egyszerűen szóba állni, de meggyötört hangszálaim csak csikordulni képesek.
-Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad. -félrepillantok, nem bírom állni a tekintetét. -Feldughatod magadnak, amit mondtál nekem. Nem hiszem el. És csak hogy tudd, baromi rosszul estek. De én mégis melletted állok. Ezek után is. Szóval nem kételkedhetsz abban, hogy nem vagyok melletted baj esetén. Most pedig baj van, ahogy elnézlek, elég nagy, úgyhogy szokd meg, hogy a nyakadon fogok lógni.
Nem nézek rá. Igen, tudom, hogy igaza van, mert még most is itt van, és nem megy el, ő... ő más, mint a többiek. Ökölbe szorítom a kezem, mielőtt még ki tudja, mit tennék.
-Gyere. -nem nézek rá, így egy shaj után ő guggol le. -Figyelj! Hagynod kell, hogy segíthessek. Hidd el, ketten már nem is olyan nehéz! -na persze... -Romero! – gyengéd érintés, arcom bizsereg a nyomán – Jobb Neked úgy, ha Veled éjszakázok? Nem muszáj nálunk lenned, ha találtál jobb helyet. -újabb rövid szünet, én meg a pokolba kívánom magam. -Nem kell megszólalnod, elég, ha bólintasz. Eljössz hozzám?
Miért jó ez neked, mondd? Szereted magad kínozni talán? Te is vágysz a halálra? Mike, el sem tudod képzelni, hogy apám mire képes, a legrosszabb rémálmaid sem tudják azt a birzalmat utolérni. Miért nem fogadod el? És én miért nem tudlak ellökni magamtól, mondd? Biccentek egy haloványat, és szinte azonnal közém fonja karját, olyan óvatosan, mintha egy üvegbaba lennék. Segít felállni, pedig soha nem kértem ilyenre, ahogy arra se hogy mellettem legyen!
Nem tudom, hogy jutunk el a házukig, csak azt regisztrálom, hogy az ajtót zárja be alaposan mögöttünk. Csend van, az illatok és a fények is ugyan olyanok. Vannak dolgok, amik nem változnak, mi?
-Már kiismered magad, ülj le!
A kanapéhoz vonszolom magam, és leülök, és szinte pillanatok alatt a képembe nyom egy pohár szines löttyöt.
-Ha már nem szeretnél orvoshoz menni, legalább hagyd, hogy rendesen ellássam a sebeidet. -morogni hála az égnek még tudok. -Te is leápoltál, mikor elvágtam a kezem, úgyhogy jövök Neked eggyel. Nem, nem érdekel, hogy morogsz. Amíg ki nem mondod, hogy nem, addig az van, amit én mondok. -tiltakoznék ösztönszerűen, de ez a dög kihasználja a hátrányos helyzetem. -Látod? Én nyertem. Kíméld a torkod! Most pedig hozom a gyógyszeres dobozt és az elsősegély ládikát. Oké? És el ne merj szökni, mert úgyis megtalállak, és akkor fenékbe billentelek!
Tudom, hogy úgyse lenne képes rá, legfeljebb valami jelképes büntetésre, mégsem tudom, hogy miért nem állok fel, és használom ki, hogy nincs itt. Igazság szerint itt olyan békés és csendes minden, hogy csak erőszakkal tudnám most magam elvonszolni innen. Kell nekem egy kis idő, amíg újra megnyugszom, amíg egy kicsit megpihenek.. Csak egy kicsit, ugye? A pohárra pillantok. Még mindig nem értelek, tökfej. Miért csinálod ezt velem? Jó neked, ha összezavarhatsz?
-Itt vagyok.
Csipog mellettem, de nem nézek rá. Próbálok lelkileg felkészülni arra, hogy perceken belül ő el akar látni, és ehhez elkerülhetetlen, hogy megnézzen. Leül, majd óvatosan felhúzza a felsőmet, én meg nem nézek oda. Nem akarom az arcát látni, vágjon bármilyen fejet. De ahogy valami forró, puha, és végtelenül ismerős dolog nyomódik a bőrömhöz, ami most eléggé érzékeny, úgy rezzenek össze, mintha izzó vasat nyomtak volna oda.
-Oké, oké, nem csinálom többször, ígérem!
Ugyan nem hiszek neki, mert mindig megígér mindenfélét, és aztán meg nem tudja betartani... Lám, pár napja azt ígérte, hogy többet nem fog velem még csak szóba se állni.. vagy csak nekem jelentette ezt a sok mondat? Ahogy matat rajtam, hihetetlenül fáj és csíp, de nem mutatom előtte, csak amennyire már nem vagyok rá képes.
-Kész.
Felsóhajt, elvégre vagy egy rája itt motoszkál körülöttem, minden egyes szúnyogcsípést lekötözve vagy hatszor. Kicsit nevetséges, ugyanakkor... Van ebben az egészben valami új, érdekes, és ijesztő. Közben persze elálmosodtam, de hát amikor ilyen nagy lendülettel esett nekem, hogy mondjam azt, hogy húzzon a búsba, engem meg hagyjon aludni? Hihetetlenül fáradt vagyok, de még most sem tudok csak úgy pihenni. Ő nagyon is jól tudja, hogy hol kell engem keresnie, mintha egy beépített radarja lenne, vagy nem tudom. Bármelyik pillanatban beugorhat ide is, és... nem, el kell egy kicsit felejtenem. Nem tudom, miért van az, hogy meg kell bíznom Mike-ban, de amikor itt van, kicsit nyugodtabb vagyok. Ő majd nézi helyettem az ajtót, ugye?
-Ha bármire szükséged van, szólj, oké? Semmi szükség magánakcióra. Még gyógyszert is hozok Neked, ha azt kívánod, rendben?
Arra eszmélek, hogy már a hátamon fekszem, és én lecsukódó szemmel bólintok neki. Mióta... Mióta eresztem el magam ennyire a közelében? Végigsimít az arcomon, és ettől kicsit megdermedek, mert nincs most arra szükségem, hogy elkezdjen csábítgatni, mégis az a puha és meleg érzés, amit maga után hagy... Mint valami mézes édesség lenne... hm... Nem is... szeretem az édeset...
~*~*~
Pár nappal később persze már nyoma sincs ennek a békés csendnek. Szinte megszabja nekem, NEKEM! hogy mikor mit csináljak. Nevetséges! Mért ne gyújthatnék rá? Akkor legalább kint rágyújthatnék, de nem! A gyógyszereim is úgy adagolja, mint valai nővérke. Hát hanem apám öl meg, akkor az agyvérzés, amit ez a vakarék... Arrg!
-Nem érdekel, akkor sem gyújthatsz rá!
-Ez a hely olyan, mint egy börtön! -morgom rá se nézve.
-Börtöön?? -egyre magasabb hangon rikácsol.
-Erőszakkal hoztál ide, te kis seggdugó! -ráncolom rá a homlokom, de rég nincs már ez rá hatással.
-Járni sem tudtál, nem volt abban semmi erőszak!
-Persze, hogy nem…-tárom szét a kezem.
-Ne hisztizz, mert olyan vagy így, mint egy terhes tinilány!
A hangja már egy denevért is lefőzne szerintem, de úgy döntök, hogy nem nyitok vitát. Inkább verjenek agyon, de akkor is kell egy kis hűsítő, lazító csavart, természeti, bio füvecske, mert meghalok! Na jó, nem, de...
-Nem mehetsz el! -állja az utam.
-Mi vagy te, börtönőr? -ő az ajtóra csap rá, én meg majdnem őrá, de égül csak ellököm, és nem törődöm a drámázásával.
-Nem hagyhatsz egyedül, hallod? Most már én is benne vagyok!
Az eddig kellemes meleg levegő nagyon hirtelen hűlt le. Eljött volna a tél? De hát amikor ilyeneket mond meggondolatlanul! Kezdem úgy érezni, zsarnokoskodik felettem. El sem tudod képzelni, hogy ez mit jelent, ugye, tökfej? Lassan nézek rá, de ő még mindig csak mérgesen áll, meg toppant a lábával.
-Ha éjszaka elvágják a torkom, a Te lelkeden szárad a… hé… hé! Bocsánat, bocsánat, várj!
Ez még viccnek is rossz. Nem csak annak, de... Elképzelni, ahogy apám ott áll felette.. Csak annyi a különbség, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy arra a vadállatra haragudjak, sajnos csak gyűlölni tudom és félni,ezzel szemben ez a vakarcs nagyon kihúzta most a gyufát. Mike! Ilyet még gondolatba se!! Dühösen, szinte felé magasodva állok elé, de ahogy ő összerezzen, és a szemeit is összeszorítja... Nem tudom, mi ijeszt meg jobban. Amit mond, vagy amivé majdnem lettem. Ha megint megütöm, nem leszek több annál az aljadéknál, aki sajnos az apám lett. Remeg, és szinte látom benne magamat, ahogy összehúzva várja a pofont. Jéghideg kezem, ha már felemeltem, valamire használni akarom, így lendületét vesztve száll le a fején, és finoman végigsimítok rajta. Mit teszel velem, te szörnyeteg? Mike se mondhatja magát ártatlannak ám! Óvatosan nyitja ki a szemét, tompa fénnyel, csodálkozva. Ha apám egyszer nem verne meg, hanem ő is ezt tenné, mit csinálnék én? Lassan mozdul meg, vállaimra markol, mintha csak megkapaszkodna bennük, de a szándékai világossá válnak, ahogy elkezd hozzám közelebb hajolni. Elhúzódnék, de a kis pimasznak kinyílt a csipája, mivelhogy nem kapott egy nevelői pofont, és kihasználja a zűrzavart a fejemben – megint. A forró és puha ajkai tetőtől talpig végigborzongatnak, akárha pizsamában mentem volna ki hóembert építeni, és most a kályha elé ültem volna. Akaratlanul moccanok meg, hogy többet kapjak, és... és már megint azon kapom magam, hogy elgyendültem. Finoman csókol, de csak addig, amíg én el nem kezdek követelni. A hajamba túr, én meg kishíjján dorombolni kezdek.
-Van egy meglepetésem számodra – suttogom.
- Utálom a meglepetéseket – lépek el a közeléből.
- Tudom, de ennek talán örülnél.
~*~*~
-Gyere már, Romero! -pattog nekem, míg én undorodva húzom magam össze a tömegben. -Ne félj, nem harapnak. -kuncog rajtam.
-Mit keresünk itt?
-Ez a meglepetésm. Elutazunk.
-Mi? -Csak így, minden további nélkül, ahogy költözni is szoktunk?
-Mondom, elutazunk. Legalább éjszakánként nem fogsz álmodban nyüsszögni.
Nem érdekel ez a dög. Itthagyom, istenbizony, vagy agyoncsapom. És a sulijával mi lesz? Még a végén megint én leszek a szar, mert hogy erre bátorítottam. Bezzeg ha látnák, hogy olyan, mint egy levakarhatatlan pióca, egy kis odaégett vakarék! És már megint kezdi, mert ölelgeti a kezem, és közben meg mindenki minket néz...
-Hé! Értékeld, hogy készültem Neked. Csak egyetlen éjszaka, kibírod velem, nem?
-Bírja a halál... még egy nap... Ceh...
Erre meg elenged sértetten, és a nagy bőröndjét felkapva bevonul. Hát ilyet nem kajált még Európa! Egy ilyen kis mitugrász mondja meg, mit csinljak és mit ne! Megdörgölöm az orrom, és úgy nézek utána. Vicces, ahogy a nagy csomagjával ott billegeti a fenekét... És egyedül törtet előre, céltudatosan... Ettől függetlenül... Én vagyok az idősebb, vigyáznom kéne rá. Egyből kiszúrják az ilyen kis seggdugaszokat. Ajh... Ezzel is csak a baj van! Rágyújtok, majd ahogy elszívtam, utána lépek a peronon. Eltéveszthetetlen azzal a sok pakkal, mintha egy hónapra menne. Bezzeg nekem itt a hátizsákom, amiben nem is tudom, van-e valami a gyógyszereimen meg a vész-dugi-nyugtató-lazíó-bio cigimből...
-Mi lesz az iskolával? -kérdezem, hogy a csendet megtörjem.
-Mi lenne? -húúú, egyszer de megfojtogatlak még, várj csak!
-Miattam nem kellene ellógnod – vonok vállat.
- Nekem megéri. Kicsit érdekesebb vagy, mint a matektanár.
És már mosolyog is, minden átmenet nélkül... Szemem forgatnám, de a szám hamarabb kel életre. Tökfej... Ej... Olyan, mint a nők. Hogy is volt a kedvenc idézetem? ,,Jön a nő! Mindig így kezdődik! Vigyázat! Figyelem! A férfi mindent kiszámít alaposan, előrelátóan, precízen, véglegesen. És erre jön a nő! Másodpercenként százhúsz kilométeres hazugságokkal, lihegve, hadarva, szemlesütve, ájuldozva vagy mosolyogva; egyszer csak jön, és mindent halomra dönt! Aztán leül e halomra, és kipúderezi magát. És őszinte részvétét fejezi ki. Óvakodjunk a nőtől! A legegyszerűbb mindennapi fogalmak is zavarosak lesznek, ha nővel kapcsolatban akarjuk tisztázni őket.“ És tényleg. Ez a tökfej tényleg ilyen. Minden kiszámítva és elrendezve, erre jön ő meg a szerelme meg mindenféle, és.. és...
-Ez az? -intek a beálló vonatra.
-Ühüm.
Megvillantja a jegyeket, aztán már szállunk is fel. Jézusom, még azt sem tudom, hova megyek. Ez tényleg olyan, mint amikor hirtelen kiköltöztetnek egy incidens után a városból. És ahogy felszállunk, óriási megkönnyebbülést érzek, hogy nem kell közelharcot vívni a helyért, hiszen majdnem üres, szót szinte biztosan üres a kupé... Elégedetten ülök le, na azért annyira talán mégsem... Khm. Aztán az elkövetkező időt azzal töltöm, hogy az ablakon kibámulva nézzem a tájat, hogy vajon merre mehetünk. Hehe, én meg a földrajz, mi?
Nem is kell olyan sokat utazni, és ahogy kiszállunk, már érzem, hogy jobb a levegő, és... valamiért a tudat, hogy ilyen messze vagyunk a várostól, megnyugtat. Kicsit emlékeztet arra a helyre, ahol kicsi szobacirkáló koromban éltem, mielőtt még az egész cirkusz elkezdődött volna. Vagy csak én nem emlékszem rá? Nem tudom, honnan van ennyi energiám, de úgy érzem, versenyt futnék még az idővel is. Egy darabig még nézem, ahogy Mike bénázik a csomagjával, de aztán megszánom, és elveszem tőle, mielőtt még az itteniek ugye, rabszolgahajcsárnak néznek. Egy pillanatig az az benyomásom támad, hogy Mike túl közel van hozzám, de mivel a szállóhoz értünk, és körbe nézek ösztönösen, elfeledkezem erről a mozzanatról. Helyette vigyorgok magamban a tökmag fején, mert a portásnő csak nem akarja elhinni, hogy ez az igazi neve... Hehe... Én se tudtam elsőre kimondani, de ha a helyiek se, akkor nincs baj.
Végre a szobába lépek, és... és megint megkörnyékez egy kis agyvérzés. Tuti, hogy ebben az egyágyas dologban benne van ennek a piszoknak a keze. Émelyegve nézem a ,,díszletet” is, de ahogy a vakarék megszólít, felpillantok.
-Ugye jó lesz Neked itt? -halk a kérdése, én meg nem szólnék, de ahogy kifelé megy...
-Hová mész?
-Körülnézek. Jössz?
~*~*~
Meghitt, békés, csendes ez a hely. Pár andalgó emberke, pár helyi, autók sehol... egy tóhoz érve azonban szükségem van egy kis szűrt friss levegőre is.
-Hsz, ez hideg. -rázza a kezét Mike, miután a vízbe dugta.
-Mit vártál?
-Hogy kék bikiniben kellethetem magam Neked.
Csak a fejem rázom, míg a füstöt fújom ki, ő meg addig mellémtelepszik, és a nyakamat kezdi birizgálni. Azonnal rávillan a tekintetem, és komolyan képes lennék a víz alá nyomni a fejét, de... Nevetve bújik közelebb hozzám, és ez ledermeszt. Megint ez a meleg... Miért ingadozik így az idő?
-Szeretném, ha ma végre nyugodtan aludnál. -hallom és érzem a nyakamon ahogy suttog.
-Én is...
Szinte lehelem a választ, miközben elnyomom a csikket, majd lassan lepillantok rá, ha már ilyen közelről pillog, és persze megint nem számítok rá, ezért... Újra megcsókol. Hímes tojásként bánik velem, és azt hiszem, itt egy kicsit, egy iciripicirit... engedhetek neki, ugye? És lám, nem követelőzik, így újabb izmaimat lazíthatom el. Talán tényleg nem fog ma megenni.
~*~*~
A szállóban a szobába kérjük a vacsit, de persze a kis herceguska elbilleg fürdőzni, így nekem kell átvenni a tálcákat. De hiába telik el az idő, ő csak nem jön. Valaki meghallgatta az imáim, és a vízbe fojtotta? Nem, nincs akkora szerencsém. Tuti a haját vasalja, vagy a körmét reszeli... Erre a morbid gondolatra végre nyílik az ajtó, és a gyomromban a görcs is enyhül. Érdekes, észre se vettem, hogy aggódtam.
-Végre, már azt...
Pillantok rá, de a szavakat valaki kilopta a számból, mert képtelen vagyok folytatni. Egy szál törülközőben volt képes elém tolni a képét?!! Istenemre, megfojtom, vagy nem is tudom! És miért nem tudom eldönteni, hogy azért duzzogok, mert irritál a látványa, vagy... Elfordulok, szinte azonnal, és vadul szemezek a vacsorámmal. Nem. Ezt szépen a számba fogom pakolni, lenyelem, én is fürdök, bebújok az ágyba -ha rám mászik ez a kis nyomi, akkor a kádban, bizonyúristenhamondom!- és aztán elfelejtjük.
-Romero.- gondoltam én, heh? - Gyere ide!
-Öltözz fel.
Vágom rá csuklóból, a lehető legtöbb, sebtiben összekapart morcossággal és daccal, de mivel elindul felém, azt hiszem, nem lehettem elég magabiztos. Vagy ő forral már megint valamit. Felveszem a villát, hogy ledöfjek vele valamit, de előtte még a felesleges gondolatokat elűzendő, és hogy figyelmen kívül tudjam őt hagyni, a másik kezemmel végiggyűröm óvatosan a képem. Szinte abban a pillanatban simul egy kéz az enyémre, és amikor kipattan a szemem, két szempárral találom magam szembe, de túl közelről, hogy értelmesen reagáljak. Tudom, hogy minden izmom megmerevedett megint, de a szívem mégis lassan veri a tamtamot a fülembe. Az a szempár... Kérve, félve, gyengéden néz rám, ezernyi érzéssel meg ki tudja mivel, a szám pedig nyitva marad, mert elfelejtem, mit akartam mondani.
-Sss... Semmi baj... -nem hallom a hangját, mégis látom ahogy a szája mozog, és értem, amit mond... azt hiszem, kezdek megkattanni. -Romero, én itt vagyok neked. Nyugodj meg. Semmi baj.
Nem tudom, mit láthat rajtam, de lassított felvételként látom, és érzem. Kisimogatja a kezemből a villát, finoman az ölembe ül, és végtelenül gyengéden simogatni kezd. Ajkai a nyakamnál vannak, nem tudom mit csinál, de olyan forró, és olyan... Kiráz a hideg, erre megint a nyakamba szuszog. Finoman a hajamba bújtatja ujjait, másodpercek helyett talán a légvételeim számolva, majd ajkait a nyakamhoz simítja. Másik kezével enyéim ejti foglyul, és tekeri maga köré, majd amikor az ölelésembe varázsolta magát, két kézzel öleli ő is a nyakam. De itt hosszú pillanatokra megáll, én pedig végre kapok egy kis időt. Nem, nem gondolkozni, csak lehunyni a szemem. Azt hiszem, nem tehetek semmit ellene. Annyit adott már nekem, én meg már annyit bántottam, annyiszor, és úgy... Szorosabban csúsztatom köré kezeim, magamhoz húzva, mintha felmelegíthetném, mielőtt megfázik, és a nyakába sóhajtok.
-Mike... -hangom halk, szinte suttogó, mégis rekedt. -Én nem értem...
-Mit nem értesz, Tuskókám? -hogy lehet ilyen puhán és balzsamosan beszélni?
-Én... Én..
-Te? -tényleg be kéne tiltani a hangját.
-Annyiszor.. Te... -újra szusszanok. - Azt hittem, minden fekete és fehér. Akkor meg nem értelek.
-Jaj, még mindig ezen...
-Ne. -félbeszakítom, ő pedig elhallgat, de továbbra is cirógat -Annyi minden történt, és én nem akartam, hogy belekeveredj. Olyanokat mondtam neked... És te mégis... Én meg... Ez itt... Én nem akartam ezt... -megnyekkenne, de megszorítom,hogy hallgasson. -Miért vagy akkor mindig itt? Lehet, hogy nem minden csak egy színű? Tudod... Az jutott eszembe, hogyha apám néha nem verne meg... Talán... Talán tudnék rá haragudni. Lenne rá időm. Neked is... félned kellene, és mégis már megint... Nem értelek. Ő nem lehet jó, de akkor... Mike... -lehelem kétségbeesetten a nevét.- Azt hittem, értem, de mégsem. Én... Úgy érzem, nem jó.
-Mi nem jó? -súgja vissza, de érzem, ahogy megmerevedik a kezeim között.
-Annyival tartozom neked. Sőt... Annyi mindent a fejedhez vágtam. A felére nem is emlékszem. Mégis olyan, mintha te mondtad volna nekem. Miért?
Soha, de soha nem éreztem még magam bűnösnek. Ilyenben még soha. Mégis olyan érzés ez, mint amikor bevertem egy ablakot, és mást szidtak le érte. Csak súlyosabb. Kezeim között a kicsinyke test ellazul, majd megölel.
-Most már semmi baj. Ne törődj vele.
-De, igenis törődök, mert tudom, hogy nem jó. Én... Sajnálom. Nem tudom, hogy melyiket jobban, de mindenképpen. Hogy találkoztunk, vagy hogy a múltkor annyira elfajult... És én...
Egy ujj simul a számra elnémítva engem, én meg meglepetten emelem fel a tekintetem, és találkozom Mikeéval. A félhomályban nem tudom, nem látom, de... Túlságosan csillog a szeme, nem? De mégis, ahogy néz rám, és az a mosoly a száján... Végigsimít az arcomon, orromba kúszik az illata, én meg lehunyom a szemem megint. Hirelen rántom magamhoz, talán kicsit meg is ijesztem, de ahogy a szánk összeér, már nem tud érdekelni. A gyomromból kiszáll a görcs, és helyette a szívem kezdi el markolászni, szinte túlhajszolva, de megéri. Mike két keze álnok kígyóként tekeredik körém, de már nem csak ölelve, hanem végigsimítva érzékenyebb pontokon is, s közben a nyelvével finoman a számba kúszik. Még mindig finom íze van a szájának, mintha mézet evett volna, vagy nem tudom... Hajába túrok egy kezemmel, hogy erőszakosabban húzzam magamhoz, majd a fejét hátrahajtsam, hogy a nyakára térjek, forró bőrét csókolva, de mégis visszatartva magam attól, hogy olyan elvetemült legyek, mint a múltkor, amikor eszméletlenre szineztem a bőrét. Inkább csak finom bőrpírral kínzom a hamvas nyakát, fülén végignyalva, és a cimpáját csócsálva ajkaimmal. Másik kezemmel a gerincén simítok végig, amitől a háta ívbe hajlik, én meg a kulcscsontján keresztül a mellkasához férek. Lábait körém fonja, én meg hirtelen felállok, és határozott léptekkel az ágyhoz lépek, mintha teljesen a tudatomnál lennék. Pedig fogalmam sincs, honnan van ennyi erőm. Lefektetem, de nem enged el egy centire se távolabb, így húz maga után.
Nem tudom, mikor sikerült neki a felsőmet levarázsolni, de annyi szent, hogy amikor legközelebb összesimulunk, már a forró testünk ér össze pőrén, amitől mind a ketten felsóhajtunk. Oldalán simítok végig, és ahogy nem ütközök lejjebb sem akadályba, akkor jut eszembe csak a törülköző, amit biztosan még az asztalnál hagytunk le. Belepirulok a gondolatba, hogy semmi sincs rajta, de nincs időm ezen gondolkozni, mert a körmeivel finoman a hátamat kezdi el kaparászni a folytatásért. Ágyékom az övéhez dörgölöm, amitől kéjes kis nyögést csikarok ki belőle. Az előbb lesikló kezem az övé megtalálja, és egyre lejjebb húzta, át a gömbölyű és feszes fenekén, egészen a két part közé. Ahogy ánuszához értem, megint felnyögött, és mivel tetszik ez a hang, felpillantva rá kidugva a nyelvem siklottam a mellbimbójára. Fejét hátraejtve sóhajtott fel, amit bátorításként értelmeztem, hát folytattam. Ujjammal finoman körözve bejáratánál ingereltem, és csak amikor a másik kicsi gyöngyöcskére tértem át számmal, akkor csúsztattam bele egyik ujjpercemet. Vártam egy kicsit, majd megmozdítottam ujjam, és a szájára hajoltam, hogy a hangját eltompítsam, mert a végén még ránktörnek a konzervatív nénikék sápítozva a mai fiatalságon, és ezzel egyidőben a lazuló gyűrűk közé toltam az egész ujjam. Megfeszült, hát vártam, de nem hagytam abba a szájának nyúzását. Mintha nyöszörgött is volna valamit a számba, de már ezt nem tudtam figyelni. Két keze vadul azon volt, hogy a nadrágomtól is megfosszon, és némi rásegítéssel ez sikerült is, így a két keze elzabadulva, zabolátlanul szánkózott fel és alá a hátamon, én meg azt se bántam, ha kicsit fájóbb részre is karmolászott rá.
-Romeroh... -nyöszörte, és közben csípőjét az enyémnek nyomta.- E... Elégh már...
Erőtlenül fogja meg a kezem, és húzza el felé, mire csak mélyen felmorranok, és ahogy még egy ujjam belétolom, ujjai a karomra feszülnek. Finoman végigharapdálom a nyakát, vállgödrébe csókolva, majd a szemébe nézek. Könyörögve néz rám, vágytól csillogó szemekkel, amitől kiszárad a szám, így szomjoltásként újra a szájára hajolok, de most sokkal finomabban csókolva, kicsit tétovázva, megpihenve, de úgy tűnik, ő nem így gondolta. Kezem megrántja, így ujjaim kicsúsznak belőle, de csak megkönnyebbülten felsóhajt, és átkarolja a nyakam, majd sóhajtozva néz rám, hozzámdörgölőzve, szó nélkül könyörögve még mindig, én pedig a szájára hajolok, és ezzel egy időben lassan tövig merülök benne. Csókunk elnyeli a nyögését, és az én morranásom. Erre nem voltam még felkészülve most, ez a forró és szűk, lüktető hús, ami körbeölel, szinte az őrületbe kerget... Lábait körémkulcsolja és türelmetlenül lök egyet magán, így végre én is megmozdulok. Más, mint a legelső. Akár egy lassú ereszkedés egy forró fürdőbe, csak itt töményebb az illata mindennek, és annak nincsenek ilyen tüzes szemei. Képtelen vagyok magam visszafogni, egyre gyorsabban és nagyobbakat lökök rajta, kihúzódva belőle és újra tövig elmerülve benne, közben csókolva veszettül és csak akkor válva el, ha épp levegőért küzdünk egymás szája helyett. Kezeivel és lábaival kullancsként csimpaszkodik belém, én meg a hajába túrva húzom magamhoz, és még akkor se nagyon akarom elengedni, ha épp légszomjam van. Érzem, már nincs messze az a határ, ami után már a bennem dúló orkán lecsillapodik, így lassítok. Akaratos nyögése egy sóhajba fullad, én pedig kicsit elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézhessek.
Fülemben dübörög a vérem, minden tagom sikolt a gyors folytatásért, de én mégsem vagyok arra képes, hogy az ösztön vagy Mike sürgetésének eleget tegyek. Fülledt lett itt bent a levegő, sűrű, és tömény Mike illatú, aki itt van, és... Hogy a gondolatot megszakítsam, hirtelen mozdulattal fúrom alá egyik kezem, hogy átölelve szorítsam kicsit magamhoz, és közben újra lecsaphassak az ajkaira. Szinte ebben a pillanatban váltok át megint erről a lassú kínzásról a vágtára, eddig bírtam cérnával. Időnként alattam hangosabban nyög fel, ahogy egy érzékenyebb pontot találok el, és én nem tudom már egyáltalán visszafogni magam. Nem kímélem se őt, se a bőrét, mintha attól félnék, hogy valaki el akarja venni, fogaimat se féltem tőle. Marcangolom, tépem, szinte magamba akarom préselni, és ő nem panaszkodik, legalábbis nem hallom. Időnként ujjaimmal vagy ajkaimmal finoman becézgetem meggyötört testét, de csak azért, hogy a következő pillanatban Körmeim mélyesszem belé egy pár másodpercre. Felülök hirtelen, őt meg húzom magam után, nehogy egy centi is közénk férjen, és ahogy mélyen ráül az ölemre, belémszorul a levegő.
-Roh... meroh...
Nyöszörgi kábán, majd megemelkedik, és visszaül. Lefogom, és félőrülten szorítom magamhoz, hangja olyan, akár valami ritka ajzószer, mégis... mégis... Zihálva ölelem magamhoz amolyan féltett kincsként, majd álla alá nyúlva emelem fel a fejét, hogy újra a csókját raboljam. Úgy tűnik nem nagyon ért egyet velem, vagy csak nem akar pihenőt tartani, de ficeregni kezd, sóhajtozni, majd lassanként ő kezd el rajtam mozogni, én meg kihasználva a helyzetet felszabadult kezem az ő ágaskodó vágyára kulcsolom, amiért bezsebelhetek egy újabb nyögést.
-Mike...
Hangom mély és reszelős, ritkán hallani ilyennek az biztos, de őt kirázza tőle a hideg is, amitől egy önelégült félmosoly bukkan fel rajtam. Meglepetten nyikkan egyet, de mielőtt még szólhatna, hátralököm, és aztán már tényleg nem kímélem. A falakra bízom a hangszigetelést, és az utolsó lökéseknél már csak az arcát nézem. És ahogy arca eltorzul a beteljesedéskor, végigfut rajtam a borzongás, és úgy érzem, mintha meghalnék. Felette támaszkodva kapkodok levegőért, és próbálom a szivem kicsit lelassítani, mielőtt még kiugrana. Arca kipirult, ajkai enyhén elnyílva, haja kócosan gabalyog szerteszét a párnán, és a kintről beszüremlő fényt tompán veri vissza a tekintete. Kezét fáradtan, akadozva emeli fel, és lehúz magához, de mielőtt még megcsókolna, látom arcán átsuhanni azt a boldog, elégedett mosolyt. Kihúzódom belőle, és kászálódnék fel, de nyüsszögés keretében fogja meg a kezem, így visszafekszem még egy kicsit mellé. Hozzámkucorodik, én meg fél kézzel ráhúzom a paplant, hogy ne fázzon meg nekem. Nyammogva, szuszogva fekszik a vállamra, és szép lassan álomba merül. Nem tudom, meddig nézem még, de aztán egy idő után kikúszok alóla, és egy köpenyt magamra kapva az ablakhoz lépek. Az bőrömnek is olyan illata van, mint neki, mintha csak a pórusaim is Őt árasztanák magukból. Nem értem őt, és úgy döntöttem, nem akarom már tudni a miértjét. Carpe diem, eh? Kicsit kinyitom az ablakot, majd törülközőt ragadva elsétálok zuhanyozni. Beállok a rózsa alá, és csak engedem magamra a langyos vizet, majd nekidőlök a falnak, hogy a hideg csempe lehűsítsen. Nem tudom, meddig állhatok itt, de egy idő után a víz felmelegszik egy kicsit, és egy kicsi kacsó simul a hátamra. Először összerándulok, de végülis ezt a végtelnül puha érintést nem lehet összekeverni, így nem is fordulok meg.
-Minden rendben?
Halk, tapogatózó hangocska, talán attól fél, amitől én is tartottam, hogy végleg megkattantam, és végem. De nem. Valamiért olyan... nyugodt vagyok. Hátulról ölel át hozzámsimulva, én meg a kezére csúsztatom az enyém. Hümmentek egyet halkan, hogy ne aggódjon, erre a kis tökfej lassan elémáll, és úgy néz fel rám. Aggodalmas arca megenyhül ahogy rámnéz, pedig kivételesen nem tudom, milyen képet vághatok. Próbálom az arcom letapogatni, de nem érzek változást.
-Kell egy cigi.
Felsóhajt, és végleg elmosolyodik, majd hozzámbújik, és a mellkasomra nyom egy kicsi puszit, ezzel elkapva egy leszaladó vízcseppet. Fél kézzel átkarolom, majd a homlokához döntöm az enyém, hogy a szemeibe nézhessek. A nyugalma lassan átragad rám, a tekintete pedig minden kétségemet elűzi. Nem, nem feláldozom magam, vagy ilyenek, pedig lenne mit visszafizetnem neki. Egyszerűen csak hagytam magam, hogy sodorjon az ár, hiszen ha egész életem így éltem, akkor miért ne? Némi meglepettség ül Mike szemében, elvégre ennyire közvetlen és nyílt is ritkán vagyok, de hát... Elnyúlok a válla felett, és némi tusfürdőt nyomok a kezemre, majd rámadzgolom, de erre ő se rest, ő is serényen tisztogatásba kezd, de hamar észreveszem, hogy mire akar megint kilyukadni, így finoman, de határozottan fogom le a kezét, amikor már veszélyes zónára lép. Végül még szótlanul állunk pár percet a zuhany alatt, végül kilépek a fülkéből. A köpenyt magamra veszem, a törülközővel meg a hajam dörgölöm meg. Ekkor mászik ki Mike is, így hozzávágom a törülközőm, nehogy megfázzon nekem, és távozom.
Amikor legközelebb látom, épp durcág arccal közelít, mert én épp egy kis hátsó kertben meditálok egy kis bio-médinhóm cigivel, valami hosszú nadrágban meg egy nagyobb pólóban, nedvesen kunkorodó hajjal, füstölögve.
-Miért kell neked mindig eltűnni? Mostanáig kerestelek, és ha nem érzem meg a cigid szagát, itt se kerestelek volna.
-Menj be szépen, és csucsukálj. Én is mindjárt megyek, csakhát nem szereted, ha friss hegyi levegőt szívok.
-De... Ch...
Szemem forgatom, és visszafordulok az ég felé, amin eddig filóztam, lévén egy kis rásegítéssel tényleg médium lehetnék, annyi mindent látok már oda. Ekkor azonban kiveszi a kezemből Mike a félig szívott szálat, és eltaposva néz rám.
-Nem fer, hogy nem figyelsz rám.
-Ennél jobban nem megy. Ígyis vagy három van belőled.
-Na gyere, te nagy csecsemő.
Bevonszol, majd ágyba dug, aztán némi fintorgás és dünnyögés után hozzámvackolja magát, és hosszas helyezkedés után végre lenyugszik. A hajából lecsöppenő víz ugyan kicsit átáztatja a felsőm, de annyi baj legyen, nem?
-'éjt. -morgom a folyosón lévő óra csengését hallgatva. Éjfél van.
-Jó éjszakát, Romero.
~*~*~
-...mááár feeeel... Nem ér, hogy át akarod aludni a fél napot!
Mint amikor a rádiót hangosítják fel, úgy jut el hozzám valami nagyon idegesítő zümmögés. Nyammogva fordulok át, magamra húzva a paplant. Ekkor elkezdik rólam azt lecibálni. Miután sikerült legyengíteni valami fényessel az ablak felől, eltűnik a paplanom. A párnát átölelve fordulok el a vakító izétől, és újra elalszok. Percekkel? Vagy napokkal később? Nem tudom, de valami furcsa érzéstől kiráz a hideg. Márpedig csak akkor szokott a hideg kirázni, amikor apám jön, arra pedig mindig felkelek. Mi történt?
Riadtan ülök fel, a nyakam felé kapargatva, ahol az az irritáló érzés volt az előbb, kalapáló szívvel nézve körbe. És ahogy megmoccan mögöttem valami, hirtelen kapva levegő után elugrok onnan, megfordulva, és szembenézve a mozgó izével. Hosszú másodpercekig nézek farkasszemet Mike szemeivel, kapkodó tekintettel körbepillantok, de nem tudom hirtelen, hogy hol vagyok.
-Nyugi, hé... Romero. -hangja halk, és nyugodtszerű, de érzem rajta a nyugtalanságot. -Semmi baj. Máskor nem foglak így ébreszteni, ígérem. Jól vagy? Hozzak valamit? -mi volt ez, mi van??? - Ne ijedj meg, hozzád fogok érni, jó?
A keze és a szeme között ugrál tekintetem, egy kicsit el is húzódok előle, de aztán csak megtalál, és finoman a karomra simít, majd közelebb mászik, és óvatosan megölel. Nyelek, mélyeket lélegzek, mielőtt még nem jut elég oxigén belém, és elájulok. Rendben. Izé.. Itt vagyok aaaa.... Szóval itt, van ágy meg egy ablak. Oké. Mike. No, legalább már helyben vagyunk. Úristen, mit csavartam én abba a cigibe? Muskátlit? A színek meg a dolgok megkapják megfelelő pozíciójukat, kiélesedik lassan minden, és megnyugodva szusszanok egyet. Aztán lefeszegetem Mike karjáról az én kezem, de azt hiszem a lehető legrosszabb dolog volt, amit tehettem, hogy lenéztem a félmeztelen testére, mert elszörnyedve hörrenek fel, amikor meglátom rajta azt a sok piros foltot, meg itt-ott egy kis krix-kraxot, amit valószínű, körömmel festettem oda.
-Hé, nyugi már. Minden rendben. Nincsenek terroristák, vagy bombák. -mosolyodik el végre, de én még mindig szörnyülködve nézek rá, kicsit elhajolva.
-Mi ez??? -fakadok ki.- Normális... Én.. Úristen! -két kézzel rázom kicsit a vállánál fogva.- ha legközelebb nem csinálsz ez ellen valamit, akkor felébredéskor ne kerülj a szemem elé így!
Arcom dörgölve menekülök ki az ágyból, és amikor az órára pillantok, megszédülök.
-Fél nyolc? -hangom kicsit magasra kúszik.
-Hé, Romero, mi a baj? Nyugi, itt vagyok, nyugodj meg.
-Fél nyolc? -ismételem meg a kérdést.
-Igen. -hebegi értetlenül.
Motyogva, mint aki megzakkant, elkezdek cirkálni a szobában, míg a teljesen egyértelmű szék forma dolgon megtalálom a táskám, és a tenyerembe potyogtatva néhány bogyót legurítom őket, majd leülök, és várok. Persze közben rágom a szám meg a nyelvem, és próbálok hol emlékezni, hol meg elfelejteni a tegnapit. Közben Mike egy pohár vizet hoz, amit simán legurítok, és végre kezdek lenyugodni. Hitetlenkedve meredek az órára, majd végre higgadtan körbenézek, és a hajamba túrok.
-Romero?
-Kaja?
Mintha mi sem történt volna, lazán, flegmán kérdezek vissza, mintha csak egy király lennék, és felháborító lenne, hogy még nincs itt a reggelim, meg egyáltalán. Pislog párat, majd fejcsóválva áll fel, és áll neki öltözni. Én se maradok rest, mire elkészül, én már az ajtóban várom, és előre engedem, mielőtt még ki tudja, mi jut eszébe. A folyosó végén azonban a karjánál fogva megállítom, és nekiveselkedem, hogy mondjak valamit, de csak nem bírok magammal dűlőre jutni, így lehunyom a szemem.
-Többet ne ébressz fel így.
Ennyit a nagy ódákról meg egyébről. És ez a tökfejű meg elmosolyodik, mintha bókoltam volna, szerintem tuti tudja, hogy nem ezt akartam mondani. Inkább azt, hogy nem akarok többet kirándulni, vagy a tegnap estét nem akarom, nem tudom. De ő tudja, és ez elég, így elmegyek mellette, illetve elmennék, mert ő ragad most meg, és mikor értetlenül hátrafordulnék, letámad. Szörnyülködve húzódnék el, de kuncogva jön utánam, és csak akkor ereszt, amikor valahol ajtó csukódik, én meg összerezzenek. Azzal megfordul, és elindul reggelizni, kócosan, a póló alól kilógó csókfoltokkal, kicsattanó jókedvvel, és szeleburdin. Felsóhajtok, és utánalépek. Hosszú lesz ez a nap is.
|
| Luka Crosszeria | 2012. 01. 08. 19:35:49 | #18453 |
Karakter: Mikeladze Dornez
Megjegyzés: Romerómnak, a tuskónak~ Laurent (L)
Alig ocsúdok fel, máris kapom a következő pofont. Lassan hozzám hajol, és lágyan megcsókol. Életemben először csókoltam meg így. Furán érzem magam. Élvezni szeretném, de érzek rajta valami furcsát. Túl nyugodt a körülményekhez képest.
- Vége. Szép volt, de ennyi – jelenti ki hirtelen.
- Tessék? – hördülök fel.
- Menj el. Ez a pár nap jó játék volt, néha még szórakoztató is.
- Nem! Nem ez vagy te. Nem szabad félned. Pont most nem! Én nem foglak itt hagyni, Romero.
Megijedek. Nagyon, nagyon megijedek. Nem akarom elveszíteni őt.
- Márpedig igenis itt fogsz! Fogod a kis hátsód, hazabillegsz, és elfelejted még a betűket is, amiből a nevem áll. Vége, fogd fel. Eddig még elbírtalak, de most már vége. Értsd meg, nem akarok még ebből is pert. Nyűg vagy a nyakamon, és már unom, hogy kajtatsz utánam. Folyton rajtam csüggsz – jelenti ki könnyedén.
Nem… ez… nem gondolhatja komolyan. Ugye… ugye nem gondolja komolyan?!
- Hazudsz... – nyögöm, alig kapok levegőt.
Mintha egy vasketrec tartaná fogva a mellkasom. Úgy érzem magam, mintha megfulladnék.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó ez így nekem. Finom segged van, elhiszem, hogy csak játszani akartál, ahogy én, de ez az üzenet azt jelenti, hogy mi elköltözünk. Eleve esélytelen volt ez az egész. Te komolyan azt hitted, így élünk míg meg nem halunk? – veti oda nekem.
Mintha kést mártott volna a szívembe. Nem teheti ezt velem. Hiszen idejöttem! Megbántottam volna?? Ennyire??
- Én... – harapom be a szám, hogy ne sírjak fel.
Menten infarktust kapok. Ilyen nincs, ez nem történhet meg velem!
- Arra van az ajtó, kislány.
Kislány… Számára egy dugható kislány vagyok, semmi más. Érzem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Nem bírom tovább!
- Mire vársz még? Elmutogassam, babapopsi? Én nem vagyok köcsög. Megyek a farkam után. Kész időpocséklás...
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – vágok a szavába, mert nem bírom tovább.
Lenyelem a gombócot a torkomban, és kiviharzok. Fogalmam sincs, hogy jutok le a lépcsőkön, annyi szent, hogy a legutolsóról úgy esek le. Elterülök a hideg kövön, és a hajamba markolva zokogok. Sosem bántottak meg így. Sosem vágtak ilyesmit a fejemhez. Azt hiszem, kellett ez a józanító pofon, hogy felébredjek. Hogy rájöjjek, én sosem lehetek szerelmes, hogy rám nem vár a nagy Ő. Romero is olyan, mint a többi. Csak kihasznált, kapott az alkalmon, hogy egy naiv kis hülye vagyok. Persze, vak voltam, elhomályosították a szemeimet a rózsaszín felhők. Annyi mindent szerettem volna vele csinálni. Normális életet akartam neki. Szerettem volna, ha tudja, rám bármiben számíthat, és a sötét múltja ellenére, az én karjaimban biztonságban van. Kézre akartam keríteni az élete megrontóját, az apját végre rács mögött akartam tudni, hogy soha többé ne kelljen rettegnie, ha éjszaka zajt hall az ajtó felől. Mit tehettem, hogy ilyeneket mondjon nekem? Mit ártottam? Hiszen annyi mindenben segítettem neki. Befogadtam, mikor szüksége volt rám, szeretetet nyújtottam neki. Láttam rajta, hogy az együttléteinket is hihetetlenül élvezte. Igaz, bűntudat támadhatott benne, de… jó volt együtt!
Nem tudom, meddig fekhetek ott, egy öreg hölgy tapogatja meg a hátamat. Felnézek rá, már nem sírok. Elfogyott mindenen erőm. Segítséggel tudok csak felállni, ám haza már egyedül megyek. Csupán a nagy, üres házban jövök rá, hogy mennyire egyedül vagyok. Hogy félre lettem dobva, mint egy darab szemét.
***
Fogalmam sincs, hány nap telik el, mire újra láthatom őt. Lázasan vergődtem az ágyamban napokig. Nem viccelek, azt hittem, meghalok. Nem volt erőm semmihez. Nem ittam, nem ettem, csak bámultam a plafonon, és sorra idéztem fel Romero szavait. Nem, biztos, hogy nem lehetett ő. Úgy értem, persze, hogy ő volt, de nem mondhatta ezt nekem! Láttam a halovány mosolyát, a csillogást a szemében. Szeretett velem lenni. De mégis… miért bánthatott meg ennyire? Így akar ellökni magától? Ekkora veszély leselkedhet rám? Talán… talán csak az apját akarja megtéveszteni ezzel, és nemsokára minden rendben lesz! Nem, kizárt… Mondta volna, mi a helyzet. Hiszen… bennem megbízhat, miért ne tette volna? Nem bántott volna meg ennyire. Tudom, hogy nem!
Végigkérdeztem a fél iskolát, hogy megtudjam, hol a francban van Romero. Hiába hívtam fel vagy százszor, nem jelentkezett. Még a lakásukra is elmentem, de semmi. Mint megtudtam az egyik évfolyamtársamtól, Romero a tesi szertárnál van. Nincs hát más dolgom, mint elmenni oda, és… hülyét csinálni magamból. Hiába nem bírom tovább! Szerelmes vagyok, és úgy érzem magam, mintha a szívemet tépték volna ki. Pláne akkor, mikor megpillantom őt a földön ücsörögni. A szívem a torkomban dobog, a magabiztosságom nyomtalanul eltűnik. Mit tettél velem, Romero??
- Többször kerestelek – szólalok meg, ám rám sem pillant. - Nem voltál suliban sem. Beszélni akartam veled, tudod, a múltkoriról. Hé, figyelsz te rám? – kérdem, mert rám sem bagózik. - Oké, nézd. Sajnálom, ha félreértettél valamit. Nem játszani akartam veled, okés? És igen, azt hittem, hogy minden okés lesz. Nézd, nem teheted ezt velem! Adj még egy esélyt. Nem akarom ezt eltolni, én csak... Legalább válaszolj már!
Nem felel, csupán rám emeli a tekintetét. Furcsa mód szomorúságot látok benne, de… gúnyosan elmosolyodik. Mulattatja, hogy könyörgök neki. Hogy megalázkodok, pedig…
- Azt hittem más vagy. De te se vagy más, mint a többiek. Sajnálom, hogy ennyi időt vesztegettünk egymásra.
Azzal sarkon fordulok, és otthagyom. Vége. Azt hiszem, ezzel bizton kijelenthetem, hogy ennyi volt. Szar érzés bőgve végigtrappolni a fél iskolán, de máshogy nem menekülhetek. Meg akarok halni. Tisztán érzem, hogy semmit sem ér az életem. Végem van.
***
Figyelem Romerot. Látom rajta, hogy valami nincs rendben vele. Nem csak az öltözete, azon meg sem lepődök. Ahogy rám néz, azzal nincs valami rendben. Nem hiszem el, hogy gyűlöl. Hogy kihasznált. Ez a mocsok érzés neki sem hiányozhat!
Nem beszél senkivel, még a munkahelyére sem jár, hiszen… ott is voltam kínomban. Tudom, hogy baj van, és nem is hagy nyugodni a gondolat. Leszarom, hogy órám lenne épp, elindulok újból megkeresni. Most… utoljára! Körbejárom a fél sulit… megint. Mintha dejavum lenne. Csodával határos módon, most az udvaron találok rá. Épp verik. Meg sem lepődök…
- Elég! – kiáltom, mire az izomagyúak leállnak.
- Mit pattogsz Dornez? – kérdik.
- Én nem pattogok, a diri viszont igen, és mocskos nagy büntetésre számíthattok.
Azt hiszem, hatott a kis füllentésem, egymásra néznek, majd elpucolnak. Otthagyják Romerot, mint egy autóból kidobott kutyát. A szívem összeszorul, legszívesebben sírnék. Látom, hogy vért köp, mikor megpróbál felállni.
- Ne, várj, ne mozdulj! Romero! Romero, jól vagy? Hol fáj? Gyere, segítek. Ne félj, minden rendben lesz. Romero! Szólalj már meg! – kérlelem.
Megfogom a vállát, elhúzódna. Aztán megakad a mozdulatban, valószínűleg fáj neki. Ó, Romero, mi a franc… vér??
- Romero, vérzel! – suttogom a nyilvánvalót, aztán a karjára téved a kezem, és valami keményet érzek meg rajta. - Ez mi? Gipsz? Úristen... Mi történt veled?
Teljesen beijedtem. Minek van gipsz a kezén?? Meg egyáltalán… mi történt vele?? Nem tűröm tovább az ellenkezését, tüzetesen átvizsgálom. Feltűröm a pólóját, és szemügyre veszem a mellkasát. Sebek. Mindenhol sebek vagy lila foltok. Ez borzasztóan fájhat, nem csodálom, hogy elhúzódott tőlem.
- Romero, meg kéne mutatnod valakinek. Gyere velem, és... – próbálom kérlelni, mert elképzelni sem tudja, mennyire aggódok érte.
Legszívesebben sírnék, de nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.
-Krrgghhch..
Megilletődve nézek rá. Nem… nem tud beszélni?? Ezért nem szólt akkor? Mert… nem nem akart, hanem… szimplán nem tudott??
- Ha tudtam volna, akkor nem hagylak ott egyedül. Szólnod kellett volna, és valamit kitaláltunk volna! – kérdem aggódva.
Bűntudatom van. Vak voltak, iszonyúan vak! Most már biztos, hogy nem tágítok mellőle. Szeretem őt, és bármit megteszek érte! Harcolni fogok a boldogságáért, ha ő nem képes rá. Megmutatom neki, mi az a szerelem, mi az a boldogság, mi az a félelem nélküli élet. Ha kell, még a lelkemet is eladom az ördögnek, de nem hagyom veszni őt!
Lassan letörölgetem az arcát. Megrökönyödve nézem a lecsorduló könnycseppjét, de gyorsan le is törlöm, mintha észre sem vettem volna. Tudom, milyen szar helyzetben van, és nem akarom nehezíteni. Immáron teljesen biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan azokat, amiket mondott nekem. Világos, hogy óvni akart, hogy ne olyan sorsra jussak, mint ő. Ha rákérdeznék, biztos, hogy nem ismerné be, de nem is kell elmondania. Azt hiszem, szavak nélkül is megértem.
Hosszú ideig nem szólunk egy szót sem, majd 10 percnyi hallgatás után rápillantok. Azt hiszem, már képes meghallani, amit mondok.
- Jobb lenne, ha hazamennénk – suttogom.
Ijedten kapja felém a fejét, és már készülne is felállni, ám csitítóan felemelem a kezeim.
- Nem, nem hozzád! Hanem hozzám.
Valamit hörög, de nem igazán érdekel.
- Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy tönkretedd magad.
Látom, hogy oldalra néz, majd lehunyja a szemeit. Odanyúlok az állához, majd magamra irányítom a tekintetét.
- Feldughatod magadnak, amit mondtál nekem. Nem hiszem el. És csak hogy tudd, baromi rosszul estek. De én mégis melletted állok. Ezek után is. Szóval nem kételkedhetsz abban, hogy nem vagyok melletted baj esetén. Most pedig baj van, ahogy elnézlek, elég nagy, úgyhogy szokd meg, hogy a nyakadon fogok lógni.
A földet nézi, még véletlenül sem emeli rám a tekintetét. Ez módfelett zavar, de elnézem neki. Most az egyszer el. Csak reménykedni tudok benne, hogy belátja, igazam van, és hagyja magát szeretni. Ahj, Romero, mennyivel könnyebb lenne minden, ha egy kicsit felengednél. Nem sokat, csak egy egész kicsit, hogy üthessek egy pici lyukat a páncélodon, amin át bejuthatok hozzád, és felolvaszthatlak végre. Annyira szeretném!
- Gyere – nyújtom neki a kezem.
Meg se moccan, csak bámul ki a fejéből. Mélyet sóhajtok, majd leguggolok elé.
- Figyelj! Hagynod kell, hogy segíthessek. Hidd el, ketten már nem is olyan nehéz!
Hasztalan, csak a szemöldöke rándul meg.
- Romero! – simítok végig óvatosan az arca ép részén. – Jobb Neked úgy, ha Veled éjszakázok? Nem muszáj nálunk lenned, ha találtál jobb helyet.
Na, persze. Az én ágyamnál nincs jobb hely számodra. Ott fekhetnél a meleg takaró alatt. Biztonságban!
- Nem kell megszólalnod, elég, ha bólintasz. Eljössz hozzám? – kérdem.
Nem tudom biztosan, de mintha egy aprót bólintana némi szünet után. Nem is érdekel, boldogan karolok belé, és húzom fel végtelen óvatossággal. Nem akarok neki fájdalmat okozni, érez épp eleget. Fogalmam sincs, hogyan, de eljutunk a lakásunkig. Anyámék még két hétig távol lesznek, szóval esélytelen, hogy betoppanna bárki is. Miután bevittem Romerot, gondosan bezárom az ajtót.
- Már kiismered magad, ülj le! – mutatok a kanapéra, majd a konyha felé veszem az irányt.
Töltök neki gyümölcslevet, biztosan szomjas. Na, meg a vér íze sem lehet éppenséggel kellemes. Hunyorogva nézem a vékony poharat, majd odasétálok hozzá, és a kezébe nyomom a finom italt. Vonakodva ugyan, de elfogadja, és bele is iszik.
- Ha már nem szeretnél orvoshoz menni, legalább hagyd, hogy rendesen ellássam a sebeidet.
Felmordul, ez gondolom, a nemtetszését akarja jelenteni.
- Te is leápoltál, mikor elvágtam a kezem, úgyhogy jövök Neked eggyel. Nem, nem érdekel, hogy morogsz. Amíg ki nem mondod, hogy nem, addig az van, amit én mondok.
Nyitja a száját, de valami hörgésszerű hangot hallat.
- Látod? Én nyertem. Kíméld a torkod! Most pedig hozom a gyógyszeres dobozt és az elsősegély ládikát. Oké? És el ne merj szökni, mert úgyis megtalállak, és akkor fenékbe billentelek!
Azzal elsietek a fürdőbe. Miközben előkotrom a dobozokat, feszülten fülelek. Szinte várom, hogy meghalljam a zár kattanását, de nem történik ilyesmi. Túlságosan is el lehet fáradva. Gondolom nem csak fizikailag. Meglásd, Romero, jobb lesz Neked itt.
- Itt vagyok – jelentem be a nyilvánvalót, miután visszasétáltam hozzá.
A kávézóasztalon álló poharat fixírozza, gyakorlatilag rám se hederít. Nem is baj, most úgysem akarok tőle semmit. Azaz mégis, hogy nyugton maradjon.
Lassan felhúzom a pólóját, és végignézek a mellkasán. Hiába a sok folt, a hegek, a sebek, számomra akkor is ez a legszebb felsőtest. Lassan odahajolok, és egy ép pontra csókolok. Azonnal összerezzen, én pedig védekezően emelem fel a kezeimet.
- Oké, oké, nem csinálom többször, ígérem! – csitítom.
Előhalászom az elsősegélydobozból a szükséges holmikat: géz, sebtapasz, olló, fertőtlenítő. Aztán megkezdem a munkát. Próbálja ugyan leplezni, de látom rajt, hogy fáj neki. Igyekszem óvatos lenni, de néhány helyen muszáj fájdalmat okoznom neki.
- Kész – sóhajtok fel, miután teljesen lefertőtlenítettem.
Látom, hogy alig van magánál, ezért ledöntöm a kanapéra. Feszült, ugrásra kész, látom rajta, hogy nem akar itt lenni. De mégsem mozdul, talán fél? Vagy… nem, biztos, hogy nem.
- Ha bármire szükséged van, szólj, oké? Semmi szükség magánakcióra. Még gyógyszert is hozok Neked, ha azt kívánod, rendben? – hajolok oda hozzá.
Lehunyja a szemeit, majd lassan bólint egyet. Boldogan mosolyodok el, és simítok végig az arcán. Ráncolja a homlokát, de hagyja. Azt hiszem, a szeretetéhség győzött. Betakargatom, majd kimegyek a konyhába, hogy ne zavarjam. Felcsapom a laptopomat, és pötyörészni kezdek. Pötty-pötty aztán pár kattintás. Kész is! Remélem, Romero értékelni fogja a ki meglepetésemet. Egyelőre még hagyom pihenni, aztán ráérünk akciózni. A legfontosabb, hogy újra beszámítható legyen.
Napokkal később már nagyon is jól van. A hangja is visszajött, és nem is fél használni. Egy kis balhét csaptunk, mert nem engedek füves cigit a lakásban szívni. Pech!
- Nem érdekel, akkor sem gyújthatsz rá! – dobbantok.
- Ez a hely, olyan, mint egy börtön – morogja.
- Börtön?? – fakadok ki.
- Erőszakkal hoztál ide, te kis seggdugó!
- Járni sem tudtál, nem volt abban semmi erőszak!
- Persze, hogy nem…
- Ne hisztizz, mert olyan vagy így, mint egy terhes tinilány! – toporzékolok idegesen.
Erre nem mond semmit, csak felkapja a táskáját, és kifelé indul. Nem tudom, mitől lett ilyen hülye. Talán a gyógyszerei, vagy a franc se tudja…
- Nem mehetsz el!! – ugrok az ajtó elé.
- Mi vagy Te, börtönőr? – sziszegi.
Elfut a méreg, dühösen csapok az ajtóra. Ő meg majdnem rám, de csak félrelök, aztán elindul kifelé. Színészien hasra esek, de láthatóan nem hatja meg a fájdalmas nyögésem. Villámgyorsan felpattanok, majd kilépek a házból.
- Nem hagyhatsz egyedül, hallod?! – kiáltok utána. – Most már én is benne vagyok!
Erre megtorpan, majd lassan hátranéz.
- Ha éjszaka elvágják a torkom, a Te lelkeden szárad a… hé… hé! Bocsánat, bocsánat, várj! – hátrálok be az ajtón feltartott kezekkel, mikor megindul felém.
Ijedten ütközök a falnak, majd a nyakamat behúzva szorítom össze a szemeimet. Már várom a pofont, amivel oly sokszor illetett. Megérzem az illatát, ahogy megáll közvetlen előttem, a félelmem pedig egyre inkább nő. Aztán… paff… semmi sem történik. Vagyis de, csak nem az, amire számítottam. Finom simítást érzek a fejemen. Mi a franc történik? Romero teljesen megzakkant. Ebben már teljességgel biztos vagyok. Megilletődve nyitom ki a szemeimet, majd pillantok felé. O-ó. Mintha elérzékenyült volna egy pillanatra. Csak állunk ott némán percekig, aztán bepróbálkozok. Hátha! A vállaira markolok, majd odahajolok hozzá. Félrekapja a fejét, de nem hagyom elmenekülni, követem őt, aztán az ajkaimat lassan az övéire tapasztom. Csukott szemekkel élvezem, ahogy lassan megadja magát, és viszonozza a csókomat. Gyengéden, becézően csókolom, ám hamar átveszi az irányítást. Élvezettel simulok a falhoz, miközben a derekamra simít. Boldogan túrok hátul a hajába, majd lesimítok a tarkóján, és otthagyom a kezem. Egy pillanatra olyanok vagyunk, mint egy átlagos szerelmes pár. Aztán ez az érzés a csók végével meg is szűnik.
- Van egy meglepetésem számodra – suttogom.
- Utálom a meglepetéseket – lép hátrébb, majd a hajába túr zavartan.
- Tudom, de ennek talán örülnél.
Gondolkodva néz rám, én pedig kedvesen rámosolygok. Látom, hogy gyanakszik. Lehet, azt hiszi, bosszút akarok állni rajta, amiért elküldött. Pedig semmi rózsaszínbe csomagolt hátsószándékom sincs.
***
- Gyere már, Romero! – szaladok előre vidáman.
Értetlenül néz utánam, de nem érdekel. Vidáman verekedem át magam a tömegen, aztán megállok az állomás előtt. Romero úgy kerülgeti az embereket, mintha tűzből lennének. Mosolyogva ingatom a fejem, mikor mellém lép.
- Ne félj, nem harapnak – kuncogok.
- Mit keresünk itt? – néz fel az állomás épületének tetejére.
- Ez a meglepetésem. Elutazunk – húzom ki magam.
Értetlenül mered rám. Talán fel sem fogta, mit akarok tőle.
- Mi? – nyögi ki végül.
Kis édes!
- Mondom, elutazunk. Legalább éjszakánként nem fogsz álmodban nyüsszögni.
Erre dühösen felmordul, és épp fordulna meg, de átölelem a karját.
- Hé! Értékeld, hogy készültem Neked – dorombolom. – Csak egyetlen éjszaka, kibírod velem, nem?
Valamit motyog, de nem értem, túl zajosak az emberek. Elhúzom a számat, majd el is engedem, látom, hogy hajthatatlan. Mélyet sóhajtok, majd a táskámat felkapva elindulok befelé. Csak remélni tudom, hogy nem húz el a francba, és hagy egyedül.
Már vagy negyed órája álldogálok egyedül a peronon, mikor mellém lép. Nem szól semmit, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egyszer csak felbukkan a semmiből. Talán ráébredt, hogy nem kis pénzembe került ennek az egésznek a megszervezése.
Csendben állunk egymás mellett. Én nem akarok megszólalni, ő pedig talán nem tud mit mondani. Mindegy, jobb is így, kicsit most mérges vagyok. Komolyan azt hittem, hogy itt hagy.
- Mi lesz az iskolával? – kérdi végül hosszas hallgatás után.
- Mi lenne? – nézek rá.
Hunyorogva néz rám, aztán előre.
- Miattam nem kellene ellógnod – von vállat.
- Nekem megéri. Kicsit érdekesebb vagy, mint a matektanár – mosolyodok el halványan.
Valamit ő is produkál, de nem tudom, hogy önkéntelen vicsor volt, vagy egy iszonyú erőltetett apró pici mosoly. Szóvá tenném az észrevételem, de a vonat begördül, ő pedig a fejével a szerelvény felé bök.
- Ez az? – kérdi.
- Ühüm – bólintok, majd meglobogtatom a jegyeket.
Előremegyek, majd a leghátsó kocsihoz sétálok, és felmászok a lépcsőkön. Romero követ, így lehuppanunk egy majdnem néptelen térbe. Fuh, de durva, ezt a szerencsét. Romero úgysem szereti az embereket, így nem lesz olyan kényelmetlen az út számára. Meg… talán… ha nem figyel, kicsit oda is bújhatok hozzá.
A vonat nemsokára elindul, mi pedig száguldunk az egy órányira lévő falucskába. Arra gondoltam, jót tenne Tuskónak egy kis környezetváltozás. Tavacska, füvecske, nyuszika, erdőcske. Remélem, nem néz majd totál hülyének. Tényleg csak jót akarok neki.
A falucskába érve friss levegő fogad. Kicsit köhögök is eleinte, nem vagyok hozzászokva. Romero ellenben nagyon jól bírja, gondolom, a sok út már megedzette. A táskáinkat felkapva igyekszem a piciny fogadó felé. Romero elveszi tőlem a nehezebb cuccokat, én pedig majd elolvadok tőle. Egy gáláns lovag veszett el benne.
Elsétálunk a szállásunkig, és igen, Romero mintha nyugodt lenne. Gondolom, ebben a gyógyszerei is segítenek neki, de láthatóan nem olyan feszült, mint a városban. Talán nincs halálfélelme. Mosolyogva simulok hozzá egy pillanatra, aztán lejelentkezek az öreg portáshölgynél, hogy igen, én lennék az a Mikeladze, és nem, nem egy rossz fantasy könyvből vettem a nevem. Utálom, mikor emiatt cikiznek.
Mikor felérünk a szobánkba, mosolyogva szaladok körbe. Az arcomra van írva, hogy mennyire boldog vagyok. Lehuppanok az ágyunkra, hiszen merő véletlenségből egyágyas szobába kerültünk. Ez a fránya sors, néha kegyetlen tud lenni, főleg, ha Mikeladzének hívják. Romero nem engedi el magát úgy, mint én. Nem is csodálom, nem piszkálom érte. Mosolyogva figyelem, ahogy fintorogva megnézegeti az asztaldíszt, felkattintja a lámpát, hogy működik-e, és kinéz az ablakon.
- Ugye jó lesz Neked itt? – kérdem halkan.
Nem válaszol, bár egyértelmű, mit mondana. Mosolyogva fejet rázok, majd a táskáinkat átugorva indulok kifelé.
- Hová mész? – kérdi kíváncsian.
- Körülnézek. Jössz? – állok meg a kilincsre markolva.
Bólint egyet, majd kisétál, miután előreengedtem. Mosolyogva haladok mellette, büszke vagyok, hogy egy ilyen férfi mellett lépdelhetek. Igen, férfi. Nem számít, hány éves, a legtöbb sittes rohadék nem élt át olyan borzalmakat, mint Romero. Számomra ő a tökéletes példakép, az elszántság és az élni akarás mintája.
Elsétálunk egy közeli tavacskához, ami mellé le is telepedünk. Romero rögtön rágyújt, csodáltam is, hogy eddig kibírta. Mosolyogva nézek körbe, és dugom bele az ujjam a vízbe.
- Hsz, ez hideg – húzom is vissza.
- Mit vártál? – kérdi két szippantás között.
- Hogy kék bikiniben kellethetem magam Neked – felelem komolyan.
A fejét rázva fújja ki a füstöt, én pedig alattomosan odakúszok mellé, majd felállva lassan végigsimítok a nyakán. Megdermed, majd rám villantja a tekintetét. Kuncogva fúrom a fejem a nyakához, majd ölelem át a szemeimet lehunyva.
- Szeretném, ha ma végre nyugodtan aludnál – suttogom.
- Én is – suttogja kicsivel később.
Felpillantok rá, majd lassan az ajkaira hajolok, és megcsókolom. Finoman támadok, semmi tolakodás nincs a gesztusaimban. Fura, hogy megint ezt kell játszanom. Mindig félek, mikor ijesztem el őt. Ez most elmarad, mert eszében sincs elmenni. Nem húzom sokáig a dolgot, óvatosan megfogom a kezét, és elindulok vele visszafelé. Kicsit későn ültünk vonatra, úgyhogy kezd sötétedni.
Mire visszaérünk, már jócskán vacsi idő van, úgyhogy felkérjük a kaját a szobánkba. Meghagyom Romeronak, hogy vegye át a tálcákat, és igyekezzen ne leharapni a kiszolgáló fejét. Nem bólintott rá, valamit morgott magának, így némi bizonytalansággal indultam el fürdeni. A zuhany alatt állva felidézem a szavait. Csak játszott velem. Hm, bizonyosan nem. De még mindig annyira bánt. Egy pillanatra el is pityeredek, de aztán erőt veszek magamon, és kilépek a fülkéből. Megtörölközök, majd magam köré csavarva a nedves anyagot, kilépek a fürdőből.
- Végre, már azt… - hallom meg Romero hangját, aztán felfigyelek a hiányos mondatra, meg a beállt csendre.
Megilletődve kapom fel a fejem, és nézek fel rá. Akkor jövök rá, hogy talán túl lenge az öltözetem. Heh… öltözet… na, ja. A lényeg, hogy félve fordítok hátat Romeronak, mert valami igen fura fény csillant meg a szemeiben, mikor ránéztem. Fura, mert nem tudom őt kanosnak elképzelni, de hát ő is ember!
Újból felé pillantok, már nem néz felém. A kaját fixírozza, engem pedig elönt a mérhetetlen elégedettség. Biztos vagyok benne, hogy felpiszkáltam, így mosolyogva fordulok felé, és várom, hogy rám nézzen.
- Romero – suttogom. – Gyere ide!
|
| Laurent | 2011. 12. 25. 02:12:23 | #18236 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: ~Lukámnak~ Tökfejemnek, a fa alá
Romero
Reggel valami finom szuszogásra kelek. Valaki a nyakamba szusszan néha, és ez csiklandozza a bőröm. A kezeim között tartott párnát magamhoz szorítom. Ne már, nem akarok felkelni! Várjunk. Ez kicsit keményebb, mint a párna, meg melegebb is... Hogy kinyiom a pilláim, már húzom is el a kezem a mosolygó fiúról.
-Jó reggelt!
-Mit művelsz...??
-Én? Te nem tudtál elengedni. - könyököl fel kuncogva.- Megöleltél álmodtan.
-Na persze. -húzódok el.
-Komolyan! Talán csak nem vonzódsz hozzám? -és hiába megyek, jön utánam.-Hallgatás beleegyezés!
-Hazamegyek... -nem jó ha maradok.
-Micsoda??-kicsi borzas fiú pattan ki az ágyból.
-Mondtam, hazamegyek.
-De hát, én...! Azt mondtad, maradsz!
-Egy árva szóval sem mondtam, hogy maradok.- zárom le.
-De...
Indulnék kifelé, hogy amíg lamentál, összeszedek mindent, de ő az ajtó elé ugorva becsukja. A hirtelen mozdulattól hátraugrok, és minden izmom megfeszül, pedig nem tudom, mit tennék. Megverém? Kiugranék az ablakon? Kattan a zár, és a hang még nagyon sokáig zúg a fülemben.
-Nem...! -kezdené, de nem hagyom végigmondani.
-Mit művelsz? -hörgöm ökölbe szorított kézzel.
-Nem mehetsz el! Nélkülem.. nem.
-Kellenek a gyógyszereim. Tűnj onnan, vagy nem állok jót magamért!
-Ha feszült vagy... megoldhatjuk másképp is...
-Tessék?
Ennél értetlenebb fejet talán még senki nem vágott a világon, mint én, amikor gombolkozni kezd. És ahogy lassan egyre lejjebb halad, úgy változik arcom. Uralkodok arcomon, mert félek ha megmoccanok, tényleg olyat csinálok, amit nem akarok. Nem... Mike, ezt nem teheted velem! Erőt gyűjtök az llenkezéshez, de nem hagyja annyinál abba, hogy kivillantja hibátlan mellkasát, mert egy könnyed mozdulat, és lecsusszan puha, gömbölyű, aranyos válláról az anyag. És ahogy a vékony ujjak tétován végigsimíják, minha csak ellenőriznék...
-A tiéd vagyok, Romero... azt teszel velem, amit csak akarsz.
-Kh...-berekedtem. Szégyen, de kiszáradt a torkom.
-Ha kedved tartja, használj, mint eszközt... de ne hagyj itt. -mikor került elém, és miért is mereszt rám ilyen tekintetet? Valamit mondott is az előbb... -Romero...
Ajkai szinte lehelik a nevem, és olyan hátborzongatóan édesen, hogy megszakad az ember szive. Lágy mozdulattal ér hozzám, bennem meg elszakad valami. Kezét kapom el, és az ajtónak lököm nagy erővel, hogy ne menekülhessen. Félnie kell tőlem, állat vagyok, és megmutatom neki, hogy ő belül fél tőlem és undorodik! Fújtatva préselem az ajtónak, de ahogy fájdalmas fintorból felnéz rám elszántan mindenre, én vagyok az, aki megzavarodik. Nem jó ez így. Miért?
-Romero?
-Mit művelsz velem?
-Ne haragudj, én csak... jót akartam. -és tekintetében a mérhetetlen csillogás...- Kérlek, nyugodj meg.
Remegek, és ő mégis hozzámhajol, hozzám, a vadhoz, a szörnyhöz, és finom mozdulattal puha orrát arcomhoz dörgöli. Feszült vagyok. Mint egy kutya akit a sok verés közben néha meg-meg simogattak, és most várja, mikor sújt le rá a bocsánatkérő kéz.
-Szükségem van... -kapaszkodom az egyetlen valós dologhoz.
-Rám! -vág közbe.- És én itt vagyok. Csak hagyd, hogy kicsit közelebb mehessek. Kérlek!
Nem értem, nem értem, nemértemnemértemnemértem! Az ablak felé nézek, hogy ne lássa szemem, és pár mély levegő után engedek neki. Nem szabad másra gondolnom. Nem szabad! Mikemikemikemikemi... Hozzámsimul, szinte alkalmazkodik az én alakomhoz, mintha egy ruhadarab lenne, vagy valami testrészem amit most találtam meg, én pedig megint nagy levegőt veszek. Mintha gombóc lenne a torkomban. Mintha most is nézne az a szempár, gúnyosan és kárörvendőn, nézve azt a pillanatot, amikor támadhat... Ujjak markolnak mellkasomra, puha csók a nyakamon, és pillanatok alatt elillan a gonosz illúziója. Ajkai mindenütt feltűnnek, jótékony feledékenységet bocsájtva rám, erőlködéstől remegő kezemet ellazítva, hosszú ideig nem szólva, de még ígyis ott van bennem az ösztönös menekülésre kész.
-Na? Megnyugodtál kicsit? -húzza vissza ingét, de úgy érzem, már megint behálózott, elhúzta előttem a mézes madzagot. Követi pillantásom, és némi töprengés után visszahúzza.- Így jobb?
Hangja megint csak selymes, lágyan simogat a reggelben, olyan selymesen, mint a hibátlan bőre. Karcsú ujjak szelik végig bőrét, vállán át a karcsú nyakára, amit csókolgatva az ember érzi azt a finom illatot... És belekúsznak a sötét tincsek közé. Észre sem veszem, mikor lendül a kezem, követem a mozdulatát, másolva azt, elvarázsolódva a pillantásától, és attól a szemérmes kinézettől... Későn kapom őt azon, hogy kezével engem vizsgál le, de hagyom neki. Túl jól csinálja. Oly könnyen elbolondít!
-Használj!
Ujjai közvetlenül a brömhöz érnek, és sorra mozdíta meg izmaimat, és bennem is valamit legbelül. Azt, akit sose engedek ki. Aki vérre szomjasan várja, lesi az alkalmat, hogy kiszabaduljon, bosszút álljon, éljen, és... és hogy szabad legyen. És bár én magam rettegek tőle, ez a tökfej, aki nem tudja, mit akar, vagy mire vágyik, bíztat. Hajamba markol ujjaival, én meg nem várok tovább. Viselje a következményeit! Szájára marok, birtoklón, mohón, erővel, mintha meg akarnám erőszakolni itt helyben. Nekifeszülök, már nem kímélem, elfojtott énem előtör, és egyre inkább többe vágyom. Még! Két kézzel markolom oldalát, magamhoz szorítva, míg a nyakára találok. Puha, hófehér, akár egy vászon, ami arra vár, hogy alkossanak rá. Nem váratom meg. Felnyög, hangjával korbácsolva tovább, a levegő fülledt lesz, tele az ő illatával, és úgy érzem, minden porcikám a purgatórium tüzében ég. Egyre lejjebb és lejjebb falom, a mellkasát, a finom kis gyöngyöket rajta, azokat a játékos kis gombokat, amikre olyan édesen nyög, és a hasát, hajlékony derekát, alhasát, és... Sikoly. Mintha valamit elvágtak volna, mintha a filmben következne a reklám a legizgalmasabb résznél. Mint lobogó tűzre vödörnyi hideg víz. Mike! Mit tettél velem? ÉN mit tettem??? Bukdácsolva támmolygok hátrébb tőle, mielőtt újra kísértésbe esnék, és úgy nézem rettegve, hogy mit műveltem vele.
-Romero...
Sójatja a nevem kéjesen, és lépne hozzám, én meg kétségbeesetten ordítanék, sikoltanék kínomban a látványtól, de csak rekedt bugyogásra futja. Hülye Tökfej, mit tettél velem? Hogy engedhetted?
-Ugye.. jól vagy?
Karját nyújtja, már megint elbolondít, megzavar, összekavar, elém lép... Rémülten lököm el, és hápogok ahogy nézem őt röptében. Abban a pillanatban robogok az ajtóhoz, amit kiszakítva a zárból feltépek, és kirontok. Nem áll utamba semmi sem, senki sem, csak futok, ki az utcára, ki, és ész nélkül kanyarodok be minden első sarkon ide-oda. Hosszú időn keresztül csak ide-oda bújkálok, hiszen rendes ruha sincs rajtam, és én nem tudom, hogy hol vagyok. Csörög a telefonom, de nem vagyok képes rá, hogy foglalkozzak vele. A bőre tele foltokkal, harapásnyomokkal, tele volt velem, elcsúfítottam, Én tettem!! Végül lábaim automatikusan hazáig visznek, és rettegve, rossz előérzettel nézek fel. Nincs itt rendőség. Se más. Minden megszokott. Csend van. Túl nagy csend. Anyám úgy tűnik megint a munkában van, vagy nem is tudom. Tud ő magára vigyázni. De ahogy a postaládát kinyitom, megbánom, hogy milért nem hagytam csukva. A lakásban szédelegve jutok csak el a saját szobámig. Az ágyig már képtelen vagyok. Nem tudok a paplan alá rejtőzni, közszemléreteszem magam. Inkább én! Engem! Szinte hallom a lépteit, ahogy egyre közelít, és már bármelyik pillanatban lecsaphat a keze! Felcsuklok, és úgy érzem, kezdek megfulladni. Egyre kevesebb levegő van ebben a szobában, kevesebb jut a tüdőmbe is. Pánikolok. Leblokkolok, és már magamtól moccanni sem tudok. Eluralkodik rajtam az ösztön, remegek, sőt, rángatózok, hallom a hangját, a legfájdalmasabb emlékek bukkannak fel, és a képzeletemben élő sebek lüktetni kezdenek. Dohos, fülledt dohányfüstöt érzek tömény szesszel keveredni, mintha valaki fojtogatna mindeközben, és valahol egy táblát karistolhatnak villával.
-Romero...
Mint akibe villamot vezettek vagy 600 voltot, úgy ugrok fel, és hosszú pillanat kell hozzá, hogy a borostás arc helyén meglássam a finom, szinte nőies vonásokat, a részeg tompasága helyett az ijedt csillogást, és a lendülő kéz helyett a finom közeledést. Szívem a fülemben dübörög, és legszívesebben ordítanék, vagy magam csapdosnám a földhöz...
-Szerelmem...
Halk a hangja, simogat, becéz, és ezzel még mélyebbre lök a szakadékban. Elvesztünk. Elvesztem! Megőrültem. És ő is! Elcsábított, én meg hagytam magam, bedőltem egy angyali bőrbe bújt démon álcájának, hívó szavára alig ellenkeztem valamit is! Életem millió meg egy ,,első-” -jét vette el! Megrezzenek a gondolatra, nem hagyom, hogy továbbterjedjen. Félek. Magam miatt is, de el kell magamban ismernem, hogy érte talán jobban. Megölöm. Én magam ölöm meg, gyorsan és fájdalommentesen, majd én is megyek... Megy a halál. Eddig ha képes lettem volna rá, megtettem volna. Pillanatok alatt lépem át a kis szobát, és legszívesebben ordítanék, ahogy a félelmet látom szemeiben felcsillanni. Akár az apám... olyan szemét állat vagyok. Felesleges feszültségemet a falon vezetem le. Mindegy annak.
-Hogy... Hogy jutott eszedbe idejönni??? -nyöszörgöm egyre ktségbeesettebben.
-Kérlek... -könnyeit törli, míg én a fejem verném a falba- ne haragudj rám.
-Tűnj el! -alkalmazzuk az elmarásos módszert!
-Romero.
És erre a hülyéje átölel. Miért? Miért ilyen ragaszkodó, miért nem tud csak simán kisétálni az életemből, mielőtt még baja esik? Mielőtt még kötődni kezdek hozzá ténylegesen, és nem csak érdekelni fog. Mielőtt még túl késő... Miért kínzol, miért tudod mindig, mit kell tenni, mondani, miért én? Kínok között vergődök amíg itt van. Az az állat ki tudja, mikor jön, vagy mit tervez, vagy.. Kétségbeesetten tekergek a kezei között, feszegetem le magamról, de olyan, mintha piócából lenne. Egyre jobban fáj, értsd már meg!
-Nem mozdulok mellőled! -hüppögi.
-Eressz.
-Nem! Soha! Romero!
Annyira őszinte, és úgy ragaszkodik... nem tudok ellene küzdeni. Rezignáltam fixírozom a falat, és imátkozom. Értünk. Érte. Lassan elhúzódik kicsit tőlem, és a szemembe néz.
-Nyugodj meg, kérlek. Mi történt? -maga felé fordít- Csak pár szót, és békénhagylak. Kérlek!
Ujjaim kihajtogatom, és odaadom neki a papírt a tenyeremből. Mostanra csak egy kutyarágta képeslap. Ahogy egy pillantást vet rá, látom elsápadni, én meg a pillanatot kihasználom. A helyzethez mérten túl nyugodtan, túl puhán, túl érzékien hajolok a szájára, és mintha csak búcsúznék, úgy csókolom a puha húst. És amint ellazult a karjaimban, elengedem, és elfordulok.
-Vége. Szép volt, de ennyi. -hangom megint érzelemmentes, flegma.
-Tessék? -kábultan, rémülten ejti a szavakat.
-Menj el. Ez a pár nap jó játék volt, néha még szórakoztató is.
-Nem! -szinte sikítja, olyan magas hangon kiált rám. -Nem ez vagy te. Nem szabad félned. Pont most nem! Én nem foglak itthagyni, Romero.
-Márpedig igenis itt fogsz.- fordulok hátra, hogy jeges dühhel a képébe sziszegjem -Fogod a kis hátsód, hazabillegsz, és elfelejted még a betűket is, amiből a nevem áll. Vége, fogd fel. Eddig még elbírtalak, de most már vége. Értsd meg, nem akarok még ebből is pert. Nyűg vagy a nyakamon, és már unom, hogy kajtatsz utánam. Fojton rajtam csüggsz. -hazudom szemrebbenés nélkül.
-Hazudsz... -megbillen a magabiztosság, megremeg a hangja, én pedig addig ütöm a vasat, amíg meleg.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó ez így nekem. Finom segged van, elhiszem, hogy csak játszani akartál, ahogy én, de ez az üzenet azt jelenti, hogy mi elköltözünk. Eleve esélytelen volt ez az egész. Te komolyan azt hitted, így élünk míg meg nem halunk? -gúnyosan húzom fel a szemöldököm.
-Én... -beharapja az ajkát, és szemei elkönnyesednek.
-Arra van az ajtó, kislány.
Gonoszul villannak a szemeim rá, ő meg összerezzen. Láttam már más iskolákban a melegekkel hogyan bánnak, lelányozzák őket, és a lehető legtöbb módon sértegetik őket. Talán őt még senki nem sértegette így. És tudja, ez most nem unaloműzés. Azt hiszi, komolyan gondolom. Én meg zsebre vágom a kezem, és tüntetően az órámra pillantok, mintha már tényleg unnám, hogy itt van, vagy egyáltalán az ő személyét.
-Mire vársz még? Elmutogassam, babapopsi? Én nem vagyok köcsög. -tagolom neki.- Megyek a farkam után. Kész időpocséklás...
-Ne hidd, hogy ennyivel megúszod!
Vág a szavamba, majd kiviharzik a szobából. Soha nem beszéltem egyszerre ennyit, mint most... Sietve kezdek pakolni, mielőtt még rájön, hogy ez volt a célom és vissza talál jönni. De alig jutok el az ágyamig, hogy az utazóládát kihúzzam, már nem bírom. Ember feletti erő kellett ahhoz, hogy ezeket a szavakat hozzávágjam. Gombóc van a torkomban, és szúr a szemem. Ez nem olyan érzés, mint amikor félek, és közben apám ver. Ez más. A gyomrom görcsben van, és a fülemben dübörög a szívem. Minden olyan nehéz, mintha minden lépést a Plútón kéne megtennem. Sós könnyek marják a szemem, még a sűrű nyelés és pislogás sem segít. De jól tettem. Mikenak jobb kell mint én, egy olyan, akit bármikor elgyepálnak... aki csak menekül. Térdre hullok, és két kezembe temetem arcomat, hogy a zokogás hangját elfojtsam. Amikor meg egy tenyér nehezedik a vállamra, fájdalmasan felsóhajtok.
-Menj már el!
-Ejnye, így kell köszönteni rég nem látott apád?
Érezted már magad valaha úgy, hogy a világ megáll egy nagyon hosszú pillanatra, te pedig látod leperegni magad előtt az életed, és hiába próbálsz felkészülni az elkövetkezőkre, az előtted álló borzalmak messze meg se közelítik azt, ami vár rád...?!
A jéghideg kéz a szívemre markolt, én mintha a tüdőm is összement volna.
A földbe gyökerezett a lábam és nem tudok menekülni!
Valaki... akárki... Bárki!
Segítség...
~*~*~
Fogalmam sincs, hány nap telt el azóta hogy... Azóta. Valaki a Mike-val való kiáltozásunk miatt kihívta a rendőröket és ez, de csak ez mentett meg akkor attól, hogy a dolgok elfajuljanak. Mondjuk ígyse úsztam meg. A bal kezemben folyton valami füzetet vagy papírt kell hurcolnom, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy az a kezem be van gipszelve. A hangom azóta sincs meg, mert míg kiértek a rendőrök, azalatt a végtelenül hosszú idő alatt, ami akár egy évszázad is lehetett volna, eszméletlen sok időm volt ordítani. Kapucnim van, hogy sérült szemem körüli új sebek még feltűnésmentesebbek legyenek. Lassan lépkedek, és bár sokan azt hiszik, megfélemlíteni akarok mindenkit, és ezért nem jönnek a közelembe és meg se szólítanak, mégis... Amikor nem látnak, füves cigit szívok, hogy ez az egész elviselhetőbb legyen. Tegnap voltam bent a suliban a papírokat intézni, hogy ezt a fajta megjelenést most engedélyezzék, meg a felmentést tesi alól, meg egy rakás mást, de ma ülök először a padba. És bár alig vonszolom magam, Miket sikerül mindig elkerülni. Már csak idő kérdése, hogy mikor költözünk. Bár mos tárgyalás folyik apám ellen, és ha le tudnák sittelni...
De nem fogják.
A tesiszertár mögött ülök a fal tövében, totál szétfolyva, és egy jól, házi töltésű füves cigit szívva. Kapucni lent van rólam, de a hajam most úgyis az arcomba lóg. Sajog a lábam, úgy érzem, ha fel kéne állni, akkor előbb nyelnék mérgeskígyót, vagy előbb dőlnék a kardomba. És hozzá a tízóraira csomagolt bogyóimat döntöm magamba. Ha ezzel nem bírom ki még az uccsó két órát, én meghalok. Pedig ez semmi volt.
Árnyék vetődik a lábamra, én meg felpillantok a szemem sarkából, míg az illetőre fújom a füstöt. Aztán úgy fordulok vissza, mintha nem láttam volna senkit. Mike az, de tüntetően nem akarok róla tudomást szerezni. Mégis az alatt a fél pillanat alatt láttam, amit nem kellett volna. Sápadtabb, zavart, tétova, és nem úgy tűnik, mintha visszavágni jött volna.
-Többször kerestelek.- töri meg a csendet, én meg kussolok, mert ugye a torkom most nem üzemel.- Nem voltál suliban sem. -Micsoda megfigyelő bajnok... -Beszélni akartam veled, tudod, a múltkoriról. -Nem mozdulok, nem veszek róla tudomást... -Hé, figyelsz te rám? -felcsattan a hangja, én a füstbodrokat nézem. -Oké, nézd. Sajnálom, ha félreértettél valamit. Nem játszani akartam veled, okés? És igen, azt hittem, hogy minden okés lesz. Nézd, nem teheted ezt velem! Adj még egy esélyt. Nem akarom ezt eltolni, én csak... Legalább válaszolj már!
A fél cigimet széttrancsírozom a földön. Hajamba túrok lassú mozdulattal, lassan sóhajtok, majd kicsit felé fordítom az arcom. Lemondó tekintettel nézek rá. Esélytelen, hogy lekopjon rólam, ugye? Gúnyos mosolyra húzódik a szám, mert lám, itt van az akit talán a Világegyetem nekem teremtett, és én mégsem vagyok képes arra hogy lépjek. Nem tehetem, amíg valami nem változik.
-Romero.Ha megbántottalak valamivel, mondd meg, ha gondod van, én segítek. De ha nem mondod el mi bajod van nem tudok. -megcsóválom a fejem, és ő persze kifakad.- Nyisd ki a szád! Olyan menő voltál pár napja!
Hallom a belső órám ketyegését. Őrjítő lassan számolja a másodperceket, amíg ő felettem áll, majd ciccentve hátrébb lép.
-Azt hittem más vagy. De te se vagy más, mint a többiek. Sajnálom, hogy ennyi időt vesztegettünk egymásra.
Elment. Én meg itt fekszem a földön, akár egy szánalmas kretén, és bőgök. Bár lehet, hogy az is vagyok...
~*~*~
Minden nap látom Mike-t. Szerintem szándékosan járkál előttem fel és alá, hogy a vérem szívja, vagy nem tudom. Egyet tudok, de azt biztosan, hogy kezdek tőle bekattanni.
Péntek, 3. óra, kicsengő. Mivel a következő óra úgyis tesi, így kicsengőkor a pálya felé veszem az irányt. Pár nagycsávó is ott unatkozik, de mivel most nem a feszültséget levezetni jöttem, hát csak leülök a lelátóra, úgy középtájt, hogy mindent jól lássak. És persze, pont amikor nincs szükségem rá, jönnek is az izomagyúak unaloműzésképpen pont most, pont itt, és pont belém kötni.
-Szia sátánfattyú! -idétlen disznóröhögés- Unatkozunk. És te pont tudsz segíteni.
Szó nélkül forgatom a szemem, és elforudulok, hogy ne is lássam a randa fejüket. Persze a húgyagyúaknak több se kell. Erős lökés, és már lent heverek a földön, esélyem sincs ellenük. Legalább van egy gipszes kezem, és kettőt visszakézből lekaszálok, de így se sokat javult az állás. A földre kerülök, és azt hiszem pár másodpercre még a tudatomtól is kicsit megválok, vagy csak simán szédülök. Fáj...
-Elég!
Ismerős a hang, bár most hirtelen nem tudom hova rakni, de legalább abbamarad a rugdosás, meg a röhögés, és egy kis időre ez a hang a megmentőmmé vált, és azt hiszem még hálát is rebegek Istennek. De nem látok még, mert állandóan csillagok táncolnak a szemem előtt a fájdalomtól. Beszél hozzám valaki, de mintha túl lassú lenne minden, vagy csak az agyam zápult meg. Igen, határozottan hangok áradnak felém a nagy Világmindenségből. Nyögve mászok fel végre négykézlábra, némi erőtlen köhintés után a vért is kiköpöm a számból. Remek, a szám felrepedt...
-...ero, jól vagy? Hol fáj? Gyere, segítek. Ne félj, minden rendben lesz. Romero! Szólalj már meg!
Túl sok a duma, és.. Egy kéz ér a vállamhoz, én meg összerezzenve húzódnék el, de belenyilall az oldalamba, és újra eltaknyolok a földön. Mélyeket lélegzek, és kicsit belassulva üldözni kezdem azt a tapogatózó kezet, ami most rajtam kalandozik, és keresi rajtam a sebeket.
-Romero, vérzel! -suttogja. -Ez mi? Gipsz? Úristen... Mi történt veled?
Zihálva pillantok fel a babapofira. Micsoda észrevétel! Segít nekem felülni, és egy széknek támaszt. A pólóm kezdi el aggódva feltűrni, így én pár eleve hiábavaló ellenkezés után elfordítom a fejem, hogy ne lássam az arcán az undorodó fintort, mint a minap. A pólóm egyre fejjebb tűri, és felszisszen olykor, vagy mély hallgatásba süllyed. Elképzelni sem tudom, mit gondolhat. Nem értem, miért van itt, mikor megmondtam neki... Fejem hátracsuklik, nem akarom érteni. Néhány pillanatnyi lazítás után türelmetlen mozdulattal igazítom meg a felsőm, hogy eltakarjon.
-Romero, meg kéne mutatnod valakinek. Gyere velem, és...-kérlel, de nem ettem meszet.
-Krrgghhch..
Pislogva, meglepve néz rám, én meg toporzékolva sóhajtok fel, és elfordulok elutasítóan. Csak menjen el! Vérző ajkam nyalintom meg, szám tele lesz fémes, sós ízzel. Hányingerem is van.
-Mi történt veled? -a kérdésre csupán egy lesajnáló pillantást kap, mintha nem tudná.- Miért nem szóltál? Hadd segítsek! Legalább hazakísérlek!
A második kérdésére csak elhúzom a szám, de ahogy már a hazakísérgetéssel fenyeget, elsápadva nézek rá rémülten. Nem akarhat hazavinni! Vagy valami elhagyatott lakásba törtem be aludni, vagy meg itt aludtam a szertárban. Nem gondolhatja komolyan, hogy hazamegyek! Nem! Én nem akarok oda visszamenni, ott van az az állat, és... és... Szívem felpörög, én pedig hörögve kapkodok levegő után. Hangosabban beszél hozzám, kétségbeesett arcát látom, de én csak a karjába markolok erősen, amíg a fájdalomtól nem sziszeg, de legalább elhallgat. Őrjítő lassan csillapodok le, de sikerül, és úgy engedem el a karját, mintha megégetett volna. Helyette a táskámba nyúlok, és lecsúszva az előző sor székei mögé előveszem a füves cigit, és rágyújtok. Köhögve legyezi a füstöt, de mellém telepszik.
-Ha tudtam volna, akkor nem hagylak ott egyedül. Szólnod kellett volna, és valamit kitaláltunk volna!
Sóhajtva fújom ki a füstöt, ez hosszú lesz, így kikapcsolom az agyam, és pár bogyót is beveszek. Azt hiszem sokat beszél, de képtelen vagyok felfogni tovább a szavak értelmét, és mondanivalóját. Üres tekintettel bámulok magam elé, és mivel egy idő után kezd csend lenni, azt hiszem, Mike is észrevette, hogy nem figyelek. Mégsem hisztizik, talán csak megértette végre, hogy ilyen állapotban nem tudom meghallgatni a siralmas szövegét, és rohadtul nem érdekel, mi lett volna, ha... Megtörtént. Én hosszú évek óta tudom, hogy ezeker sehogy se lehet megváltoztatni.
Valami hideg és vizes ér hozzám, én meg elrántom a fejem, de a nehezen összeálló világban csak egy vizes rongyféle micsodát látok materializálódni, amivel valószínűleg ,,fertőtleníteni” akar. Visszahajtom a fejem, és hagyom neki. A hideg vizes borogatás jót tesz a lüktető ajkamnak, de ahogy feljebb kúszik, hogy a szememnél is megnézze, mi vérzik, elkapom a kezét. Csak azt ne! Nem szeretem, ha a sérült szemem nézik ilyen közelről. És ennyire kiszolgáltatott még soha nem voltam, és a szemeim is leszorítom, úgy engedem el Őt, aki csendben és kivételesen szó nélkül áttörli az arcom, valószínűleg emberibbé varázsolva. Sőt a kicsorduló könnycseppet is szó nélkül mázolja el, mintha észre sem vette volna. Pedig minden abban volt benne. Sajnálat, szánalom, kín, bánat, fájdalom, minden de minden benne van, amit magam iránt érzek.
Mély csend ereszkedik ránk, én meg nem tudok, ő meg talán mert most nem akar beszélni. Fázom. Mindenütt, nem csak kívül, de belülről is. Elkenődve nyomom el a csikket, és csak onnan érzem a hatását, hogy kezd elmúlni a legrosszabb hangulat, és minden lelassul. Látom és hallom az órát ketyegni. Vajon ha megáll, meghalok?
|
|
