 Karakter: Thomas Wirrthe
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Némán bámulok ki a busz ablakán. Annyira elhagyatott kis út, hogy csak ritkán töri meg az éjszakai sötétséget egy-egy lámpa. Ha minden igaz, lassan ki kell érnünk az államból, vagy talán már át is léptük. Innen nem tudnám megmondani. A lényeg ohgy minél gyorsabban kerüljünk minél messzebb. Nem akarok közel maradni ehhez a helyhez.
Ajkaimat összeszorítva bámulom a holdat, de sajnos a csillagok nem látszanak. Túl nagy a fényszennyezés. Olyan helyre szeretném vinni Emilyt, ahol láthatja a csillagokat. Olyan helyre, ahol biztonságban lehet, és nem kell úgy rettegnie, mint nekem. Neki nem lehet olyan borzalmas élete, mint nekem volt. Szegénynek még ezt is fel kell dolgoznia. De hogyan mondhatnám el neki? Hogyan adod egy kisgyerek tudtára, hogy a szülei nincsenek többé? Hogyan magyarázod el neki, hogy más nevet kell használni, és hogy teljesen új helyre költözünk, ahol senkit sem ismer?
Akaratlanul is szorosabban ölelem magamhoz az ölemben szuszogó apró testet. Az én kabátomat is rá terítettem takaróként, hisz már hűvösek az esték, a buszon meg nem fűtenek. Olcsó járat, és elég kevesen utaznak rajta. Általában igyekszem emberek között maradni, de most nem tehettem ezt meg. Vagy ez, vagy egy zsúfolt vonat. Itt legalább látom, ohgy kik utaznak velünk, látom ha készülnek valamire. De nem tűnik veszélyesnek. Most még nem. Nem igazán tudom, hogy hova mehetnénk ezután. Pénzünk még rengeteg van, de mégsem lakhatunk örökké szállodákban. Emilynek állandó otthonra van szüksége. És olyan testvérre, aki mindentől megóvja.
- Tommy... - a halk hangocskára azonnal felriadok az elmélkedésből. Felé fordulva látom ahogy álmosan pislog ki kócos tincsi mögül, ujjaival kabátomat és plüssnyusziját szorongatja. - Rossz álmom volt... - mosolyogva hajolok le, és adok egy puszit homlokára. Olyan édes és ártatlan. Neki a rémálmok még egészen másak. Csak az aggaszt, hogy régen nem volt ennyi. Ez az életforma nem tesz neki jót. Nem való egy ilyen kicsi gyereknek.
- Semmi gond Emily. Hunyd le a szemed és aludj tovább. Én majd vigyázok arra, hogy a rossz álmok ne jöhessenek vissza. Elzavarom őket a közeledből, ne félj - azonnal becsukja szemeit, magához öleli Dummy nyuszit és fészkelődik kicsit az ölemben.
- Anyuék és jönni fognak? Ők is vigyázni fognak az álmainkra? - torkom összeszorul édes kis hangjától. Nincs szívem elmondani neki. Nem akarom hogy megtudja. Még nem. Olyan kis törékeny. Olyan ártatlan, még nem tudja mennyi rossz veszi körül. Kicsi Emily... édes kicsi húgocskám...
- Persze, és ha most alszol, hamarabb itt lesznek. Minden rendben lesz... minden - szorosan magamhoz ölelem, és arcát figyelem, míg légzése újra egyenletessé nem válik. Szegény... Hogyan fogok tudni gondoskodni róla? Mi van, ha megtalálnak minket? Őt is meg akarják majd ölni? Biztosan, hiszen senkinek sem kegyelmeznek. Nem hagyhatom... nem hagyhatom, hogy miattam baja essen. Nem engedhetem, hogy még ő is... apáék után...
Könnyeimet letörölve bámulok tovább a sötétbe. Minden miattam van. Miattam haltak meg, miattam lett Emily árva, ezért... ezért nekem is kell jóvá tennem. Ha lehetne, visszamennék az időben, és soha nem mennék többet arra. Még csak lehetőséget sem adnék magamnak, hogy lássak mégegy gyilkosságot. Vagy ha igen, sosem tanúskodnék. Olyan sok ember életét tettem ezzel tönkre. Azok életét, akik a legtöbbet tették értem... akik a legfontosabbak voltak nekem. Az egész világ annyival jobb lett volna, ha nem születek meg. Bárcsak... bárcsak újra Max lehetnék.
oOoOo
A napok gyorsan telnek. Egy éjszakánál többet nem töltünk egy szállodában. Nme igazán tudom kipihenni magamat, hiszen egész este rettegek. Félek, hogyha lehunyom a szememet, akkor többé már nem nyitom ki. Vagy ha mégis, akkor szörnyű dolgokat fogok látni. Olyan szörnyűségeket, amiket soha többé nem akarok. Inkább csak ülök az ablaknál, és bámulom az alvó város fényeit, hallgatom Emily halk szuszogását. A kettő igazán megnyugtató, bár nem űzi el aggodalmam. Lehet hogy már beteges, de úgy érzem követnek. Igyekszem tömegben közlekedni, igyekszem kerülni a feltűnést, de a szörnyű érzést nem tudom legyűrni. Mintha mindig egy sötét tekintet követne. Mintha ott lenne mögöttem, mint egy szörnyű árnyék, de mikor megfordulok, sehol sem látom. Lassan már kicsit zavaró a dolog.
- Tommy! Én éhes vagyok, együnk valahol! - Emily panaszos hangja, és a ruhám rángatása tép ki gondolataimból. Csak ő képes elterelni a figyelmemet a rosszról. Ha nem is sokáig, mellette igazán boldognak érezhetem magam, még ha nem igazán sokáig.
- Rendben, akkor gyere, keresünk valami finomat - mosolyogva húzom magammal, vagy már inkább ő rángat engem?
Szerencsére hamar találunk egy aprócska, családias éttermet nagy, járdára nyíló ablakokkal. Természetesen emellett foglalunk helyet, hogy szemmel tudjam tartani a dolgokat. Egy falat étel, egy ellenőrző pislogás odakintre. Kicsit irigylem Emilyt, hogy ilyen felszabadult tud lenni. Bár azt hiszem ő is érzi, hogy velemi nincs rendben. Tudja, hogy feszült vagyok, látja rajtam. Sosem volt ostoba kislány, így nem sokáig titkolózhatok előtte. Talán... talán most kén...
Villám megáll félúton a szám és a tányér között. Hunyorogva próbálom kivenni az út túloldalán, egy padon üldögélő páros alakját. Ők... mintha már láttam volna őket. Mintha... mintha korábban is mögöttünk sétáltak volna, most pedig... mintha várnának ránk. Leteszem a villámat, és inkább a két férfira függesztem tekintetem. Napszemüveg és hosszú, sötét kabát, ami alatt kétség sem fér, hogy mi rejtőzik. Torkom összeszorul a félelemtől, de gyorsan rendezem a gondolataim. Nyílt utcán, emberek között biztosan nem eshet bajunk. Ott nem fognak ránk lőni, így nincs más teendőm, mint nyílvános helyen maradni. Olyan egyszerűnek tűnik, mégis... akkor mégis mitől rettegek így?!
Amint Emily végzett, kifizetem a számlát, majd kézen fogva indulok el vele az ajtó felé. Ám még mielőtt kilépnék, letérdelek elé. Szemei csillgnak, de tekintete komoly. Mintha tényleg érezné, hogy valami nincs rendben.
- Kicsim, most egy játékot fogunk játszani rendben? - bólint egyyet, elmosolyodik, de tekintete továbbra is komoly. El kéne neki mondanom. Apró, törékeny kislány, de néha úgy érzem, erősebb mint én. Ő biztosan jobban viselné. Talán csak azért nem merem neki elmondani, mert akkor magamnak is be kéne ismernem az igazságot? Talán... A következő alkalommal, már ha lesz következő, mindent elmagyarázok neki. Mindent, ígérem, csk éljük ezt túl. - A szebályok igazán egyszerűek, kicsit olyan, mint a fogócska. Két nagy, fekete bácsi a fogó, előlük kell elfutni. Majd én fölveszlek, hogy minél gyorsabbak legyünk, rendben? - újabb bólintás. - Ha engem elkapnának, akkor Te fuss tovább, mert én bekerülök a börtönbe, de még játékben leszel, rendben? - ismét bólint. - A táskádra nagyon vigyázz, és bújj el a fogók elől, ha tudsz. A játék akkor ér véget, ha találsz egy rendőrbácsit?
- Egy igazit? - mosolyogva igazítom meg tincseit.
- Igen, egy igazi rendőrbácsit. Ő a ház, ott nem foghatnak meg. Ha vége a játéknak, érted megyek. Minden világos, tündérke? - lelkesen bólint, és már tárja is kajait, hogy fölvehessem. Olyan aranyos. Remélem lesz ideje elfutni. Ha arra kerül a sor, én majd megpróbálom elterelni a két alak figyelmét. Talán nem bántanák... talán.
- Igen, de aztán ügyessen játszunk, nem szeretek veszíteni! - halkan fölnevetve ölelem magamhoz, majd kilépek az ajtón. Azonnal a tömeg közepébe vetem magunkat, és sietős léptekkel indulok neki. Szerencsére kicsi vagyok, ráadásul egy kisgyerek van a karjaimban, így elég könnyen haladok előre. Talán lehet esélyem, hogy lerázzam őket, ha elég későn veszik észre az indulásomat, akkor elég előnyt tudok kiharcolni. Vajon hogyan találtak rám? Annyira messze vagyunk már. Azt hittem egy másik államban már nem érhet minket baj, erre... erre tessék.
Aggódva pillantok hátra, gyomrom szinte bukfencet vet, mikor meglátom a közeledő alakokat. Szinte már futva vetem bele magam a tömeg közepébe, de őket még ez sem tartja vissza. Már hallom a járókelők elégedetlen, felháborodott kiáltásait, ahogy félrelöki őket a két hatalmas férfi. Nem érdekli kit taposnak el a cél érdekében. Egy dolgot akarnak, megölni engem.
Erős karok ragadnak meg hátulról, egyik számra nyomódik, a másik szorosan átölel, hogy még Emilyt se tudjam elengedni. Kétségbeesetten kezdek mocorogni, kiáltanék, de semmi nem megy. Csak a közeledő, kihalt sikátort látom. Rengeteg szemeteszsák, amik közé elrejthetik a holttesteinket. Pár nap múlva csak az éhező kóbor kutyák találnak ránk és próbálnak minél több ehető húst lerágni az oszladozó testünkről. Én... nem akarom, hogy ez legyen. Emilyvel nem.
- Nyugodj meg, ne szólj egy szót se, most szépen velünk jöttök - tenyer eltűnik számról, de mostmár a rettegés nem engedi, hogy sikítsak. Velük megyünk. Vagyis nem azonnal végeznek velünk. Talán lenne esélyem arra, hogy valamit kikönyörögjek Emily számára. Talán el tudnám érni, hogy őt ne bántsák. Nem lehetnek annyira kegyetlenek, hogy egy ilyen apró lányt megöljenek.
Szegénykém sírni kezd, de még nyugtatólag sem tudom megsimoatni a szorító kezek miatt. Veszítettünk. Igazad van kicsim, sajnálom. Minden az én hibám, sírj nyugodtan. De ne félj, mindent megteszek, amit még tehetek. Addig nem vesznek el tőlem, míg meg nem ígérik, hogy rendben leszel. Elvesztette anyuékat, most meg engem fog. Szegény kicsikém.
Hirtelen eltűnnek a karok, és én reflexszerűen pördülök meg. Értetlenül pislogok az abszurd jelenetre. A hatalmas alak a földön fekszik, láthatóan eszméletlenül, viszont egy legalább annyira ismeretlen, legalább annyira riasztó férfi bámul rám. Ki ez? És hogy került ide? Miért fekszik a másik alak a földön? Semmit sem értek...
- Gyertek - ujjak fonódnak csoklómra, de én ismét csak hátrálok. Miért tennék ilyet? Miért vetném magam önként mások karjai közé?
- Maga a társa? - nagyot nyelve pislogok rá. Meglehet. Lehet hogy csak úgy tesz, mintha eszméletlen lenne, hogy megbízzak a másikban. Így feltűnésmentesen magukkal vihetnének. De az életem már megtanított arra, hogy ne bízzak senkiben. Senkiben, csak magamban.
- Nem, én rendőr vagyok, gyertek velem - ismét felénk lép, de engem nem győz meg. Bárki állíthatja, hogy rendőr. És ha tényleg az? Nem sikerült elrejteniük minket. Ránk találtak, megölték a szüleimet, és mindezt azért, mert ők képtelenek voltak megóvni minket. Ennyi lett volna a feladatuk. Megállapodtunk. Én segítettem, mindent kockára tettem, de ők nem teljesítették a rájuk eső részt. Már nem tudok bízni bennük.
- Honnan tudjam, hogy nem hazudik? - úgysem tud meggyőzni. Most biztosan nem. Talán ha írásos bizonyítékot hozna az elnőktől... de még az sem feltétlenül segítene. Láthatólag nem is akar győzködni. Idegesen pillant a háta mögé, és ahogy követem tekintetét mindent megértek. A másik hatalmas alak közeledik, eltiporva mindenkit aki az útjba kerül. Nem értem... ha együtt vannak, akkor miért?
- Erre most nincs idő - idegesen lép hozzám, szinte kikapja karjaimból pityergő húgomat, majd csuklómat megragadva von maga után. Kétségbeesetten kiáltom nevét, de nem tehetek mást, csak futhatok a nyomában. Kapkodok a levegő után, hiszen ez a tempó jóval meghaladja a sajátomat. Milyen gyors... meg erős. Ujjai bilincsklént szorulnak kezemre. Nem gondoltam volna, hogy így meg tud ragadni. Nem akkora mint a másik kettő, dehát kicsi a bors, de erős.
A nagy loholás végül egy kocsinál ér véget. Az ajtót kitárva taszítgat a hátsó ülésre, majd az ölembe adja Emilyt. Zihálva ölelem magamhoz, érzem, hogy egész testében remeg. Jajjj kicsim. Nem így beszéltem meg vele a játékot. Biztosan fél. Épp nyitnám a számat, hogy megnyugtassam, mikor övés dörren. Azonnal az ülésre fekszem, testemmel kitakarva a rémülten sikoltó Emilyt. Túl sok olyan lát, ami nem neki való.
- Sajnálom kicsim, de ne félj, minden rendben lesz. Nyugodj meg, mert mi nyertünk. A bácsik nem kaptak el minket. Látod milyen ügyesek voltunk? Nem kell sírni, mert nem történt semmi baj. Nem fáj semmid, ugye? - megrázza fejét, mire kicsit megnyugodva ülök föl, és haját cirógatva ölelem szorosan magamhoz. Ő rendben van, de én teljesen tanácstalan vagyok. Nem maradhatunk ezzel az alakkal. Hiába mondja, hogy rendőr, nem érzem magam biztonságba vele. Minél hamarabb el kell menekülnöm előle. Nem vagyok gyorsabb nála főleg ha Emilyt is cipelnem kell, de ha meglepem, akkor talán van némi esélyem. Mondjuk ha lassít... vagy megáll egy piros lámpánál. Mire leparkol, hogy utnam eredhessen, addigra én már rég elmenekülhetek, akár egy csatornában is elbújhatnék. Ott nem eshetne bajom. Vajon hogyan lehet oda lejutni? Nem fontos, ezen később is ráérek gondolkodni. Mindent csak sorjában.
Mikor lelassul a kocsi, azonnal az ajtó felé nyúlok, de hiába próbálkozom, nem történik semmi. Zárva! Bezárt, elrabolt, csapdába csalt! Ki tudja hová visz, ki tudja mit fog velünk tenni, és én nem tehetek semmit ellene!
- A nevem Hank. Azért jöttem, hogy megvédjelek titeket a vészhelyzetben. Tessék - hátra fordulva nyújt felém egy jelvényt, ami meglehetősen igaznak tűnik. Bizalmatlanul pislogok rá, de elvenni nem merem. Mellém dobja, majd már fordul is vissza az út felé. Legalább fára vagy oszlopra nem akar felcsavarodni. Ez már egy aprócska jó pont.
- Akkor miért zárt be az autóba? - nem értem. Ha annyira mellettünk áll, ha tényleg a védelmünk miatt jött, akkor miért tart minket fogságban? Túl nagy ellentmondás.
- Mert ha nem zárom be, kiszöktél volna a pirosnál, és akkor tényleg a rosszfiúk kapnának el - talán... van igazság abban, amit mond. Elbizonytalanodva figyelem a visszapillantóból az arcát. Nem tűnik gonosznak, csak gondterheltnek és komornak. Milyen könnyedén kitalálta a tervem. Mintha mindent tudna rólam.
- Tommy... ha ő a rendőr bácsi, akkor biztonságban vagyunk. Te mondtad, hogy itt nem bánthatnak. Én nem akarok elmenni. Nem tetszik ez a játék, félek tőle... Maradjunk a rendőrbácsival... kérlek... - Emily hangja halk, könyörgő, tipikusan olyan, amire nem lehet nemmel válaszolni. Megértem, tudom, hogy az ő szemszögéből ez még furcsább, de... de nem tudom, hogy maradhatunk e. Nem tudom mit kéne tennünk. Nem tudom hol igazán biztonságos. Semmit sem tudok mostmár.
- Figyelj, Tom… tudom, hogy ezek után nehéz, de hinned kell nekem. Ha nem bízol meg bennem, nem foglak tudni megvédeni benneteket - egy pillanatra találkozik tekintetünk, de azonnal vissza is fordul az út felé. Ennyi is elég volt azonban, hogy lássam a benne megcsillanó elszántságot. Olyan, mint amit apa vagy anya mikor valaki bántott minket, és ők a védelmünkre keltek. A biztonságnak olyan ígérete, mint amihez már rég nem volt szerencsém. És túl csábító, ahhoz, hogy visszautasítsam. Nem szabad visszautasítanom, főleg Emily miatt nem. Nem menekülhetünk tovább. Neki biztos helyre van szüksége. És nekem is...
- Én... nem tudok megbízni magában. Ne kérjem tőlem ilyet... - zavartan rázom meg fejem. - Annyit tehetek csupán, hogy... hogy megígérem nem fogok elmenekülni. Többet nem.
- Egyenlőre már ez is valami - bólintva egyezik bele a dologba. Óvatosan veszem magamhoz a jelvényt, és vizsgálom meg közelebbről. Tanúvédelmi Szolgálat. Olyan sokszor, de olyan rég láttam már ezt. Most próbálják jóvátenni amit elrontottak? Azt képzelik, hogy egyetlen ember képes lehet arra, hogy megvédjen minket? Hiszen még a személyiségünk megváltoztatása sem segített. Semmi.
Minden valódinak tűnik. Talán tényleg rendőr, és talán tényleg biztonságba akar vinni minket. De itt a hangsúly azon a szón van, hogy talán.
- Hová megyünk? - kérdem halkan, nehogy fölébresszem az időközben elszundított Emilyt.
- Egy olyan helyre, ahol egy ideig biztonságban lesztek - tömör válasz, és nem is igazán hasznos, de egy fintorral elintézem. Nem szabad sok mindent várnom egy rendőrtől, főleg, ha a tanúvédelemnél dolgozik. Az életük része a titkolózás.
Inkább kibámulok az ablakon. Már egy utópályán járunk. Furcsa, hogy hosszú idő óta most vagyok biztonságban először. Furcsa, hogy nem kell ébren maradnom, hogy vigyázhassak Emilyre. Talán most megengedhetek magamnak egy alvást. Egy mély, pihentető alvást. Elfelejthetem ezt a rengeteg gondot, és ha fölébredek, talán megint otthon találom magam. Talán...
oOoOo
- Tom, ébrendj. Ébresztő! - finom rázásra ébredek, de csak nyammogva nyúlok Emily után, hogy lenyugtassam. Még bőven aludhatok egy kicsit, és ezt ő is tudja, csak rossz szokása, hogy megpróbál korábban kelteni. Nekem több lvásra van szükségem, és lustább is vagyok. Vakon tapogatózok, de kezeim nem találják az aprócska kis testet. Rémültem ülök föl, de még még mostis szükségem van pár másodpercre, míg helyrerakom a dolgokat. Az ajtó nyitva, és azon hajolt be elrablónk, az ő karjaiban pedig az alvó Emily pihen. Ohhh... szóval nála van, és még föl sem ébredt? Kiváló alvókája van.
Kíváncsian pislogok körbe, de nem ad túl sok támpontot a hely. Egy egyszerű, apró ház egy átlagos utcában. Egyáltalán melyik állam? Az biztos, hogy rengeteget utaztunk, mert már besötétedett.
- Hol vagyunk? - kérdem bizonytalanul, miközben elindulok nyomában a ház felé. Mindenféle kütyükkel szórakozik, mire kinyílik az ajtó, és mi beléphetünk. Ismét körbepillantok, de továbbra is csak átlagos háznak tűnik, semmi rendkívüli. Hogyan fogunk mi itt biztonságban elrejtőzni? Hiszen bárki ránk találhat, és csak egy kijárat van. Olyan, mint egy hatalmas csapda. Egy nyúlketrec... vagy valami hasonló.
- Egy olyan házban, amit direkt ilyen célokra tart fönt a rendőrség - csak akkor válaszol, mikor már becsukta az ajtót, és ismét elszórakozott a kütyükkel. Bonyolultnak tűnik, talán valami riasztórendszer féleség lehet. Megindul a kanapé felé, és lefekteti rá húgomat. Elgondolkodva figyelem az apró testet, majd újra az állítólagos rendőr felé fordulok, aki most körbejárja a házat, ellenőrzi az ablakokat és minden ilyesmi. Elég alaposnak tűnik, van amit még kétszer is megnéz. Semmit sem bíz a véletlenre.
- Meddig maradunk itt? Mármint... elég biztonságos ahoz, hogy ne találjanak ránk? - kissé aggódva igazítom meg hajpántomat. Olyan tehetetlennek érzem magam, míg ő zaklatott vadállatként ellenőrzi területét.
- Biztonságos, de nem maradunk sokáig. Holnap este már indulunk is tovább - befejezi a járkálást, és levetődik az egyik fotelba. Én továbbra sem tudok leülni, csak meredek rá, mint zebra a füstöltsonkára.
- Hová tovább? - tudni szeretném hogy hová visz minket. Rá bíztam Emily életét is, úgyhogy ennyivel tartozna nekünk.
- Nem mondhatom meg. Hidd el, így a legbiztonságosabb - összszorítom ajkaimat, de nagy nehezen ráveszem magam a bólintásra. Semmi értelme veszekedni, hiszen látom rajta a határozottságot. Ha úgy dönt, hogy nem osztja meg velem, akkor nem is fogja. Egész énjéből sugárzik valami... valami komor. Talán miattunk ilyen? Aggódik, hogy mi lesz, vagy mindig olyan, mint aki citromba harapott? Érdekes fazon, az már egyszer biztos.
Ráveszem magam, hogy leüljek az alvó Emily mellé a kanapéra. Megigazítom ráterített kabátomat, majd a szőnyeg tanulmányozásába merürülök. Nagy a csönd, de nem úgy tűnik, mintha ez őt zavarná. Fáradt, gondterhelt akárcsak én, ráadásul most már mi is itt vagyunk neki, akikért aggódnia kell. Bár végülis neki ez a munkája. Vajon hogyan talált ránk? Ha megtudta, hogy mi nem voltunk a házban, akkor valószínűleg... valószínűleg már jártak ott a rendőrök.
- A szüleim...? - kérdem halkan, összeszorult torokkal. Tudom a választ, mégis rettegek tőle. Amíg nem hallom mástól, addig nem is biztos, hogy igaz. De így... így minden bizonyossá fog válni. Hiába reménykedek.
- Meghaltak. Sajnálom... - némán bólintok, igyekszem sűrű pislogással legyőzni előtörni készülő könnyeimet. Tényleg... tényleg megtörtént. Miattam... ők... Az én hibám. Az egész az én hibám.
- Sokat... sokat szenvedtek? - egyre rekedtebb a hangom. Részletekbe nem akarok bocsátkozni, de ezt még tudnom kell.
- A halottkém szerint nem - fölpillantok az engem bámuló barna szemekbe. Látom bennük a sajnálatot, és a tehetetlenséget. Biztos nem gyakran volt szerencséje síró felnőttekhez. Bár ilyenkor egyáltalán nem érzem magam felnőttnek. Ugyanolyan gyerek vagyok, mint bárki más, aki elveszti a szüleit. Magányos, és elveszett. - Nem a Te hibád... - halkan beszél, meg akar nyugtatni, de csak még jobban felzaklat. Fölpattanok és gyors mozdulattal letörlöm könnyeimet is.
- Persze hogy nem. A maguk hibája, hiszen nem tudták megvédeni őket. Pedig megígérték! - keserű mosolyt küldök felé, majd fölnyalábolom Emilyt a kanapéról, és az ajtók felé fordulok. - Mi... mi most lefekszünk... - határozott léptekkel indulok el az egyik ajtó felé, és szerencsém van. Egy hálószoba, nagy francia ággyal, így kényelmesen elférünk rajta mindketten. Az nem érdekel, hogy ő hol fog aludni. Oldja meg magának.
Nyugodt, óvatos mozdulatokkal vetkőztetem le valamennyire az apróságot, majd bedugom a takaró alá. Szerencsére nem ébred föl. Most nem tudnék mit mondani neki. A lehető legtávolabb megyek az ágytól, vagyis az ajtó elé kuporodok, és végre elengedem könnyeim. Igyekszem halk lenni, de nehezen megy. A keserű könnyek végigmarják az arcomat. Képek tódulnak a fejembe, boldog pillanatok, a szüleim... minden ami fontos volt, és ez csak még hangosabb zokogásra késztet. Olyan boldogok voltunk, és ez egy pillanat alatt öszetört. Mindig is olyan volt, mint egy vékony üvegből készült vár, de nem gondoltam volna... nem gondoltam volna, hogy egyszer valóban megtörténik. Újra lehetnék Max... Max szülei nem haltak meg. Ő még mindig egy apró kisfiú, aki a szüleivel él hárasban, nyugodt, kertvárosi házukban. Az ő élete nem vett ilyen fordulatot. Neki nem kellett ennyire szenvednie. Miatta nem árvult egy ártatlan kislány.
- Tommy...? - halk, tétova hang, és apró talpak ahogy a szőnyegen lépdelnek. Fölébresztettem. Megint elrontottam. Pedig nem akartam. - Tommy ne sír! - továbbra is könnyezve húzom az ölembe, ő pedig hozzám bújik, apró karjaival átölel. Nem szól semmit, csak csendben üldögél. Talán tudja. Talán tudja, hogy innentől már csak mi ketten vagyunk egymásnak. Mi ketten...
oOoOo
Csendesen pakolom ki a tányérokat az asztalra. Korán van, még mindenki más alszik, de én képtelen voltam rá. Eleget pihentem, sokkal inkább éreztem úgy, hogy valamit csinálnom kell, így kötöttem ki a reggelinél. Nem tudom mikor járhatott ítt bárki, így nem vártam túl sokat a hűtőtől... és milyen jól tettem. Lehet hogy biztonságos a ház, de aki ide jön, az konzerven és kávén kívül nem nagyon tud mást enni. Jobb híján készítettem teát, és találtam hozzá némi kekszet. Még nem romlott meg, és ha belebártogatjuk a teába, akkor egészen finom is. Remélem azért az ebédről majd Hank gondoskodik. Bár... a felmelegített konzerv sem olyan borzalmas. Ki tudja.
Éppen a kekszeket helyezem a tányérokra, mikor említett rendőrünk lép ki az egyik szobából. Fölöltözve, rendezetten, és meglepően éberen. Ám mikor észrevesz, egy pillanatra mindkettőnk megáll, és csak bámulunk egymásra. Végül én fordítom el fejem, és térek vissza a reggelihez.
- Ilyen korán fentvagy? - érdeklődik, miközben közelebb lépdel.
- Igen... nem tudtam aludni, és gondoltam készítek valami reggelit. Sajnos nem volt túl sok lehetőség, de... azért remélem meg lesztek elégedve - szemem sarkából pillantok arcára, és látom, ahogy döbbenten nézi a megterített asztalt. Azt hiszem nincs ehhez hozzászokva. Mi a fenét művel akkor otthon a felesége? - Ülj csak le, a tea még egészen forró - szó nélkül úgy tesz ahogy mondtam, én pedig leteszem mindkettőnk tányérja mellé a gőzölgő bögrét, végül én is helyet foglalok.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire házias vagy - vállat vonva mártogatok egy kekszet a teába, ő pedig hasonlóképpen tesz.
- Sokszor segítettem anyunak, és ha ő beteg volt, akkor minden rám magadt. Apa nem volt egy konyhatündér - az emlékek hatására ismét elszorul a torkom. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, de végül sikerül összeszednem magam. Nem borulok ki még egyszer.
- A kislány tud már róla? - fölpillantok komoly arcába, majd megrázom fejemet.
- Még nem, és ha lehet, majd én szeretném elmondani neki. Egyenlőre játékként tekint a dologra, de nem buta. Talán már rá is jött magától - sóhajtva rágcsálok el egy következő falatot.
- Nagyon okos család, ezt elismerem. Csoda, hogy ilyen sokáig tudtatok menekülni anélkül, hogy rátok találtak volna - azt hiszem... azt hiszem ez most egy dicséret. Fölemelem fejem, és egy szomorkás mosoly kíséretében köszönöm meg. Ismét hallgatásba merülünk, míg meg nem érkezik az álmos, nyűgös Emily. Remek kis napnak nézünk elébe...
|
