– Én pedig Marcus, NEM Sütifiú – köpi ide majdnem fogkrémestõl, majd hamar odébb is áll, visszacaplat a fürdõszobába.

– Marcus–morcos mindig ilyen… rom? – fordulok Colin felé, hátha tud magyarázatot adni, hogy ez a búvalbélelt fogpasztagombóc hogy képes ilyen modorra éjnek évadján. Ilyenkor mindenki már belassul, fáradt, nem mindenkinek van még arra is életkedve, hogy ossza a másikat. Nekem Sütifijjú lesz és punktum.

– Már mondtam, hogy van rá oka, hogy ilyen legyen – kapja le a cipõjét és teszi fel a polcra, és amíg én Morcos irányába bámulok, az enyémet is felhajítja az alsóbb régiókra. Legalább a sár nem csöpög rá a többiek cuccára.

– Kihalt a tengerimalaca? – találgatok, széttárva a karjaimat értetlenül. – Hány éve? Mert ez teljes elsavanyodás, õ a cukrász, tudnia kéne, mikor romlott már meg egy tej és mikor szerezzen be másikat, hogy ne legyen ilyen b…

– Most fogd be a szádat és gyere utánam – vág mellkason, én pedig az érintett pontot fájdalmasan dörzsölgetve követem, ügyelve arra, hogy minduntalan rálépjek a sarkára. – Nem fogod akkor sem megérni az esküvõmet.

– Nem hát, ha ilyen buzi vagy. A kezeddel vasalod a hajad? – toporgok mögötte, mikor megmutatja az üres szobát. Egybõl betoppanok, bevágom a táskám a sarokba. Tiszta luxus! Egy ágy, mellette egy íróasztal lámpával és székkel, ablakom is van, szõnyegem, meg egy kuka az ajtó mögött, plusz egy szekrény. – Öcsém, ez egy öt csillagos szálloda! Hát mindjárt megcsókollak!

– Ez csak egy egyszerû szoba – forgatja meg a szemeit, az ajtófélfának dõlve, míg mindent összetaperolok. – De neked a pad után nyilván nem sok az elvárásod – szúrja még be marha kedvesen.

– Nem, nem a pad. A lakókocsi után – javítom ki komoly képpel, mire elhúzza a száját. Szar témába vágott bele, de én már újult lendülettel kelek át a témán. – Baszod, takaró, párnák, minden! Mondanám, hogy örökre a tiéd vagyok haver, de március végén kezdõdik a hippik állandó fesztiválja, nem késhetek le róla csak azért, mert kényelmesen élhetnék itt. Aztán a Houstoni country zene és rodeo show, utána a Calle Ocho Fesztivál, utána rögtön Szent Patrik napja, kész dõzsölés lesz – csapom össze a tenyereimet. – Így is lemaradok a Madri Grasról, februárban lesz, de nem fogok idõben eljutni odáig. Lehet, még sírni is fogok…

Nem mond semmit, csak lemondóan sóhajt egyet. Átkarolom a nyakát, úgy húzom bentebb.

– Közöld majd, hogy mit adjak hálám jeléül – harapok a hajába kedélyesen.

– Fürödj meg – lök le magáról egy mosoly kíséretében. Hát menten ellágyulok, mint a puding! – A többi részletet majd megbeszéljük. Gondolom, holnap elvered a maradék pénzed – gondolkozik hangosan.

– Strapabíró vagyok, bírom a rohangászást – vonok vállat, ledobálva a cuccaimat magamról a táskára, beszéd közben. Csak és kizárólag a táskára és a táskába pakolok. Soha nem hordom szét a cuccaimat, mindig minden egy helyen összpontosul: a táskámon. Táskámban. Így garantáltan nem hagyok el semmit sem, nem fognak basztatni, hogy kupis vagyok.

– Ebben nem kételkedem. Hamar találsz majd valami alkalmi melót – állapítja meg, végignézve rajtam. Van egy új vandalizmus–nyom a hátamon, rossz helyre dõltem le teljes súlyommal, és most bevirít egy kibaszott nagy fekete folt a derekamnál. A legjobb, hogy már nem is fáj.

– Jaja, olyan még nem volt, hogy soha.

– Voltál már pincér? Vagy csak anyagmozgató meg raktáros?

– Hogy a faszomba ne lettem volna, nélkülem becsõdölt volna a Burger King New Orleansben. Meg a KFC.

***

Reggel is kimegyek fürdeni, a ruháimat is bevágnám a vízbe, mikor…

– A rákos kurva élet faszát! Mi a rohadt…?!?! – hõkölök meg, mikor a csap a kezemben marad, bónuszban pedig húgy színû víz záporozik minden felé. A gõzben odébb tántorodok, káromkodva és szitkozódva próbálom meg visszacsapni ezt a szart a helyére, de nem megy, a víz meg csak ömlik és ömlik és ömlik…

– Zárd már el azt a szart! – szól rám valaki, hátrafordulva meglátom Sütifijjút, aki elég elszart kinézettel mered rám, jobb híján a gõzben baltát látok a kezében.

– Nem tudom! – õrjöngök. Nem bírom ezt a rohadványt elzárni, mindenképpen próbáltam, de az istenért sem akarja a jót! Mit gondolsz, a farkam dugjam be a csapba, hogy elálljon?! Idejön, egybõl orvosolja a problémát, fújtatva az idegtõl figyelem, hogyan csinálja, hogy ne érjen több meglepetés. Errõl bezzeg az édes kedves drága Colin elfelejtett ugatni! De bezzeg a KFC, a Calle Ocho meg minden más faszság érdekelte, de ez nem! Ha Sütifijjú emiatt kicsap a lakásból, megfojtom Colint kint, a parkban egy latyakos sártócsában, hogy baszná valaki orrba!

– Legközelebb, ha használnád a zuhanyzónkat, elõször a zuhanyrózsát kösd rá a kézmosó csapjára, ugyanis a fürdõkádé már évek óta rossz, a szerelõk meg csesznek kijönni –morogja még ide, és távozik a helyiségbõl, én meg ott maradok anyaszült meztelenül, mindenhol ezzel a pisa színû vízzel. Remek, takaríthatom fel, utána meg moshatom ki a ruháimat a mosdókagylóban. Hogy valaki baszná széjjel ezt a csapot! Na csak ébredjek fel…

Kimosom és átöblítem a ruháimat, becaplatok a szobába, a táskámból elõkotrok egy köteg spárgát. Duplán veszem fel, majd az egyiket a függönykarnis fagombjára akasztom, a másikat meg a szekrény tetejére csípem be. Kész a ruhaszárító, a lakásban más helyet nem foglalok vele. A radiátorra hajítom a boxert, hogy mire felkelek, megszáradjon, a többit meg felaggatom. Bezúgok az ágyba, a fejem a párnába fúrom.

***

Reggel valami iszonyatos dübörgésre ébredek, mintha harminc kifejlett ólombetétes bakancsú züllött ember rontana az irányomba.

– Mi a franc?! – kapok levegõ után, ahogy kivágódok reflexbõl a fekvõhelyemrõl, hogy odébb guruljak a lábak elõl, de elfelejtem, hogy ágyon vagyok, RENDES ágyon, így a szõnyegen kötök ki, némán ordítozva fogdosom a hátam, amit sikeresen bevertem ismételten. Ó, hogy a rohadt apjuk faszát, mi a jóisten folyik itt?!

– Jó reggelt – köszön, mintha mi sem történt volna, és gyepálja tovább azt a tésztát a… sodrófával?! Elkezdi nyújtani, komolyan, mintha átlag, tök rutin volna. De õ nem kapott szívrohamot, hogy agyon akarják taposni részeg skinheadek feldühödött hordái! Vagy épp üldözött díszbuzik, tök mindegy..

– Te minden reggeledet így kezded?! – nézem tovább, ahogy gyúr és nyújt és… fúh, befájdult tõle a szemem. Vagy csak másnapos vagyok. Banyek… lezúdulok a legközelebbi székre. Végre van rajta valami szín, bár elég buzis, neki jól áll. Kicsit mintha emelné a hangulatát, de ez az érzés csalóka. Aki kora reggel tésztát cibál, annak vagy faszcibálásra van régóta ingerenciája, csak nem sikerült beteljesíteni; vagy kikúrt balos volt a reggele.

– Mármint azzal, hogy egy idióta nem tudja használni a zuhanyzót és a káromkodására kelek? – kérdezi a szemeimbe nézve, eternál gúnyolódással. Ó, vagy úgy! – Nem, szerencsére nem.

– Kac–kac–kac. Nem, a fél ház szétverésére gondoltam – nyújtom el a számat, mint õ a tésztát. – Csak tudnám, hogy egy ilyen komor, szarkasztikus, morgolódó valaki hogy tud olyan cukrászati csodákat alkotni…

Össze is dörzsölöm a szám, már a gondolatára is termelõdni kezdett a nyálam, nyelek is egyet. Fura, de most is érzem azt az édes sütemény illatot, pedig ha jól látom, oldalra hal van kikészítve, most meg fura illatú süteményt dögönyöz brutális mód. Sürög–forog pár percig, mikor hátat fordít, veszem észre, hogy ott egy kutya a lábánál. Kihajolok kicsit az asztal mögül, hogy láthassam, erre kiderül, hogy csak egy… mamusz?! Egy mamusz van a lábán? Ráadásul ilyen színes, szarvas–karmos izé? Mi a búbánatos jóisten ez?! Valami ilyesmiket kellett pakolni a Happy Meal menükbe anno, neki honnan a rákból van ilyene? Hogy is hívják ezt a borzadályt…?

– Neked Sullivan–es, nagy, kék mamuszod van?! Hogy tudsz ilyen mamusszal ilyen komor lenni?! – kérdem totál értetlenül tõle. Hát ezt nem lehet elhinni, egyik meglepi jön a másik után, csak tátni tudom a számat és összecsukni, vigyorra és mosolygásra se futja, annyi a hirtelen inger.

– Hogy maradtál te életben ilyen tapintatlan jellemmel? – csattint vissza, mire felvonom a szemöldökömet. A továbbiakban le se szarja, hogy jelen vagyok én is az asztalnál. Gondolkozom azon erõsen, hogy fellendítem a lábaimat az asztalra, hogy felhívjam magamra a figyelmét,de a sodrófa túl gyorsan és lendületesen dolgozik ahhoz, hogy megkockáztassam, hogy kikockásítja a lábujjaimat. Nekem még este jelenésem van.

– Van kávé valamerre? – hajolok egy kicsit közelebb, rám se pillant, úgy válaszol kis idõ múlva, mikor már kezdenék újra beszélni.

– Van – válaszolja meglehetõsen kimérten, de hogy kapok–e, hogy merre van, hogy lett–e már lefõzve, arra nem derül fény. Banyek, ez most komoly? Egész nap ezt fogja csinálni? Még jó, hogy elhúzom a csíkot innen napközben. Ha megtudom, hol a kávé, teszek bele egy kis piát neki, hogy ne legyen ilyen agymosottan zombi.

– Akarod a sodrófát a fenekedbe? – kérdezem hirtelen, szemeimmel követve az elánt, amivel dolgozik, mire végre rám néz. Lehet, meghaltam volna már kétszer, míg csak az elsõ tekintet elér a fejemig.

– Hogy tessék? – látom rajta, hogy megfeszül, mérhetetlen mód irritálom. Szélesen elvigyorodom, felállok a székrõl és a pulthoz lépkedek, hogy szimat nyomán találjam meg a kávéfõzõt. Hát az nincs is, de kotyogós az van, hamar felpattintom a tetejét, még van benne pár korty. Visszamegyek a szobába, kihozom a fémbögrém, beletöltöm a maradékot és lehúzom.

– Remélem beleköptél – jegyzem meg, mikor nekiállok elmosni a kotyogóst és a bögrémet is. Nem válaszol, viszont a lazacdarabok erõsebben toccsannak a tésztára. – Mert akkor az olyan, mintha összepuszilkodtunk volna. Csak te meg én – dörmögöm a végét, miközben elhaladok mellette a szobám felé. – Ne stresszelj kedvesem, amint megszáradtak a ruháim, zúzok az éjszakába – intek hátra, hogy visszafeküdjek még egy kicsit aludni.

 Belépek a szobába, nem csukom be az ajtót, olyan jól jön a huzat, berohadok a paplan alá, még ebben az egy szál boxerben is. Nem vagyok hozzászokva az ilyen meleghez, mert többnyire a szabad ég alatt alszok, a tundrai éghajlatot is jobban bírom, mint ezt a téli befûtést. Elfekszek hason az ágyon, a párnát a fejem alá gyûröm, a karjaim aláhajtogatom és ráhajtom a fejem. Derekamra épp hogy felrántom a takarót és már off is.

***

Fogalmam sincs, mennyi lehet az idõ, a függönyöket behúztam, de a telefonomra sandítva látom, hogy délután négy körül jár. Remek. Nagyot ásítva felemelkedek, megtapogatom a ruháimat, még vizesek, így a radiátorra hajigálom a felét, ami fontosabb. Nadrág, póló. Ahogy kilépek a szobából feltûnik, hogy elég nagy a kuss, valahol szól a tévé, de nem érdekel. Az elõszobában addig matatok a komódban, míg megtalálom azokat a cuccokat, amik nekem kellenek, a konyhán áthaladva konstatálom, hogy van kaja. Hiába verem a nyálam, elõször bemegyek a fürdõbe, aztán kaja. Kibírom. Nem, mégsem, elcsípek egy kisebb falatot a tányérról, a térdeim is megroggyannak az ízbombától, ami a számban robban. Úgy nyáladzok tõle, mint egy kutya.

– Azt a rohadt kurva – hunyom le a szemeimet, szuszognom kell párat, hogy megemésszem. Jó sokáig kell rágnom! Ne nyeld le, ne ny… mindegy. Ah, édes Jézus! Nem! A fürdõ. Oda indultam. Csak még egy falatot, hogy kibírjam addig! Olyan messze van a fürdõ, inkább két falatot…

Beveszem magam a fürdõbe, nem volt bent senki reggel óta, remek, némileg fel is száradt. Na nézzem azt a kibebaszott csapot, nem fogom itt kötögetni a zuhanyrózsa kábelét minden reggel és este, bolond leszek ezt elviselni. A lakókocsiban is számtalanszor engem zavart ki apám mindent megszerelni, ilyenhez is volt szerencsém, bár akkor meg tudtam bontani körülötte a vékony falat, itt nem lenne túl kifizetõdõ. Meg legalább kicsikarhatnék egy hálás mosolyt, vagy egy leheletnyit nyugodtabb aurát. Lepakolom a csavarhúzót, a csavarkulcsot és a szorítót.  Nem sokáig zörgök és kalapálok vele, behajolva a csaphoz, elég torz formában mered a seggem az ajtó felé, mikor az kivágódik.

– Miért nem tudsz egy kicsit kevésbé zajosabb lenni? Tekintettel lenni másokra? A szádat nem tudod befogni, de legalább… – hord le a sárga földig, majd hirtelen elhallgat. Felegyenesedek, megfordulok a csavarkulccsal a kezemben, hogy lássam az ingerült képét, de helyette hót semlegesre váltott megint. Sõt, mintha lenne az õ fején is egy meglepi, még reggelrõl. Lezserben van, mamusz a lábán. Hihetetlen, hogy ilyen savanyú, mikor ennyire… nem is tudom, ennivalóan van felöltözve.

– Figyelj cicám – emelem fel a kezem, majd megnyitom a csapot. Rendes víz folyik, sikerült kiszednem belõle a rozsdát, vízkõoldózni kell, meg majd még talán este, mielõtt mindenki igénybe veszi, ráhúzni egyet, de simán kibír egy nagyobb lelkületû, hosszú zuhanyzást.

 – És most engedelmeddel felzabálok mindent a konyhában, mert annyira… ahhh volt… – cuppantok a számmal, kifelé menet nem felejtem el megöklözni finoman, futólag a vállát. – Bocs, hogy megzavartalak a Grace Klinika vagy a Dallas közben, de mostmár szabadon nézheted tovább – röhögök fel, és a folyosón dúdolni kezdem a Dallas fõcímzenéjét.

A konyhában hamar betermelem a maradékot, még ami a tányérokon maradt ebédrõl, azt is. Megszoktam már a konyhamalac üzemmódot, ebbõl az isteni kajából meg semmi sem lenne elég! Mindenem bizsereg, ahogy harapom és rágom, forgatom a falatokat a számban, kell rá innom majdnem egy liter vizet, hogy a rengeteg nyálat lenyelhessem utána. Ah, te jóságos ég… Lehunyt szemekkel ülök még egy ideig, mindent beteszek a mosogatóba, engedek rá egy kis vizet, hogy leáztassam õket. Majd Morcos elmossa, ha ennyire házitündér. Túlságosan ráragadt a cucc, nem állok neki sikálni, mert még kijön sikoltozni, hogy nem hagyom a sorozata közben békén. El nem tudom képzelni mit nézhet. Lehet be kellene neki kapcsolni a Duck Tévét, hogy lenyugtassa.

Felöltözöm, és amint lehet, lelépek, látom, hogy van egy kulcs az ajtóban, bezárom magam után az ajtót, és bedobom a levélnyíláson. Nehogy az legyen, hogy bezártam Sütifijjút a lakásba orv–ork módon.

Az utcán már kezd beindulni az éjszakai nyüzsgés, korán sötétedik, fellélegezve szippantok egyet a jéghideg levegõbõl. Még érzem az étel illatát, megrázom a fejem, hamar megtalálom a haverokat is, és elkezdõdik a dínomdánom. Imádom a whiskyt, de a skótot ám! A whiskey az amerikai, de a whisky… az skót! Echte skót! Az egész üvegre elmegy minden pénzem, de nem bánom, mert végre valahára az aranysárga nedût küldhetem le a torkomon. Lemarja a finom estebéd maradványait is, ellazulok tõle.

– Figy, mondok egy viccet! – röhög fel Martin, kórusban kiabáljuk, hogy na mondjad, suttyó, mondjad! Eltûnt a fél üveg piám, de a többieké is igen szomjasan kopog. Mi viszont már marhára nem vagyunk szomjasak, élvezem a kis szédülést, a csillogó szemeket, azt, hogyha felemelem a kezem, lassítottabb a szokottnál. Annyira… imádom ezt az érzést! Minden az enyém, csak az enyém, arra mehetek és akkor amikor akarok, azt tehetek, amit csak akarok, semmi gond nem lesz, a fesztivál szellem mindent túlél és megment.

– Elmegy a nõ a piacra – prüszköl be. – Kér egy vastag uborkát.

Úgy felnyerítek, hogy kis híja, hogy nem borul fel a sörpad, amin összezsúfolódva ülünk hatan. Neh! Csak ezt neh! Kérlek! Bármit! Kérlek!

– Jön a következõ, mondja, hogy neki egy vékonyabb kell, de hosszabb, mint az elõzõ!

– Ezt ismerem! – visít fel valaki.

– Jön a harmadik, mondja, hogy neki egy jó göcsörtöset, rücsköset adjon!

Valaki leesik, sodorja magával a poharát, de hamar feltápászkodik, hogy a végét hallja. Vihogva szorítom a mellettem ülõ vállát, hogy ne essek én is hátra, meglehetõsen kacéran vonaglik alattunk ez a pad…

– Jön egy asszony, aki csak annyit mond, hogy neki mindegy milyen, mert… SALÁTÁBA LESZ! AHAHAH! – csap az asztalra, mire mindenki odavág, az üveg nyakát szorongatva pattanunk fel, röhögve csapjuk össze õket. Annyira kár, hogy már vége ennek a fesztiválnak is! Mi lesz így velem? Ki nem szarja le, most a jó, erre akarok gondolni! Mindig megoldom, ahogy most is!

– Éljeeen!

***

Nem is tudom, mikor és hogy értem vissza az apartmanhoz, valami rémlik, hogy a Jessica nevezetû csaj leszopta a taxist, hogy ingyen furikázzon minket, de hogy én merre kivel miért és hogyan… tök mindegy, nekem a buli még nem ért véget! Felkapaszkodom, az ajtó nyitva, szóval még van, aki nem ért haza. Ennek ellenére, amennyire tõlem telik, csöndesen nyomom le, nehogy bárkit is megzavarjak a lusta szendergésében. Nem akarok még aludni! Fürödni se! Semmit se akarok! Menjünk el egy diszkóba, vajon ezek a tagok eljönnek velem? Ki van itthon?

Benyitok a szobámba, levágom a holmim, a konyhába menet megiszok valami fura izét egy üvegbõl, rohadt édes, de nem érdekel, Jägert tejjel is ittam már, semmi bajom sincs tõle. Meglátom Sütifijjú szobájánál, hogy ég a világítás a küszöbnél. Bekopogva már nyitok is be, rögtön odateszi a lábát és megjelenik. Jaj, szíííaaa! Mielõtt még bármit is mondhatna, megfogom a vállát és nyomok egy óriási cuppanósat az arcára.

– Csak meg akartam köszönni szépen az ebédet meg minden, olyan finom volt, hogy kedvem lett volna megszeretkezni, de komolyan… – bólogatok szaporán, magamhoz is szorítom félig meddig, de nem nagyon sikerül, mert az ajtóba kapaszkodva kissé nehezen férek a derekához, de sebaj. Milyen édes illata van… fúh… úgy beleharapnék a bõrébe. – Jössz?

Elég értetlenül pislog rám, aztán nem felejt el megvetõen végigmérni. Most mi van? Õ nem ivott még tán soha? Nem érezte jól magát még soha?

– Itt aludhatok veled? – kérdezem. 

– Nem.

– De nem nézel ki valami túl jól… Biztos rendben leszel? – nézek végig rajta. Lehet részegen csak jobban érzékelem, mennyire elszart állapotban van? – Megöleljelek? Akarod? – kérdem megint, de meg se várom a válaszát, hanem amennyire tudom, megölelgetem ismét, de eltol magától.

– Menj lefeküdni – szúrja be alig hallhatóan. Lehet mérges, és az nyomja el a hangját?

– Gyere már!  – unszolom.

– Hová? Minek? – hajtja befelé az ajtót az arcom elõtt.

– Kártyázz velem – fogom meg a kezét, és húzni kezdem a szobám felé. Vonakodik, egyáltalán nem akar jönni, ki is rántja a markomból. Azaz rántaná, ha tudná, de túl biztosan fogom. Van már gyakorlatom, hogyan legyen bilincs a kezembõl. Hehe! Nem szorítom, de tudom a trükköt, hogy kell nem elveszíteni egy embert a tömegben. – Na, zsolizzunk! Vagy römi, mittudomén, hogy hívják felétek…

– Eressz el – villantja meg a szemeit dühösen.

– Én nem, ameddig nem mosolyogsz, vagy érzem, hogy jól vagy! – meredek rá.

– Hajnali egy óra van, már többször tetted tönkre a napom. A mait ajánlom, hogy ne kezd el – veti ide, nem értem. Akkor miért tévézett, ilyen késõn? Sõt, délután is? Egész nap ezt csinálta? Tévézett? A fürdõt is megcsináltam, tudott vajon fürdeni?

– Jó volt a fürdõ? – érdeklõdök minden elõzmény és átmenet nélkül.

Zene

– Mind a kettõt igen intenzíven ûzöm egy hete, szóval törzsvendégnek is hívhatnám magam – vigyorogja. Valahogyan nem tud meghatni ez a vigyorgó fej, és a humorizálása, fõleg, hogy mint már említettem, a mûhely alapzaja mellett hallottam a folytonos dumálását, szóval igen, tudom, hogy igen intenzíven ûzi… – Te nem voltál itt, hogy ezt lásd, le vagy maradva, Sütifiú – Le vagyok maradva? Nem hinném. Bár tényleg igen jó kinézete van, de bõven elég volt õt csak hallgatni, és már a falra mászom tõle, nem kell az egész audiovizuális valója. – Tehát igen, a parancsolgatásnál maradva… Kérek egy eszpresszót, két kocka francia krémest és ha lehet, pakolj rá plusz tejszínhabot, amit megszórsz valami savanyúval. Várj, bocs… Azt ne, elég látnom ezt az arckifejezést. – Kac-kac-kac. Nagyon humorosak vagyunk. Mindjárt megszórom ciánnal, az vajon elég savanyú lesz neki?

– Még valamit? – kérdezem, inkább nem kommentálva az igen kreatív beszólását. Én sem szólok be neki, amiért zavarja a hangoskodásával a munkámat, akkor õ se szóljon be nekem. Ezért nem szeretek én itt elõl lenni, sokkal jobb hátul, a mûhelyben elmerülni a saját magányomban. Nem szeretem az embereket, fõleg az ismeretlen embereket nem, szóval az, hogy Mike miatt nekem most itt kell lennem, és teljes életnagyságban élvezni ennek a zavaró tényezõnek a társaságát, egy olyan büntetés, amit nem is tudom, miért kaptam. Na, jó… ha a húgomnak van bármiféle beleszólása a dolgokba, amik történnek velem, akkor ja, tudom, de amúgy meg nem.

– Egy mosolyt – kérlel közelebb hajolva. Arcom ugyanolyan rezzenetlen, mint eddig, egyedül belül forgatom meg a szemeimet. Ennyire egy idiótát… mit számít neki, hogy mosolygok-e, vagy sem? Hamarosan úgyis jön majd Mike, õ úgyis nagyon szociális emberke, majd õ földobja az amúgy is virágos jókedvedet, de engem meg hagyjál békén, okés?!

– Ami fent van az étlapon – bökök a fejemmel az étlapra. És mivel teljesen véletlenül, nem is értem, milyen okból kifolyólag, tudom, hogy mi van az étlapon, és mi nincsen, nem mosolyodok el, hiszen az nincsen rajta.

- Tegyél féket a szádra, mocskos disznó – horkantja hátra, ahogy valaki belebüfög a kajájába. Ehh… na, igen, ezért nem szívesen vagyok itt elõl. Nm bírom, ahogyan egyes emberek viselkednek. De azt sem, ahogy kettes emberek, mint például az, aki itt áll elõttem. No, mindegy, már csak egy kicsit kell kibírnom, és remélhetõleg Mike a segítségemre siet. Már ha nincsen eltörve az ujja. Ne legyen eltörve az ujja!

Szerencsémre ennek a zavaró tényezõnek nincs ideje újból kitüntetnie engem a figyelmével, ugyanis Colin kilép az ajtaján, megmentve ezzel engem. – Itt a rendelése – mondom neki, és átnyújtom a rendelést, hogy õ foglalkozzon vele, engem meg hagyjon mindenki, hadd csináljam a dolgom, ha a munkámat most nem is csinálhatom valaki miatt, aki képes volt, és lehet, hogy eltörte az ujját egy nyomorult labda miatt. Minek röpizik hobbyból, ha eltöri vele az ujját?!

– Köszi, de fejbõl tudom mit kért – vonja meg a vállát, és bár elveszi a papírt, azt tényleg csak zsebbe teszi, és úgy köszönti ezt az idegesítõ barmot, mint régi jó ismerõsét. Na, jó, ezek után engem mind a ketten hagyjanak békén, ha nem is örökre, legalább addig, amíg… hát, jó hosszú ideig. Hallom, hogy beszélgetnek, de igyekszem nem rájuk koncentrálni, bár egy hálás biccentést megengedek magamnak Colin felé, aki sikeresen ellöki az útból ezt az úttorlaszt.

Kicsit még beszélgetnek, miközben én kiszolgálom a többi másnapos emberkét, akik jól gondoltam, mind a mestermûveimbõl kérnek: a finom gusztustalanságok sorra hagyják el a pultot, lassan kezdünk kifogyni belõlük. Viszont sajnos addig igazán nem mehetek vissza a saját kis nyugodt mûhelyembe, amíg Mike meg nem jön, hogy átvegye tõlem a munkáját. Most már tényleg ráfér erre az üzletre egy kis kibõvítés… Muszáj lesz fölvennem még egy pincért, és minimum egy cukrászt. De ezt majd még Colinnal úgyis megbeszélem.

- Héj, nyugi, ne foglalkozz vele! – jön vissza Colin, és beáll a pult mögé, hogy segítsen nekem. Tudom, hogy kire érti, de úgy vélem, az a legjobb, ha úgy teszek, mintha nem is tudnám, kirõl beszél, így válaszul csak egy értetlen tekintetet kap. – Jaj, ugyan már! Jó fej srác, kicsit nagy szájú, de tényleg nagy arc – bizonygatja.

- Ha te mondod… - hagyom rá, bár magamban már azt tervezgetem, hogyan is fogjam be legközelebb ennek a flúgosnak a száját, ha továbbra is megpróbál lefárasztani. Talán… ohh, igen. Ha Colin tudja, mit rendelt, azt jelenti, hogy minden nap franciakrémest eszik. Tehát csak annyi a dolgom, hogy legközelebb az õ adagjába kis pillanatragasztót is keverek, és az lehetõleg örökre megoldja a kis szófosási problémáját.

Tökéletes!

---*---*---*---

Miután az utolsó vendégek is elmentek, végre zárhatunk be. Ma már nem kell több sütit sütnöm, mert a halloweennek vége, szóval az édes gusztustalanságokat idén már nem áruljuk többet, hanem most már csak az átlagosnak mondható sütiket, pár apró módosítással, azokat viszont bõven elég lesz majd hajnali négykor elkezdeni sütni, nem kell fönt maradnom egész éjszaka, hogy tényleg mindennel elkészüljek. Mindjárt végzünk a mosogatással, a takarítással és a fölmosással, aztán irány haza. Hála az égnek, végre ágyikó!

- Végre kipihenheted magad kicsit… - szólal meg Colin, mintha a gondolataimban olvasna. Megeresztek felé egy mosolyt, és fáradtan bólintok. Eléggé hosszú volt ez a nap, fõleg, hogy tegnap és ma között csak két órát, ha tudtam aludni. Az meg igazán nem sok, fõleg, hogy nekem muszáj minimum hat órát aludnom, hogy ne legyek még a szokottnál is antiszociálisabb, és intoleránsabb. Sajnos eléggé kevésszer engedhetem meg magamnak a sok alvás luxusát, viszont talán majd, ha lesz új segédünk, segédeink, akkor alhatok egy kicsit többet.

Az emberek nem is gondolnák, milyen fárasztó cukrászkodni. Mintha olyan könnyû lenne naponta megszámlálhatatlanul sok órát a sütõ, a gyúródeszka és a díszítõ asztal elõtt állni… de szerencse, hogy én szeretem. Csak az a kár, hogy minél híresebbek vagyunk, minél több vendég jár ide, annál többet kell sütnöm, és annál kevésbé adhatom bele a szeretetemet a sütésbe, illetve annál több szintetikus, elõre legyártott cuccot kell alkalmaznom. Te jó ég, nem is tudom, mikor törtem föl utoljára tojást, mikor választottam szét utoljára a fehérjét és a sárgáját! Komolyan… én most már csak olyan tojásokat veszek, amiknek külön van a fehérje meg a sárgája, magyarán kis tejes doboz szerûségben veszem a tojást. Ha ez a mód elterjed a normál emberek körben is, nem csoda, ha a gyerekek idióták lesznek, és azt gondolják, hogy valamilyen csapból folyik bele a tojás… Na, mindegy. Legalább azt nem teszem meg, és nem is fogom megtenni, hogy faggyúból, és még ki tudja, mibõl álló anyagot teszek a tojás mind két részébe, hogy együtt fölverhessem õket. Nem, én megmaradok annál a módszernél, amit mindig is használtak a háziasszonyok: elõször a fehérjét verem föl jó kemény habbá, majd aztán jöhet bele a tojás! Ebbõl nem engedek.

- Colin… - kezdeném, bár nem tudom, hogyan kérdezzek rá, hogy vehetünk-e föl valaki kisegítõt, így egy pillanatra elhallgatok. Tudom, hogy én vagyok a tulaj, de amennyire én értek a számokhoz, már rég csõdbe mentünk volna. Szóval igazából közös a hely, nem csak az enyém, mert az övé velem egyenértékûen fontos munka: kiszámolni, mire és mennyi pénzt lehet kiadni, és mibõl mennyit kell eladni ahhoz, hogy bevételünk is származzon belõle, ne csak az alapanyagokra legyen pénzünk. – Van rá… Lenne rá esetleg elég keretünk, hogy fölvegyünk valakit, aki tudna nekem segíteni? Nem feltétlenül egész állásba, elég, ha csak napközben, esténként, vagy hajnalonként segít be a sütögetésbe… Csak mert elég sokan járnak már hozzánk, és kezdem nem nagyon bírni az iramot – vallom be neki. Megáll a fölmosásban, így én pedig elzárom a csapot, ami miatt a slag is egybõl leáll.

- Igen, én is elgondolkoztam már ezen. Tudod jól, hogy sokan szeretnének idejönni gyakornokoskodni, így volt már, akiket meghallgattam, de az a baj, hogy egyikük sincsen olyan szinten, amit elvárnál egy segítõdtõl. Persze, amit én csinálok, az más, de én nem is akarok, nem is akartam cukrász lenni, szóval én megengedhetem magamnak, de ezek mind azt tanulták, hogy a legjobb módszer a brownie elkészítésére, hogy megvesszük a Dr. Oetker brownie alapport, azt elkészítjük a leírás szerint, és teszünk rá csokiöntetet. Nem hinném, hogy ilyen embert keresel – mondja, és ahogyan magyarázza a dolgokat, egyre rosszabbul érzem magam. Ezek cukrászok akarnak lenni, vagy nyomorult idióták?! Még otthon sem engedheti meg magának az ember, hogy porból készítse, hiszen nem sok idõ elkészíteni a browniet rendes alapanyagokból is, ráadásul akkor klasszisokkal jobb, nem hogy egy cukrászdában! Váh, nem értem én az embereket… pénz, pénz, pénz… a minõség meg ki a fenét érdekel?!

Engem.

- Hát, ez tényleg nem kell nekem – biccentek. Elhúzom a számat, nem tudom, mit csináljak akkor. Lehet, hogy álláshirdetést kellene föladni, hogy ne csak gyakornokok jöjjenek állást keresni, hanem cukrászok is. Bár… nem tudom, melyik a jobb. Egy gyakornokot még lehet formálni, ráadásul fizetni sem kell nekik, vagy legalábbis ha igen, akkor is keveset, ám egy cukrász sokkal tapasztaltabb már, könnyebben velem tudna dolgozni. Viszont õk meg már nem igazán változtathatóak meg, ha valamit így tanultak meg, akkor tök mindegy, mit mondok nekik, akkor is így fogják csinálni, nem pedig úgy, ahogyan azt én akarom. Igazán nem tudom… - Viszont tényleg kellene nekem kis segítség. Ha nem is folyamatosan, legalább a közelgõ ünnepekre, hiszen az még a halloweennél is nagyobb durranás! Jönnek a turisták, a gyerekek minden nap megrohamozzák a cukrászdát, a szülõknek nincsen kedvük sütögetni, így tõlem rendelik meg az apró, és nem is olyan apró süteményeiket… kell, hogy valaki segítsen nekem. Szóval, ha találsz egy kicsit is jobb gyakornokot, elküldöd hozzám, hogy leteszteljem, kérlek? – Hangom a mondatom végre elhalkul, kissé karcos lesz. Ritkán beszélek ennyit egyszerre, de ez most tényleg fontos egy téma.

- Persze – bólint, majd mind a ketten folytatjuk a takarítási munkálatokat.

Kicsit késõbb együtt hagyjuk el a cukrászdát, ami elég ritkán szokott elõfordulni, hiába lakunk mind a ketten ugyanott. Általában én korábban megyek haza, mert estefelé már csak a megmaradtakat adjuk el, õ viszont késõbb, hiszen a megkeresett pénzt õ számolja el, viszont az ünnepnapok általában ilyenek szoktak lenni, hogy nekem még az utolsó pillanatban is sütnöm kell, hiszen nem tudom egyszerre megcsinálni az összes halloweeni tortát, így egész nap azokat kell csinálnom hajnaltól estig. Bevallom õszintén, a mai napra, sõt, az elkövetkezendõ egy hétre elegem van a tortáknak még a gondolatától is, nem csak a készítésétõl, szóval jó lesz egy nyugis hét, amikor nem kell egy tortát sem, vagy maximum egyetlen egyet kell készítenem. Szeretek sütni, nem az, egyszerûen csak… az elvitelre készült tortáknál nem nagyon kapok visszajelzést, hogy milyen volt, míg az itt eladott dolgokról mindig mondanak egy-két jó szót a vevõk.

Zárom az ajtót, mikor egy idegesítõen ismerõs hangot hallok meg, aki ránk köszön. Megfordulok, hogy nem hallucinálok-e, de sajnos tényleg Mr. Nagyon Menõnek Képzelem Magam jelent meg mögöttünk.

- Nyugalom édesem, nem akarok behatolni a létesítménybe – emeli föl a kezét védekezõen. Gondolom, nekem mondja, mivel rám néz, de… nem igazán értem, mire fel mondja ezt. – Éhes vagyok, de most tésztát kívánok. Csá, Colin. – Megrázzák egymás kezét, és igen, most már biztos, hogy elég régóta ismerik egymást. Nem nagyon érdekel, mirõl beszélnek, de aztán meghallom, hogy rólam van szó, és kicsit kiakadok. Mit érdekli õt, hogy hol voltam?! Vagyis… az általa említett „Sütifiú” hol volt.

– Be sem mutatod? – kérdezi, de nem ám tõlem, hogy mutatkozzak be, vagy akár õ mutatná be magát. Bunkó! Bár nem mintha annyira azt akarnám, hogy bemutatkozzon nekem, mert nem, de akkor is, úgy volna illendõ. De mivel még ezt sem tudja, ráadásul úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék, inkább fogom magam, és tényleg ott sem vagyok már. Magamban puffogok csak, hogy hiába akartam Colinnal végre egyszer közösen hazamenni, emiatt a barom miatt nem sikerült. Nem vagyok szerelmes Coliba, viszont mióta ismerem, azóta tetszik nekem, csak mivel tudom, hogy úgysem lehetne kettõnk között semmi, nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy belészeressek. De attól még szeretek vele együtt hazamenni, ami amúgy is olyan ritkaságnak számít, mint a fehér holló, erre a haverja megakadályozza ezt is. Reggel inzultált, most meg nem hagy engem kettesben Colinnal. Nincsen semmi ellenérzésem a fesztiválozókkal, elhiszem, hogy nekik ez így jó, egyszerûen magával ezzel a pasival van gondom; azzal, hogy ilyen harsány, magabiztos és lelõhetetlen. Ja, meg persze idegesítõ, de az már részletkérdés.

Már fél úton járok ahhoz, hogy hazaérjek, mikor hátrafordulok. Teljes bizonyossággal érzem, hogy azok ott ketten rólam pletykálkodnak, ami miatt Colin holnap reggel biztosan nem kap kávét tõlem. Ha kell, készítse el majd õ maga!

Szerencsére egy jó ideig nem kell a közelébe kerülnöm egyiküknek sem, ám éppen mikor mosom a fogamat, készülõdve a lefekvéshez, egy igencsak kéretlen vendégünk érkezik. Elõször nem tudom, hogy ki csöngethetett, hiszen Jason ma a barátnõjénél alszik, így a csaj nem lehet, Ralph a két hónap múlva levõ vizsgáira tanul, ilyenkor senki nem látogatja meg, csak én járok be hozzá étellel, hogy ne a bûzölgõ hullájára akadjunk rá a vizsgaidõszak végekor, mikor már õ is elkezdi magát aktivizálni, Colin meg… hát, lehet, hogy hozzá jöttek. Sajnos nem kezdhetek el találgatni, hogy valaki számomra is elviselhetõ emberke jön-e föl hozzá, mert közben meghallom azt a bizonyos irritáló hangot, és rájövök, hogy ki tisztelte meg a jelenlétével a lakásunkat. A biztonság kedvéért azért kinézek, és igen… õ az.

– Helló Marcus – köszön Colin, mintha nem tudná, hogy még ébren vagyok, és csodálkozna, hogy itt találna a fürdõszobában.

– A nevem nem Marcus, te félkegyelmû – vág vissza a kedves vendégünk, mikor nem is neki köszönt Colin. Idióta. Végül fölegyenesedik, és csodálkozó szemekkel rám néz, majd – mit ad Isten?! – elvigyorodik. Szerintem valami szuper fogkrémgyártó cég szerzõdtette õt le, azért villogtatja ennyit a fogait, mert eskü, nincs olyan ember, aki ennyire vigyori legyen, de folyamatosan! – Üdv, Chad vagyok – mutatkozik be végre illedelmesen. Majdnem megtapsolom, hogy képes emberi viselkedésre is, de aztán úgy döntök, inkább mégsem leszek arra büszke, hogy sikerült bemutatkoznia.

- Én pedig Marcus, NEM Sütifiú! – morgom rá, majd a kezemben tartott fogkefémet a számba tömöm, és miközben elkezdem sikálni a fogaimat, visszasétálok a fürdõbe. Hallom, hogy bszélgetnek, valószínûleg már megint inzultál a hátam mögött, de nem igazán érdekel. Inkább nem akarom tudni, hogy mégis mit keres itt, csak aludni akarok, kipihenni az eddigi fáradalmakat. Minden este ezzel a gondolattal alszom el, de egyszer csak összejön: holnap talán sikerül mindent szebb színben látnom… Talán.

Hála Istennek, most aludhatok majd tovább, hiszen holnap szünnap a cukrászdában. Nem sûrûn vannak szünnapjaim, de az ilyen megterhelõ idõszakok után egy napot mindig ki szoktam venni, ilyenkor csak a megmaradt, de még frissnek számító sütiket adja el Mike, no meg különbözõ italokat, a tegnap estét végig bulizó fiatalok nagy örömére.

---*---*---*---

Hangokat hallok, nagyon nem megszokott hangokat. Szitkozódás, fájdalmas jajgatás szûrõdik ki a fürdõszobából, ráadásul nem éppen a megszokott idõben, nem délelõtt tízkor, mikor a lakótársaim föl szoktak kelni, hanem… úgy tûnik, valaki szokatlanul korán, nyolckor ébredt, és mivel nincsen hozzászokva a zuhanyzónkhoz, képes, és fölébreszt engem is a nyavalygásával. Nem kell sok ész hozzá, hogy ki bénázik, hiszen Colin és Ralph is nagyon jól tudják, hogyan kell használni a becsapós csapunkat, szóval csak egyetlen ember lehet az, aki ilyen embertelen órában fölébreszt a szünnapomon.

Chad. Már ha jól emlékszem a nevére…

Mivel a szitkozódás nem akar elhallgatni, a csap meg még mindig ugyanúgy folyik, mint eddig, muszáj kikelnem az ágyból. Nem nagyon érdekelne a kedves vendégünk állapota, de mivel a fürdõ közvetlenül mellettem van, a falak meg baromi vékonyak, nyögvenyelõsen kikászálódok a pihe-puha, meleg ágyikómból, belebújok a mamuszomba, és átcsoszogok a fürdõbe.

- Zárd már el azt a szart! – mordulok rá alig nyitott, kicsit sem csipás szemekkel a meztelen férfira, aki azonnal felém kapja a fejét, ahogy berobbanok a fürdõszobába. Meglehetõsen élvezetes lenne a látvány, ha nem hajnalok hajnalán, ilyen körülmények között tárulna a szemem elé, így viszont nem nagyon foglalkozok az elém terülõ meztelen testtel.

- Nem tudom! – dühöngi, és ha nem volnék olyan álmos, most rendkívül élvezném ezt a helyzetet, ahol kivételesen nem fogpasztát reklámoz, hanem szerencsétlenkedik a gõzölgõ, irányíthatatlan, pisi sárga vízáradattal, ami a csapból folyik. Megforgatom a szememet, hiszen persze, hogy nem tudja elzárni, mikor sikerült leszednie a csapról a forgatóját!

Válaszra sem méltatva odasétálok mellé, igyekezvén nem törõdni a meztelenségével, és a csap mellett tárolt fogó segítségével elzárom a csapot. Szerencse, hogy a gõzben nem igazán jól látni egymást, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy a kedves fesztiválozó vendégünk hátulról is éppen olyan jól néz ki, mint elölrõl, már pedig igazán nem akarom ezt a teóriát letesztelni. Nem kedvelem, tehát nem akarom megnézni a teste többi részét sem.

- Legközelebb, ha használnád a zuhanyzónkat, elõször a zuhanyrózsát kösd rá a kézmosó csapjára, ugyanis a fürdõkádé már évek óta rossz, a szerelõk meg csesznek kijönni - közöm vele, és még mindig álmosan, de egyben dühösen is, hogy képes volt fölébreszteni ezzel, visszacsoszogok a szobámba. Na, most már tényleg alvás, még van két órám, hogy aludjak, mert utána ebédet kell készítenem a srácoknak.

---*---*---*---

Mikor legközelebb kinyitom szemeimet, sokkal jobban érzem magam, hiszen minden csendes, minden nyugodt. Most senki sem káromkodik, senki sem próbálja belefojtani magát a zuhanyzóba, és senki sem zavarta meg álmomat, hanem magamtól ébredhettem a szokott idõben. Viszont a napom már el lett cseszve, szóval a reggeli nagy mosoly most kimarad, helyette a szokásos fekete vagy sötétkék ruháim helyett sötétlila pólót és egy világos farmert veszek föl. Ezek azok a típusú ruhák, amiket csak akkor veszek föl, ha baromi szar a kedvem. Másoknak a fekete lehet a gyász színe, nekem viszont a lila. Ez volt a húgom kedvenc színe, ezért a temetésére is ezt vettem föl. Az én kedvenc színem a sötétkék és a fekete, ezért hordom azokat nap, mint nap, ezt pedig csak olyankor, mikor tényleg szar a kedvem, és kell kis bátorítás és erõ.

Belebújok a mamuszomba, ami Sullyt ábrázolja a Szörny rt-bõl, és elmosolyodok, ahogyan visszaemlékszem, hogyan is kaptam én meg ezt a mamuszt. Fél évvel a húgom halála elõtt, a születésnapomra azt kaptam tõle, hogy elvitt engem a Disneylandbe. Nem mintha annyira Disney fan volnék, bár van pár kedvenc mesém, de Laura mindig is odavolt a Disney mesékért, így megajándékoztam azzal, hogy elmentem vele a szülinapomon. Õ jobban élvezte az egészet, mint én, de éppen ez volt benne nekem a jó: hogy õ élvezte. Viszont mikor megvette nekem ezt a mamuszt, kicsit eléggé kiakadtam rá, hiszen nem éppen az én stílusom ez, azóta viszont folyamatosan ezt hordom, hogy emlékeztessen arra a napra.

Hiányzik Laura.

Úgy tûnik, ez a nap elhatározta magát, hogy a lehetõ legborzalmasabb lesz, ugyanis ahogy kiérek a szobámból, a szemben levõ szobában alvó Chaddel találom szembe magam. Miért nem tudja becsukni azt a nyomorult ajtót, nem értem, de mivel szükségem van a személyes teremre sütés közben, becsukom az ajtaját helyette. Bemegyek a fürdõszobába, és látom, hogy szerencsére rendet rakott maga után, már nem úszik az egész padló a víztõl, ám egy roppant idegesítõ felfedezést kell, hogy tegyek.

Nyitva hagyta a tusfürdõ kupakját. Ami nem volna olyan gáz, de az ÉN tusfürdõm kupakját hagyta nyitva! Tehát az ÉN tusfürdõmet használta.

Nem tudom, miért leszek emiatt még idegesebb, de már a halántékom lüktet a magasra szökõ vérnyomásomtól. Viszont legalább így már tudom, hogy mit fogok készíteni ebédre: valamit, amit sokat kell sodrófával csapkodni.

Nem, nem Chad-sültet gombával és sajttal töltve, sült krumplival tálalva. Azt csak szeretném. Helyette inkább blundel tésztában sült lazacot készítek kapros mézes mustárral. Most megkívántam a lazacot.

Szerencsére mindig van a hûtõmben nagyjából mindenhez hozzávaló, így lazacom is van, és vajas tésztám is, amibõl készíthetem az ebédet. A vajas tészta igazából nem tészta, csak sok margarin és kevés liszt homogénné gyúrt elegye, téglalap formájúra igazítva, és ez csak a tészta rétegeinek különállósága miatt kell majd. Nem marad meg az íze, nem lesz túl margarinos, meg semmi, ki fog majd sülni a tésztából, ha elég magas hõfokon sütjük. Ráadásul, hogy gyorsítsam a saját munkámat, nem általam készített vajas tésztát használok, hanem gyárilag elkészítettet, mert azt nem kell annyit pihentetni.

Az elõtésztához való dolgokat összegyúrom, hogy teljesen elkeveredjenek egymásban a dolgok, majd még gyúrom egy kicsit, hogy a trutymós masszából kissé szilárdabb, formázható tészta legyen. Imádom gyúrni a tésztát; hiába lesz tiszta maszatos a kezem, jó érzés, ahogyan a lágy valamibõl a kezem nyomán keményebb, használható tészta lesz. És ezt nem kell félreérteni, tényleg csak erre gondolok.

Kicsit bevagdosom a tökéletes gömb alakú tésztát, majd letakarom egy konyharuhával, hogy álljon egy picit, közben pedig elõkészítem a lazacot a mélyhûtõbõl, és kicsit bepácolom a kapros-mézes-fehérboros mártásomba, hogy finomabb íze legyen. Szeretek néha fõzni is, bár az nem egészen az én világom, mégis, ha én nem fõznék, vagy hoznék haza kaját, akkor Ralph még arra sem venné rá magát, hogy kaját rendeljen, Colin meg a szünnapokat átaludná, de annyira, hogy még arra sem kelne föl, hogy éhes, vagy mondjuk mosdóba kellene mennie. Néha úgy érzem magam, mintha nem a lakótársuk, hanem az anyjuk lennék, de ez engem nem zavar. Szeretek hasznos lenni, szeretek fõzni és takarítani is. Akkor meg miért is ne tenném meg nekik?

Ránézek a tésztára, és látom, hogy már kezdhetem is a nyújtást. Elõször négy fülecskét nyújtok a középen levõ vágásoknak, majd kissé kinyújtom a tészta füleket, hogy elég nagyok legyenek. A közepébe beleteszem a vajas tésztát, becsomagolom a fülecskékbe, és a kezembe veszem a sodrófát. Ez a kedvenc részem benne, fõleg úgy, hogy a mai napom nem indult a legjobban.

- Ezt neked! – mondom ki hangosan, és Chad vigyorgó fejét magam elé képzelve, rácsapok egy jó nagyot a tésztára a sodrófával. Addig csapkodom a tésztát, amíg a téglaszerû kis izébõl kilapított téglalap nem lesz. Közben persze az asztal jó hangosan recseg az ütéseim nyomán, de szerencsére ezt már a többiek megszokták, már sosem ébrednek föl sem erre, sem a porszívózásomra, és… hát, nagyjából semmire, csakis az elkészült étel illatára. Na, jó, mondjuk Ralph nem tudom, hogy mikor szokott kelni, egyáltalán alszik-e, de olyankor kezdek el mocorgást hallani az õ szobájából is.

- Mi a franc?! – Kiáltás, halk puffanás, lábak dübörgése. Áh, a vendégünk viszont, úgy tûnik, nem szokta meg az ilyen hanghatásokat. Egy gyors vigyort megengedélyezek magamnak, hiszen mint tudjuk, a legszebb öröm bizony a káröröm, ám mire kiér a jelenleg üres, kiadásra váró szobából, már ugyanaz a komor kifejezés ül az arcomon, mint mindig. Tudok ám mosolyogni, csak ahhoz valami olyan dolog kell, amin lehet is mosolyogni. Az meg, hogy az a mosoly gunyoros-e, vagy sem… hát nem mindegy?

- Jó reggelt – köszöntöm illedelmesen, és egy utolsót rácsapok a tésztára, majd szépen elkezdem azt kinyújtani fél centi vékonyra.

- Te minden reggeledet így kezded?! – kérdezi kerek szemekkel, miközben leveti magát a velem szemben levõ székre.

- Mármint azzal, hogy egy idióta nem tudja használni a zuhanyzót, és a káromkodására kelek? – kérdezem szarkasztikusan a szemeibe pillantva. – Nem, szerencsére nem.

- Kac-kac-kac. Nem, a fél ház szétverésére gondoltam – húzza el a száját. – Csak tudnám, hogy egy ilyen komor, szarkasztikus, morgolódó valaki hogy tud olyan cukrászati csodákat alkotni… - Hah, én inzultálok, te inzultálsz? Hát jó, akkor inzultáljuk egymást. De elõtte azért még a kinyújtott, majd összehajtogatott tésztának a három szélére rácsapok egyet-egyet, hogy lezáruljanak a szélek, és ne jöjjenek szét a következõ nyújtás alatt, és végül letakarom egy konyharuhával. Gyorsan megmosom a kezemet a konyhában levõ mosdókagylónál, és én is leülök az asztal elé. Már épp szólalnék meg, mikor észreveszem, hogy már rég nem engem néz a srác, hanem az asztal alatt bámul valamit, de azt nagyon.

- Neked Sullivan-es, nagy, kék mamuszod van?! Hogy tudsz ilyen mamusszal ilyen komor lenni?! – kérdezi teljesen kiakadva, mintha volna bármiféle joga ahhoz, hogy így kifaggasson a komorságomról. Ha én komor akarok lenni, akkor komor vagyok. Õ folyamatosan vigyorog, kivéve… nos, kivéve a mai reggelt, én meg mindig komor vagyok, kivéve, mikor morcos.

- Hogy maradtál te életben ilyen tapintatlan jellemmel? – vágok vissza, hiszen tudom jól, hogy a fesztiválozók között elég sok skinhead van, akik csak azért mennek oda, hogy berúgjanak, majd az elsõ adandó emberbe belekössenek, aki nem tetszik nekik. Már pedig én, ha a helyükben lennék, folyamatosan õt találnám meg… de mindegy is. Inkább folytatom az ebédet a tészta következõ nyújtásával. Most, az elõzõvel ellentétben, nem háromba, hanem négybe kell hajtani, aztán megint pihentetés, majd megint négybe hajtogatás, végül tehetem is bele a tésztába a lazac darabkákat.

Ignorálom Chadet, amíg nyújtok, hiszen ilyenkor szeretek elmerülni a saját kis világomban, viszont mikor ismét a szélek lezárására kerül a sor, direkt a szemeibe nézek. Vigyázz, ha itt akarsz maradni ebédre is, akkor igyekezz jó fiú lenni, különben a sodrófával verlek meg! Különben is, inkább menj csak vissza a szobába, öltözködj fel rendesen, mert ez az egyetlen boxer igazán nem sok, és maradj is ott, mert semmi kedvem se hozzád, se pedig szocializálódni.

Ez a város egyszerûen fenomenális! A Rocktoberfest mindenkinek meghozta a kedvét, a hangulatát, úgy érzem magam, mint aki bekerült egy zombi apokalipszis kellõs közepére, ahol kellemes hardrockot nyomnak a hangszórókból. Egy tucatnyi vámpírral, szellemmel és múmiával brahiból koncolást eljátszani az elsõ sorban, az egyik legjobb zenekarnál valami eszméletlen élmény. És van aki otthon csücsül, nézi a következõ évad… azt se tudom mi megy a tévében. Nem nézek tévét rohadt régóta. Láttam valami Walking Dead plakátot azt hiszem New Yorkban, de az állítólag annyira zsírmos sorozat, hogy szavam se lehet.  

A boltokban minden fisz-faszt árulnak, a kis töklámpáktól kezdve a méretes buzogányokig, de már a karácsonyi díszeket láttam, hogy minden hajnalban a közszolgálatosok tekergetik felfelé a fákra. Lehet, itt tölteném a karácsonyt, csak a drága jó haverok –a haver, most tudtam meg, hogy egy zsidó szó, azt jelenti, hogy bûntárs, tettestárs, nagyon faja–engedjék, hogy lehajtsam a fejem három-négy hónapra, míg kezdõdik a hippi szezon. Ott még akkor is kizöldül a március, ha mindent belep a hó. Apropó, boltok… míg rohadtul hanyagoltam az ország ezen kis államát, kiderült, hogy az én Colin barátom bevágódott egy cukrász bizniszbe. Felhívtam, hogy a városban vagyok, erre közölte, hogy dolgozik. Elõbb lementem hídba, megemésztettem az infót, majd kértem egy címet. A véleményem…

AH, OLYAN FINOM!

Csak lassan kimerül a pénztárcám, szóval miután hozzácsapódok egy meglehetõsen csapzott fesztiváli bandához, felvetem az ötletet, hogy lógjunk el a cukrászdába. Reggel van, mindenkinek jól esik egy kávé, én pedig miután teletömtem magam, az utolsó vacsora jogán, lepacsizok Colinnal.

– Állítólag vannak véres agyak is, meg minden – bököm oldalba az egyik félreérthetetlenül goth csajt, aki felemeli a tussal kihúzott szemöldökét. Jaj de kétkedünk! Színjózan vagyok, hozzád képest pedig kevésbé panda.

– Mi ez, valami garázs-sütöde, hogy ilyeneket árulnak? – kerül elõ egy lila fej a vállam mögül, belemarkolva az említett testrészbe.

– Dehogy is, majdhogynem a fõutcán van – vágom bele a könyököm a gyomrába, mire hamar lekászálódik rólam, így el tudom csípni, hogy a festett hajából egy ponton kidörzsöljem a bütykeimmel a festéket. – Még hogy garázs, adok én neked garázst… ütök egyet a fejed közepére!

– Figyelj szivi, nem sok pénzünk van, és még holnap after van, kellene piára – szólal meg megint a goth hölgyemény, hidrogénezett barátnõjével egyszerre belebújva a bukszájukba –jaj, na de nem abba a bukszába. Közös kasszán vannak. Óh, leszbikák. Nem tudtam, hogy leszbosziakhoz csapódtam. Annyi baj se legyen, az ilyen csajok a legfrankóbbak, akikkel lógni lehet. Simán betörik õk is bárki orrát.

– Az árak nem olyanok édesem, hogy leszakadjon a kockás pénztárcádról a koponyás lánc – emelem meg a mutatóujjammal az emlegetett fémet, mire beleharap a kezembe.

– Te most leemóztál minket?!

***

Miután kiderült, hogy a kockás nem emó, és mégis marad némi lóvéjuk –valamint a kávé igen nagy csáberõvel bír-, bevesszük magunkat a cukrászda utcájába. Már tolongnak ott páran, de nem zavartatjuk magunkat, fõleg én nem.

– Jóóó reggelt, harmatosbogárkáim!

 Minden ismerõs arccal kezet fogok, összecsapjuk a tenyerünket, így keveredek úgy be egy csapat részeg mellett, hogy még balhé sincs, hogy beelõztem. Legszívesebben elegánsan kicsapnám a kabátom széleit, mint a filmekben, hogy na, én vagyok a faszagyerek. A pulthoz evickélek, míg a hányós brigád mögött lemaradva az én csapatom a tenyerükben számolgatják le pontosan a kinézett sütemények árát. Nos igen, nincs meg a határozottság, hogy lecsapok egy ötvenest és ami lesz, majd lesz. Itt minden apró számít. Fõleg a csomagmegõrzõknél.

A pultnál azonban ismeretlen jelenés jelenik meg, mint jelenség.  Nocsak! Fekete haj, fekete szem, kék íriszek. Elég depis aura lengi körül, és meglehetõsen komoran mered elõre a nagyvilágba. A cukrászda meg csak úgy ragyog, még rajtam is több a szín, mint rajta. Valahogy dõl belõle a fekete, vagy minimum a sötétkék. De az nagyon.

– Te új vagy, Keresztke? Nem láttalak még itt, pedig egy hete ide járok! – könyökölök rá a fényesre polírozott pultra, hogy jobban szemügyre vehessem. Tényleg nem láttam még itt, elég szokatlan, hogy ezzel a halálmadár megjelenésével kiállítják ide. Ki ez, valami diákmunkás? Elég kölyök arca van, viszont ahogy itt áll és semlegesen bámul, mikor épp bazi nagy banzáj van, arra enged következtetni, hogy idõsebb, mint amilyennek kinéz.

– Nem vagyok új, és nem vagyok Keresztke – fixírozza összevont szemöldökkel a kezem. Aha, tegnap kifestette valaki a bal kezem fekete körömlakkal. De csak a balt, a jobbal lehet egészen mást mûveltem, míg tartott ez a beavatkozás. Ejnye de harapósak vagyunk így kora reggel. Csak nem bal lábbal kelt fel? Vagy félrenyelt egy büszkét? – Parancsol még valamit esetleg, vagy csak zaklatni jött a személyzetet?

Hó, végre a szemembe néz. Hát ez… fú, nem tudom, hogy lehangoló vagy inkább ijesztõ.

– Mind a kettõt igen intenzíven ûzöm egy hete, szóval törzsvendégnek is hívhatnám magam – hunyorodok el mosolyogva. – Te nem voltál itt, hogy ezt lásd, le vagy maradva, Sütifiú – vezetem fel a tekintetem a homlokára, majd a hajára. – Tehát igen, a parancsolgatásnál maradva… Kérek egy eszpresszót, két kocka francia krémest és ha lehet, pakolj rá plusz tejszínhabot, amit megszórsz valami savanyúval. Várj, bocs… Azt ne, elég látnom ezt az arckifejezést.

– Még valamit? – ereszti el a füle mellett a beszólást. Na!

– Egy mosolyt – hajolok közelebb, mire még csak a szeme se rebben. Jaj, ne már! Komolyan, legalább emeld meg a szád sarkát, vagy kampót kell beleakasztani, hogy felfelé lehessen húzni?

– Ami fent van az étlapon – bök a feje fölötti szépen kivilágított táblára.

Hirtelen valaki oltári nagyot böfög a háttérben. Valaki nyelessen már le vele egy borospalackot, épp társalgok, hogy lehet így belerondítani?

– Tegyél féket a szádra, mocskos disznó – horkantok hátra, mire általános röhögés robban ki. Már fordulnék vissza, hogy tovább próbálkozzak mosolygást varázsolni ennek a meglehetõsen karót nyelt legénynek az arcára, mikor elõkerül Colin az egyik ajtó mögül. Elfüttyentem magam, mire rögtön észrevesz és Sütifiú mellé lép.

– Itt a rendelése – nyújtja át neki Sütifiú a lapot, remélve, hogy most már megszabadult tõlem és foglalkozhat a következõ vendéggel. Igen, kicsit feltartom a sort, de marhára leszarom, nem vergõdök vele feleslegesen.

– Köszi, de fejbõl tudom mit kért – vágja zsebre és kinyújtja a kezét, hogy megrázhassam. –Fogadjunk ellõtte a savanyús poénját is.

– Fogd be – vetem oda neki. – Elég lófejed lett pár év alatt, a pókot is ki tudnád harapni a sarokból – sütök el egy újabb poént, aminek kb. annyi hatása van Sütifiúra, mint biológusra a fotoszintézis szó.

– Te viszont marhára feltartod a sort öreg, szóval lódulj odébb! – taszít kintebb, emiatt a goth bandám is gyönyörûen idefér, lelkesen végigzongorázzák a Für Elise-t a lábamon a bakancsaikkal. A-enyém-is-acélbetétes vigyort eresztek meg feléjük diadalittasan. Kezd komolyan zavarni, hogy a fekete hajú srác még mindig képtelen volt legalább viszonozni a mosolyomat. Ne már, az én mosolyom olyan ragadós, mint a pillanatragasztó. – Este öt körül végzek, akkor gyere vissza, ha ennyire kekeckedni akarsz.

– Deal – egyezek bele, elrugaszkodva a pulttól, majd meglendítem feléjük a kezemet és befoglalok egy boxot, hogy a többiek ideférjenek.

Várni kell ugyan, nem is keveset, de elõkerül a kért sütemény és a kávé is, majd szép sorjában a többiek undorító agyakkal, szívekkel és belsõségekkel megpakolva kajálni kezdenek. Szétkapom a krémest, leveszem a csokis tetején, majd fentrõl lefelé haladva végigeszem az egészet, a legvégén pedig a két réteslapot összetapasztva elharapdálom, mint egy tábla csokit. Igen, a táblás csokit nem töröm, hanem harapom, kevésbé macerás. A többiek nem annyira csivitelõs kedvûek, elég elszart állapotban vannak, ami azt illeti. Elfáradtak az egész estés tombolásban, pedig ma jön még az after!

– Betojok, mennyire képtelenek vagytok a bulizásra – emelem meg a csészét, leöntve a kávé felét a torkomon, majd lenyalogatom a kanalat, amin még maradt egy kis tejszínhab, és beleteszem a barna löttybe. – Milyen színe van annak, hogy ma megint be fogunk rúgni?

– Mustársárga – leheli az egyik csaj a sarokban, aki félig az ablaküvegen támaszkodik. Aha, szerintem õ hányt a színpad mellett. Mustársárga, egész rendben lenne, de nem IHB-rõl volt szó.

– Nem. Valószínû – vigyorgok be kajánul. Ettõl aki nem volt teljesen kész, az most végleg kitért a hitébõl, hangosan felnevetek, ahogy a bagázs még jobban szétcsúszik. Hamarabb végzek mint õk, ráadásul nekik nagyon jót tesz, hogy itt a fûtött helyen elnyammoghatják a kifizetett kajájukat, még egy kicsit rehabilitálódnak is. Hamar lecseng a nyüzsgés az üzletben, megfogom a cuccaimat és lendületesen a pult felé veszem az irányt, lazán ellavírozva a forgolódó másnapos zombik között. A pultra pakolok mindent, látom, hogy nincs itt a pincér –asszem Mike-, legalább ennyivel könnyítek a helyzeten.

– Köszi, isteni volt! – intek be, látom, hogy Colin bólint a kassza mögül, Sütifiút viszont sehol sem látom. Pf, lehet elbújt egy sarokba depizni. Ki nem állhatom, ha valaki depizik. Fõleg mikor buli van. Jó, itt van Mindenszentek is, nekem is van olyanom, akit elveszítettem, de hé! A fater sosem akarná, hogy besírjak miatta és feketézzek egész életemben. Ráadásul mindjárt itt a karácsony! Hát komolyan, a karácsonynak se tud elõre örülni?

***

– Heeey, sexy kurvas! Work, work, work, drink, fight! – skandálják még utolsó leheletükkel a legújabb youtube videó õrület refrénjét. Az, hogy ennek a buszsofõr mennyire örül, az részletkérdés, de az arcát elnézve lehet, hogy füldugót használ. Integetek a kába haveroknak, majd folytatom tovább a gyaloglást a cukrászda felé. Zárásra simán odaérek még lábbusszal is. Látom, ahogy a karácsonyi díszek világítását most próbálgatják, elég hamar sötétedik, végül is, már november van.

Iszonyatosan jó volt a parti, valakivel kavartam is, legszívesebben most zokniig belebújnék a forró szájba. Zsebrevágom a kezeimet, a bõrkabát nem annyira jó ötlet ilyen szélben, ráadásul mindjárt esni fog. Kicsit elfáradtam, emiatt intenzívebben érzem a hideget. Szerencse, hogy a vérkeringésem olyan menõ, hogy majdhogynem kizárt, hogy én fázzak, vagy valamilyen testrészem jeges legyen. Állítólag akinek hideg a keze, az jó az ágyban. Jaj, ne már! Ha srácról van szó, tuti nem, hát akkor nem jó a vérkeringése, és akinek nem jó a vérkeringése, nem jut elég vér a farkába, úgy meg hogy fog felállni?

Tessék! Kora reggeli filózás, pedig nem is végeztem egyetemet! Máris megdöntöttem egy tévhitet, kérek egy olyan izét… Mi is az? Valami Noble. Nem, az más, az egy jelzõ… Olyan egyiptomi színe van, láttam egy falragaszon. Na, hogy is mondják… arany, igen! Egyiptomi színe… pff, Jézusom…

Ott vagyok már?

Látom, hogy épp kilépnek az utcára, odaveszem az irányt, a sporttáska könnyebb minden buli után. Pár ruha van benne, meg pokróc és egy törölközõ. A termosz is üresen ásítozik, vajon tudok-e kuncsorogni valami forrót bele? Egy tea most jól esne. Vagy nem… Lehet, hogy a reggeli maradt meg, akkor az pedig már savas. Nem akarok szarul lenni, ötlet elvetve.

– Helló – köszönök oda, mire Colin és Sütifiú egyszerre fordulnak meg. Utóbbi csak azért is ráfordítja a kulcsot az ajtóban.

– Nyugalom édesem, nem akarok behatolni a létesítménybe – emelem a magasba a kezeim védekezõen. – Éhes vagyok, de most tésztát kívánok. Csá, Colin – fordulok az említett felé, és fogunk kezet. – Furdal a kíváncsiság, hogy Sütifiú hol volt eddig a héten.

– A mûhelyben.

Mi a fene? Fafaragó, vagy autószerelõ, vagy mivan? Pihennem kellene. Pihenni. Pihenni. Nem így viselkedik egy majdnem harminc éves, felnõtt férfi. Úr.is.ten. Dehogy pihenni! Alig van pár évem, még vissza kellene mennem bulizni, még inni, aztán valahol felkelni, sok-sok ember között, meglepetés tetoválásokkal és ingyen ruhákban!

– Be sem mutatod? – kérdezem, mire Sütifiú fogja magát, elköszön és már kb. az utca felénél jár, mikor konstatálom, hogy most ignorálva lettem. Lehet, hogy még a kérdésemet se hallotta. Eszem-faszom megáll.

– Mi a fasz – bukik ki a számon, mire Colin felnevet és vállon vereget jót derülve a közjátékon. – Te most komolyan érted ezt a tagot? Lenyelt valami gipszet, hogy ilyen merev?

– Hagyd már õt, inkább mesélj, mi van veled? Nem láttalak évek óta! Kísérj el a buszmegállóig – bök az utca szögellentétes felére. Nem kérés volt, hanem egyszerû kijelentés, így kénytelen-kelletlen baktatok utána, ahogy megindul.

– Fesztiválozok, mit vártál? – tárom szét a karjaim, miközben egymás mellett rójuk az utcákat. – Hogy lett egy nõm, összeházasodtunk és csak a gyerekeket hoztam el egy kis zenei kultúra, meg karácsonyi látványosságok vizitjére?

– Hát, nem ártana megállni egy kicsit a pörgésben, hány éves is leszel…  – mereng el látványosan, mire megpróbálom kigáncsolni.

– Fogd be a pofád – nem hiszem el, rátapintott, min gondolkoztam pár perccel ezelõtt. – És te? Mi ez a cukrász dolog?

– Üzletvezetõ vagyok, és akit zaklattál, õ a cukrász.

– Sütifiú a cukrász? – tátom el a számat megrökönyödésemben. Még meg is állok a járdaszegély mellett, hogy a visszaforduló arcára pislogjak, mint hal a szatyorban. – Egy ilyen savanyú, sötét, esõfelhõs entitás készíti azokat az isteni, csodálatos, nyálcsorgató…

– Igen – bólint rá vigyorogva, mielõtt még teljesen elsüllyednék az ömlengésben.

– Hát de…!

– Mit hittél, hogy részmunkaidõs diák? – vonja fel a szemöldökét, megvárva míg vált a piros zöldre, és átcaplatunk a zebrán.

– Azt – morgom.

– Marcus nagyon jó ember, csak sok minden érte már az életben, hamarabb leállt a pörgésben, mint te – pf, kétlem, hogy egyáltalán volt pörgõs idõszaka valaha… Vagy várjunk… mi?

– Ezt te meg honnan tudod? Együtt laktok, vagy mi? – kötekszek kajánul vigyorogva, sokat sejtetõen rángatva a szemöldököm hozzá.

– Igen.

Talán percek múlva fogom fel igazán, hogy mit mondott, megpróbálom összekötni a kirakós darabjait, de hiába, mert azokat egymásba kell illeszteni. Azt a büdös rohadt életbe. Együtt laknak, Sütifiú csinálja azokkal a depis szemeivel azokat a mennyei falatokat, ráadásul… Arra révedek fel, hogy az állam alját ütögeti. Valóban, egészen kihûlt a szám, be is csukom.

– Jó, ez nekem nagyon sok.  Megyek, keresek valami kényelmes padot –lendítem fel a vállamra a táskám és kiveszem a kezem a zsebembõl, hogy kezet foghassunk. – Majd még holnap benézek.

– Ne már haver, most komolyan? – fogja meg megrökönyödötten a mancsomat.

– Nem nagyon szoktam hazudni. Vagy igen? – nézek rá tettetett riadtsággal.

– Befagy a segged, baromállat! – vág teljes erõbõl tarkón. – Rohadt hideg van!

– Ki mondta, hogy egyedül fogok fetrengeni, búza? – vakarom meg ott a bõrt, ahol rásuhintott. Apám, ez gecire fájt, még sistereg is, mintha leforrázta volna. Ha mindenhol így behúz, akkor télikabátot se kell keresnem, nemhogy meleg helyet.

– Nem hagyom, hogy kint aludj, mint valami csöves – szúrja ide, mire csúnyán felemelem a szemöldököm. Azért óvatosan a szavakkal öreg, mert még be találom verni a képed. – Úgyis van egy szabad szobánk kiadó, egy napra senki se bánja, ha meghúzod magad. Meg is fürödhetsz, meg minden, ne legyél már paraszt, Chad. Legalább tudnánk rendesen beszélni.

– Szerinted büdös vagyok? – hördülök fel méltatlankodva, megragadva az egyetlen információt a többi közül. Beletúrok a hajamba, majd megszaglászom a kezem. – Oké, elfogadom, de csak ha ma éjjelre nem lesz probléma. Biztos nincs valami házsártos házinénitek, vagy valami? Tutkeráj, hogy nem zavarok? Majd még feljön a csajod, és azt hiszi buzi vagy.

– Istenem, fogd már be azt a nagy szádat!

***

Pár órával késõbb már a cetlire felírt címnél csöngetek. Jé, egy apartman, nem is annyira rossz. Ráadásul emeletes. Ráérõsen álldogálok, mire Colin kinyitja az ajtót és felbaktatunk a lépcsõn.

– Egész pofás a hely, nem gondoltam volna, hogy ennyire flancos környéken laksz – füttyentek elismerõen.

– Ez csak egy apartman – vonja fel a szemöldökét, miközben leveszem a bakancsomat. Achtung, nem nagyon kaptam le úgy öt napja a lábamról. Vagy de? Hát, mindjárt kiderül… Pár pillanatig várok, hogy megérzem-e az orrfacsaró lábszagot, de hál’ Istennek semmi sem történik. Fúh. Nem vagyok igénytelen ám, csak ha az embernek nincs ideje, hogy levegye a cipõjét két koncertsorozat között… Na! Lassan a saját nevem is el fogom felejteni. Ezért megy nehezen mások nevének megjegyzése is. Meg megjegyezni dolgokat. Satöbbi.

– Megmutatom, hol aludhatsz, meg hol a fürdõ. Helló Marcus.

– A nevem nem Marcus, te félkegyelmû – sorolom be a bakancsom a többi pár cipõ közé, majd felegyenesedve meglátom Sütifiút, fogkefével a kezében. Hohó, jé, õ is itt lakik? – Üdv, Chad vagyok – nyújtom a kezem vigyorogva.

„Mindannyiunknak vannak sérülései, ilyenek vagy olyanok. Hogy is ne lennének? Máskülönben mindenki tökéletes volna körülöttünk: szüleink, testvéreink, szomszédaink. Egyetlen kérdésen múlik majdnem minden: hogyan válaszolunk a lelki sérülésünkre? Bevalljuk-e vagy elnyomjuk? Hogyan határozza ez meg másokkal való kapcsolatainkat? Néhányan bevallják a sérüléseiket, és megpróbálják oldani; mások azzal töltik az életüket, hogy más sérülteknek segítenek; és vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja az, hogy minden további egyéni sérülésnek elejét vegyék - bármi áron. Õk a könyörtelenek, akiktõl óvakodni kell.”

Julian Barnes

Halloween.

Az évnek ezt az idõszakát igen kedvelem, hiszen ugyanolyan, mint a hangulatom. Borongós, szomorkás, borzongató és halott idézõ. Persze, nem szó szerint, de Halloween és Mindenszentek a halottak ünnepe, ilyenkor mindenki olyan, mint én. Kivéve azok, akik még ebbõl is bulit csinálnak, de az átlagember ilyenkor szintén visszaemlékszik a halottaira, gyászolja õket, és imádkozik, hogy a túlvilágon jobb életük legyen. Köztem, és ezek között az emberek között csak annyi a különbség, hogy én egész évben ezt teszem – kivéve az imádkozást, ugyanis sajnálatos módon anyám hiába próbálta belém nevelni a vallást, én ateista vagyok –, egész évben ilyen a hangulatom.

Általában nem szeretem a bulikat, a bulizó embereket még kevésbé, azt meg, hogy egyszerû beöltözõs, pénzhajhász partyt csinálnak a halottak ünnepébõl fõleg nem, de… de a Halloween más. Ezt valahogy kedvelem, talán azért, mert ez tényleg olyan, mint az egész éves hangulatom. Ráadásul ilyenkor a cukrászdámat is többen látogatják, több megrendelésem is van, amit szintén szeretek, hiszen imádok sütni, imádok a díszítésekkel pepecselni. Mivel a mi városunkban tartják Halloween hetében a Rocktoberfestet, ráadásul Halloween éjjelén vannak a legzúzósabb bandák, a várost ellepik a bulizni vágyó rockerek. És hiába mind kõkemény metálos pasik és nõk, acélbetétes bakanccsal, szöges bõrkabátokkal, meg mindennel, az éves tapasztalat azt mutatja, nem vetik meg az édességet sem.

Pláne, ha kedvezni akarok nekik, és nem csak cuki gyerekeknek való pókocskás, Jack O’Lanternes, édi-bédi sütiket készítek, hanem agy, és más gusztustalanságot formáló tortákat, süteményeket is. Persze, ezeket csak a reggeli és esti órákban teszem ki, ugyanis a napközben a gyerekeké, akiknek a szülei frászt is kapnának, ha meglátnák, milyen dolgokat teszek én ki eladásra. Pedig aztán azokban is eléggé sok munka, fõleg mûvészi munka van, hiszen hiába néznek ki gusztustalanul, az ízükre nagyon kényes vagyok, hogy nagyon finom legyen. Lehet, hogy ez úgy tûnik, mintha csak a pénzre utaznék, hiszen milyen jó reklámfogás már a rockereknek készített gusztustalan sütemények, pedig én nem azért csinálom, egyszerûen örülök, hogy ilyenkor több embernek okozhatok örömet.

A karácsonyt is imádom ebbõl a szempontból, hiszen a városunk nagy karácsony imádó, így rettentõen sok megrendelésem van olyankor is mindenféle formájú, ízû, és díszítésû sütikre, ám azt az olyan emberek, mint én, nem nagyon kedvelik, és ahogy én is, csak még depressziósabbak lesznek a sok dísztõl, csicsamicsától, nyálas romantikától, ám a Halloween… az valahogyan a depressziós emberek ünnepe is, és ilyenkor még õk is, mint én, felvidulnak. Ez pedig jó dolog.

Holnap éjjel Halloween, így a holnapi nap folyamán még több vendégem lesz, szóval tudom, ma sem fogok aludni. Ez egy ilyen munka, ha azt szeretném, hogy a vendégeim elégedettek legyenek, akkor nem elég néhány halloweenes dekorációt fölraknom, bizony most még nagyobb mennyiségben kell elõállítanom süteményeket, ráadásul nem egy megrendelésem van sok házibuliba is. Nincs nagy cukrászdám, összesen hárman vagyunk, Colin, az üzletvezetõ, Mike, a pincér és én, és mégis… valamiért az emberek nagyon szeretnek ide járni, szóval elkezdtem gondolkozni, hogy kibõvítem a cukrászdát, és veszek még föl pár embert, hiszen nem sokáig fogom már bírni egyedül a tempót. Még akkor sem, ha csak ünnepekkor vállalok több megrendelést, amúgy hetente csak egy nagyobbat. De így meg nem szeretem, mikor egy-egy megrendelõt el kell utasítanom, mert megvolt a heti egy megrendelés… szóval bõvítenem kellene.

Tudom, húgom már rég a fejemet csapkodná, hogy mégis miért nem elõbb kezdtem bele a kibõvítésbe, hiszen már egy fél éve tudom, hogy egyre népszerûbb a cukrászdám, de akkor még megvolt bennem a remény, hogy bírni fogom majd egyedül is. Hát… nem jött össze.

Most is, már készen van két torta, de még három vissza van, ráadásul a holnap kiárusított süteményekrõl még nem is beszéltem. Azt hiszem, hiába a büszkeségem, Colint föl kell hívnom, hogy segítsen már be nekem. Amíg õ süti a tortákat, meg a holnapi sütiket, addig én neki tudok majd állni a díszítésnek. Azt rá nem bíznám, a sütésben viszont, ha elé van téve a recept, és fél szememmel szemmel tartom, hogy milyen butaságot próbál elkövetni, akkor egész jókat tud alkotni.

Szerencsére még ébren találom, és már szalad is segíteni. Mivel a legnehezebb elkészítésû tortákat már megsütöttem, föl is díszítettem, most már csak a könnyûnek mondható feketeerdõ torta, sütõtökös torta, és red velvet torták maradtak, amiket még õ is meg tud csinálni. Mivel a red velvet a legfontosabb, annak a legnehezebb a díszítése, kérem, hogy elõször azt készítse el, addig én pedig neki állok kigondolni, milyen süteményekkel kedveskedjek majd a Halloween éjszakájától, az egy hete tartó folyamatos bulizástól és nem mellesleg, alkohol mámortól megõrülõ kedves vendégeimnek, akik azért fognak betérni hozzám már egybõl nyitáskor – már aki képes hétkor felébredni –, hogy megpróbálhassanak minimálisan kijózanodni. Szóval, az biztos, hogy sok-sok kávé kell majd, de a kávé szállítmány majd csak hatkor érkezik. Tehát süteményekben kell gondolkozni.

Hogy miért süteményekben? Mert a szénhidrát fontos a másnaposság megszüntetésében, egyrészt, mert nem fog háborogni az ember gyomra, mert nincsen benne semmi más, csak alkohol, másrészt pedig az alkohol lebontja az ember szervezetében az aminosavakat, szóval azokat pótolni kell kis szénhidráttal. Ha jól tudom, drága bulizós szobatársaimtól, nekik a dió, a kefir, a narancslé és a menta is segíteni szokott, szóval… Diós-kefires bögrés süti, narancsos brownie és after eight süti rendel!

Nekik kezdek, és mire mindegyiket kikevertem, a mûhely másik részében már illatozik is a kész red velvet torta három tökéletes szintje. Mondom én, hogy ügyesen tud sütni, ha mondom neki, mit hogy, csináljon! Szóval kézmosás után mi ketten szépen helyet cserélünk, és õ kerül a sütõs félre, én pedig az expedícióhoz megyek, elõkészíteni a fondant, és az ételfestéket. Miután vér árnyalatúra kikevertem az ételfesték színét, és kinyúlt végre a fondant olyan szélességûre és vastagságúra, ahogyan én szeretném, befedem elõször az alsó szintet, aztán a középsõ szintet, végül a fölsõ szintet is a fehérséggel, majd tartóállvány segítségével egymásra pakolom õket. És végre jöhet a díszítés! Mivel vicces kis dolgot kértek, fondantból csíkokat szelek, amiket aztán ráragasztok a tortán levõkre úgy, hogy ne látszódjon, hogy az nem az eredeti fedõréteg, majd óvatosan széthasítom ezeket a kis csíkocskákat. A hasított részeket bekenem piros ételfestékkel, spriccelek a többi részre is kis „vért”, és kész is a torta. Szerencsére nyolcra jönnek majd érte, eléggé nehéz lenne tovább tárolnom ezt a hatalmas tortát…

Colin megcsodálja, de nem kezdeményez beszélgetést, amiért hálás vagyok neki. Õ ismer, tudja, hogy nem nagyon szeretek beszélgetni, cukrászkodás közben meg még kevésbé, csak akkor, ha nagyon fontos, így csak hallgatja õ is a halloweeni zeneszámokból készített válogatásomat, ahogyan én is.

---*---*---*---

Mire nyitás van, én hulla fáradt vagyok, még úgy is, hogy Colin olyan hajnali három, négy óra között elküldött aludni addig, amíg meg nem érkeztek a beszállítók. Mivel a rakodásnál nem mindegy, hogy melyik árút mikor, hogyan vesszük át, itt már kell segítenem, tudja jól, hogy nem csinálhatja meg õ az egészet, fõleg, hogy általában a földesárúk, vagyis a sütõtök, gyümölcsök, ilyenek érkeznek elõbb, és csak azután öt perccel a tejesek, azoknak az átvétele – meg egyik nyersanyagnak az átvétele – sem várhat, szóval annak az átvétele, és a hûtõkamrákba cipelése az én gondom.

Hmm… talán éppen ezért vagyok ennyire fáradt nyitáskor? Meg persze az éjszakázás miatt, de az már részletkérdés. Ahogy az is, hogy ahelyett, hogy egy két órára lefekhetnék aludni, amíg nem fogyatkozik meg a süti-készlet, nekem kell kint állnom a pultnál, ugyanis Mike most telefonált, hogy késni fog, ugyanis remélhetõleg csak összezúzta, de lehet, hogy eltörte a kisujját. Gratulálok neki.

Hamarosan már érkeznek is az elsõ vendégek, õk még csak az üzletemberek, akik kezdés elõtt még gyorsan beugranak venni maguknak egy szelet sütit, amivel kibírhatják ebédig, reggeli nélkül. Õk kávét, és valami üdítõt szoktak mellé venni, és nem ülnek be, elvitelre kérik. Ezután jönnek azok az anyukák, akiknek a gyerekük a fejükre nõttek, és szerencsétlen kölykök az iskolában való kudarcukat a sütikbe akarják fojtani, így kikövetelik az anyukájuktól, hogy õk bizony minden reggel sütit akarnak enni, mégpedig jó csokisat, és minimum öt szeletet. És ezek után még csodálkoznak, hogy az iskolában csúfolják õket, és mindent kudarcnak élnek meg… Hülye szülõk.

És ezek után, olyan nyolc-kilenc fele kezdenek beszállingózni a zombinak látszódó, mégis elég korán fönt levõ – le sem fekvõ? – fesztiválozóim. Eleinte csak egy-kettõ jön, majd mire azok magukba tömtek két liter kávét, és két-három szelet sütit, pluszban még már majdhogynem ébernek is lehet õket mondani, jönnek a többiek, de azok már csapatostul, egymást támogatva.

Nem szeretem a bulizást, nem szeretek így kinézni, soha nem is voltam még részeg, sem másnapos, viszont ez a látvány minden pénzt megért. Sokan lenézik õket, és undorodnak tõlük, de szerintem jó fejek, és ugyanúgy emberek, mint mi, ki tudja, milyen életük van, milyen életet akarnak elfelejteni ilyen alkalmakkor. Végül is… nem lehet mindenkibõl cukrász, akinek lelki gondjaik vannak, nem igaz?

- Jóóóó reggelt, harmatosbogárkáim – csattog be a cukrászdába egy meglepõen ébernek tûnõ fesztiválozó. Hogy honnan tudom, hogy fesztiválozó? A Rocktoberfest kezdetével érkezett a városba, és minden reggel, napközben, és sokszor este is, ha éppen olyanja van, itt rontja a levegõt, miközben csak dumál, dumál, dumál és dumál. Én a mûhelyben szoktam lenni napközben, csak az ilyen kivételes alkalmakkor jelenek meg a cukrászdában, de még ott bent, a habverõ, a sütõ, és a hûtõkamrák állandó zaja mellett is hallani szoktam a hangját, meg a dumáját! Szóval innen tudom, hogy fesztiválozó õ is, pedig a külsejérõl meg nem mondaná az ember: jelenleg egészen emberi külseje van, a többi itt levõhöz képest.

- Te új vagy, Keresztke? Nem láttalak még itt, pedig már egy hete ide járok! – dõl rá a pultra, amit összevont szemöldökkel fogadok. Nem szeretem, ha a vendégek összefogdozzák a pultot, és azt sem szeretem, ha valaki Keresztkének hív, még ha soha senki nem hívott ennek, akkor sem.

Nem is értem, hogy hagyhattam magam erre rábeszélni. Jó, persze, kell a pihenés, de egy ilyen helyen? Ez a hely hemzseg a hírességektõl, meg a partiarcoktól, akiktõl hánynom kell. Egy valamire való férfi sincs errefelé, akin legeltethetném a szemem. Ráadásul nem hiszem el, hogy Sanada-sannak muszáj volt elkísérnie ide. Jó, igen, lesz egy versenyem itt, de elsõsorban pihenni jöttem ide.
Éppen a bárban ülök Sanada-san társaságában, és egy pohár kólát kortyolgatok. Valami idióták játszanak az egyik billiárdasztalnál, de nem igazán köt le. Pancserek, kezdõ kis senkik hozzám képest. Sanada-san közben folyamatosan magyaráz, de csak fél füllel figyelek oda. A szöveget már úgyis tudom, hogy legyek önmagam, adjak bele mindent, meg milyen fontos ez a verseny. Unottan nézem a játékosokat, akik végül is abbahagyják a játékot. Hallelúja!

 Már épp ott tartok, hogy felállok, amikor valaki a látóterembe mászik, és afelé az asztal felé veszi az irányt, amit én is kinéztem magamnak.
Megnézem magamnak az ipsét, ahogy merev léptekkel lépdel asztalhoz, és rendezi el a golyókat. Igazán csinos, szõkésbarna haj, kék szemek, magas, arányos testalkat, megkapóan csinos arc. Elegáns öltönyt visel, makkos cipõt, mint valami nemes. Ahogy jobban megnézem, nagyon ismerõsnek tûnik, túl ismerõsnek, de nem tudom hová tenni. Mégis, a nyelvem hegyén van a neve, ami nem jut eszembe. Csak abban vagyok biztos, hogy láttam már valahol. Játszani kezd, és meg kell állapítanom, hogy nem is ügyetlen. Nem profi, de nem is gyenge kezdõ, mint az a kettõ az elõbb. Sanada-san is elhallgat, és érdeklõdve nézi a férfi játékát. Aztán ráhajol az asztalra, megcélozza a golyót, miközben rám pillant, és megnyalja a száját. Ez most felhívás keringõre? Vagy esetleg pont miattam produkálja magát? Talán tudja, ki vagyok, és most azt várja, hogy elismerjem a tehetségét, és meghívjam az asztalomhoz? Lesheti. Nem állok le mindenkivel, de amikor az utolsó golyót odafigyelés nélkül üti be, még én is elismerem, hogy kivételes tehetsége van.
Miután végez, a hajába túr. Én felvonom a szemöldököm, nem értem, mire ez a színpadiaskodás. Ezek után visszafordulok Sanada-sanhoz. Az illetõ távozik, Sanada-san, pedig hozzám fordul.

- Tudod ki volt ez? – kérdi izgatottan.

- Halvány lövésem sincs róla – vonok vállat. – Talán valami magamutogató bazári majom.

- Ez Matsume Kyousuke – mondja, mire felvonom a szemöldököm.

- Az a krimiíró? – kérdem meglepetten. – Akkor azért volt olyan ismerõs.

De nem tudunk tovább beszélgetni, mert megjelenik a pincér, és egy pohár ribizliszörpöt tesz le elém, meg egy papírt. Értetlenül meredek rá, de õ csak meghajol, majd távozik. Én meg a papírra meredek.

”Legközelebb, ha találkozunk remélhetõleg megtisztel egy párbajjal, addig is szürcsöljön egy kis szörpikét, attól nem lesz baja a kisfiúknak…
Mély tisztelettel, az ön legnagyobb rajongója:
Kyousuke Matsume „
Elhúzom a szám. Minek néz ez engem? Taknyos pisisnek? De nem veszem fel a sértegetést, inkább jót mosolygok rajta, és megiszom a szörpöt. Egész finom, bár az epret jobban szeretem. Ezt meg is fogom neki mondani.

- Úszom egyet – mondom felállva. – És ne jöjjön utánam, ha lehet, rendben? Nem lesz semmi bajom, Sanada-san.

- Azért vigyázz magadra! Ha megsérülsz, lemondhatjuk a pénteki versenyt – int óvatosságra, mire bólintok.

Felnyargalok a szobámba, majd átvedlek egy fürdõnadrágra. Furcsa, hogy az én esetemben nincs velem egy rakás testõr, de nem szeretem, ha mindig egy sereg ember követi minden lépésem. Fogok egy törülközõt, napolajat, majd a part felé veszem az irányt.
Rengetegen vannak kinn, és ahogy kilépek, az emberek többsége máris megrohamoz némi autogram és közös fénykép reményében. Egy ideig hagyom, majd lerázom õket azzal, hogy szeretnék kissé pihenni. Hála égnek, az itteniek rendesek, békén is hagynak. Keresek egy jó kis helyet, és leterítem a törülközõmet a homokba. Homokos tengerpart, ez az, ami most nekem kell. Leülök, és kinyitom a napolajat. Bekenem magam elöl, de a hátamat képtelen vagyok. Már bánom, hogy nincs itt Sanada-san. Talán meg kéne kérnem valakit. Már ott tartok, hogy segítséget kérek, amikor egy árnyék vetül fölém. Felnézek, és megpillantom Matsume-sant, aki felettem áll.

- Talán valami baj van, Hisawa-kun? – kérdi. Tényleg tudja a nevem.

- Honnan ismer? – kérdem, bár evidens. Sokat szerepelek az újságokban, a tévében, a rádióban.

- A pultos mondta meg a nevét. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kyousuke Matsume – nyújt kezet.

- Tudom, ki maga. Önnel ellentétben, én felismertem önt a bárban – fogok vele kezet. Persze gondosan eltitkolom, hogy igazából nem jutott eszembe a neve. – És minek köszönhetem a megtisztelõ figyelmet?

- Úgy hallottam, hogy ön kiváló billiárdjátékos – mondja, miközben leguggol mögém, és kiveszi a kezembõl a napolajat. Érzem, hogy bekeni a hátam. – Talán lesz esélyünk egymás ellen játszani.

- Láttam játszani, Matsume-san – mondom. – És õszintén meg kell mondanom, hogy igazán tehetségesnek tartom. Így szívesen játszom önnel egy partit – mosolygok rá. – Jó érzés lenne végre nemcsak tehetségtelen dilettánsokkal játszani, akikbõl több van itt az üdülõben, mint homokszem a tengerparton.

- Találó megjegyzés – mosolyodik el. – Tehát szereti az irodalmat.

- A klasszikusokat leginkább, mint Dumas, vagy Dickens. Az újkoriak közül Orwell könyvei fogtak meg leginkább – válaszolom. – Attól, hogy sportoló vagyok, még nem vetem meg a mûvészeteket, mint olyan sokan.

Elismerõen néz rám. Azt hiszem, végre sikerült egy hozzám méltó partnert találnom. Viszont, ha csak fele olyan jól játszik ellenem, mint ahogy beszél, akkor tökéletesen elégedett leszek. A nap melegen süt, túl melegen, így felállok, és bemegyek a vízbe. De közben végig õt figyelem. Kíváncsi vagyok, veszi-e az adást. Veszi, mert jön utánam, majd együtt állunk meg a nekem már mellkasig érõ vízben.

- Mellesleg, az epret szeretem – jegyzem meg, mire értetlenül néz rám. – Ön küldte a ribizli szörpöt, nem? Az eper a kedvencem – mosolygok rá pajkosan. – Ez egy apró információ, ha legközelebb is kedveskedni akar. A kedvenc virágom a vörös rózsa, ha tudni szeretné.

Nem is értem, miért mondom el ezeket neki. Semmi köze nem lenne hozzá, mégis, valahogy érzem, hogy Matsume-san különleges ember. Játszani akarok vele, mert már olyan rég volt velem egyenrangú partnerem bármiben is.