Boldog karácsonyt! ♥

Még csak esélyt sem akarok adni Blairnek, hogy megint rám másszon vagy nekiálljon hisztizni, úgyhogy inkább rögtön elindulok. Így még gyalog is kicsit hamarabb oda fogok érni, de nem érdekel. Nem akarom, hogy Blair még azelõtt elrontsa az estémet, hogy egyáltalán elkezdõdött volna...

Mikor odaérek és belépek, meglepve szúrom ki Jeffreyt az egyik asztalnál. Éppen az arcán húzza végig az egyik kezét, mire ijedten az órámra pillantok, ahogy elindulok felé. Te jó ég, lehet, hogy mégis elkéstem, neki meg máris elege van belõlem? Pedig... nem, az órám szerint még korai is vagyok.

Éppen akkor nyitja ki a szemeit újra, mikor az asztalhoz érek, úgy tûnik, meg is lepõdik rendesen.

- Szia – mosolygok rá.

Õ is elmosolyodik, egy kicsit talán zavartan, de ettõl csak még imádnivalóbb lesz a mosolya. Te jó ég, miket gondolok már megint... Te jó ég, milyen eszméletlenül jól néz ki! Már megint. Alig gyõzöm nem kocsányon lógó szemekkel megbámulni, ahogy feláll és felém nyújtja a kezét. A kézfogásra is nehezen tudok csak koncentrálni, nem egyszerû feladat levenni a szemeimet arról a törvényellenesen a testére simuló és minden egyes izmot kirajzoló pólóról. És az a farmer... Húh, hosszú lesz az este.

- Hello – köszön õ is, a hangja valamelyest kierõszakol a bûnös gondolataimból.

- Régóta vársz itt? – kérdezem, miközben mindketten leülünk.

- Áh, pár perce értem ide – feleli a fejét rázva.

- Akkor jó – mosolyodom el.

Az este még annál is jobban alakul, mint vártam. Elõször csak pizzát és sört rendelünk, és amíg az ételre várunk, beszélgetni kezdünk. Hamar feloldódunk mindketten, én is meglepõen sok mindent elárulok magamról, és érzem, hogy õ is kezd megnyílni elõttem. A magánéletérõl meglepõ módon nem beszél, de én nem is kérdezem róla, ha magától nem hozza szóba. Mesél viszont egy egészen kicsit a gyerekkoráról, de annál többet a munkájáról és a misszióiról, a barátságáról Andyvel, de még Justin is szóba kerül, valamilyen szinten a másik oldalról ismerhetem meg a szerelmük történetét. Egy kicsit olyan, mintha Jeffrey is irigyelné a boldogságukat, mintha õ is arra vágyna, ami nekik megadatott... Amiért én is bármit megadnék.

Biztosan csak egy véletlen egybeesés... Biztosan. Hm.

Evés után erõsebb italok is lecsúsznak a sör mellé, de nem túl sok, éppen csak annyi, hogy jól érezzük magunkat és tovább oldódjon a hangulat. Na meg hogy még nehezebb helyzetbe kerüljek, mert így egyre kevésbé tudom kizárni a nem ideillõ gondolataimat... Nehéz nem észrevenni, milyen szépen csillognak a lámpa fényében azok a gyönyörû kék szemei, ráadásul akaratlanul is eszembe jut a minapi álmom. Aztán ahogy belegondolok, mi lenne, ha az este azzal végzõdne, hogy õ felhív magához, az álmom pedig lassacskán valóra válik... Te jó ég, azt hiszem ebbe bele is pirultam.

- Khm, izé, figyelj! – ragad ki a hangja az álmodozásból.

- Hm? – hajolok közelebb kíváncsian.

- Lassan... szóval lassan mennem kéne. Holnap meló, és korán kelek.

Puff neki. Persze, majd valóra válik az álmom, nem? Egy szerencsétlen idióta vagyok... Otthon vár a fiam és a majdnem-feleségem, én meg itt iszogatok egy észveszejtõen dögös fickóval, ráadásul arról álmodozom, hogy felvisz magához, és most még van képem csalódottságot érezni, hogy nem így lesz.

Gratulálok, Sam, az év szerencsétlen balfékje díjat hivatalosan is te kapod. De legyen inkább az évszázadé.

- Rendben, hazamegyek én is – felelem, próbálván leplezni a csalódottságomat.

Õ meg még meg is paskolja a karomat... Alamizsnát a szegénynek. A lelki szegénynek.

- Legközelebb tovább maradok, oké? – mosolyog rám, a szívem pedig undorítóan nagyot dobban a látványra.

- Persze – bólintok.

Persze... Biztos lesz legközelebb.

***

- De most komolyan, miért nem hívod fel, ahelyett hogy itt nyavalyogsz nekem? – sóhajt fel Justin.

Morogva a párnámba fúrom a fejem, és jobban a fülemre szorítom a telefont.

- Én hívtam legutóbb is...

- Jézusom, ugye nem mondod komolyan, hogy te még mindig ennyire véresen komolyan veszed az egyszer én-egyszer õ elvet? – kérdez vissza hitetlenkedve. – Ismerem õt, Sam, azért nem hív, mert nem mer.

- De ha egyszer én sem merem õt?! – fordulok a hátamra. – Mi van, ha idegesítõ nyomulásnak venné?

- Istenem, díjnyertes páros vagytok ti ketten – fújja ki a levegõt, és szinte látom magam elõtt, ahogy megrázza a fejét.

- Nem vagyunk páros – vágom rá, de erre még csak nem is reagál. Néhány percig hallgatunk, mielõtt ismét megtörném a csendet. – Justin? – szólalok meg halkan.

- Igen?

- Szerinted hülyeséget csinálok? – bámulok fel a plafonra.

- Mire gondolsz? – kérdezi, a hangja már gyengéd, nem türelmetlen.

- Itt alszik a fiam a szomszéd szobában – szorítom az arcomra a szabad kezem. – És jegyben járok az anyjával, a francba is...

- Sam, figyelj ide! – kezdi komolyan. – Hallgass rám, és tedd azt, amit a szíved diktál. Tudom, ez nyálasan hangzik, de hidd el nekem, hogy ez a helyes út. Ha annak idején az eszemre hallgattam volna, Andy most nem lehetne a férjem, mert véglegesen eltaszítottam volna magamtól. Én a szívemre hallgattam, és most ezért lehetek boldog mellette.

- De...

- Nincs semmi de – vág közbe. – A fenébe is, Sam, tudom, hogy nem vagy boldog!

- Honnan...? – ejtem le a kezemet kikerekedett szemekkel.

- Onnan, hogy pisis korom óta ismerlek, te idióta – dorgál meg szeretetteljes hangon. – Lehet, hogy soha nem beszéltél nekem a problémáról, de az érzelmeidet tekintve nyitott könyv vagy számomra.

- Sajnálom – hunyom be a szemeimet. – Én csak... össze vagyok zavarodva.

- Tudom, Sam, és egyáltalán nem haragszom. Csak ígérd meg, hogy a szívedre fogsz hallgatni!

- Megpróbálok – füllentem.

Nem szeretek hazudni Justinnak, meg amúgy is legtöbbször átlát rajtam, de néha muszáj. Ismerem magamat és tudom, hogy mindig az eszemre hallgatok, ami valószínûleg most sem lesz másképp. Mondhat Justin akármit, nem tudok hinni neki, hacsak nem tudok a saját szememmel meggyõzõdni arról, hogy Jeffrey valóban úgy viszonyul hozzám, mint ahogy azt õ állítja. Ennek viszont nagyjából akkora esélyét látom, mint hogy valaha is igazán boldog lehetek.

- Figyelj, van egy ötletem – szólal meg lelkesen. – Mi lenne, ha elmennénk valahová ma este? Lerázom Andyt, csak mi ketten leszünk, és beszélgetünk végre egy jót. Személyesen mégis más, mint telefonon keresztül.

- Rendben, benne vagyok – mosolyodom el. – Hová menjünk?

- Menjünk bowlingozni! – vágja rá.

- Bowlingozni – ismétlem meg kétkedve.

- Igen, bowlingozni – erõsít meg.

Hmm... A hülyeség talán tényleg fertõzõ.

- Justin... Mi soha nem szoktunk bowlingozni – mondom lassan.

- Épp itt az ideje, hogy elkezdjük, nem? – kérdezi vidáman. – Na gyerünk, készülõdj! Egy óra múlva ott találkozunk. – És már le is teszi.

Néhány másodpercig felvont szemöldökkel meredek a telefonomra, Justinnak valószínûleg kezd elmenni az esze. Ha tudom, hogy ekkora veszélyben forog az épelméjûsége, megpróbálom visszatartani ettõl a házasságtól... Nem, mégsem. Soha nem fosztottam volna meg egy ekkora szerelemtõl, még akkor sem, ha tíz év múlva nem fog tudni elszámolni csak ötig.

***

Egy óra múlva ott is vagyok a megbeszélt helyen és nem kicsit lepõdök meg, mikor az egyik pályánál meglátom Andyt. Nem arról volt szó, hogy csak Justin és én leszünk? Nem mintha zavarna Andy társasága, de Justin nagyon téved, ha azt hiszi, hogy hajlandó leszek Andy füle hallatára Jeffreyrõl beszélni...

Viszont ahogy elindulok feléjük, újabb adag meglepetés, vagyis sokkal inkább döbbenet vár. Ugyanis közelebb érve látom, hogy aki éppen dobni készül, az a legkevésbé sem Justin, hanem maga Jeffrey. Bár legszívesebben sarkon fordulnék és elhúznám a csíkot, Andy már észrevett, úgyhogy nem tudom menekülõre fogni. Pedig az elsõ utam természetesen Justinhoz vezetne, hogy marokra téphessem ki azt a szõke haját...

- Sziasztok – szólalok meg.

Andy rám vigyorog, amit nem is nagyon tudok értelmezni, bár idõm sincs rá, mert a következõ pillanatban összerezzenek a jókora csattanásra. Meglepve fordulok Jeffrey felé, aki épp most hajította el a golyót akkora erõvel, mintha egyenesen az alagsorba akarta volna küldeni a szerencsétlent.

- Hoppá – húzom fel a vállam zavart mosollyal.

Andy igyekszik elrejteni, hogy majd’ megszakad a röhögéstõl, szegény Jeffrey meg végighúzza a kezét az arcán, aztán kezet nyújt.

- Hello – köszön vissza.

- Furcsa, hogy mindig összefutunk – rázom meg a fejem.

És az is furcsa, hogy soha nem tudom eldönteni, hogy zavarban van-e a közelemben, vagy szimplán unja a pofámat, mert idegesítem.

- Jah – vakarja meg a fejét oldalra pillantva.

- Te mit keresel itt? – kérdezi Andy, miután sikerült abbahagynia a röhögést.

- Justin hívott, hogy találkozzunk – felelem.

- Ah, nem mondta, hogy rosszul van? – kérdez vissza rögtön, és kapkodva elkezdi összeszedni a cuccait. – Az elõbb hívott engem is. Épp menni készültem.

Mi a...? Hát ennek eléggé kamuszaga van, kedves sógor.

- Tényleg? – kérdezem homlokráncolva.

- Aha. Na, szevasztok! – vágja hátba Jeffreyt Andy, és már ott sincs.

Felvont szemöldökkel bámulok távolodó alakja után. Azt hiszem, engem csúnyán átvert az öcsém. Vagy sokkal inkább minket vert át csúnyán az öcsém meg a férje...

- Jól itthagyott – sóhajtok fel.

- Ja – morogja válaszul.

Lopva ránézek, látom, hogy bosszúsan mered Andy után. Még mindig összezavar a viselkedése... Most azért bosszús, mert az ifjú pár ilyen durván átlátszó hazugságokkal csapdába csalt minket, vagy azért, mert itt vagyok?

- Valami baj van? – szólalok meg finoman, miután már kezd nagyon kínosra nyúlni a csend.

- Nem, nincs – rázza meg a fejét.

- Befejezzük? – próbálkozok meg egy mosollyal.

Ha már itt vagyunk, legalább megpróbálhatnánk jól érezni magunkat. Egy pillanatra mintha elgondolkozna, megvakarja az állát, de végül bólint. Talán valami jó is kisülhet még ebbõl az estébõl...

De Justint egészen biztosan meg fogom fojtani.

***

- Nem tudtam, hogy ilyen jól bowlingozol – néz le rám Jeffrey, mikor már kijátszottuk magunkat és a távozás mellett döntöttünk.

- Én sem – vallom be nevetve.

Õ is velem együtt nevet, ami nagyon jól esik. Lassacskán sikerült ismét feloldódnunk, most már nem olyan feszült a hangulat, mint mikor ideértem. Kicsit kínos, hogy mindig ilyen döcögõsen indulnak a közös programjaink – már ha szabad ezeket így neveznem –, de végül is a lényeg, hogy a végére egész jól alakul minden, nem? Na persze nem a legvégére, mert az megint gáz szokott lenni... kíváncsi vagyok, a ma este milyen véget tartogat számunkra. Talán sikerül kilépnem egy kamion elé?

Nem, ahhoz nem vagyok elég szerencsés.

- Nem ülünk be valahová kajálni? – szólal meg.

Talán most egyenesen keresztül sétálok egy étterem üvegajtaján, és elvérzek.

- Jó ötlet, éhen halok – sóhajtok fel.

Mikor átkarolja a vállamat, bevallom, halványan megremegek. Az érintése és ez a közelség egészen mámorító hatással van rám... Hozzá tudnék szokni, hogy nap mint nap így járkálunk, beszélgetünk és nevetünk, össze-össze nézünk, néha váltunk egy-egy csókot, vagy csak azzal az édes mosolyával az arcán a fejemre puszil.

A francba, vissza kéne térnem a földre, nem?

- Majd én kinyitom, nehogy neked szaladjon – nyitja ki elõttem az általa kiválasztott hely ajtaját.

- Igazán figyelmes vagy – vigyorodom el.

Nos, legalább az üvegajtón átsétálás kizárva. Bár kifelé még megtehetem majd... Leülünk az egyik sarokba egy asztalhoz, a helyválasztás még tudat alatt is meghittre sikerül. Ahogy összenézünk, mindkettõnk részérõl érzékelem a zavart, kínos, már megint kínos... Mégsem akaródzik itt hagynom õt és ezt az estét, még ezekkel a zavartba ejtõ hallgatásokkal és nézésekkel együtt is jól érzem magam a társaságában.

Az ismét beálló kínos csendet szerencsére megszakítja a pincérnõ felbukkanása. Vagy nem is olyan szerencsére... Nem elég ugyanis, hogy feltûnõen kihívó az itteni pincérnõk ruhája, ez a barna cicababa olyan tekintettel méregeti Jeffreyt, hogy kedvem támad hangosan megköszörülni a torkom, hogy felhívjam a figyelmét arra az aprócska tényre, hogy a kiszemeltjének már van társasága. Bár ha jobban belegondolok, valószínûleg feltûnt neki... csak Jeffrey haverjának nézhetett. Egyébként teljesen jogosan, ugyebár.

Miután a leányzó kinézelõdte és kiflörtölte magát, végre elmegy a dolgára, hogy kihozza a rendelésünket, de elõtte még gondosan lefirkant valamit a jegyzettömbje elejére, letépi a lapot, majd összehajtva Jeffrey elé csúsztatja egy kacsintás kíséretében. Megmagyarázhatatlan féltékenységérzet tör rám, de nem szólok egy szót sem, egészen addig, míg Jeffrey felvont szemöldökkel meg nem nézi a cetlit, aztán egy egyszerû mozdulattal összegyûri és az asztalon lévõ kis szemetes dobozba ejti.

- Túl rámenõs volt? – kérdezem, alig tudván elfojtani a megkönnyebbült vigyoromat.

- Nekem a szõke a zsánerem – von vállat. Eltelik egy-két rövid másodperc, míg mindketten felfogjuk, mit is mondott, én csak meglepve pislogok rá, ahogy hirtelen rám kapja a pillantását. – Úgy értem...

- Hagyd csak – nevetem el magam. – Nem kell magyarázkodnod – rázom meg a fejem mosolyogva.

- De én... – Látom rajta, hogy még mindig végtelenül zavarban van, úgyhogy átnyúlok az asztalon, és a kezére teszem az enyémet.

- Tényleg, Jeffrey – nézek a szemébe mosolyogva.

Lenéz a kezeinkre, aztán kell még neki néhány másodperc, mire végre õ is elmosolyodik és bólint egyet. Túl jó érzés a kezét fogni, így nem is nagyon akarnám elengedni, de a kedves pincérnõ éppen ezt a pillanatot választja, hogy megérkezzen az italokkal. Egyszerre húzzuk el a kezünket, de õ a helyükre néz, majd Jeffreyre, rám, aztán vissza õrá. Végül lesüti a pillantását, gyorsan kiteszi az italokat, és már húzza is a nyúlcipõt. Jeffrey és én összenézünk, és szinte egyszerre vigyorodunk el. A probléma elhárítva. Abba meg inkább bele sem gondolok, milyen jó érzés lenne tényleg egy párként ülni itt... és gondoskodom róla, hogy ez a zavarba ejtõ ötlet az arckifejezésemre ne ülhessen ki.

Az este végül ismételten nagyon kellemesen telik el. Mire az ételt is kihozzák, maximálisan oldott a hangulat, ami evés közben sem változik. Beszélgetünk és nevetünk, úgy tûnik, ez az este csak a vidámságról szól, pedig most az egyetlen dolog, ami lecsúszik az étel mellé, az egy-egy üveg sör. Meglepõ módon ezúttal nem ér kínos véget a vacsora, csak abban egyezünk meg közösen, hogy fizessünk, aztán még sétáljunk el valamerre, ha már úgyis jó idõ van kint.

Nagy bosszúságomra Jeffrey nem hagyja, hogy kifizessem a saját részem, ragaszkodik hozzá, hogy õ állja a számlát. Így egészen olyan, mint egy... randi. Ezt neki persze nem mondom, mert még a végén megint kellemetlenül érezné magát, de a fejembe befészkeli magát a gondolat.

- Ragaszkodom hozzá, hogy legközelebb én fizethessek – jelentem ki mosolyogva, mikor már induláshoz készülõdünk.

- Majd meglátjuk – vigyorodik el.

- Nem kérés volt, hanem kijelentés! – ellenkezek.

- Igen – bólint –, úgyhogy mint mondtam, majd meglátjuk.

- Lehetetlen alak – nevetem el magam.

Újra rám vigyorog, mielõtt elindulna az ajtó felé. Mosolyogva rázom a fejem, miközben követem, hihetetlen... Ahogy kifelé menet elnézem, még jó, hogy a távozás mellett döntöttünk, mert kezdenek nagyon is felgyûlni itt az emberek.

Éppen akkor nézek fel, amikor egy férfi halad el mellettünk egyedül. Õ is rám néz, én pedig hirtelen úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Zavartalanul halad tovább, én viszont teljesen vakon lépdelek tovább, az arckép úgy lebeg a lelki szemeim elõtt, mint valami kísértet. A barnás tónusú bõr, a távol ülõ sötétbarna szemek, a mogorva tekintetet kölcsönzõ sûrû, sötét szemöldök és a szakáll... [valami hasonló szépséget képzelj el]

- Ne! Kérem, ne! – zokogja Jenkins, a saját fegyverének csöve fenyegetõen szorul a halántékához.

- Legyen erõs, õrmester! – Próbálom a lehetõ legtöbb erõt és bátorítást gyûjteni az amúgy is rekedt hangomba. – Erõsnek kell maradnunk!

A mögöttem lévõ líbiai hadar valamit arabul, a következõ pillanatban pedig a már túl jól ismert, a tûzben frissen izzított vascsõ ismét a meztelen hátamnak nyomódik. Felüvöltök a fájdalomtól, az ujjaim tehetetlenül markolnak a plafonról lógó bõrszíjakba, amikkel a fejem felett rögzítették mindkét karomat.

- Hadnagy! – kiáltja Jenkins.

A mellette álló arab, Najip, a lázadó csoportok egyik legnagyobb rangú vezére meglöki a fegyver csövével a fejét.

- Ha meg akarja kímélni a parancsnokát és a saját életét, akkor kezdjen beszélni! – utasítja.

Meglepõen tisztán beszéli az angolt, ezt már volt idõnk kitapasztalni. Már csak ketten maradtunk, Jenkins és én. Mindenki más halott. Hiába próbáltam tartani bennük a lelket, mind megtörtek, és miután megered valaki nyelve, és bármit megtesz a kedvükért, onnantól az illetõ értéktelenné válik számukra. Ettõl próbáltam megóvni õket, de hiába.

- Ne mondjon semmit! – szólítom fel. – Nem mondhatunk nekik sem... – A mondat újabb ordításba fullad, ahogy az újra izzított vasat ezúttal a mellkasomnak nyomják.

Az orromat megcsapja az égett hús undorító bûze, úgy szorítom a szíjakat, hogy elfehérednek az ízületeim, de egy kurva szót sem fognak kiszedni belõlem, az holt biztos. A csõ kisebb szünetekkel, mindig frissen kivéve a tûzbõl, újra és újra a bõrömbe égeti a nyomát. Az érzékenyebb területeknél direkt tovább rajta is tartják, vagy egy friss sebbe nyomják bele ismét, hogy tetézzék a fájdalmaimat. Mintha egy örökkévalóság telne el, míg csak az én üvöltéseim hallatszanak a tágas üregben, de Jenkins szerencsére kitart, és nem szólal meg.

Amikor legközelebb kinyitom a szemeimet, Najip éppen a kését veszi elõ az övén lévõ tartóból.

- Mondja meg a családomnak, hogy bátor voltam – rebegi Jenkins, a könnyei elmaszatolják az arcán a piszkot, ahogy a szemeimbe bámul. – Mondja meg nekik, hadnagy, kérem...

- Maga volt itt a legbátrabb katona, és ezt a családja is tudni fogja – biztosítom határozottan.

Rövid hálát rebeg, majd lehunyt szemmel mormolni kezd az orra alatt. Imádkozik. Összeszorul a szívem, ahogy nézem õt, tudom, hogy meg fog halni. Õ is... Mikor újra kinyitja a szemeit, egyenesen a szemeimbe néz, a tekintete nem más, mint színtiszta bátorság és elszántság, én pedig büszkén nézek vissza rá.

- A legjobb emberem volt, Jenkins õrmester.

- This we will defend – mondja ki a mottónkat emelt hangon, minden egyes szót kihangsúlyozva, mielõtt még a tõr úgy szelné át a nyaka bõrét, mint kés a vajat.

Össze kell szorítanom a szemeimet, nem bírok még egy halált tehetetlenül végignézni, egyszerûen képtelen vagyok rá. Már a halálhörgéseit is elég hallgatnom...

- Na és te? – csapja meg az orrom egy bûzös lehelet. Ahogy kinyitom a szemeimet, Najip már közvetlenül elõttem áll, távol ülõ sötétbarna szemei bosszúsan csillognak, sûrû szemöldökét dühösen összevonja. – Neked van családod? Kik várnak rád otthon, hm? – Erõbõl vágja bele a kését a felkaromba, de összeszorítom az állkapcsomat, szinte belereccsennek a fogaim. – Gyerünk, sorold fel a mocskos amerikai családod tagjait!

- Soha – sziszegem.

Érzem, hogy gyors ütemben folyik a vérem a karomból, hamarosan már a homlokomon érzem a melegét, onnan pedig egyenesen a szemembe folyik.

- Akkor mégis hogyan küldjünk mindegyüknek egy-egy darabot belõled? – hajol közelebb, még mélyebbre nyomva a kést. – Van feleséged? Vár téged haza valami amerikai szuka? Gyereked is van esetleg? – A mellkasomat mintha vaspántok szorítanák össze, ahogy eszembe jut Blair és a gyermekünk. Még meg sem született... Még csak meg sem született, és soha nem fogja látni az apját, ahogyan én sem õt. – A hozzád hasonló semmirekellõk biztosan sok fattyat potyogtatnak odahaza, nem igaz? Honnan máshonnan lenne itt ennyi koszos jenki...

A mögöttem lévõ arab ismét mond valamit arabul, mire Najip arcára ördögi vigyor szökik.

- A vasas barátom itt azt mondja, lehet, hogy buzi vagy. – Jeges félelem kúszik végig a tagjaimon, ahogy megannyi lehetséges forgatókönyv játszódik le a fejemben. – Az vagy? Megnézzük?!

A késével átvágja az övemet, a másik kezével pedig belenyúl a nadrágomba. Eluralkodik rajtam a mélységes undor, érzem, hogy megmarkolja a férfiasságomat...

- Sam??

Megrázom a fejem és nagyokat pislogva bámulok fel Jeffrey arcára, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok.

- Sam! – szólít meg újból, mindkét kezével a vállaimra fog. – Jól vagy?

- Ne haragudj, én csak azt hittem... – Nagyot nyelve nézek vissza. Még mindig nem jutottunk ki az ajtón, valószínûleg nekimehettem szegény Jeffreynek vagy valami. Az arab fickó már csatlakozott egy kisebb csoporthoz, ahol vegyesesen vannak arab és amerikai nemzetiségûek, valószínûleg cserediákok lehetnek. – Azt hittem... – Felsóhajtok és visszafordulva felnézek Jeffreyre. – Sajnálom.

Jeffrey is arra néz, amerre az elõbb én, majd vissza rám, és néhány másodpercig csak néz a szemeimbe, aztán bólint, mintha pontosan értené, mire gondolok.

- Hé, figyelj! – mosolyodik el hirtelen. Átöleli a vállam, és határozottan kikormányoz a szabadba. – Van egy ötletem. Értesz a csillagászathoz?

- A... csillagászathoz? – kérdezek vissza zavartan.

- Igen! – bólint széles vigyorral.

- Ööö... nem igazán vagyok jártas benne...

- Nem baj, azért hátha tudsz nekem segíteni – szorítja meg a vállamat.

Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni, de engedelmesen megyek vele, amúgy is nagyon jól esik most a közelsége. Egy kicsit közelebb is húzódok hozzá, amihez át is kell ölelnem a derekánál, de látszólag nem bánja. Nagyon jó illata van, ami megnyugtató hatással van rám és eltereli a figyelmem, ráadásul erõs karjai olyan ölelést kölcsönöznek neki, ami maximális biztonságérzetet ad. Olyan, mintha... úgy érzem, õ meg tudna védeni bármitõl, még az emlékeimtõl is, és meg is tenné, ha arra kérném.

Lehet, hogy Justinnak igaza volt?

Pár perc múlva elenged, hogy a földre terítse az eddig a másik kezében tartott dzsekijét, én pedig körbenézek. A parkban vagyunk, azt látom, de nem tudom, mit keresünk itt.

- Gyere! – szólal meg Jeffrey nemsokára.

Ahogy félig a dzsekin ülve felém nyújtja a kezét, nem tudok nem mosolyogni.

- Mit csinálunk? – kérdezem, miközben a tenyerébe csúsztatom az ujjaimat, és hagyom, hogy lehúzzon magához.

Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy míg én teljes egészében a dzsekijén vagyok, addig alatta nagyjából félig takarja csak a földet. Senki nem lehet ennyire figyelmes egy másik férfival, mint õ velem...

- Segítesz nekem csillagképeket keresni – jelenti ki vigyorogva, majd lenyom a hátamra, persze szigorúan a dzsekire, és õ is mellém fekszik.

Elnevetem magam, mikor megértem a tervét, de egyelõre belemegyek a játékba. Õ kezdi a Kis Göncöl megtalálásával, aztán együtt próbálunk rájönni a többire. Bár én sem vagyok egy nagy szakértõje a témának... a Nagy Göncölnél nem is jutunk tovább, csak kitalálunk mindenféle alakzatokat, ki mit tud beleképzelni a csillagokba. A végén már csak nevetve fekszünk egymás mellett. Szorosan egymás mellett. Õ ezúttal nem a vállamat, hanem a derekamat karolja át, az ingemen át azt is érzem, hogy – talán öntudatlanul, talán szándékosan – a hüvelykujjával finoman simogat.

Mosolyogva az oldalamra fordulok, felkönyökölök és lenézek rá, de csak úgy, hogy a kezével továbbra is elérje a derekam.

- Honnan tudtad, hogy mi történt odabent? – kérdezek rá.

- Láttam már hasonlót – von vállat és felnéz az égre. – Andy és Justin is voltak fogságban, néhányszor velük is megesett, hogy azt hitték, közülük való pizsamást láttak.

- Köszönöm, Jeffrey – nézek rá komolyan, mire visszafordul felém.

Ahogy a szemembe néz, rögtön érzem, hogy végem van. Egyetlen másodperc alatt elveszek abban a feneketlen, csodaszép kék szempárban. Végtelennek tûnõ másodpercekig csak nézünk egymás szemébe, de aztán a tekintete láthatóan az ajkaimra vándorol. Nyelek egy nagyot és engedek a késztetésnek, én is azokra a szemtelenül csábító szájára szegezem a pillantásom. Érzem, hogy szinte egy idõben nyílnak el az ajkaim az övéivel, ismét találkozik a tekintetünk. A szemei csillognak... Én pedig tudom, szinte érzem, hogy meg fog csókolni. Ismét meg fog csókolni, és ezúttal viszonozni fogom.

A telefonom csörgése úgy hasít a csendbe, mint egy valóságos sziréna. Bosszúsan rángatom ki a zsebembõl, készen arra, hogy kinyomjam a francba, hiszen életem valószínûleg legmeghatározóbb eseménye készül megtörténni. Amikor viszont megpillantom a kijelzõn, hogy anya hív, rögtön tudom, hogy nem nyomhatom ki. Náluk hagytam Jamest, és tudom, hogy nem hívna ilyen késõn, ha nem lenne sürgõs a dolog.

- Ne haragudj, de ezt muszáj felvennem – pillantok Jeffreyre. Látom a szemeiben a csalódottságot, de csak bólint, én pedig felülve fogadom a hívást. – Szia.

- Szia, kisfiam – hallatszik anya aggódó hangja. – Ne haragudj, hogy zavarlak, Justin is a lelkemre kötötte, hogy ne zavarjalak ma este, de...

- Valami baj van? – kérdezem, aztán megfeszülök ültömben, mikor meghallom a háttérben James sírását. – Jamesszel történt valami?

- Nem történt semmi, ne aggódj, viszont szegénykém belázasodott – sóhajt fel. – Próbáltuk levinni a lázát, de nem hagyja abba a sírást, attól tartok, valamelyik szülõjére lenne szüksége. Felhívjam Blairt, vagy...

- Eszedbe se jusson felhívni azt a némbert, csak rontana a helyzeten – morgom bosszúsan. – Máris indulok érte.

- Rendben, kicsikém. Addig megpróbáljuk megnyugtatni.

- Kösz, anya – teszem le felsóhajtva.

Jeffreyre pillantok, aki már szintén felült, úgy néz rám. Az elõzõ pillanat varázsának már a nyomát sem érezni... Remek. Újabb elcseszett lehetõség.

- Történt valami? – kérdezi.

- James belázasodott és nem hagyja abba a sírást – rázom meg a fejem. – Muszáj elmennem érte.

- Persze, megértem, menj csak – bólogat. – A gyerek az elsõ – próbálkozik meg egy mosollyal, de nem sikerül túl lelkesre.

- Tényleg ne haragudj – sóhajtok fel lesütve a pillantásomat. – Nagyon szívesen maradtam volna még.

- Semmi gond, komolyan – simít végig a karomon, engem pedig halványan kiráz a hideg az érintése nyomán.

Mindketten feltápászkodunk a földrõl, õ pedig felszedi a dzsekijét is.

- Ha van kedved, nyugodtan hívj fel valamelyik nap, és megbeszéljük a bepótolást – mosolygok rá halványan. Bólint egyet, én pedig engedelmeskedve a hirtelen támadt vágynak odahajolok hozzá, és gyorsan arcon csókolom. – Viszlát, Jeffrey – búcsúzom el, majd sarkon fordulok, és elsietek.

Õszintén szólva meglepõdnék, ha felhívna. Szépen otthagytam... És amúgy is rengeteg jelet kaptunk már, hogy talán hagynunk kéne ezt az egészet, biztosan õ is érzi. Nem érek én feleannyit sem, hogy egy ilyen férfinak akár csak egy percig is miattam fájjon a feje, és ezt szerintem Jeffrey is jól tudja.

***

Mindkét kezemet ökölbe szorítom és nagyon, nagyon igyekszem higgadt maradni. Nem sok sikerrel.

- Nem mondom többször, Blair. – Még én is érzem a saját hangomban a visszafojtott indulatot.

- Amíg nem válaszolsz a kérdésemre, egy tapodtat sem mozdulok innen – szegi fel a fejét.

James sírása egyre hangosabban hallatszik a szobából, a mellkasomat a sürgetõ ösztön fojtogatja, hogy menjek be hozzá azonnal, a torkomat pedig az indulat.

- A fiad odabent sír abban az istenverte szobában! – emelem fel a hangomat. – Nem szorult beléd egy csepp anyai ösztön sem?!

- Bemegyek hozzá, amint válaszoltál a kérdésemre – sziszegi. – Ki vele, kivel találkozgatsz a hátam mögött?? És ne próbáld meg bemesélni nekem, hogy senkivel, mert tudom! Láttalak tegnap, ahogy meghittem vacsoráztál valakivel azon a helyen...

- Te követtél? – meredek rá.

Te jó ég, még szerencse, hogy nem látta Jeffreyt... Ez az õrült nõszemély még képes lenne elmenni hozzá és valami hülyeséget csinálni.

- Igen, követtelek, mert már elegem van az állandó hazudozásaidból – kiabálja hisztérikusan. – Mégis mikor akartad közölni velem, hogy szeretõt tartasz??

A kiabálásra James még keservesebben kezd sírni, amitõl csak még feljebb megy bennem a pumpa.

- Soha, mert nincs szeretõm – mordulok rá. Csak szeretném, hogy az legyen... – Most pedig állj félre az ajtóból, mielõtt még olyat teszek, amit késõbb megbánok – szorítom ismét ökölbe a kezeim.

- Helyes, legyél csak te is olyan katona, aki otthon veri a családját... –kezdené, de ahogy az ajtóhoz nyomom és az arcába hajolok, megszeppenve elhallgat.

- Soha egyetlen ujjal sem érnék Jameshez, de istenemre mondom, most bizsereg a tenyerem, hogy téged megüsselek – sziszegem, aztán el is engedem és hátrébb lépek. – Az egyetlen szerencséd, hogy bármennyire is kihoztál a sodromból, soha nem süllyednék olyan mélyre, hogy megüssek egy nõt.

Kihasználva, hogy teljesen lefagyott pár másodpercre – talán tényleg elhitte, hogy kap egyet a szeme alá –, egyszerûen félretolom az ajtóból, belépek, és kulcsra zárom magam mögött. Rögtön James kiságyához megyek és sietve a karjaimba kapom a zokogó csöppséget, rá sem hederítve Blair dörömbölésére az ajtón.

- Jól van, jól van – suttogom megnyugtatóan. Apró karjait a nyakam köré fûzi, már amennyire tudja, míg én a hátát és a fejét simogatom. – Nincs semmi baj, semmi baj, itt van apa – duruzsolok tovább, miközben ringatni kezdem.

Beletelik jó tíz percbe, mire meg tudom nyugtatni. Mikor már csak halkan csuklik a vállamon, már a sokadik puszit nyomom a finom, szõke babahajára, és átveszem a fél karomba, míg a másikkal elõhúzom a szokásos táskát a szekrény aljából. Elkezdem összeszedni a holmiját, a biztonság kedvéért jó néhány napra elegendõt, bár még nem tudom, mikor fogunk visszajönni. Az egyetlen, amit biztosan tudok, az az, hogy most egy percig sem vagyok hajlandó tovább maradni. James szerencsére pár nap alatt meggyógyult, már tegnap óta nem lázas, de ez a felesleges stressz egészen nem hiányzik neki.

Fél órával késõbb már összepakolva, egy felöltöztetett Jamesszel a karomban megyek ki a szobából.

- Mégis mit képzelsz, hová mész?? – kiabál utánam Blair, ahogy elindulok lefelé a lépcsõn.

- El – felelem tömören.

Nem foglalkozok vele, míg kimegyek a kocsihoz, pedig kitartóan jön utánunk és mondja a magáét. A mondandója viszont az egyik fülemen be, a másikon ki, miközben beültetem Jamest a gyerekülésbe, bekötöm, majd a csomagját a csomagtartóba teszem. Anélkül hajtok ki a felhajtóról, hogy akárcsak rá is néznék. Egyszerûen hidegen hagy. Az egy dolog, ha az én életem megkeseríti, de a fiam egészségével és lelkével senki ne szórakozzon, fõleg ne a saját anyja.

***

- És most hová mész? – kérdezi aggódva Justin.

- Csak kiszellõztetem a fejem, azt hiszem – vonok vállat.

- Ugye nem készülsz semmire? – néz rám hunyorogva.

- Ennél jobban is ismerhetnél már, öcskös – borzolok bele a szõke bozontjába mosolyogva. – Csak elmegyek a szokásos helyünkre és ennyi.

- Akkor hadd menjek veled...

- Nem – rázom meg a fejem határozottan. – Szeretném, ha James részesülne egy kis nyugiban, amit én perpillanat attól félek nem tudnék neki biztosítani. Ezért is hoztam hozzátok, de Andy nincs itthon, hogy vigyázzon rá, amíg ott vagyunk.

- Jól van, rendben – sóhajt fel. – Csak aggódom érted.

- Tudom – puszilom meg a homlokát halvány mosollyal. – Ígérem, hogy amint hatott a szellõztetést, felhívlak. Még az is lehet, hogy kibérlem a kanapétokat egy-két nap csövezés erejéig.

- Bármikor szívesen látunk, Sam – bólint komolyan. – Hívj, ha jobban vagy, mi meg addig elleszünk itt kettesben, ugye, prücsök? – mosolyog a karján ülõ Jamesre, aki erre édesen ránevet.

Imádja mindkét nagybátyját, le sem tagadhatná. Baromi nagy szerencse, hogy nem csak Justin, hanem Andy is viszont imádja õt, így lelkiismeret furdalás nélkül rájuk tudom bízni néha.

- Légy jó, kicsim – csókolok hosszan James feje búbjára –, ha lehet, ne kergesd ki Justin bácsit a világból.

- Bácsi a tudod ki! – nevet fel Justin.

- Majd jelentkezem – vigyorgok rá, ismét összeborzolva a haját.

Hosszú órákig ülök a parkban. Ez nem az a park, ahova Jeffreyvel mentünk – szerencsére – errõl, a helyrõl nem sokan tudnak, és még kevesebben járnak ide. Justin és én viszont annál gyakrabban töltöttük itt az idõt. A park a város szélén áll, és bár közvetlenül a kis patak parkján van, a sok lusta embernek nincs elég affinitása ahhoz, hogy eljusson idáig. Már gyerekkorunkban is sokszor kijöttünk ide játszani, a nagy elmélkedések színhelye viszont csak a kiszabadításom után lett. Justin szinte minden nap kihozott engem ide, hogy beszélgessünk, vagy csak nagyokat hallgassunk.

Most is a gondolataim csaltak ki ide, még ha Justin nélkül is. Az elmúlt néhány nap túl sok volt egyszerre... vagy még inkább egy egész idõszak. Nem elég, hogy sajt magammal kezd megküzdenem nap mint nap, Blair is teljesen kifordult önmagából, mintha tudná, mi történik, és szándékosan rá akarna játszani arra, hogy végleg elromoljon minden köztünk.

Bár ez azt hiszem már megtörtént.

Egészen pontosan Justin és Andy esküvõjének napján.

Akkorát sóhajtok, hogy majd’ beleszakad a tüdõm, lehunyt szemekkel a mögöttem lévõ fa kérgének döntöm a fejem, és felidézek magam elõtt egy arcot. Egy nevet. Jeffrey Wilson... Beléptél az életembe, hogy aztán fenekestül felforgasd azt.

A legutóbbi találkozásunk egy percig sem hagy nyugodni, és nem csak azért, mert folyamatosan rémálmok gyötörnek, mióta szembejött velem az az arab fickó, aki félelmetesen hasonlított Najipra. Nem, az sokkal inkább gyötör, hogy miután úgy otthagytam a parkban szegény Jeffreyt, egyáltalán nem hallottam felõle. Nem hívott fel egyszer sem, nekem pedig... nekem nem volt képem õt hívni. És egyébként is, szerettem volna, ha õ is megkeres engem legalább egyszer.

Komolyan mondom, az lesz ennek az egésznek a vége, hogy csak a kis James marad nekem, és megkeseredett öregemberként fogok agglegényéletet élni, míg el nem visz mondjuk egy agyvérzés. Vagy egy idegösszeomlás. Szívroham. Gondolatrák...

Újabb hatalmas sóhajjal nyitom ki a szemem és felemelem a fejem a fáról. Talán ideje lenne visszamennem a városba és alaposan leinni magam. Bár akkor kétségtelenül egy padon fogok aludni, nem Justin és Andy lakásban, otthon meg aztán végképp nem.

Már éppen feltápászkodnék a földrõl, hogy elinduljak, mikor egy ismerõs alakot látok meg nem messze tõlem. Túl ismerõset... Meglepve vonom fel a szemöldököm, nem gondoltam volna, hogy õ is szokott ide járni, hacsak nem keverem össze valakivel.

Nem, biztosan nem. Ahogy a patak finoman fodrozódó vizét figyelve egyre közelebb ér a fától nem messze haladó kis ösvényen, bõven van idõm azonosítani. Az alkata, a széles vállak, a farmere, a dzsekije... és amikor az a hihetetlenül jóképû arc is kirajzolódik elõttem, már tényleg nem cáfolható a dolog.

Feltápászkodom a földrõl, és lassan elindulok kifelé a fák takarásából.

- Jeffrey? – szólítom meg, mikor az ösvényhez érek.

Meglepve kapja fel a fejét, most éppen sötétkéken ragyogó íriszeit egyenesen rám szegezi, aztán lassan elmosolyodik.

- Hello – szólal meg azon a borzongatóan mély hangján.

Visszamosolygok rá, és közben azon gondolkozok, hány véletlen egybeesésnek leszünk még áldozatai. A sors valószínûleg még sokáig tartogat meglepetéseket a számunkra.

- Gyere, ülj le a nappaliban, máris hozok valamit – tápászkodok fel.

A fürdõbe masírozok, a szokásos holmit kaparom elõ. Emlékszem, míg Andyvel eljártunk focizni, hányszor kellett ellátni a sebeinket. Na, meg persze a bokszedzéseim után is elõfordult, hogy ferde orral jöttem haza.

- Nagyon szép lakásod van – mosolyog rám.

- Ó, köszi. Kicsit talán túl rendezett egy agglegényhez...

- Ugyan már, ne beszélj butaságokat. Szerintem ez inkább dicséretes – bólint mosolyogva.

Nem bírom ki, az én ajkaim is mosolyra húzódnak.

- Na, mutasd – hajolok az orához, majd kezdem el letakarítani róla a vért.. – Szólj, ha fáj, oké?

Elég ronda az orra, kicsit megdagadt, de ha el lenne törve, biztosan ordítana. Az ütéstõl biztos elpattant benne pár ér, meg a bõre is felrepedt, ez orvosolható. Huh, még jó, hogy kutya baja, nem venném a lelkemre, ha bûntársa lennék annak a kurva ajtónak.

- Nagyon vészes? – kérdi.

- Nem – rázom meg a fejem. – Tényleg nem tört el, csak felrepedt a bõr, és az vérzik ennyire. Ez most csípni fog – nézek fel rá.

Bólint, majd megfeszíti magát. Utálom azt a nyomorult érzést. Mintha tüzes vassal égetnének. Fúj!

- Köszönöm – mosolyog rám.

Leragasztom, aztán kicsit odébb ülök, hogy ne legyen túl zavaró a közelségem. Úgy tûnik azonban, hidegen hagyja, hogy letámadtam, mert megbeszélünk egy találkát. Abban maradunk, õ hív, én meg ugrok. Csak hívjon már!

***

Rohadt idegesítõ, ahogy a telefon körül körözök, mint egy kurva cápa. Semmi izgis nem történt… max a csõtörés a földszinten, ott segédkeztem, de aztán rohantam is vissza, nehogy lemaradjak a szõke herceg hívásáról. Andynek nem is merem mondani, mert még halálra cikiz. Úristen…

Épp burkolok, mikor megcsörren a telefon. Eldobom a spagettis tányért, és a kagyló után vetem magam. Lenyelem a falatot, majd végigtörlöm a paradicsomos képem. Jaj, anyám, jaj anyám!

- Igen? – szólalok meg nyugodtan.

- Szia, Jeffrey, Sam vagyok.

Elvigyorodok, ahogy meghallom a hangját. Végre!

- Sam, szia – próbálom visszafogni magam.

- Zavarlak?

- Nem, egyáltalán nem.

- Én csak... Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy most ráérsz-e esetleg, mert arra gondoltam, most fognálak szavadon.

- Remek ötlet. Persze, ráérek egész este.

- Akkor jó –

- Van ötleted, hova menjünk?

- Hmm... Hát, részemrõl az tökéletes lenne, ahol a múltkor is voltunk. Nagyon barátságos hely.

- Remek. És mikor? Egy óra múlva?

- Tökéletes – feleli.

- Akkor egy óra múlva találkozunk, Sam.

- Igen. Ott találkozunk, szia!

- Szia – köszönök el.

Ahogy lerakom, a kanapéra borult spagettire pillantok. Baszódj meg, még te sem szeged a kedvem!

***

Fél órával elõbb ott vagyok, és tuti hülyének néznek, mert még a lábam is rázom. Nem tudom, jól festek-e. Biztos, mindegy is, úgysem azt nézi. Végigtörlöm a képem, majd mikor kinyitom a szemeim, meglepetten hõkölök hátra.

- Szia – mosolyog rám Sam.

Hûha, de rohadt jól nézel ki, fiam! Zavartan mosolyogva állok fel, majd nyújtom a kezem. Mint a haverok. Igen.

- Hello – köszönök vissza.

- Régóta vársz itt? – kérdi, miközben leül.

- Áh, pár perce értem ide – rázom meg a fejem.

- Akkor jó – mosolyog rám.

Rendelünk némi kaját, majd beszélgetni kezdünk. Egyre több mindent árul el magáról. A beosztásáról, a kiküldetéseirõl, a magánéletérõl. Kicsit örülök, hogy elszabadult otthonról. Persze, csak mint haver. Hát persze.

Hamar lecsúszik a pizza meg a sör, aztán egy kis tömény is. De nem rúgok be, ahhoz azért kicsit több kell. Épphogy többet mosolygok a kelleténél. Na, meg õ is. Fejben kicsit tovább gondolom a dolgokat. Felviszem magamhoz, aztán beteszek valami filmet. Átkarolom, lenézek rá, õ meg fel. Az ajka lassan elnyílik, én megcsókolom. Ezúttal viszonozza! Aztán lassan eldöntöm az ágyon, felsimítok az oldalán. Oh, igen, Sammy, karmolgasd a hátam! Lassan a fenekemre markol, én a fülébe nyögök.  A nadrágom igyekszik levenni, én meg benyögöm: szûz vagyok. Õ rám néz, felröhög, majd letol magáról. Aztán elmegy. Tökéletes és pontos forgatókönyv. Valahogy rohadtul nincs kedvem még ehhez.

- Khm, izé, figyelj!

- Hm? – hajol felém.

- Lassan… szóval lassan mennem kéne. Holnap meló, és korán kelek.

Akkora kamugép vagy, Jeffrey, fúj!

Látom, hogy csalódott, de tudom, akkor lenne igazán, ha egy óvatlan pillanatban megint rámásznék.

- Rendben, hazamegyek én is – bólint.

Elhúzom a szám, majd megpaskolom a karját.

- Legközelebb tovább maradok, oké? – mosolygok rá.

- Persze – bólint.

Ja, persze. Tovább…

***

Már két napja nem hallottam felõle. Megsértõdött volna rám? Nem csodálkoznék rajta.

- Hé, faszfej, jössz már? – kiált be Andy a nappaliból.

- Mindjárt! – szólok ki.

Megigazítom a pólóm, majd kilibbenek az illatos helyiségbõl. Andy vigyorogva bámul rám.

- Annyit tollászkodsz mint egy nõ.

- Mi van? – vigyorodok el.

- Most nem Sammybabával találkozol.

- Miihh?? – tátom el a szám.

- Bizony, én sajnos nem vagyok szõke… és nem csinálok olyat, hogy… aahhrr, gyerehh Jeff, csókolj meg! – morogja.

Megrökönyödve figyelem, ahogy hozzám riszál, majd a fenekembe markol. Az ujjait begörbíti, úgy integet felém, mint egy játékos macska. Bukfencezik a gyomrom. Neeee!

- Andrew! – nyomok egy medvepuszit a combjába.

- Baszdmeg! – sikkant fel, és a lábához kap.

Elégedetten elvigyorodok, ahogy a hatalmas test olyan picire zsugorodik, hogy egy ajándékdobozba is beleférne. Nem tudom, Justin hogy viseli el. Tényleg nem…

Kifelé araszolok a lépcsõházba, Andy is utánam biceg. A fejem rázom, majd bezárkózok. Nem hiányzik, hogy engem is kipakoljanak, mint azt a szegény nyanyát a szomszéd tömbnél. Bár tuti, ha meglepnének este, beverném a pofájukat. Nagyon.

- Azon gondolkodtam, szerinted Lady Gagának van farka? – szólal meg Andy.

Felszalad a szemöldököm. Hm.

- Nem tudom. Lehet.

- Mert ha belegondolsz… most komolyan, gondolj bele!

- Belegondoltam.

- Ha van neki mindkettõ. Akkor ha megkúrod, mit mondasz, nõvel vagy férfival feküdtél le?

- Hm.

Mélyen hallgatok. Emlékszem, kiküldetésen is felvetült már hasonló probléma. Csak akkor épp a szüzességem volt terítéken. Bassza meg…

- Nyugi, Sammy drágának nincs puncija – morogja a fülembe.

- Felõlem aztán – vonok vállat.

- Ohh, színpadias tagadás. Az oviban menõ ez, kisfiam – fintorodik el.

- Nagyon kened a témát, oda jársz továbbképzésre? – szúrom oda.

Nyitná a száját, hogy visszavágjon, ám hang nem jön ki a torkán. Touché, már megint.

Mosolyogva vágom zsebre a kezeimet, majd araszolunk a bowling pálya felé. Kicsit unom már a szürke hétköznapokat, bár azt sem mondhatnám, hogy oly annyira visszakívánkozok a pizsisek közé. Menne az aggódás meg a többi szarság. Bár értem ki aggódna… ez a barom mellettem, aztán kifújt. Lassan tényleg fel kéne szednem valakit, hogy legalább ez a része rendben legyen az életemnek. Valami csinos kiscsajt. Lenne tõlem tíz, húsz év múlva egy kölyköm, akit le se szarok, aztán én is beolvadok az amerikai átlagpolgárok szürke masszájába. Fasza.

- Mikor mentek nászútra? – nézek Andyre.

- Nem tudom. Nem most, az tuti, mert felvételiztetnem kell a SEAL-nek. Talán pár hónap.

- Szar azért, hogy így közbe jött – húzom el a szám.

- Képzelheted, Justin mennyire akadt ki, mikor mondtam neki. Ne, ne képzeld el – rázza meg a fejét.

Halványan elmosolyodok. A hadnagy kurva jó fej, sosem tudom elképzelni olyannak, amilyenek Andy mondja. Sem dühösnek, sem úgy… hogy… hát, na, bocsi, fõnök, de mintha egy szopós kurva vonaglana alatta. Tényleg bocsi!

- Valahogy ki kéne engesztelnem addig – sóhajt fel.

- Jó ötlet.

Bár fogalmam sincs, mivel lehetne, nem vagyok jó az ilyenekben.

- Jah, de mivel? – vakarja meg a fejét.

- Fõzz neki – mosolyodok el.

Rám néz, majd mindketten egyszerre röhögünk fel. Oké. Túltárgyaltuk.

***

- Vigyázz, seggarc, a végén még nyerek – nyújtózok ki.

- Aha – vigyorodik el Andy. – Még jó, hogy ott jön Sammy baba, szurkolhat neked.

- Jah – bújtatom az ujjaimat a golyóba.

Felemelem, majd meglendítem a karom.

- Sziasztok – hallom meg a mély hangot a hátuk mögül.

Olyan erõvel vágom földhöz a golyót, hogy félek, berepedt alatta a föld. Nagyokat pislogva fordulok meg, Sam pedig zavartan mosolyog rám.

- Hoppá – húzza fel a vállait.

Bassza meg, már megint beégtem, már megint!! Andy szolidan vihorászik mellettem, én meg végigtörlöm a képem, és a kezem nyújtom Samnek.

- Hello – köszönök oda.

- Furcsa, hogy mindig összefutunk – rázza meg a fejét.

Tényleg. És furcsa, hogy mindig rohadtul ég a pofám, ha meglátlak. Komolyan.

- Jah – vakarom meg a tarkóm.

- Te mit keresel itt? – kérdi hirtelen Andy.

- Justin hívott, hogy találkozzunk – feleli.

- Ah, nem mondta, hogy rosszul van? Az elõbb hívott engem is. Épp menni készültem – hadarja el Andy.

Hogy… hogy mi van?? Na, ne! Ennyire mocskosul átlátszó nem lehetsz, baszod!

- Tényleg? – kérdi gyanakodva Sam.

- Aha. Na, szevasztok! – csap hátba Andy, és távozik sietõsen.

Hogy az a büdösmocskoskurva… ! Sammel értetlenül bámulunk Andy után. Ez hülye. Ezek hülyék!

- Jól itthagyott – sóhajt fel Sam.

- Ja – morgom.

Enyhe kínos csend ereszkedik közénk. Asszem’, õ is pontosan jól tudja, miben mesterkednek az öccséék. De nem fog menni. Ott a felesége meg a kölyke, én meg nem vagyok az a nyolcdiplomás, fullextrás pasas, aki mellé volna való. JA! Majd elfelejtettem: a csajokat szereti. Nem vágom, minek kell erõltetni, ami rohadtul nem megy. Olyanok, mint a hülye Odaátos fangirlök. Le tudnám ütni mindkettõt.

- Valami baj van? – kérdi kedvesen.

Hogy karcol a cerka, csak annyi.

- Nem, nincs – rázom a fejem.

- Befejezzük? – mosolyog rám.

Megvakarom az állam, majd bólintok. Elvileg haverok vagyunk. Az meg… attól még tetszhet. Nincs ebben semmi rossz, nem igaz?

***

- Nem tudtam, hogy ilyen jól bowlingozol – nézek le rá.

- Én sem – nevet fel.

Vele nevetek, kicsit felszabadultabb a hangulat, mint elõször. A fesztelen fenékbámulásba már nem is pirulok bele. Na, egy kicsit csak.

- Nem ülünk be valahová kajálni? – ajánlom fel.

- Jó ötlet, éhen halok – sóhajt fel.

Átkarolom a vállánál, mint a HAVEROK, majd bevonom valahová. Baszott jól esik a közelsége, zsizseg minden kis porcikám. Egyrõl nem is beszélve, ah… ha így folytatom, hólyagos lesz a tenyerem.

- Majd én kinyitom, nehogy neked szaladjon – nyitok ajtót elõtte.

- Igazán figyelmes vagy – vigyorog rám.

Hajj-hajj, figyelmes, persze. Annyira figyelmes, hogy azt is észrevettem, milyen fincsi piheszõrök vannak a karodon. Bizony.

Leülünk az egyik asztalhoz, majd zavartan egymásra nézünk. Ez már több mint kínos. Bár elnyelne a föld, vagy ütne el egy óceánjáró. Nem bírom ezt a feszültséget, pedig azt hittem, már teljesen jól vagyok.

- Hát ez meg mi volt? – kérdezi Blair meglepve, miközben visszaül a helyére.

- Nem tudom – nézel el az ajtó felé. – Biztos... rosszul van...

Rosszul van, hát persze. Inkább én vagyok rosszul... Borzalmasan érzem magam.

- Szegény – rázza meg a fejét.

Csak bólogatok, aztán nagy nehezen elszakítom a tekintetem az ajtóról. Valamiért azt reméltem, hogy visszajön... Na persze, visszajön, és mit csinálunk? Csókolózunk mindenki elõtt? A francba is... Hogy fogom én ezt kiverni a fejembõl?

- Sam? – lép mellém Justin hirtelen. Kicsit zavartan pillantok fel rá, nem egészen sikerült még felfognom ezt az egészet. – Gyere velem egy kicsit! – ragadja meg a karom.

Bután bólintok, õ meg már húz is maga után.

- Hová megyünk? – kérdezem értetlenül, de válaszra sem méltat, csak behúz magával a férfi mosdóba. – Justin? – vonom össze a szemöldökömet, mikor benyit minden ajtón.

Kezdek aggódni az épelméjûségéért. Vajon a hülyeség fertõzõ? Szerencsétlen...

- Szóval, mi volt ez az egész? – áll elém vigyorogva, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs bent.

- Mirõl beszélsz? – nézek oldalra.

- Arról, hogy Jeff az imént smárolt le kétszer is mindenki szeme láttára – neveti el magát.

- Mindenki látta? – kapom felé a fejem.

- Dehogyis, csak láthatta volna – rázza a fejét vigyorogva. – Csak mi figyeltünk Andyvel, már a szertartáson is majd kiesett a szeme, jó poén volt – nevet fel újra.

- Poén?? – meredek rá megrökönyödve.

- Hééh, mi a baj? – vonja össze a szemöldökét. – Ne vedd a lelkedre, szegény csak olyan magányos, és teljesen bekattant, mikor meglátott.

Jeffrey magányos. Jeffrey... magányos...  A francba. Térj már észhez, Sam, családod van!

- A-ha – nyögöm ki.

- Gyere, menjünk vissza, hozok neked valami erõset – karol belém rám kacsintva.

- Vezetek – sóhajtok fel.

Pedig milyen jól esne most egy feles! Vagy még inkább egy egész üvegnyi...

Persze egész este nem vagyok képes elfelejteni, ami történt. Az igazat megvallva aggódom is... Mióta Jeffrey kirohant, színét se láttam, ahogy Andynek sem. Illetve Andyt egyszer látom, mikor Justinnal együtt Blair mellett ülnek, James pedig Andy kezében a borostájával játszik, ahogy mindig. Valamiért mániája az arcszõrzet. Jeffrey viszont még akkor sincs sehol... A kelleténél jóval többször bámulok körbe a teremben, és mikor nem látom, sokszor ki is megyek, hátha odakint van, de semmi. Remélem... Remélem nincs semmi baja.

***

A dolgok hamar visszatérnek a régi kerékvágásba. Justinék nászútra mentek, Blair otthon van Jamesszel, én pedig tovább élvezem a hosszú szabadságom, de néha azért bejárok dolgozni, ha szükség van rám. És persze egy pillanatra sem megy ki a fejembõl, ami az esküvõn történt. Ha becsukom a szemem, vagy csak éppen egy pillanatra elrévedek, rögtön felsejlik elõttem a kép, ahogy Jeffrey odahajol hozzám, csodálatosan kék szemei élénken csillognak, az ajkaimon érzem forró lélegzetét, aztán már az õ puha ajkait... Aztán nem gyõzöm osztogatni magamnak a mentális pofonokat. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy be fogok csavarodni.

Egyik nap elmenekülök otthonról egy ebéd erejéig, mert nincs kedvem Blair siránkozását hallgatni, hogy neki mindig mennyi dolga van. Legszívesebben Jamest is magammal hoznám, nehogy az anyja rossz hatással legyen rá, de mivel azt mondtam, hogy az irodába megyek, az kicsit sántított volna. Így hát igyekszem nyugodtan megebédelni az egyik hirtelenjében kiszúrt barátságos kávézóban, és közben imádkozom a fiam lelki békéjéért.

A nyugisnak induló ebéd akkor áll a feje tetejére, mikor az ajtócsengõ hangjára automatikusan felpillantok, de ezúttal a rögtön visszafordulás helyett úgy is maradok. Elõször csak az ismerõs arcot pillantom meg, mert bár a szemeit napszemüveg takarja, az arcvonásait így sem tudom összetéveszteni senki máséval... elvégre napok óta kísért. Csak utána vezetem tovább a tekintetem, és hirtelen még a jó modorról is elfeledkezem, és nem köszönök rá rögtön. Ugyanis farmert és egy fehér atlétát visel, amik mondhatni semmit nem bíznak a képzeletre. Az atléta ráfeszül izmos felsõtestére és szabadon hagyja a karjait, így teljes valójában szemügyre vehetem a bicepszét, a vállait, a tetoválásait... a tetoválásait. Te jó ég, még az is van neki. Egy kicsit mintha megindulna alattam a szék, ami szégyenteljes reakció egy a házasság szélén álló férfitól, de nem tudok mit tenni, egyszerûen... levesz a lábamról.

Idõközben odaért a pulthoz, és szóba elegyedett a pincérnõvel – aki egyébként pofátlanul flörtölni kezdett vele, de ezt igyekszem nem észrevenni –, úgyhogy udvariasan megvárom, míg rendel, és csak azután szólítom meg.

- Jeffrey? – Felvont szemöldökkel fordul felém, egy kicsit mintha meg is hökkenne. – Hello – mosolygok rá.

A napszemüveg még mindig rajta van, így nem látom a tekintetét, de csak remélni tudom, hogy nem tart tõlem vagy ilyesmi.

- Hello – int vissza végül.

Már fordulna is vissza a pulthoz, de nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni. Ha már az incidens után nem találtam sehol, legalább most hátha tudok beszélni vele. Persze a témát talán jobb lenne kerülni, ki tudja, hogy érzi magát miatta.

- Nem ülsz ide? – lépek oda mellé.

- Igazság szerint épp...

- Kérlek! – vágok közbe meg sem várva a kifogásait.

Lassan az asztal felé pillant, majd vissza rám.

- Végül is – von vállat aztán.

Elmosolyodom és az asztal felé intek a fejemmel, majd vissza is ülök. Õ is követ, leül velem szemben, és végre feltolja a hajára a napszemüvegét, így láthatom a szemeit is. Bár azok még mindig gyönyörûek... talán jobb volt, amíg legalább azt nem láttam. Annál inkább így gondolom, mikor már csak abba is belebizsergek, ahogy végigmér.

- Figyi, ha az esküvõn történtek miatt ki vagy rám akadva, megértem – szólal meg hirtelen. – Kicsit sokat ittam, elõfordul, hogy olyankor meghülyülök – int az arca elõtt a kezével.

- Semmi baj – emelem fel a kezem, hogy elejét vegyem mindenfajta mentegetõzésnek.

- Mi? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem haragszom – mosolyodom el. – Bárkivel elõfordul, hogy kicsit többet iszik a kelleténél – vonok vállat.

Egy kicsit nehezen dolgozza fel, hogy nem szólom meg, amit csinált, de aztán szerencsére elterelõdik a téma, és beszélgetni kezdünk. A leghétköznapibb témák merülnek fel, de azokból mindenféle, olyannyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy észre sem veszem, mennyi idõ telik el. Jó látni, hogy hamarosan már õ is vigyorog, és legalább annyira jól érzi magát velem, mint én vele.

- Ne haragudj, de nekem mennem kell – sóhajtok fel.

- Máris? – kérdezem csalódottan.

Az órájára pillant, és már a mutató állásából látom, hogy már biztosan itt ülünk egy-két órája. Elrepült az idõ.

- Aha – bólint. – Örülök, hogy beszéltünk.

- Én is – mosolygok rá.

Mindketten felállunk, és rendezzük a számlát is.

- Te is mész? – pillant le rám.

- Egyedül már nem olyan jó – felelem vállat vonva.

- Aha – bólint. – Csak tessék – enged elõre, mikor az ajtóhoz érünk.

- Köszi – nézek fel rá.

Egy pillanatra elragadja a figyelmem az arca, megint eszembe jutnak a történtek, de mire elkapom a pillantásom, már csak azt veszem észre, hogy az ajtó teljes erõbõl nekem csapódik. A lendülettõl el is vesztem az egyensúlyom, ráadásul az orromba is belehasít a fájdalom, így odakapom a kezem. Hát... szép kis pofon az élettõl, köszönöm szépen, finomabban is a tudtomra lehetne adni, hogy hagyjam abba a fantáziálást.

- Hé, jól vagy? – hallom meg Jeffrey hangját.

- Aha – nyögöm ki az arcomat szorítva.

- Ezer bocsánat, nem láttam! – szólal meg egy idegen hang is, gondolom õ tolmácsolta a sors tanácsát.

- Semmi baj – intem le.

- Mutasd! – sóhajt fel Jeffrey hozzám hajolva.

Lassan elhúzom a kezem az arcom elõl, de már az ujjaim is véresek, ami nem túl biztató.

- Kórházba kéne menni, nem? – fintorodik el.

- Nem! Dehogy, nem tört el! – rázom meg a fejem.

- Biztos? Nekem nem úgy tûnik...

- Biztos – bólintok.

- Jó... de legalább hadd lássalak el. Itt lakok egy köpésre.

Lenézek a padlóra és elbizonytalanodom. Nem tudom mennyire lenne jó ötlet... Most kaptam egy enyhe célzást, hogy szálljak le a témáról.

- Gyere már! – egyenesedik fel a kezét nyújtva.

Felsóhajtok és megfogom a kezét, lesz ami lesz. Felhúz a földrõl, majd a karomnál fogva kivezet az étterembõl, utána pedig tovább az utcán, gondolom a lakása felé. Menet közben elõhalász a zsebébõl egy zsebkendõt és az orromhoz tartja, hogy fogjam oda.

- Köszi – pillantok fel rá hálásan.

- Biztos jól vagy? – néz rám homlokráncolva.

- Csak nem az orrom fog megölni – nevetem el magam halkan.

Erre már végre megjelenik az õ szája sarkában is egy halovány mosoly. Azért jól esik, hogy aggódik értem. Tényleg nem megyünk sokáig, szinte már a következõ saroknál befordulunk az egyik épülethez. Elõreenged a lépcsõházban, aztán felvezet a másodikra, és kinyitva az ajtót beenged a lakásába is. Kíváncsian lépek be, de kellemesen csalódok. Valami szokásos legénylakás helyett egy takaros rendben tartott, tiszta lakás fogad, kellemes illattal és ízléses berendezéssel. Ha nem csókolt volna meg, és Justin nem mondta volna, hogy „olyan magányos”, biztosra venném, hogy nem egyedül lakik.

- Gyere, ülj le a nappaliban, máris hozok valamit – szólal meg, miután levettük a cipõnket.

A karom helyett most a hátamra csúsztatja a kezét, ahogy bevezet, a mozdulatban pedig nincs semmi tolakodó, én mégis megremegek egy kissé az érintésre, de szerencsére nem veszi észre. Leültet a kényelmes kanapéra a nappaliban, aztán eltûnik az egyik ajtó mögött, gondolom a fürdõszobába ment. Közben újra körülpillantok, de nem akarok tolakodó lenni, vagy esetleg kukkolónak tûnni, úgyhogy nem nézelõdök nagyon. Pár perc amúgy is visszatér Jeffrey, kezében mindenféle csodaszerekkel.

- Nagyon szép lakásod van – mosolygok rá.

- Ó – vonja fel a szemöldökét –, köszi. Kicsit talán túl rendezett egy agglegényhez...

- Ugyan már, ne beszélj butaságokat – nevetem el magam, miközben óvatosan elveszem a zsepit az orromtól. – Szerintem ez inkább dicséretes – bólintok mosolyogva.

Rám néz, majd lassan, de igazán elmosolyodik õ is.

- Na, mutasd – néz aztán az orromra. Kicsit közelebb ülök, õ pedig felém hajolva egy nedves kendõvel letörli a vért az orrom alól, majd óvatosan rátér magára a fájó részre is. – Szólj, ha fáj, oké?

Bólintok, õ pedig finom mozdulatokkal elkezdi megtisztogatni. Persze fáj, fõleg egy csíkban az orrnyergemnél, de nem eget rengetõ, és egyébként sem mozdul el az ujja alatt, szóval biztosan nem tört el.

- Nagyon vészes? – kérdezek azért rá.

- Nem – rázza meg a fejét, majd leteszi a kendõt, és elkezd benedvesíteni egy vattát valami fertõtlenítõvel. – Tényleg nem tört el, csak felrepedt a bõr, és az vérzik ennyire. Ez most csípni fog – néz rám.

Bólintok és összeszorítom a fogaimat. Kicsit felszisszenek, mikor elõször a sebhez ér, de hamar el is múlik, éreztem már ennél sokkal rosszabbat is. A fertõtlenítõ után valami csodakrémet ken rá, de olyan finom mozdulatokkal, hogy szinte nem is érzem.

- Köszönöm – mosolygok rá hálásan.

Õ is elmosolyodik és az orrom helyett a szemeimre pillant... amit talán nem kellett volna. Olyan közel van hozzám, mintha a történelem megismételni készülne önmagát, egyetlen apró mozdulatomba telne, hogy azokra a törvénytelenül csábító ajkaira nyomjam az enyémeket, ráadásul olyan szépek a szemei...

Hirtelen húzódik el és megköszörüli a torkát, én pedig lesütöm a pillantásom, és reménykedem, hogy nem céklavörös az arcom.

- Még beragasztom, és kész is – szólal meg a szokásosnál is rekedtebb hangon.

Bólintok egyet, és próbálom nem egy bárgyú idióta módjára bámulni, mikor újra közelebb hajol, és óvatosan beragasztja a sebet.

- Még egyszer köszönöm, hogy segítettél – próbálkozom meg egy mosollyal, és örömmel tapasztalom, hogy sikerül is, ráadásul még vissza is mosolyog.

- Ugyan már, csak nem hagyhattam, hogy vérzõ orral menj haza – fogja meg a maradék holmit, majd feláll, és vissza is viszi a fürdõszobába.

Én közben szintén felkelek a kanapéról, ha el kellett jönnie, biztosa van valami elintéznivalója, a világért sem szeretném feltartani.

- Én nem is zavarlak tovább – pillantok rá, mikor kilép az ajtón –, amúgy is ideje lenne már hazamennem.

- Rendben – bólint. Kikísér az elõszobába, én pedig venni kezdem a cipõmet. – Ha gondolod, egyszer megihatnánk valamit...

Meglepve pillantok fel rá, õ pedig megfeszített állkapoccsal oldalra néz, mintha máris megbánta volna a szavait.

- Persze csak mint haverok – teszi hozzá gyorsan. – Ígérem, nem fogok megint bekattanni – rázza meg a fejét.

- Tudom, Jeffrey – nevetem el magam. – És egyébként én benne lennék, nagyon szívesen – mosolygok rá aztán, mire az õ arcára is végre az az édes mosolya szökik a zavart arckifejezés helyett. – Ha megadod a számod, rád csörgök valamelyik nap, és megbeszélhetjük – húzom fel a vállaimat.

El sem hiszem, hogy azzal a férfival készülök telefonszámot cserélni, aki már így is felforgatta az egész életem. Pedig nagyon is megtörténik, alig öt perccel késõbb már mindketten egymás számát mentjük el, engem pedig valami furcsa nyugalom érzése fog el.

- Akkor... várom a hívásod – néz rám, mikor már az ajtóban állok.

- Hamarosan jelentkezem – bólintok mosolyogva. – Köszönök mindent még egyszer!

- Bármikor – mosolyog vissza rám.

A szívem a kelleténél kicsit nagyobbat dobban, ahogy intek neki búcsúzóul, de most legalább nem vágódik nekem egy ajtó sem, és még a lépcsõn sem bukfencezek le kifelé menet. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de... most valahogy jó érzésem van.

***

- Istenem, Sam! – borzad el Blair, ahogy belépek az ajtón. – Mi történt??

- Csak egy kis baleset – rázom meg a fejem, majd elsétálok mellette.

- Baleset? – jön utánam kitartóan.

- Elmentem ebédelni, és egy férfi nem figyelt, így nekem nyitotta az ajtót – magyarázom sóhajtva, miközben töltök magamnak egy pohár vizet.

- Legalább hadd nézzem meg...

- Már ellátták – rázom meg a fejem, majd egy hajtársa megiszom a pohár tartalmát.

- Kicsoda? – lép mellém homlokráncolva, karba tett kezekkel. Felvont szemöldökkel nézek rá, mire összehúzza a szemeit. – Ki volt az??

- Te jó ég, mi van veled? – szalad még feljebb a szemöldököm. – Jeffrey volt az, ha ennyire érdekel, tudod, aki Andy tanúja volt.

- Aha – mér végig még mindig hunyorogva.

- Jamesszel is ezt játszottad egész nap? – forgatom meg a szemeimet, és inkább elindulok a gyerekszoba felé.

- Most meg mi bajod van? – jön utánam.

- Nekem mi bajom van?? – torpanok meg felé fordulva. – Úgy méregetsz, mintha az egyik vádlottad lennék.

- Én nem is... – kezdené, de végig sem hallgatom, megrázom a fejem, és bemegyek a fiamhoz.

James már kapálózik is felém a kiságyából, ahogy meglát, ami rögtön mosolyt csal az arcomra. Ez ma még csak neki és Jeffreynek sikerült... Odalépek hozzá és felveszem, elhalmozom puszikkal a puha babahaját, ahogy hozzám bújik.  Az ablakhoz lépek vele, és ringatni kezdem, úgy bámulok ki az utcára. Motyog valami érthetetlent a fülembe, mire mosolyogva lenézek rá.

- Te sem tudod mi van apával, hm? – simogatom meg a kis arcát, mire rám nevet. – Szóval tudod, csak nem mondod el... Na szépen vagyunk – vigyorodom el.

Apró ujjacskáival megragadja az ujjam, de hagyom neki, hadd szorongassa. Elõbb-utóbb csak megtudom én is, merre tartanak a dolgaim.

***

Az egész testem lüktet a forróságtól. Puha párnákon fekszem, nincs rajtam egy darab ruha sem, az egyetlen, ami takar, az egy másik személy. Testünk izzadtan tapad össze, ujjaimmal mohón simítok végig a széles vállakon, érzem a nedves bõr alatt megbúvó izomkötegeket. Finom érintés ösztönzi széjjelebb a combjaimat, én pedig készségesen feltárom magam, hogy közéjük férkõzhessen.

- Sammy – morogja a fülembe mély, rekedt hangján.

Kisfiú korom óta nem hívtak így, az õ szájából mégis olyan más... Megremegek. Vastag, puha ajkak szántanak végig a nyakamon, miközben furcsa érzés kerít hatalmába, valami feszítõ, lüktetõ. A szemeim felpattannak, ahogy rájövök, mi ez, gyönyörteljes borzongás fut végig rajtam a felismerésre.

- Jeffrey! – nyögök fel magamon kívül.

Elnyílt ajkakkal ejtem hátra a fejem, körmeimet végighúzom a hátán, és hagyom, hogy lassan, véglegesen csak a saját magáévá tegyen...

***

Zihálva ülök fel az ágyban, és rögtön oldalra kapom a fejem, ki tudja, mennyit beszéltem álmomban... Blair viszont rezzenéstelenül alszik mellettem, még halkan horkol is egy kicsit. Csak ebbõl a szempontból nyugszom meg, aztán kiülök az ágy széléra és frusztráltan a hajamba túrok. Mégis... milyen álom volt ez?? Ráadásul olyan merevedésem van, mint még nagyjából soha... És megint, megint Jeffrey.

Mi a franc van velem?!

***

Két nappal sem jobb a helyzet, egyáltalán nem. Az álmom még mindig kísért, többször újra is álmodom, és ezen nem segít az sem, hogy Blair kezd teljesen megõrülni. Az egyik pillanatban csendes és elvan magának, utána meg kiakad azon is, ha nem úgy veszek levegõt, ahogy az neki tetszene. Kezd egyre inkább elegem lenni belõle, fõleg mert ezzel a legkevésbé sincs a segítségemre, sõt... Ráadásul James is egyre többet sír miatta, mert gyakran még õ is kap a hisztijeibõl, ez pedig csak még jobban felidegesít.

Mikor megunom, hogy Jamesen tölti ki az indulatait, inkább elviszem szegényt anyáékhoz. Õket úgyis nagyon szereti, õk meg eléggé elkényeztetik ahhoz, hogy kicsit kompenzálják Blair viselkedését. A kedvem viszont még így sem túl rózsás, mikor hazaérek.

- Hol van James? – toppan elém rögtön, pedig még jóformán be sem léptem az ajtón.

- Elvittem anyáékhoz, hogy legyen egy kis nyugalma – tolom félre, hogy bemehessek.

- Most miért mondod ezt? – nyávogja.

- Pontosan tudod, miért mondom ezt – emelem az égre a pillantásomat.

- Óóó... – Épp leülnék a nappaliban, mikor hirtelen átölel hátulról. – Azt hiszem, kezdem érteni... –búgja.

Lehunyt szemekkel felsóhajtok, és egy egészen kicsi türelemért rimánkodok az égiekhez.

- Hagyj békén, Blair, nincs most ehhez kedvem – fejtem le magamról a kezeit.

- Ugyan már, tudom, hogy ezt akarod, Sammy fiú... – ölel át újra, és megpróbál az ölemre simítani, de nekem csak a megszólítás szirénázik a fejemben.

- Ne hívj így! – csattanok fel dühösen, kicsit erélyesebben tolva el magamtól.

Sértõdötten felhúzza az orrát és végignéz rajtam.

- Kezdek kételkedni benne, hogy valaha is visszatért az ép elméd a fogságod után – vágja a képembe, én meg hirtelen csak tátogni vagyok képes, mint egy rohadt hal.

Végül összeszorítom az állkapcsomat, és inkább nem mondok semmit, egyszerûen elviharzok mellette, és azzal a lendülettel a házból is kifelé. Nem ülök vissza a kocsiba, mert csak karambol lenne a vége, vagy megverném az elsõ töketlent, aki elém keveredik. Most inkább egy italra lenne szükségem, vagy többre. Italra...

Mire kettõt pislogok, a kezem önállósítja magát, és már a kezemben is van a telefonom, rajta egy megnyitott névjeggyel. Talán ez a mi soha vissza nem térõ pillanatunk, legalábbis ezzel biztatom magam, ahogy megnyomom a hívás gombot, és reménykedem, hogy nem fog elküldeni a francba, mert meggondolta magát.

- Igen? – veszi föl a harmadik csengésre, az ismerõs, rekedtes hangtól kellemesen kiráz a hideg.

- Szia, Jeffrey, Sam vagyok – szólok bele, az arcomon még a hangulatom ellenére is megjelenik egy halvány mosoly.

- Sam, szia – üdvözöl õ is, szabályosan hallom a hangján, hogy mintha õ is mosolyogna.

- Zavarlak? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.

- Nem, egyáltalán nem – vágja rá rögtön.

- Én csak... Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy most ráérsz-e esetleg, mert arra gondoltam, most fognálak szavadon.

- Remek ötlet – neveti el magát halkan. – Persze, ráérek egész este.

- Akkor jó – mosolyodom el megkönnyebbülten.

- Van ötleted, hova menjünk?

- Hmm... Hát, részemrõl az tökéletes lenne, ahol a múltkor is voltunk. Nagyon barátságos hely.

- Remek – feleli vidám hangon. – És mikor? Egy óra múlva?

- Tökéletes – bólintok rögtön.

- Akkor egy óra múlva találkozunk, Sam.

- Igen – mosolygok töretlenül. – Ott találkozunk, szia!

- Szia – búcsúzik el õ is.

Még mindig hevesebben dobog a szívem és levakarhatatlan az arcomon ülõ vigyor, mikor leteszem a telefont. Visszamegyek a házba, aztán a nappaliban duzzogó Blairrõl tudomást sem véve készülõdni kezdek. Megfürdök, megmosakszok, aztán felveszem a legjobb ingemet a kedvenc farmeremmel. Megfésülködök, hátha ki tudok hozni valami értelmeset a hajamból, de ugyanolyan kócos marad, úgyhogy inkább nem veszõdök vele. Még egy kicsi a kedvenc kölnimbõl, és már egy fokkal elégedettebben nézek a tükörbe. Biztos vagyok benne, hogy még így is el fogok törpülni Jeffrey kinézete mellett, de talán... talán neki tetszeni fogok. Tudnám miért annyira fontos, hogy tetsszek neki...

A francba is, nem! Most nem fogok agyalni, ez az este nem arról fog szólni, és kész. Bólintok egyet a tükörképemnek, aztán elrakom a telefonom, a kulcsom és a pénztárcám, odavakkantom Blairnek, hogy ne várjon meg, és már indulok is. Csak ne izgulnék úgy, mint egy ostoba tinilány az elsõ randija elõtt.

Rohadt élet, már megint ez a szar. Esküszöm, ha nem…

- Segítsek, mielõtt széttéped? – vigyorog rám Andy.

- Ne! – mordulok fel.

A következõ mozdulattal letépem magamról a nyakkendõt.

- Nem lesz! – dobbantok.

- Ez a harmadik, amit széttéptél – fonja karba a kezeit.

- Még jó, hogy a te esküvõd lesz…

- Ugye? – nevet fel.

- Hol a te nyakkendõd?

- Hát ott a… ott… a… hol a nyakkendõm??

A fejem olyan lassan bukik a tenyerembe, hogy azalatt háromszor is megkereshette volna.

- Basszus, szedd elõ a fiókból…

- Jó, de ez gyûrött – csattan fel.

- Akkor vasald ki!

- Nem tudok vasalni…

Hosszan felnyögök, mintha a hajam tépnék ki.

- Én sem… de van egy ötletem – vakarom meg az állkapcsom.

- Ötletelhetnél kicsit gyorsabban is, mert el fogunk késni.

- Forralj vizet teáskannában – teszem csípõre a kezeim.

- Mi??

- Csináld már!

Bámul rám a szokásos, értetlen fejével, majd kislattyog a konyhába. Esküszöm, még egy ilyen idiótát…

***

- Mi van, ha lelépett? – rágja a száját Andy.

Egész úton ezt szajkózza. Még jó, hogy bedobtam két felest indulás elõtt, különben biztos, hogy a fogával rajzolnék szívecskét az ablaküvegre.

- Higgadj le! Ha a röhögésed nem ijesztette el eddig, akkor most sem fut el.

- Ez igaz – helyesel.

Halványan elmosolyodok. Õk összeházasodnak… én meg… húzhatom az újabb strigulát a szekrényem belsõ felére. Gratulálok, Jeffrey, egy újabb magányosan eltöltött év. Újabb ok az önsajnálatra. Pokoli jó…

- Ugye nem lesz baj? – néz rám aggodalmasan Andy.

- Ha nem iszol, és kezdesz vetkõzni majd a parkett közepén, akkor nem – kuncogok fel.

Mélyen a szemeimbe néz, szinte egyszerre villan át ugyanaz a kép az agyunkon. Neee… Egyszerre robban ki belõlünk a nevetés, azt hiszem, ez a felgyülemlett stressz miatt is lehet. De rohadtul nem vagyok orvos, vagy ki foglalkozik ezekkel. Biztos, nem a tengerbiológus.

- Gyere! – paskolom meg a karját, majd kiszállunk.

Odabent már leültek páran, de a tömeg csak azután kezd betömörülni, hogy az anyakönyvvezetõ is megérkezett. Egyre tömöttebb sorok következnek egymás után. Jó ég, mennyi ember. Pedig aztán semmire nem tartom a házasságot. Csomóan belemennek, pedig szerintem csak egy papír… Persze, rohadtul jól hangzik, hogy mrs. Wilson… nem, egyáltalán nem hangzik jól.

A nagy csendben mocorgást hallok oldalról. Elõre igyekszik, majd halkan nyekken a pad, ahogy leül. A szemem sarkából látom az ürgét, de kíváncsi vagyok, ki lehet, ezért felé fordulok.

Azt a rohadt mocskos kurva élet fasza…. Te jóságos isten a mennyekben. Ki a fene ez?? Majd kiesik a szemem, még az ajkaim is elnyílnak, az arcomba pedig olyan iramban szökik a vér, hogy félõ, infarktust kapok. Kiköpött Justin, csak… õ az a bizonyos A kategóriás, fullextrás csomag. Ahrr, szinte bizseregnek az ujjaim, hogy a hajába túrjak. Hirtelen villan fel elõttem a kép, ahogy meztelenül vonaglik rajtam, én pedig a haját tépem. Rohadt élet, az kéne még, hogy felálljon!

Elég hirtelenül fut végig rajtam a dolog, ha nem ülnék, biztos összeesnék. Bár… így is félõ, hogy lefordulok innen. Szinte nem is hallok semmit a szertartásból, a szívem olyan õrületes iramot diktál, hogy az ereje szétszakítja a dobhártyám.

A nevemre felkapom a fejem, és nagy nehezen felállok. Nem merek elõször Justin… tanújára nézni? Ne már! Olyan közelségben teljesen el lesz lehetetlenítve, hogy ne õt bámuljam… A haja… basszus, a haja!

Odalépek az aláírandóhoz, de elõtte gondosan szemügyre veszem a srácot. Tuti, hogy õ az a hirtelen megkerült báty. Még a szemük alakja is ugyanolyan… Hihetetlen…

***

Andy apja fesztivált csapott… hihetetlen, hogy mindenhol ott van, ahol nem kéne lennie. Látom, mi zajlik le az egyetlen pajtimban. Tudom, milyen rossz neki… Az alkohol tehet mindenrõl. Az õ családját és szétcincálta. Mint egy darab húst… undorító.

A bajt azonban jól titkolja, igyekszik a kedvese kedvében járni. Mosolyogva lép a vendégekhez, kortyolgatja a pezsgõjét. Én miért nem lehetek ilyen? Nekem miért nem jutott soha egy kedves? Valaki, aki tudná enyhíteni a fájdalmam? Hányok magamtól, mikor esténként a tükörbe nézek. Mindenki csak a testemet tudná szeretni… de ami belül van, azt már nem. Azt hiszem, olyan vagyok, mint a plázacicák… az õ csinos kis fejük üres, azén fejemet viszont ha meglékelnék, biztos valami bûzös, fekete poshadvány folyna belõle.

- Hé, Jeff! – lép elém Justin.

Lassan felpillantok rá.

- Hm?

- Miért nem táncolsz egyet? – mosolyog le rám.

Annyit fetrengtünk együtt a mocsokban, hogy jobban kiismert, mint én fogom valaha saját magam.

- Inkább csak ülök – vonom meg a vállam.

- Ugyan már, táncoljunk! – nyújtja a kezét.

- Talán majd késõbb – mosolygok rá.

Kérlek, ne most akarj pesztrálni… Csak… hagyj, oké?

- Hát jó – sóhajt fel.

Hálát adok a magasságosnak, hogy elmarad a hegyi beszéd. Odakint hallgattam eleget, hogy kéne már valaki…. egy társ…. egy kibaszott társ, aki el tudná viselni a bizalmatlanságom, nem röhög ki, hogy még életemben nem keféltem, és rendszeretõbb vagyok egy csinos kis háziasszonynál.  Puff, erre innom kell.

Egy pezsgõ, még egy pezsgõ, aztán még egy. Ó, akadnak itt combosabb jószágok is. Kezdek szédülni. Sõt, ami azt illeti, kezdek rohadtul bizseregni. De legalább jobb kedvem lett. Hohó, de még mennyivel! Mindjárt nekiállok táncikálni. Lálálá, nem is, énekelni akarok! Forog velem a világ, az egész rohadt helyiség. A vendégek mind elmosódott bábuk csupán. Nem, várjunk csak! Ott ül az a srác… A bátyus. Nem is köszöntem neki. Hm, itt volna az ideje!

- Helló! – hallom meg a saját hangom.

Basszus, teleportáltam, vagy mi a franc? Szédülök…

- Szia – néz fel rám. – Leülsz?

Nagyot nyelek, naná, hogy leülök. Vagy inkább ülj az ölembe. Azok a combok, hm, és micsoda kezek. Ah, és az a haj! Meg a szája! Meg a füle alakja.

- Te vagy Sam, igaz? Justin bátyja.

- - Igen, te pedig Andy tanúja, ha minden igaz – bólogat. – Samuel James Stafford, de szólíts nyugodtan Samnek.

Sam… Mindjárt megeSam. Micsoda név. Samuel… Sam… Sammy. Sammy, ez tetszik. Biztos, hogy így hívnám. Sammy. Sammy, drágám, behoznád a postát? Na, jó, ilyet biztos, hogy nem mondanék neki. De mondjuk… Ah, Sammy, markold meg a golyóimat! Jó, ilyet sem. Sammy, mit ennél szívesen vacsorára? Igen, ezt mondanám.

- Jeffrey Wilson – fogom meg a kezét.

Basszus, le kell vakarnom ezt a bárgyú arckifejezést, mert hülyének fog nézni. Vagy már annak is tart. Akkor pedig mindegy. Francba, de szédülök!

- Nos, örülök, hogy megismerhetlek Jeffrey. Ha jól tudom, te is Justin csapatában szolgáltál – mosolyog rám.

- Igen – bólogatok. – És te?

- Én a szárazföldi erõknél szolgálok tüzérként. Bár külszolgálatra már aligha mehetek.

- Miért? – mert úgy meghágnálak, hogy többé felkelni sem tudnál.

- Fogságban voltam... hosszú történet, de a lényeg, hogy azóta a vezetõség nem szívesen küldene ki újra.

- Ja, igen, Justin elmondta – távozz, gondolat, távozz. – Mesélj még magadról!

- Mit meséljek? – nevet fel. – Mire vagy kíváncsi?

- Nagyon szép vagy, amikor nevetsz – bucskázik ki az ajkaimon.

A rohadt életbe… de jól esett!

- Tessék? – kérdez vissza

- Gyönyörûek a szemeid – araszolok közelebb hozzá.

Látnom kell közelebbrõl is. Hogy fénylik, hogy árad belõle az élet. Annyira intenzíven hív… szinte érzem, hogy beszippant!

- Jeffrey… - máris!

Hozzá hajolok, majd az ajkai után kapok. Édes, biztos süteményt evett. Majd meggyulladok, ahogy csüngök rajt, még többet akarok!

- Nagyon tetszel nekem!

Újra megcsókolom. Annyira kívánom õt, hogyha romba dõlne ez az átkozott épület, akkor sem érdekelne rajta kívül semmi.

- Jeffrey... – tol el. – Nekem menyasszonyom és egy fiam van...

Menyasszony… fiú… menyasszony… fiú…

- Sziasztok!

Menyasszony, fiú… persze!

Samre pillantok, majd felpattanok, és amilyen gyorsan csak lehet, eltûnök. Nem hiszem el, hogy lehettem ekkora… !!

Mi vett rá, mi?! Biztos a karjaimba omlik, ha csaja van… Menyasszonya! Már megint leégettem magam egy egész vendégsereg elõtt. Ha tudnék, kezetfognék magammal…

Hirtelen mintha minden alkoholt kiszipolyoztak volna belõlem. Olyan józanul állok az út mellett, mint egy pózna. Egy rohadt taxi sincs itt, most hogy a francba menjek haza??

- Jeff!

Nem… nem vagyok hajlandó!

- Jeff! – ragad karon Andy.

Vigyorog, de ahogy meglátja a tekintetem, amivel nagyobb mészárlást lehetne okozni, mint egy gépágyúval, meghökken.

- Ne már! Basszus, mi történt? – képed el.

- Semmi – mordulok fel.

- De hát láttam! Lesmároltad. Kétszer is!

- Leszarom…

- De… de hatalmas volt! Azt hittük, poén.

- Hittétek… ?

- Igen… Justin is látta.

- Pazar! – csattanok fel. – Videó nincs róla??

- Az nincs – dünnyögi.

Dühösen a hajamba túrok. Soha többé nem fogok inni…

- Semmi sem történt – teszi a vállamra a kezét.

A szemeim szinte kiugranak a helyükrõl, már látom is, ahogy szaladnak… nem, dehogy látom…

- Semmi? Semminek nevezed, hogy lekaptam egy majdnem házas férfit??

- Azt mondjuk, fogadtunk – von vállat.

- Persze, még bántsam is meg??

- Mit érdekel az téged?

Nem válaszolok. Tényleg, mit érdekel? Csak egy srác… még csak nem is ismerem.

- Igazad lehet. De akkor sem bántom meg a balfaszságom miatt.

- Tõlem – von vállat. – De ha gondolod, hivatkozz rám. Engem amúgy sem kedvel.

- Megoldom, kössz – sóhajtok fel.

- Azt tudom – kuncogva markolássza a vállam. – Ne menj el!

- Nincs kedvem bámulni a szõkét.

- Akkor nem bámuljuk. Gyere, kiülünk az udvarra!

- Muszáj? – törlöm végig a képem.

- Kötelezõ – nevet fel. – Gyere!

Engedek, mégiscsak az õ nagy napja. Ráadásul ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét. Így is esz a fene, hogy otthagyta Justint, mikor utánam jött.

Az udvaron letelepszünk, valami sós süteményt töm belém. Szeretek vele lenni. Olyan, mint én. Még a mútunk is hasonló, tudja, honnan jöttem, én is tudom, neki min kellett keresztül mennie. Mosolyogva nézem, ahogy rágyújt, aztán halkan beszélgetni kezdünk. A háború összehozott minket. Sosem volt ilyen jó barátom, mióta… Mióta történt az a dolog…

- Szõke riadó – kapja felém a fejét hirtelen.

Értetlenül nézek befelé, látom, hogy Sam nézelõdve sétál kifelé. Mintha keresne valakit. Na, ne, tuti, hogy engem akar elõvenni!

- Gyere! – ragad karon Andy, majd egy oldalsó ajtón a terembe cibál.

A procedúrát vagy hatszor megismételjük, kezdem magam úgy érezni, mint egy féreg. Justin gyanakodni kezd, túl soknak találja az állandó „cigiszüneteket”.

- Minden rendben? – kérdi karba font karokkal.

- Persze, sóhajtok fel.

- Bujkál a bátyád elõl – vigyorodik el Andy.

- Ne már! – kapom felé a fejem.

- Mi? – vigyorodik el Justin.

- Jó, és? Nemsoká úgyis megyek – vonok vállat.

- De édes – nevet fel.

És megértük, hogy a saját hadnagyom mondja rám, édes vagyok… Mi jöhet még ezután??

***

A napjaim unalmasan telnek, az esküvõs kaja már két napja elfogyott. Pedig az egyik torta iszonyú finomra sikeredett. Egyszer majd megpróbálkozok vele.

Nagyot korog a gyomrom, de semmi kedvem a konyhában ácsorogni, ezért úgy döntök, leugrok a közeli kávézóba ebédelni. Ott legalább mindig friss a felhozatal. Feltápászkodok a kanapéról, majd felveszek egy normális farmert és egy fehér atlétát. Dög meleg van odakint, ezerrel tûz a nap, ezért napszemüveget is veszek. Ápol és eltakar, most úgyis olyan undorítónak érzem a szemeimet. Mint két üveggolyó. Bekapok egy rágót, aztán a pénztárcám a farzsebembe gyürködve útnak is indulok. Az emberek csak úgy özönlenek az utcákon, olyanok, mint a hangyák, mikor rárepülnek egy elejtett morzsára. Õrjítõ. Ki is veszem a pénztárcám, mielõtt azt is valaki morzsának nézné, úgy lépek a kávézóba. Csendes, nyugis hely, kedvelem a pincérnõt is. Mindig megkérdi, hogy vagyok.

- Hello! – támaszkodok a pultra.

- Jeffrey! – nevet fel Annie, a pincérnõ. – Új tetkó?

A karomra pillantok, majd a fejem rázom.

- Ezt már múlthéten is megkérdezted – mosolygok rá.

- Tudom-tudom, de nehéz számon tartani! – kuncogja. – Hogy vagy?

- Tûrhetõen. Semmi kedvem kotyvasztani – vonok vállat.

- Inkább Ernestre hagyod ezt a megtiszteltetõ feladatot, igaz?

- Még szép – mosolygok.

Ernest… az a dagadt vadállat nem is tud fõzni… de még mindig jobb, mint a szendvics.

- Mit kérsz? A szokásosat?

- Mondjuk – bólogatok.

- Máris hozom, addig csüccs le!

Bólogatok, majd a hajamba túrok. Még van egy hét szabim. Fogalmam sincs, mi a francot csináljak addig…

- Jeffrey? – hallok meg egy ismerõs hangot a hátam mögül.

Felszalad a szemöldököm, úgy fordulok a hang tulaja felé. Basszus…

- Hello – mosolyog rám Sam.

Még jó, hogy napszemüveg van rajtam, nem látja, ahogy összehúzom a szemeim. Bármit szívesebben csinálnék, minthogy a szemébe nézzek… Úgy érzem, menten kettényílik alattam a föld, és lezuhanok a francba.

- Hello – intek.

Fordulnék vissza a pulthoz, ám feláll. Ide ne merj jönni, mert elszaladok!

- Nem ülsz ide? – lép mellém.

- Igazság szerint épp…

- Kérlek! – dönti el a fejét.

Megáll a rágó a számban, ahogy lassan az üres helyre pillantok. Értem kiált, Jeffrey, gyere!

- Végül is – vonok vállat.

Mosolyogva int a fejével, majd ül vissza. Az arcom masszírozva követem. Letelepszem vele szemben, a hajamba tolom a napszemüvegem. Még mindig pokolian jól néz ki. Pedig holt átlagosan van felöltözve, mégis süt róla, hogy rohadtul az átlag felett áll. Megint az a kényszerképzetem támad, hogy feldobom az asztalra, de gyorsan el is hessegetem a gondolatot a fenébe.

- Figyi, ha az esküvõn történtek miatt ki vagy rám akadva, megértem. Kicsit sokat ittam, elõfordul, hogy olyankor meghülyülök – rázom  meg a kezem az arcom elõtt.

- Semmi baj – emeli fel a kezeit.

- Mi? – szalad fel megint a szemöldököm.

- Nem haragszom – mosolyog rám.

Oké, semmit sem értek. Itt egy pasi, akinek menyasszonya van, én megcsókolom, eltol magától, kétszer is! És nem haragszik? Vagy meg sem hatja? Lehet, részeg, azért vigyorog így.

- Bárkivel elõfordul, hogy kicsit többet iszik a kelleténél – von vállat.

Oké, elõször egy hülyének gondoltam, de ahogy elkezdek vele beszélgetni, rájövök, hogy nem csak kívül néz ki jól, az agya is rendben van. Azon kapom magam, hogy bõszen vigyorgok rá. Megnyugtat, hogy õ is. Talán lehetnénk haverok…

- Ne haragudj, de nekem mennem kell – sóhajtok fel.

- Máris? – húzza el a száját.

Az órámra pillantok. Két teljes órája ülök itt. A szomszéd pedig tuti végzett már a vasalással. Mindig neki adom a ruháim, cserébe felásom neki a ház elõtt a kertet, leviszem a szemetét. Jó üzlet.

- Aha. Örülök, hogy beszéltünk – bólogatok.

- Én is – mosolyog rám.

Szinte egyszerre állunk fel. Rendezzük a számlát is.

- Te is mész? – nézek le rá.

- Egyedül már nem olyan jó – von vállat.

- Aha – bólintok.

Egyedül… tényleg nem olyan jó…

- Csak tessék – engedem elõre az ajtónál.

- Köszi – pillant fel rám.

Kicsit több ideig néz, mint kéne, mikor épp nyitnám a szám, hogy vigyázzon, az ajtó teljes lendületbõl megy neki. Persze, jól rá is segített egy öltönyös fószer.

Jó nagyot csattant, biztos vagyok benne, hogy az orrát érte. Csoda lesz, ha nem tört el.

- Hé, jól vagy? – kérdem ijedten.

- Aha – nyögi, miközben az arcát szorítja.

- Ezer bocsánat, nem láttam! – mentegetõzik a férfi.

- Semmi baj – inti le.

Ja, látom.

- Mutasd! – sóhajtok fel.

Lassan elemeli a kezét az orra elõl. Vérzik, remek!

- Kórházba kéne menni, nem? – fintorgok a vér láttán.

- Nem! Dehogy, nem tört el! – rázza hevesen a fejét.

- Biztos? Nekem nem úgy tûnik…

- Biztos – bólogat.

- Jó… de legalább hadd lássalak el. Itt lakok egy köpésre.

Gondolkodva bámul le a padlóra. Összevonom a szemöldököm. Jézusom, nem harapok!

- Gyere már! – egyenesedek fel, majd a kezem nyújtom felé.

Vonakodva megfogja a kezem, mire felhúzom. A karjánál fogva tessékelem ki az étterembõl, majd indulunk el sürgõsen a lakásom felé. Az hiányzik még, hogy elvérezzen itt nekem…

Úgy rohangálok fel-alá a házban, mint egy eszement. Fel az emeletre, le az emeletrõl, fel Justin szobájába, le a konyhába, át a nappaliba, fel az enyémbe... Tényleg kezdem úgy érezni magam, mint egy nyomorult nyoszolyólány, de hát mit mondhatnék? Az én egyetlen öcsémért mindent. Csak az ingem fog teljesen rám izzadni, mire végre elindulunk.

- Itt van már az autó? – kérdezem a nappaliban tevékenykedõ apát.

- Igen, éppen az elõbb érkezett meg, pontosan olyan a díszítés, amilyet kértél – mosolyog rám.

- Hála az égnek – sóhajtok fel. – Justin kitépné a hajam, ha túl díszes lenne...

- Saaaam! – hallatszik ez emeletrõl.

- Emlegetett szamár – ingatom a fejem elmosolyodva, de persze már mászok is vissza a lépcsõn.

- Mi a baj? – lépek be a szobába.

- Biztos jó leszek így? – fordul el a tükörtõl.

Elém lép és úgy fogja a makulátlan, hófehér öltönyt magán, mintha nem úgy nézne ki benne, mint egy földre szállt angyal. Ráadásul még azokat a kék szemeit is úgy mereszti rám...

- Gyönyörû vagy, te eszement – ölelem magamhoz nevetve. – Andy maga alá fog csinálni, amikor meglát.

Megadó sóhajjal viszonozza az ölelésemet.

- Izgulok – motyogja a galléromba.

- Ki ne izgulna az esküvõje elõtt? – borzolom össze a haját mosolyogva.

- Mi van, ha el se jön? – mered rám.

- Neked tényleg az agyadra ment a készülõdés – nevetek fel. – Andy megõrül érted, már toporzékolva fog várni, mire odaérsz – simítom hátra a haját mosolyogva.

- Az jellemzõ lenne rá – mosolyodik el végre õ is. – Annyira szeretem – sóhajt fel.

- Tudom, öcskös – puszilok a hajába. – De most már fejezd be a tollászkodást, a hintó elõállt és csak a hercegnõjére vár – vigyorgok rá.

- Dilinyós – üt a mellkasomra nevetve.

Még utoljára lesimítja az öltönyét, a nadrágját és az ingét is, beletúr a hajába, majd bólint egyet a tükörnek és elindul kifelé. Én is magamhoz veszem a szürke öltönyömet a székrõl, fel is veszem, majd Justin nyomában elindulok lefelé. Apa mosolyogva vár minket az ajtóban, már csak mi vagyunk itt, anya átment Andyékhez, hogy miután itt már alaposan kibõgte magát, Andyt meglátva is sírhasson egy jót.

Felkapom a kocsi kulcsot a pultról, apa zárja a házat, és már indulunk is. Justin sunyi mosollyal megdicséri az autóm díszítését, ez van különlegesen feldíszítve és persze az Andyvel közös autójuk, de az a võlegényt fogja szállítani, a „menyasszony” sofõrje én vagyok.

- Minden rendben lesz – ölelem magamhoz még egyszer Justint, mielõtt bemennék a terembe. – Én most bemegyek, aztán jössz te is, és végre hozzámehetsz életed szerelméhez – mosolygok rá.

- Igen, úgy lesz – mosolyodik el õ is, izgul, látom rajta, de mégis olyan boldog.

- Hajrá – csókolom meg a homlokát.

Halkan besurranok az oldalajtón, és nem a sorok között, hanem azok mellett közelítem meg az elsõ sort, hogy ne keltsek feltûnést. A terem már dugig van a vendégekkel, családtagokkal, barátokkal... Azt hiszem mindenki itt van, aki fontos Justin és Andy számára. Elfoglalom a helyem az elsõ sor belsõ szélén, hiszen nemcsak családtag vagyok, hanem Justin tanúja is. Anya természetesen már most kisírt szemekkel mosolyog rám, felpillantva megint meglátom Andyt, aki már az emelvényen áll és szinte kétségbeesett tekintettel figyel. Majdnem elnevetem magam... Te jó ég, ez a két tökfej fülig szerelmes egymásba, és mégis mindketten attól félnek, hogy meglóg a másik? Elvigyorodom és bólintok egyet felé, mire megkönnyebbülten leereszti a vállait.

A szertartás hamarosan kezdetét is veszi, megszólal a zene, Justin pedig megjelenik a terem ajtajában, apába karolva. Látom, hogy a tekintete rögtön Andyt keresi, és mikor megtalálja, már mosolyog is. Andy felé pillantva kiszúrom az õ tekintetét is, ugyanaz a levakarhatatlan mosoly és a határtalan csodálat a szemeiben. Istenem... milyen szerencsések.

Pedig mellettem is itt ül a menyasszonyom, aki gyönyörû és most is rendkívül csinos, ráadásul a fiam is ott ül a karjaiban, mégis irigylem az õ kapcsolatukat. Úgy érzem, mi soha nem fogunk úgy nézni egymásra, mint Justin és Andy...

Kiosztok magamnak egy mentális pofont és gondolatban megrázom a fejemet is, hogy vissza tudjak térni a valóságba. Ez most az öcsém életének legszebb és legboldogabb napja, ideje elfelejtenem a gondjaimat egy idõre, és inkább együtt örülni vele.

A szertartás nagyon szép és meghitt, Justin természetesen majdnem elsírja magát Andy esküje alatt, Andy pedig veszettül vigyorog Justiné alatt. Miután felhúzták a gyûrûket és aláírták a papírokat, az anyakönyvvezetõ szólítja a tanúkat is. Egyszerre állunk fel Andy tanújával, aki a másik oldalon ült, de ahogy rápillantok, egy pillanatra még zavarba is jövök. Magas, izmos férfi, az arca még profilból is a szemtelenül jóképû kategóriába tartozik, rövid, barna haja és körszakálla szépen, elegánsan van nyírva. Elegáns, fekete öltönye megfeszül a bicepszén minden mozdulatánál, és amikor õ is felém pillant, meglátom a megsemmisítõen kék szempárt és a telt ajkakat...

Rögtön elkapom róla a pillantásom, a folyamatosan engem kísértõ illetlen gondolataim hideg zuhanyként zúdulnak rám újra, de felveszem a pókerarcom, és még rá is mosolygok Justinékra, mielõtt odalépnék az anyakönyvhöz, hogy alávéssem a nevem Justin tanújánál. Utána Justinhoz lépek vissza és szándékosan nem nézek Andy tanújára, míg õ is aláírja a papírt, aztán Andy mellé lép. Csak arra figyelek fel, hogy ez a sültbolond egyszer csak pukkadozni kezd a visszatartott röhögéstõl. A válla is rázkódik, és mikor homlokráncolva felé fordulok, látom, hogy Andynél sem jobb a helyzet. Ezek... teljesen megõrültek. Nem bírom ki mosolygás nélkül, ez a két hülye tényleg egymásnak lett teremtve. A perifériás látásomnak köszönhetõen látom, hogy Andy tanúja mintha engem nézne, de inkább visszafordulok az éppen dumáló anyakönyvvezetõ felé. Beteges, hogy erõsödik a röhöghetnékjük, de szerencsére a szertartás vezetõje éppen ekkor nyilvánítja õket hivatalosan is házastársaknak és az üdvrivalgás meg a csók lehetõsége eltereli a figyelmüket.

***

A szertartás utáni fogadáson szerencsére minden simán megy. Közvetlenül a szertartás után volt egy elég durva nézeteltérés, a gratulációk kellõs közepén betoppant Andy apja és igen szép balhét rendezett... Meg is ütötte Andyt, ráadásul szerintem részeg volt, mint az albán szamár, de az öcsém ügyesen leszerelte, aztán szerencsére Andynek sikerült is elküldenie. Justin persze utána sietett, de jó volt látni, hogy mosolyogva jönnek vissza, nem hagyták, hogy akár ez is elronthassa a napjukat.

A kaja isteni, a vendégek és az ünnepeltek jól érzik magukat, a torta gyönyörû és finom, nem is kell más. Mikor teli hassal hátradõlök, James máris kalimpálni kezd felém a kis kezeivel, mire elmosolyodva átveszem Blair ölébõl magamhoz.

- Na mi újság? – állítom az ölembe, és nyomok egy nagy puszit arra az édes szõke hajára.

Boldogan felnevet, majd hozzám dõlve átöleli a nyakam és a vállamra dönti a kis fejét. Mosolyogva nyomok egy újabb puszit a fejére, egyik kezemmel a fenekénél támasztom alá, a másikkal simogatni kezdem a hátát.

- Álmos? – pillant ránk Blair mosolyogva.

- Úgy tûnik – nézek le a kis hercegre.

- Kiviszem egy kicsit a levegõre, hm? – ajánlja fel.

- Jó ötlet – mosolygok rá, majd még egy utolsó puszi kíséretében visszaadom neki.

 Blair magához veszi, majd megcsókol, és felállva az erkély felé veszi az irányt. Nagyot sóhajtva nyúlok az üdítõmért, az érzéseim, vagyis inkább pont azok hiánya teljesen összezavar. Jamest feltétel nélkül imádom, õ az én szemem fénye, bármit feláldoznék érte, hiszen a fiam... De a kapcsolatom Blairrel mintha zátonyra futott volna az én részemrõl. Gyötör a bûntudat, de nem merek beszélni vele, hiszen mit mondhatnék? Én magam sem tudom, mi zajlik le bennem.

- Helló – zökkent ki egy számomra ismeretlen mély hang a gondolataimból.

Meglepve pillantok fel... és majdnem le is megyek hídba. Andy tanúja áll ugyanis elõttem teljes életnagyságban, és bár mintha kicsit alkoholgõzös lenne a tekintete, még mindig ugyanolyan lehengerlõen néz ki, mint a szertartáson.

- Szia – parancsolok az arcomra egy mosolyt. – Leülsz? – mutatok a mellettem álló üres székre.

Bólint egyet, majd le is ül.

- Te vagy Sam, igaz? – billenti oldalra a fejét. – Justin bátyja.

- Igen, te pedig Andy tanúja, ha minden igaz – bólintok rendületlenül mosolyogva. – Samuel James Stafford – mutatkozom be formálisan is, felé nyújtva a kezem –, de szólíts nyugodtan Samnek.

- Jeffrey Wilson – fogadja el a kézfogást.

A tenyere nagy és meleg, ráadásul az érintése nyomán mintha villámok cikáznának át a testemen. Nem tudok, miért néz ennyire, de nem sok választ el attól, hogy zavarba jöjjek az intenzív tekintetétõl.

- Nos, örülök, hogy megismerhetlek Jeffrey – biccentek továbbra is mosollyal az arcomon. – Ha jól tudom, te is Justin csapatában szolgáltál – kezdeményezek beszélgetést.

- Igen – bólint egyet. – És te?

- Én a szárazföldi erõknél szolgálok tüzérként. Bár külszolgálatra már aligha mehetek – vonok vállat.

- Miért? – billenti oldalra a fejét.

- Fogságban voltam... hosszú történet, de a lényeg, hogy azóta a vezetõség nem szívesen küldene ki újra.

- Ja, igen, Justin elmondta – bólogat. – Mesélj még magadról!

- Mit meséljek? – nevetem el magam. – Mire vagy kíváncsi?

- Nagyon szép vagy, amikor nevetsz – mondja hirtelen.

Egy pillanatra kizökkenek a világból is.

- Tessék? – meredek rá.

- Gyönyörûek a szemeid – húzódik közelebb.

Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy részeg.

- Jeffrey... – kezdeném, de befejezni már nem tudom, mert hirtelen hozzám hajol, és az ajkaimra nyomja az övéit. Hirtelen fogalmam sincs, mit tegyek, lefagyok, újra rám zúdulnak a bûnös gondolataim az életemrõl, az érzéseimrõl, a beállítottságomról, róla... Aztán magamhoz térek, és eltolom magamtól. – Jeffrey, nekem családom van...

- Nagyon tetszel nekem – súgja oda, meg sem hallja, amit mondok.

Újra megcsókol, de én újra eltolom, összezavar, nem tudom, mit csináljak.

- Jeffrey... – kezdem ismét. – Nekem menyasszonyom és egy fiam van...

A számról újra a szemeimre emeli a tekintetét, most már azt hiszem meghallotta, amit mondtam. Mintha csak a sors akarná így, meg is jelenik Blair, a kezében Jamesszel.

- Sziasztok – mosolyog ránk, és még James is kettõnkre vigyorog.

Jeffrey felkapja a fejét, ránéz Blairre, aztán le Jamesre, mintha most fogná fel a hallottakat, hogy látja is... Aztán még egyszer rám néz, majd hirtelen felpattan és elviharzik, el az asztaltól, majd ki az ajtón.

Ó, te jóságos ég...