 Karakter: Keith Tyson
Megjegyzés: Kisfiúnak
Államat a tenyerembe döntöm. Alapvető illemszabályok. Muszáj meghallgatnom a panaszos beteg még-panaszosabb hozzátartozóját. Miért? Elvárás. Ő elvárja, a társadalom elvárja. Ez a legkevesebb, ha voltam ily becstelen, s kihasználtam félelmét arra, hogy...hogy mire is? Segítettem neki. Gyakorlatilag meggyógyítottam és megoldást adtam neki arra, amire mások évekig képtelenek voltak. Most mégis ezen problémáznak. Már önmagában az a kérdés abszurd volt, hogy tudom-e mit csináltam? Megkaptam a kedves beteg kórlapját, a rohamairól az ismertetőt, amiket egy-egy rémes helyzet váltott ki nála. Retteg a magasságtól. Nagy kaland.
Én pedig voltam olyan tenyérbemászóan és undorítóan mocskos...tulajdonképpen magam sem tudom már minek nevezett hirtelen haragjában, de képes voltam felvinni őt egy épület tetejére.
Hatszor.
Ha az elsőnél törte volna rám kedves anyja az ajtót, még azt mondanám, megértem. Teljességgel elfogadom, hogy hülye, akárcsak egy szem csemetéje, de így már abszurd.
Felháborító, amit ön csinál! Teljességgel...
- Felháborító? - segítem ki joviálisan.
- Igen!
- Ki hitte volna?
Ideges embert láttam már. Munkám része mondhatni. De az, amit a velem szemben ülő hölgy leművel,
mindenen túlmegy. Szőke, rövidre nyírt haja már inkább madárfészek, mint stílusos frizura. Szemei
kidüllednek, amit inkább könyvelek el valami mellékbetegségnek, mint haragnak. Oka sem lenne rá,
mert mint mondtam, én mindent aszerint csináltam, ahogy szoktam. Az ő gyerekével sem tettem
kivételt, és mivel hozzám hozta el, ezáltal vállalta a módszereimet is. Ezekből kiindulva pedig
továbbra sem értem, miért lovagolunk a témán még mindig.
- Fog még rólam hallani!
Feláll, vagy inkább pattan, majd kabátját magára rángatja, táskáját öklébe gyűri és pedánsan, állát
megemelve kivonul.
- Várom máskor is. Egy élmény volt önnel ez a röpke másfél óra – kiáltok utána, majd vigyorogva
hátradőlök, ahogy asszisztensem bátortalanul lecövekel a küszöb előtt.
Nincs meglepettség a szemeiben, homlokán sem szaladnak ráncok, ahogyan ajkát sem biggyeszti a
maga pimaszul mérges módján. Helyette a fejét csóválja, mosolyog, majd a naptárat felém tartva
hagyja, hogy megpróbáljam a távolvasást.
- Nem megy, aranyom. Bármily meglepő, ilyesfajta képességekre még nem tettem szert. Tipegjen be
szépen, és tolja úgy az orrom elé.
- Lassan indulnia kell, ha oda akar érni a Walsh családhoz.
Rémlik a név, ahogyan megvan az is, mi célból óhajtják jelenlétemet oda. Biccentve bújok
szövetkabátomba, magamhoz veszem csekély – alig egy kisebb vagyont érő – értékeim, majd búcsút
intek a kedvesnek. A család úgymond jobb körökben mozog, hírnevük megelőzi az enyémet is, ami
valljuk be nem kis teljesítmény. Gazdagok, népszerűek. Mégis engem kértek fel, noha a papírtengert
látva, amit az elődeimtől kaptam e-mailen keresztül, előttem jó pár ostoba döntésük volt. Sikerült nem
egy pénzhajhász félnótást kifogniuk, akinek még a tényleges diplomáját is kétségbe vontam volna.
Persze a bájmosollyal az ember manapság többre megy, elég, ha van valakinek protekciója, és máris
tárt kapuk fogadják őt mindenütt. Tenyeremet kényelmesen nyugtatom külső combomon, míg az autó
alattam szinte hangtalanul futja a kilométereket. Pusztán szórakozásból ütöttem be a címet a GPS-be,
alapvetően semmi szükségem rá, még a családtól kaptam valamelyik karácsonyomra, amit már nem
szeretett körükben, hanem véleményük szerint teljes magányomban töltöttem. Ennek viszont legalább
hasznát is veszem, nem úgy, mint annak a számtalan könyvnek, amik tartalmilag zömében az alapvető
illemet, és etikettet részletezték.
A birtok területét elhatároló kovácsoltvas kerítés mindössze meglepő, ám közel sem annyira, hogy
fennakadjak annak csodálásán. Díszes, ékes, szépen megmunkált, ám találkoztam már hasonlóval, így
annyira mégsem olyan lenyűgöző, mint azt az ember gondolná. A ház elé szórt kavicsos területre
parkolok, majd az aktákért nyúlva felsóhajtok. Ő sem lesz nagy kihívás. Nem nagyobb, mint a
többiek voltak.
A nő, aki csengetésemre van szíves ajtót nyitni, nem a világ szépe, viszont csúfnak sem nevezném.
Éppen ott toporog azon a bizonyos határon, de billenni egyik irányba sem fog. Szépüléshez nem elég
bátor, a csúnyulás pedig mindenki életében elkerülhetetlen. Elvégre az ember akár akarja, akár nem,
öregszik.
Türelemre int engem, majd felszívódva hagyja, hogy az ajtóban lecövekelve várakozzak arra, akinek
már rég itt lenne a helye mellettem. Az épület maga valóban nem okozott olyan hű de nagy
meglepetést, mondhatni inkább csalódtam. Itt is ugyanaz a pompa fogad, mint ami magát a birtokot
uralja.
- Máris itt lesz – siet vissza hozzám a szobalány. Legalábbis öltözetéből erre tudok következtetni.
- Azt melegen ajánlom – pillantok órámra. Ha én időben képes voltam megérkezni, ugyanezt talán az
ifjú hölgytől is elvárhatom.
Rendezett öltözet, hátrafésült frizura. Ez Kate Walsh. Mellette egy hasonló fiatalember áll,
gyanakodva, peckesen. Bizonyára ő lesz Christian, a testvére.
- Kate? - érdeklődök, s láss csodát, a lány halványan biccent. - Keith Tyson – nyújtom felé kezem,
ahogy bemutatkozom.
- Kate Walsh – fogadja el jobbom.
Nem, mintha zavarna, de testvérének a tekintete már-már lyukat éget belém, amit abban az esetben
teljességgel meg is értenék, ha korábban már adtam volna okot neki a gyanakvásra. Így csupán
találgatni tudok. Vagy engem is az előzőekhez hasonlóan pénzéhes bájgúnárnak néz, vagy egyszerűen
ismerősen cseng neki a nevem, mert hallott már rólam dolgokat.
- Christian Walsh – mutatkozik be ő is. Kezét nem nyújtja, így kénytelen vagyok negédes mosolyával
beérni. Biccentek, ám, ahogy ellép mellettem még szóra nyitja a száját. Óh, de minek? - Ha egy ujjal
is hozzáérsz a húgomhoz, kicsinállak – sziszegi csendesen, indulatosan. - A könyvtárban leszek, ha
kellek.
Ez az információ bizonyára nem felém irányult, így teljességgel figyelmen kívül hagyhatom. Én
magam az épületet nem ismerem, így hagyom, hogy vezessen a lány. A szoba önmagában kellemes,
krémes falak, halvány, mahagóni bútorok és kényes, bolyhos szőnyeg. Ahogy látom eltekintettek a
kanapés megoldástól, helyette fotelok vannak, és egy kedves kis asztalka.
- Foglalj helyet – intek az egyik fotel felé. - Tegeződhetünk?
- Igen, természetesen – biccent.
- Szakmai protokoll szerint most az jönne, hogy kikérdezlek, és te elmeséled töviről hegyire a megrázó
történetet, amiben kifejted, mi miatt vagyok én itt, de ettől eltekinthetünk. Betéve tudom az egészet.
- Valóban? - hökken meg.
Elmosolyodom.
- Izgi, mi? - sóhajtom. - Tudok az előttem itt járó két marháról, így az ő hibájukat kerülve a
beleegyezésedet kérném, hogy aszerint folytassuk a kezelést, mint az nálam megszokott.
- Mégpedig?
- Az elméletet már ismered. Ha kimennél azon a fránya ajtón, minden meg lenne oldva. Én is
sorakoztathatok neked itt érveket. Pró és kontra alapon, viszont azzal megint oda lyukadnánk ki, hogy
te ugyanúgy itt ragadnál a számodra békés közegben. Nem azzal van baj, hogy rettegsz, az csak egy
probléma, ami megoldásra vár. A baj ott kezdődik, hogy meg sem próbálsz tenni ellene, teszem azt
kabátba bújni és kilépni a szabadba – vonok vállat.
Riadt tekintetét látva újra felsóhajtok, majd valamivel barátságosabb mosollyal megpróbálkozva
előrehajolok, s combjaimon megtámaszkodva érdeklődve lapozom fel a kórlapokat. Eddig még
egyetlen egyszer sem mozdították őt el a jelenlegi szobából, ami több, mint elkeserítő.
Tulajdonképpen az égadta világon semmit sem csináltak, no már azon kívül, hogy egy-egy órácskára
elbeszélgettek a lánnyal, és talán megvitatták, milyen csodaszép odakint az idő.
- Gyere velem – állok fel, majd nyújtom felé a kezem.
Bizalom, elsőként nem árt, ha azt elnyerem tőle. Feszélyezve érzi ugyan magát, mégsem mond ellent.
Sőt, halvány, bizonytalan érdeklődéssel pislog rám fel, de azért elfogadja a felé nyújtott kezemet, s
hagyja, hogy a fotelból felhúzva a bejárati ajtóhoz vezessem.
- Ez nem lesz jó ötlet! - Egyre inkább belassulnak a mozdulatai, kíváncsiság szülte lelkesedésének is
nyoma veszett, mintha soha nem is létezett volna.
Életem része a hozzá hasonló emberek - mondjuk ki csúnyán – tanulmányozása, így nem lep meg,
mikor zihálva nyeli a légkortyokat, szemeiben ezúttal vegytiszta félelem, ajkait pengevékonyra
szorítja, s egészen elsápad. Még az eddigieknél is jobban, mintha vér már a legcsekélyebb
mennyiségben sem cirkulálna benne.
- Melletted vagyok, odakint pedig semmi sincs, ami bármilyen módon is árthatna neked.
Tulajdonképpen mitől is félsz te most egészen pontosan? - pillantok rá, ám kezét nem eresztem. Ha
akarnám se tudnám, lévén, hogy lassan összemorzsolja a csontjaimat, úgy szorít.
- Én..n-nem...
- Nem tudod. Rendben – tárom ki az ajtót, minek következtében jó adagnyi friss levegő árad be.
- Óh, ne...
Hibázni többféleképpen lehet. Kezdjük egyből a legáltalánosabbal.
Figyelmetlenség.
Én is ennek köszönhetem azt, hogy kezét kirántva nem ad magyarázatot hirtelenségére, nem okolja
meg, mi miatt van megfutamodása, helyette elszalad. Külön kértem az együttműködését, amit meg is
kaptam minden további nélkül. Szava sem lehet. Fél kézzel simítom hátra tincseimet, majd a folyosón
elindulva megpróbálom felkutatni hollétét. Ötleteim ugyan vannak, mégsem jutok el a bizonyításra,
pedig bizonyára a tipp tökéletes volt részemről. Karcsú test szalad nekem, amit leginkább a
figyelmetlenségének számlájára írhatok.
- Mire ez a nagy sietség?
Ingemnek puha anyagát összegyűri, ahogy ökle rászorul és megrántja. Túl sokat hisz magáról, és
sannál is többet enged meg magának.
- Megmondtam, hogy egy ujjal se merjen hozzáérni!
- A terápia részét képezik a fizikális gyakorlatok is, melyeknek a húgod felépülését kell szolgálniuk.
- A húgom agorafóbiás te barom, nem rángathatod ki csak úgy az utcára!
Valóban? Na mibe fogadjunk? Mindemellett úgy tesz, mintha én magam nem lennék teljes mértékben
informált a húgával kapcsolatban. Továbbá. Ki említett olyat, hogy utcára készültem vinni a kislányt?
Közel sem voltak ilyesfajta céljaim, mivel tökéletesen beértem volna az ajtó előtti ácsorgással így első
körben.
- Ugyan miért nem?
Arcán harag-szülte lángrózsák gyúlnak. Száját elnyitja, majd mégis a hallgatás mellett dönt. Nincs
időm gyerekekkel szórakozni, görcsösen kapaszkodó ujjait lefejtem ruhámról, aztán lesimítom az
anyagot.
- Esetleg veled is kéne foglalkoznom? - érdeklődök fesztelenül. - A heveny depresszió könnyen
kezelhető.
Ellépek mellettem a húga minden bizonnyal a könyvtárban tartózkodhat. Már, ha nem feltételezem,
hogy a testvére önként volt olyan bátor, hogy nekem rontson.
- Kisasszony, az időnk még nem járt le. Megkérhetem, hogy fáradjon vissza a másik helységbe?
Az, hogy a tegeződést felajánlottam neki, egyszeri alkalom volt, és csak magamat okolhatom érte.
Bíztam benne, volt egy olyan ostoba gondolatom, hogy képes lesz az együttműködésre, és nem fog
hülyét csinálni saját magából, sem pedig belőlem. Még az eddigieknél is feszültebb, szótlanul,
magába zuhanva követ, nekem pedig nincs okom oldani a hangulatot. Magának köszönheti,
mindazonáltal valamit csak kezdenem kell vele, ha a későbbiekben pozitív eredményt remélek.
Elhaladva a testvére mellett, meglapogatom a fejét, amivel újabb bosszús pillantásokat érdemlek ki.
- Mit gondol, a későbbiekben képes lesz felnőtt módjára viselkedni? - érdeklődök, ahogy bezárom
magunk mögött az ajtót.
Nagyot nyel, lopva az ablakon túli világra pillant, majd vissza rám.
- Ne haragudj...
- Megtenné, hogy a kérdésemre válaszol?
- Igen, képes leszek – susogja leszegett fejjel.
Helyet foglalok a korábbi helyemet, amit lassabban ugyan, de ő is megtesz.
- Én is ebben bízom. Meséljen magáról – dőlök hátra.
Látom arcán az őszinte értetlenséget. Megleptem volna? Nem kizárt. Ugyanakkor csak nem gondolja,
hogy az előbbi mutatványa után majd újból bepróbálkozok.
- De azt mondta, tud mindent.
- Jelenleg nem arra vagyok kíváncsi, milyen terápiákat alkalmaztak magán, és mennyi csalódást
okoztak önnek azzal, hogy egytől egyig eredménytelenül kezelték a betegségét. Magáról meséljen.
Barátok vannak? Netalántán hobbi, kedvenc olvasmány?
Megrázza a fejét, majd tűnődve maga elé mered.
Szülők alatt másra számítottam. Kevésbé ennyire tökéletes párosra. Többnyire gazdagéknál mindig
van egy pont, ahol a szerelem lángja alább hagy, sőt, van, hogy annak jelenléte sincs meg már az
esküvő alatt sem. Leginkább az érdekek vezetik az ifjú párt, nem pedig a közös jövő szép reménye.
Kate szülei ilyen téren meglehetősen érdekesek, bár közel sem annyira, hogy lekössék a figyelmemet
hosszabb távra. A terápia végeztével felkerestek, érdeklődtek, különös módon ők nem kerítettek nagy
feneket a korábbi incidensnek, tulajdonképpen magasról tettek rá. A nemes cél érdekében bármit
megtehetek, mi?
- Majd én kikísérem az urat!
Fiúk ajánlkozása nem indít meg. Már csak azért sem, mert pontosan tudom, mi célja van a
lelkesedésének. Ha eddigi figyelmeztetése netalántán nem jutottak volna el a tudatomig, tesz róla,
hogy igenis megjegyezzem, mi az, amit szabad nekem. Ebben azért van némi, hogyan is mondjam,
szórakoztató. Hozzá hasonló gyerekek idáig még nem próbáltak meg fegyelmezni, és ez több, mint
lelkessé tesz a továbbiakkal kapcsolatban. Lehet valóban beváltom még azt, hogy őt magát is
páciensemül fogadom, ha már ennyire töri magát érte.
Az ajtót szélesre tárva előre enged, aztán zsebre dugott kezekkel lépked mellettem. A száját rágcsálja,
mintha azon törné a fejét, mivel is kezdje.
- Ki van rúgva! - fordul felém. Nagyon rondán néz rám.
Gúnyos mosollyal vonom fel fél szemöldökömet.
- Csak nem? - kérdem túljátszott érdeklődéssel. - Majd ha te leszel a munkáltatóm, ígérem
beszélhetünk a kirúgásomról.
- Nem teheti ezt a húgommal. Tönkreteszi!
Ez pedig tipikus esete annak, mikor a féltő báty elkapatja magát, és túlzásokba esik. Azzal nincs gond,
hogy félti a testvérét, szereti, ez határozottan jó. Ugyanakkor számomra kezd kissé zavaró lenni ez a
szintű idiotizmus.
- Valóban? - érdeklődök már-már kedvesen.
- Igen! - vágja rá ingerülten.
- Ebben az esetben vállalná, hogy elveszi a húgától az egyetlen lehetőséget arra, hogy teljes értékű
életet éljen?
Merő undorral figyel, pedig nem tettem ellene semmit és a kérdések közül is egy meglehetősen
egyszerűt tettem fel neki. Nem szól semmit, ami annyit tesz, hogy felfogta végre a lényeget. Ez
egyszer azzal segít a legtöbbet, ha nem szól bele a munkámban. Egyszerűen csak elfogadja a
jelenlétemet.
- Tudja, mit gondolok magáról?
Előhalászom a kocsikulcsot, majd az ajtót kinyitva megtámaszkodom, és ránézek. Minden figyelmem
az övé, ha már ennyit küzdött érte.
- A legkevésbé sem érdekel – vallom be őszintén. - Viszont rámenős kis dög, szóval hadd halljam.
- Utálom – húzza el a száját.
- Szükségtelen szeretnie – mosolyodom el lassan. - Szerdán jövök – intek búcsút.
- Várjon, nem holnap?
- Heti két alkalom. Ebben állapodtunk meg.
Egy napja legalább lesz arra, hogy átgondolja, valóban megéri-e keresztbe tenni nekem a
későbbiekben. Én pedig eldöntöm, mihez kezdjek vele a későbbiekben. Mert ez így nem mehet
tovább.
Telefonomat feloldva érdeklődve olvasom az üzenetet. Továbbra is sértő az a gondolat, hogy van
bármi is, amit elfelejtenék. Amanda gondolkodhatna is, mielőtt cselekszik. Persze őt ismerve ez
inkább szekálás, mint komoly gondolat.
Antropofóbia.
Lényegében az emberi társaságtól való félelem lerövidítése. Egyszerű kifejezés arra, amit minden
ember érzett már élete során, esetünkben csupán annyi a különbség, hogy itt a kedves beteg életét
annak szentelte, hogy kirekessze magát a világból. Szomorú, szánalmas, én mégsem ítélkezhetek.
Kezeimet zsebeimbe gyűröm, és várakozva szemlélem a tömeget, akik mind ugyanarra a metróra várakoznak. Nincs is jobb egy késő délutáni várakozáshoz. Dylan érdekében is remélem, hogy nem ragadt le valamelyik ponton. Ezt az utat már nem egyszer megtettük közösen. Végig mellette álltam, ahogy felszállt a tömegközlekedési eszközre, beszéltem hozzá, mikor a pánik szele meglegyintette, és láss csodát. Túlélte. Ez persze még nem zárja ki azt, hogy ugyanez egyedül is megy neki. Nagy feladatot nem kapott tőlem. Mindössze három megállót kell utaznia, és én várok rá türelemmel. Órámra pillantok, majd felsóhajtok, akár neki is támaszkodhatnék a falnak, azzal viszont összekenném a kabátomat.
- Uram, kérem, csak egy kis apróra lenne szükségem.
Oldalra pillantok, idős asszony, rongyokba és szakadt göncbe öltözve. Kezében szatyorral, ami tele van tömve minden jóval.
- Kaja vagy alkohol? - kérdem, ahogy zsebembe túrva marokba gyűjtök némi aprót, amit aztán kuncsorgó tenyerébe szórok.
Hálásan biccent, a kérdésemre mégsem válaszol. Mindegy is, mire költi el. Hosszútávon semmire nem megy az adakozásommal. Mindössze pár órára tudja enyhíteni az éhségét, csillapítani a csontjaiba hatoló fagyot.
Felnézek, ahogy a sínek megremegnek, majd befut a járat is. Emberek nyomódnak egymáshoz, eleve kevés a férőhely, lökdösődnek, szitkozódnak, ahogy leszállnak, és az hömpölyben vigyorogva fedezem fel az általam keresett személyt. Sápadt, reszket, amint észrevesz, felém indul, sietve kapkodja apró lábait.
- Túlélted? - nézek rajta végig.
Csak metrózni lépett ki a lakásból, de még ehhez is kiöltözött, mintha valami neves alkalomra készült volna. Aprót biccent, szőke, félhosszú haját vékony gumival csurkázta hátra.
- Elviselhető volt – von vállat hetykén.
Elvigyorodom, majd fejemmel biccentve a lépcsők felé intek.
- Ügyes voltál, menjünk.
Hálásan néz rám fel, aztán apró biccentéssel követ. Ám ezúttal már nem mozdul el mellőle.
|
