Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

És most ott áll az ablaknál, hümmögve szemléli a trópusi broméliák kavalkádját, és néha elismerõen biccent egyet. Igazából nem tartok tõle, hogy letámad, vagy ilyesmi, de mégis… kezdem kínosnak érezni a kialakult helyzetet, amit jobbára én magam idéztem elõ.

- Bámulatos! – mormogja átéléssel, és felém néz. – Az én virágaim ezekhez képest csak kerti gazok.

- Ugyan! – legyintek elmosolyodva. – Minden növény szép a maga módján.

- Igaz – hagyja annyibban. – Egyszer eljöhetnél megnézi, hogy nekem mim van – kacsint cinkosul. Kényszeredetten biccentek, nem tetszik a hangsúly, amivel invitált, de lehet, csak én képzelem be ezt is. Morfondírozni nem tudok sokat a dolgon, mert megszólal a csengõ, és összerezzenve nézek az ajtó felé.

- Ki lehet az ilyenkor? – háborgom csendesen, de aztán beugrik, bárki is jött, megmentett a kínos légkörbõl. Sietõsen tárom sarkig az ajtót, és leesik az állam a meglepettségtõl. Marco áll a folyosó homályában, és elnézve arcát, nem csak én érzem most magam zavartnak. – Marco? – lehelem nevét, nem hiszem el, hogy ide jött. Most esett le neki, hogy végeztem vele? Nagyon úgy tûnik… persze, a ló mellett a legkisebb gondja lehetett az, hogy rólam gondolkozzon. Erre a gondolatra elhúzom a szám, és minden sértettségem, amit az elmúlt egy hétben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, most egyszerre tör fel lelkemben.

- Hanna, mielõtt bármit mondanál, szeretném, ha meghallgatnál! – szólal meg halk, mégis határozott hangon. Értetlenül nézek szemébe, fogalmam sincs, mit akar már… miért nehezíti? – Én a múltkor nem akartam szakítani veled! Én nem azt mondtam, hogy legyen vége! Te vagy az életemben az a személy, aki miatt érdemes felkelnem, és aki miatt érdemes a munkámból kinéznem, hogy ne fásuljak bele. Én nem tudom már elképzelni nélküled a napjaimat! Kínszenvedés az, hogy nem vagy velem és nem láthatlak, nem ölelhetlek, nem csókolhatlak. Szükségem van rád, mint az élõlényeknek a levegõre, ahhoz, hogy élni tudjanak. Kérlek, folytassuk azt, ami kettõnk között volt! – fejezi be a monológot, én pedig nagyokat pislogva próbálom felfogni a szavait. Komolyan azt hiszi, hogy ezt csak úgy, csettintésre meg lehet oldani, el lehet felejteni? – Hanna! – szólít bizonytalanul, és szeretnék mondani valamit, válaszolni, számon kérni, de nem megy. S ha ez nem lenne elég ciki élethelyzet, Zaek még tesz rá egy lapáttal.

Mert, míg Marcót hallgatva estem egyik döbbenetbõl a másikba, teljesen megfeledkeztem arról, hogy vendégem van. És eme kedves vendég, mint egy végszóra, és megdöbbentõen gonosz mód – amilyennek eddig nem láttam - olajt önt a tûzre.

- Szia, Marco! – lépked mögém Zeak, és nagyot nyelve fixírozom Marco arcát. A düh, a csalódottság, ami átsuhan rajta, hirtelen mellbe vág. – Nagyon megható volt a kis monológod, de hogy is mondjam? Hannával most jöttünk meg nemrég egy vacsoráról.

- Zeak! – meredek rá értetlenül. Nem, ez nem az a pasi, akivel vacsorázni voltam. Ez egy szemét alak, aki úgy tûnik, valamiért nagyon keresztbe akar tenni Marcónak. Utóbbi arca színváltóst játszik, és megpróbálom menteni a menthetõt. – Marco, ez nem az, aminek látszik!

- Zeak mindenkivel ezt csinálja, aki velem kezd. Mindenkit elvesz tõlem – mormogja
indulatosan, rám sem nézve. – Eddig mindig sikerült neki. Az összes barátnõmet elvette tõlem, de tudod, mit mondok most neked Zeak? Nem hagyom! Szeretem Hannát, és nem fogod olyan egyszerûen elvenni tõlem – sziszegi vészjósló hangon, és félre tolva az útból, neki ugrik a barátjának. Barát? Akkor milyen az ellenség? Elhûlve figyelem, ahogy összeakaszkodva ütlegelik egymást, és nem tudom, mit kéne tennem.

- Marco, Zeak, kérlek, hagyjátok abba! – Szavaim süket fülekre találnak, és minden egyes kiosztott pofon és öklös után összerándulok én is. Ez így nagyon nem lesz jó! Ráadásul, hiába legyezgeti a hiúságom, hogy miattam ugrottak össze – mert azért melyik nõ ne élvezne egy ilyen harcot? – de a tény, hogy úgy marakodnak, mint a kutyák a koncért, felháborít. Mert mi az, hogy elvesz Marcótól? Legjobb tudomásom szerint nem vagyunk már együtt, és ha mással akarnék randizni, szívem joga. Azt hiszem, Marco kicsit-nagyon elbízta magát…

A balhé nagyon eldurvult, én pedig egyre inkább megijedek. Zeak vesztésre áll, bár Marco sem fest túl rózsásan. Már a padlón hemperegnek, záporoznak az ütések, és aztán… hirtelen minden elcsendesül. Zeak elterül a földön, mint egy tehetetlen rongybaba, és Marco végre elengedi, majd felállva elém lép.

- Hanna, én tényleg szeretlek, és veled szeretnék lenni, ha szeretnél te is velem lenni. Ezt neked vettem – mondja rekedten, és zsebébõl elõhúz egy kis dobozt, amit azonnal ki is nyit. A bársonybélelésen megcsillan egy rózsaszín, virágforma kristály, és hitetlenkedve pislogok hol az ékszerre, hol Marcóra, akinek homlokából csendesen csordogál a vére. És azt hiszem, valahol itt akadtam ki végleg…

- Elment az eszed? – suttogom döbbenten, majd, ahogy az indulataim kitörni készülnek, egyre erõsebbé válik hangom, mígnem már kiabálok. – Ez az egész, ez az egész este egy vicc! Hol voltál eddig? Miért képzeled, hogy elhiszem, komolyan veszel, ha egészen idáig nem is kerestél? És azt hiszem, ezzel nem akarok foglalkozni sem. Addig nem, míg egy eszméletlen és vérzõ alak fekszik a lakásom padlóján! Marco, túlzásba vitted! – ordítom, és reszketve nyomulok be a szobába, hogy feltárcsázzam a mentõket.

A kórházi folyosók hideg fehérségétõl görcsbe rándul a gyomrom, és reszketve támolygom el vagy ötödszörre az információs pultig. A nõvérke haragosan végigmér, gondolom már eléggé elunta a kérdezõsködésem, de végre nem küld vissza a széksorok közé, hanem benyögi a kórházi szoba számát. Lassan evickélek át a tömegen, körülöttem mindenütt beteg, sérült emberek tobzódnak, duruzsoló hangjuk csak még ijesztõbb légkört teremt. Gyûlölöm a kórházakat… utoljára a húgom balesete után voltam kénytelen tiszteletem tenni egy ehhez hasonló intézményben, amikor is közölték, Daisy meghalt…

Összerázkódom az emlékektõl, de erõt véve magamon, megyek tovább, és végre megtalálom Zeak szobáját. Óvatosan nyitok be a szobába, de odabenn minden csendes, és a félhomályban kirajzolódó ágyon meglátom Zeak-ket.

- Gyere csak be! – int felém, mikor észrevesz, és kelletlenül sétálok mellé. Az ágy melletti székre telepedve kezdem tördelni ujjaim, fogalmam sincs, mit mondjak. Dühös vagyok rá, amiért megpróbált átverni, engem is, Marcót is, de azért örülök, hogy nem sérült meg komolyabban a kis párviadalban.

- Hogy vagy? – susogom halkan, bár tudom, hülye kérdés.

- Elviselhetõen – legyint kimérten, de mosolyog, legalább is azt hiszem, mosolyog. Az arca kék-zöld foltos, az orra is betört, az egész feje ijesztõen eltorzult… banyeg Marco! – Kisebb agyrázkódás, egy-két repedt borda... túlélem – teszi hozzá még lezserül, és nem is értem, miért õ nyugtatgat engem.

- Sajnálom a történteket – sóhajtok fel fáradtan. – És sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, de tudod, azt hiszem, kicsit megérdemelted! – pislantok felé vádlón.

- Tudom! – bólint. – Valahogy éreztem, hogy most túl messzire mentem… de tudod, nem bírtam megállni. Ez a rivalizálás Marcóval már évek óta tart… eleinte magamnak sem akartam bevallani, hogy fõleg féltékenységbõl teszek neki keresztbe. Mindig is õ volt a sztár a lovas klubban, a legjobb, a legmenõbb, ráadásul a szeme miatt kiemelt figyelmet élvez. Mert fél szemmel olyan szintre vinni ezt a sportot, amit ûzünk, mint õ, az igazán lenyûgözõ. És irigyeltem tõle ezeket a dolgokat, hát úgy gondoltam, ha elveszem azt, ami neki fontos, akkor valahol egálban leszünk. Nem tudom, érted-e? Tudom, ez nem mentség… - fúj bosszúsan, és hosszasan mered szemeimbe, mintha csak a feloldozását remélné tõlem. Azt azonban nem adhatom meg neki, az nem az én tisztem.

- Megkeresem Marcót! – állok fel sietõsen, és még mielõtt bármit is szólhatna, kisurranok a szobából.

Nem kell messzire mennem, a recepciós pult elõtt meg is találom az estém második problémáját. Marco fennhangon érdeklõdik hollétem felõl, fején és egyik kezén vastagon, fehér kötszer virít. Pazar…

- Marco, kérlek menj be Zeak-hez! – lépek mellé, és karjánál fogva cibálom arrébb a feltûnõen rosszkedvû nõvértõl.

- Hanna, kérlek… - kezdené, de egy legyintéssel elvágom a nyafogást. Most nem ez az elsõ.

- Elõbb Zeak! – utasítom, és a szobák felé intek. Pár pillanatig csak tanácstalanul bámul rám, de végül elviharzik, és újból magamra maradok.

Míg leülök a székek egyikére, hallom, hogy valahol a folyosó végén irtózatos robajjal becsapódik egy ajtó. Második kör… remélem, ezt most már pofonok nélkül játsszák le. Tekintetem megakad a szemközti falon függõ órán, és bambán bámulom a köreit rovó másodpercmutatót. Fejemben rendezetlenül csaponganak gondolataim, és nem érzek erõt ahhoz, hogy rendet tegyek közöttük. Túl sok volt ennyi minden egyszerre. Egyik érzelmi megrázkódtatásból a másikba esem, és azt hiszem, valahogy most ütközik ki bennem a pánik és az aggódás is, amit a kórházba vezetõ, örökkévalóságnak tûnõ út alatt sikeresen elnyomtam. Így jobban belegondolva, nem is ismerek magamra.
Nem hittem volna, hogy képes vagyok ennyire összeszedetten és higgadtan gondolkodni, miközben a mentõt várva próbálom megvizsgálni a padlómra ájult pasast, és figyelmen kívül hagyni, hogy minden csupa-csupa vér. Mikor Daisy balesetet szenvedett, és odarohantam segíteni, a látványtól és fõleg a vértõl, én magam is elájultam. Évekig bántott a bûntudat, hogy talán segíthettem volna rajta, ha nem vagyok olyan gyenge és vesztem el az eszméletem a sokktól. Hiába mondták az orvosok, hogy nem tehettem volna semmit… hiába tudtam, hogy így van, nehezen bocsájtottam meg önmagamnak. És ez a helyzet a lovakkal is, azt hiszem… nem a kanca hibája, hogy a húgom meghalt. Egy állat az ösztönlény, ha megijed, védekezik, és az, hogy a húgom épp a hátán ült, mikor a karám melletti bokorból elõcsusszant egy ártalmatlan sikló, csak a rossz idõzítésnek köszönhetõ. Mégis, a mai napig képtelen vagyok megbocsájtani ezeknek az állatoknak… pedig itt lenne az ideje ennek is. Végül is, rengeteget változtam az elmúlt hetekben, nem csak, hogy dacolva a félelmeimmel, nap, mint nap lovak közé mentem, de még egy megszállott rajongójukat is sikerült kifogni magamnak. Marcóval azonban nehéz lesz zöld ágra vergõdnöm, a mai húzása után végképp. Annyi biztos, hogy nem fogom tudni ugyanúgy, ugyanott folytatni ezt a kettõnk ügyét, mint ahogy szeretné.

Révetegen pislogok az elõttem sötétlõ árnyékra, majd lassan fókuszálva leesik, Marco áll elõttem. Elnézek mellette, a falióra mutatója jócskán elõre haladt már, és még csak észre sem vettem az idõ múlását.

- Beszéltél vele? – kérdezem rekedten, és megköszörülöm a torkom.

- Igen – bólint kedvetlenül, és leül mellém. – És most?

- Nem tudom – ingatom fejem fáradtan. – Ez az egész ügy annyira kimerítõ és fájdalmas, hogy legszívesebben nem is foglalkoznék vele. De most nem futamodhatok meg, ez elõl nem!

- Nézd, sajnálom, ami történt, sajnálok mindent! – fogja meg a kezem óvatosan. – A szakítást, hogy nem kerestelek, Zeak-ket… de értsd meg, idõre volt szükségem. Nekem volt elõtted egy jól bejáródott kis életem, nem kellett kompromisszumokat kötnöm, nem kellett választanom. Szeretlek, ebben biztos vagy, de, hogy ezt be is ismerjem magamnak, és belássam, hogy nélküled már nem akarok semmit, ahhoz idõ kellett. Haragudtál rám, úgy gondoltam, neked is szükséged lesz egy kis szünetre, hogy rájöjj, mit akarsz. De ma, amikor megláttam nálad Zeak-ket, egyszerûen elszállt az agyam. Fogalmad sincs, hányszor vert már át, és most… nem akarlak elveszíteni! Téged nem! – súgja fülembe halkan, és magához húzva szorosan átölel. Nyakához fúrom arcom, és egy perc gyengeséget engedélyezek magamnak, míg belélegzem ismerõs illatát, és elveszek a karjai között. Annyira hiányzott… de annyira nem mûködött…

- Nem fog menni - sóhajtok fel, miközben kibontakozom az ölelésbõl. Elkerekedett szemmel néz rám, arca megrándul, érzelmei jól tükrözõdnek vonásain. A fájdalom és csalódottság ott kavarog a barna írisz mélyén, és összeszorul a szívem. Tényleg ennyire fontos vagyok neki? Ha igen, képes lesz alkut kötni velem… - Megpróbáltuk, nem ment. Talán túl gyorsan pörögtek a dolgok, hiszen, alig ismerjük egymást, de már olyan élethelyzetekbe kellett helyt állnunk, ami bármelyik kapcsolatot kikezdené. Nekem fenntartásaim vannak a munkáddal kapcsolatban, téged bizonyos szintig zavar a fóbiám. Annyi mindenben különbözünk, és még így sem ezek a legnagyobb gondok. Te egyszerûen a munkádban és a munkádnak élsz, és egész idõ alatt azt éreztem, csak másodhegedûs vagyok.

- Ez nem igaz! – rázza meg fejét komolyan. – Igen, szeretem a munkám, a lovakat, de téged is szeretlek, és tudom, hogy hibáztam. Sokkal többet kellett volna foglalkoznom veled, de nehéz megtalálni az arany középutat, ha éveken át nem is kellett keresnem!

- Tudom, az én életem is maximálisan kitöltötte az üzlet, de aztán megismertelek, és megváltozott a nézõpontom – vallom be neki csendesen. – Tudom, a növények nem lovak, de õk is törõdést és idõt igényelnek, és ott vannak még a vevõk, az adminisztráció… mégis, én legalább próbáltam egyensúlyt vinni ebbe a kapcsolatba. Ha most azt mondom, kapsz még egy esélyt, akkor tudnod kell, hogy nem vagyok hajlandó úgy folytatni ezt, mint azelõtt. Ha én hozok bizonyos áldozatokat, neked is kell, egyedül nem tudom csinálni, egyedül értelmetlen próbálkoznom. Ezt érted? Ha nem változtatsz egy minimálist a szokásaidon, nincs jövõje ennek a kapcsolatnak – fejezem be a gondolatmenetet, és oldalra hajtom fejem.

Vajon megérti, mit akarok? Vajon képes lesz végre õ is egész lényével beszállni ebbe a kapcsolatba, vagy újra meghátrál, és inkább eltûnik?

- Igen, tudom. – ezek szerinte megérti azt, amit mondtam neki? Remélem, hogy lesz még azért folytatása. – Nem kényszeríthetlek választásra, nem is lenne értelme. Neked ez az életed, és mindig is ez lesz a legfontosabb számodra. Tisztelem az elhivatottságod, és nem bocsájtanám meg magamnak soha, ha miattam bármi történne a lóval, és te bûntudattal élnél. Nem haragszom, nincs jogom… - le is löki a kezemet, én meg ijedten nézek rá. Én nem ezt akarom.

- Hanna, nem érted – nem akarom, hogy vége legyen, mert úgy érzem hogy kezdek vonzódni hozzá, sõt már azt is meg merem kockáztatni, hogy szeretem.

- Nem kell magyarázkodnod, felfogtam! Ennyi volt! – nem nem nem és nem. És nem akarom, hogy vége legyen. – Remélem, meggyógyul – teljesen ledöbbenek és csak nézek utána, majd végül leroskadok és úgy nézek magam elé.

Én egyáltalán nem ezt akartam, de úgy látszik, hogy az, amit én szeretnék, az már teljesen mindegy mindenki számára. Nagyot sóhajtok és inkább visszamegyek a lóhoz, hogy tovább folytassam az ápolását és megpróbáljam rendbe hozni.

Egésznap a lóval vagyok és még éjszaka sem megyek haza, mert teljesen felesleges vissza mennem. Az elmúlt napokra emlékeztetne, ami sokkal jobban fájna, mint eddig bármi. Folyamatosan bent vagyok és ápolom a lovat, hiszen már nincs más dolgom. Nem kell senkivel sem lennem, és ez fáj a legjobban. Úgy érzem magam, mintha elvittek volna belõlem egy nagyon nagydarabot.

- Marco. – hallom meg a fõnök hangját, mire felnézek rá.

- Igen fõnök? – felállok és úgy nézek rá, majd ki is sétálok a bokszból. – Miért jött ide?

- Aggódok érted. Láttam, hogy egész éjszaka itt voltál. Haza kéne menned pihenni.

- Nem megy. Nem tudok haza menni. – fordítom el a fejemet és csak búsan nézek magam elé. – Otthon sokkal rosszabb lenne a helyzet, mintha itt vagyok.

- Nem akarom, hogy a munkába temetkezz, mert annak nincs értelme. Menj és beszélj vele. Õ is szenved szerintem pont annyira mint te. – Sóhajtok egyet.

- Olyan egyszerûen kimondta, hogy legyen vége. Nem is akart végig hallgatni, hogy én mit szeretnék neki mondani. Nem akartam, hogy idáig jussunk. Én csak boldog akartam volna lenni vele, de elõbb Ezt a lovat kell helyre hoznom és majd csak utána fogok tudni igazán rá figyelni.

- Menj utána és mond meg neki, hogy te mire gondoltál. – bíztat, de csak megrázom a fejemet. – Nézd Marco én csak annyit tudok amennyit látok. Nem volt boldog, amikor elment innen és ha így folytatod tovább, akkor lefogják csapni a kezedrõl. Hanna egy csodaszép nõ és szerintem nem csak te akadtál neki kérõként. Úgyhogy ha nagyon szeretnéd, akkor beszélned kell veled.

- Majd még meglátom fõnök, de most már vissza kell mennem. – zárom le a témát.

- Csak nehogy sokáig gondolkozz, mert te fogsz rosszul járni. – ezzel hagy magamra én meg azon gondolkozok, amin mond, de végül arra jutok, hogy figyelembe veszem azt, amit Hanna szeretne. Õ nem akar velem lenni, akkor ezt el kell fogadnom.

Elõ veszem a telefonomat és felhívom a doktornõt.

- Marco. Mi újság? Hogy haladnak?

- Jó napot. Azért hívom, hogy abba hagyom Hanna-nak a kezelését. Én nem értek az emberekhez. – mondom neki, bár eléggé szomorú vagyok.

- Mi történt Marco. Hiszen minden olyan jól ment. Miért nem akarja folytatni? Csak kérek próbálja meg. Ott leszek mostantól akkor én is. Vagy történt valami kettejük között? – kezd el faggatni, de errõl pont nem akarok beszélni neki.

- Semmi, csak nem fog menni ennyi, de most mennem kell. Viszhall. – le is teszem a telefont és nem foglalkozok azzal, hogy még mondana valamit. Ez a mi kettõnk dolga. Nekünk kell elintézni vagy éppen így hagyni ahogy kell.

Egy hét telt el azóta, hogy Hanna elment és nem is láttam. Én azóta nem voltam végül is otthon. Felmentem néha az irodába, hogy meglocsoljam a virágot, hiszen ezért sem jön most már, így valakinek gondoznia kell. Igaz, hogy így többet gondolok rá, de nem baj. Akarok rá gondolni. Bár amikor a lóval vagyok akkor is folyton õ jut róla az eszembe. Az állat azóta szerencsére kicsit jobban van és már talpra áll, de még nem lehet kivinni az istállóból.

A társakkal is megszakítottam a kapcsolatomat szinte senkivel nem beszélek. Eléggé megvisel ez a dolog, és egyre jobban úgy érzem, hogy tennem kell ellenne, mert nem akarom, hogy az a jó, ami az életemben volt az most elmúljon teljesen. Most is mennék, hogy meglocsoljam a virágot, de a legnagyobb meglepetésemre, az nincs ott. Lehet, hogy eljött érte Hanna, hogy elvigye és õ gondoskodjon róla? De akkor miért nem szólt? Bár de hülye vagyok. Miért is szólt volna, ha ide jön?

- Fõnök. – szólok oda, amikor bejön. – Holnapra szeretnék egy szabadnapot kivenni. Tud valaki foglalkozni a lóval? – kérdezem meg, mert most jött el az a pillanat, amikor elfogok menni Hanna-hoz és elfogok neki mondani mindent.

- Persze menj csak nyugodtan. Majd én fogom személyesen felügyelni, hogy ne legyen semmi gond. – mosolyodik el. – Végre elszántad magad?

- Igen. – bólintok. – Köszönöm fõnök.

- Remélem még nem késtél el. Menj csak nyugodtan. – enged utamra.

Hazamegyek és ahogy belépek a lakásba eléggé megdöbbenek, bár nem tudom, hogy min, mivel egy hete nem voltam itthon, de most már eléggé rendbe kéne szednem, meg össze kéne kaparnom magamat. Nem nyalogathatom állandóan a sebeimet, hanem végre ki kéne állnom magamért, mint egy igazi férfi és tennem azt, amit elvárnak tõlem és amit tényleg meg kell csinálnom.

Ne haragudj Hanna, de nem tudom csak azt nézni, hogy te mit szeretnél. Szeretnék boldog lenni és csak veled lehetek az ezt nagyon jól tudom. Mondhatsz akármit harcolni fogok érted és meg próbálom megtalálni a munkám és a közted lévõ egyenes utat, hogy téged se hanyagoljalak és minden rendben lesz.

Egész napos munka, mire rendbe vágom a lakást, így úgy döntöttem, hogy csak másnap este fogok elmenni hozzá, mert még nap közben el kell mennem fodrászhoz, meg magamat is rendbe kell szednem, arról nem is beszélve, hogy egy kis ajándékot is szeretnék neki venni, amibõl tudja, és rájön, hogy nekem mennyire fontos és mennyire szeretném, ha tényleg az életem részévé válna.

Másnap mindent elintézek magammal is, mert a hajamat is rendbe szedi. Nem vágnak belõle, mert azt nem engedem, de én nem tudtam volna már ezt rendbe hozni, amit csináltam vele. Felöltözök rendesen és még az ajándékát is megvettem, amit eltettem biztonságosan a zsebembe.

Éppen Hanna felé tartok. Megállok a kocsimmal a házánál és látom, hogy ég a villany, ami annyit jelent, hogy még nem alszik. Legalább is remélem, hogy még nem alszik és el tudom neki mondani mind azt, amit érzek iránta.

Kiszállva a kocsimból lépkedek fel a lépcsõn, majd az ajtaja elõtt megállok és mély levegõt véve kopogok be, majd várok, hogy végre kinyissa az ajtót. Minden várakozás jó pár órának tûnik, mire végre kinyitja az ajtót és meglátom azt a szempárt, ami annyira hiányzott és végre látni szerettem volna.

- Marco? – kerek szemei a bizonyíték, hogy nem számított arra, hogy eljövök hozzá és itt fogok állni az ajtajában.

- Hanna mielõtt bármit mondanál, szeretném, ha meghallgatnál. – kezdek bele. – Én múltkor nem akartam szakítani veled. Én nem azt mondtam, hogy legyen vége. Te vagy az életemben az a személy, aki miatt érdemes felkelnem, és aki miatt érdemes a munkámból kinéznem, hogy ne fásuljak bele. – mondom el õszintén. – Én nem tudom már elképzelni nélküled a napjaimat. Kínszenvedés az, hogy nem vagy velem és nem láthatlak. Nem ölelhetlek, és nem csókolhatlak. Szükségem van rád, mint az élõlényeknek a levegõre, ahhoz, hogy élni tudjanak. Kérlek folytassuk azt, ami kettõnk között volt. – nézek rá és látom, hogy eléggé ledöbbentettem, mivel megszólal nem tud, csak kerek szemekkel néz rám, bár mintha könnyeket vélnék felfedezni benne, amit nem tudok hova tenni. Rosszkor jöttem volna, vagy megkönnyebbül? Legalább mondana valamit. – Hanna. – szólok neki, ám ekkor egy olyan ember jelenik meg mögötte, akit nagyon nem akartam mellette látni.

- Szia Marco. – vigyorodik el. – Nagyon meg ható volt a kis monológod, de hogy is mondjam. Hanna-val most jöttünk meg nem rég egy vacsoráról.

- Zeak. – fordul hátra, majd rám. – Marco ez nem az, aminek látszik. – mondja egybõl, én viszont Zeak-et figyelem.

- Zeak mindenkivel ezt csinálja, aki velem kezd. Mindenkit elvesz tõlem. – mondom neki. – Eddig mindig sikerült neki. Az összes barátnõmet elvette tõlem, de tudod mit mondok most neked Zeak. Nem hagyom. Szeretem Hanna-t és nem fogod olyan egyszerûen elvenni tõlem. – mondom komolyan, majd félre állítom onnan Hanna-t és úgy ugrok neki Zeaknak.

- Marco Zeak kérlek hagyjátok abba. – hallom meg Hanna riadt hangját, de nem fogom engedni, hogy elvegye tõlem ez a mocsok.

Verekszünk és mindenki apait és anyait belead, ahogy csak kell. Bekapok én is pár ütést, még a gyomor szájamba is, de õ is kap nem is keveset. Le is szakítja a szemkötõmet, de most nem érdekel. Oda is kapok párat. Még szerencse, hogy azzal amúgy sem látok. Én is adok neki és az arcát is összeverem.

Egészen addig folyik a verekedés, amíg Zeak el nem veszíti az eszméletét. Akkor hagyom csak abba a verését, majd úgy állok fel róla és nézek Hanna-ra, akinek eléggé meg van rémülve.

- Hanna én tényleg szeretlek és veled szeretnék lenni, ha szeretnél te is velem lenni. – mondom neki, majd elõveszem a kis dobozt a zsebembõl. – Ezt neked vettem. – kinyitom, majd úgy tartom oda és benne van egy halvány lila virág medál, amibe valódi kristály van és remélem, hogy tetszeni fog és úgy fog dönteni, hogy folytatjuk.

- Délutánra mi a terved? – kérdezem meg, mikor végzünk az evéssel. Oldalra hajtja fejét, és szemébe nézve már tudom, nem fog tetszeni a válasz.

- Még vissza kell mennem kicsit a lelki sérülésekkel foglalkozni, és etetni és itatni, mert az még lemaradt. Nem akarom, hogy elhagyja magát – sorolja vontatottan, miközben tûnõdve vizsgálja elkomoruló arcom. – De nem kell bejönnöd velem, ha gondolod, akkor Sheffel is játszhatsz, vagy esetleg szétnézhetsz egy kicsit, ha úgy érzed. De este a tiéd leszek, és elviszlek kárpótlásul egy szép helyre – fûzi hozzá sietve, mintegy bocsánatkérést.

- Rendben! Majd meglátom, hogy mihez lesz kedvem – sóhajtok beletörõdve sorsomba, és oldalának dõlve élvezem ki az utolsó pár percet mellette.

- Minél hamarabb igyekszem végezni, ígérem – susogja, miközben csókot nyom lefelé görbülõ ajkaimra, de ezzel nem hat meg. Nem igazság… folyton én húzom a rövidebbet…

Ebéd után Marco, mint a kámfor, tûnik el, és én egyedül bóklászom a hatalmas birtokon. Bár szép hely, és normális körülmények között, tisztes távolságot tartva a karámoktól még kellemesen is tudnám magam érezni, most nem megy. Még Shef sem tud jobbkedvre deríteni, pedig kitartóan mászkál utánam, hol labdát, hol faágat ejt le elém az útra, de nincs kedvem játszani. Még kedveskedõ csaholása is irritál, és bosszúsan ülök fel az egyik léckerítés tetejére.

- Ilyen szép hölgyet csak így, unatkozni hagyni! – füttyent felém egy férfi, és zavartan pislogok körbe, de nem, rajtam kívül senki nincs a közelben. A pasas vigyorogva caplat mellém, majd nekitámaszkodik a kerítésnek, kisfiús arcán barátságos mosoly, szemei kíváncsian vizslatnak végig rajtam, és kényelmetlenül feszengve igazítok egyet a kardigánomon. – Zaek vagyok, zsoké és Marco régi cimborája – csettint végül nyelvével, mikor befejezi a bámulást.

- Hanna – biccentek. Marco barátja… talán õ küldte, hogy ne érezzem olyan elhanyagoltnak magam?

- Hanna, Hanna… - motyogja nevem, mintha ízlelgetné a szót, majd hirtelen felpattan mellém a kerítés tetejére. – Marco Hannája? – kacsint rám szenvtelenül, mire bokáig pirulva bólintok, és kitartóan fixírozni kezdem a lábaink alatt hempergõ kutyát.

- Neked nincs dolgod? – hümmögöm végül, néhány percnyi zavaró és kínos csend után. – Mármint, nem azért mert zavarsz, hanem mert úgy tûnik, itt mindig mindenki dolgozik vagy rohan - sóhajtok.

- Õszintén? Lenne épp elég – legyint lazán. – De a lovam elláttam, a többi meg ráér. Nem bocsájtanám meg magamnak, hogy tétlen nézem, ahogy látványosan unatkozol – kuncog fel, és óvatosan megbökdösi felkarom. Elmosolyodom a gesztusra, ugyanakkor az is eszembe villan, hogy lám, Marco bezzeg egyáltalán nem így gondolkozik rólam…

- Látom elkötelezted magad a szórakoztatásom mellett – ingatom meg fejem játékosan, és nem bánom, hogy ide ette a fene. Kellemes társaság, viccelõdve, nevetgélve sztorizgatunk, és észre sem veszem, hogy rohan az idõ.

- Sziasztok! – harsan fel mellettünk Marco hangja, és összerezzenve kapom oldalra pillantásom. Nah, máris végzett, vagy csak nekem nem tûnt fel, hogy elmúlt a délután? Úgy tûnik, az utóbbi…

- Szia, Marco! – vágjuk rá azonnal Zaekkel, mire mindketten elvigyorodunk. Marco hozzám sétálva ölel magához, és puszit nyom számra. Kíváncsian nézek arcára, valahogy most más… feszültnek tûnik. Remélem nem a lóval voltak gondok… mert akkor az estét már tuti egyedül leszek kénytelen eltölteni.

- Mi újság veletek? – érdeklõdik színlelt vidámsággal. – Látom megismerkedtél Zaekkel.

- Elég látványosan unatkozott Hanna még Shef közelében is, így lefoglaltam – von vállat Zaek, és pimasz vigyort villant Marco felé.

- Igazán köszönöm, Zaek – biccentek kedvesen, mire Marco egész testében megremeg, és érzem, ahogy izmai pattanásig feszülnek egy pillanatra ujjaim alatt.

- Na, akkor kicsim, mehetünk? – kérdi Marco sürgetõen, és bennem megfogalmazódik egy halovány gyanú… talán féltékeny? Áh, hülyeség… semmi oka rá…

- Igen – mosolyodom el, majd Zaekre nézek. – Még egyszer köszönöm, hogy szórakoztattál.

- Bármikor – biccent barátságosan, és kettesben hagyva minket, elsétál az istállók felé.

- Ne haragudj, hogy eddig tartott, de nem tudtam ennél is rövidebbre fogni – sóhajt Marco fáradtan, ahogy magunkra maradunk.

- Megértem, hogy fontos számodra, hiszen te velük foglalkozol – bólintok tárgyilagosan. Igen, ezt nem árt elfelejtenem. Marcónak már van egy szerelme, az elsõ és legfontosabb, és ez nem én vagyok, és nem is leszek soha.

- Akkor menjünk haza, készülõdjünk, és elviszlek egy nagyon szép helyre – ölel magához, és engedelmesen lépdelve mellette, vesszük meg az irányt a parkoló felé.

A vacsora az elegáns étteremben tényleg jó volt, de fele annyira sem nyûgözött le, mint Marco késõbb, már a hálószobában…

Idejét sem tudom, mikor voltam ilyen vidám és derülátó, mint mostanában mellette, és ez jó érzés. Sõt, ha ezt még lehet fokozni, és úgy tûnik, lehet, az elmúlt pár napban sokkal többet foglalkozik velem, mint elõtte bármikor. Persze a lovat lelkiismeretesen ellátja, olykor én is bemegyek az istállóba vele, nézni és hallgatni õt, de a délutánjait csak nekem szenteli, és sétálni visz, vagy megpróbál összeismertetni Fekete Szépséggel, akitõl így, ennyi idõ elteltével már nem akarok feltétlenül elájulni. Azonban, bár kellemesen telnek így a napok, nem tudom nem észrevenni, hogy Marco olykor el-elkalandozik, és sejtem is, hol járnak gondolatai. Valószínûleg a beteg lovon gondolkodik, és látom rajta, hogy nehéz neki elvonatkoztatni ettõl és csak rám koncentrálni. Emiatt nem telik el nap úgy, hogy szóvá ne tenném, talán be kéne néznie délután is a „pácienshez”, de mindig elutasítja az ötletet.

- Marco, biztos nem lesz gond, hogy nem vagy ott? – kérdezem újfent, miközben a lovarda mögött elterülõ, színpompás nyári réten sétálunk. A vadvirágok bódító illata és a rovarok nyüzsgõ zsongása andalító, és Marcóhoz simulva élvezem a meghitt hangulatot, és valamiért úgy érzem, túl szép, hogy igaz legyen…

- Ezt a kérdést minden délután felteszed – csókol meg mosolyogva, és derekamra simítja tenyerét. – Semmi gond, hamarosan reméljük, hogy fel fog állni, és végre kihozhatjuk megfuttatni.

- Az akkor tényleg jó! Meg azért kérdezem meg, mert eddig sokat voltál vele, de ezen a héten szinte alig – jegyzem meg tûnõdve. Tényleg furcsállom kicsit… persze jó, hogy velem van, hogy tud idõt szakítani kettõnkre, de annyit görcsölt azért a lóért, hogy csodálkozom, amiért most ennyire elhanyagolja.

- Ne aggódj, nincs semmi baj – ingatja meg fejét, de még be sem fejezi a mondatot, mögöttünk éktelen ordítozással dübörög egyre közelebb a lovarda fõnöke, és Marco nevét kántálja. A felénk közeledõ ló látványára azonnal és ösztönszerûen hátrálni kezdek, és reszketve kapaszkodok Marcóba, mintegy védelmet remélve tõle.

- Kérem, fõnök ott álljon meg Hajnallal! – kiáltja Marco, és a vágtató paripa megtorpan, tisztes távolságot tartva tõlem. Mélyeket lélegezve próbálom összeszedni magam, hiába vagyok nap, mint nap itt, azért ez még kicsit sok volt és legfõképp váratlan. A fõnök lekászálódik a nyeregbõl és hozzánk kocogva, már méterekkel elõbb elkezdi vázolni a helyzetet.

- Marco, a beteg ló egyre rosszabbul van, és eléggé gyenge a szívverése, meg lázas lett! – fújtatja, ahogy elénk ér, és megtörli izzadt homlokát. – Alig evett mostanában, és még tudnám sorolni, az állatorvos most nézte meg – legyint sokatmondóan, és ajkamba harapva elemzem szavait, miközben félve pislogok Marcóra. Tudtam, hogy túl szép minden… és most kicsit bûnösnek is érzem magam a ló visszaesése miatt…

- Sietek! – mondja Marco határozott hangon, és rám néz, szemében ott ég az aggódás és a lelkiismeret furdalás lángja…

- Menj Hajnallal, Hannát majd én visszakísérem – int a ló felé a fõnök.

- Ne haragudj! – szorítja ökölbe kezeit Marco, majd sarkon fordul, és már fut is, hogy Hajnal hátára ugorva õrült vágtába kezdjen.

Kedvetlenül sétálok vissza a lovarda árnyékába, mellettem gondolataiba burkolózva Mr. Stewenson baktat, akit senki az égvilágon nem hív így… legalább is, én még nem hallottam. Mindenki csak Fõnöközi, és nem csak azért, mert övé a hely, hanem mert ez amolyan elõkelõ haveri dolog… legalább is, Marco így magyarázta el egyszer.

Az iroda elõtt elválunk, és erõt véve magamon, elsunnyogok az istállóig. Hallom odabentrõl a prüszkölõ, fújtató állatot, és Marco halkan duruzsoló hangját, ahogy hozzá beszél, és a lehetõ legnesztelenebbül surranok be a félig nyitva hagyott ajtón. Marco azonnal felém fordítja fejét, és halkan köszön is.

- Hogy van? – suttogom idegesen, és kezeim tördelve figyelem a hatalmas állatot, aki szemmel láthatóan szenved. Mégsem tudom sajnálni igazán… miatta nem lehetek együtt Marcóval, miatta fog minden tönkremenni… és most nem érzek félelmet, csak tehetetlen dühöt, és ez meglepõ érzés.

- Rosszul, nagyon rosszul – áll fel Marco, majd közelebb lép hozzám, és elfordítja tõlem arcát, miközben beszélni kezd. – Ne haragudj, de ezt most nem fogom tudni összeegyeztetni, a magánéletem a munkámmal… megértem, ha ez neked nagyon sok és nem bírod tovább. Én tényleg szeretnék veled lenni, annyit, amennyit mostanában voltam veled, de amíg legalább talpra nem áll és nem eszik magától erre képtelen vagyok. Az én felelõsségem, nem hagyhatom meghalni! – közli vontatottan, és komolyan mered szemeimbe.

- Igen, tudom. – Valahogy éreztem, hogy ez lesz. Néhány szép hét, aztán le is út, fel is út. – Nem kényszeríthetlek választásra, nem is lenne értelme. Neked ez az életed, és mindig is ez lesz a legfontosabb számodra. Tisztelem az elhivatottságod, és nem bocsájtanám meg magamnak soha, ha miattam bármi történne a lóval, és te bûntudattal élnél. Nem haragszom, nincs jogom… - hajtom le a fejem, és félre lököm vállamra nehezedõ kezét.

- Hanna, nem érted – kezdené, de megrázom a fejem.

- Nem kell magyarázkodnod, felfogtam! Ennyi volt! – nézek fel rá, és dacosan kihúzom magam. – Remélem, meggyógyul – intek a vergõdõ állat felé, majd sarkon fordulva kiviharzom az istállóból. Marco nem jön utánam, biztosítva a felõl, hogy kettõnk szinte még el sem kezdõdött kapcsolata szuper gyorsan be is fejezõdött. Torkomban gombóccal, és szemeimet égetõ könnyekkel botorkálok vissza az irodaházig, és erõt véve magamon, bekopogok.

Mr. Stewenson meglepetten tessékel beljebb, és kérésem, miszerint taxival óhajtok hazamenni, azonnal teljesíti is.

- Minden rendben, Hanna? – kérdi, mikor leteszi a telefont. – A taxi húsz perc múlva itt lesz.

- Igen, és köszönöm – bólintok kimérten, és szoknyám szélét gyûrögetve próbálok uralkodni magamon, és nem sírni.

- Tudom, hogy Marco nehéz eset – hümmögi elgondolkodva, és belesüpped az egyik fotelbe. Lábait hanyagul az asztalra dobva elõhalászik mellénye zsebébõl egy doboz cigarettát, és komótosan meggyújt egy szálat. A kesernyés füst belengi a kis szobát, a szürke foszlányok csiklandozzák orrom, de nem szólok, nem érdekel ez sem. Fõnök néhány percig elmélyülten ízlelgeti a parázsló dohányt, majd elmosolyodik és megrázza fejét. – Mindig ilyen volt – csap a levegõbe hirtelen, lendülete nyomán az eddig lustán kavargó füstkarikák sebes táncba kezdenek.

- Ki? – teszem fel az elcsépelt kérdést, és sóhajtok.

- Marco, ki más? – kacsint rám cinkosul. – Mióta ismerem, ami nem kis idõ, szinte semmit nem változott. Ugyanolyan makacs, elhivatott és önzetlen ember, mint amilyen gyermekként is volt… és emiatt végtelenül önzõ is. Paradoxon…

- Ezt nem igazán értem – pillogok fel érdeklõdve. Az igazat megvallva, épp csak annyit tudok az életérõl, amennyit ki tudtam csikarni belõle a randik alatt, és már végül is mindegy, azért érdekel, mások hogyan látják õt.

- Itt vagy Te! – bök felém lazán, ujjai között felvillan a csikk vöröses parazsa. – Még soha nem láttam ennyire boldognak és bizakodónak, mint mostanában… mióta megismert téged. Mégis, annyira lefoglalja a munka, a lelkiismeret és a félelmei, hogy folyamatosan hibázik. Emiatt menekül, fõleg a munkájába, és az önzetlen hõs szerepével próbál takarózni… tehát önzõ.

- Hibázik? – pislogok fel félve. – Ha a ló miatt… az én hibám, hogy nem töltött vele több idõt, õ lelkiismeretesen ápolta, de én…

- Nem errõl van szó – vág közbe Fõnök, és elnézõ mosollyal ingatja fejét. – Marco többnyire egyedül van, szereti is ezt az életformát, így nem csodálom, ha jelenleg képtelen egyensúlyt teremteni az életében. Mert tudod Hanna, ha a férfiak figyelme megoszlik, annak kapkodás és morgás a vége – kuncog fel bölcsen, és erre már én is elmosolyodom, de jókedvem hamar kihuny.

- Igen, meglehet – sóhajtok fel, és tekintetem az ablakon túli, napsütötte rét felé kalandozik. – Pont emiatt, nem szabad soha válaszút elé állítani azt, akit kedvelünk. Nem de? – vonom meg vállam, de nem várok igazán választ. Fõnök kényszeredetten köhécsel párat, hallom, ahogy elnyomja a csikket a kerámia hamutálba, és a kínos csend nehéz lepelként telepszik a szobára. Lehet, van igazság abban, amit Marcóról mondott, de nem hiszem, hogy ennyire egyszerû lenne az egész. Ujjaimmal térdemen dobolva tûnõdök, és magamban számolom a másodperceket, míg odakintrõl autózúgás nem hallatszik.

- A taxi – hümmögi Mr. Stewenson, és felkecmereg székébõl.

- Igen – bólintok, táskám a vállamra igazítva. – Köszönöm a kedvességét, köszönöm a szeretetet, amivel itt bántak velem, minden jót és sok sikert a farmhoz a továbbiakban is! – mondom erõltetett mosoly kíséretében, és felé nyújtom kezem. Habozni látszik, arca komor, homlokán elmélyülnek a ráncok, ahogy alig észrevehetõen megingatja fejét. Tudja, hogy ez a búcsúm, de végül elfogadja a kezem, és erõs szorítás kíséretében megrázza.

- Vigyázz magadra, Hanna! – mormolja, miközben kikísér, és kinyitja elõttem a kocsi ajtaját. – És szívesen látunk, ha…

- Félni támad kedvem? – kuncogok fel fáradtan. Megforgatja szemét, és barátságosan megpaskolja a vállam, majd becsukja az ajtót, és megkocogtatja a sofõr felõli üveget. Nehéz szívvel dõlök hátra, és miután bediktálom a címem, becsukom a szemem.

- Hanna, ezt nem teheti! – mormolja a doki, miközben vagy századszorra sétál el elõttem a szobában. A rendelõben eltöltött fél óra alatt megpróbáltam kimagyarázni magam, hogy miért nem vagyok hajlandó visszamenni a farmra, noha be kell látnom, gyógyulófélben vagyok. – Nézze, ez nem a pénzrõl szól, amit fizet a rendeléseken! Egyszerûen nem hagyhatom, hogy csak úgy, kidobja az eddigi eredményeit az ablakon! – háborog kitartóan, és végre visszazuhan a fotelbe.

- Sajnálom, Mrs. Goldwin, már döntöttem – fûzöm össze ujjaim. – Abbahagyom a terápiát is, a farmlátogatást is, sajnálom. Tudom, hogy ön mindent megpróbált, és hálás vagyok az elszántságáért, de pillanatnyilag nem az equinophobia a legnagyobb gondom – sóhajtom, és felállok a fotelbõl.

- Akkor mi? Hanna, mégis, mi történt? – csattan fel a doktornõ, és idegesen birizgálni kezdi szemüvegét. – Beszéltem Marcóval, aki meglepõen szûkszavúan nyilatkozott az elmúlt hetükrõl. Önök esetleg összekülönböztek valamin? A szimpátia hiánya nem feltétlenül kell, hogy a terápia felfüggesztéséhez vezessen. Kereshetünk mást…

- Nem! – jelentem ki határozottan. – Befejeztem! Sajnálom, de részemrõl ez ennyi volt. Köszönök mindent!

Fáradtan csapom le a telefont, és székemre roskadva lapozgatom a jegyzetfüzetem. A megrendelésekkel kapcsolatos problémák kiküszöbölése teljes idegzetem felszámolta, de szerencsére szerencsém volt. Nem tudom, hogy oldottam volna meg virágok és beszállító nélkül a hétvégi menyegzõre rendelt díszítést… mostanában minden annyival stresszesebb…

Pontosabban, inkább én lettem türelmetlenebb. Egy hete már, hogy se terápiára, se lovak közelébe nem kell mennem, és így sokkal több lett a szabadidõm, amit megpróbálok maximálisan a munkába ölni. Nevetséges… nehezteltem Marcóra, mert ugyanezt teszi, mint most én. Pedig ez a legkézenfekvõbb menekülési út a kényes helyzetekbõl, most már belátom. Talán nem állt készen egy kapcsolatra, és megijedt… végül is, ha az ember éveket tölt el magányban, a hobbijának élve, nehéz változtatni… én legalább próbálkoztam.

A bejárati ajtó csilingelése szakít ki merengésembõl, és bosszúsan igazítom meg magamon a halványzöld kötényt, miközben kifelé igyekszem az irodámból. Még mindig túl sokat rágódok a történteken, nem lesz ez így jó…

- Jó napot! Miben segíthetek? – öltöm fel szokásos, bájos mosolyom, mikor kilépek az üzletbe.

- Azt hiszem, most inkább én segíthetek – fordul felém a kedves vevõ, és döbbenten hajtom oldalra fejem. Zaek, kezében egy cserép ijesztõen ismerõs petúniával, és dísz vigyorral arcán, fordul felém, abbahagyva a kirakatban tobzódó növények bámulását.

- Nahát, téged mi szél hozott? – dadogom, tekintetem le sem véve a virágról, amit hozott. Marcótól kaptam…

- Ez azt hiszem, a tiéd – nyújtja felém a cserepet, amit remegõ kézzel át is veszek, és a pultra lökök. – Marco mondta, hogy a tiéd, de nem tudja, hogy adja át… mert ti… szóval, na… - hebegi, és zavartan megvakarja a tarkóját.

- Szakítottunk! – jelentem ki tárgyilagosan, és ezen meglepõdök. Most elõször ismerem el, hogy tényleg vége van. Furcsa érzés, üres és hideg… megborzongva fonom mellkasom elé kezeim. – Jobb is így, bár a virággal kár volt fáradnod, de azért köszönöm – mosolyodom el halványan.

- Szívesen – biccent, és megfordulna, de látom rajta, hezitál. – Hanna… tudom, hogy ez rosszul jön ki, ezért elmagyarázom – hebegi, és tûnõdve figyelem kisfiús zavarát. – Marco a haverom, és ti ketten együtt jártatok, szóval vannak bizonyos szabályok… de esetleg volna kedved velem meginni valamit, valamikor?

- Randira hívsz? – kérdezem döbbenten, és az összes létezõ ellenérzés egyszerre kezdi feszegetni a mellkasom. Mekkora pofátlanság már?!

- Nem, nem, dehogy! – kiáltja, és kezeivel hadonászni kezd a levegõben. – Csak szimpatikus karakter vagy, és sajnálom, hogy így alakult a kettõtök dolga, és gondoltam, jól esne egy barát támogatása most. Vagyis, én lennék a barát, minden hátsó szándék nélkül – bök magára, és félszegen elmosolyodik. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hála az égnek, hogy csak ennyit akar. Végül is, tényleg ki kéne mozdulnom kicsit, és Zaek rendes srác, legutóbb is hamar megtaláltuk a közös hangot.

- Hát… rendben – ingatom fejem bizonytalanul. – Talán egy kávé… mondjuk holnap? – pislogok rá elgondolkodva.

- Remek – csapja össze tenyereit, és rám kacsint. – Holnap, zárás után érted jövök, ha megfelel, és aztán bele vetjük magunkat az éjszakába – kuncog fel gyerekesen.

- Klassz – forgatom meg szemeim, mert azért a délután hat órát csak erõs túlzásokkal lehetne éjszakának titulálni. Zaek még magyaráz valamit, a közeli kávézóról és az ott kapható mennyei fánkokról, de én csak bambulok a semmibe. Vajon, nem lesz ez így túl… nem is tudom mi. Marcóval vége, Zaekkel barátok vagyunk, senkinek semmi beleszólása és kész…

Reggel korábban ébredek, mint kedvesem, ezért óvatosan szállok ki mellõle. Nem akarom felkelteni, mert olyan nyugodtan alszik, és legalább ennyi pihenés jár neki. Meg addig lerendezem magam, és kicsit leápolom a külsõ kinézetemet. Bár ahogy felállok, és végig nézek rajta, elmosolyodok, majd egy ideig csak figyelem csodálatos testét, meg a nyugodtságát. Olyan szép, hogy szavakba nem tudom önteni. Elmosolyodok, de végül a fürdõbe megyek.

Leveszem a szemkötõmet, majd a tükör elé beállva nézem meg a hegemet, és végig is simítom. Sajnálom, hogy nincs meg a másik szemem. Néha elgondolkozok rajta, hogy vajon milyen lenne az életem, ha nem csúfítana el ennyire ez a dolog. Mennyivel lenne másabb életem? Végül nagyot sóhajtva veszem le a ruháimat, és úgy megyek a tus alá és megmosom magam mindenhol alaposan.

Nem tudom mennyi ideig állok a tus alatt, de végül kimászok és a kagylóhoz megyek, ahol egy kis fokkrémet teszek a fogkefémre és megmosom a fogamat, amikor hirtelen kivágódik az ajtó és Hanna döbbent arcával találom szembe magam. Én is lefagyok, hogy így rám rontott. Nem is amiatt aggódok, hogy lát teljesen meztelenül, hanem inkább azért, mert nincs rajtam a szemkötõm.

- Marco, ne haragudj! – mondja dadogva és látom, hogy többször végig mér. Nekem is kell egy kis idõ, amíg összeszedem a lélekjelenlétemet, de túl késõn, mivel pont, amikor megszólalnék, látom az arcán, hogy észrevette a szememet. Kész… itt van a kapcsolatunknak a vége, már elõre látom. Õ is meg fog futamodni a látvány miatt és inkább kihátrál az egészbõl, minthogy akár megismerjen.

- Menj ki! – mondom neki elég erélyes stílusba, bár próbálok nem bunkó lenni vele, de most mérges vagyok és csalódott. Utálom a szememet, hogy ez lett velem. – Kifelé! – fordítom el tõle a szememet. Nem kell néznie egy ilyen szörnyeteget, mint én vagyok.

Parancsomnak eleget téve megy ki a fürdõbõl és csukja be az ajtót én meg a falba verek egyet. Csak egyszer ebben a rohadt életben akartam végre boldog lenni egy olyan lánnyal, aki esetleg még az érzéseimet is viszonozza erre megint minden vakvágányra fut. És mindennek az oka a szemem. Legszívesebben törnék-zúznék, de nem tehetem meg, mert nem akarom megijeszteni. Elegem van, nem kezdek ki soha többet senkivel, mert csak a bajom lesz belõle.

Nem tudom mennyi ideig vagyok bent, de amikor már elhagyom a fürdõt, akkor már ruhában teszem meg

- Marco! – ejti ki a nevemet, amikor megpróbálok elmenni itthonról, de nem hagyja, megfogja a kezemet, majd kezei közé feszi arcomat, hogy arra kényszerítsen, ránézzek. – Nem zavar!

- Hagyj! – nem tudom miért makacskodik ennyire? Azt akarja, hogy még jobban fájjon? Vagy ennyire a fél szemembe akarja mondani, hogy vége? – Tudom, hogy nézek ki, tudom, mit gondolnak rólam az emberek, ha meglátják ezt… nem kell, hogy megjátszd magad, Hanna!

- Eszemben sincs! – tovább köti az ebet a karóhoz, de minek? Mi értelme van? – Meglepõdtem, ezt elismerem, de jobban megrettentett a te reakciód, mint az a sebhely! Hidd el, ha annyira viszolyognék tõled, mint hiszed, nem akarnám megbeszélni azt, amit láttam.

- Nincs mit megbeszélni rajta! Egy baleset... egy ostoba baleset volt csak, és az egyik szemembe került – ennyi a történet röviden nincs értelem rágódni a múlton, mert az nem hozza vissza. Nem leszek tökéletes soha akármennyire is szeretné. – Nézd, nem akarom ezt feszegetni, szóval engedj el, elkésem!

- Nem! – ilyen határozottságot még tõle sem tapasztaltam. Meg is lepõdök és ezt kihasználva folytatja mondandóját. – Az utóbbi idõben elég pocsékul voltam, de aztán megismertelek téged, és valahogy szebb lett a világ. Tudom, hogy nem látszik egetverõ változás rajtam, de hidd el, én tudom, mennyire másként állok bizonyos dolgokhoz már. És ezt neked köszönhetem! Mert hiszel bennem, mert velem vagy, és… nagyon kedvellek, Marco – nagyon jól esnek szavai, de azért félek, hogy nagyobb pofára esés lesz késõbb, de a pír az arcán még nagyobb biztonságot nyújt afelõl, hogy hihetek neki és talán õ lesz az, akiben nem kell csalódnom.

- Nem fejeztem be – ajkaimra kapok egy puszit és most be kell látnom, hogy õ a fõnök, így megteszem, amit akar és hallgatok. – Te elfogadsz engem olyannak, amilyen vagyok, és nem gúnyolsz érte, mint mások. És nem tudom, miért hiszed, hogy én nem így tennék! Nagyszerû ember vagy, és emiatt a heg miatt nem leszel kevesebb számomra, nem fogom meggondolni magam és eltûnni… nem ilyen vagyok, azt hittem, ennyire már ismersz – nem tudom miért, de olyan hihetetlen ezek a szavak, ám amikor meg is csókol, kezdem felfogni, hogy komolyan gondolja… Az viszont cseppet sem tetszik, hogy így akarja levenni rólam a szemkötõt. Még is mi a szándéka?

- Ne csináld! – szakadok el tõle, és úgy nézek rá komolyan.

- Látni akarom – azt hiszem nincs más választásom. Nem akarok erõszakos lenni vele. Hagyom, hogy levegye, de végül el is tolom magamtól. Tudom, hogy milyen látványt nyújtok… – Mi történt vele? – soha senki nem kérdezte meg eddig, hogy mi történt velem és ez most tõle jól esik. Érzem, hogy végig simítja a heget. Nem fáj, de még is érzem, hogy ott a keze. Azt hiszem ideje lesz végre valakinek elmondani, hogy mitõl lettem szörnyeteg.

- Gyerek voltam… már akkor is a farmon dolgoztam iskola után, már akkor is a lovak voltak a mindenem – eltakarom végül a szememet. Nem szeretem ha látják. – Egy nap tûz ütött ki az istállóban, minden lovat sikerült kimenekíteni, csak egy csikó és az anyja maradtak a pajtában. Berohantam, mert nem tudtam tétlenül nézni, hogy elpusztuljanak, és sikerült is kijuttatnom õket, de a tûz gyorsan terjedt, és kettétört egy állványt, amin vegyszereket tartottunk. Valami savas folyadék csapódott a szemembe, és alig tudtam kimenekülni onnan. A kórházban megoperáltak, többször is, de sajnos nem sok eredménnyel, és végül… - mái napig elcsuklik a hangom, mert akkor fosztottak meg mindentõl, amitõl egész voltam. – ki kellett venni a szemgolyót, és mivel más ötletük nem volt, összevarrták a helyét. Az emberek sokáig undorral néztek rám, megbámultak az utcán és már nem bírtam… azóta hordok szemkötõt, és azóta sem mutattam meg senkinek, mit rejtegetek alatta.

- Ez szörnyû! – szörnyû, de még a lovakon kívül senki nem hallgatott végig. Amikor meg is ölel nagyon jól esik és élvezem a pillanatokat. Nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire jól fogja fogadni a velem történteket. – Annyira sajnálom, Marco! Ezt nem érdemelted… de tudod, és ezt most a lehetõ legpozitívabb értelemben mondom, nem érdekel a heg! Ettõl még ugyanúgy felnézek rád, és ugyanúgy, sõt, még jobban tisztellek, mert olyasmiken mentél keresztül, ami másokat talán egy életre összetört volna. Te mégis felálltál és büszkén továbbmentél, és ezért a kitartásodért csak dicséretet érdemelsz! Jó, meg egy puszit is, talán – az utolsó mondatára és a kis incselkedésre felkapom a fejemet és elmosolyodok halványan

- Köszönöm, Hanna! Fogalmad sincs, mennyit jelentenek nekem a szavaid – mondom neki õszintén, és ajkaihoz hajolva tapadok rá és minden érzésemet beleadok a csókba amit iránta érzek. Annyira hálás vagyok neki és annyira… Azt hiszem, hogy szeretem, hogy azt elmondani nem tudom. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen teremtés is él a földön, mint õ, aki tudja csökkenteni a fájdalmamat.

Amint visszakapom a csók utána a szemkötõmet, visszahelyezem a helyére, mert attól függetlenül, hogy õt nem zavarja engem nagyon is zavar.

- Rendben, akkor most… - mit szeretne még mondani? Vagy van még esetleg, ami érdekli? – A továbbiakban elõttem nem kell viselned, tényleg nem zavar, viszont kezdek éhes lenni, és nem tudom, vendégségben mi a teendõ ilyenkor – elmosolyodok azon, amit mond.

Beterelem a konyhába, ahol tájékoztatom arról, hogy mit lehet enni, majd leültetve dobok össze egy finom reggelit, ami tápláló és remélem, hogy neki is ízlik. Nagyon jól telik a reggeli és örülök, hogy elmondtam neki, és ennek ellenére még mindig itt van velem.

***
- Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez jó ötlet – mondom Hannanak, mert most a fejébe vette azt az õrültséget, hogy õ be fog jönni velem, és együtt leszünk a beteg lónál. Nem tartom a legjobb ötletnek, de nem tudok mit kezdeni ellenne, mivel õ csak azt akarja, hogy bejöjjön.

Mielõtt még bemennénk felmegyek az irodába, hogy tájékoztassanak, hogy mi volt az este. Nem javult semmit, csak stagnál. Nem tetszik nekem ez a dolog, de majd ma megpróbálok még valamit, bár elõbb a sérüléseit kell rendbe hozni, majd utána fogok tudni akármit is csinálni vele.

Egy kis idõ múlva visszamegyek és látom, hogy Hanna még mindig Shef-fel játszik, amin elmosolyodok.

- Mehetünk? – állok meg mellette, de még mindig nem tartom jó ötletnek. Túl nagy falat lesz neki és attól tartok, hogy nem fogja bírni.

- Igen! – elindulok az istálló felé, de a kétségek bennem kicsit sem csillapodnak… Sõt, ahogy tartunk az épület felé egyre erõsebbek.

- Hanna, nem kell ezt csinálnod – próbálom még utoljára a lebeszélést, mert nem akarom, hogy baja legyen. – Ha valami történik a lóval, nem tudok rád figyelni, és ha veled, akkor meg… áh, szerintem túl korai!

- Megsimogattattad velem Fekete Szépséget, az nem volt túl korai? – de igen és pont ebbõl gondolom, hogy ez meg még jobban korai. – Nézd, Marco, értékelem az aggódásod, de ezt most én döntöttem el, és ígérem, nem lesz baj velem! Ha valamit, hát az elszántságot nagyon is van kitõl tanulnom, egyetértesz? – hányszor megtanultam már, hogy ne akarjak egy nõi elmébe belelátni. Értelmetlen összefüggések vannak benne…

- Rendben, tiszteletben tartom a döntésed – mondom beadva a derekamat, amire egy csókot kapok az arcomra. Elérjük az istállót, majd úgy nyitom ki az ajtaját és bemegyek ott hagyva kicsimet, mert nem akarom, magammal húzni. Ezt az utat neki kell megtenni, ha tényleg annyira szeretné, bár így még mindig van lehetõsége megfutamodni, ha szeretne. Én csak belépek a lóhoz, aki ugyan úgy fekszik, mint ahogy tegnap hagytam. Le is térdelek mellé és megvizsgálom egyenlõre a szememmel, hogy felmérjem a terepet.

- Megmondtam, hogy rossz ötlet – jegyzem meg neki, mert annak ellenére, hogy nem nézek rá érzem a feszültséget és ez nem csak a lótól származik. – Hogy bírod? – felnézek rá, de ekkor kihúzza magát és bár a falhoz van simulva teljesen becsülöm benne a bátorságot, hogy ennyire szembe akar szállni a félelmével.

- Õszintén? Rosszul – igen ettõl tartottam így kezdõdött Fekete Szépségnél is. – De próbálom nyugtatni magam, hogy a ló beteg és a legkisebb gondja, hogy engem bántson. Mellesleg meg, ha beszélsz hozzám, kicsit könnyebb – Ez a ló senkit nem fog bántani, meg amúgy sem a lovak senkit nem bántanak, csak ha meg akarják védeni magukat.

- Nem megy, kicsim! Két felé nem tudok beszélni, megmondtam – mondom neki komolyan, és felállva mennék oda, hogy segítek neki kimenni, de csak leint.

- Nem megyek ki! – nagyot sóhajtok, majd visszatérdelek, amikor látom, hogy leül egy szalmabálára. Csak tudnám, hogy a makacsságát kitõl örökölte.

- Nem tudom, jó vége lesz-e ennek –mondom aggódva, majd figyelmemet visszairányítom a ló felé és úgy simogatom.

Beszélgetek hozzá és próbálom megnyugtatni és biztosítani arról, hogy itt nem lesz semmi baja, mert én nem fogom hagyni, hogy bárki is bántsa. Lassan kezd megnyugodni, aminek én örülök a legjobban, mert így minden gond nélkül el tudom látni a sérüléseit, hogy hamarabb gyógyuljon. Nem akarok vele megbirkózni, hogy megvizsgálhassam.

- Mi történt vele? – az ismeretlen és hirtelen hangtól a ló is kicsim felé kapja a fejét, és úgy kezdi el tanulmányozni, de szerintem nála is csak ugyan azt a félelmet láthatja, amit õ maga is érez és ezért nem kezd el jobban nyugtalankodni.

- A gazdája nem biztosított számára megfelelõ körülményeket – utálom az ilyen embereket. Minek tart lovat, ha egyszer megkínozza? Ugyan azt kéne vele is csinálni, amit a lovával tett. – Kikötözte a szabad ég alá, megverte, enni sem adott neki rendesen… a drótkerítés, ami mellé ki volt kötve szanaszét volt szabdalva, lehorzsolta a bõrét, megszúrta, megvágta és ezek az apró sebek mind elfertõzõdtek és kis híján a halálát okozták. Az állatvédõk az utolsó pillanatban mentették meg, most már csak rajtam és rajta áll, hogy lesz tovább. Remélem, meg tudom menteni – mesélek el neki mindent, miközben megsimítom a lõ sörényét, aki még mindig Hanna-t vizslatja és szerintem a tekintetébõl szeretne még több mindent kiolvasni, de majd meglátni, hogy mi lesz belõle.

- Szörnyû – igen szörnyû. Erre én sem tudnék mást mondani legfeljebb, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba küldöm el azt a személyt, aki ezt tette a kicsikével.

Nincs idõ viszont a további beszélgetésre, mert ideje, hogy befejezzem az összes sebének az ellátását és hogy minél hamarabb végezzek, mert kicsimet kiszeretném innen vinni, mielõtt még bármi baja lenne belõle.

- Hogy érzed magad? – érdeklõdök tõle egy kis segítség közben, mert remegnek még a kezei, és nem igazán tudja kinyitni a vizét.

- Nem tudom – elmosolyodok, és visszagondolok arra, mikor én voltam hasonló helyzetben, hogy még is én mit éreztem, bár az én helyzetem más volt. Én nem rettegtem ennyire a lovaktól, mint Hanna. Vajon mi történhetett vele? Érdekel nagyon, de nem akarom, hogy esetleg olyan dolgot tépjek fel, amivel visszaeshet egy korábbi szintre, mert akkor többet ártanék, mint használnék neki.

- Büszke vagyok rád – mondom õszintén és meg is jutalmazom a kezét egy édes puszival, amire még közelebb csúszik hozzám. Jól esik nagyon a közelsége és örülök, hogy itt van velem.

- Azért, elég kemény edzés ez – ezzel viszont nem vitatkozok. Fordított esetben szerintem még nekem is nehézséget okozna az amit õ megcsinál.

- Menni fog, majd meglátod – biztatom, ahogy csak tudom, mert sejtem, hogy most leginkább erre van szüksége.

Most viszont kiélvezem, hogy ilyen nyugodtan lehetünk együtt, mert még délután vissza kell mennem a lóhoz, mert csak a sebeit tudtam leápolni a délelõtt folyamán és délután kicsit a lelki sebeket is meg kell próbálnom ápolnom azzal együtt, hogy etetni és itatni is kell.

- Délutánra mi a terved? – érdeklõdik és lehet, hogy nem fog neki tetszeni, de nem kell bejönnie ha nem akar.

- Még vissza kell mennem kicsit a lelki sérülésekkel foglalkozni és etetni meg itatni, mert az még lemaradt. Nem karom, hogy elhagyja magát. – nézek rá komolyan, de látom rajta, hogy már kicsit sokallja, hogy vissza kéne megint jönnie. - De nem kell bejönnöd velem. – hívom fel a figyelmét. – Ha gondolod akkor Shef-fel is játszhatsz, vagy esetleg szétnézhetsz egy kicsit amerre úgy érzed. – mondom neki együtt. – De este a tiéd leszek és elviszlek kárpótlásnak egy szép helyre.

- Rendben, majd meglátom, hogy mihez lesz kedvem. – érzem a hangjában, hogy eléggé letört és sajnálom, hogy ennyire hanyagolnom kell, de vigyáznom kell a lóra.

- Minél hamarabb igyekszem végezni, ígérem. – nézek a szemébe, majd egy csókot adok ajkaira, és mintha beletörõdött volna, úgy bújik hozzám és fejezzük be az ebédet.

Ebéd után én viszont tényleg visszamegyek a csõdörhöz, mert kell, hiába szeretnék most Hanna-val lenni, fõleg, hogy itt van nálam, de végül is mondtam, hogy nem fogok tudni annyit foglalkozni vele, de talán ez már túlzás, amennyit nem vagyok vele? Lehet, hogy kompromisszumot kéne kötöm magammal… nem tudom…

4 óra körül tudok csak kijönni a lótól. Viszont bûntudatom van, hogy ilyen a munkám és nem lehetek sokat Hanna-val. Kimegyek és megkeresem a birtokon és látom, hogy az egyik velem hasonló korú munkatársammal elegyedett beszélgetésbe. Ez egy picit zavar fõleg, hogy tudom, hogy Zeaknek milyen az elõélete csajok terén. És ráadásul igen jól is érezhetik magukat, majd Hanna igaz, hogy kicsit visszafogva, de nevetnek. Az a bizonyos féltékenység most bennem van, de végül is Hanna-ban megbízhatok, hiszen õ nem lenne semmi olyanra képes, hogy megcsalna, vagy elhagyna a szemem miatt.

- Sziasztok. – köszönök, mikor megérkezek hozzájuk.