Nem róttam ki hatalmas bérleti díjakat, hisz tudtam, akkor nekik nem marad semmi, nem tudnak félretenni, fejleszteni. Ezek pedig elengedhetetlenek voltak a fejlõdéshez, amivel több maradt nekem. Szóval ez visszafelé is igaz volt: ha a bérlõimnek jó volt, akkor ez jó volt nekem is. Bár, volt egy gondom, ami folyton a nyomomban lihegett, s kihatott mindenre. Mindenre.

- Mi az, hogy fel kell öltöznöm s lemennem ebédelni? Én vagyok a ház úrnõje! – Feleségem hangja úgy söpört végig a házon, mintha az életéért kiabált volna. Nagyot sóhajtottam, próbáltam nem rá figyelni, de egy idõ után már megsajnáltam az új komornát. Én kértem meg arra, hogy érje el a nejemnél, velünk étkezzen az ebédlõben, de úgy tûnt, túl sokat kértem. Inkább letettem a tollat a kezembõl, s egy nagy sóhaj kíséretében felálltam a székbõl. Ideje volt közbelépnem a személyzet lelki békéje érdekében.

- Azonnal hívassa ide a férjemet! Most! – A rikácsolást már a folyosón ért, no meg a sietõs léptek is, ahogy a komorna sietett a házon át az irodám felé.

- Mr Rowland, uram! – szólított meg, mikor befordult a folyósra. – Az asszonyom önért küldetett és…

- Hagyja csak, Mrs Greenwood. Hallottam, menjen csak le a konyhába, készítessen neki egy kis pirítóst teával, s hozza fel, kérem. Úgyse fog enni mást, érzem – adtam neki nyugodtan a feladatát, amit õ egy bólintással nyugtázott s már rohant is tova.

Amint beléptem a nejem szobájába – hisz nem aludtunk együtt –, õ még az ágyában feküdt, de már megeredt a nyelve jöttemtõl. Végighallgattam a szokásos elõadását, bólogattam, hogy megértettem, felvetettem neki, hogy talán egy kis séta jót tenne neki, mondjuk egy kevéske kis evés után. Eleinte tiltakozott, de mikor megjegyeztem, hogy Mr Kinsey is jelen lesz, mert áthívom a szokásos orvosságával, máris jobb lett a kedve. Mrs Greenwood is akkor futott be a kevés kis étellel, amit a feleségem rögtön lelkesebben fogyasztott el, mindenféle tiltakozás ellenére. A rossz ómenek máris nem tûntek oly vészesnek az áhított név hallatán.

Nagyot sóhajtottam, majd szólítottam a saját komornámat, hogy készítse elõ lovaglóruhámat, no meg a lovamat. Addig úgy terveztem, hogy befejezem a dolgomat, s kilovagolok az orvosért. Reméltem, hogy otthon volt, mert ha már megígértem Agnesnek, nem térhettem vissza rossz hírekkel. Akkor oly mûsort lecsapott volna, hogy egy délutáni kis kimenõvel se tudtam volna a személyzetet feldobni. Az pedig már a második lett volna a hónapban, túl hamar egymás után.

A lovam hátán máris jobban éreztem magamat. Szerencsére a kislányunk, Edith, remek nevelõvel rendelkezett, így nem kellett miatta aggódnom. Okos kislány volt s megértette, hogy az anyukája furcsa teremtés furcsa igényekkel, aminek se õ, se én, sõt, az egész vagyon nem tudott volna eleget tenni. Magam sem tudom miért alakult ez ki Agnesben, de rengeteget segített volna, ha Mr Kinsey minden nap átugrott volna a csodaszerével, ami valószínûleg valami gyógynövényes itóka lehetett, semmi több. Legalábbis mikor rákérdeztem azt mondta, hogy ne aggódjak, nem itat a nejemmel semmi furcsaságot, csak a természet adta kedélyjavítót.

S lám, éppen az orvosra gondoltam a város szélén futó ösvényen lovagolva, mikor feltûnt, hogy õ maga sétált a fûben.

- Mr Kinsey! – kiáltottam oda neki boldogan, mire õ megállt és visszanézett rám. – Pont magáért igyekeztem.

- Szép jó napot Mr Rowland! Remélem semmi komoly – köszöntött mosolyogva.

- Csak a szokásos.

- Mrs Rowland? – kérdezett rá mindent értõ mosollyal, mire én nagyot sóhajtva állítottam meg a lovat mellette. – A szokásos?

- Igen – bólintottam. – Tudna hozni abból a csodaitókájából?

- Persze – mosolyogta. – Akár adhatnék önnek, vagy elmondhatnám az egyik szobalánynak hogy kell készíteni. Egy kis málnalevél leforrázva, aztán ha akad bodzavirág, azt rakok hozzá, vagy hársfavirágot, kamillát, éppen, ami akad.

- Nem akarom kiábrándítani doktor úr, de kétlem, hogy az üvegcséje tartalma rángatja ki a nejemet az ágyból – vallottam be õszintén egy halovány mosollyal az ajkamon, mire õ kissé lesütötte szemeit. – Ne aggódjon, amíg ki tudja onnan szép szóval csábítani, s nem kell rángatni, én mindennek örülök. Emellett nagyon sajnálom, hogy megint az idejét kell rabolnom, mikor biztos akadna fontosabb tennivalója is.

- Nem nagy város ez, Mr Rowland – válaszolta, míg zsebre vágta kezeit. – Nem akad itt oly sok munka, hogy ennyi ne férjen bele. – Zsebébõl elõkerült egy kis óra, amin megnézte az idõt, majd egy kis gondolkodás után újra hozzám szólt. – Egy óra múlva a birtokon leszek. Az úgy megfelel?

- Teljes mértékben – bólintottam lelkesen. – Maradhatna ebédre, ha nincs sok dolga.

- Nem kívánok visszaélni a vendégszeretetükkel, Mr Rowland.

- A nejem mámorban úszna, ha velünk enne.

- És ön? – nézett rám, mire én elmosolyodtam.

- Én is örülnék neki, hisz sokat segít nekünk. Akkor szólhatok visszaérve a szakácsunknak, hogy egy fõvel többre számítson? – érdeklõdtem, míg le nem vettem tekintetemet a doktorról. Láttam rajta, hogy õrlõdött egy kicsit, elfogadja e a meghívást vagy se, így folytattam. – Bár igaza van, ha nem jön, nem lesz megtömve semmi finommal.

- Az én szakácsnõm is remekül tud fõzni ám – mosolyogta. – Bár biztos nem oly jól, mint az öné.

- Akkor mondja neki, hogy etesse többet. Eléggé sovány, s sápadt.

- Igaz, hogy nem nagy város ez, Mr Rowland, de munka akad bõven – adta meg a fel nem tett kérdésemre a választ. – S rendben van, elfogadom a meghívását, megtisztel vele. Egy óra múlva ott leszek, s rendelkezésére állok.

Elköszöntünk egymástól, majd nagy sajnálatomra õ is folytatta az útját, ahogy én is, vissza a birtokra. Szívesen lovagoltam volna még a környéken, céltalanul, messze az otthoni gondoktól, de volt még bõven teendõm, s nem söpörhettem mindent félre, akár egy gyermek. Hisz nem voltam már az, sok ember számított rám. 

- Szerelmes vagyok beléd! – Húgom hangja, mintha egy késdöfés lenne a szívembe. Lépteim azonnal megtorpannak, még mielõtt beléphetnék az ajtón, és inkább gyorsan a falnak támaszkodok. Layne ajtaja csak résnyire van nyitva, mintha a húgom tudta volna, hogy pont ekkor, pont erre fogok jönni, és direkt tudatni akarta velem, hogy tényleg megteszi. Kitelik tõle. Az én imádott démonomtól bármi kitelik.

Az ajtórésen át tökéletesen be lehet látni a szobába, ahol látom, ahogy mind a ketten oldalt állnak nekem, így láthatom mindkettejük profilját. Jenni arcán csak az eltökéltség látszik, míg Layne-n csak a megdöbbenés. Képtelen vagyok sokáig nézni õket, ahogyan egymás szemeibe néznek, így elfordítom fejem. Hátamat a falnak döntöm, hátha az megtart engem, mert a lábaim nem tudnak.

Ajkamba harapok, hogy ne zokogjak föl ettõl az érzéstõl, ami elönti a szívemet – a keserûségtõl. Most már biztos, hogy Layne sosem lesz az enyém. Még úgy is, hogy beteg, Jenni gyönyörû, tökéletes, ráadásul lány. Õ bemerte vallani szerelmét iránta, én viszont egyik sem vagyok, és nem is merném bevallani. Istenem…

Szeretném, hogy boldogok legyenek! Teljes szívemmel kívánom nekik, hogy szeressék egymást, és legyenek boldogok, de… nem tudom, hogy fogom túlélni. Szilánkokra törött szívvel vajon lehet élni? És úgy, hogy minden nap látnám õket, hogy mennyire szerelmesek egymásba?

Nem tudom. De meg kell próbálnom, hiszen… Bûn, amit érzek. Isten szerint bûn, és az emberek undorodnának tõlem, ha ez kiderülne. Egyedül Jenni az, aki megért, hiszen õ az én testvérem! Az ikertestvérem, õ tudja, hogy mit érzek, hiszen én is tudom, hogy õ mit érez. Ezért érti õ meg, ezért kellett neki elmondanom. De senki más nem tudhatja meg. Ezért, és mert boldogok lesznek egymással, kell kibírnom, hogyha elõttem kimutatják szerelmüket egymás iránt.

Lábaim remegnek, mint a nyárfalevél, csak zihálásom töri meg az elõszobára borult csendet. Ne, ne, ne! Õ… tényleg bevallotta! Nem csak viccelõdött vele. Tényleg megtette… Gondolataim, mint kalitkába zárt madár, csapongnak ide-oda, ahogy a szívem is. Mintha nem lenne neki jó hely a mellkasom, ki akar ugrani, hogy aztán Layne mellkasához rohanjon, és ott találjon magának tökéletes helyet.

Torkom elszorul, gyomrom felfordul – hányingerem van. El akarok tûnni innen! Gondolataim sikoltoznak testemnek, hogy mozduljon már, de lefagytam. Nem bírok mozdulni, nem bírok semmit se tenni. Csak állok itt, megtörten, szilánkos szívemmel, hányingerrel és a zokogással küszködve.

- Jenni, én… - Layne hangja rángat ki a dermedtségembõl. Nem, nem, nem akarom a szájából hallani, mit akar mondani! Ne, nem akarom hallani! Jenni úgyis el fogja mondani, de nem akarom Layne saját szájából hallani!

Remegõ lábakkal rohanok el az ajtótól, és ahelyett, hogy a szobánk felé venném az irányt, ami tuti, hogy Jenni elsõ útja lenne, kirohanok az istállóba. Itt biztos, hogy nem fog keresni, hiszen nem is tudna kijönni ide, meg persze nem gondolná, hogy pont itt lennék. Egyedüli dolog, amit nem tud rólam, hogy bár félek a lovaglástól, a lovakat nagyon szeretem. Azt hiszi, tõlük félek, de nem, csak a sebességtõl, és a magasságtól.

Ahogyan az istállóba érek, egybõl rávetem magam az egyik szalma bálára, és könnyekben török ki. Görcsös zokogás rázza testemet, és egyre csak az a kép játszódik le lelki szemeim elõtt, hogy mi történhetett a szobában. Valószínûleg, miután elrohantam, bevallották egymásnak szerelmüket, és megcsókolták egymást.

Layne… csók…

Zihálva fordulok a hátamra, ahogyan elképzelem, hogy Jenni helyett engem csókol. Nyelvével lágyan befurakszik ajkaim közé, egyik erõs kezével tarkómat simogatja, másikkal hátamat, bár néha-néha kicsit lejjebb csúszik, és fenekembe markol. Ahh…

Hirtelen vált a kép, és ismét Jennivel csókolózik.

Nem akarom látni ezt a képet! Kezeimmel megtörlöm szememet, de csak annyit érek el vele, hogy elmaszatolom a könnyeimet, de el nem törlöm. Miért születtem fiúnak? Miért nem lánynak születtem? Akkor talán lehetne valami esélyem, így viszont… Nem csak hogy undorító, hogy én, egy fiú, egy férfi irány ilyet érzek, hanem még bûn is.

- Hát te? – A kérdésre megriadok, és ahogy meglátom, ki lépett az istállóba, ismét folyni kezdenek a könnyeim. – Ian, miért sírsz? – Layne gondoskodó, kedves hangja csak még szomorúbbá tesz, hiszen eddig mindig tudott mindenben segíteni, most viszont pont, hogy õ a baj. Miért kellett ide jönnie, az istállóba?

- Nem… nem sírok! – Próbálom magabiztosan mondani, de árulkodó könnycseppjeimmel és remegésemmel nem tudok mit kezdeni. Butus, butus testem…

- Hát persze… - mondja szkeptikusan és közelebb jön hozzám. Miért neked kellett rám találnod? Ennél még az is jobb lett volna, ha Jenni talál rám. Ilyen az én szerencsém.

- De nem, tényleg nem sírok. Csak… a széna belement a szemembe – hazudok. Szerintem õ is tudja, hogy ez nagyon nem az igazság, de csak bólint, mintha elhinné, és mellém sétál.

- Leülhetek? – kérdezi, én meg gondolkodás nélkül, egybõl bólintok. Finom illatát szagolva, elvarázsolódok, egyben átkozom magam, hogy miért kellett nekem igent mondanom. A közelében mindig úgy érzem magam, mint egy kis értéktelen bogár, aki beleivott az emberek alkoholjába, ezért részegen dülöngél ide-oda ahelyett, hogy rendesen mozogna.

Nem akarok belé szerelmes lenni! Ez bûn! Bûn, gusztustalan, és fájdalmas. Akkor meg miért? Miért én, miért pont belé?! Pont abba a személybe, akibe a húgom is szerelmes? Talán éppen ezért? Mert ha már annyira hasonlítunk mindenben, ebben is hasonlítsunk már? Vagy miért?!

Nem tudom…

Hogy lehet egy ennyire ijesztõ, félelmetes és undorító dolog ennyire… csodálatos, felemelõ és gyönyörû?

Nem tudom. Semmit sem tudok.