Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

A szája elé tartott húsra legalább olyan dühösen néz, mintha én lennék a villára tûzve, és a szemeiben megvillan a dac, hogy márpedig õ nem fog így enni, mint egy betanított kutyuli. De ugye az éhség nagy úr, és a gyomorkorgás pedig egyértelmû, így biztos tudatában gyõzelmemnek a finoman illatozó falatot meglengetem elõtte, mintha ez is mindennapos játék lenne köztünk. Elfordítja az arcát tõlem, nyakának végtelenül puha bõrét feltárva elõttem, én pedig nem vagyok buddhából, hát a füléhez hajolok, forrón sóhatva a kicsiny kagylóba, kínozva tovább a kezeim közt lévõ báránykát.

- Ha nem eszel nekem úgy is jó, virágszálam. De jobb ha tudod, hogy vacsi után nincs nasi... és holnap ugyan így fog zajlani minden étkezés... nem lenne szép, ha fogyna a csini pofid...

Milyen édes, hát nem libabõrös lett tõlem? Dühösen fordul felém a kiscica, és hangtalanul borzolja felém szõrét, én pedig jól mulatok a próbálkozásán.

- Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha diétáznék... még a végén akkora lesz az arcom, mint neked.

Micsoda fantázia! Nem fél megmondani a véleményét, és ez tetszik a legjobban benne. Ha olyan valakire vágynék, aki ellenkezik csupán, bárkit kérhetnék, megkapnám. De úgy, hogy önként jön ide, és dacol, csúfol, akaratosan ellenáll mindennek, hogy aztán lassan betörjem... Úgy érzem magam, mint egy ragadozó, aki minden találkozáskor kicsit megsebesíti áldozatát, hogy a végére az ne tudjon már futni se elõle, és aztán jóllakhat belõle.

- Attól ne félj. Inkább az járjon a fejedben, ha nem tûnsz hitelesnek, ugrik a fizud, és a csini testeddel perkálod le a tartozásod.

Szinte már én érzek bûntudatot, hogy ilyen gonosz vagyok ezzel a kicsi virágszállal itt az ölemben. Szinte...
Dühösen villant még felém, majd a falatra pillant, és az elnyílt ajkak közé lapátolom a falatot. Finoman fogalmazva nagyon jól szórakozok a pofákon, amiket vág, és a pillantásokon, amikkel a hús helyett engem tûzne leginkább villára. Mert lehet, abban reménykedik, hogy a konyhára leszökhet majd magának egy kis esti majszolásravalót kérni, de az ott idõzõ idõsödõ embereken nem fogott még a legártatlanabb, legvédtelenebb nyuszika könyörgése sem. És ha hatna is, a kamra kulcsa olyan embernél, akire apám a birtok legféltettebb titkait is rábízná. A többi cseléd pedig biztos helyen eldugva alszik.

De amíg jól szórakozom, és etetgetem a kis tavirózsám, apám egyre gyilkosabb pillantásokat lövöldöz felém. Ezért egyre kisdedebb játékokat találok ki magunknak. És élvezem, hogy büntetlenül hozzáérhetek anélkül, hogy rámszólhatna érte. Minden pillanatot ki kell használni.

A vacsora végeztével nagy örömmel, rebesve száll ki az ölembõl. Az asztal túlfelén jóatyámat a guta ütögeti, mert azt gondolja, hogy a kis kikericsem a jó szex reményére csillant így ki, és nem is sietek senkit felhomályosítani az igazságról.

- Gyere, megmutatom a szobádat.

Halkan szólok neki, majd kezem nyújtom, és õ boldogan cuppan rá, mint egy kisgyerek, akit a Télapóhoz visznek nyaralni. Persze útközben nem mulasztok el senkkit sem, mindenkitõl elbúcsúzok szépen, húzva az idõt, mert szerintem megfizethetetlen lesz az arcának látványa, amikor rájön, az egyik szobámban fog aludni... Velem.

Kiérünk a folyosóra, és a vigyora eltûnik, míg karcsú ujjaival az arcát nyomkodja. Gondolom, kicsit sok volt már a végén a mosolygás. Felém villant egy válogatott csúnya pillantást, és csak elképzelni tudom, hogy micsoda gondolatok kergetik egymást a fejében.

Megérkezve a szobához egy visszafogott mosoly mögé rejtem vigyorom, és amíg kinyitom a szobám ataját, elõreengedve õt, végig az arcát nézem. Látom, hogy le van nyûgözve, dehogy az én ízlésemnek megelelõen van berendezve, és a szépérzékem lássuk be, nem egy krumplis zsákban merül ki.

Szemei egy ufós csészealj méretûre nõnek, ajkai elnyílnak, és ha nem akarnám látni az arcán a folytatást, most kihasználnám az alkalmat. Izgatottan lép beljebb, alaposan felmérve mindent, de tudom, hogyha akarna se találna itt semmi kifogást, legfeljebb szerény személyemet. Bár ez messze nem üti meg az én igazi szobám mércéjét. Oda csak a cselédek járhatnak be, még apám is csak egyszer volt ott, amikor felújítattam.

Imádom ezt a csodálkozó pofit! Becsukom az ajtót, és mögé lépve fojtok el egy mosolyt, figyelve, ahogy meglepetten ugrik, rossz irányba, egyenesen a karmaim közé. Nem is várok, magamhoz ölelem szorosan, hogy a szabadulást elõsegítõ vergõdését mind leverjem.

- Nos... hogy tetszik a szobám?

Hosszú szünet áll be a tiltakozásban, még arról is megfeledkezik, hogy épp ölelgetem. Elõször hitetlenkedés, majd düh költözik tekintetébe. Komolyan mondom, annyira édes ez a pofi, hogy kedvem lenne tejszínhabbal belepni és felfalni!

Hangja túl halk ahhoz képest, amiket a ma este alatt eddig produklát nekem, és lehet fontolóra kellene vennem, hogy leláncolom az ágyamban, nehogy megfojtson álmomban. Újabb vigyorra húzódnak ajkaim.

- Nyugalom... ez mind a látszat kedvéért kell. Mégis, hogyan nézne ki, ha a szeretõmtõl távol tölteném az estét? - szokásától eltérõen csendben marad, de ez jobban szórakoztat, mintha válogatott sértéseket vagdosna hozzám. - Persze, ez ne fékezzen meg abban, hogy jól érezd magad velem...

- Ezt most verjed ki a fejedbõl, szépfiú!

Ahogy a félhomályban villannak a szemei! Legszivesebben rávetném magam, elvégre ennyi idegcincálás után a legjobb feszültséglevezetés egy levezetõ ágytorna, de ugye ez most még túl korai lenne. Engedem õt kivergõdni kezeim közül, és hagyom õt a fürdõ felé menni. Megvárom, amíg a vízcsobogás elhallgat bentrõl, és csak aztán indulok a fürdõ felé. Én már a ruháimtól megválva lépek a helyiségbe, és amikor ijedt sikkantás fogad, mosolyom kiszélesedik. Eszméletlen, hogy tud engem egy ilyen alak ennyire szórakoztatni! Komolyan mondom, a barátaimnak is ajánlani fogom. Széles választékú szidalmakat vagdos fejemhez, sértések özönét, de én csak kedélyesen, és minden szó nélkül mászok szépen a kádba, ami egy kisebb medencével felér. Persze menekül a másik oldalra, ahol meg csapdába esik a fal miatt. Nem hiába ide ágyaztattam ma estére. Én a kijárat felõli oldalon maradok, kényelmesen leülve a szélen lévõ padkára a vízben, mellkasig elmerülve, és a hajamból lassan nekiállok kiszedni a díszeket.

- Segítesz? Mert így sokáig fog tartani... - pillantok felé könnyedén, mire egy mérges fújást kapok.

- Segítsen a halál!

Szórakozottan vonok vállat, és a hajamból idegtépõ lassúsággal szedem ki a szalagokat, gyöngyöket. Érzem magamon a pillantását, és szinte hallom a fejében a fogaskerekeket nyikorogni. Csak elképzelni tudom, hogy miket gondolhat rólam. És ez összességében olyan jókedvre derít, hogy nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról.

- Ízlett a vacsora? - kezdeményezek könnyed társalgás.

- Drága lesz ez neked! - válaszolja csípõsen.

- És a táncosok? - felpillantok, és még idõben elkapom az elismerõ villanást tekintetében. - Megmondtam, hogy õk tudnak táncolni. Tanulhatnál tõlük...

Dühösen fúj egyet, és elszánva magát elindul kifelé, de idõben elkapom a csuklóját, és magamhoz rántom. Erre kapálózni kezd, és kétségbeesetten szabadulna, de erõsen fogom a kezét ahhoz, hogy szabadulni tudjon. Lassan de biztosan ölelésembe húzom, és biztosan tartom fél kézzel, hogy másikkal az arcába tapadt tincseket simítsam ki a szemébõl. Annak ellenére, hogy jól szórakozom, ijesztõen komor arcot vágok, és hideg tekintetem az övébe fúrom.

- Idefigyelj, levendulavirágom. - arca megráncul a becézéstõl, de nem szólal meg. - Megígérem, hogyha nem akarod, akkor egy határt sem lépek át. De tedd a dolgod, mert nem a semmiért fizetek. Tudtommal egy hátmosás nem számít szexnek. És ha tetszik ha nem, állandóan velem kell lenned, különben a szüzességed után az életed veszem el. Ezt is megígérhetem. - abbahagyja a rángatózást, és dacosan villannak szemei. - Ez a buli nem babra megy. Drága atyuskám feleséget keres az ittlévõk porontyai személyében. Ha nem tudod elhitetni vele, hogy én milyen nagyon buzi vagyok, akkor egy lyukas fityulát sem kapsz fizettségül. Értve vagyunk? - mérgesen összeszoruló ajkakat kapok válaszul, mert megszólalni nem hajlandó. - Szóval érezd jól magad, használd ki a helyzet adta elõnyöket, és viselj el még két éjszakán át. Magunk között azt csinálsz, amit akarsz, de odakint egy rossz mozdulat, és nem vállalok érted felelõsséget.

Megvárom míg biccent, majd elengedem, és felállok a vízben. Hosszú hajam a vállam felett átvetem, és kimászok a kádból, egy törülközõt tekerve a derekamra, és kifelé indulva.

- Siess, mert én is le akarok még fürödni. - szólok neki hátra, majd mielõtt távoznék, még a vállam felett hátrapillantok. - És tedd vissza a szemeid, mielõtt kiesnek.

Kaán vigyorral slisszolok ki a fürdõbõl a felém repülõ kacatok elõl, becsukva az ajtót, és kuncogva lépve el az atótól. Tudtam, hogy apám cselédeket fog küldeni a szobámba, mert a földre dobott holmik összehajtva a széken vannak. Kivételesen nem csak az agyát húzni mentem a kis virágszál után. Komoran pillantok ki a folyosóra, két õrt rendelve oda, egyrészt hogy a vendégem nem menjen ki, és hogy senki se jöjjön be.

Aztán még egy kis tálcán vacsorát hozatok, és amikor egy óra múlva Yuuta kiles a fürdõajtón, egy hatalmas köntösben, elégedett mosollyal arcomon lépek a fürdõbe. Mégiscsak élvezni fogom a társaságát az elkövetkezendõ napok alatt. Elszöszölök a kádban, hagyva neki idõt jóllakni, vagy szökési kísérletekre, majd megunva a játékot kilépek a szobába. Az ágy túlsó felén egy apró kupac jelzi, hogy a virágszál már lefeküdt, és vagy tényleg alszik, vagy csak eljátssza, hogy ne kelljen velem többet szóba állni. Leoltom a lámpát, és bemászok a nagy ágyba, amit egyetlen hatalmas takaró fed. Gonosz mosollyal húzom magamra a selymet, lerántva róla a takarót. Szinte azonnal dühös pillantással fordul is felém, megragadva az ellopott anyag csücskét, és megrántva, de mivel fel voltam rá készülve, hagyom hogy nagyot rántson rajta, és ezzel a lendülettel lefordul az ágyról a takaróval. Vigyrogva mászok a másik oldalra, nyújtva a kezem neki, hogy felsegítsen, de õ csak puffogva elhajol kezem elõl, és visszamászik az ágyra.

- Követelem, hogy maradj a saját térfeleden alvás közben! - húzza nyakig a megszerzett paplanfélét.

- És ugyan miért teljesíteném? - billentem oldalra a fejem.

- Mert akkor holnap az apádra fogok rámászni.

A sötétben elõször csak elmosolyodok, majd nagy hahotával dõlök el az ágyon. Nagyon régen nevettem így, mert rövid úton kifulladok, de még mindig reszketõ vállakkal, és könnyeim törölgetve fordulok lassan a kis virág felé, aki sértett férfiúi büszkeségtõl fûtve néz rám morcosan. Mosolyogva mászok hozzá négykézláb, és magam alá gyûrve szépen átölelem, hogy ne tudjon menekülni, minden tiltakozás ellenére sem.

- Nyugi, liliomszál, a segged még szûz marad.

Súgom a fülébe mély hálószobahangon, és jót kuncogok, amikor megremeg karjaim között. Méghogy rámászik az apámra... Aki olyan hetero, mint egy... Hm... Ezen a hasonlaton még gondolkoznom kell. Megnézném azért az öreg arcát, amikor rámászik egy ilyen kis vadmacska. Elpilledve hunyom le a szemem, és bár félálomban érzem, hogy a kis virág megpróbál kiszabadulni, képtelen rá, mert még ígyis szorosan tartom.

Nem emlékszem az álmomra, csak arra, hogy nagyon jó lehetett, mert állandóan mosolyogtam benne. Nem azzal a ragadozó mosollyal. Inkább azzal, mint amikor egy igazán élvezetes párbajt nyerek meg, amibõl már semmi újat nem lehet kihozni.

És lassan azt is észreveszem, miért lett vége az álmomnak. Ugyanis ha az embert nagyon közelrõl bámulják alvás közben, egy idõ után felébred rá. És mivel senkit sem engedhetnek be az õrök a szobába, csak egyvalaki bámulhat, és az nem valami kisállat.

A szám sarka lassan felkunkorodik, és amikor egy dühös szusszanást hallok, kinyitom a szemem, egyenesen az engem bámuló zöld íriszekbe. Azok elõször morcosan néznek, majd amikor rájönnek, hogy nézem õket, elkerekednek. Elpirulva kezd mocorogni megint a kis virágszál, én pedig végre elengedem az én kis alvómacimat. Szinte azonnal kiiszkol az ágyból, majd minden keze ügyébe akadó dolgot elkezd felém hajigálni.

- Mondtam, hogy maradj a saját térfeleden! - kiált rám. - Nem vagyok plüss, hogy egész éjszaka ölelgess! Tudd meg, hogy ez többe fog kerülni neked, semmint ki tudnád fizetni! - minden szó után felém dob egy vacakot, de ügyesen elhajolok elõle.

- Nem tudsz olyan árat mondani, tulipántom. - vigyorgok rá nyújtózkodva.

- Soha többet nem akarok veled találkozni. Még a pofád látványától is rémeket látok. Nem kell állandóan elismételned, hogy mit tehetek, és mit kell tennem. Én is nagyon jól tudom, nem vagyok hülye. Vagy csak te szenvedsz ilyen ismételgetõs papagájkórban? - arca vörös, szemei csillognak, zihál, szóval teljesen úgy néz ki, mint aki most dugott egy jót. Elmosolyodom puhán.

- Cuki vagy. - vonok vállat, fittyet hányva szavaira, mire szinte elzöldül a dühtõl.

- Ne játssz velem, mert ezzel a két kézzel fojtalak meg álmodban! - vágja hozzám az ébresztõórát, ami repülés közben berregni kezd.

- Ezért is fogtalak le egész éjjel. Szeretek élni. És nem akarom kihagyni a mai napot. Külön élvezet lesz veled eltölteni.

Kivételesen komoly-õszintén válaszolok neki. Persze ezt egy papuccsal honorálja. Ha nem, hát nem. Vállat vonok, majd felkelve a székre készített ruhákhoz lépek, és a bal oldalira mutatok.

Színben is látszik, hogy párban van a két ruha, mert amíg Yuutáé majdnem fehérbe forduló világoskék, enyém éjkék, és egyforma arany szállal hímzett minta van rajta. Nemes egyszerûséggel dobom le a pizsamám, és kezdenék öltözni, amikor a hátamnak puffan pár párna, és megfordulva a paplan alatt eltûnõ virágszálat látom.

- Barom! Legalább a fürdõbe mennél öltözni! Ne sztriptízelj nekem, mert a szemed is kinyomom, hogy kívülrõl nézegethesd magad. - ordít fojtottan az anyag alól.

- Ugyan, ne zavartasd magad. Vagy talán még nem láttál ilyet élõben? - fordulok meg teljesen, és a felmerült gyanútól összeszûkült szemmel.

- Dehogynem láttam! - remegõ hangja azonban nem túl meggyõzõ.

- Ó, akkor bánni is tudsz vele, mondd csak?

Ugyan az a trükk, mint találkozásunkkor, csak épp most nem csak egy csókról szól az egész. Meztelenül, és nesztelenül lépek az ágyhoz, felmászva rá, és ragadozót megszégyenítõ vigyorral mászok a kis kupac felé. A lepedõbe motyogott válaszát nem értem, így csak sejteni tudom, mi mindent vághatott a fejemhez.

- Csigabiga gyere ki... - dúdolom halkan, elkezdve a másik felén kihámozni õt, elvégre az arcát védi, de fenekét nem. - Ugyan. Bújj csak elõ, nem harapok.

A tükör elõtt tollászkodva illegetem magam körülbelül 360°-os szögben, percenként pörögve, azt taglalva, hogy vajon mennyire kell nadrág sátraztatóan szexinek lennem, ha a ma estéért a titkos megrendelõ ennyit fizet. De végül is teljesen mindegy, mert én egy lepedõben vagy egy krumplis zsákban is maga lennék a nedves álmok ne továbbja... azért az üzlet imidzsére még így is adni kell.

A minap hívatott magához Masashi maci, s miután sikerült elszakadni a telefonon keresztül soft pornót kezdeményezõ kedvesétõl komolyan rebegte el nekem, hogy ma este nekem tulajdonképpen jelenésem van valami puccos rendezvényen, amiért nem kis összeget fogok bezsebelni. Olyan szép kis summát, ami vajmi kevés és nagyvonalú ár, ahhoz képest, hogy éppen egy nagyon csini kartámasztóként fogok csupán funkcionálni...

Én pedig nem kérettem magam sokat, s miután meguntam, hogy a kliens után érdeklõdjek, a legnegédesebb bájvigyorommal köszöntem meg az esélyt arra, hogy ismét egy teljesen felesleges, de nyilván számomra nagyon is fontos, drága kacattal lephessem magamat elõre is... gondolatban. Nyilván a mostanában elhatalmasodó látens nõi hajlamaim oka, hogy hetente beújítok valami új ruhát, vagy épp kütyüt... így nem is kéne csodálkoznom, hogy gyorsan fogy a pénzem... de nem foghatom diétára a szépérzékemet!

Az utolsó simításokat végzem magamon, elégedetten igazgatom vöröses-barnás tincseimet, s ahogy végig siklik tekintetem kifogástalan alakomon, s tudatosul bennem, hogy a ma esti lével milyen dolgokba bújtathatom, sátáni kis mosoly költözik arcomra, de még ez is túl jól áll... Yaki... csodás vagy... csak nehogy egyszer a fagyi nyaljon vissza...

Elámulva kapkodom fejemet a limó két oldala között, mert hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a giga nagy villa egyik puccos fele, vagy másik érdekel-e jobban... a sofõr csupán mindent tudóan mosolyog, s én a hirtelen ámuldozásban nem érek rá megkérdezni, hogy mis is a nagy vígság oka, de ahogy egyszer elkapom a sunyi tekintetét, nem tudom miért, de elkap az a sanda gyanú, hogy még sem lesz az az egész akkora tejfel, mint amire én gondoltam... persze próbálom csitítani magamat, s mindaddig nagyon is jól megy, míg a hatalmas elõtérbe érve nem vesz körbe még több a sofõr arckifejezését kísértetiesen utánozó tag, akiket nem gyõzök szemmel ölni, mihelyt feleszmélek a csodálkozásból, amit a nem kis csillogás, és vagyon látványa okoz...

Oké. Akkor most gondolkodhatok el ama taktikán, ami segít túl élni ezt az estét. Ergo, hogy kerüljünk innen ki szépen és szûzen, minden olyan alkatrésszel együtt, ami akkor is bennem volt, mikor itt kitettek, mint egy csini csomagot... kezdek félni attól, vajon ki lehet az aki engem iderendelt...

Yaki ne parázz... voltál te már ilyen helyen, és nem ettek meg! Vagy nem tudtam megenni, mert túl hamar leléptél... de valahogy megérzésbõl tudom, hogy nem kell sokat várnom arra, hogy megérkezzen ma esti partnerem...

- Jó estét. Köszönöm, hogy eljöttél – hallok meg egy idegesítõen ismerõs hangot, amitõl úgy fut végig rajtam az ideg, mint egy száraz, napos délutánon, száraz erdõn az erdõtûz... felháborodva, meglepetten pördülök meg, s ahogy a lépcsõrõl épp leballagó, idegesítõ apuci kis fiát megpillantom, legszívesebben reflexbõl ugranék ki a legközelebbi ablakon... hagyományos japán öltözékben sétál elém, én pedig egy pillanatra elhitetem magammal, hogy legalább olyan nevetséges a sok gönccel, mint egy karácsonyfa, holott annál azért jobban néz ki... nekem mégis a múltkori tüske még böki a csõrömet, és eszembe sincs kedvesnek lenni vele...

- Teee!! – visítom eddig ismeretlen nõi hangtónusban, de ezen meg sem ütközve kapkodom fejemet az ajtót keresve, ami nyilván létezik, ha mér egyszer bejöttem rajta. Nem... NEM! Nem fogok itt bájologni az oldalán, mikor az elsõ tevékenység, amit kivált belõlem a nyakának módszeres alakformálása a két csini mancsommal...

-A múltkor kicsit azt hiszem goromba voltam. Bocsáss meg, fogjuk rá az alkoholra. Azért vagy itt, hogy a ma estén feszíts mellettem, mintha az enyém lennél, és ezért természetesen fizetni is fogok. Hívj csak Rainak. Ezzel a névvel úgyis tartoztam a csókért – magyarázza el teljes lelki nyugalommal, olyan negédes arckifejezéssel, mintha a múltkori kis incidenst ennyivel könnyedén elsimítaná... nem. NA NEM! Az én ajkam szent, érintetlen, hamvas, eddigi életem során ügyfél még sosem érintette... ezt vérrel lehet elintézni. A tiéddel, bogaram...

És mintha ez egész világ gyanítaná, hogy milyen peches vagyok, minden második ember, aki elszelel kicsiny dráma elõadásunk mellett úgy vigyorog, mint a tejbe tök, a nárcisztikus kis herceg, pedig úgy üti meg az egyiket, mintha épp egy legyet csapott volna le...

Én hülye... legalább azt vártam volna meg múltkor, hogy a nevét kinyögje... jó ég.

- Tudsz táncolni? – ráz fel önostorozásomból ismét apuci hercege, s fejemet felkapva pillantok rá, mintha legalább egy ufó érdeklõdné meg, hogy van-e ezen bolygón valami értelmes is. Ez most egy valóban komoly kérdés volt? Mi baja van neki, amnéziás?

- Táncolni? – kérdezek vissza cinikusan tanulmányozva õt, ugyanis ha l emlékszem a múltkor pont a táncom volt az, amivel becsalogattam magamhoz... azért azt hiszem táncolok olyan jól, és a kis cukorfalat volt annyira heves, hogy ez az emlékezetébe merüljön... vagy ezzel valamit szeretne mondani? Ne provokálj... mert... tíz körömmel esek neked, fittyet hányva arra, hogy ezek után mínuszba megy a fizetésem!

- Nem, nem vonaglani, hanem táncolni. Legyezõvel. Tradicionális táncot. Remek. Akkor remélem, élvezni fogod az elõadást. – indul el, miután olyan szavak hagyták el a száját, amik nem csak hogy sértik az önérzetem, de földig is rombolják, s ettõl a hirtelen jött sokktól görcsbe rándul a kezem, s hirtelen nem tudom megengedhetem-e magamnak azt a luxust, hogy megszorongassam a nyakát, merõ kedvességbõl az építõ kritika miatt... vonaglani. VONAGLANI?! Hé, ha jól emlékszem a kis „vonaglásom” nem kissé mozgatta mega fantáziádat a lábaid között, te szemét! Ha ezt így folytatja... a vére fog folyni. A vére. - Csak mellettem kell lenned és szépen viselkedni. Figyelmeztetlek, minden rossz lépésnél csökken a fizetésed, és ha mínuszban leszel, akkor majd természeten fizeted le – fejezi be mondókáját a világ legkétértelmûbb mosolyával, és én azon nyomban kezdek azon filózni, vajon hogy léphetnék le anélkül, hogy feltûnne neki... nyílván sehogy, mert azért egy hozzám hasonló cuki fiú hiánya azért csak feltûnne neki...

És ha még ennyi nem lenne elég neki a megaláztatásomból, úgy mér végig, mintha valami selejtes cikk lennék, egy olcsó kis kirakatban, s körülbelül ebben a stílusban dob a szolgák karmai közé, akik elhurcolva biztosítanak arról, hogy ezek után az urukhoz méltóan fogok festeni... kezdem úgy érezni, hogy valaki nem szeret odafent. Nagyon nem.

Engedelmesem hagyom, hogy a szolgáló lányok viháncolva öltöztessenek fel, mint egy játék babát, én pedig fortyogva figyelem magamat a tükörben annak ellenére, hogy igen is jól áll még ez a random tradicionális ruha is, amit úgy csomagolnak rám, mintha egy komplett ajándék lennék... nagyon, nagyon várom, hogy vége legyen ennek az estének. Mert ha egyszer lelépek innen, gondoskodom róla, hogy többet ne kelljen a nárcisztikus herceggel összefutnom... max egy asztal alatt rejtõzök pár évig.

Teljes díszletben vezetnek vissza hozzá, s én mint jó host, immáron tökéletes mimikával, uralkodva a gyilkolni vágyó tagjaimon tipegek mellé, hogy dekoratív kartámasztóként villantsam legfényesebb mosolyomat a beözönlõ kétes kinézetû tagokra.

- Jól áll rajtad. Megtarthatod - töri meg a beállt kényelmetlen, fezsült csendet a herceg, én pedig sértõdött díva módjára húzom fel orromat, tüntetõen a közeledõ vén pasikat fixírozva... nem értem mi történik a fejemben, vagy hogy mi ütött belém, de ennek a srácnak a jelenléte kínosan sokszor hozza belõlem elõ a nõt. Márpedig azt... normál esetben nem kéne. Mindegy. Végzek a ma estével, és ismét visszatérek az én csábos, csodálatos valómhoz, és soha többé nem fog meg zavani egy hozzá hasonló intimszférámba tolakodó alak...

- Nem kell – jegyzem meg halkan, makacsul továbbra is a hatalmas termet kémlelve, magamban azt számolgatva, vajon nyugdíjas koromig kéne-e melóznom azért, hogy egy ilyet megengedhessek magamnak... vagy ha másképp fogalmazom a kérdést: hány balfácánnak kéne bedõlnie szexi habtestemnek, ahhoz hogy ennyi kõ gazdag holmival legyek elhalmozva... azt hiszem arra nincs lég mûszakom egy évben.

-Hát, már a tiéd. Üdvözlöm. Érezze jól magát – veszi fel ismét a negédes álarcát a herceg miután könnyedén lerendezte a hisztimet, s én jól rejtegetve a dühömet, lassan unalomba merülve, arcra fagyott bájos mosollyal tûröm, hogy percenként bámuljanak meg az érkezõk, mint egy kirakati babát. Ez igazán nem tud már lelkileg felzaklatni, mert ahhoz, hogy szinte szemmel erõszakolnak meg igazán hozzá vagyok szokva. Sõt, ennél durvább tekinteteket is lövelltek már felém egyszer-kétszer a szelíd pénzkicsalogató estéken, és valamiért csak az egóm dagad tõlük... az viszont már lassan nagyon kezd irritálni, hogy a nárcisztikus szemét úgy villogtatja mind a 32 fogát, mintha valami óvódás lenen, aki épp az új kis autóját mutogatja az ovis barátainak... az egy dolog, hogy a dolgom a színvonal emelés, az megint egy másik, hogy a kis ficsúr olyan jól beleéli magát a kisajátításba, hogy lassan már én is abban a tévhitben kezdek élni, hogy nem csak én mutatok jól mellette, de egész szexi kis kiegészítõ lenne számomra õ is...

- Valld csak be, hogy élvezed. Kihasználtad az elõnyt, hogy nem tudom a neved – morranok rá, mikor végre az utolsó papa korú maffia vezér is elvonul a 20 éves nõcskéjével, kiengedve az ideje már bennem feszengõ irritációt, amit az a nagy arca hív elõ belõlem, minden büszke kis mosolya után... botrány. Az pedig még nagyobb, hogy újra és újra dõlök be az olcsó trükköknek, amik már akkor nagy kockázatot hoztak rám, mikor megismertettem a csodás nyelvtechnikámmal...

- Persze. Különben el se jöttél volna. Pedig igazán kedvellek – hinti el kedvesen, látható élvezettel a szemeiben, s már venném is a levegõt, hogy segítsek neki elszakadni ettõl a kellemetlen kis jókedvtõl, ám õ legyintve folytja belém a fortyogó düh kitörni akaró kis lángocskáit... - Neem, nem a formás hátsódra céloztam... most. Gondolom, rájöttél, hogy szeretek játszani.

- Persze – fintorodom el, számat durcásan húzva, felelevenítve lelki szemeim elõtt, azt a sorsdöntõ momentumot, mikor sikerült kiprovokálnia, azt hogy rávessem magam, ami miatt még most is szívok... néha igazán mérlegelhetném, hogy egy plazma tv megéri-e, hogy ideggörcsöt kapjak... ez árt a szépségemnek.

- Hé! Mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk? – ajánlja fel jókedvûen nevetve, én pedig a leggyilkosabb metszõ tekintetem villantom rá, azzal az arckifejezéssel, ami egyenesen sugallja, hogy a legvadabb álmaiban se képzelegjen errõl az ostoba kis elképzelésrõl... a büszkeségemet szépen apránként zúzza a porig, erre azzal jön, hogy legyünk puszi pajtások, és játszunk seggre pacsit? Még mit nem... nincs az az isten...

- Kizárt. Vége az estének, kifizeted, és itt se vagyok – jelentem ki a lehetõ leghatározottabb hangon, ami t tõlem kitelik, azt latolgatva, vajon mennyi idõ lehet még vissza, míg végre leléphetek, mert menten az arcom szakad le a sok báj mosolytól... de valamiért érzem, hogy annak, hogy ott fent nem szeretnek engem, további következményei lesznek, s én ezeket nem nagyon fogom élvezni. Hurrá.

- Hoppáá... Hát nem mondtam volna? Az estély csak ma van, az igaz, de vannak itt messzirõl jött vendégek, akik itt maradnak pár napra tárgyalni még. Addig mindenképpen maradnod kell – jelenti be irritálóan jó kedvvel, én pedig megütközve kapom rá kis buksimat, összeszûkítve mocsár zöld szemeimet, melyekbõl gyanítom úgy áradhatnak a kis villámok, ami az életveszélyt súrolhatja számára... Mi?Ezt miért felejtette közölni velem az elején? Ha tudom, hogy napokig itt ragadok, VELE, akkor nem cicázok abban a pillanatban egy csinos hátraarccal tisztelem meg... Masashi macinak kimagyaráznám. Abban úgy is jó vagyok...

Komolyan úgy érzem, hogy valahol összeesküdtek ellenem... azt hiszem ezt hívják karmának, amikor visszakapom azt a sok szemétséget, amit elkövettem... vagyis mondjuk inkább úgy, hogy voltam olyan gonosz és szemét, hogy kicsaljak perverz kujonokból mindent, ami szem szájnak ingere, s amiért sikeresen magamba bolondítottam, majd dobtam õket, íme itt a természet büntetése, egy nagyképû disznó, akinek megrögzött elképzelése engem kikészíteni... ha innen kikerülök. Én komolyam mondom jó fiú leszek... tényleg.

- Üdvözlöm - fordul el tõlem, mintha az elõzõ beszélgetés meg sem történt volna, én pedig amint megpillantok egy újabb vendéget, felveszem a legszexibb arckifejezésem, s kacéran mosolyogva díszítem tovább a herceg oldalát, míg õ a lerendezi a bácsikat...

- Jó estét, Rai. Hogy megnõttél! Legutoljára öt éve láttalak, amikor a bengáli tigriseddel verekedtél. Ó, és micsoda szépség áll melletted. Még mindig remek az ízlésed - jelenti ki az egyik férfi, szemeit úgy hordozva végig rajtam, mintha épp megenni szeretne... nem szokatlan számomra, hogy úgy tekintenek rám, mint egy csinos kiegészítõre, de mikor már az este folyamán körülbelül századszorra teszik meg, kezd idegesíteni... arról nem is beszélve, hogy a feltételezés, miszerint ezek valóban arra számítanak, hogy én ennek a szemtelen szemétnek a szeretõje vagyok, teljesen kiborít...

- Hát igen, vannak, amik nem változnak – hinti el meggyõzõ természetességgel, én pedig nagy levegõt véve fogon vissza az ingert a szemforgatásra. Nyugalom Yaki, légy hû a munkaköri leírásodhoz, és viselkedj úgy, ahogy azt elvárják tõled, legalább addig, amíg látnak... még soha senki nem panaszkodott rá, hogy rosszkísérõ lennék, ellenkezõleg mindenki dicsérte milyen intelligensen csiripelek, és milyen türelmesen hallgatom a sok fõnök üresfejû libáját... de most. A saját korlátaimat feszegetem, mert legszívesebben megfojtanám ez a vigyorgó szemetet... miért nem szólítom a nevét? Mi ez a hercegezés? Nyilván az elsõ önbizalomtól duzzadó benyomás okozza...

- Na és ha ráunsz ezekre, mi lesz velük? – érdeklõdik a pasas, én pedig egy percre megütközve dermedek meg. Milyen kérdés ez? Mégis mi lenne velük? Nyilván szakítanak, és hello szia... amúgy meg rohadtul embernek érzem magam, szóval még egy letárgyiasítás barátom, és fejbe vágom egy péklapáttal... komolyan úgy viselkedek, mint egy menstruáló nõ... le kéne állnom ezzel a nõiesedéssel. Árt az imidzsenek.

- Visszamennek a feladóhoz – érkezik a válasz kényelmesen ma esti fõnökömtõl, s ez az a pont, ahol megáll bennem a vér, és próbálok nem arra asszociálni, ami elõször felmerült az agyamban a feladó szó hallatán. Azt hiszem ez a beszélgetés elment abba az irányba, amit nekem nem kellett volna hallanom...

A biztonságkedvéért legyõzve a zavartságomat fordulok a herceg felé, aki még mindig nyugodtan vizslatja a hatalmas ajtót arra várva, hátha valaki hasonló szellemes begaloppozik még ma este...

- Milyen feladóhoz? – érdeklõdöm meg csak úgy mellékesen az apró kis részletet, ami azért érdekelne, mikor még van esélyem elszökni... nyugalom Yaki. Okos leszel, végig csinálod a melót, lelépsz, és lélekvigaszként letarolsz egy egész cukrászdát...

- Ó, hát vagy az elõzõ gazdája, vagy a... nos, a feladó, vagy teremtõ – magyarázza vállat von, nekem pedig a szám is tátva marad... ugye ez most valami rossz vicc? Hatalmas szemekkel pillázva fordulok felé, úgy méregetve határozott vonású arcát, mintha valami groteszk mese fõhõse lenne... ez nekem sok.

- Csak azért mert ráuntál? – hápogok megfagyva, s ahogy kék szemei rám vetülnek, megmagyarázhatatlan menekülni akarás lesz rajtam úrrá... tényleg hallgatnom kellett volna a belsõ kis vészcsengõkre. Nem kellett volna a nagy macskával játszani, mert megfogja a kis egereket és megeszi... legközelebb... okosabb leszek...

- Neeeem... Csak ha kiérdemli. Csúnya dolog az árulás - kerekedik halvány kis mosoly arcára, miközben aljas mancsai arcomon kalandozva söpörik félre huncut kis tincseimet, én pedig reflexszerûen segítenék neki befejezni a tapizást, ám szemfüles módon oldja meg maga is... jó fiú. –

Menjünk be. Aki késik, az nem érdemli meg, hogy köszöntsük. Látni akarom a fellépést – közli nemes egyszerûséggel, egyik kezét könnyedén derekamra fonva, annál fogva elindítva, s nekem ezen nem kéne annyira felhúznom magam... de ahogy megérzem az érintését, legyen köztünk vagy négy réteg ruha, ismeretlen borzongás segít libaõrözni minden apró tagomnak, s ettõl kedvem támad eliszkolni, mint egy nyulacska a vadász elõl...

Mi a frászra gondolok én? Még hogy borzongás?! Ez a szemét, épp most félemlített meg, az este folyamán többször is megalázott, most meg úgy ölelget, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és világraszóló, mandulanyalogató, puszipajtások lennék...

Dühösen tépem ki magát a mancsai közül, s összeszorult ujjakkal, méregtõl szikrázó szemekkel, pipacspiros arccal pillantok rá biztos távról... ez a pasi... ért hozzá, hogy szakítson ki a szerepembõl... pedig neki is jobb lenne, ha jól viselkedne, én pedig csábítgatnám egy darabig... míg nem lesz veszélyes.

- Ha azt hiszed, hogy a babád vagyok, tévedsz. És ne érj hozzám – kelek ki magamból, de még az enyhébb fajta hisztivel, amit produkálni tudok, õ pedig úgy tûnik itt kezdi el megunni az ellenkezésem, mert olyan hirtelenséggel válik arca komollyá és határozottá, amilyet még nem láttam embernél...

- Sajnálom, virágszál, de akkor minek fizetek, ha senki sem hiszi el azt, ami miatt itt vagy? Szóval szokj hozzá, hogy igenis hozzád fogok érni. És jobb, ha a szabályok szerint játszol – találja el a lényeget csípõs hangsúlyban a drága herceg, én pedig duzzogva sütöm le szemeimet, tüntetõleg elnémulva, miközben õ ismét, immár erélyesebben megragadva derekamat von magához közelebb s indul el vele a fogadás színtere felé, ahova belépve még a szám is tátva marad, s valamiért elfelejtek neheztelni rá...

Tradicionális díszítés vonul végig az egész termen, sake és cseresznyevirág illat tölti a levegõt, mint valami könnyed füstölõ, gyönyörû, színes kavalkád és díszek mindenütt, s szinte szem káprázva hordozom végig rajta zöld íriszeimet... gyönyörû... azt hiszem, ez egy kicsit segíteni fog, hogy elviseljem ezt egészet... ha a dekorációval szemezek, legalább nem figyelek rá...

Az asztalhoz vezet, s kényelmesen leülve foglal helyet a „trónján” én pedig becélozva a mellette lévõ széket huppannék le, mikor is ismét megszakít valamivel, aminek gyanítom nem feltétlenül fogok ujjongva örülni... miért ért ahhoz, hogy lerombolja az illúzióimat arról, hogy ez egy nyugis este lesz?

- Nincs külön foglalt hely a játszótársaknak. Be kell érned az én lábaimmal – tudatja velem az új információt halkan, de mégis jól kiérezhetõ szórakozottsággal hangjában, én pedig a „játszótárs” szó hallatán, elgondolkozom, hogy vajon félre értjük-e egymást. Mert hogy én azért vagyok itt, hogy olyat játsszak vele, mint a körülöttem lévõ ribancok, az is tuti... ergo én székre is nyugodtan ülhetnék.

Durcás makacssággal kapom rá tekintetem, õ pedig nem gondolkozva sokat a meggyõzésemen, könnyedén ránt az ölébe, én pedig a lendülettõl szép ívben zuhanok oda, ahol a nem feltétlenül kéne fészket vernem... és a kellemetlen elõérzetem csak fokozza, hogy édes kettest varázsolja a hajával hajol le hozzám, kísértõen veszélyes közelségbe, jégszín szemével úgy kémlelve felháborodott pofimat, mint egy zsákmányt elejtett ragadozó...

- Ha nem tudsz viselkedni, akkor én sem fogok. Nem csak tettetni fogom, hogy megcsókollak - fenyeget meg suttogva, én pedig dühösen próbálok szabadulni a kényelmetlen szituációból, mielõtt még kedve támadna feleleveníteni a nyelvbemutatómat... - Bírd ki. És viselkedj – utasít rendre, én pedig fintorogva merülök el jégszín szemeiben, tekintetemmel hadakozva vele, és kellemes intenzitással leölve, hátha abból érteni fog...

- Akkor legközelebb elõre küld el a szabályokat, és nem jövök el – vetem neki oda halkan, orromat felhúzva, sértõdötten elhúzva számat, õ pedig mintha még élvezné is a mimika bemutatómat, idegesítõ mosolyt varázsol az arcára, s mint aki jól végezte dolgát elhúzza haja függönyét, miközben végre valahára eltávolodik tõlem, s kényelmesen tereli magára a figyelmet, mintha mi sem történt volna az imént... ha tudtam volna, hogy ez lesz... a legközelebbi oszlophoz láncolom magam, és megvárom, míg a tûzoltók szednek le, csak legyen kifogásom távol tartani magamat tõle...

Hirtelen marad abba a beszéd hangos morajlása, s ahogy az utolsó hang is elül, jön helyette más, halk és simogató, akár egy szellõ fuvallata... még a szám is tátva marad, mikor törékeny, díszes ruhákba öltözött gésa vonul be, s kezdenek bele táncukba... teljesen belefeledkezve figyelem, ahogy legyezõjükkel úgy hajlongnak, akár a virágok a szélben, finom, kecses mozdulatokkal, ahogy csak az ilyen nõk tudnak... na jó. Bevallom, hogy speciel én ilyen légies és nõies akkor se tudnék lenni, ha alapból lánynak születek, de azt is meg kel vallani, hogyha a csábítási fortélyra használható testmozgás a téma, akkor kifogástalan a technikám... ezt még ez a szemét sem tagadhatja le. Az egy más téma, hogy ez nem az én mûfajom, mégis úgy figyelem, mint egy öreg néni, aki elõször lát számítógépet...

Mikor vége az elõadásnak magamhoz térve mosolyodom el elismerõen, ami azon nyomban eltûnik, mikor realizálom, hogy még mindig a herceget használom fotelnek, aki eközben aktivizálva magát, végre hozatja a vacsorát, amit nem kevés szenvedéssel figyelek, lévén, hogy egy ideje már szolidan korog a hasam... nyilván az agygörcs éheztetett ki ennyire...

Persze, mikor mindenki szobor mereven bámul maga elé, és nem mozdul az étel felé, ami nyilván nyálcsorgató és hívogató, kezdek gyanakodni, s összeszûkített szemekkel sandítok a hercegre, aki remekül mulatva segít magának ismét a figyelem középpontjába kerülni...

- Egészségükre - hinti el poharát magasra emelve, s mintha valami katonai vezérszó lenne, mindenki ugyan így tesz, olyan tagolt mozdulatokkal, mint egy rakat robot... csak akkor enyhül az egész hercehurca, mikor a herceg neki fog a vacsinak, s akkor mindenki jó pulikutya módjára másol, és kezdi el tömni a fejét. Hirtelen engem is elkezd érdekelni, hogy hogyan enyhíthetném a gyomrom korgását, de mikor nem találok saját terítéket kicsit összezavarodok... engem kifelejtettek volna?

Na nem... az ÉN személyem nagyon is jól észrevehetõ, attól függetlenül, hogy a Herceg mellkasába simán beleolvadhatnék...

Egyre frusztráltabban jártatom végig mocsár zöld íriszeimet a szobán, s mikor a pásztázásom eredményeként egy rakat tenyérbõl és párja által csemegézõ kis kísérõt látok, kezd egy nagyon durva balsejtelmem lenni, és nem kell hozzá atomfizikusnak lennem, sem diplomásnak, hogy tudjam, hogy nem azért teszik, mert mozgás koordinációs problémáik vannak... na nem.

Gyilkos tekintettel pillantok a meglehetõsen gondtalannak tûnõ fotelemre, aki mihelyt észreveszi, hogy épp egy új lyukat szeretnék égetni az arcra közepére, lusta mosollyal szúr a villára egy kis husit, amit az arcom felé közelítve próbál rávenni arra, hogy válljak kis állattá, amit etetni kell... NEM! Nem fogok annyira megalázkodni, hogy engedjem magamat etetni mindenki elõtt, még akkor is, ha a legtöbb alacsony önértékelésû kis kölyök megteszi... nekem büszkeségem van. És ahhoz foggal-körömmel ragaszkodok...

Persze nehéz akkor ragaszkodni a saját kis elhatározásomhoz, mikor a hasam úgy korog, mint ha Godzilla trappolna a teremben.... egy szerencsém, hogy a sok malacarcú maffia kutya úgy csámcsog, hogy bõven elnyomja a szörnyet imitáló alsó felem morajlását... persze – amilyen végtelen humoros az élet – ahhoz már nincs elég mákom, hogy a poci-morci elkerülje a herceg figyelmét, aki megszerzett tudását nemesen kihasználva lengeti meg orrom elõtt a szaftos husit, melynek ínycsiklandóan fûszeres illata úgy kúszik az orromba, mint egy otrombán ügyes kígyó... aljas szemét...

Míg van bennem egy kis akarat és kitartás, addig fordítom el fejemet tüntetõen, de kellõen óvatosan ahhoz, hogy ne legyen feltûnõ, s durcogva, tüntetõen a többi vígan csemegézõ párocskát mustrálva ignorálom a herceget, hátha egyszer megunja a jelzõ tábla eljátszását...

Azonban, ahogy azt vártam nem hagyja olyan könnyen annyiban, s békés duzzogásomban megzavarva hajol fülemhez, forró leheletével csiklandozva bõrömet, mely libabõrössé válva reagál jelenlétére... te szemét...

- Ha nem eszel nekem úgy is jó, virágszálam. De jobb ha tudod, hogy vacsi után nincs nasi... és holnap ugyan így fog zajlani minden étkezés... nem lenne szép, ha fogyna a csini pofid – duruzsolja hangjában undorítóan sok szórakozottsággal, én pedig ennek hatására barátságosan villantom rá szemem sarkából legcsúnyább tekintetemet, amivel minimum a saját vérébe kísérlem megfojtani... mintha zavarná. Jól mulatva szemléli a kis szikrákat szememben továbbra sem mutatva jelét annak, hogy ki szeretne mászni a személyes szférámból... figyu. Ha az arcomba mászol, az felárat jelent. Remélem, ezt tudod, husi...

- Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha diétáznék... még a végén akkora lesz az arcom, mint neked – ejtem el csípõsen, õ pedig egyre szélesedõ vigyorral hallgatja a kis visszavágásom, mintha már az mazochista örömöt okozna neki, hogy szétoltom a fejét... nagyon... nagyon komoly problémái lehetnek. Be is mutatom az egyik pszichiáter ismerõsömnek, azt hiszem jól meglesznek együtt... kifejezetten megy a bõre színéhez rendelõi kanapé. Komolyan. Oda találták ki.

- Attól ne félj. Inkább az járjon a fejedben, ha nem tûnsz hitelesnek, ugrik a fizud, és a csini testeddel perkálod le a tartozásod – emlékeztet ismét arra a herceg, hogy tulajdonképpen én sem azért vagyok itt mert a pech az új fétisem, hanem azért, hogy megkeressem az új plazma tévém árát... nagyot nyelve cikázik tekintetem hol önelégült félmosolyt produkáló arca, hol a villára hágott falat között, azon vacillálva vajon megéri nekem a megaláztatást a hamvas hátsóm védelme. A válasz pedig egyértelmûen az, hogy a lukam nem vágyik a kobrájára, ezért kénytelen leszek megadni neki, amit akar és kis madárrá avanzsálva enni a tenyerébõl...

Beletörõdve fordulok felé, s továbbra is gyilkosan szúrva tekintetemmel õt nyitom ki csöpp kis szám, hogy õ elégedett arckifejezéssel lapátolhassa számba a husit, amit én agresszívan húzok le fogaimmal a villáról, s kezdem el nyammogni, úgy mintha legalább az õ nyakát szeretném átdézsmálni...

Azt azért elég jól titkolom, hogy majdnem meghalok a gyönyörtõl, mikor a hús zamatos íze végig cikázik ízlelõbimbóim tengerén, s végre remény támad arra, hogy nem kell éheznem az este hátralévõ részében... még hogy nincs nasi? Elég egy csábos kacsintás, és máris tíz szolgafiú halmoz el... ostoba herceg, ezzel sem vagy tisztában? Holott nálad már egyszer bevált...

De inkább nem feszítem tovább a húrt, és a csendes falatozás mellett döntök, minduntalan megismertetve gyilkos tekintetem újabb csillanásaival jelenlegi alkalmazóm, aki olyan lelki nyugalommal és jókedvvel lapátolja a számba a vacsorám, hogy az már nem emberi... arról nem is beszélve, hogy néha kedvesen játszadozik el, mintha egy óvódás lennék, akivel még „repülõset” kell játszani az étellel, hogy felfigyeljen a falatra... nos most tudatom veled, ha eddig tökéletes valóm nem tette volna egyértelmûvé, hogy nincsenek sem intellektuális sem pedig fizikális problémáim, így gond nélkül tudok enni EGYEDÜL is, nem hogy a mocskos kezed által... ha mondjuk arabszolgámat játszaná, akkor kellemesebb lenne ez az egész procedúra, de úgy, hogy közben néha megsimogatja a fejemet, mint egy kis cicának legszívesebben konfetti méretû darabokra szabnám szét az arcát...

De végül is nem kell panaszkodnom. Ha mindössze ennyivel megfogom úszni az egész nyaralást, akkor még kisebb lelkisekkel úszom meg, amit az nem sokára beújított plazma tévém lágy támogatásában fogok nyalogatni és gyógyítgatni, miközben egy rögtönzött voodoo szertartással ölöm meg ezt a nárcisztikus herceget... csak éljem túl hamvasan és szépen. Ha eddig ment, most is gyerekjáték lesz...

Hatalmas sóhajjal állok fel végre a herceg ölébõl, de ezt olyan örömmel teszem meg, mintha egy rugóból lõttek volna ki, s szinte azonnal legszebb bájvigyoromat magamra öltve várom, hogy felém nyújtsa kezét, s elvezessen oda, ahol várhatóan nélküle lazíthatok egy kicsit, mert ha nem, akkor azt hiszem rövid úton teszek valami brutális illegálisan a testén néhány random éles tárggyal...

- Gyere, megmutatom a szobádat – hinti el finoman, s karját kínálva várja meg, míg engedelmes kis pióca módra tapadok rá, s kényelmesen elindulva, két méterenként búcsúzva a nagykutyáktól indulunk el a megváltó magányom felé... már szinte görcsbe rándul az arcom, így kifejezetten fellélegzek, mikor az egyik hatalmas, díszes folyósóra érve elhagyjuk az utolsó ismeretlen pasast is, akivel jópofizni kell, s végre fellélegezve vehetem elõ édesen ellenséges arcomat... ujjaimmal pofimat masszírozva pillantok gyilkosan kísérõmre, aki még mindig jól mulatva pillant le néha rám, hogy végig tanulmányozza dühös arckifejezésemet... nem felejtettem el az etetést, te szemét. És mivel ezt holnap is kell játszani, remélem felkészítetted magad a legrosszabbra, mert ha nem teszik majd a fizumban a nullák száma, akkor álmodban megfojtalak...

Hirtelen áll meg egy hatalmas ajtó elõtt, s míg én azon filózom, vajon mennyire lehet drága a szoba berendezés a falap mögött, õ sejtelmes mosollyal tárja ki elõttem, az én állam pedig leesik, mert messze több pénz lett a lakberendezõbe ölve, mint ahogy én azt legvadabb képzelgéseimben elképzeltem... jártam már elég puccos helyen ahhoz, hogy tudjam, a sok drága kacat nem épp fillérekbõl lett megoldva...

Még a szám is eltátom, ahogy belépek és végig jártatom a szemeimet a hatalmas szobán, és a gyönyörû bútorokon, s valamiért megenyhíti a lelkemet a tudat, hogy az estét úgy fogom itt eltölteni, mint egy díva... ha lehet ilyen szót rám használni. Áh, csessze meg a nõiesség, ezért a luxusért átmegyek abba is... na jó. Elõfordulhat, hogy megbocsátok neki öt percet az estébõl...

A hatalmas franciaágy persze nem kelt bennem gyanút, maximum annak a sanda elképzelését, hogy ördögien jól fogok benne aludni és pihentetni habtestemet, pedig a tapasztalataim alapján, legyen ez az én egyszeri magánrezidenciám, akkor is óvatosnak kéne lennem... kitudja milyen titkos ajtón lopakodik át az este, hogy erõszakot tegyen rajtam...

De csak addig örülök magamnak, míg valami a hátamnak simul, én pedig ijedten megugorva szorulok még inkább a kemény mellkasnak, s hogy még inkább csapdába essek izmos karok is becsatlakoznak, melyek galádul fonódnak derekamra... egy pillanat alatt felmegy bennem a pumpa és felháborodva próbálom meg lefeszegetni magamról az álnok polipcsápokat, de mindhiába, mert többet kondizott õ ahhoz, hogy a pihe súlyommal itt felvágjak ellenne...

- Nos... hogy tetszik a szobám? – érdeklõdik negédesen, bennem pedig megáll a vér, a levegõ és a fejlõdés is, s kel úgy két perc mire felfogom az egész aljas kis tervének lényegét, amitõl nem hogy boldogabb nem leszek, de hirtelen erõs késztetést érzek, hogy orrba gyûrjem, de villámgyorsan... mintha menne. De szép eljátszadozni a gondolattal, hogy betöröm azt az íves orrát, hadd legyen valami meglepõ a képén...

- Micsoda? – bukik ki belõlem pár súlyos levegõvétel után meglepõen vészes halksággal, õ pedig fülemhez hajolva kuncog fel halkan, mintha direkt élvezné a bosszankodásomat... igen? Ez tetszik? Mazochista vagy? Remek... akkor talán, ha végeztem a meglepettségemmel, okozhatok neked párfájdalmas meglepetést az ágyékod körül koncentrálódva.

De mibõl is reméltem én, hogy ilyen simán megy majd minden? Gyanakodnom kellet volna, mikor õ is betolja a képét a szobába, pláne a francia ágy láttán... hihetetlen vagyok. Komolyan. Ezt mindig eljátsszák... hah. Azt hiszem túl sok stressz ért ma ahhoz, hogy okos legyek és szemfüles...

- Nyugalom... ez mind a látszat kedvéért kell. Mégis, hogyan nézne ki, ha a szeretõmtõl távol tölteném az estét? – teszi fel a költõi kérdést, én pedig gondolatban ezeregy nem éppen barátságos választ sorolok fel, de hirtelen egyik sem elég durva, hogy a fejéhez vágjam. – Persze, ez ne fékezzen meg abban, hogy jól érezd magad velem...

Elegem van abból, hogy mindenki nekem mondja meg, hogy mit kéne csinálnom. Nem vagyok hajlandó apám kedvéért a rivális maffiózó lányát elvenni, ahogy valami pocsék autóversenyt se nyerni azért, hogy a ,,barátomat” ne verjék laposra. Nem akarok adni pénzt senkinek, sõt! Minek néznek? Jótékonysági intézménynek? Fáradt vagyok, de amit most én akarok, az az igazi fáradtság, amolyan szextõl lezsibbadt, elbódult állapot. Nem a fû, nem a száguldás, nem kell semmi hülye zene meg harci edzés. Szexre vagyok éhes. És éppen ezért nem a saját kis kuplerájunkba megyek, mert az ottaniakat már mind ismerem, és olyan unalmasak, hogy szex közben még alszok is néha egyet, anélkül, hogy a másik észrevenné. Egy nyuszit akarok, egy finom, gömbölyû kis feneket, egy husikát, akibe belemélyeszthetem a fogam, akit megronthatok, aki... Mrrr!! Gondosan öltözök fel, a finom prémbõl készült kis kedvenc kabátkámat magamra húzom, és a hajammal is elbíbelõdök örömmel. Ez a hét csak az enyém. Nem akarok mással foglalkozni, csak magammal. Elhanyagolva érzem magam!

A gorilláimmal végül belépünk. Más talán nem hallja, de én igen, ahogy észrevétlen sutyorognak a kis adó-vevõ kütyübe, vagy talán már csak én vagyok annyira gyakorlott ebben, hogy érzékelem. Nem tudom. Mosoly szökken a szám szélére. Hojjoj, itt még nem tettem tiszteletem azt hiszem, és itt sok finom husi van...

Ollallaaaa! Az a kis pipi, aki ott riszálja magát... Erotikus mozdulatok, és ráadásul nem is csinálja rosszul! Szemeim összeszûkülnek, és már tudom, hogy nem fog menekülni elõlem. Én általában szeretem megszerezni azt, ami kell nekem, és tudom, hogy itt nagyon sokat beszél a pénz.

De hát a táncán látom, hogy játszik, mert ha komolyan csinálná, ahhoz másképp állna hozzá, már csak azért is tudom, mert nem ez az elsõ ,,szerenád” amit kapok. Kár. De én akkor is meg fogom kapni, mert nincs olyan, amit én ne kapnék meg. Legfeljebb idõ kérdése. De több, mint érdekes, ahogy ,,felkínálja” magát, de a sunyi képe mindent elárul, legalábbis nekem, mert hát nálam nagyobb sunyi ki tudja, létezik-e a földön. Játsszunk! De addig is... Legalább kiélvezem, amit nyújtasz magatól. Hajlékony, karcsú, izgató, és tökéletesen tudatában van a teste szépségeinek, elõnyeinek, mert úgy csavarja mindenét, hogy mindent lásson mindenki, de ugyanakkor ne kaphasson meg belõle senki semmit. Hát, ha már ennyire akarod, akkor én megadom. Intek az õröknek, és a parkettre lépek. Merem állítani, hogyha hullacsend lenne, még akkor se hallaná meg a lépteimet. Úgy lépek mögé. Csípõjére fonom ujjaim, és úgy hózom közelebb, elvégre... csak táncolunk, nem? Nekedõl, végigsimít rajtam... De valahogy nem lazít. Zavar, de nem annyira, hogy itthagyjak egy ilyen kis lépesmézet.

-Felkérnélek egy ráncra... de már felkínáltad magad...

Nem remeg, mégis valahogy az az gondolat támadt bennem, hogy más esetben megborzongott volna. Talán nem a vágytól vagy mástól, de akkor is.

-Csak játszok... de még közel sem kaptál el...

Fejét a vállamra hajtja, és úgy folyik ki kezeim közül, akár az angolna, de nem bánom. Ha ilyen könnyû lenne, vagy olyat akarnék, akkor hazai pályán vadásztam volna. A küzdelemtõl csatakos kielégüléstõl mi lehet jobb? Mosolyint felém egyet, majd kacsint, és beleolvadni készül a tömegbe. Hófehér bõrébõl egyre több villan ki, és el tudom képzelni, hogy milyen lehet az ágyban, sikoltozva és a fájdalomtól... vagy netán a vágytól tekeregve... Drágám.. Legfeljebb napok kérdése, hogy az ágyamban kötsz majd ki. Követem, át a tömegen, és bár nem tudom merre visz, mindenütt szemmel tartanak minket, és tudom, hogy úgyse fogja magát hagyni, így kivételesen rábízom magam. És lám, egy idõ után hagyja magát utoléretni, sõt még fel is nyújtózik a füemhez.

-Mit szólnál, ha innánk valamit, mielõtt elfáradsz a vadászatban?

Ha azt hiszed, édes, hogy elfáradtam, tévedsz. Most kezd izgalmassá válni a játék, te nem úgy látod? Felkunkorodik a szám sarka, és fejemben ezernyi kép szalad át, s neki egyik sem túl elõnyös kimenetelû. Bólintok hát, mert addig kell ütni a vasat amíg forró, nem? Megfogja a keze, és egy távolabbi hely felé vezet, én meg közben felpillantok az õreimre. Biztos ami biztos, azért van nálam is minden ami kell... de itt nem az óvszerre célzok. Õk pedig már feltûnés nélkül az üzletvezetõvel tárgyalnak. Látom az alkalmazottakat összesúgni. És a pincér is úgy áll oda, mintha az állását féltené. Nem kerüli el a figyelmem, hogy messzebb ül le tõlem az én kis pillangóm, de nem baj. Kerül majd õ esszebbre is... Hehe. Érzem magamon a tekintetét, de amíg õ úgy alapjáraton vesz engem szemügyre, addig én alakját nézem, arcát, vonásait, mozdulatait. Az hogy ilyen messze ült tõlem, azt jelenti hogy tart tõlem, nem is csodálom, ha hagyom, akkor az arcomról bármit le lehet olvasni, és most nem sok jót ígérhet neki, fõleg hogy a fogam rá fáj. És ahogy még a száját is szándékosan nyalogatja ivás után, kicsit több, mint amit úgy általában elbírok. Nem vagyok azért fából, és ez az egész olyan, mint amikor az ember a lekváros üveget kívülrõl nyalogatja. Ez meg itt olyan, mint egy igazi házi eperlekvár, ami csak arra vár, hogy egy fagyikehelyben, tejszínhabbal és csokival tálalva elfogyasszák.

-És ha szabad tudnom, mi a neved?

Ujjai játékosan játszanak, siklanak a poháron, tekintetem egy pillanatig követi, majd újra felpillantok rá. Vajon ez is egy bemagolt szöveg, amit minden vendégnek elõad, aztán dicséri a nevet, hasonlítgatja egy rokonához, és aztán jön a foglalkozás átvitt értelemben, kétértelmû mondatok, meg ilyenek? Neee... csibém, én nem akarok sablonokat. Én szórakozni jöttem, egy kicsit játszani, nem klisékkel szórakoztatni másokat. Nem vagyok házigazda. Tehát ha nem fogom magam jól érezni, akkor itt mások fognak kegyetlenül fizetni. Látom a szemében a tartózkodást, valami félelmet is, és ez csak arra ösztönöz, hogy új irányt vegyünk. Elmosolyodva hajolok hozzá közel, ujjaimmal finoman érve hozzá, mintha attól tartanék, hogy eltörik a kezeim között. Félresimítom a tincseit, hogy jobban lássam, és a szemeibe pillantok.

-Ha kapok egy csókot, talán el is mondom.

Elvigyorodik, és ahogy az akaratos, ellenállást jelzõ tûz felvillan a szemében, belül elégedetten morranok fel. Látom, el lett kapatva, talán nem ártana megmutatni neki, hogy õ a társadalmi ranglétrán hol is van. Ó, és én örömmel, nem is ingyen vállalom a tanítást.

-Bocs, de host vagyok. Tudod, csak nézni szabad.

Paprikás a hangulata, mintha ettõl egy kicsit vörösebb is lenne, és akaratlanul is eszembe jut, hogy az ágyban milyen lehet elpirultan, vagy a szex utáni kábult tekintettel. De hiába pattog, nekem csak nagy nehézségek árán sikerül elfojtanom a nevethetnékemet.

-Tényleg? Nem úgy tûnt, mikor a karjaim közt tekergõztél... ne kéresd magad sokáig, úgy egyszerûbb.

Ujjaimmal végigsimítok az ajkain, és ahogy azok összeébbszorulnak ijedtükben, szélesebbre szalad mosolyom. Rólam ugyan senki sem mondhatja hogy vadállat vagyok, vagy nem vagyok udvarias. Legfeljebb nem a szokásos sablonokat darálom. Ennyire zavar?

-Tudod, a host azt jelenti, hogy iszik veled és nézheted. Nem pedig azt, hogy az öledbe pattan és meglovagol! Nem vagyok kurva!

Nézem ahogy haloványan remegve ül, és látom, hogy legszivesebben tüzet hányna rám, ha tudna, és az, hogy ilyen hatással vagyok rá, elégedettséggel tölt el. Ha már nem vagyok neki közömbös, azt jelenti, hogy van nála valami esélyem, és a kérdés csak az, hogy hogyan kezdek neki. Nos, nem vagyok kezdõ, így lásunk neki.

-Egy csóktól nem is leszel az. Feltéve, ha attól félsz, hogy nem tudnál lenyûgözni.

Ez a szakállas trükk már annyiszor volt használva, hogy már szinte el van szakadva, kopva, olyan átlátszó, és mégis annyian bedõlnek... Ki tudja miért. Vigyorgok rá, mert hát én tényleg így is gondolom, és persze jó provokálni. És ahogy szemei szûkülnek... Tudom, hogy már a markomban van ez a csók.

-Nem-e? Akkor jól figyelj, szivem!

Akár egy kígyó, de méregfogak nélkül, rázza a csörgõt akár egy csecsemõ és tekereg, de rám nincs hatással. Kezeit máris a nyakam közé fonja, és mosolyom csókkal pecsételi. Könnyû volt, ahhoz képest, amit vártam. És tényleg ügyes. Nem csak a szája nagy.. Khm... Jól is használja. Amíg a nyelve játékosan, piszkálódva játszik az enyémmel, megint csak az jut eszembe, hogyha a farkamon táncolna a kicsi nyelve, akkor vajon...Mrrr! Eleinte megpróbálom átvenni az irányítást, de nem hagyja magát, még ilyenkor is tudatában van annak, amit tesz. Ujjai mellkasomon táncikálnak... Ohóó!! Mégis megkaptam azt, amit akartam. Szivesen leteperném, csak hát sajna akkor tényleg nem lenne több esélyem nála. Elhajol aztán tõlem, és tudom, hogy tudja hogy kívánom.

-Tessék... remélem elégedett vagy. Mert többet nem kapsz...

Gonoszul mosolyog le rám, és úgy tûnik el a tömegben. Az asztalra könyökölve lötyögtetem a poharamban az innivalómat, és úgy nézem az õ itthagyott poharát. Gorilláim közül egy máris felbukkan, én pedig a tulajt hívatom. Szegény elõször remegve ül le hozzám, talán felkészült már arra is, hogy meghaljon, de elõbb még két kézzel fojtsa meg a hostját, de én mosolyogva könyökölök le az asztalra, és elõadom neki a tervemet. Õ pedig egy kicsiny és könnyen legyõzhetõ feltétellel beleeggyezik. Szemet fájdító mosolyra húzódik a szám, és az este további része kár könnyen telik, három kicsi husi társaságában, akiken versenyt ,,futok”, és mire a végére érek, többé-kevésbé kielégülök. De amikor beszállok az autómba, hogy hazafelé induljak, még akkor is az jár a fejemben, hogy az a kicsi finom mignon falatka milyen lehet a lepedõmön... Nincs olyan messze a nap, amikor ezt megtudom. Érzem a zsigereimben.

Pár nappal késõbb egy nagyobbfajta estélyt rendeztem, aminek keretében apám néhány tárgyalást is le tud nyomni, én meg közben kicsit behálózom az én kis odarendelt finom falatomat. Puppi... Kivételesen a legszebb selyemruhám van rajtam, lévén hagyományos estély, így a vendégek zöme kimonókban és yukatában jelenik majd meg, és szinte mindenki oldalán ott van ilyenkor egy kis szépség. És persze ebõl az okból kifolyólag én sem jelenhettem meg egyedül, de még azzal a kijelölt hárpiával sem voltam hajlandó. Ezért is volt, hogy abban a bárban megkértem a tulajt, hogy küldje ki nekem azt a kis virágszálat, és szép nagy összegért el is fogadta. Persze, szerintem csak azért, mert nem tudja, ki vagyok. Amúgy biztos nem jönne el.

Sokáig készültem, jázminos fürdõ, meg a hajam is itt-ott felfogva szalaggal vagy gyöngyökkel, de hagytam azért, hogy az éjsötét tincsek az arcomba lógjanak. Királykék kimonó van rajtam, némi csilingelõ csengettyûvel, ami csak a legnagyobb csendben jelzi mozdulataim. Amikor jelentik, hogy a kis hostom megérkezett, én magam sétálok le elé az elõtérbe, ahol ámulva néz körbe.

-Jó estét. Köszönöm, hogy eljöttél.

-Teee!! -hápogva hõköl hátra, és már az ajtót keresi szemével.

Hangom mély, nyugodt, ahogy én is, arcomon egy barátságos mosoly, de ahogy egy mellettem elsietõ szolga vigyorgó arcát meglátom, egy legyezõmmel azonnal fejbecsapom, majd visszafodulok hozzá.

-Táncolni? -emeli fel a szemöldökét, valószínûleg a múltkori kis csalijára gondolva.

-Nem, nem vonaglani, hanem táncolni. Legyezõvel. Tradicionális táncot. -várok egy kicsit, majd elmosolyodom. -Remek. Akkor remélem, élvezni fogod az elõadást. -tovább indulok a nagyterem felé. -Csak mellettem kell lenned és szépen viselkedni. Figyelmeztetlek, minden rossz lépésnél csökken a fizetésed, és ha mínuszban leszel, akkor majd természeten fizeted le.

Igazi mosollyal fordulok hátra, kár, hogy az én kis mézespitém számára ez felér egy halálos fenyegetéssel. Végignzek rajta, majd fejcsóválva szólítom a szolgákat, akikkel elvitetem, hogy öltöztessék fel valami ideillõbb ruhába, hiszen ha már ma estére az enyém, akkor nézzen ki úgy is. Fél órával késõbb már az ajtóhoz lépünk, hogy az elsõ vendégeket fogadjuk.

-Jól áll rajtad. -pillantok rá a szemem sarkából. -Megtarthatod.

-Nem kell. -húzza az orrát, és látom, hogy legszivesebben egy kanál vízben fojtana meg.

-Hát, már a tiéd. -vonok vállat, majd mosolyogva fordulok az érkezõk felé. -Üdvözlöm. Érezze jól magát.

Nemsokára már kezdem unni a szokásos kliséket, udvariaskodásokat, és bókokat, az egyetlen vigaszom, ahogy az érkezõk mind éhesen mérik végig az én kis kiegészítõmet, és mindannyiszor roppant elégdett arcot vághatok, mert a kis cukifalat amikor egyedül maradunk, nekemtámad.

-Valld csak be, hogy élvezed. Kihasználtad az elõnyt, hogy nem tudom a neved.

-Persze. Különben el se jöttél volna. Pedig igazán kedvellek. -kuncogva emelem fel a kezem, mielõtt még közbevágna. -Neem, nem a formás hátsódra céloztam... most. Gondolom, rájöttél, hogy szeretek játszani.

-Persze. -húzza el a száját.

-Hé! -nevetgélek halkan. -Mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk?

-Kizárt. Vége az estének, kifizeted, és itt se vagyok.

-Hoppáá... Hát nem mondtam volna? Az estély csak ma van, az igaz, de vannak itt messzirõl jött vendégek, akik itt maradnak pár napra tárgyalni még. Addig mindenképpen maradnod kell.

Összeszûkült szemmel néz rám, és már most tudom, hogy forral ellenem valamit, de amíg nem tesz keresztbe valami fontos helyen, addig nem kell õt bezáratnom. Persze nem árulom el neki, hogy ennyi pénzért az is kijárna nekem, hogy éjszakánként meglátogassam, de így aduként marad legalább az, hogy ,,bezárhatom” ebbe a csodás kalitkába, amíg kell.

-Üdvözlöm. -biccentek egy új vendégcsoport felé.

-Jó estét, Rai. Hogy megnõttél! Legutoljára öt éve láttalak, amikor a bengáli tigriseddel verekedtél. -vigyorog egy alacsonyabb, akire végképp nem is emlékszem. -Ó, és micsoda szépség áll melletted. Még mindig remek az ízlésed.

-Hát igen, vannak, amik nem változnak. -vonok vállat elegánsan.

-Na és ha ráunsz ezekre, mi lesz velük? -számító kérdés, de erre is van válaszom.

-Visszamennek a feladóhoz.

Bólogatva indul befelé, miközben belekarol az õ kis ukéja. Szerencsés fráter, ilyen kis husival... Ezt a kis fiúcskát még ma este megnézem magamnak. Hehe...

-Milyen feladóhoz? -szólal meg mellettem egy halk hang

-Ó, hát vagy az elõzõ gazdája, vagy a... nos, a feladó, vagy teremtõ. -vonok vállat.

-Csak azért mert ráuntál? -hüledezik.

-Neeeem... Csak ha kiérdemli. Csúnya dolog az árulás. -simítok egy tincset ki az arcából, de elkapom a kezem, mielõtt rácsaphatna. -Menjünk be. Aki késik, az nem érdemli meg, hogy köszöntsük. Látni akarom a fellépést.

Átkarolom, és indulnék is befelé, de ellép tõlem, és ökölbe szorított kézzel, szikrázó szemekkel néz rám.

-Ha azt hiszed, hogy a babád vagyok, tévedsz. És ne érj hozzám.

-Sajnálom, virágszál, de akkor minek fizetek, ha senki sem hiszi el azt, ami miatt itt vagy? -metszõ pillantásomra lesüti a szemét. -Szóval szokj hozzá, hogy igenis hozzád fogok érni. És jobb, ha a szabályok szerint játszol.

Határozottan karolom át, és kísérem be a nagyterembe, ahol csak azért abbahagyja a puffogást, mert a díszítés és minden más lefoglalja. Igazi középkori japán hangulatot teremtettek ide pár óra alatt, halkan zene szól, és mindenütt beszélgetõ emberkupacok, vagy épp alkudozó csoportok vannak. Az asztalhoz lépek, és leülök, de ahogy a kis hostom le akar ülni a mellettem lévõ székre, rá se nézve szólalok meg.

-Nincs külön foglalt hely a játszótársaknak. Be kell érned az én lábaimmal.

Halkan beszélek, hogy más ne halljon, de a durcás szemvillanást szerintem nem csak én láttam. Kezét magfogva rántom az ölembe, és feléhajolok, hogy a hajfüggönyöm eltakarja az arcunk, és elég közelrõl nézek a szemeibe.

-Ha nem tudsz viselkedni, akkor én sem fogok. Nem csak tettetni fogom, hogy megcsókollak. -ficeregni kezd, de karjára szorítok. -Bírd ki. És viselkedj.

-Akkor legközelebb elõre küld el a szabályokat, és nem jövök el.

Mosolyogva hajolok el tõle, majd mintha mi sem történt volna, a poharamhoz koccintom a villám. Lassan halkulnak el, és mindenki megtalálja a helyét végre, így intek a zenekar felé, akik egy másféle zenébe kezdenek, és néhány gésa tipeg be, hogy legyezõikkel táncolni kezdjenek. Hirtelen csattanással, gyors mozdulattal életre kel gyönyörû legyezõjük. Kitárt kezük, lábdobbanásuk valóságos drámát, majd felszabadító, vidám történetet mesél.