|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| Kita | 2011. 09. 03. 21:08:51 | #16512 |
Karakter: Mina Harker
Megjegyzés: *szerelmemnek*
Megannyi régi álmok suhannak el mellettem, tudatlanul próbálok utánuk kapaszkodni, az egész olyannyira vágyódó, mégis megnyugtató a semmi lebegése. Betakar és ellep… fiatalságom futó foszlánya, régi bálok, már elfeslő szövetek, elhalt kacajok a semmiben.
Furcsa volt a tudatlan sötétség, a halál – tudom, hogy meghaltam, emlékszek a fehér ravatalra… a puha fehér ruhára, amit az oltár előtt kellett volna viselnem… menyasszonyként. Asszonyként. Anyaként.
S ehelyett csak kín, gyötrő fájdalom, a magány… Lehunyt szemekkel emlékszek a ravatalomra, a liliomokra és orchideákra. A krizantémok illatára a síromon… a nedves föld illatára…
A megkönnyebbült, hiányérzettől terhes keserűség…
Ez a fájdalom; ez nem emlék! Ez nem halál, ez nem sötétség, éles és fájdalmas, mintha megannyi kínzó karom marná a bőröm, a legapróbb porcikáig… gyötrő marás, keserű íz a számban, kegyetlen hörgés, a kiszáradt, porrá vált erek és gondolatok véres sikolya.
Megannyi velőtrázó sikoly, a vér csak tocsog körülöttem, szemeim kimerednek, karmos ujjaim a nyakamhoz kapnak s inkább hasítom ki önnön szívem, minthogy tovább szenvedjem a levegőt, a fullasztó, maró hideg lélegzetet! Kezeim keményhez ütődnek, ordító sikollyal ütöm a falat, hátam megfeszül, hogy szinte csak a lapockáimon fekszek, minden vörös, véres, fájdalmas… Ne, ne kínozzatok tovább! Eleget szenvedtem!
Vérrel telik a torkom, kibuggyan az államon, megváltás lenne a méreg vagy egy villanó penge, az a fájdalom kéjesen kevés lenne, mint ami most szaggatja a tagjaimat, nem fogható ehhez a gyötrelemhez!
Aztán minden elmúlik, csak az emléktől remegek, fázok… könnyeim az arcom két oldalán csorognak, zokogok, olyan forró, hogy perzsel, gyenge vagyok, mozdulni képtelen. Lassú vértenger az idő, kábán rebbennek a pilláim, fájdalmas fény… Nem értem. Nem tudom… Mintha egy hideg, kék nap vakítana és sütné a didergő bőröm, két tompa folt úszik be elé.
Mintha szakadék mélyéről zengene a mély hang, szemeim nehezen, égnek, fájnak… mindenem fáj. Mintha összetörték volna az elmém… aztán elsötétül.
***
Ijedten rezzenek fel, kinyitva a szemeim s azonnal felülök. Alakomon fehéranyag, puha és lágy, mégis hideg, a bőrömtől sem melegedett át, kissé csatakos az izzadtságomtól. Rettegő álmélkodással tartom magam elé a kezeim, a fehér, puha bőrt nézve ijedten cikázó szembogaraimmal.
Élek?
Élek.
Nem értem. Meghaltam. Halott voltam, szinte láttam a temetésem, a sötét sírt, hallottam a fölém dobott rögök hangját a fekete koporsón; megtapogatom a karom, reszkető ujjaimmal az arcom, mellkasomra és hátamon csigázó puha hajam, szinte marom a húsom; látom az erekben lüktető vért, érzem didergő ajkaim, hevesen verdeső szívem, ami azt zakatolja: Élni fogok!
Istenem… mi történt? Ember… ilyet nem tehetett… hiszen… ez nem látomás. Valóban élek, fáj… a fájdalom valós, a halál kellemesen simogató volt. Ismerem ezt az érzést… a gyötrő magányt, ami ismét elöntött. Megannyi kérdést.
Milyen démon űzhetett ily csúf tréfát? Mi lehet a terve?
Összeszorítom az ajkaim, nem moccanok, csupán fekszek a különös, keserű szagú párnán.
Halk nyikordulás, oldalra kapom a fejem, a vékony lepedőt magam elé kapva – milyen… gyerek.
Istenem… reszketeg sóhaj tör ki a torkomból, a szívem megremeg, mégis a gyermekarcon huncut mosoly csillog, két fekete fülét megrezzenti.
Sikoltanék, de az ajkam megreped, a vér fémes illata tölti meg a számat.
- No-no, kisasszony, nem szabad! – fed meg játékosan; furcsa ruha feszül rajta, játékosan törli le az ajkaimat. – Csak óvatosan.
- Mi… - sóhajtok kérdőn, de mégis… alig kapok levegőt, alig érzem a hangot…
- Ó, ez nagyon hosszú mese lenne, de majd az Őrnagy…
- Mennyi…- remeg a hangom, fáj a torkom tőle.
- Kétezret írunk, kisasszony – ül le az ágy szélére törökülésbe, meglibbennek a fülei, mosolyog. Mint egy… gondtalan kisgyermek. Elkerekednek a szemeim, mégis gépiesen átveszem a poharat amit remegő ujjaim közé nyom és belekortyolok, felkiáltva. Éget, fáj, végigmarja a torkom…
Közel kétszáz év…
***
Sokáig vagyok abban a kis szobában, furcsa emberek jönnek és mennek. Nem kapok válaszokat, nem is kérdezek. Csinálom, amit mondanak, mégis az kínoz, hogy miért? Miért kellett ismét… istenem, oly rossz és fura még belegondolni is, de miért kellett feltámasztani? Miért kell, hogy éljek?
Aztán ruhát kapok a fehér köntös helyett. Valahogy… megnyugtatott. Ez már hasonló volt ahhoz, amit én ismertem, amiben biztos voltam. A szabása, az illata, a tapintása; mint amit én szeretek. Ami Én vagyok.
Felöltöm a ruhát, lágy sóhaj szakad ki a tüdőmből, a puha pamutanyag végigomlik a testemen; gyűrött redők hátul, merev fűző a mellkasomon, puha karok, hosszú szoknya, fehér cipellő. Mellemen és derekamon búzakék szalag. Varázslatos. Egyszerű. Szép.
Emberi.
Lassan sétálok ki a komor, hallgatag férfi mögött, hajam végigomlik, mint egy sötét folyam. Furcsa fém folyosók, halk moraj a falakból, korlátíves magasság… alul megannyi hömpölygő férfi, lesütöm a szemeim és testőröm mellé sietek.
Ahogy felkiabálnak, a hangjuk… megrebbenek.
***
Fáj a tudás. Fájdalmas.
Mindaz, amit mondtak, amit sugárzott a kínosan vesébe látó kék pillantás…
Sokat töprengek, keresem pár emlékem, de bele kell nyugodnom, hogy csupán egy láncszem vagyok egy nagy tervben, mégis… akarok tudni. Még ha fáj is.
Sokat emlékszek Rá. Fekete szemeire, sötét hajára, körüllengő, misztikus illatára, mellyel nem tudtam betelni, mikor magához ölelte a derekam, arcát a nyakamba rejtette.
Amikor felkapott és megforgatott. Mély hangjára, mikor duruzsolva nevetett.
Határozottságára, amikor táncoltunk, varázslatos, szinte éhes mosolyára, amikor szemérmes pirulással a gallérjába tűztem egy fehér rózsát.
Arra a fájdalmas, maró gyűlöletre, amikor eltűnt. A haragra, a fájdalomra, az összetört szívem hangjaira, a dobbanásokra, az aggodalomra, a véres álmokra… minden csodára, minden érzésre, mindenre… Mindenre, amit Tőle kaptam.
Grófom.
***
Fáj a szülőföldem lángokban látni. A vér, folyónyi, tengernyi vér. Az ablaknál állok, arcomon peregnek a könnyek, ujjaim az üvegnek nyomom, minden robbanásnál megremegek. Az otthonom…
Régen minden utcát ismertem, de most, így a pokol lángjában állva minden reménytelen fertőnek tűnik. Elégnek… az emlékeim.
- Jöjjön, kisasszony! – hallom a behízelgő hangot. Összeszorítom az ajkaim, mégis megfordulok, nem tudom, miért engedelmeskedek, belső hang, ellenkezést nem tűrő kényszer. Megyek utána, a szemüveges doktor mellé állok… felsikkantok, kezem a szám elé kapom, hogy elfojtsam, de az orrom megüti a vér, az égett hús szaga… a halál mindenhol ott lebeg.
Ruhám fájdalmasan ismerős, keserűen vettem magamra s vállamra még egy terhet; megszólalásig hasonló volt ahhoz, amit az utolsó közös bálunkon viseltem.
Halvány, türkizes atlaszselyem, fehér csipkével, fehér szalaggal karcsú derekamon, puhán simult a csipke a karomra; mint egy holt sétálok végig a vérmocskos utcákon, szigorúan magam elé meredve, arcomon potyognak a könnyek a borzadálytól; emberek fekszenek úton-útfélen, viaskodok, hogy magamnál maradjak.
Ruhám akaratlanul is felfogom, hogy ne mocskolja be a holtak vére, megtorpanok.
Tekintetem felemelem, nézek, megremegek.
Nem szólok. Nem tudok szólni.
Nem… nem lehet!
A forró, perzselő szél tépi hosszú, fekete haját, a páncélzaton megcsillan a tűz. Mint maga az ördög…
Mintha egyenesen a szemembe, a szívembe, a lelkembe látna.
Dob…dobb…Dobb…dobb…
Semmi mást nem hallok. Csak a saját szívem veszett dobogását…
- Vlad… - érzem, ahogy mozdulnak az ajkaim. Emlékszem, mikor megkért az erkélyen… a bálban, hogy a nevén szólítsam. Emlékszem, hogy elpirulva haraptam össze az ajkaim, pilláim alól nézve rá, halk zavarban nevetve, a nevét suttogva. – Ön az…?
- Ugyan, Fräulein, a gróf úr már se nem hall, se nem lát. Nincs igazam?
Csak nézek rá, kezem a mellkasomra szorítom, ujjaim a bőrömbe marnak; bőre hullámzik, tekintete lángoló vörös, mint a Sátáné, szemeim elkerekedve néznek rá, szótlanul. Ne nézz rám… hisz hazudtál, hát becsaptál?
Vörös köntösén eltűnik a vér, ő maga a Halál, elragad ártatlant és bűnöst, öreget és fiatalt… boldogat és megtört szívűt.
Engem is te öltél meg. Évekkel a halálom előtt.
Pisztolyát ránk fogja, arcán tébolyodott vigyor terül el, hegyes szemfogai megcsillannak. Szemeim rettegve kerekednek el.
- Eresszétek… had szaladjon – hörgi vészjósló nevetéssel, megremegek rá.
Megannyi csizma dobbanása, sikoltva fordítom el a fejem, arcom a szótlan farkas mellkasába fúrom; nem akarom nézni a vérontást! Mégis, a hangokat nem zárhattam ki, csupán védelmezően fonja egyik kezét a vállamra, még közelebb húzva magához; hideg mozdulat volt, de ujjaimmal a ruháját szorítom.
Felkúszik agyamig a vérszag, a hátborzongató, vérfagyasztó kacagás, a szívem veszettül dobog, lehullnak rólam a karok… Rettegve nézek fel, kezeim a szívemre szorítva, fölém magasodik, arcán őrült vigyor, kezei vérben fürdenek, ujjai között a hatalmas fegyver lóg.
Kezét felém nyújtja.
- Fuss vagy jöjj… – hallom a mély hangot, felsóhajtok, beleborzongva a hangjába. Emlékszem… pedig csak egy álom volt…
Lassan lépek előre, nem félek tőle… tekintetem a vérvörös íriszbe függesztem, ajkam remeg, de felé lépek lassan, csendesen, csak a szívem kalapál veszettül…
Mikor felém hajolt, mikor csókolt, mikor ölelt; a tekintete perzselt, mint a parázs, megborzongtam. Egyszer már megöltél, hosszan kínoztál. Most végezz gyorsan… magadhoz képest könyörületesen. Kilépek a lángok fényére, hajamba belekap a forró szél, ahogy világos ruhámba is, kezeim összekulcsolom az ölemben, mozdulatlan arccal.
- Egyszer egy vámpír érkezett Angliába, hogy megszerezze a nőt, akire vágyott – suttogom csendesen, mintha csak mesét olvasnék, halk, szinte üresen búgó hangon. – A hajó, amelyen utazott, ködbe burkolózva, hihetetlen sebességgel suhant hullámról hullámra… a legénység minden tagja meghalt. Végül – nézek rá, a szemeibe, egyenesen a lelkébe – holtakból és koporsókból álló rakományával a szellemhajó kikötött Londonban.
Büszkén szegem fel a fejem, arcomon elterül a békés, mindentudó mosoly, mert a tudás hatalom. Számot vetettem életemmel, minden döntésemmel, a súlyát viselni akarom!
Megállok előtte, illően lágy mozdulattal hajtom meg a fejem, kezem lassan felé nyújtva, mintha egy csalóka látomást akarnék magamhoz ragadni.
- Jó Önt újra látni… Grófom…
|
| Meera | 2011. 06. 29. 22:14:18 | #14629 |
 Karakter: Alucard
Megjegyzés: ~szerelmemnek
(zene)
Álmomból recsegés, ropogás ébreszt, kántálás. A fa hasadt, kín vágott végig rajtam, éreztem a fényt és a fájdalmat, kimartak a fedezéket nyújtó koporsóm maradványaiból, ülő helyzetbe kényszerítettek. Vörös villant előttem, akárcsak a vér, melyet magamba szívtam előző este. A kántálás szöveggé folyt, nyelvét ismertem.
Szemeim résnyire kinyílnak, fáradtan konstatálom az előttem álló hatalmas, erős alakot. Feketekesztyűs keze megemelkedett a hajnal fényében, és egyenesen a mellkasomra sújtott. Éreztem a fát a húsomban, a csontjaim között, szívem kamráiban.
Hörgés szakadt fel kilyukasztott mellkasomból, kibuggyant a számon a vér, a maradék, pár csepp is, mely eddig ereimben állt. Levette kalapját fejéről, újra lesújtott, üvöltésem a kopár temető fái között úgy szállt el, mintha nem is szenvednék.
Szenvedtem.
Újra, úgy, mint régen…
Amit minden áron feledni akartam, minden erőmmel megakadályozni.
- Szóval… vesztettem – hangom rekedt és hörgő, akárcsak a köszörű.
- Így van. Vesztettél. Egyetlen rémálom sem tart örökké – erős, telt hang, mélysége határozott. – A kastélyod és a birtokod semmivé lett. A hűséges szolgáid mind meghaltak.
Mit számít, ugyan, mit számít…
Ezek csak dolgok és halandók, pótolható tárgyak, játékok.
Semmi több…
- Még az áldozat jele is eltűnt a testéről. Az a lány sosem lesz a tiéd – folytatja, ökölbe szorított kezétől nyikorog bőr kesztyűje. A meglepettségtől kitágult szemekkel bámultam rá, de nem kegyelmezett.
Rám vágott.
Elviselhetetlen kín és fájdalom rohant végig a testemen, ívbe feszültem, de nem hagyott sokáig vergődni. Megragadott, s felrántott magához. Ha nem vette volna el minden erőm, leharapnám a fejét…
De már nem fél.
Eddig sem félt.
Saját kínkeserves zihálásom elnyomja lehelete, ordítása. Centikre áll tőlem. Csupán centikre. Elérném, elérném… ha nem fájna annyira itt… belül. Kesztyűjéről fájdalmasan ismerős illat leng felém. Finom rózsa aroma…
Biztos kezet csókolt Neki.
Emelem kezem, de nem mozdul. Béna.
Legyőzött.
- Semmid sem maradt gróf! Élőholtak szánalmas királya! Minden semmivé lett, ami valaha a tiéd volt! – indulata végigvág rajtam, elsötétült a világ, pedig még csak most kelt fel a Nap.
***
Valami végigfolyik kezemen, szemeim elől elveszem ujjaimat, a fehér kesztyűn vér piroslik, meglepetten nézek farkasszemet a bizonyítékkal, tekintetem végighordozom a terem berendezésén.
Ami nincs is.
- Egy álom? Nevetséges…
Soha nem álmodom.
Mostanában viszont minden újra és újra felbuggyan bennem, mint valami undorító betegség. Gusztustalan. Az álmodás az emberek kiváltsága, nekem évszázadok óta nem jár ilyen kegy.
- Hülyeség – állok fel székemből, s egyé válok a sötéttel, hogy megkeressem gazdámat. Bizonyára már megérkezett az a banda, mely majd védelmezni fogja koporsómat és úrnőmet. Tudnom kell, mennyire inkompetensek.
És ha ez betalálna következni…
Ragadozó vigyorral lépem át a jelentéktelen falakat, arra gondolva, hogyan fogok beléjük tépni, megvizsgálni, hogy legalább az ízük jó e. Hangos hahotázást hallok az egyik szalon felől, nyilván a csőcselék oda fészkelte be magát.
- Alucard! – hallom Walter hangját, de csak gonoszul kuncogva rázom le, átlépve egy méretesebb falat. Ne állítson meg, mikor csodás szórakozásnak lehetek szemtanúja.
Vagy okozója.
Természetesen a Rendőrlányt senki sem veszi komolyan, de miután pár pöccintéssel demonstrálta az erejét, mindenki hitetlenkedve kaparja fel a kapitányt a földről. A vére tetszetős, de nem az esetem. Túl savanykás az eszenciája. Én az édeset szeretem.
Mint például Integráét…
- Te tényleg vámpír vagy?!
Közbelépek, átlépek az egyik falon, festményestől mindenestől. Jobb, ha elhiszik, különben megbánják. És a meglepetések vészesek lesznek. Megannyi fejben cikázik át villámgyorsan a felismerés, a hülyébbek meglepetten pislognak rám, mire észreveszik, hogy előkerültem az egyik képből.
Félig.
Finom illat száll szerteszét.
A félelem aromája.
Imádom.
- Természetesen. Attól, hogy a leghitványabb fajtából való, attól még vámpír – jelentem ki, amitől érdekes mód mindenki szörnyen elsápad, mindenki fogát láthatom, ahogy visítanak.
Ez csak egy rakás disznó.
Végignézek rajtuk, egyszerűen túlságosan is egyszerűnek tűnnek, és nagyon úgy fest, hogy nem igazán lennének képesek egy „C” osztályú vámpírral felvenni a versenyt. A „C” osztály pedig még a Rendőrlánynak is menne.
Szánalmas.
- Pipogya egy banda. Jók lesznek ezek bármire is?
Előételnek és svédasztalnak biztosan megfelelnek, de nem hinném, hogy az alapvető védelmi követelményeknek eleget tudnának tenni. Idáig hallom összekoccanó foguk csikorgását, ahogy félelmükben tétován találgatják, hogy ordítsanak vagy tegyenek fel szájzárat, és kussoljanak.
- Bocsásson meg Miss Integra. Megpróbáltam megállítani, de…
- Walter…! – meglepett hangú úrnőm elcsodálkozva mered párosunkra.
Esélytelen próbálkozás volt, de a kergetőzés kifejezetten jól esett. Azon kivételes esetek egyike, mikor engem üldöznek, s én hagyom. Üdítő fogócska volt, de sajnos nem elég.
Semmi sem elég.
Soha.
- Ezek fogják őrizni a mesterem és a koporsómat, amíg én alszom. Kíváncsi voltam, miféle söpredék – söpör végig rajtuk tekintetem, csoportos nyelés hangjait hallom. Ó, nem foglak titeket bántani.
Még.
- Álmos vagyok, nappal keltem fel. Elmegyek aludni – fordulok meg, mire Integra utánam szól. Várakozva pillantok vissza rá. Remélem kitalált valamit. Valami érdekeset, valami olyat, ami nem halál unalmas.
- Volna itt valami még a számodra, Alucard.
- Hallgatlak, úrnőm – duruzsolom élvetegen. Ez az, parancsolgass, kényszeríts térdre, alázz meg! Mit sem imádok jobban… Leveszem kalapom, és a szívemre helyezve hajlok meg előtte, mire szája szórakozott mosolyra húzódik, szájában szivarja megugrik.
Imádom.
- Add meg a parancsot… Add meg. Egy szavadba kerül, és felkoncolom őket. Egy kérés, és lelkiismeret furdalás nélkül tiprom el őket – kerül őrült fény szemeimbe, ujjaim remegve emelkednek arcom elé. Remegek a várakozástól. Eressz szabadon, eressz…
Hadd őrjöngjek a kedvedért.
Hadd rendezzek vérfürdőt, hadd húzzam őket nyársra.
- Arra még nincs szükség – rántja meg a kötőféket, fújtatva adom meg magam, mint mindig. Élvezi. Élvezem.
- Gyönyörű pillanat lesz, ha eljön. Egy igazán, gyönyörű, élvezetes pillanat – vigyorgok élvetegen, arcán mosoly, a többiek halálos frászban rontják a meghitt levegőt körülöttünk.
Szánalmas csőcselék.
***
A hajó lassan megmoccan. Elindul, erőm végigvág a félig elsüllyedni készülő roncson, nyikorgással és szenvedő sóhajokkal megindul a hatalmas szerkezet, London felé irányítom. A fedélzeten álldogálva élvezem London új illatát.
Már nem a finom ír sör illata terjeng, nem a köd és eső szitálásának párás aromája lebeg nehézkesen, és már nem a pompa csillog a távolból, a horizont végén. Fájdalmas, mély, metsző, égető, egyszerűen csodálatos.
Behunyt szemekkel élvezem a kín, a szenvedés és a vergődés pompás illatát. Szívom magamba a halálhörgések bűzös leheletét, az oszló tetemek szagát. A halál illatát. A háború poros, puskaporos illatát.
Mennyire hiányzott… ez az illat…
A felnyársalt férfiak illata… A felnégyelt nők illata… Az összeégett csecsemők illata… Az agyonlőtt öregek illata… A rángó izmokból kicsorduló testnedvek maró illata, a földön csúszkáló szemgolyók ragacsos zseléje…
Minden…
Ó, az édes háború, gyönyörű háború, a halál.
Ó, igen a halál…
Üdvözöllek újra, ismét minálunk!
Vedd amit kívánsz, de hagyj nekem is... egy kis maradékot… Én vagyok a Hellsing szemetese, a mindent elpusztító, az örök, az egyetlen, a gusztustalan féreg, az egyetlen fegyver, úrnőm csatlósa, esküdt ellenség, örök rejtély!
Mély hangomon felröhögök, végigvág rajtam az elégedettség, remegni kezdek minden porcikámban, ujjaim táncot járnak a szemem előtt, csontjaim rezegnek odabent, bordáim mint a xilofon.
Hallom a hangjukat, a visítást, a hörgést, az eszméletlenül fekvő hullák feltápászkodásának hangjait, az akadozott légzést, a tüdőbe szorult szilánkok és lövedékek okozta sipákoló levegővételt…
Ez az…
Jövök már, jövök…
***
Erőmmel eldobom a francba a hasznavehetetlen holttestet. Mielőtt még egyet elragadhatnék a tömegből, hogy kibelezzem, úrnőm rám parancsol, és magához int. Fújtatva engedelmeskedek, véres arcát látva a vicsor széles vigyorrá válik, immáron csak fél fogazattal bámulok rá.
- Akard! Kérd! Teljesítem! Hadd álljak bosszút! Akard Integra, hiszen annyira pompás! Utánozhatatlan pillanat! – röhögök, karjaimat széttárom, kivert kutyaként lihegek előtte, végignyalok a fogaimon, az utolsó csepp vért is letisztogatva róla.
Letérdelek elé, s miközben leborulok, fokozatosan alakot váltok, régi pompámban tündökölve előtte, régi ruhámban, régi fényemben. Szólj, szólj hát! Mondd ki, mondd ki…
Könyörülj!
- Üdvözlöm, gróf úr.
- Üdvözlöm, grófnő – szelídülök meg, fejet hajtva előtte, szinte látom, hogy elégedett mosoly kúszik ajkaira, amit mocsok szennyez. Azonban hirtelen a csatamező elcsendesedik, hosszú hajam csupán a lángok forró szele tépi, s nem sikolyok élvezetes szimfóniája.
Orromat a vér és hullák szagán át valami olyasmi csapja meg, ami szinte kihasít belőlem egy darabot, a meglepetés olyan szinten megüt, hogy kishíján hátrahőkölök. Hátrafordulok, s közben felegyenesedek.
A Doki és a vérfarkas között áll valaki, a rá boruló árnyéktól ugyan nem látom, de érzem… Lehunyt szemekkel veszek mély lélegzetet a csodás aromából, melyet nem érezhettem több évszázada, melyet Integra őse vett el tőlem…
A csodás, mennyei, édes illat, amit ezer közül is megismernék, amire az érzékeim a legjobb prédaként jeleznek… Ez az eszencia, ez a lágyság, a tündöklő szépség hírnöke!
- Mester…
- Hallgass! – dörrenek rá, és a karcsú árnyék felé intek, a forró szél idevágja minden illatát az arcomba, szinte feltöltődök vele… Ó, kedvesem… Valami végigmar rajtam, a Rendőrlány óvatosan szimatot vesz a levegőből.
- Nem érzek semmit, mester… Mit kellene…? – néz rám tétován.
- Rózsamezők… igen… - nem is hallom már mit mond, elindulok az én kedvesem, rózsám felé… Kín vág rajtam végig, mint azon a hajnalon, mikor Abraham van Hellsing hófehér kesztyűjén éreztem utoljára illatod… Forróság zuhan a fejemből lefelé, égek, égek!
A bennem levő állat utána akar eredni, mint azon az éjjel… egy falatot, egy harapást, vadul megszerezni, széttépni, elmerülni forróságában, melyet nem élvezhettem.
- Vlad? Ön az? – hangjának lágy selyme végigömlik rajtam, feltámad bennem a vadászösztön. Gyöngyöző hangja tovább csorog körülöttem a térben, érzem húsát fogaim között, forró vérét a szájpadlásomon.
- Ugyan, Fräulein, a gróf úr már se nem hall, se nem lát. Nincs igazam?
Akarom, vágyom rá, szorítani akarom, vadállatként összetörni esendő testét, benne fürödni, lakomát csapni belőle.
Átalakulóban vagyok, ismét jelenkori énem néz vissza rá, kezem automatikusan emelkedik, fegyverem egyenesen fogvatartóira emelem. Prédát! Prédám! Ó, én gyönyörű gazellám!
- Eresszétek. Hadd szaladjon… - kuncogok fel sátánian, válaszul lelövik a fejemről a kalapot, több száz náci katona ugrik rám a környező háztetőkről. Ki fogok innen törni, akarom a húsát, érintését, melegét, bársonyosságát!
Látni akarom!
|
|
