|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Felicity | 2012. 02. 18. 15:51:44 | #19294 |
 Karakter: Yuichi Tate
Megjegyzés: Nyomulós kis diákomnak
- Az tökéletes lenne…- tényleg édes. Kifogom deríteni most már tényleg mit is akar tőlem.
A nap további része unalmasan telik, deszerencsére otthon vagyok kettőre. Átöltözök egy farmer és egy laza kinyúlt póló van rajtam amiből kilóg a hasam. Alapból itthon még lazábban öltözök most meg főleg ez is a tervem része. Megkajálok és amíg nem jön addig tévézek. A suliban azt tudják, hogy meleg vagyok vagyis én ezt az elején közöltem. Hogy miért? Mert nem akarok később pletykákat aminek úgyis a fele hazugság így sokkal jobb, ha tőlem tudják meg a dolgokat na meg a tanárokkal is így voltam és van még rajtam kívül egy meleg, akiről tudok de ha még egyedül lenne se lenne az esetem. Mind elfogadóak voltak többnyire, akinek meg nem tetszik ez van. Nem tudnak az olyan beszólással megbántani, mint hogy mocskos buzi vagy bármi ilyen hiszen csak őket minősíti. Peterről viszont nem tudom melyik nemhez vonzódik, de kifogom deríteni. Háromra pontosan meg is érkezik. Odasétálok, és ajtót nyitok.
- Fáradj be. – engedem beljebb.
- Jó napot Sensei. – mosolyog mint mindig és beljebb jön, de feltűnik, hogy megnézz most is főleg a hasam kint van és zavarba van pedig még semmit nem tettem.
- Mivel nem suliban vagyunk és nem kell a formaság se nyugodtan tegezz és szólíts Yuchinak, de ezt már elmondtam nektek. – borzolom meg a haját Nem bírom ki, hogy ne tegyem.
- Oké Yuichi – mosolyodik el zavartan tényleg édes basszus. – Egyedül lakik vagyis laksz? Csak annyira furcsa még. – milyen kíváncsi. – Persze csak, ha nem titok meg nem akarok zavarni. – magyarázza ki magát, nem rossz.
- Nos nem egyedül. – erre kissé elszomorodik, nocsak tényleg bejövök neki egyre inkább érzem. – A macskámmal lakom. – felelem vigyorogva és meg is jelenik. – Ő itt Drazsé – gyönyörű egy éves házi cica imádom.
- Nagyon édes megsimogathatom? – látszik megkönnyebbül.
- Csak nyugodtan. Kérsz valamit? Narancslé? Sörrel még se kínálhatlak. – kacsintok rá.
- A narancslé tökéletes lesz. – kimegyek és amikor visszatérek Drazsé már az ölében van ő pedig a kanapén ül.
- Már imád téged a kis kéjenc. – ülök le mellé és leteszem a poharakat. Megsimogatom a macskám, de direkt úgy, hogy hozzáérjen a kezem.
- Ohh bocsánat. – kapja el a kezét zavartan. – Amúgy nagyon édes cica. – mosolyog. – Köszönöm a narancslevet. – komolyan a végén még én mászok rá.
- Igen az. Nos akkor lássunk neki. – magyarázni kezdek vagyis tanácsokat adok, hogyan is tudja jobban megjegyezni az évszámokat és a többi dolgot. Le se veszi rólam a szemét és nem hinném, hogy nagyon felfogja amit mondok. Cicám közben elmegy én meg neki kezdek a tervem következő részének. Beleiszok a narancslébe és leöntöm magam, de olyan hihetően csinálom mintha tényleg direkt lenne.
- Ohh most nézd meg milyen béna vagyok. – morgok és lekapom magamról a felsőm.
- Ugyan…. előfordul. – dadogja és le se veszi rólam a szemét. Elégedetten elvigyorodom.
- Minden oké Peter? – még a nevét is nagyon érzékien ejtem ki.
- Persze persze – vágja rá. Ez egyre viccesebb lesz. – Mindjárt jövök csak felveszek egy tiszta felsőt. – ki is megyek viszont csak egy rövid ujjú inget veszek fel amit nem gombolok be. – Úgyis kicsit melegem volt. – pattanok vissza mellé és persze most is a felsőtestem nézi, de úgy teszek mintha most fel sem tűnne.
- Igen tényleg kicsit meleg van. – kissé ki is van pirulva igen jó úton haladok.
- Amúgy, ha kérdésed van bátran tedd fel. – mosolygok rá bájosan. Közelebb hajolok hozzá. – Csak, hogy tud haragszom am rád. Mint mondtam sokkal többre is képes lennél simán négyes – ötös tanuló. Szeretném, ha igyekeznél. – tényleg így gondolom, de zavarba is akarom hozni. Így még az arcára is simítok. – Legalább a kedvemért. Mit mondasz?
|
| Arasa | 2012. 02. 16. 16:49:01 | #19248 |
Karakter: Peter Garcon
Megjegyzés: félistenemnek az Olimposzra
-Szevasz, Peter! – köszön egy ismeretlen srác a folyosón.
- Ez meg kis a csuda? – kérdem a mellettem épp levegődoboló Michaelt.
- Nemtom… biztos valami újfiú, aki be akar kerülni a bandába…- vonja meg a vállát miközben hatalmas vigyort ereszt meg.
Nem csodálom. Nagy mákom van, hogy egész helyesnek ítéltek meg és sikerült egy olyan kis közösséget kialakítani a srácokkal, akikkel most kiskirályosodunk a suliba. Az sem utolsó, hogy így szabadon legeltethetem a szemem fiútársaim csodás testein. Furcsa érzéseim a fiúk iránt a múlt év felén alakult ki. Michaellel, a legjobb barátommal futni készültünk. Ott öltöztünk egymás mellett. És akkor láttam meg gyönyörű testét. Azóta sokkal inkább izgatnak a férfiak, mint a nők. Eleinte kissé furcsáltam… de könnyen hozzászoktam. Persze a csajok még most is mindenhová követnek. De sajnos egy ártatlan csóknál többre még nem jutottam… Michaelnél aludtam egy este és… mikor elaludt nem nagyon tudtam mit kezdeni érzéseimmel. Így gyorsan megcsókoltam.
Ám akkor jött a nagy áttörés. Mivel úgy nézett kis, hogy Michael csak a lányokkal foglalkozik… új szerelem után kellett néznem. És be is toppant, történetesen egy történelem óra keretében. Miss Garner… bocsánat most már Mrs. Kellert szóval elment szülni. Így új töri tanárt kaptunk. Egy hosszú szőke hajú félistenhez hasonló laza férfi képében. Ennek már több hónapja. Azóta mindent elkövetek, hogy közelebb kerülhessek hozzá. …
- Gyere Pet!- zökkentett ki elmélkedésemből Michael. – Töri, jön… röpit akar íratni, de hátha mégsem… - hangja elkeseredettséget és kis reményt hordozott magában.
Szó nélkül leszálltam az ablakpárkányról és bementem a terembe. Tervem készen állt. Most kettesben maradok vele.
Többször is figyelem, doga helyett. Egyszer lebukom, amibe rendesen belevörösödöm. Michael mellettem kérdőn néz rám, hogy mért nem a dolgozattal törődök. Egyre feltűnőbben „puskázom” mire végre meghallom a várva várt mondatot.
- Egyes. Az óra után beszélni akarok veled – mondja.
- Nincs semmi látnivaló írjátok tovább – szól most a nézelődőkre is.
Ezután az óra a rendes mederben csordogál. Figyelni nem nagyon tudok. Lefoglal a találkozó közelgő időpontja. Mikor nagy sokára kicsengetnek egyenesen a tanári asztalhoz baktatok.
- Komolyan nem is azon vagyok ki, hogy puskáztál, mert előfordul, de ennyire bénán? Ilyen hülyének nézel vagy mi?
Akad ki rögtön. Különös… nem is a puskázás zavarja, sokkal inkább, hogy olyan feltűnően műveltem a dolgot… érdekes.
- Dehogy nézzem a senseit hülyének. Én csak nem tanultam és én sose tudtam jól puskázni. -Vágom ki magam egy gyors ötlettel. Mégsem mondhatom el, hogy sensei nagyon tetszik nekem… megcsókolhatom? Hülye egy ötlet lenne…
- Érdekes. Amúgy nem szereted a tárgyam? Sokkal is jobb lehetnél, vág az eszed mégis eddig a legjobb teljesítményed hármas. Talán rosszul magyarázok? – érdeklődik őszinte aggodalommal a hangjában… valóban segíteni szeretne.
- Nem magával van a baj. Nagyon szeretem, az óráit csak valahogy otthon minden összekavarodik bennem meg a sok évszám és nevek nem maradnak a fejembe –mondom újult tervet kieszelve.
– Mi lenne ha.. –kezdek neki félősen, majd elharapom. neeem túl átlátszó…
- Na, fejezd be –mosolyodik el és megborzolja hajam. Hideg futkos a hátamon.
- Nos, mi lenne, ha korrepetálna? –Nyögöm ki végre, ami a csőrömet nyomja. Kissé meglepődik, majd elmosolyodik és bólint.
- Legyen. Ma is kezdhetnénk akár nálam. Mikor végzel? – kérdezi még mindig mosolyogva.
- Az tökéletes lenne…- mosolyodom el én is majd még váltunk pár szót. Megadja a címét és, hogy 3-kor vár.
Miután vége a sulinak még Michaellel futunk egyet a sportpályán. Olyan gyorsan futok, izgalmamba és örömömbe, hogy Michael nem is tud követni.
- Várj már te. lovat ettél vagy mi? – kérdi, morcosan mikor utolér.
- Bocsii…- vigyorgok rá és lassítok. – tudod miután elvette a DOGÁM A TÖRITANÁRTÓL KÜLÖNÓRÁKAT KÉRTEM… Éééés elvállalt. Futás után megyek hozzá…
Michael döbbent pillantásától kisérve indultam el drága tanáruramhoz. Az út nem hosszú. Egy ikerházban lakik. Rendezett a porta… biztos rendben tarja a cuccait.
Lámpalázasan kopogtatok az ajtón. Kis idő múlva és egy PILLANAT! Kíséretében nemsokára nyílik az ajtó. … És előttem ál a sensei egy szál farmerban, mezítláb és egy elnyűtt pólóban, amiből izmos hasfala kilátszik. Nagyot nyelek majd az invitálás hatására erőt veszek magamon és besétálok a félisten Olimposzára.
|
| Felicity | 2012. 02. 07. 20:22:01 | #19041 |
Karakter: Yuichi Tate
Megjegyzés: Arasának
Három hónapja kaptam még egy osztályt törire, mivel a tanárjuk elment szülni. Nem lenne baj, mert bírom őket, persze van kivétel, de az egyik óra velük az első óra. Utálok korán kelni és eddig megúsztam fél év alatt mióta itt vagyok. Még mindig újnak számítok, de hamar beilleszkedtem ezzel soha nem volt gondom. Morgósan lenyomom vagyis leverem az órámat. Nagy nehezen kimászok az ágyból és rögtön felteszek egy kávét és igyekszem nem elaludni állva. Miután elkészül a kávé a bögrémet félig felöntöm és kicsi tejet is teszek bele. Rágyújtok és mellé megiszom a kávém. Elmegyek fürdeni és lassan elkészülök. Suli közel van, így gyalog megyek. Bent bárki köszön csak morgok az orrom alatt. Tanáriba iszok még egy kávét hátha segít. Becsöngetnek hát remek. Felsétálok az emeletre és eldöntöm az órán dogát íratok. Már felhívtam a figyelmüket , hogy várható meg most nincs kedvem órát se tartani. Belépek ők felállnak és köszönnek. Kiismertek, hogy reggel igen morcos vagyok.
- Nektek is – pillantok rájuk az asztalomnak támaszkodom. Jelentés után leülnek.
- Nos édeskéim akkor most tegyetek mindent el és vegyetek elő papírt dogát írunk – közlöm velük vigyorogva. Persze most ők morognak és könyörögnek, de nem hat meg.
- Elég legyen. Már mondtam, hogy lesz röpi a másik meg nem is kéne előre bejelentenem. Saját időtöket húzzátok – vonom meg a vállam. Kicsit nyafognak végül csak elpakolnak.
- Tudjátok nincs duma, se puskázás. Jó munkát fél órátok van.
Leülök az asztalomhoz és unottan nézzem őket, de legalább a kávé hatott. Néha rájuk szólok, de nincs nagy gond velük csak a szokásos. Szemem hirtelen Peteren akad meg. Elkapja tekintetét. Komolyan nem értem ezt a kölyköt. Észrevettem, hogy az utóbbi másfél hónapban elég sokszor nézz és nem úgy mint aki az órára figyelne. Tetszem neki? Nem lenne szokatlan volt, hogy már diákok próbálkoztak nálam, de bármennyire imádom a pasikat ebből nem engedek. Ismét rám tekint én csak az asztalra mutatok jelezve, hogy a dogáját nézze. Meglepődik, hogy lebukott. Ezen picit elmosolyodom. Alapból a diákok körbe rajonganak, de ő még többet keresi a társaságom és másként, de lehet én képzelem be. Végül is az esetem, de a diákom szóval tilos. Tényleg be kell pasiznom ma el is megyek szórakozni. Nagy elmélkedésem közepette feltűnik, hogy Peter puskázik és ritka bénán. Odasétálok és elveszem a dogáját.
- Egyes. Az óra után beszélni akarok veled – nem lepődik meg és fel sem háborodik.
- Nincs semmi látnivaló írjátok tovább – morgok a többiekre.
Letelik lassan az idő. Beszedem a dogákat és mesélek nekik pár érdekességet. Mindig szoktam nem csak az anyagot mondom el annak értelme nem lenne. Kicsöngetnek meg várom még mindenki kimegy. Végül csak ketten maradunk.
- Komolyan nem is azon vagyok ki, hogy puskáztál, mert előfordul, de ennyire bénán?? Ilyen hülyének nézel vagy mi? – vonom fel a szemöldököm. Tényleg nem értem. Itt valami nagyon fura.
- Dehogy nézzem a senseit hülyének. Én csak nem tanultam és és sose tudtam jól puskázni – hebegi még se tudom bevenni, de lehet tényleg képzelődöm már.
- Érdekes. Amúgy nem szereted a tárgyam? Sokkal is jobb lehetnél vág az eszed mégis eddig a legjobb teljesítményed hármas. Talán rosszul magyarázok? – érdeklődöm. Számomra ez mindig is fontos volt. A legjobbat akarom kihozni a diákjaimból főleg akiről tudom, hogy többet tud.
- Nem magával van a baj. Nagyon szeretem az óráit csak valahogy otthon minden összekavarodik bennem meg a sok évszám és nevek nem maradnak a fejembe – sóhajt fel és mélyen a szemembe nézz. – Mi lenne ha.. – kezd neki, de elhallgat.
- Na fejezd be – borzolom meg kócos haját.
- Nos mi lenne, ha korrepetálna? – kérdése igen meglep. Nem tudom mit is mondhatnék, de segíteni akarok és legalább azt is meg tudom, hogy áll hozzám.
- Legyen. Ma is kezdhetnénk akár nálam. Mikor végzel? – nem is értem, hogy jutottunk el idáig.
Szerkesztve Felicity által @ 2012. 02. 07. 20:23:53
|
| Andro | 2011. 12. 11. 11:36:46 | #18054 |
Karakter: Kuroi Hiroya
Megjegyzés: (Nobunak) VÉGE!
Közös megegyezéssel vége. Kár, pedig szerettem.
|
| Andro | 2011. 09. 15. 15:41:56 | #16687 |
Karakter: Kuroi Hiroya
Megjegyzés: (Nobumnak)
Az ebédet nálam fogyasztjuk el. A kicsik boldogan esznek, de Nobu csak turkálja az ételt. Biztosan az jár a fejében, amit a butikban mondtam neki. Csak fél szemmel figyelem, de nem szólok semmit. Akkor sem, amikor a koszos edényeket rakom a mosogatóba, és Nobu megrángatja a karom. Hagyom, hogy ő kezdje el.
- Kuroi-san! - suttogja halkan. A gyerekek már benn játszanak a nappaliban.
- Valami baj van? – kérdem aggódva. Remélem, nem akarja azt mondani, hogy inkább az intézetbe mennek, csak hogy ne legyenek nekem útban. Azt sosem engedném meg nekik.
- Szeretném én elmondani nekik. Kérem! – néz mélyen a szemembe.
Elgondolkodva nézek rá, majd bólintok. Tényleg jobb, ha ő mondja el nekik, mintha én. Egy családtagtól jobban elfogadják. Ha én mondanám el nekik, talán azt hinnék, meg akarok szabadulni tőlük, ki akarom őket dobni. Pedig erről szó sincs. Ha nagyobb lakásban élnék, akkor kényelmesen elférnénk. De így ez lehetetlen, én pedig nem akarok leköltözni a farmra. Hallom, ahogy Nobu a gyerekkel beszélget, én meg közben elmosogatok, elrendezem a konyhát, és előkészítem a vacsorának valót, hogy ne este kelljen ezzel foglalkozni. Hétfőtől megint dolgoznom kell, ha időre akarok végezni. De a hétvége a gyerekeké.
~*~
Mikor mindennel végzek, a nappaliba megyek. A kicsik önfeledten játszanak az új játékaikkal, de Nobunak semmi nyoma. Nincs a hálóban sem, és mikor már azon gondolkodok, hová tűnhetett, a fürdőből fojtott zokogást hallok. Odasietek, és döbbenten látom, hogy Nobu a mosdókagyló felett sír. Nem értem, mi lehet a baja, bár azért sejtem. A kicsik jól fogadhatták a hírt, mert nem sírnak, inkább nagyon is nyugodtak.
- Nobu-kun! – szólalok meg halkan, mire Nobu azonnal felemeli a fejét. De nem fordul meg.
- Mh, jól vagyok – szipogja.
- Nem, nem vagy jól – lépek mögé.
- Kérem! – suttogja halk, erőtlen hangon. Nagyon ki lehet akadva, amit nem is csodálok. – Én nem….
- Gyere, Nobu-kun! – ragadom karon, majd a hálóba megyünk, ahol leültetem az ágyra. Remegve ragadja meg a takarót, ahogy próbálja visszafojtani a sírást. Próbál erősnek látszani előttem, nem akarja, hogy lássam a fájdalmát. Pedig az ott van, már jó régen ott lehet, és eddig senki sem volt, aki meghallgatta volna. - Sírj csak, az segít – térdelek le elé.
- Kuroi-san! – a hangja kétségbeesett, ahogy újra sírni kezd. – Miért történik mindez?? - nem válaszolok, nem tudok válaszolni, hiszen nem éltem át azt a poklot, amit ő. De már folytatja is. Szerintem eddig még soha senkinek sem beszélt a családjáról. - Az apám halálával kezdődött minden. Anyám inni kezdett… és vert minket… nem fizette a számlákat, kizárt engem otthonról, mert nem kerestem annyit, amennyi elég lett volna – nyögi halkan. – Hogy tudtam volna?? Hogy??
Sír, az egész teste rázkódik, közben mindenről beszél nekem. A verésekről, az éhezésről, hogy az iskolatársai bántalmazzák, a főnöke kikezdett vele, az anyja kiabálásáról, az összes kis félelméről, hogy megtudják, hogy élnek. Mindenről. Egy szót sem szólok, csak némán hallgatom. Nem, nem mutathatok szánalmat, mert akkor még mélyebbre taszítanám. De sajnálom. Nekem sosem kellett úgy élnem, mint neki, még akkor sem, miután a szüleim meghaltak. Végül lassan kezd megnyugodni, és abbahagyja a sírást.
- Bocsásson meg! – törli meg a szemeit. – Nem akartam.
- Örülök, hogy megosztottad velem – simítok végig az arcán.
Nobu hirtelen lemászik az ágyról, és legnagyobb döbbenetemre, átöleli a nyakam. Bújik hozzám, és enyhén megremeg, mikor átölelem a derekát, és megsimogatom a hátát. De hagyja, nem menekül el, ahogy szerintem szokása lenne. Talán még sosem kapott senkitől ilyen gesztust, ezért furcsának hathat számára. Lassan simogatom a hátát, hogy megnyugtassam, és bár még szipog néhányat, már tudom, hogy nem fog sírni. Kisírta magát, mégis, erősen kapaszkodik az ingembe, és nem mutat arra hajlandóságot, hogy elengedjen. És nem is kényszerítem rá. Aztán hirtelen apró lábak dobogását hallom, és mikor felnézek, meglátom Akirát.
- Mi a gond? - kérdem halkan.
- Kuroi-san, mikor megyünk az állatkertbe? - kérdi gyermeki naivitással. - Anne és Yuriko már készen vannak, már cipőt is vettek.
- Mindjárt, amint Nobu-kun jobban lesz, rendben? - mondom, mire Akira bólint. - Húzz cipőt, és vegyél kabátot, mi is mindjárt megyünk - Akira elrobog, én pedig Nobuhoz fordulok. - Jobb lenne, ha megmosnád az arcod. Nem kéne, hogy a kicsik észrevegyék, hogy sírtál.
- Tudom - suttogja halkan, és kibontankozik az ölelésemből. - Köszönöm, Kuroi-san! Köszönöm, hogy meghallgatott, és nem állított le.
- Mint már mondtam, nemcsak neked vannak rossz dolgok a múltadban - emlékeztetem. - Mindenkinek vannak olyan titkai, amiket nem szívesen tár a nagyközönség elé.
Nobu bólint, majd feláll, és a fürdőbe siet, ahonnan hamarosan vízzubogást hallok. Biztos arcot mos. És igazam van, mert mikor kijön, már sokkal jobban néz ki. Sóhajt egyet, majd elindul cipőt és kabátot venni. Én is elindulok, és hamarosan már a kocsiban ülünk.
~*~
Egy órával később már az állatkertben sétálunk. A kicsik önfeledten bámulják az állatokat, csak Nobu kullog mellettem kissé szomorúan. Hát igen, az, hogy holnapután egy hétre el kell válnia a testvéreitől, nem lehet könnyű. De tudom, hogy más is bántja, talán az, amit elmondott nekem. Most szégyelli magát, amiért mindent kitálalt. Pedig nem haragszom rá, de nem tudom, hogy tudnám neki ezt bizonyítani. Viszont, belemászni sem akarok az érzéseibe, az életébe. Én csak itt vagyok neki, mint egy biztos pont, hogy ha kell, legyen valami támasza, biztos talaj a lába alatt.
- Sajnálom - szólal meg hirtelen, mire meglepetten nézek rá.
- Mégis mit? - kérdem.
- Hogy mindent magára zúdítottam, Kuroi-san. Nem akartam bajt keverni, sem azt, hogy sajnáljon. Csak... nem is tudom, miért mondtam el azokat a dolgokat, amiket elmondtam - suttogja, mialatt megállunk a tigriseknél. - Még soha senkinek sem mondtam el ezeket. Soha senkinek, tudja?
- Tudom - bólintok. - Vannak dolgok, amikről az emberek nem szeretnek beszélni. Pedig kéne, tudod? - rám néz. Nem érti. - Tudod, tudni kell segítséget kérni, akármennyire is szégyelled a helyzeted. Te még gyerek vagy, nem felnőtt. Szükséged van a felnőttek segítségére. És tudod - teszem a kezem a vállára, mire megremeg -, sok felnőttnek is szüksége van mások segítségére. Az emberek társas lények, nem tudnak egyedül létezni. Mindenkinek szüksége van a többiekre.
- De ön is egyedül él - mondja, mire bólintok. - Önnek nincs szüksége senkire?
- Tudod, ha az ember híres, megtanulja, hogy ne mindig bízza magát másokra. A hírnév áldás, de átok is. Attól függ, honnan nézed - magyarázom. - A híres és gazdag emberek gyakran magányosak, mert sokan csak a pénzükért, a hírnevükért kedvelik őket, és nem önmagukért.
- Ez nem olyan, mintha senki sem segítene önnek, amikor bajban van? - teszi fel a kérdést. Okos kölyök. - Az ön helyzete fordítottja az enyémnek. Önnek azért nem segítenek, mert gazdag, nekem meg azért nem, mert szegény vagyok.
- Te így látod, és van benne igazság - bólintok. - Az emberek gyakran igazságtalanok azokkal, akik nem is érdemlik meg. De tudod, sok gazdag ember sem igényli a segítséget, mert azt hiszik, pénzért mindent megkaphatnak. Csak amikor betegen, öregen, elhagyatottan fekszenek egyedül az ágyukban, akkor jönnek rá, hogy mennyi mindent veszítettek. Érted már? Nem a vagyon alapján kell megítélni valakit, vagy a hírneve alapján, hanem csupán az alapján, amilyen maga a személy.
Nobu bólint, és azt hiszem, megértette. Megértette, hogy őt sem azért karoltam fel, mert szegény, hanem mert láttam benne valamit, ami előbb vagy utóbb hírnevet szerezhet neki. A gyerekek túlságosan el vannak foglalva az állatokkal ahhoz, hogy velünk foglalkozzanak. Végigjárjuk az állatkertet, bemegyünk az állatsimogatóba is, ahonnan a lányokat alig lehet kirángatni zárás felé. Végül hosszas könyörgés után hajlandóak kijönni, főleg, mikor megígérem, hogy holnap a Vidámparkba megyünk. Nobu a szó hallatán elsápad, talán azért, mert azt hiszi, neki kell fizetnie. A kicsik viszont kitörö örömmel fogadják a hírt, hogy holnap egész nap mókázhatnak, és mindenre szabad lesz felülniük. Még jó, hogy a belépővel ingyen ülhetnek fel mindenre. De Nobu arca így is falfehér.
- Nobu, mi a baj? - kérdem, mialatt elindulunk a kijárat felé. Azaz, indulnánk, ha a lányok nem húznának be minket a szuvenírboltba, hogy ők bizony most vásárolni akarnak egy-egy plüssállatot. - Nobu?
- Én... miből fogom kifizetni a belépőket? - kérdi remegve. - Egy vasam sincs.
- Úgy, ahogy az állatkerti belépőket - mosolygok rá. - Én fizetek. Mindent.
- De... az nagyon drága. Négy gyerek és egy felnőtt az... nagyon sok... - suttogja megsemmisülten.
- Vedd úgy, hogy a nevelőapátok vagyok, és elviszlek benneteket mókázni - mondom szelíden. - Mondtam, te még gyerek vagy, hát viselkedj úgy, és ne törődj azzal, hogy miből fizetem ki. Megtehetem, hogy rátok költöm a pénzem.
Nobu tétován bólint, de látom, nem nyugtatja meg a tény, hogy mindent én fizetek, és hogy neki nem kell aggódnia. Megszokta, hogy semmire sincs pénze, és mindenért küzdenie kell. Most úgy érezheti magát, mint az aranyhal, akit beledobtak az óceánba, és nem tudja, mit kezdjen magával. Ideje, hogy gyereket faragjak belőle.
A lányok végül egy-egy hatalmas plüsstigrist választanak maguknak, Akira pedig beéri azzal, hogy nézelődik. Ahogy ő fogalmaz, ő már túl nagyfiú az ilyen játékokhoz. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el. Hiába, ha elmennek, neki kell majd vigyáznia a lányokra.
~*~
Este, fürdés után, mikor a kicsik már alszanak, és én is megágyaztam magunknak a kanapén, Nobu leül mellém. A tévében éppen egy ismeretterjesztő film megy a vidrákról. Mókás kis állatok, ám amint Nobu leül, és ránézek, látom, hogy valami aggasztja.
- Nagyon furcsa vagy ma - szólalok meg. - Mi bántja a lelked? Persze, ha nem akarod, nem kell elmondanod.
- Kuroi-san... ön... szóval... - kezd el hebegni-habogni - ön nagyon jó ember, de nem fogadhatok el mindent, amit nekem ad - böki ki végül.
- Hogy érted ezt? - kérdem meglepve.
- Ön mindent fizet nekünk, elvitt minket vásárolni, állatkertbe, holnap vidámparkba, és... hogy is mondjam... ez túl sok.
- Túl sok? - nézek rá.
- Én... ha a kicsik elmennek én... dolgozni fogok és minden yent visszafizetek önnek. Ígérem! Csak... ne küldjön el! Kérem! - néz rám kétségbeesve. - Ne dobjon ki! Nincs hová mennem.
- Buta kölyök - húzom magamhoz, és megölelem. - Mégis miket beszélsz? Sosem mondtam, hogy kidoblak, és nem maradhatsz. Szóval eszedbe ne jusson még egyszer ez a butaság, rendben? - nézek komolyan a szemébe. - Soha többé, mert neked ez az otthonod. Rendben? Megértetted? Neked ez az otthonod, Nobu.
Látom, ahogy döbbenten néz rám, mint aki nem hiszi el, amit az előbb hallott. Talán még soha senki sem mondta neki ezeket a szavakat. Magamhoz ölelem, és lassan simogatni kezdem a hátát.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 08. 27. 17:52:07 | #16318 |
Karakter: Nobu Koichi
Megjegyzés: a gáláns BL lovagnak~
Reggel korgó gyomorral ébredek – egyedül. Kuroi-san eltűnt. Talán jobb is így, nem szerettem volna a képébe bámulni. Annyira… zavarban vagyok. Olyan csodás, olyan nagyszerű, én pedig… egy halandó vagyok az isten mellett. Egy szegény, rongyos halandó, aki még csak gondoskodni sem tud magáról. Milyen ember vagyok én? Semmilyen. Egy féreg vagyok. Egy élősködő féreg.
Ínycsiklandozó illatok csalogatnak a konyha felé. Testvéreim is felébrednek a mennyei palacsinta csalogatására, így egyszerre táborozunk le a konyhaajtóban. Istenem, a palacsinták gyönyörűek és annyira kívánatosak. Úgy… ennék belőlük. Most rögtön! De nem szabad. Bármilyen éhes is vagyok, nem ronthatok rá az ételre, mint egy megvadult oroszlán.
- Jó reggelt! – köszönt. – Felébredtetek? Kezet mosni, utána lehet reggelihez ülni, rendben?
A hangja kedvesen cseng. Bizalomgerjesztő figura, nem csoda, hogy a testvéreim hanyatt-homlok vágtatnak a fürdőszobába. Borzasztóan érzem magam, forog velem a konyha. A képemről lesül a bőr. Egy idegen ember gondoskodik az ÉN testvéreimről. Mikor fogom tudni mindezt visszafizetni? Mikor? Soha!
Lassan mellé lépdelek, bűntudat mardossa a lelkemet. Annyira nehéznek érzem mindenem. A tagjaim remegnek, az arcomat mintha apró tűk millióival szurkálnák.
- Mi a baj? – kérdi. – Menj, moss kezet, aztán gyere reggelizni, Nobu-kun.
Milyen figyelmes. Csupa szeretetet áraszt a tekintete. A mozdulatai, gesztusai… mind… annyira figyelmesek.
- Miért csinálja ezt értünk? – suttogom. – Nem szükséges. Majd… majd én mindent megcsinálok. Önnek nem kell.
Igen, bármit megteszek helyette! Ez a minimum!
- Nobu-kun, te még gyerek vagy. És itt az ideje, hogy még egy ideig az is legyél. Szóval, hagyd, hogy végre valaki rólad is gondoskodjon. Egyébként, reggeli után elmegyünk vásárolni. Szükségetek van új ruhákra, pizsamákra, törülközőkre, meg minden másra is.
Tessék? Még többet akar adni? Nekünk?? Nem teheti!! Nem hagyhatom!
- Nem szükséges! Én… nem fogom tudni kifizetni ezeket.
Újból színt vallottam. Gyűlöltem mindig is kimondani, hogy nem telik valamire.
- Nem neked kell fizetni. Én vagyok értetek felelős, nem? Szóval, ne aggódj, rendben?
Ne aggódjak? Komolyan gondolja, Kuroi-san? Magára vállalja a teljes ellátásunk költségét. Ruháztat, etet, szállást nyújt. A kemény padok helyett puha ágyban alhatunk, esővíz helyett gyümölcslevek tömkelegéből választhatunk, rongyos gúnyák helyett újakat ajándékoz nekünk. Mindezt… puszta jó szándékból. Hihetetlen, hogy léteznek ilyen emberek. Én… nem tudom elhinni!
Megreggelizünk, de alig van étvágyam. A gyomrom dióméretűre szűkült, amint megtudtam, vásárlás után még egy állatkerti látogatás is kinéz nekünk. Soha, soha de soha nem jártam még ott, és… nem is hittem, hogy valaha megadatik nekem.
Délelőtt közösen látogatjuk meg a közelben lévő, hatalmas áruházat. Még sosem láttam ennyi boltot egy helyen. Ilyen göncben sosem merészkedtem a fényűző helyek közelébe. Megmaradtam a magunk környékén, ott nem szégyenkeztem amiatt, hogy rojtosodik a nadrágom, ami csak a bokámig ér. Érzem, ahogy minden tekintet ránk szegeződik, de nem merek felnézni. A szürke padlót bámulom, s várom, hogy betérjünk egy üzletbe. Meg is célozzuk a gyermekruhaboltot, testvérkéim egyből a fidres-fodros ruhák felé vetik magukat. Szörnyülködve figyelem, ahogy sorban emelik le a méregdrága göncöket a polcokról. Nem, nem szabad! Nem tudom megvenni nektek!
- Lányok, elég! – szólok a kicsikre. – Azonnal tegyétek vissza!
- Hagyd, Nobu-kun! – szól rám Kuroi-san. – Ha tetszik nekik, megveszem. Ma mindent lehet.
- Akkor ezt szabad megvenni? – kérdi Anne. – Ugye szabad, Kuroi-san?
- Persze, hogy szabad – mosolyog rá. – Mindent szabad. Ha megtetszik valami, és jól áll rajtad, megvesszük. Neked is Yuriko-chan, és persze Akira-kunnak is.
- De… ez túl sok – nyögöm. – Én… sosem tudom majd ezeket kifizetni.
- Nobu-kun, most figyelj ide! – fordulok felém. – Neked semmit sem kell kifizetned. Elég, ha élvezed a dolgokat. Ne rontsd el az örömüket. Másfelől, jobb hogy most ők nincsenek itt, mert komoly dologról kell beszélnem veled, és majd a kicsikkel is.
- Miről?
A vér is megfagy az ereimben. Ki akarja velem fizettetni az elmaradásokat? A fenébe is, honnan szerezzek annyi pénzt? Talán ha eladnék valamit… de mit?
- Semmi rossz dolog. Csak, mint tudod, az én lakásom nem túl nagy, ennyien nem férünk el benne kényelmesen. Apámnak pedig van vidéken egy farmja, tele állatokkal, növényekkel, jó levegővel, hatalmas rétekkel. Még egy patak is van halakkal. Ideális hely gyerekeknek, és apám magához venné a kicsiket, amíg rendbe jönnek.
Hogy… mi?? Elviteti a kicsiket? Hová? Milyen farm? Ki az ő apja??
- El akar választani minket?
- Nobu-kun, nem örökre váltok el, ígérem. Apám nagyon szereti a gyerekeket, az ott dolgozók gyerekei is ott laknak. És nem válnátok el örökre, de most neked és nekik is az lenne a legjobb, ha csak te maradnál velem. Szükséged van arra, hogy valaki csak veled foglalkozzon, érted? A kicsik hamar meg fogják ott szokni, és majd minden hétvégén meglátogathatod őket, rendben? Ne szökjetek meg, mert a Gyámhatóság akkor intézetbe ad titeket. Én pedig ezt szeretném elkerülni, érted?
Intézet. Az egyetlen hely, ahová nem mennék velük, hiszen akkor örökre elválasztanak minket egymástól.
- Értem. És azt hiszem, ez így tényleg jó lesz – suttogom. – Nem akarok intézetbe menni, és azt sem, hogy ők odakerüljenek. Nekik is megmondja majd?
- Igen, még ma este. Apám hétfőn jön értük, valamikor reggel. Ő is író, ahogy én is.
- De ugye tényleg láthatom majd őket? És nem fogják dolgoztatni őket?
Számtalan esztelenség jut eszembe. Először…. hogy az édesapja pedofil, de nem merem mondani neki, hiszen repülnék az utcára, ez bizonyos. Azt kell hinnem, merő jó szándék vezérli Kuroi-sant.
- Nem fogják dolgoztatni őket, bár szerintem sok dolgot el fognak sajátítani. Egy farmon érdekes és izgalmas az élet. És a tesóidat szerintem érdekelni fogja minden, ami számukra újdonság. És igen, én magam foglak téged minden péntek délután elvinni, jó?
Igen, ez nagyon jól hangzik. Tágas otthon, sok gyerek, játékok, állatok, friss levegő, szabadság, mindez veszekedés, kiabálás és verés nélkül. Legszívesebben sírnék. Csoda történt velünk. Egy hatalmas csoda, aki két lábon jött, és derékig merült az életünkben.
Nem tudom lenyelni, milyen horribilis összegeket fizet Kuroi-san. Először a picik ruháját, majd az enyémeimet. Mennyi divatos holmi. Mindig is vágytam egy farmerre, de sosem futotta rá. Most pedig… van… négy is! Ezen felül játékokat is kapnak a kicsit, könyveket, engem pedig megajándékoz egy drága tollal. Istenkém, hol fogom én ezt használni? Hozzáérni sem merek, nehogy tönkremenjen!
Az ebédet Kuroi-sannál fogyasztjuk el. Semmi étvágyam, a gyerekek körül forognak a gondolataim. Míg ők jóízűen falnak, én csak turkálom az ételt. Kuroi-san a szeme sarkából figyel, látja rajtam, nyomaszt valami. Ebéd után a gyerekek játszani mennek a nappaliba, én pedig elkapom Kuroi-san karját, amint a koszos edényeket pakolja a mosogatóba.
- Kuroi-san – suttogom.
- Valami baj van? – kérdi aggodalmas hangon.
- Szeretném én elmondani nekik. Kérem! – nézek mélyen a szemeibe.
Gondolkodva pillant végig rajtam, majd beleegyezően bólint. Végigtörlöm az arcom, majd belépek a nappaliba. A gyerekek a kanapé körül játszanak, majd megilletődve araszolnak felém, mikor magamhoz intem őket.
- Szeretnék mondani valamit – kezdek neki fojtott hangon.
Érdeklődve ülnek a lábaimhoz, szemeik kíváncsiságtól csillognak. A gyomrom dió méretűre szűkül, ahogy végignézek viruló arcukon. Tönkreteszem a kedvüket. Megint… én.
- Ti is tudjátok… hogy nincs most otthonunk…
- De igen! Kuroi-san adott egyet! – csattan fel Anne.
Egek, kérlek, ne szólj közbe!
- Kuroi-san háza… nem olyan nagy, hogy mind elférjünk. Épp ezért… az apukája felajánlotta, hogy lakhattok a farmján. Bocik, pacik, pipik, cocák, mindenféle állat van ott.
- Kutyus is? – kérdi Yuriko.
- Kutyus is – sóhajtok. – Ezentúl ott fogtok lakni. Olyan lesz, mint egy tábor. Emlékeztek tavaly nyárra? El akartunk menni, de nem volt rá pénzünk. Most… itt a… lehetőség – nyöszörgöm.
Nagyokat kell nyelnem, nehogy elsírjam magam. Határozottnak kell látszanom, nehogy megérezzék rajtam, hogy fájó búcsút kell vennünk egymástól.
- Te is velünk jössz? – kérdi Akira.
- N-nem… tudjátok, nekem iskolába kell járnom. És dolgoznom is kell. De minden héten meglátogatnálak benneteket. Annyi csuda jó dolgot csinálhattok, hogy észre sem fogjátok venni, ahogy repül az idő.
Lassan egymásra néznek. Magam előtt látom, ahogy hisztérikusan a lábamba kapaszkodnak, mondván, hogy sosem választhatnak el minket egymástól, ám meglepően jól fogadják a hírt. Azt hiszem, az állatok és a táborszerű hangulat magukkal ragadták őket. Anne mosolyogva tápászkodik fel, majd a nyakam köré fonja apró karjait.
- Ugye most már boldogok leszünk? – kérdi.
Elszorul a torkom, így hangtalanul bólintok egyet, és magamhoz ölelem. szegény kislány, sosem szabadott volna, hogy egy ilyen kislány ennyit szenvedjen. Ahogy a többi testvéremnek sem.
- Jól van, erről beszélünk még – tolom el magamtól a kislányt, majd felállok. – Játszatok csak tovább.
Vidám játékba kezdenek, mintha az imént nem mondtam volna semmit. Gyerekek, még nem értik, mi miért történik. Nem is baj, elég, ha én szomorkodok miatta. Kiszáradt torokkal vonulok a fürdőszobába, majd a mosdókagyló elé rogyva sírni kezdek. Érzem, ahogy a fájdalom acélkarmai szaggatják a belsőmet. Miért? Miért nem tudtunk átlagos családba születni? Miért nem lehet átlagos életünk? Miért szorulunk egy idegen segítségére?? Túlontúl megalázó, lesül a bőr a képemről, akárhányszor csak a szemeibe nézek…
- Nobu-kun! – hallok egy kellemesen csengő hangot a hátam mögül.
Kuroi-san áll az ajtóban. Döbbenten bámul, talán nem érti, miért sírok.
- Mh, jól vagyok – szipogom, majd felállok, neki háttal persze.
- Nem, nem vagy jól – lép mögém.
- Kérem!– suttogom. – Én nem….
- Gyere, Nobu-kun – ragad karon, majd a hálóba vezet, és az ágyára ültet.
Remegve szorítom meg a takarót, majd újból kiengedem magamból a fájdalmat.
- Sírj csak, az segít – térdel le elém.
- Kuroi-san! – sírok fel kétségbeesetten. – Miért történik mindez??
Hallgat, szánakozva végignéz rajtam.
- Az apám halálával kezdődött minden. Anyám inni kezdett… és vert minket… nem fizette a számlákat, kizárt engem otthonról, mert nem kerestem annyit, amennyi elég lett volna – nyögöm. – Hogy tudtam volna?? Hogy??
Vulkánszerűen tör ki belőlem a zokogás. Már magam sem tudom, mit beszélek, csak mondom, ami épp eszembe jut. Kuroi-san figyelmesen hallgat, ez pedig megnyugtat. Mintha mázsás ólomsúlyokat vettek volna le rólam. Felszabadultnak éreztem magam. soha senkinek nem mondtam még el ezeket. Soha!
- Bocsásson meg – törlöm meg a szemeimet. – Nem akartam.
- Örülök, hogy megosztottad velem – simít végig az arcomon.
Hirtelen ismeretlen erő kezd eluralkodni rajtam, a tagjaimat mintha nem én irányítanám. Lemászok az ágyról, majd átölelem Kuroi-san nyakát. Csak is rá számíthatok… senki másra!
|
| Andro | 2011. 07. 20. 11:20:49 | #15211 |
Karakter: Kuroi Hiroya
Megjegyzés: (Nobumnak)
- Miért? Kuroi-san, miért? – zihál sírva. Szegénykém, mennyi rosszat kellett elviselnie eddig. – Mit ártottunk bárkinek is, hogy ez történik velünk?
- Nincs semmi baj – nyugtatom halkan.
- Bácsi! Ugye nem akarja elvenni tőlünk Nobut? Ugye nem? – kérdi az egyik kislány könnyes szemekkel. Hogy kérdezhet ilyesmit?
- Nem, segíteni szeretnék – fordulok hozzá mosolyogva. - Gyertek, ezeket elintézem – bökök a fejemmel a szállítók felé, miközben a kocsi felé terelgetem a gyerekeket.
Jönnek is szépen velem, még túlságosan meg vannak ijedve.
Beszállnak a kocsiba, Nobu az anyósülésre ül, a kicsik hátra. Én még beszélek a szállítókkal, és amit lehet, megmentek a gyerekek cuccai közül. Főleg ruhákat, és pár játékot. Azokat beteszem hátra a csomagtartóba, majd én is beülök a kocsiba és elindulunk. A kicsik meg vannak szeppenve, de azt hiszem, jól viselik a dolgot. Nobu már annál nehezebben, mivel ő már jóval nagyobb.
Mikor megérkezünk, a kicsik kitörő örömmel robognak az ajtóhoz. Nobu annál inkább szomorú, és ahogy látom, fél is. Én a cuccaikat viszem, és mikor belépünk, a kicsik már mennek is be, leveszik a cipőiket, és nekilátnak feltérképezni a lakást. Olyan aranyosak. Ők még könnyebben túlteszik magukat a dolgokon.
- Nem lesz semmi baj – pillantok le rá.
- Nem tudom eléggé megkösz…
- Hagyjuk ezt későbbre! – vágok a szavába, majd előreengedem.
A cuccukat a hálóba teszem, kaját adok nekik, majd dolgozni kezdek. Nobu és a gyerekek halkan vannak, talán nem akarnak zavarni, talán félnek, ha hangosak, kipenderítem őket. Pedig nem tennék ilyet. Mint kiderül, apám csak hétfő reggel tud értük jönni, így a hétvégét a kicsik is velem töltik. Valahogy majd közölnöm kell velük, hogy csak Nobu marad. Nem mintha a terhemre lennének, de nem férünk el itt ennyien.
Végül este vacsora után ideje ágyba bújni.
- Ideje ágyba bújnotok – szólok ki a hálóból, ahol már megágyaztam a kicsiknek. Nobu velem fog aludni a kihúzható kanapén.
Együtt fürdenek, talán így szokták meg. Nem is telik el sok idő, és tisztán lépnek a hálóba.
- Itt fogtok aludni – mutatok az ágyra, mire a gyerekek szemei elkerekednek.
- Mi igazán nem sz… - kezd bele Nobu a szokásosba, de leintem. Nem akarok kifogásokat. Én is fáradt vagyok már.
- Te pedig odakint alszol a kanapén, jó lesz így? – kérdem tőle.
- Igen – motyog lehajtott fejjel.
Azonban sajnos elfelejtettem vele közölni, hogy a kanapé kihúzható, így bár ő fekszik kívül, igyekszik a kanapé szélére húzódni. Azt hiszem, fél, vagy attól tart, hogy bántani fogom. Nem fordul felém, a falat nézi, de nem zavar. Reggel alhatnak, amíg akarnak. Végül hallom, hogy egyenletesen szuszogni kezd. Végre elaludt.
~*~
Reggel korán kelek, vagyis a nekem szokott időben. Nobu mellettem még békésen alszik, és a hálóból sem hallok mozgolódást. Helyes, nem is kell nekik most felkelni. Halkan felkelek, felkapok egy köntöst, majd a konyhába megyek, hogy reggelit készítsek. Úgy döntök, amerikai palacsintát készítek, és neki is látok. Már szépen megsül vagy tíz darab, mikor mozgolódást hallok, és mikor megfordulok, nem kevesebb, mint négy fej sorakozik a konyhaajtónál. A kicsik izgatottan szimatolnak bele a levegőbe, és látom, hogy Nobu is nagyokat nyel.
- Jó reggelt! – mondom. – Felébredtetek? Kezet mosni, utána lehet reggelihez ülni, rendben?
A kicsiknek nem kell kétszer mondani, már futnak is, csak Nobu áll döbbenten az ajtóban. Aztán beljebb araszol, és mellém lép. Értetlenül pillantok rá, majd kiveszem a következő adagot a palacsintasütőből.
- Mi a baj? – kérdem. – Menj, moss kezet, aztán gyere reggelizni, Nobu-kun.
- Miért csinálja ezt értünk? – kérdi halkan. – Nem szükséges. Majd… majd én mindent megcsinálok. Önnek nem kell.
- Nobu-kun – nézek rá komolyan -, te még gyerek vagy. És itt az ideje, hogy még egy ideig az is legyél. Szóval, hagyd, hogy végre valaki rólad is gondoskodjon. Egyébként, reggeli után elmegyünk vásárolni. Szükségetek van új ruhákra, pizsamákra, törülközőkre, meg minden másra is.
- Nem szükséges! – ellenkezik rögtön rémült hangon. – Én… nem fogom tudni kifizetni ezeket.
- Nem neked kell fizetni. Én vagyok értetek felelős, nem? – mosolyogok rá. – Szóval, ne aggódj, rendben?
Bizonytalanul bólint, de látom, nem hagyja nyugodni a dolog. Elmegy kezet mosni, és mire visszaér, a többiek már javában reggeliznek. Mint megtudom, a legkisebb lány, Anne hét éves, az idősebb lány, Yuriko nyolc éves, és Nobu öccse, Akira tíz éves. Illedelmes gyerekek, és mikor megtudják, hogy vásárolni megyünk, délután pedig az állatkertbe, kitörő örömmel fogadják a hírt. Csak Nobu feszeng, talán mert szégyelli magát, amiért ő nem tudja ezeket megadni nekik. Alig eszik valamit, láthatóan fél, mi lesz, ha esetleg számon kérek tőle valamit.
A reggeli hamar lezajlik, elmosogatok, eltörölgetek és elpakolok, majd felöltözöm, míg Nobu a kicsiknek segít. Ahogy végignézek rajtuk, én is elszomorodom. Ezek a ruhák divatjamúltak, nem is szépek, megfakultak, de nem szólok egy szót sem. Elindulunk vásárolni.
~*~
Először is egy hatalmas áruházba megyünk. A kicsik, de még Nobu is ámulnak és bámulnak a sok butik láttán. Elsőnek egy gyerekruha butikba megyünk, hogy a kicsiket öltöztessem fel. Nobu követ minket, és a szemei kerekre tágulnak a sok ruha láttán. A lányokat nem kell félteni, máris találnak maguknak megfelelő, bájos ruhákat. Amikor azonban Nobu meglátja az árukat, már tetetné vissza velük.
- Hagyd, Nobu-kun! – állítom le. – Ha tetszik nekik, megveszem. Ma mindent lehet – fordulok a kicsikhez.
- Akkor ezt szabad megvenni? – kérdi Anne egy csinos, rózsaszín ruhára mutatva. – Ugye szabad, Kuroi-san?
- Persze, hogy szabad – mosolygok rá. – Mindent szabad. Ha megtetszik valami, és jól áll rajtad, megvesszük. Neked is Yuriko-chan, és persze Akira-kunnak is.
- De… ez túl sok – szabadkozik Nobu, miután a három kicsi elrobog a ruhákkal a próbafülkék felé. – Én… sosem tudom majd ezeket kifizetni.
- Nobu-kun, most figyelj ide! – fordulok felé. – Neked semmit sem kell kifizetned. Elég, ha élvezed a dolgokat. Ne rontsd el az örömüket. Másfelől, jobb hogy most ők nincsenek itt, mert komoly dologról kell beszélnem veled, és majd a kicsikkel is.
- Miről? – kérdi rémülten.
- Semmi rossz dolog – nyugtatom meg. – Csak, mint tudod, az én lakásom nem túl nagy, ennyien nem férünk el benne kényelmesen. Apámnak pedig van vidéken egy farmja, tele állatokkal, növényekkel, jó levegővel, hatalmas rétekkel. Még egy patak is van halakkal. Ideális hely gyerekeknek, és apám magához venné a kicsiket, amíg rendbejönnek.
- El akar választani minket? – rémül meg Nobu.
- Nobu-kun, nem örökre váltok el, ígérem. Apám nagyon szereti a gyerekeket, az ott dolgozók gyerekei is ott laknak – mondom halkan. – És nem válnátok el örökre, de most neked és nekik is az lenne a legjobb, ha csak te maradnál velem. Szükséged van arra, hogy valaki csak veled foglalkozzon, érted? – kérdem, mire bólint. Azt hiszem, érti. – A kicsik hamar meg fogják ott szokni, és majd minden hétvégén meglátogathatod őket, rendben? – újabb bólintás. – Ne szökjetek meg, mert a Gyámhatóság akkor intézetbe ad titeket. Én pedig ezt szeretném elkerülni, érted?
- Értem. És azt hiszem, ez így tényleg jó lesz – mondja halkan. – Nem akarok intézetbe menni, és azt sem, hogy ők odakerüljenek – suttogja. – Nekik is megmondja majd?
- Igen, még ma este. Apám hétfőn jön értük, valamikor reggel – mondom. – Ő is író, ahogy én is.
- De ugye tényleg láthatom majd őket? – kérdi idegesen. – És nem fogják dolgoztatni őket?
- Nem fogják dolgoztatni őket, bár szerintem sok dolgot el fognak sajátítani. Egy farmon érdekes és izgalmas az élet. És a tesóidat szerintem érdekelni fogja minden, ami számukra újdonság. És igen, én magam foglak téged minden péntek délután elvinni, jó?
Bólint. Közben a kicsik is visszajönnek, a kezük tele szebbnél-szebb ruhákkal. Látom, hogy Nobu elsápad, amikor meglátja a végösszeget, amelyet én kifizetek. Ezek után persze Nobunak is vásárolunk. A kicsiknek kitűnő ízlésük van a ruhák terén, és rengeteg ruhát összeválogatnak Nobunak. Ő pedig csak áll, és szerintem el sem hiszi, hogy ez vele történik meg.
Ezek után még sok mindent kapnak a gyerekek, és persze Nobu is. Babákat, plüssállatokat, játékokat, könyveket, kifestőket, színes ceruzákat és filctollakat. Nobu is kap néhány könyvet, meg egy csúcsminőségű drága tollat, amit alig mer megfogni. Megszeppenve néz rám, majd mikor megsimogatom a fejét, megremeg. A veréseket nem lehet elfelejteni egy-két nap alatt.
Vásárlás után hazamegyünk ebédelni. Anne ott ugrabugrál mellettem. Szemmel láthatóan megkedvelt, nagyon boldognak látszik, ahogy Yuriko és Akira is. Csak Nobun látom, hogy tépelődik valamin. Én is tépelődöm rajta, hogy mondjam meg a gyerekeknek, hétfőn el kell válniuk a bátyjuktól.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 07. 10. 00:48:14 | #14937 |
Karakter: Nobu Koichi
Megjegyzés: a gáláns BL lovagnak~
A nap java részét az utcán rostokolva töltöm. A járókelők átnéznek rajtam, olyan vagyok nekik, mint egy áttetsző felhő. Már épp feladnám, mikor valaki elém lép.
- Jó reggelt, Koichi-kun! – köszönt.
Meglepetten összerezzenek, és fenékre ülök. Atya ég, mire készül? Mit keres itt?
- Ku… Kuroi… san… - a kezeimet a számra szorítom, mire a papírok mind a földre hullnak. – Bocsánat… én… azonnal összeszedem!
Ez nagyon égő! Pont előtte kell ilyennek történnie velem?? Segít nekem, milyen nagylelkű. Olyan kedves és…
- Rossz a technikád – mondja. – Olyan búvalbélelt az arcod, nem csoda, ha senki sem akar tőled elfogadni egy szórólapot. Mosolyogj, és emeld feljebb a kezed, jó? Megmutatom.
A módszere hatásos, már nem néznek keresztül rajtunk az emberek. Hihetetlen, hogy csinálja? Mindenhez ért? Próbálom utánozni, ám nekem nem megy olyan jól, mint neki. Így vagy úgy, de sikerül elosztogatnunk az összes szórólapot. Hihetetlenül boldog vagyok, szavakkal le sem tudnám írni, hogy mennyire.
Szünetet rendel el, egy vendéglőbe ülünk be, ahol aztán hamburgert rendelünk. Eszembe jutnak a testvéreim. Hiszen nekik semmi kaja nincs otthon!
- Szóval, dolgozol suli mellett? – kérdi evés közben. – Az szép dolog. Egy kis mellékes igaz?
- Igen, néha jól jön – motyogom. – Nem tudja… innen lehet esetleg… elvitelre is kérni?
A francba, hiszen nincs is nálam pénz!
- Miért kérded? Szeretnéd hazavinni? – érdeklődöm, mire bólint. – Semmi akadálya, szólok a pultnál, jó? Hány adagot szeretnél?
- Hármat – mondom alig hallhatóan. – És majd… kifizetem, ha lesz pénzem. Esküszöm, hogy a fizetésemből megadom. Ígérem! – szabadkozok.
A fejét rázza, halványan mosolyog.
- Nem szükséges. Három adagba nem fogok belehalni. Várj meg itt!
Azzal feláll, és elsétál. Rendel kaját a testvéreimnek. Olyan rossz érzés, hogy ilyen szegény vagyok. Legszívesebben játékokkal, szép ruhákkal, temérdek édességgel halmoznám el a kicsiket. Borzasztó érzés, mikor hazafelé menet leragadnak egy fényárban úszó kirakat előtt, és apró orrukat az üveghez nyomva könyörögnek.
- Nobu, nézd, milyen szép baba, megveszed nekem?
Mégis mit kellene válaszolnom? Hát persze? Mikor egy vasam sincs? Nem, szembesítenem kell őket a szörnyű valósággal. Nem lesz baba, hisz ételre is alig futja.
Hirtelen úgy érzem, sírnom kell. Egy írótól kunyerálok, aki nagylelkűen segít, mert lát bennem valamit. Talán tudja, hogy egy szerencsétlen félnótás vagyok. Igen. A szemei, mintha átlátna rajtam. A nézése, nem tehetek róla de… Ő olyan más, mint én. Ő sikeres, életrevaló… gyönyörű. Csak csodálattal adózhatok neki. Nem csak azért, amit velem tett. Bár jobban belegondolva, fogalmam sincs, hogy fogom meghálálni neki.
Visszasétál az asztalhoz, én is befejeztem már az evést. A kezembe adja a csomagokat, engem pedig elfog a bűntudat. Ó, istenem, miért velem történik mindez?
- Semmi baj, Koichi-kun – búgja lágyan. – Nem tettél semmi rosszat. És ha bármikor szükséged van rám, csak szólj, rendben? – összeborzolja a hajam.
Összerezzenek, anyám ütlegelései miatt utálom, ha hozzám érnek.
– Gyere, már nincs sok papírmunka, ha sietünk, egy óra és végzünk.
Négy órára ténylegesen végzünk. Minden papírt szétosztottunk. Juhé! Holnap felvehetem a fizetésem, csodás. Meg is adom majd a hamburgerek árát, és a kicsik is jól foglak lakni ma este. Azt hiszem, boldog vagyok.
Kuroi-san egy közeli átkelőig kísér, nem engedem, hogy tovább jöjjön. A végén még megtudná, hogy élek. Kizárt, sosem szerezhet róla tudomást! Elsietek haza, majd a zacskókat lepakolva szedelőzködök össze újra. Elugrok a kicsikért, hazaviszem őket. Kitörő örömmel fogadják a hamburgereket, amiket a mikróban megmelegítek.
- Voálá! Jó étvágyat a hölgyeknek, uraknak – teszem a gőzölgő ételt a gyerekek elé.
- Ennek nagyon jó illata van! – csapja össze a tenyereit Anne a legkisebb hugom.
- Akkor egyél, míg meleg! – mosolygok rá.
Megetetem a kicsiket, majd együtt fürdünk egy nagyot, ahogy az lenni szokott. Egyenként ágyba dugom őket, majd leülök tanulni. Az éjszaka közepén anyám hazaállít. Üvöltözik, szidja a kulcslyukat, amiért pici. Mélyet sóhajtva kapcsolom le a lámpám, s bújok a takaróm oltalma alá. Mindjárt vége, Nobu, mindjárt vége!
- Mi ez? Kilakoltatnak?! – sipítja.
Ne, ezzel holnapig nem akartam foglalkozni. Még a picik sem tudják!
- Nobu, az isten basszon meg, gyere ide!! – üvölti anyám.
Lassan kimászok az ágyamból, majd kioldalgok a szobámból. A földet bámulom, mire anyám a hajamnál fogva odaránt magához.
- Mi ez?! – tolja a képembe a kilakoltatásról szóló levelet.
- Nem fizetted a számlákat – motyogom.
- Nem fizettem?! Itt élősködtök rajtam, semmit sem csináltok!! Olyanok vagytok, mint a penész a falon!!
Azzal ellök magától. Érzem, sírnom kell, de nem fogom neki megadni ezt az örömet. Némán állok a folyosón, míg ő apám bőröndjeibe hányja a ruháit.
- Elhúzok. Jó messzire! – morogja, miközben fel-alá járkál.
- Anya, nem lehetne megbeszélni ezt? – kérdem finoman.
- Hallgass! – kiált rám.
Testvéreim a szobájuk ajtajából figyelnek, de intek nekik, hogy bújjanak vissza az ágyukba. Nem szeretném kitenni őket anyám haragjának.
- Hol fogunk ezután lakni? – fakadok ki.
- Ahol akartok, leginkább ott!
- Ezt nem teheted velünk! – kiáltok rá dühösen.
Egy hatalmas pofonnal jutalmaz.
- Szemtelen fattyú, mit képzelsz, kivel beszélsz?!
Nem szólalok meg ezután. Elképzelésem sincs, mit tehetnénk ez ügyben, hová mehetnénk lakni, egy élő rokonomat sem ismerem, idegenekhez pedig nem állíthatok be egy csapat gyerekkel. Talán… Kuroi-san? Nem, kizárt, már így is túl sokat segített, nem élhetek vissza ezzel! Megoldjuk… valahogyan biztos. El leszünk pár napig az utcán, nincs olyan hideg, addig meg kitalálok valamit.
Anyám még aznap este faképnél hagy minket. A kilakoltató még egy nap haladékot ad, bár kezdeni nem tudok vele semmit. Egy nap alatt lehetetlenség lenne megkeresni a havi lakbér és rezsi árát.
Nincs mese, holnaptól az utcán fogunk lakni. Sajnálom, hogy ilyen rossz testvéretek voltam, igazán nem akartam, hogy minden így történjen.
Másnap reggel hangos kopogtatásra ébredünk. Egy marcona külsejű férfi áll a bejáratnál, izmos költöztetőket is hozott magával. Ne, még felkelni sem volt rendesen időnk. Gyorsan felöltözünk, amíg a bútorainkat az utcára hányják.
- Uram, kérem, várjon! Könyörgöm! – futok a kilakoltatást intéző férfihez. – Kérem, várjanak még!
- Nem, nem és nem! A ti bajotok, ha nem fizettek, most kotródjatok innen! – üvölti.
- De… nincs hová mennünk… Adjon még időt… könyörgöm… - kérlelem.
- Már elég időt kaptatok, nyavalyás, koszos banda! Táguljatok! – lök félre, majd elegáns autójába szállva elhajt.
Minden a lehető legrosszabbul alakul. A testvéreim sírva ölelnek meg, míg én a földet markolva nyeldekelem a könnyeimet. Hirtelen arra eszmélek, hogy valaki megáll mellettem. Azt hittem, az undok költöztető az, ám legnagyobb meglepetésemre egy mesebeli lovag strázsál előttem.
- Nálam ellehettek egy ideig – szólal meg. – Gyertek!
- Kuroi… san… én… mi… mi nem… - tiltakozok, ám alig vagyok képes értelmes szavakat kinyögni.
A nyelvem pedig végképp összeakad, mikor elém térdel, és magához ölel.
- Kis butus, nem mondtam, hogy szólj, ha segítség kell? Miért nem szóltál? – simogat.
A mérhetetlen keserűség, önsajnálat, bűntudat, és némi boldogság úgy robbantják szét a mellkasom, akár egy kézigránát. Vulkánszerűen tör fel belőlem a zokogás. Nem bírok gátat szabni a könnyeimnek, csak sírok, és sírok szüntelen.
- Miért? Kuroi-san, miért? – zihálom. – Mit ártottunk bárkinek is, hogy ez történik velünk?
- Nincs semmi baj – nyugtat.
De igenis nagy baj van! Nem mehetek vele! Nem támaszkodhatok mindig másra! A sors úgy akarja, hogy egyedül vívjam meg a harcaimat!
- Bácsi! Ugye nem akarja elvenni tőlünk Nobut? Ugye nem? – kérdezi Anne remegő hangon.
- Nem, segíteni szeretnék – fordul kedvesen a férfi a kislányhoz.
Milyen jólelkű, milyen kedves. Azt hittem, magának való, de tévedtem. Önzetlen és segítőkész.
- Gyertek, ezeket elintézem – bök a fejével a szállítók felé, majd a kocsija felé terel minket.
A lábaim maguktól mozognak, így szállok be a csillogó autóba. Testvéreim a hátsó ülésen foglalnak helyet, maszatos pofijuk könnyáztatta. Szívet tépő látványt nyújtanak.
Némán ülök az anyósülésen, nem bírok megszólalni. Kuroi-san sem piszkál, néha a kicsikhez szól, hogy tudja, jól vannak-e. Igen, ők viszonylag könnyen veszik még a változást. Nekem annál nehezebb.
A férfi házához érve a kicsik kitörő örömmel robognak a bejárathoz. Én lógó orral kullogok utánuk, mire Kuroi-san felsimít a hátamon.
- Nem lesz semmi baj – pillant le rám.
- Nem tudom eléggé megkösz…
- Hagyjuk ezt későbbre! – vág a szavamba, és előreenged.
A lakása ugyanolyan, mint volt. Mi is változhatott volna ennyi idő alatt? Ő nem az a hivalkodó, minden héten más bútort veszek fickó. Ő más, mint a többi. Különleges. Ha másnak nem is, de nekem rettentően.
A nap nagy részét egymás társaságában töltjük. A kicsiket igyekszem csendre inteni, nehogy zavarják a férfit. Próbálunk észrevétlenek maradni, ami többé-kevésbé sikerül is. Szerencsére a picik még meg vannak szeppenve az idegen környezet miatt, elülnek a fenekükön. Hamar leszáll az est, Kuroi-san pedig takarodót fúj.
- Ideje ágyba bújnotok – szól ki nekünk a hálószobából.
Egyhuzamban megfürdünk, így vizet is spórolunk, na meg rengeteg időt és energiát is. Tisztán lépünk be a hálóba, ahová a férfi megágyazott.
- Itt fogtok aludni – mutat a hatalmas ágyra.
- Mi igazán nem sz… - kezdek neki a mondatnak, de ismét közbevág.
- Te pedig odakint alszol a kanapén, jó lesz így? – kérdi kedvesen.
- Igen – motyogom lehajtott fejjel.
Azt az aprócska tényt elfelejtette közölni, hogy egy ágyban kell aludnom vele. A kanapé kihúzhatós, így ketten is elférünk rajta. Kuroi-san alszik belül, én pedig kívül. Igyekszem minél kijjebb húzódni, hiszen hihetetlen zavarban vagyok. Rákvörös képpel bámulom a falat, még jó éjt is elfelejtek kívánni. Tudom, nem mászna rám, hiszen rendes ember, mégis zavarba ejtő a tény, hogy egy idegen férfivel fekszem egy ágyban. Még sosem aludtam senkivel a testvéreimen kívül, fogalmam sincs, milyen érzés, mikor összebújok valakivel. A mi esetünkben teljesen félreérthető, és nem is akarok tőle semmit. Mégis… mindig is arról álmodtam, hogy találjak magamnak egy erős, védelmező férfit, aki megóv az anyámtól, és végre biztonságban élhetek mellette. Nem kérek pénzt, nem kérek hírnevet, nem kérek millió szám ismerőst. Nem kérek semmit… csak valakit, aki végre szeret engem.
|
| Andro | 2011. 07. 03. 20:17:07 | #14748 |
Karakter: Kuroi Hiroya
Megjegyzés: (Nobunak)
Reggel későn ébredek, és mikor kinyitom a szemem, egy cetlire esik a pillantásom, ami a kanapén hever, közvetlenül az orrom előtt. Mikor elolvasom, akkor fogom fel, hogy a kis éjjeli vendégem elment. Talán hazament, mialatt én aludtam. Megrázom a fejem, majd felülök. Micsoda egy gyerek. Nem várta meg, hogy reggelit készítsek neki, pedig a reggeli a nap legfontosabb étkezése. Végül rászánom magam, hogy felkeljek. Rendet rakok a nappaliban, lehúzom Nobu ágyneműjét, majd a mosógépbe teszem pár másik ruhával együtt. Míg a mosás megy, elkészítem magamnak a reggelit, megreggelizek, és nekiülök írni. Ám sajnálatos módon semmi sem jut eszembe. Egyre csak a tegnapi fiún jár az eszem. Vajon mi lehet vele? Vajon a szülei már megbékéltek? Vajon miért kiabálhatnak vele folyton? Nem tűnik rossz gyereknek, szerény, kedves, visszahúzódó, de intelligens kölyöknek látszik. Végül úgy tűnik, az íráskészségem ma csődöt mond, így fogom magam, és elindulok egyet sétálni.
Gyönyörű idő van, de nem a park felé megyek. Ott ilyenkor rengeteg az ember, és a kisgyerekes család. A város ilyenkor forgalmasabb, főleg a belváros, ahol a túl sok ember miatt nem vesznek észre. A biztonság kedvéért sapkát veszek, hiszen ki tudja azért. Ma úgysem vagyok kiöltözve, nem szükséges. Egy egyszerű ing, mellény, nadrág és cipő. Úgy nézek ki, mint egy átlagember. Az emberek ugyan megbámulnak, páran mutogatnak is rám, de nem érdekel. Megállok néhány kirakatnál, megnézem a legújabb ruhákat, könyveket. Az én könyvem is ott van egy csomó könyvesbolt kirakatában. Elégedett vagyok, hiszen ez is mutatja, hogy milyen jól fogynak. De sehol sem időzöm sokáig, nem szeretnék. Ihletet kell gyűjtenem, de egyre csak Nobu jár a fejemben. Nem tudom kiverni a fejemből azt a fiút. Olyan szomorú volt tegnap is, és hogy szabadkozott, amikor elhívtam vacsorázni. Mint aki mindentől fél, és mindig észrevétlen akar maradni. Sóhajtok egyet, és körbenézek az utcán.
Több szórólapozó is áll itt-ott, nyújtogatják az embereknek a lapokat. Én is elveszek egyet, valami árleszállítást hirdet az egyik bevásárlóközpontban. Elhúzom a szám, és kivágom a legelső kukába. Nem érdekelnek az ilyesmik. Aztán hirtelen egy furcsa, ismerős alakra leszek figyelmes a közeli zebránál. A szívem megdobban, ahogy megpillantom a barna üstököt, a régi, kissé kopott ruhákat. Nobu az, kezében hatalmas kupac papírral, és egy másik kupac a lábai mellett hever. Talán azért jött el reggel olyan korán, mert dolgozik? Szórólapozik? Elvégre, nincs abban semmi rossz, diákkoromban néha én is dolgoztam, ha meg akartam valamit ismerni.
Ahogy látom, az emberek egyszerűen elmennek mellette, figyelemre sem méltatják. Nem is csoda, pöttöm kis kölyök, ráadásul úgy nyújtja azokat a lapokat, mintha csak véletlenségből lennének nála. Az emberek észre sem veszik, aki meg mégis, az csak lesajnáló pillantást vet rá. Még innen is látom, hogy milyen szomorú szegény. Nem is tudom miért, de a lábaim maguktól indulnak el, és közelednek felé. Ahogy egyre közelebb érek, az a fura érzés a mellkasomban egyre erősebb lesz. Nem értem, mi van velem, az oké, hogy meleg vagyok, de nem izgulok a gyerekekre. Nobu pedig még gyerek, akárhogy is nézem, nem lehet több tizenhat-tizenhét évesnél. Nekem ő még gyerek. Már elég közel vagyok, de nem vesz észre, csak mikor már előtte állok. Odanyújtja a lapot, én meg elveszem, és a szemébe nézek.
- Jó reggelt, Koichi-kun! – köszönök neki, mire majdnem seggre csücsül a meglepetéstől.
- Ku… Kuroi… san… - a kezeit a szájára szorítja, mire az összes lap kihullik az ujjai közül. – Bocsánat… én… azonnal összeszedem!
Elkezdi összeszedni, amiben én is segítek neki. Az emberek nem törődnek velünk. Ezért utálom őket. Képmutató banda mind. Nobu alig mer rám nézni, és amikor mégis, az arca piros, mintha lázas lenne. Látszik, hogy zavarban van, amiért pont előttem került ilyen helyzetbe. Mikor aztán minden papírt összeszedünk, felállunk.
- Rossz a technikád – mondom. – Olyan búvalbélelt az arcod, nem csoda, ha senki sem akar tőled elfogadni egy szórólapot. Mosolyogj, és emeld feljebb a kezed, jó? Megmutatom.
Bólint, és figyel, én hogy csinálom. Majd hamarosan utánoz. Habár a mosoly kissé vérszegény, és a kezei remegnek, de egész jól csinálja. Délután egyre már a felét elosztogatjuk a papíroknak anélkül, hogy az emberek felismernének engem. Látom, hogy Nobu kissé sápadt, így szünetet rendelek el. Ő pedig értetlenül bámul rám.
- Mindenkinek kell egy kis pihenő. Gyere, együnk valamit. Én fizetek – mondom.
- De… de én… Tegnap is ön hívott meg, és… - dadog, de leintem.
- Ne törődj vele. Mit szeretnél enni? Hamburger jó lesz? Veszünk hozzá sültkrumplit és kólát – ajánlom fel. – Jó lesz?
Aprót bólint, majd bizonytalan léptekkel indul utánam. Egy kis étkezde felé veszem az utam, nem egy nagy hely, de kellemes. Az emberek persze megnéznek, és Nobut majdnem ki is tessékelik. Talán utcakölyöknek nézik. De amikor átkarolom, és keményen a tulaj szemébe nézek, már engedelmesebb a fickó. Veszek magunknak kaját, és leülünk az egyik sarokasztalhoz. A sapkát nem veszem le, és mikor Nobu értetlenül bámul rám megmondom neki, hogy nem szeretném, ha felismernének.
- Szóval, dolgozol suli mellett? – kérdem, mialatt eszünk. – Az szép dolog. Egy kis mellékes igaz?
- Igen, néha jól jön – válaszol halkan. – Nem tudja… innen lehet esetleg… elvitelre is kérni?
- Miért kérded? Szeretnéd hazavinni? – érdeklődöm, mire bólint. – Semmi akadálya, szólok a pultnál, jó? Hány adagot szeretnél?
- Hármat – mondja alig hallhatóan. – És majd… kifizetem, ha lesz pénzem. Esküszöm, hogy a fizetésemből megadom. Ígérem! – néz rám kétségbeesett szemekkel, mire a fejem rázom.
- Nem szükséges. Három adagba nem fogok belehalni – mosolygok rá. – Várj meg itt!
Miközben a pulthoz lépek azon agyalok, valami nincs rendben ezzel a fiúval. A sorban állva felhívom az egyik ismerősömet a Gyámügynél, hogy nézzen utána Nobu családjának, nincs-e valami baj. Noriko, aki ott dolgozik, és sokat segített már nekem régebben megígéri, hogy majd utánanyomoz kissé a dolgoknak, de ne reméljek gyors eredményt. Én csak megköszönöm neki, majd ki is nyomom a telefont. Gyorsan rendelek három menüt elvitelre, majd mikor megvannak, visszamegyek az asztalhoz. Nobu addigra már degeszre ette magát, és mintha kissé jobb kedve is lenne. Mégis, mikor meglátja a kezemben a csomagokat, kissé bűnbánó képet vág.
- Semmi baj, Koichi-kun – mondom lágyan. – Nem tettél semmi rosszat. És ha bármikor szükséged van rám, csak szólj, rendben? – borzolom meg a haját, mire megremeg. Talán még sosem simogatták meg? – Gyere, már nincs sok papírmunka, ha sietünk, egy óra és végzünk.
~*~
Délután négy óra is megvan, mire végre minden papírt kiosztogatunk. Azt hiszem, Nobu most boldog, mégis csak elfogódottan és bűnbánó arccal fogadja el tőlem a csomagokat. A hambik már kihűltek ugyan, de mikróban gyorsan meg lehet őket melegíteni. Nem akarja, hogy hazakísérjem, így az egyik útkereszteződésnél elválunk. Megvárom, míg épségben átér az út másik oldalára, majd befordul egy sarkon. Én csak azután indulok tovább. Tudom, érzem a csontjaimban, hogy valamit titkol, amit nem akar megosztani velem, de nem tudom, mi az. Kérdezni meg nem akarok, mert úgyis letagadná. Akkor meg nem tudom, mit tehetnék. Az egyetlen reményem, hogy Noriko talál valamit, vagy nem talál. Ha nem találna semmit, az jó lenne, de van egy sanda gyanúm, hogy itt valami bűzlik.
Pár napig nem történik semmi, a könyvemet írom, és néha elsétálok a belvárosban addig a kereszteződésig. De Nobu sehol. Talán máshová osztották most be, nem tudom. Az iskolájához pofátlanság lenne elmenni, és Noriko sem jelentkezik. Aztán pénteken, mikor már feladom a reményt, valaki hív. Megnézem a mobilom, és Noriko az.
- Halló! – szólok bele. – Mi újság?
- Hiroya, nem fogod elhinni – mondja. – Megtudtam pár dolgot a fiúról.
Megtudom, hogy az apjuk meghalt, van három kistestvére, az anyja iszákos és veri őket. Na és hogy ma lakoltatják ki őket. Az agyamat elönti a vér, és mikor Noriko megmondja a címet, kocsiba pattanok, és már megyek is. Gyerekeket kilakoltatni! Mégis milyen ember tesz ilyet? Az anyjuk meg felszívódott, mégis milyen anya az ilyen? Az én szüleim szerettek engem, habár meghaltak, de szerettek. A nevelőapám pedig egy kincs. Közben felhívom, mert ha négy gyerek van, nem tudom a kicsiket is magamnál tartani. Ők jó helyen lesznek apám farmján, és apám bele is egyezik. Ott úgyis sok gyerek él, a munkások gyerekei, meg apám néhány futó kapcsolatából származó gyerekei is.
Mikor odaérek a házhoz, meglepő látvány fogad. Nobu egy ember előtt térdel, mellette két kislány, és egy kisfiú. Mindannyian sírnak, de az ember csak a fejét rázza.
- Nem, nem és nem! – hajtogatja. – A ti bajotok, ha nem fizettek, most kotródjatok innen!
- De… nincs hová mennünk… - hallom Nobu kétségbeesett hangját. – Adjon még időt… könyörgöm…
- Már elég időt kaptatok, nyavalyás, koszos banda! Táguljatok! - lerázza magáról Nobut, majd elsétál.
Nobu megöleli a testvéreit, összebújnak, és csak akkor eszmélnek fel, amikor ott állok mellettük. A gyerekek remegve néznek rám, Nobu pedig könnyes, hitetlenkedő szemekkel, remegő ajkakkal bámul engem. Leguggolok, és lágyan megsimítom Nobu fejét.
- Nálam ellehettek egy ideig – mondom. – Gyertek!
- Kuroi… san… én… mi… mi nem… - kezdené, de egy mozdulattal magamhoz húzom, és megölelem.
- Kis butus, nem mondtam, hogy szólj, ha segítség kell? – suttogom lágyan, ahogy magamhoz ölelve simogatom meg a hátát. – Miért nem szóltál?
Nem válaszol, csak keservesen sírni kezd. A testvérei szintén, és belekapaszkodnak Nobu ruhájába. Talán azt hiszik, elviszem tőlük. Nobu pedig a karjaim közé fúrja magát, úgy zokog. Érzem, hogy fél, kétségbe van esve és nagyon meg van ijedve. Úgy bújik hozzám, mint akit még sosem öleltek meg, sosem simogattak meg. Talán így is van, de most már nem lesz így. Segíteni fogok neki, és a többieknek. Többé nem hagyom, hogy bántsák őket, az biztos.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 06. 15. 12:10:58 | #14257 |
Karakter: Nobu Koichi
Megjegyzés: a gáláns BL lovagnak~
Legnagyobb meglepetésemre a példaképem, Kuroi-san áll a pad mellett.
- Nyugi, csak én vagyok az. Mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezi.
Igyekszem minél kisebbre összehúzni magamat, nem igazán sikerül.
- Én… én… csak… – kezdek neki a magyarázkodásnak, de rosszallóan rázza a fejét, így felhagyok vele.
- Balhé van otthon? – kérdi. – A szüleid veszekednek és te nem akartál otthon maradni, igaz? Nem vagy éhes?
Aprót bólintok, mikor a veszekedést említi, nem is igazán szeretnék erről többet mondani.
- Én... nem... én… - tiltakozok azellen, hogy éhes lennék, ám a gyomrom hirtelen hangosan korogni kezd.
- Gyere, meghívlak. Én is éppen vacsorázni készültem, és van itt a közelben egy hangulatos kis étkezde – int. – Ha pedig nincs hol aludnod, nálam megalhatsz.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. Teljesen meghatódtam a gesztuson. Még soha senki sem volt ilyen kedves velem. Mielőtt azonban hálálkodhattam volna, megszólalt a lelkiismeretem.
- De… de én… én nem akarom önt…
- Zavarni? – néz rám. – Nem zavarsz, egyedül élek. Na, gyere, Koichi-kun!
Te jó ég! Tudja a nevemet! De honnan? És miért? Simán elfelejthette volna, de nem! Mintha…
Az étkezdében jól belakok. Olyan jól esik a meleg étel a koplalás után. Legszívesebben habzsolnék, de azt nem szabad. Ha valamire megtanítottak a szüleim az az etikett volt. Semmilyen körülmények között sem viselkednék illetlenül, ez valahogy beleivódott a csontjaimba.
Megnyugtat, hogy semmiképp se randira, vagy hasonlóra gondoljak. Te jó ég, egy percig sem fordult meg a fejemben!
- Értem – suttogom halkan.
Olyan zavarba ejtő az egész helyzet. Az eldugott törzshelye, a méregdrága étel, ő, a szemei…. a szemei.
Eszembe jut, mi várna rám most otthon. Maximum nyakleves, de főtt étel semmiképp. Anyám mindig italra költi a pénzt, így a testvéreimmel szűkölködünk. Szórólapozásból szoktam egy kis plusz bevételre szert tenni, abból veszek általában ennivalót.
Összeszorul a gyomrom, ahogy eszembe jutnak a testvéreim. Vajon ők mit élhetnek most át otthon, míg én vígan falatozok az etalonnal? Bűntudatomat az is tetézi, hogy nem én fizetek.
- Semmi gond, meghívtalak – mondja. – Majd egyszer meghálálod, jó?
- Igen – bólintok. – És… most…
- Most hazamegyünk. Mondtam, nálam megalhatsz, le is fürödhetsz. Adok neked hálóruhát is – ajánlja fel. – Holnap meg hazamehetsz, talán addigra anyádék is kialusszák a mérgüket.
- Kö… köszönöm… Kuroi-sama…
- Ne samázz! – mondja komolyan. – Azt ki nem állhatom.
- Megértettem, Kuroi-san – bólintok.
Fura. A sikerei miatt nagyképűnek kellene lennie. El kéne várnia, hogy éreztessem vele, messze felettem áll… mégis… olyan más, mint a többi. Vagy csak velem ilyen? A sajnálat képes lenne így átformálni valakit? Nem hiszem.
Egy hatalmas, tóparti villára számítottam, ahol férfiak százai nyüzsögnek, ehelyett egy kétszobás lakásba vezet. Kedvesen ellát a fürdéshez szükséges eszközökkel, majd magamra hagy. Döbbenten állok percekig a fürdőszobában. Olyan hihetetlen. Itt szokott tisztálkodni, reggelente fogat mosni, fésülködni. Talán itt szokta bámulni magát a tükörben, gondolkodva azon, mi lehet az élet valódi értelme.
Nem akarok pofátlannak tűnni, hamar megfürdök, majd kisétálok a fürdőből. Látom, a kanapén már ott vannak az ágyneműim. El is indulok a nappaliba, ám hirtelen megállít.
- A hálóban alszol – mondja, mire nagy szemekkel nézek rá. – Az kényelmesebb, és úgyis csak egy éjszakáról van szó.
- De… - kezdenék tiltakozni, ám a fejét rázza.
- Azt mondtam, nem gond. Most menj, és bújj ágyba, jó?
Engedelmesen a hálóba vonulok. Hihetetlen, a saját ágyában kell aludnom? Borzasztóan szégyellem magam. Nem elég, hogy kifizette az ételt, amit fogyasztottam, még el is szállásol. Elhasználtam a vizét, most pedig a kanapén kell aludnia miattam. Érzem, ahogy a szívverésem teljesen felgyorsul, a szemeimet pedig mintha apró tűkkel böködnék. Legszívesebben sírnék.
Fél óra múlva elalszok, furát álmodok. Róla… és rólam. A karjaiban tart, édes szavakat suttog a fülembe. Libabőrösen ébredek. A Nap még nem kelt fel, sötétség uralja a lakást. Csendben felpattanok, majd kiosonok a szobából. Ő még alszik. Odasétálok hozzá, és szó nélkül figyelem az arcát. Érzelemmentes… és… mégis milyen gyönyörű.
A fürdőbe osonok hangtalanul, jól megtanultam már csendben közlekedni, hiszen anyám miatt folyton ezt kellett csinálnom. A ruháim megszáradtak, így felhúzom őket. Amilyen halkan csak tudok, nappaliba osonok, majd egy apró papírt kotorászok elő a zsebemből. Szerencsére toll és papír mindig van nálam arra az esetre, ha elkapna az ihlet, így egy rövid üzenetet kanyarítok a lapocskára, és a férfi orra elé fektetem.
„Sajnálom, hogy nem köszönhetek el személyesen, de mennem kell. Köszönök mindent! Őszinte tisztelettel: Nobu” – olvasható az üzenet. Mire a férfi felébred, már messze járok. Anyám nincs otthon, mikor a lakásba lépek. Megkönnyebbülten öltözök át, majd kapom fel a táskámat, és rohanok a „munkahelyemre”. Ha jól sejtem, anyám most napokra eltűnik. A ruháit nem találtam a szekrényében, és nem ez lenne az első alkalom, hogy egyszerűen meglép.
Szomorúan sóhajtva lépek be a diákmunkával foglalkozó közvetítői irodába. A lengőajtó kis híján orrba vág, mikor megérzem, hogy valaki a fenekemre simít. Összerezzenve fordulok meg, mire a közvetítő iroda vezetője a csuklóm után nyúl, és kaján vigyorral a képén az irodájába vonszol. Megilletődve simulok a falhoz, míg ő kuncogva az asztalához sétál.
- Megijedtél? – kérdi.
- Őhm… egy kicsit – felelem félénken.
Felkacag, ahogy megpillantja a félelem apró ráncait a homlokomon. Mindig ezt csinálja velem, s bár már meg kellett volna szoknom, egyszerűen nem megy. Bevallom, eleinte rettentő helyesnek találtam a férfit, s elszomorított a gondolat, hogy nős, de talán ez akadályozta meg eddig abban, hogy feldobjon az asztalára és…
- Ma merre kell mennem, uram? – kérdem nyugodt hangon.
- A belvárosba – vesz ki egy csomag szórólapot a fiókjából.
Remek. Ott úgyis sok a járókelő, talán hazaérek, mire a testvéreim is otthon lesznek. Sietősen nyalábolom fel a színes papírhalmot, és indulok kifelé.
- Várj egy percet! – állít meg.
- Igen? – fordulok felé.
Hiba volt, akár a tigrisek, úgy ugrik elém. Hosszú ujjaival az arcomra simít, majd egy halvány csókot lehel az ajkaimra. Halkan sikkantva tolom el magamtól, az arcom rákvörös színben pompázik. Te jó ég, te jó ég!! Zavartan a férfire mosolygok, majd amilyen gyorsan csak tudok, kirontok a tágas irodából. A szemeimet törölgetve iparkodok a belvárosba. Szombat van, remélem, egy osztálytársam sem cselleng ilyen korán a városban. Bár ki tudja, a munka lehet, hogy eltarthat akár délutánig is. Nemegyszer volt már rá példa, hogy estig a főtéren szobroztam.
Az imént kapott csókon körül forognak a gondolataim, majd hirtelen eszembe jut Kuroi-san. Még mindig érzem az ágyából áradó illatot. Ez baj. Mi történt hirtelen velem? A főnököm rám mászik, a példaképem pedig meghív vacsorázni, majd nála is alhatok. Az események hirtelen nagyon ütős fordulatot vettek, s valahogy nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy mibe is csöppentem. Most, hogy anyám felszívódott, lazítanom kellene, de ki tudja, miért, nem megy.
Szerkesztve Luka Crosszeria által @ 2011. 06. 15. 12:11:43
|
|
