Vacsora után, leviszem Jack-et sétálni – igen, drága kutyusomnak Jack a neve – minden megy a rutin szerint, körbe a háztömb körül, majd át a parkon, végül haza. Körülbelül másfél órás szokott lenni ez a séta, de Jack mindennél jobban élvezi az egész napos benti lét után, így én is örülök. Hétvégék a kedvencei, olyankor frizbizni is ki szoktam vele menni a parkba.

Hamar nyugovóra térek, holnap megint gyakszi, szóval jó kemény napnak nézek elébe. Cicáim betelepszenek mellém, és fejem mellett összegömbölyödve sztereó dorombolásukkal ringatnak álomba. Jack a lábamnál alszik, Polly – bevallom, nem túl kreatív név egy papagájnak – a kalitkájában.

Katasztrófa a nap, semmi sem akar úgy alakulni, ahogy terveztem. Elõször a gyerekosztályon tört ki a káosz, ami miatt tovább bent kellett lennünk, s már teljes csúszással indult a nap. Gondoltam reggel, majd ha hazaértem elviszem Jack-et sétálni, ki tudja meddig húzódik el ez a lakás megbeszélés, de arra sem maradt idõm. Otthon gyors átöltözés, valami embernek kinézõ lényt kell csiholnom magamból, mire megjelenik a lakberendezõ. Mondjuk egy takarítás sem ártana a nappalinak, mivel Zokni napközben megölte az egyik szobanövényem, és tiszta föld a háló padlója.

Szinte pánikfélelem uralkodik el rajtam, mikor megcsörget, hogy itt van és engedjem fel. Gyorsan partvis elõ, földet feltakarít, majd húzzuk ki a redõnyöket, egy kis természetes fénybe még senki nem halt bele. Állatkáim csak kérdõ tekintettel merednek rám, ahogy ide-oda cikázok a lakásban és mindet tologatok, hogy a rend látszatát keltsem.

Mikor felér, kinyitom elõször csak résnyire az ajtót, majd rendesen, és ajkamat rágva nézek fel rá. Õ a srác a boltból! Akik segített, hogy hol találom a macskakaját!

-       - Szia, még nem mutatkoztam be, Eduard Scrack vagyok. Öh aa… ah a lakberendezõ – nyújtja kezét. Hát szívem ez nem volt valami meggyõzõ, de kb. én is ezt tudtam volna leprodukálni.

-       - Szia, Cordelia Hannigen. Ne haragudj a fejetlenségért, kicsit késõbbre vártalak… - tartom az ajtót, majd másik kezemmel intek neki, hogy nyugodtan jöjjön csak.

-       - Oh, semmi baj, tudod, emberek vagyunk, nem tökéletesek – mosolyog rám.  – Ami azt illeti, én bocs, hogy korábban jöttem – zsebre vágja a kezeit, majd szúrós szemekkel kezdi vizslatni az otthonom. Oké tudom, hogy borzalmas, de ennyire rossz a helyzet?

Én még mindig csak állok az ajtóban, mint valami faszent, és bambulom õt, gondolom elég furcsa arckifejezéssel. Eltûnik az arcáról a komolyság, majd elmosolyodik.

-       - Megmutatnád a lakás többi részét is?

-       - Oh, persze-persze – mondom zavartan és becsukva magam mögött az ajtót, elindulok. – Itt a fürdõ – nyitok be egy kisebb helyiségbe. – Nem szeretem a kéket, és ennek a csempének nagyon undorító színe van mellé… - Ez pedig a hálóm. Nincs velem különösebb bajom, de ha alakítani akarsz rajta, akkor csak nyugodtan – pillantok rá, és látom, hogy tekintete az állataimon akad meg. – Oh, igen tartok pár állatot is. A kutyus neve Jack, A fekete cica a fehér tappanccsal Zokni, a szürke pedig William, a papagáj Polly.

-       - Váó, nem is gondoltam, hogy ilyen állatbarát vagy – mosolyog rám.

-       - Hát mellettük, meg a suli mellett nehéz is unatkozni – sóhajtok, és becsukva az ajtót visszamegyünk a nappaliba.

-       - Egyetemre jársz? – bólintok. – Milyen szakra? – kérdi mosolyogva mire enyhén felhúzom a szemöldököm. – Minél jobban ismerlek, annál alaposabb munkát tudok majd végezni – mondja egyszerûen még mindig vigyorogva.

-       - Gyerekorvos szeretnék lenni – mondom halvány mosollyal. – Csak gyakorlati napokon nehezen viselem a korán kelést – vallom be.

-       - Ismerem az érzést – olyan nyílt és állandóan mosolyog. Irigylem, hogy ilyen felszabadultan tud viselkedni egy idegen közelében.

-       - A lakással kapcsolatban. Én nagyon sok mindenre nyitott vagyok, az ízlésességen belül, szóval minden bizalmamat beléd vetem, csinálj amit jónak látsz – mondom, visszakanyarodva jövetelének okára.

-       - El nem tudom mondani, most mennyire megkönnyítetted a dolgom. Legtöbbször konkrétumokat mondanak, és ezzel teljesen meg van kötve a kezem – mosolyog hálásan. – Mit értesz, hogy az ízlés határain belül? – érdeklõdik.

-       - Hát például nem szeretnék rózsaszín párducmintát a fürdõszobámba – mosolyodom el.

-       - A francba, most keresztül húztad a terveim! – játssza a csalódottat, mire felnevetek.  – Jó, oké, akkor semmi párduc minta – mosolyodik el.

-       - Köszönöm. Most sziklahalmok gördültek le a szívemrõl – mosolygok tovább. – Remélem sikerül valami szépet faragnod ebbõl – nézek körbe a lakásban.

-       - Hát most hogy áthúztad a számításaimat… - húzza tovább az idegeimet vigyorogva. Ekkor nagy zörögve átjön Jack a hálóból, szájában a pórázzal, és mellsõ lábaival a térdemre áll.

-       - Oh, tényleg mi ilyenkor szoktunk sétálni menni – vakarom meg a füle tövét. – Nem szeretnék udvariatlan lenni, de most el kellene menned. Nem szeretném várakoztatni az öregfiút – nézek a kutyámra.

-       - Ha nem zavarok, akár veletek is mennék – mosolyodik el, mire megvonom a vállam. Engem nem zavar.

Felkapom a cipõm, kutyára a póráz, majd leszaladva a lépcsõn, már lent is vagyunk. Jack gyors tempót diktál.

-       - Amióta mondtad, keresem a logikát, hogy miért pont William a másik cica – szólal meg.

-       - Hát öhm.. Zokni evidens miért zokni. Jack sem annyira fura név egy kutyának ezt is elismerem. De Will cica nevének története van – kuncogom el magam.  – Nem sokkal azelõtt hogy William hozzám került, nagyon nagy rajongója voltam a kosztümös filmeknek. Miután pedig megnéztem a Cranfordot és megláttam hogy a cicának pont olyan szép és tiszta kék tekintete van, mint William Buxtonnak a sorozatból, nem volt kérdés mi lesz a kis állat neve – kuncogok. – Gondolom most teljesen kettyósnak gondolsz – pillantok fel rá. 

A mai napra „bolt” van felfirkálva a naptáramba és nagyot sóhajtva dobom a ronda, ajándékba kapott kalendáriumra a pólóm, amit mégsem veszek fel. Felteszek egy kávét fõni és kinyitok egy csomag almachipset. Kényelmesen hajat borzolva csámcsogok a tévé elõtt, míg meg nem kap a keserû, erõs, brazíliai fekete illata. Egy tejszín és most… kivételesen cukor nélkül. Visszaülök a lapos képernyõ elé hallgatni és nézni kis világunk híreit. Elég elkeserítõ, mindig ugyan az a séma.

Mire csörög a telefonom, hogy menni kéne, aligha készülök el. Sietõsen felkapom a kisbolt logóját megfáradva önmagán villogtató fekete pólót és egy farmert, meg persze az elmaradhatatlan puma paulista az elgyötört formából. Árut feltölteni nem is kell jobb. A maradék fekete levest felhörpintem és már rohanok is.

A munka, mint mindig, unalmas és érdekes egyben: Ugyan azok a termékek, de mindig más emberek ezernyi, eltérõ problémával, amik persze megannyi megoldást kívánnak. És az idõ csak úgy rohan…

A tízórási kezdés ellenére már lassan letelik a nyolc órám, mikor megakad a szemem egy igencsak szép lányon. Mármint, épp a tésztákat rakom kartonostul és az nem a legkönnyebb dolog, úgyhogy el is felejtem egy pillanat alatt. Mire visszamennék a következõ adagért, csak mosolyogva jön felém. Ehhelló. Teli kosár, mohó szemek. Szia, kislány. Kicsit hadarva dödörgi el nekem, hogy a „cicakaját” keresi, én pedig készségesen magyarázom, hogy merre találja. Köszöni és kicsit talán idegesen? tovább áll.

Valahogy az idõ belassult, de a pörgés továbbra sem hagy eltunyulni. Minden épp kiürül, mire kimennék szünetre, úgyhogy korgó hassal törlöm le a kasszánál a futószalagot és a kirakat üvegét. Kimerültségre hivatkozva hamar lerágom az öreg tulajt, pedig nagyon kedves ember, de most valahogy nincs nekem kedvem csevegni.

A macskáimnak komolyan önuralmat kéne tanulniuk. Az ajtó becsukása után egy sem jön kaját kérni, tehát valami rosszat tettek. Hm. Minden nap egy új meglepetés, nem igaz? Halkan morogva állítom vissza a szoba elborított ékét, a bordó amarilliszt és a három nyávogó szõrgolyónak külön-külön tálakban enni adok. Belépek a hálószobába is, hogy biztos legyek benne: a bonsai ezúttal megúszta. Békésen ül egy sötétbarna üvegpolcon, épp, ahol hagytam.

Alig vagyok itthon két perce, mikor megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám, eh. Reméltem, hogy legalább valaki ismerõs akar menni valamerre… Nagy levegõ, felveszem.

 - Halló? – Kicsit elnyújtott, játékos kiejtéssel szólok bele, de eszem ágában sincs bemutatkozni. Tessék mondani, kit keres.

 - J-jó estét! Cordelia vagyok, a nõvéremtõl kaptam meg a számod – Félénk lány hang, de honnan ismerõs… – Szeretném a lakásomat végre valami normális formába hozni. – Nocsak, végre rendezhetek? ki hitte volna? Talán mégsem lesz olyan rossz nap ez.

 - Ó. – Nem állhatom, a mosoly felkúszik az arcomra. - Valamikor akkor felmennék megnézni milyen állapotok uralkodnak. – Mert hát valamibõl mégis csak indulni kell ugyebár…

 - O-oké – kis szünet. Nem túl határozott valaki… besétálok a fürdõbe és félúton lerúgom a cipõimet. – Akkor elvállalsz?

 - Persze! – Meg a lakásod is. Hehe. Na jó, nem. Több komolyságot Edu, most épp üzlet van kilátásban.

 - Oké… öööö… akkor…. pénteken délután, ha négy körül jönnél?  Megírom a címet SMS-ben. – Oh, valaki nagyon nem szeret telefonálni. Mindegy végül is, megértem, én sem rajongok érte.

 - Rendben. – Nagy sóhajjal teszi le én pedig csak mosolygok. Unott kényelemmel sétál be a sziámi macskám és minden további nélkül a csapból folyó langymeleg vízbe lefetyel. Méltatlankodó tekintetemre csak rám néz és nyávog egyet.

 - Ez a Cordelia nem egy nyugodt fajta lány, már most látom. Fel kell dobnunk a lakását valami extrával. – Egyetértõ pillantásának érzetével simogatom a kis dögöt. Még jó, hogy holnap péntek.

Jó fél órával a beszélgetésünk után csörren a telefonom, mikor épp beülök az egyik szomszédommal az épület alját lassan faló kocsmába.

 - Még mindig ezt a vacakot használod? Nem megmondtam, hogy az iPhone most a menõ? Ki venne komolyan egy ilyennel?- mondja a magáét, mikor elõkapom a rezgõ mobilt. Látványosan tartom az orra elé, hogy elolvassam az sms-t. „Park Ave 1164. Cordelia Hannigen. Csörgess, beengedlek.” Hú, de lényegre törõ valaki… Bár, legalább annyira messze nem lakik.

A türelmetlenül pislogó pultos lányra nézek, aki jegyzettömböt szorongat a kezében és jó hangosan csámcsog egy rózsaszín rágón.

 - Mit hozhatok? – A kérdés udvariatlan, de figyelmen kívül hagyom, a barátom pedig szemmel láthatóan már meg is kapta a rendelését.

 - Oh, ne haragudjon, egy gombás pizzát meg egy korsó sört szeretnék. – mosolygok végül rá. Pár tollvonás után eltipeg és Zeckkel jó kandúrok módjára pofátlanul utánanézünk. Nem az én zsánerem a csaj.

Minél többet beszélgetünk, annál unalmasabbá válik a téma, hogy állandóan be akar csajoztatni.

 - Zeck, haver, elég! A harmadik este itatod el egy csajjal a napra jutót és tök felesleges! – idegesen hörpintem fel a maradék whiskey-t a pohár aljáról, a jégkockák közül. Nem nagyon érdekli, amit mondtam, csak beszél, itat és jópofázik tovább a bár túloldalán ülõ lányokkal egy-egy mosolyt váltva lopott szemkontaktusok alatt. Sóhajtok, fáradt vagyok. Felállnék, de utánam szól. Mérgesen rántom ki a dzsekim ujját a kezébõl és végigmérem. Hogy is mondjam, kicsit cingárabb nálam, na.

A kijáratig tartó bocsánatkérés után megkínál egy cigivel és én elfogadom. Nem szeretem, ha folyton a magánéletem a téma. Mármint, nem bánom, de minden egyes nap? Ne már…

Ráérõs léptekkel kaptatunk fel a másodikra és egyszerû kézfogással búcsúzunk.

 - Akkor holnap a SunRise újranyitására?

 - Nem tudom, munka lesz öttõl, a Carnegie Hill pedig nem itt van. – száj húzva felelek. Meg sok kedvem sincs.

 - Na, összejött valami? – Mellkasa elõtt összefont karokkal dõl neki a falnak.

 - Ja, egy csaj felhívott, miután végeztem. Végre nem kell rabszolgamunkát csinálnom, hanem szárnyalhatok. – Elõre is izgatott vigyor ül ki az arcomra, Zeck meg csak a fejét rázza.

 - Na jó éjt haver, akkor majd holnap hívlak, hogy mi lesz. Csá. – ééééés már el is tûnt a hangtalanul csukódó bejárati ajtó mögött.

 - Ja. Csá. – Elképzelésektõl pörgõ aggyal gondolom végig a szokásos elõírásokat, meg, hogy mit vegyek fel. Néhány gyorsan elvégzett otthoni feladat után ágyba ugrok és átnézek néhány konstrukciót, piaci újítást ééééééééééééééééééééééééééééééééééshirtelenhajnalinégy. Említettem, hogy rákerestem Cordeliára? Nem? Nos, õ a cicás lány. Biiiizony. De ennél több nem is érdekelt, csak „véletlenül” végiggörgettem pár facebook oldalt és rátaláltam a profiljára. Gyorsan kinyúlok a telefonomért a három rajtam fekvõ macska között és állítok ébresztõórát kettõre, hogy legyen idõm bekapni valamit és rendbe hozni magam.

Végtelenül unalmas a forgalom zaja és valahogy semmiképp nem nyugtató. Keserû, fáradt sóhajjal ébredek és nyomom ki a vinnyogó ketyerém.

Feltöltöm a kávégépet egész szemekkel, mert már fogyóban volt a daráló tartálya, bekapcsolom egy hosszúra, míg letusolok. Kényes óvatossággal borotválkozom meg, elvégre nem jelenhetek meg igénytelenül egy ügyfél elõtt, nem igaz? És az idõ csak úgy rohan. Frissítem a tervezõprogramot a gépen, megiszom a kávét, megetetem és kifésülöm a macskákat, megszárítom a hajam (persze nem ebben a sorrendben) és lemegyek egy három sarokra eldugott Subway-ba valami kajáért. Uh, rá kéne szoknom a fõzésre.

Ezen az unalmas nyárvégi délutánon a szél szétzilálja a hajam és a szósz is a dzsekimen köt ki. Pazar. Nagyon remélem, hogy a lakással lehet mit kezdeni, mármint, a csaj hadd legyen nyitott az újításokra, légyszilégyszi.

Nyakamba veszem a metrót, hogy biztosan odaérjek ötre, nem szeretek késni, meg aztán nem is illik. Szép környék, napos és közepesen forgalmas. Van még bõõõven idõm, úgyhogy körbejárom az utcákat; szemrevételezem a fényviszonyokat, esetleg, hogy mi illene a külsõ környezethez.

Végül nem bírom ki, 4:49-kor a kapuban állva csörgetem Corit és fel is enged, amint megmondtam, hogy már itt vagyok. Huhh, negyedik, de legalább van lift.

Mikor kinyílik az ajtó, már ajkát harapdálva idegesen áll az ajtajában, én pedig vigyorral az arcomon nyújtok neki kezet.

 - Szia, még nem mutatkoztam be, Eduard Scrack vagyok. Öh aa… ah a lakberendezõ. – Hirtelen fog el az idegesség, mikor elfogadja a kéznyújtásomat és kicsit el is tétovázom a bemutatkozást.

 - Szia, Cordelia Hannigen. Ne haragudj a fejetlenségért, kicsit késõbbre vártalak… - tartja az ajtót elõttem és befelé terelõ mozdulatot tesz szabad kezével.

 - Oh, semmi baj, tudod, emberek vagyunk, nem tökéletesek. – Mosolygok rá. – Ami azt illeti, én bcs, hogy korábban jöttem. – Zsebre rakom a kezeimet és szúrós szemmel fürkészem a kisebb lakás minden négyzetméterés. Sok benne a lehetõség, de érdemes volna nagyobb beruházást kilátásba helyezni, mint két új asztalt meg egy falfestést.

Hátra nézek, õ még mindig az ajtó elõtt toporog. Leolvasztom arcomról a komolyságot és elmosolyodom. Olyan szép és törékeny.

 - Megmutatnád a lakás többi részét is?