|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ef-chan | 2016. 09. 16. 21:31:09 | #34586 |
 Karakter: Minase Kiichiro
Megjegyzés: (Nee-channak)
Boldog szülinapot! ;D
Felröhögök, ahogy Kiita a hasamról igyekszik felszívni egy csík kokót. Imádom, hogy mindenki a szerelvényen mereven igyekszik másfelé nézni, és ügyet se vetni ránk, miközben be vannak szarva. Az utolsó metró hangulata felbecsülhetetlen! Senki nem száll le előbb, senki nem mer belénk kötni egyszerűen azért, mert mindenki haza akar érni, ráadásul egyben. A legjobb az egészben, ahogy úgy tesznek, mintha nem léteznénk, pedig egy fél életre minimum beleégünk az agyukba, mert innentől kezdve akárhányszor csak felszállnak a metróra, sietve haza a munkából, buliból, fene se érdekel, honnan, az fog eszükbe jutni, hogy mi van, ha ma is felszáll egy adag hozzánk hasonló huligán, mi van, ha aznap már nem fogják megúszni, hogy beléjük kössenek. A félelem a csontjukig fog hatolni, és mereven fogják bámulni az ajtókat, ki az, aki felszáll.
Épp olyan ez, mint mikor az ellenőr száll fel, a törvénytisztelő utasnak meg nincs jegye. Épp csak minket nem is kell majd belelátnia más, egyszerű utasokba, hogy összeszoruljon a gyomra.
Nem figyelem a felszállókat, csak belenyalok Shinya fülébe. Dugni akarok. Akár itt és most is.
- Jegyeket, bérleteket - üti meg a fülem a jellegzetes felszólítás. Elhajolok pillanatnyi partneremtől, hogy szemügyre vegyem a szerencsétlen "áldozatot". Már bezárult az ajtó, és elindultunk a következő megálló felé, fellépése, megjelenése határozott, elhiszi, hogy ő az úr a szerelvényen. Perverz izgalommal várom, hogy felfedezzen minket, a kocsi ezen fele felé fordulva, és eltűnjön az arcáról a felsőbbrendű nyugalom.
Hogy tökéletesebb legyen az összhatás, előkotrok Kiita farzsebéből egy szál cigit, s míg ő meggyújtja, hagyom, hogy Shinya kiszolgálja magát, végignyalva a nyakamon. Az időzítés csodálatos, pont akkor fordul felénk, mikor kifújok egy öblösebb füstfelhőt, ki tudja hanyadik pontját szegve meg az utazási feltételeknek.
A szemöldököm feljebb vonom, a gyönyör elmaradt, arca szenvtelen. Szóval lebecsül minket, egyszerű részeg huligánoknak gondolva. Annyi baj legyen, ha beszól, úgyis megfejelem.
Inaktivitásom félreértve Shinya máris az ajkaimra mar, nem tiltakozom, kifejezetten élvezem, hogy így ér be a látóterembe alakja. Tekintetem a tekintetébe mar provokatívan, de ahogy visszapillant, hirtelen ismerős érzés hasít belém. Mintha láttam volna már korábban ezt a két szempárt. A fejem ugyan kótyagos a drogtól, de míg eldarálja a szövegét, törni kezdem a fejem, félretolva Shinyát, honnan ismerhetem esetleg, mikor tekintetem a kabát alól elővillanó hatósági igazolványra téved.
Funakoshi Iwane.
Azonnal beugrik, de csak mert a memóriám még nem sikerült szétcsesznem - pedig néha kifejezetten áldásos lenne, de most kapóra jön, hogy még működik. El is vigyorodom perverz mód a feltoluló emlékektől. Széles, fenyegető vigyorral állok fel, épp olyannal, amilyennel akkor is néztem, mikor a középsulis bandám elkapta, és eljátszadoztak vele. Magam csak dohányoztam, és néztem, mert sosem érdekeltek a pasik azelőtt, ahogy összeverték, majd az egyikük, Clarence az arcára élvezett - érdekes módja volt ez az udvarlásnak, de hát pont telibe leszartam már akkor is. Egy dolgot viszont köszönhetek az esetnek: ráébredhettem, hogy kibebaszottul bi vagyok, mert iszonyatosan felizgatott, ahogy a geci kövér cseppekben megült az ütésektől felpüffedt arcán. S bár megalázták, szemében parázs égett. Olyan dac, ami most is valahol ott lappang benne, ahogy rám néz, a viselkedni nem tudó, részeg, ráadásul beszívott huligánra.
Úgy tűnik, neki viszont semmi sem rémlik, pedig nem változtam szinte semmit. A hajam lett hosszabb, ennyi.
- A szerelvényeken és a metró egész területén tilos a dohányzás - kapja ki a számból a cigit, hogy a padlóra dobva eltapossa. Közben a szerelvény megáll, s leszáll a maradék pár utas is. Nemtetszésem jeléül rosszallóan ciccentek egyet, miközben egész elé lépek. Közel egymagasak vagyunk. Hmm, tehát ő még nőtt, miután eltűnt a suliból.
- Szerinted érdekel ez itt bárkit is, Nee-chan? - érdeklődöm, középsulis gúnynevén szólítva. Késve, de megérkezik a korábbra várt gyönyör. Az arca egész eltorzul arra, ahogy szólítom, miközben a metró ajtaja is becsukódik.
- Mit... - nem tudom, mit mondana igen vehemensen, mert minden előzetes figyelmeztető gesztus nélkül vágom gyomorszájon teljes erőből. Levegő után kapkodva görnyed össze. Két társam megfagy, Kiita még fel is nyög, kérdőre vonva, hogy mi a faszt is csinálok most. Figyelmen kívül hagyom. Nagyobb izgalommal tölti el betépett elmém a felelevenedő emlék és a valóság bizonyos fokú szinkronja. Ütésem egy jól irányzott rúgással is megtoldom, mielőtt két mozdulattal kihúznám az övem a nadrágomból. Újabb erőteljes rúgással biztosítom, hogy továbbra se kapjon se levegőt nagyon, se ne legyen ideje észbe kapva védekezni. Ahogy megragadom mindkét karját, hátra feszítve őket, miközben egyik lábammal betámasztom a hátát, fájdalmasan felnyög, amitől megkívánom. Ugyanúgy megkívánom, mint ott, a középsuli wc-jében.
Eredeti elképzelésem szerint kötöm össze a két csuklóját. Kiita utolsó próbálkozással próbál egy “Kiichiro, ne bomolj” felszólítással észhez téríteni, de a fülem botját se mozdítom. Azt hiszem, valamikor ekkor tűntek el a metróról. Az idő- és térérzékelésem ugyanis megszűnik, csak a korábban felhorgadt kívánalmam erősödik fel: dugni akarok még mindig. De most már őt megdugni.
Szabályosan rátaposok a hátára, kipréselve azt a kevés levegőt is a tüdejéből, amit volt lehetősége beszívni. Ezzel a mozdulattal párhuzamosan fájóan szorosra húzom az övet a csuklói körül, majd egy mozdulattal a nyaka köré tekerem pluszban az övet, fojtogatón rántva rajta annyit, hogy a fájdalmasan felnyüszítsen, ahogy a keze a természet rendjével dacolva a nyaka felé “törekszik”. Most már elegendő ezt megtartanom, hogy teljes nyugalomra kényszerítsem, ha nem akar megfulladni.
- Milyen érzés újra kiszolgáltatottnak lenni? - suttogom kéjesen a fülébe a kérdést egész közel simulva hozzá, szabad kezemmel a fenekébe marva. Megfeszül, de ezzel csak megfojtja saját magát, amitől megint vergődni kezd, csak a másik irányba, hogy lazítson a saját maga okozta erőteljesebb szorításon veszett mód zihálva. - Roppant kívánatos voltál a hátsó udvaron, Nee-chan - nevetek a fülébe. Élvezem a fölényt, s merevvé váló férfiasságom élvetegen dörgölöm a fenekének. Tehetetlen dühvel morran fel.
Többet akarok!
Erősen meghúzom a szíjat. Hangja kétségbeesett, hörgős, küzd, hogy legalább egy fél korty levegőhöz juthasson. Engedek. Érzésre egy kicsit, valójában elengedem az övet, hogy széttépjem rajta a nadrágot. Nem adja magát könnyen az anyag, azért is édesebb a hangja, ahogy szétreped engedve.
Viszont kénytelen vagyok egy mozdulat erejéig újra elszakadni a hátsójától, mert észrevéve, hogy képes mozogni, sípoló légvételek közepette kezd kapálózni. A mozdulat kegyetlenül hatásos. Tenyerem a fejéhez tapad, és egyszerűen, de erőteljesen lefejeltetem vele a padlót. A reccsenésből ítélve eltörhetett az orra legalább. Nem érdekel. Csak az foglalkoztat, hogy még nagyobb lyukat csináljak a nadrágjára, és hogy az alsóját is félretoljam az útból. Feneke feltáruló látványára végignyalok kiszáradó alsó ajkamon. Némi nyálat köpök az ujjaimra, míg a fejelés okozta fájdalomtól reszket, majd ujjaimon szétkenve nyomom belé rögtön két ujjam is. Extázisba lök a szűk forrósággal keveredő fájdalmas ordítás. Alig bírok magammal, hogy valamelyest tágítsam is ollózó mozdulatokkal. Ahogy vergődve nyüszít, ahogy minden porcikája reszket és megfeszül, megőrjít.
Benne akarom tudni magam!
Egyik karom egyik hónaljánál aláfurakodik, s magamhoz emelem azzal a szándékkal, hogy emlékeztető foltot szívjak nyakára. Másik kezemmel lejjebb tolom nadrágom, vágytól feszülő merevedésem kiszabadítva, s fenekéhez illesztve. A fű agyamra boruló fátyolán át még édesebb a küzdés és tehetetlen kétségbeesés minden hangja - a káromkodása, a fenyegetőzése, a kegyelemre felszólító voltaképpeni agresszív könyörgése -, szándékomtól el viszont nem tántorít.
Elmerülni benne egy merő kéjes morranás. Szűk, olyan veszettül szűk! Szinte összeprésel. De pont ettől lesz észbontóan jó. Felhergel, magába szippant, durva irgalmatlanságra ingerel. Újra és újra lendül a csípőm, minden mozdulattal újra átélve az első gyönyör élményét. Nem törődve fájdalmas nyögéseivel, nem foglalkozva azzal, hogy odalenn sikamlósabbá válik a vértől foglalkozom csak saját beteljesülésemmel, de mielőtt elérhetném a véget, hirtelen húzódok ki, hogy a hajába marva rántsam fel a fejét, hogy úgy, mint akkor Clarence, most én élvezhessek az arcára. Zihálva figyelem, ahogy élvezetem lassan folyni kezd az arcán, és végigbizseregve ütögetem vágyam arcának.
Ezzel el is múlik minden varázs. Felállva engedem el, két mozdulattal leoldva csuklójáról az övem, ami visszakerül a nadrágomba, miközben távozom.
- Viszlát, Nee-chan. Ha szükséged van egy kis megaláztatásra, keress csak meg újra - kacsintok még rá, nem mintha láthatná.
- Rohadj meg! - sziszegi.
Kár, hogy nem tudom magammal vinni a dacot a tekintetéből, pedig ráélveznék szívesen újra.
* * *
Egy korláton ücsörgöm a buszvégállomáson, mélyet szívva a cigarettámba, fejem felfelé fordítva, de tekintetemmel a “távolba” révedve elgondolkodón. Ha hátradőlnék, le is zuhanhatnék a mozgólépcsőre, és valószínűleg kitörném a nyakam. Talán meg kellene tenni, de túl egyszerű lenne mindenki számára, aki a halálom kívánja, ha megtenném. Egyiküket se komálom annyira, hogy megtegyem neki ezt a szívességet.
Fejemben új kis szösszenet fogalmazódik ebből a gondolatból kiindulva. Annyira magával ragad a képzelgésem, hogy elengedem a fülem mellett a léptek hangját, amelyek egyre közelebb érnek. Nem olyan fura, hogy valaki erre jár, még ha korán is van még, a hajnal épp csak elkezdett szétterpeszkedni az égen, hiszen a buszvégállomások még ilyenkor is viszonylag forgalmas helyek. Amúgy is úgy vagyok vele, hogy épeszű ember, amint észrevesz, továbbáll, ha meg nem épeszű, hát nincs egyedül. A gondolaton elvigyorodom, tovább fogalmazva magamban egy olyan művem, amit még lejegyezni sem fogok. Felesleges. Pedig megérné. Emlékeztetne azokra a dacos szemekre, amelyek most már duplán belém égtek. Egy újabb valaki, aki sosem fog elfelejteni. Még ha senkit se érdekel a létezésem, azok száma mégis nőtt, akik képtelenek lesznek túllépni létezésemen, akik majd akkor is tovább éltetik emlékem, mikor feldobom a talpam, és a világ fellélegzik.Sovány, mégis édes vigasz, mosolyt csal az arcomra, miközben újabb slukkot szívok a cigimből.
Szerkesztve ef-chan által @ 2016. 09. 16. 21:44:28
|
|
