- Sajnálom a kellemetlenséget, a barátnõd biztos mérges lesz, ha megtudja. – Olvasom, mire kelletlenül megállok. Ha lenne, lehet mérges lenne, már ha elmondanám neki… Fejemet csóválom, s felnevetve sétálok tovább. Emiatt azonban nem kell aggódnom.

- Nincs barátnõm – közlöm vele a tényt, mire õ rögtön pötyögni kezdi a válaszát.

- De hát, egy olyan kedves és figyelmes srácnak, mint, amilyen te vagy, hogy ne lenne?- S még meglepõ arcot is vág, miután megnyomja a küldés gombot. „Atyaég, de téves kép! Nem látott még alkotó lázban…” – kuncogom. Rosszul lépek, a lábam megcsúszik s azon kapom magam, hogy a földön ülök egy pocsolyában s nem csak sáros vagyok, de a hátsótájékom is szörnyen fáj. Alensie rögtön odasiet hozzám s a kezét nyújtja. Ezt õ sem gondolhatja komolyan!

- Még a végén téged is összesározlak - mosolygom keserûen. Ez kellett még!- Ilyen az én formám – nevetetek fel. Hiába tiltakozom, csak segít. A hátralevõ kis úton nem szólalok meg, elgondolkozom. Nagyon hirtelen ér, mikor kinyitja egy szép nagy lakás ajtaját és szó szerint belök rajta. Milyen agresszív kisasszony! Egek! Bent aztán nagyokat pislogok, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hatalmas nagy házban lakik. Ehhez képest én egy egérlyukban lakom… egy nagyon koszos egérlyukban.

- Ezt meg miért? – értetlenkedem. Nem vendégségbe jöttem, fõleg nem sárosan. Alensie nem válaszol, csak egy ajtóhoz megy s kinyitja. Lépcsõ van mögötte, s el is indul. Nem akarok egyedül maradni, meg ki tudja, lehet nem egyedül lakik, s a felsõ szint az övé, így megindulok utána. Félrerakja a táskáját s leveszi a cipõjét, így én is így teszek. Elõkapja a telefonját s pötyög nekem. nem várom meg, míg csipog a készülék, a kezemben várom a szavait.

- Zuhanyozz le nyugodtan, miattam lettél tiszta kosz, addig a ruháidat bedobhatom a mosógépbe, persze ha megvárod, míg megszárad. Addig tudok neked keresni egy pólót apu, ha a városba jön itt szokott aludni, van nálam pár felsõje. – Alig hiszek a szemeimnek. Ezt komolyan gondolja? Nem gondolhatja…!

- Köszönöm, de nem fogadhatom el – vágom rá rögtön, mire õ rögtön pötyögni kezd. Látom rajta, hogy nem így képzelte el.

- Micah Foster! Ha miattam fázol meg akkor azt sose fogom magamnak megbocsátani. – Ha lenne hangja, úgy eltudnám képzelni, ahogy a nevemet külön kihangsúlyozza, hogy hasson rám… Beadom a  derekamat, a nõi akarat szent és sérthetetlen. Nagyot sóhajtok, vállat vonok, miszerint ne kíméljen. Úgy tûnik nagyon elégedett a kialakult helyzettel, indul is ruhát keríteni nekem. Én közben végigmérem a szép, bézs színû pulcsimat vizslatom, ami tiszta sár. Sõt… ahogy felhajtom a végén még a pólóm is!

Sziszegve mûtöm le magamról a pulóvert, hogy aztán két ujjam közé csippentve a kezembe rakjam. Ramatyul néz ki, de szerencsére nem kentem vele össze semmit se. Hamar visszaér, s már vezet is a fürdõszoba felé kezében a pólóval. Kapok tusfürdõt is – nem leszek barackillatú, ami remek -, meg egy törölközõt is.  Betessékel, én pedig gyorsan ledobálom a ruháimat magamról. Kiadom az ajtón, ahogy megkért rá – de csak szigorúan felsõ és zokni nélkül -, majd bezárom az ajtót és a zuhany alá totyogok. Jó, persze a zoknim is lekerül meg az alsóm is… s kissé kellemetlen egy szinte ismeretlen csajnál zuhanyozni.

Veszek egy mély levegõt, majd gyorsan lecsapatom magam, nyomok a kezembe egy kis tusfürdõt, behabosítom magam s le is mosom. nem tart túl sokáig, hamar végzem. Áttörlöm magam jól, majd visszaöltözöm s felveszem a felsõt is. Hosszban jó, de felül kényelmetlen. Lehetnék büszke, hogy ilyen vállizmom van a sok festéstõl, de épp kellemetlenül érint a feszülõ anyag. Kilépek a fürdõbõl, a törölközõt bent hagyom szépen felrakva a szárítóra. Alensie is ekkor kerül elõ, s úgy megbámul, hogy belepirul, s inkább a földet kezdi el figyelni.

Én meg csak remélem, hogy nem lyukas bokszer van rajtam. Megesik, hogy a korcánál kilyukad, persze, a pólótól nem látszódik, de akkor is... a kanapé felé terel, le is ülök, úgy, hogy alul semmi ne lógjon ki.

- Kérsz valamit inni? – érkezik az üzenet, amin elgondolkodom. Nos.. addig is szárad majd a göncöm… s nincs itt, hogy nézze mit szenvedek itt össze. Hisz nagyon nem így terveztem…

- Egy pohár víz jól esne köszönöm – mosolygom, mire kikel a fotelbõl.  Lassan halad el mellettem, nem is figyelek igazán rá, egészen addig, míg rám nem esik. Sejtésem sincs, mit csinált, hogy ezt összehozza. Kicsit beverem a fejemet a karfába, de ez a kisebb probléma. A képembe szuszog, közelrõl figyelhetem csinos arcát. Szép lány. A haja csiklandozza az arcomat, s csak nézzük egymást, egészen addig, míg fel nem pattan. S aztán szalad is, nem tudom hova, de szedi apró lábait, míg én kifújom az addig benntartott levegõt. Hamar csipog a telefonom, ezek szerint nincs messze, ha máris írt.

- Sajnálom, nem volt szándékos. Ilyen az én formám – felkuncogok. Lopja a beszólásaimat, pedig alig ismer!

- Ne lopd a szövegemet – pötyögöm neki vissza.

- Nem szándékos volt. Egyik sem.

- Nem haragszom. Azonban kellemetlenül érint a dolog, hogy egyedül ülök a kanapédon s bármelyik pillanatban lefogyhat a pénz a kártyámról. No meg, a ruháim is sírnak utánam. És unatkozom – pötyögöm, majd elgondolkozom mi kéne még ide. – S talán megmutathatnád a mûveidet.

- Sajnálom! A ruháid még tíz percet vesznek igénybe, a képeimet pedig szívesen megmutatom. – érkezik a válasz, míg õ lassan betotyog az ajtóba, s a szája elé tartott mobillal figyel engem. Felállok, s lejjebb húzom a felsõt, amit lesütött szemekkel megmosolyog.

- Te tudod merre kell menni. Én még kifelé is eltévednék – közlöm vele, mire int, hogy kövessem, s továbbra is az ajka elõtt tartott mobillal megindul. Visszamegyünk a földszintre, majd benyit egy ajtón. Kész kis mûterem: s rend is van. Rögvest abbahagyom a póló aljának húzogatását. Mezítláb csattogok a parkettán, s beállok a szoba közepére. A faéra aggatott festményeken lassan végig futtatom a tekintetemet, majd egy fél mosollyal Alensire nézek.

- Itt – sietek az egyik tájképhez. – A cseresznyevirágokhoz kellemes rózsaszínt használtál. Tetszik, ahogy leheletnyivel erõsebb tónusával kihangsúlyoztad azt, hogy a kép felén épp beborul az ég, így a virágokra is kevesebb fény  jut. – Mosolyogva bólint egy aprót, mire én folytatom. – Egy zongorista. Tetszik, hogy az egész kép olyan sötét, csak a lány barna haja, s a zongoraszék piros párnája ad egy kis színt az egésznek. – S így folytatom, megállok minden képnél, s elmondom a véleményemet. Úgy látom örül neki, én pedig lelkesen osztom meg vele minden gondolatomat egészen addig, míg sípolásra nem leszek figyelmes. Egyszerre kapjuk fel a fejünket, mire õ a telefonjához nyúl.

- A ruhád készen van.

- Na végre! – toporgok egy helyben, majd indulok ki az ajtón. – Öö… merre is? – mutogatok felfelé s jobbra egyszerre, mire Alensie mosolyogva a fejét csóválja, s vezet is a mosókonyha felé. Boldogan veszem magamhoz a megszáradt ruháimat – s döntöm el, a következõ megtakarított pénzembõl szárítógépet veszek -, majd nem zavartatva magamat kezdem el felhúzni a nadrágomat. Nagyot sóhajtok, mikor végre rajtam van, majd levetem a kapott pólót s boldogan nyúlok a sajátomért, ami nem fog vállban szorítani.

Boldogan körözök a vállammal, majd nézek oldalra. Alensie nagy inkább a falat bámulja, s ujjaival a telefon hátlapján zongorázik. Kezembe veszem a pulóvert és kuncogva fordulok teljes testemmel felé.

- Már végeztem. – Alensie lassan visszafordul felém, majd biccent egy aprót. – Most mennék. Biztosan van más dolgod is. Nekem is délután találkozóm van, és nem kéne késnem – vigyorgom, míg a tarkómat vakargatom. Jonathan megöl, ha csak két percet kések.

- Rendben van. Érezd jól magad a találkozón. Találkozunk még?

- Kösz. Nos… biztosan – mosolygom. – Majd írok üzenetet, s ha neked is jó, összefuthatnánk.

- Remek! Az nagyon jó lenne. Úgyse járok nagyon el sehova.

- Dettó – nevetek fel, majd húzom magamra a pulcsit. – Leköt az alkotás, vagy ha épp nem, otthon ülök. Az se jó ám. – Tagadóan megrázza a fejecskéjét, de továbbra is mosolyog.

Elbúcsúzunk, még egyszer megköszönöm a ruhamosást és a zuhanyt, majd elindulok hazafelé, külön vigyázva a pocsolyákkal.

¤*~*¤*~*¤

Két nappal az elsõ találkozásunk után végre akad szabadidõm, amikor nem Jonathan üldöz a lakáson belül s kívül is. No meg azaz igazság, hogy elkapott az ihlet, de egyelõre csak tussal rajzolgatok, nem érzem még az igazinak a dolgot. No de ez mindegy is, dél körül elõszedem a telefonomat – egyetlen sms-em jött csak, az pedig a húgomtól -, majd elõkeresem Alensie számát, s bepötyögöm az üzenetet.

Szia! Ha minden igaz ma délután s akár holnapis ráérek. neked mikor lenne jó? Azt se bánom, ha mindkét alkalommal. Remek kis programok vannak a centrumi parkban. Felnézhetnénk. Üdv: Micah

Az ajkamba harapva néztem egy darabig a kijelzõt, majd mikor elküldtem, leraktam a kisasztalomra. Csak pár lépést tettem, máris csipogott. Sietve kaptam a telefon után s nyitottam meg a választ.

Szia! Természetesen benne vagyok. Ma is s holnap is, de egyelõre a mait beszéljük le. Mikor és hol találkozunk?

Ötre a házad elé megyek.  – Pötyögöm vissza, majd pár provokatív csípõmozdulattal vegyített kis táncot járok az asztal körül. Azt se tudom mit vegyek fel… szóval rögtön szaladok a gardróbomnak csúfolt ruha kupihoz, hogy valami normálisan összeillõt válogassak össze. Le kell zuhanyoznom, belõnöm a hajamat, eltervezni hova menjünk és hasonlók. Négy órám van mindenre, s remélem, elég lesz. 

- Foster! Végre megtaláltam– lép mellém Jason, egy régi ismerõs. Széles mosoly kúszik az ajkamra, s felé fordulok.

- Keresett? Mi okból? – incselkedem. Kapok egy sóhajt, de nem felel. Együtt folytatjuk utunkat, megállunk pár festménynél, s elemezzük õket. Egy nagyon megfog: színes, élettel teli, vidám, de van benne valami sötétség is… elnyomott érzések.

- Ez nagyon tetszik – mutatok rá, mire Jason bazsalyogva rám néz.

- Ismerem az alkotóját. – Felcsillannak a szemeim, mire elneveti magát. – Meg se kérdezem, meg akarja e ismerni. Jöjjön! – Szó nélkül követem, s mikor egy csinos, fekete koktélruhában lévõ lányhoz vezet kissé meglepõdöm.

- Mr. Foster, ez a hölgy itt annak a képnek az alkotója, engedelmével, hadd mutassam be önnek. Ez az ifjú hölgy  Alensie Rondery – mutat a lányra, aki gyorsan végigmér. Oh, ne! Nem ez ám a csúcsformám! Vagy várjunk csak… de… ha alkotok még durvábban nézek ki. Jó lesz ez így.

- Örülök, hogy megismerhetlek Micah Foster vagyok, de szólíts csak Micah-nak- nyújtom rögtön a mancsomat, hogy kezet foghassak vele. Aranyosan biccent egyet, s kezet rázunk. Meglátok nála egy poharat, s mikor a pincér felénk szambázik vigyorogva leemelek egyet magamnak. Megkívántam. Beleiszok, de csak nem szólal meg. Felé nézegetek, Jason közben elmegy egy másik ismerõssel. Kettesben maradunk.

- Mondd csak, van még itt mûved?- kezdek bele a legkézenfekvõbb témába, mire csak tagadóan megrázza a fejét. Nos, ez eléggé kínos…  ha ennyire nem akar velem társalogni, hát legyen!

- Sajnálom, ha nem vagyok megfelelõ beszélgetõ partner, nem is zavarlak tovább – mosolygok zavartan egy sóhaj után, s szabad kezemmel a tarkómat vakargatom. Ez nem úgy jött össze, ahogy akartam. Indulnék is, azonban kezem után kap, s nagy meglepetésemre a torkára teszi kezét.  Lassan leesik mit is akar szegény oly kétségbeesetten közölni velem.

- Néma vagy?- kérdem halkan, szomorkásan. Bunkó voltam vele… - Ne haragudj, kérlek – kérlelem, de õ csak mosolyogva fejét csóválja. Hála ég!

- Akkor jó. – Széles mosollyal mutat rám majd a nem messze lévõ festményre. Közben az arcával is próbál nekem valamit közölni, de sajnos nem értem.  - Ezt még egyszer légy szíves - nevetem, hisz szörnyen édes. Elpirul kissé, de újra elismétli, nekem pedig leesik.  Azt szeretné látni, mit festettem.

- Gyere – fogom meg gyengéden a kezét, magam sem tudom miért. Olyan érzésem van, mintha vigyáznom kéne rá, pedig biztosan remekül meg van õ. Elvezetem a mûvemhez, ami az egész falat eltakarja. Nagyra sikeredett, két hétig dolgoztam rajta kevés alvással s evéssel. Alensie megáll a kép elõtt, s nagy szemekkel méri végig. Izgatottan várom mi lesz rá a reakciója, ha már szavakkal nem tudja kifejezni.

- Tetszik?- érdeklõdöm egy kisebb idõ után, mikor már nem bírok magammal. Határozott bólintást kapok, amitõl fülig ér a szám. Az est további részében sokat magyarázok neki, õ pedig csak hallgat, bólogat lelkesen, vagy mosolyog. Nagyon szívesen megismerném jobban, szimpatikus lány, azonban a hang hiánya gátat szab ennek. Végül megjegyzem, hogy ideje lenne hazafelé mennem, s õ is helyeslõen bólint. Együtt hagyjuk el a galériát s indulunk el egy irányba. Kicsit beszélek neki, majd egy keresztezõdésnél elválnak útjaink. aranyosan integet utánam, én pedig viszonzom. Megállok egy kicsit, hogy a zsebembõl elõszedjem a telefonomat s fülesemet, azonban csörömpölésre leszek figyelmes.

Szemöldökömet ráncolva nézek a zaj irányába, ahonnan férfiak morajlását is hallom. Nem tetszik ez nekem, Alensie is arra indult haza. Visszagyûröm a telefonomat s a fülest a zsebembe, majd nagy léptekkel megindulok. Jó, hogy így teszek a megérzésem jónak bizonyul. Nem figyelem milyen férfiak állnak szegény lány körül, hanem rögtön szólásra nyitom a számat.

- Hagyjátok õt békén – kiáltom oda nekik, s folytatnám is, ha nem vennék a lapot s lépnének le. Követem õket a tekintetemmel, majd mikor kellõ távolságban vannak Alensie felé fordulok s rámosolygok.  

- Minden rendben? – Szegény könnyes szemekkel bólint egy aprót, nekem pedig megesik rajta  szívem. Nem tudom merre lakik, haza is kísérhetném, de azt hiszem az a legegyszerûbb, ha a két sarokra lévõ lakásomra felkísérem. - Gyere, holnap világosban hazamész még mielõtt nagyobb baj történik veled – fogom meg a kezét s kezdem el magam után húzni.  Közben hevesen mutogat valamit, de egyáltalán nem értem. Biztosan hálálkodik… pedig nem kéne. Esetleg aggódna? Az valószínûbb.

- Õk már nem jönnek, vissza – mosolyogok rá biztatóan, majd sétálok tovább. Nem megyek túl sokat, hamar odaérünk. Beütöm a kódot, s nyílik is az ajtó. természetesen elõreengedem. Az emeleten lakom, csodás a kilátás, igazi kicsi a lakás. Azonban egy fõ részére tökéletes. Így is képes vagyok elpakolni benne dolgokat úgy, hogy fel kell túrnom mindent. Most sincs ez másképp, nem tudom már melyik zsebembe raktam a kulcsot. Kínos vigyorral a képemen végül pár perces bénázás után sikerrel járok s be is engedem magunkat. Odabent hatalmas kupi fogad minket… én már megszoktam, de na… õ tuti nem.

- Bocsánat a kupiért – nyögöm zavartan, majd rögvest a szobám felé. - Itt tudsz pihenni reggelig. – A szobámban rend van és tisztaság. Havi szinten egyszer alszom itt, legtöbbször a földön vagy a kanapén ér az álom.

- Jóéjszakát – köszönök el tõle, mire õ mutogat pár jelet.  Megfordul a fejemben, hogy meg kéne tanulnom a kézjeleket… Megmosom az arcomat, a fürdõben felveszek egy atlétát s mackónadrágot majd ledõlök a kanapéra s alszom is.

Reggel korábban kelek, mint számítottam. Jobbnak látom, ha kis vendégemet nem zargatom, így nekiállok a konyhában valami ehetõt, közben persze kávét is fõzök. Függõ vagyok, nem bírok nélküle élni, fáj a fejem, ha kihagyok egy napot. A kávé épp lefõ, mikor valaki megkocogtatja a hátamat. Egy pillanatra meglepõdök, nem szoktam én látogatóhoz a kicsi lakásomban, de azért megfordulok. Alensie áll elõttem, kissé kócosan a koktélruhájában.

- Oh, hogy te vagy, bocsánat. Kérsz valamit?- kérdezem tõle kedvesen, mire rögtön a kávéra mutat. Megengedek magamnak egy halovány mosolyt, majd veszem is elõ a bögrét s töltök neki. A cukros s tejes dobozt is megkapja, jobb, ha magának ízesíti. Én eléggé keserûn iszom.

Míg õ a sajátját ízesíti én leülök a kis étkezõasztalhoz. Hamar csatlakozik hozzám, majd kezével úgy tesz, mintha írna. Mikor leesik zavart mosollyal a fejemhez kapok,s  bólintok, miszerint megértettem. Nem esik nehezembe papírt s tollat keríteni számára, bár elõbbi kissé gyûrött. Nyomtatópapír. Õ ír lelkesen, én pedig iszom a kávémat. Hamar elém csúsztatja a papírt, amin ez áll:

 „Köszönöm a tegnapit. Ha te nem lettél volna…”

Elmosolyodom, majd tagadóan megrázom a fejemet. Nagyon rendes tõle, hogy megköszönte, de igazán nem kellett volna.

- Ugyan, ezt nem kell megköszönnöd, ezer örömmel. Azonban azon nem szabad gondolkoznod, mi lett volna ha nem! – figyelmeztetem, s kissé meg is fenyítem a mutatóujjammal. – Nem tesz jót a léleknek. Felemészt. – Bólint egy aprót, majd folytatja az írást.

-  De igazából nem kellett volna hazahoznod, nem laktam messze a sikátortól.

- Nos… Most már mindegy – vakarom zavartan a tarkómat, enyhe pírral. – Ezt mutogattad akkor annyira, igaz? – bólintás. – Ne haragudj, nem értettem…

- Semmi baj.

- Amint megreggeliztél, hazakísérlek. – Szélesen elmosolyodik, majd bólint egyet. Kissé kócos, s így roppant aranyos. – Mit szeretnél enni?

- Mit kérhetek? – Hümmögve állok fel, majd lépek a hûtõhöz. Kinyitva nem fogad benne túl sok minden, hisz legtöbbször rendelek.

- Nos, van kenyér… vajam és felvágottam is akad hozzá. Sõt, sajtom is! Van tojás is, csinálhatok rántottát vagy tükörtojást. Sõt, sajtos rántottát is, kenyérben – Alensie felé nézek, õ pedig mosolyodva bólogat. – Akkor maradunk ennél – vigyorgom, majd esek is neki. Hamar megvan, ketté osztom s két-két szendvicset készítek. Elé rakom a tányért, majd visszaülök a helyemre.

- Jó étvágyat! – Biccentés a válasz, s együtt esünk neki a reggelinek. Beszélhetnékem van, de egyrészt tele a szám, másrészt zavarni sem akarom folyton. Nem tudom mennyire van belõlem elege. Miután végzünk mindketten mosolyogva firkant újra a lapra a többi mondat után.

- Köszönöm! Nagyon finom volt.

- Ugyan! – nevetem. – Ez semmiség volt… de örülök, hogy ízlett.

- Indulás elõtt körbenézhetnék?  - meglep a kérdése, mire õ utána biggyeszti. – A galériádban.

- Persze – bólintok. – De igazából az egész nappali a galériám, csak most épp rend van. Ja, meg fent a galérián vannak képeim – mutatok a lépcsõ felé. – Jó, más ott alszik, de nekem ott jobb festeni. Gyere – intek neki, mire õ a papírt s tollat is felkapva megindul utánam.

 Fent több képem is van állványon vagy a falnak támasztva, vagy felakasztva. Kicsi, közepes, nagy, színes, sötét, világos, boldog, szomorú… Sõt, pár szobor is van a sarokban, azokat jól megmosolyogja. Alensie mindent végigjárja, mindegyik elõtt elidõz kicsit, én pedig izgatottan várom a véleményét. Az utolsó rajz után leül a földre, a papírt a földre helyezi, majd írni kezd a másik oldalára. Csak várok s várok, mire õ felnyújtja nekem a papírt mosolyogva.

- Nagyon tehetséges vagy Micah! Nagyon tetszik, ahogy a színekkel bánsz, van bennük valami elfojtott feszültség, valami leírhatatlan, ami megfogja az embert. Nagy jövõ áll elõtted, biztosan remek karriert fogsz véghezvinni. A szobraid is nagyon tetszenek fõleg a futó kutya bronzból. – Miután végigérem a tarkómra simítok zavart vigyorral a képemen.

- Köszönöm szépen, Alensie…

- Most már azonban ideje mennem.

- Persze, persze – bólogatok. – Hazakísérlek.