Alensie újra jelelni kezd, míg a fejét rázza hevesen. Az apjának úgy tûnik az se tetszik úgy, ugyanis eléggé hamar visszanyeri a színét, sõt, egész szép vörös feje lesz.

- Ha ez a kívánságod – csatlakozik be az édesanyja sokkal kedvesebb hangon - Néha még mindig rá kell ébresztened, hogy felnõttél – fogja meg lánya kezét, széles mosollyal az ajkán. Rám sose nézett így anyám, azonban jó látni, hogy Alensie ilyen viszonyt ápol a szüleivel. Eme nagy örömöm közepette talál meg Micah édesapja, amitõl egy pillanatra bennem reked a levegõ is.

- Mi most már megyünk, Alensie mindenrõl beszámol. A találkozó idõpontjáról is értesítelek benneteket. Aztán ne hozz szégyent a lányomra! –Nagy pislogásom közepette Alensie édesanyja is feláll, majd gyorsan elköszönnek a lányuktól. Én is elköszönök, de ülve maradok és közben vészesen tömöm magamba a péksüteményt, de ár keverem a sósat az édessel. Alensie eme ténykedésem közepette ül le mellém egy néma sóhajjal. Hagyom, hogy a csendben rejtõzõ feszültség leülepedjen s csak akkor szólalok meg.

- Lennél olyan kedves és leírnád legalább tömören most mi is történt? – bököm ki végül, míg a leány nagy szemekkel pislog rám, végül pedig zavart mosollyal bólint egy aprót. Benyúl a zsebébe, majd elõkapja a telefonját s felmutatja, hogy kezdi is. Türelmetlenül dobolok a lábammal, õ pedig csak ír és ír és ír… Atyaég, mirõl lehet szó? Nem kell még sokat várnom, a kezembe nyomja a telefonját én pedig olvasni kezdek.

- Ezt mondtam apunak úgymond szóról-szóra: ”Csak akkor fogadom el a felkérést, ha a kiállítás képei nem az én, hanem Micah képei közül kerülnek ki. Kiválogatjuk, a képeket én pedig komponálok egy hozzá illõ zongora vagy hegedõdarabot. Együtt megcsinálom vele. Ha egyedül kell, akkor nem vállalom e.” – Nagy szemekkel nézek rá, de még van mit olvasnom. – Apa ezen bukott ki. Tudom mit csinálok s azt is, hogy kiért. Szeretném, ha elfogadnád. Rég óta szeretnék veled együtt dolgozni és… sose ellenkeztem még a szüleimmel.

- Na szép – fogom meg a fejemet. – Miattam ellenkeztél velük elõször? – nézek rá, mire õ lesütött tekintettel bólint egyet. – Lehet nem kellett volna, én… - nézek le újra a telefonra, mire õ hirtelen kikapja a kezembõl. Elég morcos fejet vág, s szinte kalimpál a kecses ujjaival a mobiljának kijelzõjén. Mikor végez kicsit elégedettebb arccal adja nekem vissza, hogy elolvassam az alkotását.

- Nem fogadok el semmiféle indokot arra, hogy nem fogadod el! Annyit tettél már értem, viszonozni akarom. Nem akarok olyan lenni, aki csak kap és kap, de soha nem ad. Megérdemled Micah.

- Rendben, benne vagyok – sóhajtok fel végül, mire õ boldogan tapsolni kezd. – Azonban! – mutatom fel a mutatóujjamat, mire õ megáll és nagy szemekkel néz rám -, cserébe lenne két kérésem. – Kérdõen felvonja a vállát, még a kezecskéit is széttárja, hogy mik azok.

- Egy, ezt le kell beszélnem Jonathannal, hogy úgy szervezzen nekem más programokat – bólint, hogy megértette, remek. Két ujját felmutatja, hogy mi lenne a második mire én egy zavart mosollyal megköszörülöm a torkomat.

- Meg szeretném tanulni a kézjeleket. – A döbbenet kiül az arcára, mire én zavartan felnevetek. – Nagyon idegesít, hogy nem tudom mit… mondasz vagy… nem is tudom – motyogom össze-vissza. – Legalább így tudjunk beszélni.

Egy darabig csak néz rám, oly érzelem teli szemekkel, melyeket még nem láttam tõle. Egyszer csak közelebb bújik, majd szorosan átölel. Mosolyogva viszonzom eme számomra is kellemes gesztust, sõt, az arcomat a hajába temetem. Ennyit bõven megtehetek érte. Meg is akarom tenni.

Egy kicsit még ott maradok vele, nem váltunk sok szót, egymásba karolva ücsörgünk, befejezzük a reggelit. Elhadarom neki, hogy el kell mennem, ezt le kell beszélnem Jonathannal, s amint van valami írok neki. Búcsúzóul röpke pillangó csókot lehelek ajkára, amitõl pirulva kap oda.

- Vigyázz magadra, Alensie – mosolygom, majd elindulok, hogy intézkedhessek. Azt hiszem engem is kezd átjárni a boldogság, hogy ezzel a csodás lánnyal dolgozhatok együtt.

¤*~*¤*~*¤

Már aznap este lebeszélem Jonnal a dolgokat, aki, nos, meglepõdik és kicsit mérges is, amiért extra dolgokat szervezek be magamnak. Végül belátja, hogy ez egy hatalmas nagy lehetõség, no meg azt is, hogy olyan durván szerelmes vagyok, hogy az már ijesztõ. Ez kicsit engem is meglep, hisz én ezen még nem igazán gondolkodtam el. Nem tudok semmit sem errõl a szóról, mit takar s jelent. Jonathan egy pizza és kóla társaságában felvilágosít aznap este, míg az újonnan rajzolt vázlatokat nézegeti.

- Ez itt õ? – mutat fel egy papírt, míg én az információt próbálom feldolgozni. Fellesek majd bólintok. – Akkor ez is. Meg ez is. Egek! Remélem azért tudsz mást is rajzolni majd…

- Hattyúkat, szívbe hajó nyakkal? – kérdezek rá, mire a szemöldöke felszalad. Nevetnem kell, annyira vicces. – Vicceltem. Nézelõdj tovább, akad más is – harapok bele a szeletbe, mire õ megkönnyebbülten felsóhajt.

- Oh, végre. Se nem nõi, se nem szív! – Egy kicsit nézelõdik még, én pedig azon kapom magamat, hogy valami enyhén õrült, de igen hasznos ötlet ugrik be nekem. Azt mondtam írok Alensienek, ha átugrom… azonban Jonathan is kell a galéria megszervezéséhez, nagyon jól csinálja. Mi lenne ha összeismerkednének?

- Jonathan… - köszörülöm meg a torkomat, mire õ felnéz rá. – Két nap múlva ráérsz?

- Persze – feleli rögtön, majd gyanakvóan lerakja a kezében tartott rajzot az asztalra. – Miért is?

- Csak töröm valamin a fejemet – felelem rögtön. – Hasznos lehet. – Remélem, hogy bele fog menni. Neki nem mondom el mi van, igazából Alensienek se szeretném. Én is meglepem õt a szülei random beugrása miatt. Meg… nekem csak ez a srác van, öltönyben, elegánsan. Anyám más tészta. A húgom meg… nos, amint lehet neki is bemutatom. Oh és keresnem kell egy kurzust, el ne felejtsem!

- Amit te hasznosnak vélsz, nem mindig az – gúnyolódik, mire én durcásan hátrébb dõlök a széken. – Azonban ráérek Rómeó, csak alkoss nekem valami eszméletlent, amit kiállíthatok az öreg Langwood galériájában. 

Pedig vendégem érkezik, mégpedig Jonathan egy pizzás dobozzal a kezében. Már jól tudja hol kell keresnie, az évek folyamán remek tapasztalatot szerzett arról, hogyan kell egy fanatikus s kissé kettyós mûvésszel bánni. Arra eszmélek fel, hogy a még meleg dobozzal megkocogtatja a fejemet.

- Hoztam vacsorát. – Nagy szemekkel fordulok felé, hisz nem hallottam, hogy bejött volna. Nem is szól semmit, csak int a fejével, hogy menjünk le, s mossam meg végre a kezeimet, hogy ehessek. Így is teszek, s míg az ebédlõasztalnak elõléptetett, papírokkal teli asztalhoz lépek, ahol a pizza már vár rám, a tekintetem az órára esik. Õsz van, így már eléggé homályos van. Innen gondolom, hogy a nyolc óra estére mutat, nem reggelre.

- Ez tényleg vacsora lesz… - motyogom, míg leülök Jonathannal szemben. Az elsõ szelet pizza után faggatni kezd az elõzõ napról, én pedig teli szájjal csacsogok neki mindenrõl. Eléggé elhûlten hallgat, hisz én meg a nõk, de mikor kiderül, hogy Alensie is mûvész, mindent megért. Addig marad csak, míg megeszem a pizzát, amit hozott. Így biztosan tudja, hogy nem halok éhen. Ezután felnéz még az emeletre, hümmög párat elismerõen s távozik. Én hajnalig festek még, aztán letusolok s lefekszem kicsit pihenni.

Jól is teszem, ugyanis reggel arra kelek, hogy pittyeg a magam mellé készített telefonom, miszerint sms-em érkezett. Félálomba megnyitom az üzenetet, s máris nagy szemekkel olvasom a sorokat, hisz Alensietõl jött. Reggeli látogatásra invitál, azt is megírja hol van a pótkulcs – igen nagy bizalom már így az elején, de mit tehetnék ellene? Én is úgy érzem, mintha réges-régóta ismerném.

Csak egy bokszer s atléta volt az alvós ruhám, az utóbbi pedig nem utcára való a pár apró lyuk miatt, ami a mellkasi részen éktelenkedik. A ruhakupacom felé veszem az irányt, s próbálok valami normális felsõt s nadrágot elõszedni, ami nem festékes se nem koszos vagy gyûrött. Igen nehéz ez a feladat, de jó pár percnyi kétségbeesett keresés után végül sikerül elõszednem pár tökéletes darabot. Felöltözöm, a hajamat is ráncba szedem, egy raszta tinccsel összekötöm, hogy ne álljon szanaszét. Megmosakodom, egy kis parfüm, majd telefonnal a zsebemben indulok is.

Elsõnek elugrom egy közeli pékségben, s révén, hogy nem tud mit szeret, mindenbõl veszek kettõt. A kulcs tényleg ott van, ahol mondta. Könnyedén bejutok, azonban nagy csend van a házban. Szemöldökömet ráncolva nézek körül a bolti részben, de nincs ott. Nagyjából tudom már a járást, s elindulok a lépcsõn felfelé, míg szólongatom, de semmi mozgás. A péksüteményeket lerakom a pultra, s úgy folytatom utamat.

Végül a mûteremben találok rá, az oldalára dõlve alszik. Széles mosollyal az ajkamon lépek oda hozzá, s guggolok le, hogy óvatosan vállaira simíthassak. Gyengéden kezdem el rázogatni, aminek hatására csukott szemekkel lassan felül. Mikor kinyitja szép szemecskéit, én széles mosollyal üdvözlöm.

- Illik rád a Csipkerózsika azt hiszem – vigyorgom, míg õ hang nélkül felkuncog. Feláll, én is követem példáját, sõt, vele együtt én is végigmérem. Festékmaszatos kötényt visel, nagyon jól áll neki, határozottan tetszik.  

- Hát nem éppen vagyok szép látvány így korán reggel – pötyögi nekem, amivel egyáltalán nem értek egyet. Odalépek hozzá, s ösztönösen az arcához hajolok egy puszira.

- Egy lelkes, gyönyörû mûvésznél nincs is jobb korán reggel – duruzsolom kedveskedve, azonban mikor leesik mi is hagyta el éppen az ajkaimat, zavarba jövök. Alensie elmosolyodik, s most rajtam a sor, hogy puszit kapjak. Hirtelen szagolgatni kezd a levegõben, majd csillogó tekintettel néz rám. Kiszagolta a péksüteményeket, érzem én.

- Hoztam reggelit – mutatok arra, ahol leraktam a zacskót. Hálás szemekkel jutalmaz s rögtön szalad is megnézni, miket hoztam.

- Ezt mind? – írja nekem, míg arcára kiül a döbbenet. Bólintok, s mielõtt kicsúszna a számon, hogy nem tudtam melyiket szereti, elkezdek mutogatni. Fánk, muffin, croissant s még sok finomság.

- Azt hiszem, elõtte lezuhanyozom – jegyzi meg végül, míg végig mutat magán. Igen, kicsit festékmaszatos, de szerintem ezzel nincs semmi gond. Végül a zacskókkal a kezemben indulok meg utána a konyha felé, ahol tányért kapok magam elé, egyfajta jelzésnek, hogy egyek. Én azonban úgy terveztem, hogy megvárom. Eme nagy várakozásom elsõ pár pillanatában rohan vissza Alensie, s idegesen nyomja a kezembe a telefont.

,, Drága Kislányom! Nem egész öt perc múlva nálad vagyunk Édesapáddal, van egy nagyon jó hírünk számodra, valamint szeretném, ha kicsit beszélgetnénk, már elég régóta nem jártál felénk, s Apáddal nekünk se volt sok idõnk sajnos.

Puszil Anyu és Apu”

Erre azt hiszem még nem vagyok felkészülve, de míg lesietek a lépcsõn s magamra rángatom a cipõmet, tuti ideérnek. Emellett remek kis kép lenne Alensie-nek ez a mûvelet, milyen gyorsan iszkolok el tõle, amint a szülei is képbe kerülnek. Soha életemben nem volt még ilyenben részem, egyik volt barátnõm se vitt haza… eleve, nem tartott egyik se sokáig. Nem volt mire fel.

- Azt hiszem nincs menekvés – sóhajtom végül, majd beletúrok a tincseimbe.

Alensie kedveskedve s biztatva megsimogatja az arcomat, majd lemutat a lépcsõk felé. értem, megy a szülei elé, felkészíti õket, hogy egy rasztás fazon ül a konyhájában, négy nagy zacskónyi péksüteménnyel. Emellett még át se beszéltünk, hogy járunk… Volt csók, ölelkezünk és puszit adunk a másiknak, de ez nem ugyanaz. Legalábbis Jonathan ezt mondta.

Mozgásra leszek figyelmes, s máris hevesen kezd verni a szívem. Már nincs menekvés, tényleg nincs, nincs mit tenni. Ahogy nyílik az ajtó hihetetlenül idegesen állok fel. Nos, ha az utcán futok össze a szüleivel, biztosan nem mondom meg, hogy azok. Így azonban rögtön kiszúrom, hogy az édes arcvonalait az édesanyjától örökölte, míg a szemeit s az ajkait az apjától. A kezdetleges sokk után hamar magamhoz térek s elsõnek az anyukájához lépek.

- Jó napot, Micah Foster vagyok – fogom meg a kezét, s miután elhadarja a nevét, ugyanezt megismételem az apjánál is. Erõs szorítást kapok, de a szemem sem rebben. Nevelõapámnak is ez a mániája, kettérobbantja az ember kézfejét.

A bemutatkozás után egy lépést hátrálok, s íme, jöhet a kínos csend. De utálom! Csak nézzük egymást, õk felmérnek engem, a kissé lazán öltözött, farmeros, egyszerû szürke pulóveres kölyköt a lányuk konyhájában, míg õket, az elegánsan öltözött, igazi úri embereket. Micah, ezt benézted.

Alensie ekkor heves kézjelezésbe kezd, amit a szülei figyelmesen figyelnek. persze, én is, csak az a különbség, hogy én semmit sem értek belõle.

- Persze Alensie, maradunk, ha azt mondod nem zavarunk – sóhajtja az édesanyja, míg Alensie újra jelel valamit.

- Rendben, rendben. – Újabb jelek. – Oh de kedves tõle. S még meleg is? – A lánya bólint, majd mosolyogva rám néz. Ha jól logikáztam ki, a péksüteményekrõl volt szó. Azt hiszem.

- Készítek teát akkor, Alensie, vennél még ki tányérokat mindenkinek? – adja ki az utasításokat az édesanyja, majd egy halovány mosollyal az arcán rám néz s kikerül.

- Gyere, üljünk le – int a családfõ a fejével az asztal felé, ahol elõbb még én ültem egyedül.

- Rendben van – bólintok aprót, majd követem. Én az egyik, õ pedig a másik oldalra ül. Innentõl nem szól többet, csak figyeli a családját. Az édesanyja otthonosan mozog lánya konyhájában, bár nem tudom, hogy csak a tea terén, vagy akár egy ebéd szintjén is. Alensie addig elõszed pár tányért, bögrét s leteszi az asztalra. Mindig küld felém egy biztató mosolyt, még akkor is, mikor vajat, felvágottat, lekvárt, mézet és különféle fûszeres kenhetõ sajtkrémet tesz az asztalra.

- Igazi svéd asztal lesz ez már – mosolyogja az apja, mire a két nõ felé fordul s széles mosollyal jutalmazzák meg. – S mond csak – fordul felém, pedig már kezdtem bizonyos szinten örülni, hogy hanyagolva vagyok. – mivel is foglalkozol?

- Festek, uram – felelem, mire legyint.

- Nem kell az uram. Szóval mûvészpalánta vagy. S vagy annyira befutott, hogy kéne ismerni a nevedet?

- Nos, én… - kezdenék bele, de Alensie hirtelen leül mellém, révén, hogy végzett a pakolással. Az apja figyelmesen nézi, ahogy a leánya újra kezeivel elmeséli a dolgokat, amit én még mindig nem értek. A férfi még bólint hümmögve párat, hogy érti, majd nagyot szusszan mikor a felesége lerakja az asztalra a teáskannát.

- Értem. Nem gondoltam volna – motyogja, míg én az asztal alatt megbököm Alensiet. Mikor rám néz értetlenül felvonom kicsit a vállamat. Elpirul, majd elõkapja a telefonját s pötyögni kezd.

- Csak elmeséltem neki, hogy még nagyobb neved van a szakmában, mint nekem, s hogy egy híres kiállításon futottunk össze, ahol csakis igen jó mûveket állítanak ki. S hogy neked nem csak egy volt. Oh és sajnálom a kialakult helyzetet, anyuék nincsenek hozzászokva, hogy vendég van nálam. Fõleg nem fiú. – Válaszul csak mosolygom rá, amit õ szívesen viszonoz is. Aztán mikor az õsök nekiesnek a zacskók feltérképezésének, mi is nekiesünk. Hisz mindenbõl csak kettõt hoztam… 

Felmegyünk újra az emeletre, Alensie szobájába. Õ rámutat az ágyra, majd elindul a kanapé felé. Este van, gyorsan kapcsolok mit akar ezzel kifejezni s ezt nem hagyhatom. Figyelem, ahogy elõszed egy takarót, s mikor leteríti a kanapéra én rögtön ráfekszem, mielõtt Alensie tenné ezt meg.

- Jó éjt – jegyzem meg, míg a kanapé háttámláját figyelem. Erre egy vékony ujjacskát érzek a hátamon, de nem nézek hátra. Nem fogom hagyni, hogy meghasson. Én fogok a kanapén aludni és kész.

- Jó éjt – ismételem meg, míg õ egyre erõszakosabban s gyakrabban bökdös. Végül csak megunom, mert hajthatatlannak tûnik, így nagyot sóhajtva átlesek a vállam felett. Ránézve megmozdul a gyomrom, ahogy a szép ívû szemöldökeit mérgesen összevonja, ráncolja a homlokát… nagyon szép. Bár Alensie mindig nagyon szép.

- Nem nyitok errõl vitát. Rosszul voltál még nem rég és különben is sértené az önbecsülésem, ha egy lány aludna a kanapén, miközben kényelmesen szunyókálok az ágyába – hadarom el neki, majd visszafordulok. Hallom, ahogy felsóhajt, majd mocorogni kezd. Lecsukom a szememet, hátha így elkerül, de nem. Érzem, hogy figyel. Kinyitva szemeimet láthatom, ahogy elõttem, a kanapéra támaszkodva néz engem.

- Ne leselkedj – nevetem halkan, míg zavartan a fejemre húzom a takarót. Csupán a tekintetétõl megenyhülök, de egyszerûen nem fogom neki hagyni, hogy a kanapén aludjon helyettem. Egyszerûn nem!

Õ azonban máshogy gondolja, egy óvatlanabb pillanatomban lehúzza rólam a takarót, majd huncut mosollyal megindul vele az ágy felé. Legalábbis ezt látom, mikor felülök s utána lesek. Úgy vagyok vele újat nem tud mutatni, pedig nagyon is tud! A takarót az ágy egyik felére rakja, majd õ maga az ágy másik felére mászik át.

- Alensi nem akarok tolakodó lenni – szólalok meg egy kis hallgatás után. Nem vagyok vak és… egek, pasi vagyok! Mindenem forró a gondolattól, hogy vele aludjak, egyáltalán van sejtelme róla? A leány válaszul csak megcsóválja fejét, majd elkezd mutogatni mindenfélét, amit sajnos nem értek. Kell az a jelelõ kurzus! Annyira nevetséges, hogy szegény nem tud velem így kommunikálni, én pedig egyáltalán nem értem a kézmozdulataiból mit szeretne, hogy kínomban már a fejemet fogom és csóválom. Egy azonban biztos: egy ágyban akar velem aludni.

Magamtól visz a lábam, s azon kapom magamat, hogy már az ágra mászom. Alensie háttal fekszik, így könnyebb minden, mégis ég az arcom. Nem mozdul, így lekapcsolom a villanyt, s halkan elsuttogom újra, hogy jó éjt. Ekkor recseg az ágy, s Alensievel találom magamat szembe. Közel van, nagyon közel, a sötétben is kiveszem szép, csillogó szemeit. Hevesen dobog a szívem, érzem, hogy történni fog valami, hisz akarom, hogy történjen.

Kezét óvatosan simítja arcomra, míg én lehunyt szemekkel élvezem puha érintését. Hamar én is érinteni akarom, így kinyitom szemeimet s tarkójára csúsztatom egyik kezemet. Tincsei csiklandozzák kezemet, kellemes bizsergés fut végig rajtam. Magamhoz vonom, ajkaira koncentrálok, majd gyengéden megcsókolom. Nem húzódik el, ami jó jel, azonban ahogy elhúzódom tõle rögtön az arcát pásztázom. Nem látok rajta semmi negatív dolgot, fõleg hogy hamar hozzám bújik s karjaim közé fúrja magát. Óvón ölelem magamhoz, s fúrom arcomat a puha, illatos hajába.

¤*~*¤*~*¤

Reggel arra kelek, hogy elaludtam a nyakamat, s valami nagyon nyomja a mellkasomat. A kezem alatt meleg testet érzek, lélegzik. Lassan kezdem összerakni a dolgokat, a szememet azonban még mindig nem nyitom ki, az ablakon beszûrõdõ fény így is bántja õket.

Este megcsókoltam Alensiet.  Megtettem. Odahúztam és megcsókoltam. Ilyen hamar! Kész, végem van. Jonathan totál kész lesz, ha elmesélem neki. Állítása szerint én maximum egy mûbe tudok belehabarodni, semmi s senki másba. Bár… bele szerettem Alensie-be? Talán azt még nem. Azonban nagyon kedvelem, s közel áll a szívemhez ennyi idõ után is.

A szemem lassan hozzászokik a fényhez, így óvatosan kinyitom s figyelem a rajtam pihenõ lányt. Be vagyunk takarva azzal a takaróval, amit elõvett. Én hanyatt fekszem, õ pedig a mellkasomon pihenteti fejét. A nyakamat sikerült elaludnom, de azt hiszem túl fogom élni. Gyönyörködöm a kócos hajában, a szép ajkaiban, a lehunyt szempilláiban. Nem figyelem az idõt, csak arra leszek figyelmes, hogy mozgolódni kezd. Megtörli kézfejével a szemeit, majd egy aprót ásítva hunyorogni kezd. Széles mosollyal figyelem az ébredezését, miközben a hátát cirógatom gyengéden.

- Jó reggelt Csipkerózsika – mosolygom, mire õ enyhén pirosló orcával, álomtól ködös tekintettel viszonozza a gesztust. – Hogy aludtál a legújabb fejlesztésû párnán? – érdeklõdöm, mire zavartan felnevetve a mellkasomba fúrja az arcát. – Ezt pozitív véleménynek veszem.

Még egy kicsit így pihenünk, végül Alensia felül s nyújtózkodik egyet. Mutatja, hogy maradjak ott, majd a telefonjáért siet. A szerkentyûvel a kezében ül vissza, s kezd el pötyögni. Én is felülök közben, kicsit húzom a számat, de nem szólok semmit. Alensie mégis észreveszi rajtam, s óvatosan a lábamra teszi a kezét.

- Elaludtam a nyakamat – legyintek. – Megesik. Van otthon jó kis kenõcsöm rá, szóval nem kell aggódnod – teszem hozzá mosolyogva. Látom a szemein, hogy ez nem ilyen egyszerû, de végül csak bólint, majd pötyög tovább. Mikor végez, a kezembe nyomja a telefont.

- Szeretnénk mindent megköszönni neked. Nagyon élveztem a kiruccanást, s sajnálom, hogy elrontottam a rosszulléttel. Sajnos néha megesik, az operáció mellékhatása, se gyógyszer se egyéb más gyógymódot nem találtunk még rá. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy hazakísértél – itt mosolyogva felnézek rá olvasás közben.

- Természetes, hogy hazakísértelek. – Újra elmerülök az üzenetbe, ugyanis van még.

- Azt is szeretném megköszönni, hogy foglalkoztál velem, pedig igazán nem kellett volna. Biztos akadt volna jobb dolgod is.

- Dehogy akadt jobb dolgom! – nevetek fel. – A mûvésztermem megvár. Amúgy meg, míg aludtál elrajzolgattam én – teszem hozzá, míg Alensie szélesen mosolyog, s az ujjaival játszik. Zavarban van. Biztos van még az üzenetben valami.

- Az esti dologgal kapcsolatban pedig… Köszönöm. – Erre azt hiszem én is zavarba jövök. Nem írta le mire célzott, de én rögtön arra az apró kis csókocskára asszociálok. Kézfejemmel a számat dörgölöm, majd ránézek a nem messze tõlem ülõ Alensie-re.

- Szívesen… - motyogom. – Ha szeretnéd, máskor is. – Erre széles, zavarta mosollyal temeti arcát a kezeibe. Figyelem egy darabig, míg aprókat bólint egymás után. Közelebb araszol, én pedig kuncogva húzom oda magamhoz, hogy megöleljem. Egy darabig a karjaim között tartom, s ekkor esik rá a tekintetem az órámra. Fél kettõ van. Délután fél kettõ.

Elengedem Alensiet, majd a kezébe adom a telefonját. Rábökök a karórámra, õ pedig a telefonjának a kijelzõjére néz nagy szemekkel.

- Atyaég, már mennyi az idõ! - pötyögi. – Ki kéne nyitnom, kettõre vásárlót várok.

- Így van ez, ha jól szórakozik az ember – mosolygom, miközben két kezem közé veszem az õ kezeit. – Én viszont megyek. Lehet azt mondod nem zavarnék, de dolgod van s nekem is estére. Írok, amint hazaértem és… majd reggel átugrom megnézni hogy vagy. Rendben van? – kérdezem, míg mélyen a szemeibe nézek. Bólint végül, de látom rajta, hogy nehezére esik. Kedveskedve megsimogatom az arcát, majd elkezdek készülõdni. Kikísér az ajtóba, ott kicsit búcsúzkodunk. Megígérem, hogy írok, hogy bármikor elérhet.

- Vigyázz magadra – hajolok oda hozzá, s egy puszit hintek a homlokára. Fülig érõ mosollyal bólint, majd rám mutat.  – Én is fogok – felelem. – Szia Alensie! – intek neki, majd indulok el. Egy kicsit még az ajtóban áll s integet utánam. Hátra-hátra nézek még egy darabig, majd inkább az útra koncentrálok, hogy hazataláljak.

Ahogy õ, úgy én is elveszek a mûvekben. Akad, ami kifejezetten tetszik, de olyan is, ami túlságosan is… hétköznapi az én ízlésemnek. Én nem szólalok meg, õ nem pötyög: magával ragad minket a mûvészet. A tömeg sem zavar, könnyen ki tudom zárni a zajokat az elmémbõl. Atyaég, mennyit veszekedett miatta a nevelõapám! Utálta, hogy olyan remekre fejlesztettem az „egyik fülemen be, a másikon pedig ki” módszert.

A nagy gondolkozásban azonban azon kapom magam, hogy nem látom sehol se Alensiet. Nagyot dobban a szívem, majd mielõtt pánikolni kezdenék, átverekedem magamat egy kisebb tömegcsomón. Nem is kell sokat mennem, meg is látom. Látom arcán, mozgásán s érdekes kéztartásán, hogy megijedt. Odasietek hozzá, s minden szó nélkül a keze után kapok. Még egyszer nem fogja rám hozni a frászt!  Összefonom ujjainkat, majd a füléhez hajolok, hogy hallja mit mondok a nagy susmorgások közepette.

- Fogd a kezem nehogy elszakadjunk, egymástól – susogom kissé zavartan. Átgondolva, randevún vagyunk, vagyis valami hasonlón… Nem nézek rá, de így is látom, hogy helyeslõen bólint. Végül végzünk a kiállítással, s tovább indulunk az állatokhoz. Rengeteg gyerek lebzsel arra szüleikkel.  

- Biztos, hogy be szeretnél menni közéjük? – pötyögi az üzenetet, én pedig hangszín nélkül is érzékelem a csipkelõdést.

- Nem egyedül fogok bemenni – felelem, s már nyitom is a kerítés kapuját. Három apróság ugrándozik oda hozzánk, barátságosan járatva nózijukat. Hiába a csipkelõdés, Alensie guggol le hozzájuk elõször.

Persze én sem bírom ki, hogy a kis bolyhos nyuszikat ne simogassam meg. Együtt szaladgálunk utánuk, nem egyszer megfordul a fejemben, hogy jobban élvezzük, mint a gyerekek. S zavar? Dehogy! Remekül szórakozunk, nevetünk, én ugratom, õ durcásan felfújja az arcát… Rég szórakoztam így. Nem, nem így kéne fogalmaznom… rég szórakoztam így bárkivel, fõleg a mûvésztermemen kívül. Ez egészen addig így is van, míg Alensie egyszer csak nem támaszkodik neki a kerítésnek, s nagyon csúnyán köhögésbe nem kezd. Odasietek hozzá, óvatosan simítok hátára, reszket kezeim alatt.

- Alensie! Jól vagy? – teszem fel a kérdést, mikor abbamarad a hosszú köhögésroham. Látom rajta, hogy nincs jól, de egyszerûen reflexbõl jön a kérdés. Remegõ kézzel nyúl a telefonjához, hogy pötyöghesse a választ.

- Persze, csak a hideg teszi – küldi el hosszabb szünet után. Ennyi, kész. Mára ennyi. Rögtön fogom is a kezét, ellentmondást nem tûrõen, s elkezdem kifelé vezetni a parkból.

- Itt az ideje, hogy hazakísérjelek, nem szeretném, ha bajod esne – jelentem ki. Annyira rosszul van, hogy nem tiltakozik, csak bólint.

- Sajnálom, pedig úgy maradnék még – írja, de ettõl függetlenül én már terelgetem is a buszmegállóhoz.

- Én is – válaszolom õszintén, fél mosollyal az ajkamon. S ha jobban lesz, ki is fejtem. Csak legyen jobban…

¤*~*¤*~*¤

Hogy elüssük az idõt, beszélgetünk – vagyis én beszélünk, õ meg pötyög. Pont egy hosszabb történetet visz fel a telefonjába, mikor megcsúszik a remegõ térdeivel egy vízfolton. Amint látom, nyúlok utána, el is kapom s lám… én kerülök alulra, megint én vagyok a vizes s a párna. S ha mindez nem lenne elég, szinte az arcomra esett rá szegény lány. Érzem az illatát, a lélegzete csiklandozza az arcomat, s ilyen közelrõl láthatom a világosabb pöttyöket a szemében… teljesen zavarba jövök a helyzettõl. Óvatosan lemászik rólam, s közben mintha szabadkozna. A kezét is nyújtja, sikerül nekem is felállnom. Rögtön húzom a háza ajtaja felé.

- Miért vagyunk ilyen szerencsétlenek? – kérdezek rá nevetve, míg õ elõszedi a telefonját, s zavartan pötyögni kezd.

- Nem tudom… - Ahogy a lépcsõhöz érünk, újra elkapja egy roham. Szerencsére nem olyan hosszú szörnyû, mint az elõzõ, de ezt is rossz hallgatni. Keze annyira remeg, hogy nem tudja a kulcsot a zárba dugni. Várok egy kicsit, de az ijesztõen remegõ térdei arra biztatnak, vegyem kezembe az irányítást. Óvatosan kiveszem a kezébõl a kulcsot, majd egy könnyed mozdulattal a zárba csúsztatom s elfordítom. Hálásan pillant a válla felett rám, majd megindul.

- Segítek – szólalok meg, miután már az ajtóban megtántorodik. Gyengéden karolom át derekát, s próbálok visszaemlékezni mi-hol van. Ennyiben jó az én lakásom: minden egyben, kicsi, rumlis… Felvezetem az emeletre, segítek neki leülni a kanapéra, míg õ kapkodja a levegõt.

- Hozok vizet – jegyzem meg, majd a telefont az asztalra teszem, ami szinte már rutin és elindulok a konyha felé.

Elõtte azonban leveszem a cipõmet, nem akarom jobban összejárni a lakást. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy eltalálok a konyhába, hát még akkor, mikor poharat is találok. Bár az elmosottak közül könnyû… Teletöltöm csapvízzel, révén, hogy azt írta Alensie a hideg nem tesz jót a torkának. Felsietek a pohár vízzel, majd leülök mellé. átkarolom, megtartom, s óvatosan a szájához emelem a poharat, de szerencsére van ennyi ereje, hogy segítsen rajtam s magán is.  Én legalábbis ezt látom, így a kezébe adom a poharat, a végeredmény pedig az, hogy leönti magát. A telefonom felé int a fejével, én pedig odaadom neki zokszó nélkül. Hamar pötyögni is kezd.

- Sajnálom, hogy tönkretettem a mai napot. Ha dolgod van, menj csak, megleszek tényleg…

- Dehogy hagylak itt, így – felelem kissé felháborodva s annál inkább meglepve. Látszik rajta, hogy nagyon rosszul van… nem fogom itt hagyni! - Gyere felkísérlek a szobádba, mutasd merre menjek – jegyzem meg gondolkodás nélkül, amitõl arcára kiül a döbbenet. Megijedek, hogy rosszat gondol, így gyorsan szabadkozom s kijavítom magam.

- Ne haragudj, nem akarok betolakodni oda, csak… - Nem hagyja befejezni, megrázza a fejét, majd nyújtja is felém a kezét. Megkönnyebbülve szusszanok fel, majd húzom fel s támogatom tovább a szobájáig. A következõ szinten van – szó szerint. Az egész szint az. Hatalmas. Mint az én egész házam…És én ott hagytam aludni, abban a mocsokban! Arra kapok észbe, hogy elenged, s pár lépést téve a fejével az ajtó, majd maga felé int. Rögtön felfogom mit szeretne.

- Kopogj ki az ajtón, ha jöhetek – válaszul bólint egyet, én pedig már ott se vagyok. Kimegyek, s a lépcsõ tetején várakozom. Közben emésztem a történteket és a látottakat. Minden luxus, minden drága, minden új, s egyedül van… betegen. Milyen szülõ hagyja egyedül így a lányát? Biztosan tudják, hogy beteg… hisz gyerekként kapta el! Esetleg a rohamok újkeltûek? Nem úgy tûnik, Alensie tudja kezelni… Lehet túl makacs segítséget kérni.

Hamar kopog az ajtón, én pedig visszamegyek a szobájába.  Õ épp az ágya felé tart, azonban újra nagyon köhögni kezd, sõt, szinte össze is esik. Odaszaladok hozzá, s magamon is meglepõdve, könnyedén felkapom s leültetem az ágyra.

- Alensie hallasz? – Tudom, hogy nem tud válaszolni, de mikor csak köhög tovább, se fejével, se kezével nem int, gyengéden elkezdem a hátát simogatni. - Figyelj, próbálj levegõt venni, mélyet az orrodon át – vetem fel, mire õ a nagy próbálkozás közepette zihálni kezd. Megijeszt,  ha így haladunk, tiltakozhat akárhogyan, kihívom hozzá a mentõt… Láthatja rajtam mennyire kétségbe vagyok esve, így újra megpróbálja.  Úgy tûnik ez már sikeresebb, én pedig közben biztatóan simogatom tovább a hátát.

Nem tudom meddig ülünk így, csak azt, hogy egyszer csak a csuklómon lévõ karórára esik a  tekintetem. Este van, nyolc óra is elmúlt… nem illene zavarnom. Nagyon nem.

- Ha jobban vagy akkor elmegyek, és esetleg hívok valakit, hogy maradjon itt veled – jegyzem meg, mire õ a nem messze lévõ telefonja után kap, hátára fekszik s annyira bõszen pötyög, hogy szuszog is hozzá.

- Maradj velem kérlek, ne hagyj magamra te is. – Ahogy elolvasom az üzenetet, meglepõdöm az õszinte kérlelésen. Azt hittem… mindegy is. Nagyot sóhajtva veszem le a dzsekimet, majd kicsit feljebb mászom az ágyon s mellé fekszem, fejemet támasztva nézek le rá. 

- Ha szeretnéd, maradok – felelem halkan. – De nem vagyok ám olyan érdekes társaság… - teszem hozzá, mire megböki a fejemet támasztó kezemet. – Tényleg nem – ragaszkodom igazamhoz mosolyogva. – Azonban megfogadom, hogy próbálkozni fogok! Mit szólnál hozzá, ha mesélnék kicsit? – érdeklõdve fordul felém, én pedig mosolyogva helyezkedem el kényelmesen.

Rengeteg mindent mesélek neki: a jelenrõl s a múltról is. Fõleg a mûvészetekrõl, hogy anyám hányszor festhette a lakást, mert összefirkáltam a falakat. Sok minden szóba kerül, mosolyog, kuncog, bár utóbbi nem túl jó, mert újra köhögni kezd kicsit. Így inkább maradok a kevésbé vicces dolgoknál. Közelebb hajolok hozzá, egyre halkabban s halkabban beszélek, õ pedig laposakat pislogva hallgat. Egyre eseménytelenebb dolgokat mesélek neki, õ pedig már csukott szemekkel hallgatja.  Azt hiszem elalszik, s ahogy közelebb hajolok hozzá a békés szuszogása is errõl ad tanúsítványt.

Figyelem még kicsit a békésen szuszogó arcát, a hosszú szempilláit, pisze orrát… majd végül nagyot sóhajtva felülök s óvatosan kikúszok az ágy végébe. Figyelem a más színû falakat, a festményeket rajtuk, azt, ahogy az ablakokon beszûrõdik egy kis fény, s a redõnyöknek hála csíkossá mintázzák a padlót. Tekintetem végül az ágytól nem messze lévõ kisasztalon akad meg, amit egy kanapé s pár fotel féle vesz körül. Ha jól látom a félhomályban lapok bújnak meg rajta, s ahogy közelebb megyek, a sejtésem beigazolódik.

Találok pár ceruzát is egy dobozkában az asztal sarkán. Kiveszek belõle egyet, megnézem a hegyét, még írható vele, majd egy papírt leemelve a többirõl arrébb helyezem s felé hajolok. A ceruzát a papírra nyomom, hogy elkezdhessem írni a bevezetõt, miszerint köszönöm a napot, jól éreztem magam, vigyázzon magára pihenjen, elmentem. Elõtte azonban vetek még rá egy utolsó pillantást, ahogy összekuporodva fekszik az ágy közepén, az ágytakaróval betakarva. Igen, félúton betakartam, nehogy megfázzon ennél is jobban.

A fény jellegzetesen világítja meg arcát, kezeit… s egyszer csak azon kapom magamat, hogy az ágy alapját s Alensie alakját már felvittem a lapra. Teljesen beletemetkezem a munkába. Ahogy kész az egyik, jöhet a másik. Felidézek pár képet róla, ahogy mosolyog, ahogy durcásabban csücsörít… közben átülök a fotelbe, felkapcsolom az ottani kislámpát, ami pont oda van irányítva. Alensie nem kell fel rá, én pedig csak rajzolok és rajzolok…

¤*~*¤*~*¤

A karórám szerint fél négykor kezd el Alensie mocorogni. Én már nem tudom hányadik papírt rajzolom telis-tele, nem csak vele, hanem mással is. Igazából mind csak vázlat, róla is, így papírkímélõként mindkét oldalát telefirkantom a lapnak, ha úgy adódik. Amiket Alensierõl készítettem berakom a kupac aljára.

Nagyokat szusszan, nyújtózkodik az ágyon, majd mikor kiszúr álomtól ködös tekintettel ül fel hirtelen, hatalmas nagy szemecskékkel. A csuklóját böki mutatóujjával hevesen, mire én újra ránézek a karórámra.

- Fél négy múlt pár perccel – felelem nemes egyszerûséggel, míg õ döbbenten kap a szájához. – Azt mondtad, hogy maradjak – intézem el egy vállrándítással, míg a ceruzával sötétítek az árnyékokon. – Lefoglaltam magamat, emellett otthon is csak azt csináltam volna. Nem voltál egyedül se, bajod se esett… s ha rosszabbul lettél volna, itt lettem volna, hogy segítséget hívjak.

Rezeg a telefonom, én pedig a zsebembe nyúlok érte: - Nagyon szépen köszönöm, de nem kellett volna. Nagyon sajnálom, hogy így feltartottalak, át kellett volna gondolnom, de nem szeretek ilyenkor egyedül lenni és… tényleg nagyon sajnálom.

- Ugyan – nézek rá mosolyogva. – Nem történt semmi. Én egy egész éjszakát tartottalak magamnál, mert nem tudtad elmondani, hogy pár sarokra laksz tõlem – felelem nevetve, mire õ elmosolyodik zavarában.

- Nagyon élénk vagy így hajnalban – kuncogva, huncut mosollyal nézek rá, majd emelem fel a papírokat.

- Erre – mutatok rájuk – vagy erre gondolsz? - irányul az ujjam a fejemre. Szélesen elmosolyodik, majd így kezd el pötyögni.

- Mindkettõre.

- Oh, tudod – kezdek bele, míg a sarokba elkezdek egy kis mesefigurát pingálni lelkesen -, mint a mûvészek legtöbbje, én se vagyok teljesen normális. Ha alkotásról van szó, úgy bele tudok merülni, hogy elfelejtek aludni, enni sõt néha inni is. Jó, nem sokáig, de egy-egy nap kimaradt már – javítom ki magam, mikor heves pötyögésbe kezd. – Sokat éjszakázom. Szeretek éjszaka rajzolni, bár nappal is. Mindegy mikor kell festenem vagy szobrászkodnom, egyszerûen imádom. A jókedv pedig automatikusan jön hozzá.

- Ma már ettél? – jön az üzenet, amire felnevetek.

- Akvarellt és grafitot – mutatom fel a ceruzát, mire õ kissé bosszúsan kifújja a levegõt.

- Komolyan már! – szusszan.

- Reggeliztem – felelem mosolyogva, de azt már nem teszem hozzá, hogy délután meg a randin aggódtam, azért nem ment le semmi a torkomon. Bõszen pötyög, s máris érzem a vesztemet…

- Egek Micah! Hogy lehetsz ennyire felelõtlen? S ha leesett volna a vércukrod, mit csinálok veled? Remélem tervben volt valami vacsi is, meg azt is remélem, hogy éhes vagy, mert tõlem üres gyomorral nem fogsz távozni! - kisfiús mosollyal nézek rá, mire õ csak felsóhajt, s a mutató ujjával megpöcköli a homloka közepét.

- Köszönöm a bókot – vigyorgom.

- Ez nem bók volt! Nehogy bajod legyen – biggyeszti hozzá lefelé görbülõ ajkakkal.

- Majd eszek. Ígérem – hagyom rá, mire õ nagyot sóhajtva megcsóválja a fejét s elkezd lefelé mászni az ágyról. – Alensie, ne mozogj még a végén…! – kezdenék bele most én az aggódásba, de míg fél kézzel pötyög a másikkal leint, hogy maradjak ott ahol vagyok s legyek csendben.

- Akkor lemegyek s csinálok valami gyors ételt. Én is éhes vagyok s szeretném, ha csatlakoznál egy kis hajnali evéshez. Oh, és nem kell aggódnod, sokkal jobban vagyok. S mielõtt ellenkeznél: nem ismerem a nemet most! – Míg elolvasom felém áll, a mellkasa elõtt összefont kézzel s komolyan engem nézve.

- Jó, jó… igenis asszonyom! – nevetem, majd elpakolok, s felállok. Elégedetten nyugtázza, hogy követem le a konyhába, bár minden mozdulatát árgus szemekkel figyelve, nehogy összeessen vagy rosszul legyen. Végül egy félkész pizzát rak be a sütõbe, ami tizenöt percen belül készen is van. Addig beszélgetünk kicsit, megkérdezem hogy aludt s hogy van.

Mikor a pizza kész, megkapom a háromnegyedét s egy szúrós pillantással lepötyögi, hogy egy morzsát se akar utána látni. Mikor tiltakozni próbálok, csak néz rám morcosan, s fenyeget édesen a mutatóujjával, én pedig nem bírok nemet mondani. Együtt kezdünk el majdnem hajnali négykor pizzát falatozni.

Fogalmam sincs hogyan, de embert varázsolok magamból azalatt a pár óra alatt. Az arcomról is lemosom a festéket, lezuhanyozom, illatos is vagyok, sõt, még ruhát is vasalok, hogy ne a gyûrött, ruhakupacból elõtúrt ruhában menjek. A farmert hagyom úgy ahogy van, az nem lényeg. Egy vagányul csíkos inget szedek hozzá elõ, ami háromnegyedujjú, s feltûrhetõ. A bõrkarkötõimet is felveszem, amiket festéshez mindig leveszek. Nyaklánc, gyûrû, amit húgomtól kaptam… még gyorsan ettem is, mert volt egy kis pizza még a hûtõben. Nem akarok üres gyomorral randizni menni. Mert… ez randi… vagy nem?

Megállok egy pillanatra, majd a szemöldökömet ráncolva kezdek el gondolkozni. Nem randi… de ha nem randi, akkor mi? Mégis randi? Én elhívtam Alensiet pár nap ismeretség után randevúzni? Mi ütött belém? Jonathannak nem is mondtam, hogy hova készülök. Meséltem Alensierõl, amit letudott egy bólintással, hogy vette az adást, s a kezembe nyomta a pizzát, hogy egyek. Ez volt két napja. Azóta nem is adtam neki életjelet… Elõkotrom a telefonomat, majd meg is csörgetem. Aztán abba bele sem gondolok, hogy ezt nem a megbeszélt találkozási idõ elõtt tíz perccel kéne…

Amikor leteszem a telefont, két percem van arra, hogy odaérjek… mikor futva se ennyi a táv, de azért megpróbálom. Kicsit sem néznek bolondnak, ahogy mindenkit kikerülve futok Alensie lakása felé. A zebrán is éppen csak nem csapnak el… de odaérek. Pár perces késéssel, de oda érek. Alensie már a lakása elõtte kis lépcsõn ücsörög. Jaj, ne!

- Ne haragudj, hogy késtem! – szólok hozzá, miközben a levegõt kapkodom. Nagyon csinos, a haját is szépen begöndörítette, sõt, fonatból kis pántot is csinált… tényleg nagyon szép. S mosolyog is. Ezek szerint nem haragszik?

- Semmi gond – pötyögi le nekem, s lép mellém. Én még kapkodom a levegõt, hatalmas nagy oxigén hiányom van a nagy rohanás miatt… de megérte!

- Mehetünk? – érdeklõdöm vigyorogva, mire õ hasonló fülig érõ mosollyal bólint helyeslõen. A buszmegálló felé vesszük az irányt – révén, hogy jogsim se autóm. Rögtön a menetrendet vizslatom, melyik járat mikor jön, merre megy. Hamar meg is találom nekünk melyik kell, s örömmel nyugtázom, hogy várnunk se kell igazán.

- Pár perc és itt a busz – közlöm Alensie-vel is a tényt. S így is van, hamar felszállunk. Én jegyet veszek – szerencsére van nálam elég készpénz – õ pedig él a kártyájával. Bár tény: neki is tudtam volna jegyet venni. Nem hagytam volna, hogy magának vegyen. Nehezen indul be a beszélgetés, ugyanis nem nagyon tudom mit mondjak, s õ is tõmondatokban vagy csak egy bólintással válaszol. Aztán végül elõkerül a hangom, aminek mindketten nagyon örülünk, hisz így van min mosolyogni és témázni. Anyám nem hiába mondta mindig: „Fiam, csak öt percre fogd be a szádat!”

A centrumban lévõ buszmegállónál szólok, hogy ideje pattannunk. Egymás mellett sétálva közelítjük meg a parkot, amitõl még hevesebben ver a szívem. Mindent elterveztem: annyi program van, lehetetlen hogy egy ne tetsszen neki. Annyi töröm a fejemet, hogy beszélni is elfelejtek, egészen addig míg át ne lépjük a hátsó bejárat képzeletbeli küszöbét.

- És, hogy teltek az elmúlt napjaid? – töröm meg a közöttünk lévõ csendet, mire õ bõszen pötyögni kezd.

- Öt megrendelésem volt és lemaradtam velük kicsit, de a végére idõ elõtt befejeztem õket. Ha nem így lett volna, valószínûleg a mai napot nem tudtam volna veled tölteni – mosolyogja édesen, míg én örülök a fejemnek, hogy minden ilyen csocsin összejött.

- Értem, akkor ebben az esetben örülök, hogy sikerült befejezned – vallom be.

- Én is, nagyon – jön a válasz, amin nem csak õ pirul el roppant aranyosan, hanem én is színt váltok, s érzem is: ég a fejem, hangom sincs. Igen, határozott randi lett a találkozásból.

- Amúgy milyen programok is vannak? – pötyögi a kérdést, én pedig hálás vagyok, hogy talált valami elterelõ témát.

- A park másik felében szabadtéri kiállítás van pár modern mûvészeti szoborból, az egyik helyszínen koncertek vannak, a másikon pedig Pillanatnyi ötlet címmel street art verseny. Van egy állat simogató is valamerre – teszem hozzá kissé halkabban.

- Én azt hallottam, hogy az egyik szabadtéri színpadon színre viszik a Szentiván éji álmot – írja a saját kis információját, ami viszont nekem új. Annyi minden van, s nem tudom mi tetszene neki jobban.

- Akkor mit szeretnél csinálni? – állok meg, s várok a válaszára, hisz anélkül csak feleslegesen mennénk körbe-körbe.

- Nem tudom, minden annyira jól hangzik – s újra kipirul orcája, amit roppant aranyosnak találok - Ez van, ha az ember ritkán jár el otthonról, minden talán másoknak szokványos dolog lenyûgözi – teszi még hozzá, amitõl mosolyomból széles vigyor lesz. Zavartan zongorázik ujjaival a telefonja hátulján, én pedig úgy érzem, megszáll az ihlet, s ha nem lenne olyan kedves már a szívemnek, elnézést kérnék s hazaszaladnék festeni.

- Mit szólnál, ha megnéznénk a szabadtéri kiállítást, az állat simogató meg ott van mellette – ajánlom nevetve.

- Azt nem a kicsiknek állították föl? – jön a nevetésgyilkos kérdés, amitõl még zavarba is jövök. Na de kérem! Az állatok nem gyerekesek. S ha már egy kutya megy el a lábad mellett farkat csóválva, nem engeded el normális emberként egy simogatás nélkül!

- Nem muszáj ha nem szeretnéd – fordulok inkább el, hogy ne lássa mennyire zavarba hozott minden értelemben. Egy: bizonyos szinten igaza van. Kettõ: úgy érzem felsültem. Mikor randiztam utoljára…? Két éve. Azt hiszem, de akkor is inkább elnézést kértem félidõnél és hazamentem festeni, mert a lemenõ napfényben úszó halastó megfogta a fantáziámat. Mellém lép és nevetve karol belém. Meglepõdöm, szívem gyorsabban s erõsebben ver, egy pillanatra csak õ van s a könnyed léptei ezen a világon számomra.

- Na gyere, a nyuszik már izgatottan várnak – pötyögi szórakozottan, amire csak felhúzom egy röpke pillanatra az orromat.

- Na megállj csak, ezt még vissza kapod – nevetem pimaszságát, s már azon töröm a fejemet, hogyan tudom viccesen s nem kellemetlenül megtréfálni a kisasszonyt a délután során.   

Bazsalyogva sétálunk a kiállítás felé, egymásba karolva. Megcsap kellemes parfümjének illata, ami éppen csak körbelengi, elegánsan, lágyan… szeretem, mikor egy lány nem fújja magára a fél üveget, csak sejteti az illatot. Az olyan misztikus és természetes. Szeretem a természetes szépségeket, s Alensie is ilyen.

 - Min mosolyogsz ennyire? – csipog a telefonom, majd olvasom Alensie üzenetét. Rámosolygok szélesen, majd vállat vonva sétálok vele tovább.

- Ennyire várom az állatsimogató részt – incselkedem, mire az õ mosolya is még szélesebb lesz.

- Kezdjük azzal, hm?

- Oh, elég nagyfiú vagyok már ahhoz, hogy kivárjam – bólogatok komoly fejjel, míg õ csak neveti, arcát gyengéden a vállamhoz simítva. – Komolyan, nem kell aggódnod. Cseppet sem! Türelmesen fogom végigsétálni a kiállítást, sõt, még érdeklõdést is fogok szimulálni, de csak annyit, amennyit kell!

- Még a végén túl sokáig maraduk, s nem tudsz nyuszizni, mi? – írja kuncogva.

- Szörnyû, hogy átlátsz rajtam! – nézek le rá tetetett döbbenettel, amit csak nevet. – Ezen dolgoznom kell.

- Határozottan, Micah – bólogat lelkesen, míg az én szívem összeszorul egy pillanatra. Vajon milyen lenne, ha ajkaival formálná a nevemet, s hangot hallatva nevezne meg? Csodálatos. Így is az… hát még úgy.

- Némán születtél, Alensie? – bukik ki belõlem a kérdés, majd mikor leesik, hogy milyen vidám téma közepette vágtam be egy brutálisan bizalmas kérdést, elvörösödöm. – Nem kell válaszolnod! Ez most nagyon udvariatlan volt. Naaaagyon – dünnyögöm, mire hirtelen megáll. – Ne haragudj… - nézek le rá, míg õ csak halovány mosollyal az ajkán csóválja a fejét, s gyengéden rásimít a vállamra, s felmutatja a telefont. – Igen? – vonom össze értetlenül a szemöldökömet, mire elenged s hevesen pötyögni kezd.

- Nem hosszú és különleges történet, emellett egyáltalán nem haragszom, ne aggódj. Jogos kérdés, nem meséltem róla. Tudnak várni a nyuszik, leülünk egy padra?

- Persze, hogy tudnak! – vágom rá rögtön, majd szétnézek. – Ott egy pad – bökök fejemmel az említett tárgy felé. Odasietünk, de õ közben is csak pötyög és pötyög. Mikor leülünk, akkor érkezik az elsõ adag, én pedig érdeklõdéssel vegyes félelemmel nyitom meg.

- Tíz éves koromban elkaptam egy torokgyulladást. Legalábbis a háziorvosom ennek tudta be, de miután két hét alatt csak rosszabbodott s teljesen elment a hangom, sokkal nagyobb figyelmet szentelt a dolognak. Elsõnek nem tudták mi van, anyuék orvostól orvoshoz vittek, csak az volt a bizonyos, hogy a hangszálaimmal is gond van. Súlyos volt, s a további károk megelõzése s a gyógyulásom érdekében eltávolították a hangszálaimat.

- Szóval nem így születtél… - dörmögöm orrom alatt, míg õ szomorú mosollyal az ajkán csóválja meg fejét.

- Nagyon fájt, hogy elvesztettem a hangomat. Bele sem gondol az ember, mit is jelent. Beszélünk ha boldogok vagyunk, ha fáj valamink, ha szomorúak vagy dühösek vagyunk. Én pedig ezt elvesztettem pont akkor, amikor a legjobban kellett volna. Az összes barátomat elvesztettem, bár mivel én magam sem tudtam a helyzettel mit kezdeni, már nem is csodálom. Végül anyuék úgy döntöttek, hogy kell a változás. Elköltöztünk.

- Nem mindig jó ötlet a költözés… A változás. Néha kell valami… valami, ami kézzelfogható támasz. Rutin. Megszokás.

- Igen, de jobb volt így. Magántanárral fejeztem be az általánost. Sokat voltam otthon, egyedül. Megtanultam kezelni a dolgokat, végül középiskolába mehettem. Jó is volt meg nem is. A tanárjaim nagyon kedvesek és megértõek voltak.

- De? – kérdezek rá rögtön, mire döbbenten felnéz rám. – Mindig van bökkenõ. Soha semmi nem tökéletes, emellett… a középiskolai évek alatt sok szekálás megy… - indoklom meg.

- Igen. Sok. Nem egyszer piszkáltak, féltem is tõlük de sokat segített a zene s a mûvészet – pötyögi, míg arcán ezernyi érzelem fut át. Emlékek által okozott fájdalom, meg nem értettség…

- Totálisan megértem – mosolygom elmerengve. – Támasznak nem mondanám, de remek menekülési segédeszköz mindkettõ – együtt mosolyogjuk, s míg én emésztem az olvasottakat, õ újra pötyögni kezd.

- Te jössz. Mesélj valamit magadról!

- Micah Foster vagyok, huszonhárom éves, mûvész, ingyenélõ… - kezdem el sorolni, mire Alensie nevetve meglök a vállamnál fogva.

- Komolyan már! – Jobb mosolyogni látni. Sokkal szebb. Boldogabb.

- A családnevem nem árulkodik, mivel anyámé, szóval ebbõl már kitalálhatod, hogy valami gáz volt a családomban… Jó, jó, komolyan! – emelem fel védekezõen a kezeimet, mivel eléggé bõszesen pötyögök valamit, de erre abbahagyja, s huncut mosollyal néz rám. – Két éves voltam, mikor a szüleim elváltak. Apámról nem tudok azon kívül semmit, hogy portugál, soha nem is láttam. Max régi képeken, amit anyám eldugva tartott a fiókja fiókjának fiókjában. Na érted, jól eldugva.

- Oh, akkor neked is érdekes gyerekkorod volt – néz rám nagy szemeivel.

- Most jön a java!

- Anyukád újraházasodott.

- Alensie… nem hagysz kibontakozni – mutatok magamra, mire kuncogva magához öleli egy pillanatra a telefont,s  egyetlen szavacskát pötyög be.

- Bocsánat.

- De igazad van, újraházasodott. Öt éves lehettem, mikor megszületett a húgom, Tina. Kicsinek se jöttem ki az öreggel, aztán jött a lázadó korszak és, hát.. – sziszegve kezdem el hajamat piszkálni. – Nem voltunk s vagyunk jóban.  Értem én, hogy embert akart faragni belõlem… meg hogy a mûvészet által nem gondolta volna, hogy fennmaradok. Szóval elküldött közgazdásznak.

- Közgazdásznak? Az olyan… száraz.

- Utáltam. Ott is hagytam két év után, mikor már eléggé beindult a kézmûvészeti szakköröm, ahogy az öreg hívja, szóval volt nagy vita meg veszekedés. Nem is járok haza. Max a húgom jön le, ha leengedik vagy ha ideje van rám. De vele jó a viszonyom.

- Az a jó. S anyukád?

- Havonta egyszer beszélünk telefonon – intézem el egy vállrándítással. – Ilyen egyszerû. Emellett tény és való, hogy vannak hetek, mikor elérhetetlen vagyok… ezt nekem is mondom. Ne ijedj meg, ha netán eltûnnék! Csak alkotok – intézem el egy vállrándítással. – Szörnyû, de ez van.

- Nem baj. Megértelek, csak írj, ha újra életre keltél, hogy megnézhessem milyen csodálatosakat alkottál – válaszolja, amitõl fülig ér a szám, s a bóktól kicsit zavarba is jövök.

- Feltétlenül. No de menjünk tovább, nem hogy nyuszizni, de kiállítást nézni se tudunk majd! – ugratom s próbálom az elõzõ kissé feszült légkört tovasöpörni. Érdekes, milyen hamar megnyíltunk a másiknak. Vajon ez így is marad e, vagy csak az újdonság varázsa? Nem is tudom… nem érzem igazán annak. Újdonság, persze, de… nem tudnám szavakba foglalni. Bezzeg vászonra vinni igen.