Alensie csak néz rám nagy szemekkel, a szívem pedig majd’ kiugrik a helyérõl izgalmamban.  Sok mindenen mentünk keresztül, ezért is félek attól, hogy netán meggondolandó ez a dolog, de aztán arra is gondolok, hogy lehet rosszul lett annyira sokkolta a dolog… szóval mikor hirtelen elkezd lelkesen, csillogó szemekkel bólogatni, majd rám veti magát, teljesen olyan, mintha álmodnék. Sikerül azért elkapnom Alensie-t, míg õ arcát a nyakamhoz fúrja s közben aprókat bólogat még mindig.

- Biztos? – kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, de ajkamon ott játszik a boldog mosoly. Õ erre elenged, óvatosan eltávolodik kicsit tõlem, hogy jól láthassam a határozott bólintását, majd az enyhe ajakcsücsörítését, miszerint csókot kér. Oh, igaza is van, meg kell ezt pecsételnünk, így zavartan, nehogy valaki ránk nyisson megadom neki azt, amit kért. Persze így se sikerül jól idõzítenem, ugyanis mikor elválunk, taps csendül az ajtóból.

- Sokáig tartott- hallom meg Jonathan sóhaját. - Azt hittem már sose jöttök össze – teszi még hozzá, míg halál nyugodtan elkezdi a nyakkendõjét igazgatni fél kézzel, miközben odalép hozzánk s a másik kezében lévõ vázát lerakja Alensie éjjeli szekrényére. Mi meg csak ülünk ott némán, mint két rajtakapott kisgyerek, amit a drága jó barátom nevetéssel és egy legyintéssel letud, s ki is vonul hogy ne zavarjon.

- Lebuktunk – jeleli pirosló orcával a, most már, barátnõm. Az ágyon ül, lábait a terpeszbe rakott lábaim között lóbicálja, miközben széles mosollyal néz engem, én pedig hasonlóan õt.

- Mikor mehetsz haza? – jut eszembe egy fontos dolog, hisz ezt majd meg kell ünnepelnünk egy randevúval. Egy rendessel. Bakik és gázos helyzetek nélkül.

- Amint visszaszedtem magamra pár kilót – jön a válasz, mire nagyokat pislogok rá. igen, valóban könnyûnek tûnt, de a bõ ruha eltakarja a vonalait, így nem láthattam mennyire fogyott le. Ekkor aztán feltûnik a kulcscsontja, ami rettentõen kiáll, s rossz nézni, mennyire. Óvatosan érintem ott meg, inkább simítom, majd vállát és kezét is. Sovány, nagyon. Aztán rádöbbenek, hogy az engedélye nélkül érintette meg, így zavartan visszahúzom a kezemet. Mégis úgy tûnik, hogy nem haragszik, ugyanis kedves mosollyal ajkán simít arcomra.

- Nagyon vékony vagy – jelentem ki a nyilvánvalót, míg átkarolom derekát, s úgy húzom közelebb magamhoz. Egy kicsit hozzám bújik, de mikor mondandója akad, elhúzódik.

- Kérdezhetek valamit? – jeleli, ami kicsit megrémít. Mi az így hirtelen?

- Persze.

- Mi most akkor egy pár vagyunk? Hivatalosan is? – nagyon koncentrálnom kell, hogy megértsem a kézjeleket, ugyanis remegnek a kezei s nos, én is nagyon izgulok. Azért megnyugtat, hogy erre kérdez rá, mintsem másra.

- Úgy néz ki, hogy igen – motyogom, majd lesütöm a tekintetemet. Nem tudtam uralkodni magamon, öt perc járás után már meg kellett érintenem, szörnyû vagyok, komolyan. Azonban Alensie nem haragszik rám, sõt, lassacskán, de sikerül beszélgetnünk. A jelolvasásomnak még mindig van hova fejlõdnie, az biztos.

Mindenfélérõl beszélünk, például a húgomról, aztán arról, hogy õ is akart kistestvért, csak a szülõk nem akartak. Ezután Jonathan is visszaér, így a téma átterelõdik a munkára: határidõk, programok, elvárások. Alensie felajánlja, hogy majd a kórházi zongorán komponál pár dolgot, ami nem nagyon tetszik nekem, de mikor lelegyint s megpuszil, lemondok arról, hogy megváltoztassam a véleményét. Jonathan kicsit elõttem megy ki, hogy én s Alensie elbúcsúzhassunk egymástól, amit én ki is használok. Gyengéden megcsókolom a kisasszonyt, majd megígértetem vele, hogy vigyázni fog magára. Persze õ rögtön jön azzal, hogy kicsit szed fel, s majd lesz rajta mit fognom, amin jót nevetek, de legbelül már készülök rá. Hisz ha így lesz, meg fogom dicsérni, hogy ilyen ügyesen igyekezett.

Az elkövetkezõ pár napban azonban idõm nem akad, hogy benézzek hozzá, így felhívom, s videó beszélgetéssel elmondom neki mi a helyzet, meg érdeklõdöm felõle is. Hiányzik, de dolgoznom is kell, nagyon elmaradtam, ami se nekem, se Jonathannak nem jó.

¤*~*¤*~*¤

Ama egy hét alatt, míg Alensie a kórházban volt, én alkottam. Szerencsére bõven akadt és akad is alkotói szellemem, ötletem, kedvem, meg miegymásom. Amikor csak tudom, felhívom a kisasszonyt, s megkérdezem hogy van. Egyik nap azonban õ hív fel, örömittasan meséli, hogy hazaengedik végre. Nekem se kell több, megígérem, hogy mire hazaér, én már ott fogom várni. Rendbe szedem magamat, majd sietek is, s az se zavar, hogy perceket kell várnom rá, hisz bõven megéri.

Mikor meglátom a kocsit, szívem hevesen kezd el verni, s alig várom, hogy megálljon s kipattanjon belõle Alensie. A sofõr se foglalkoztat, rögtön sietek a jármûhöz, hogy aztán a leányzó csomagjaival bíbelõdhessek, aki ezt a férfi tudtára is adja. Miután az ajtó elhajt, Alensie galád módon letámad, s megölelget, amin úgy meglepõdöm, hogy elejtem a bõröndjeit. Nem is bánom, így legalább fel tudom õt kapni, hogy alaposan megölelhessem, s megpörgethessem a levegõben. Amint lábacskái földet érnek, ajkaimmal puszit hintek a nózijára, majd kezét fogva a bejárati ajtóhoz megyünk.

- Hogy vagy?- érdeklõdöm, miután megszabadulok a cipõmtõl s helyet foglalok a kanapén. A poggyászok ekkor már a cipõs szekrény mellett vannak, csendben, végre otthon.

- Jobban vagyok köszönöm – feleli, majd hozzám is bújik, én pedig átölelem. Hiányzott. Olyan jó, hogy végre itt van.

- Mikor folytatjátok a kezelést?- érdeklõdöm a dolog kevésbé élvezetes részérõl.

- A mai napon kívül még van két napom összeszedni magam – kapja elõ a telefont kivételesen s kezd el pötyögni rajta, míg fejét a mellkasomnak dönti. Mikor meglátja az értetlen képemet, miszerint miért tértünk vissza a ketyeréhez, újabb üzenetet ír. – Megszokás – tudja le, ahogy én is egy vállrándítással s bólintossál, miszerint értettem.

- Mi olyan mulatságos? – érdeklõdöm, ugyanis ajkára széles mosoly kúszik.

- Semmi, semmi – legyint, ezután pedig élvezzük némán egymás társaságát. Nekem pedig egyre jobban szúrja az a dolog az oldalamat, ami az egyik képem festése közben ugrott be.

- Alensie – kezdek bele - kérhetek valamit? – miután int, hogy folytassam, nem tétovázom. - Elkísérhetlek? – meglepõdik ezen, eltávolodik tõlem, s rendesen felül, hogy a szemeimbe nézhessen.

- Mármint, ott akarsz lenni a sugárkezelésen? – kérdez rá, mintha nem igen hitte volna el szavaimat.  Persze erre csak egyet bólintok, õ azonban olyan komolyan mered maga elé, hogy biztosra veszem, azon gondolkodik, hogyan hárítsa a jelenlétemet.

- Megértem, ha zavarnék, ha nem akarod, hogy ott legyek, teljes mértékben csak szerettelek volna támogatni, ott lenni veled, most már úgy igazából, ha már eddig nem volt rá alkalmam – teszem még hozzá, hogy teljesen õszinte lehessek.

- Nem egy leányálom végignézni azt, ami ott zajlik – jegyzi meg, de engem ez se tántorít el.

- Bizonyára nem kellemes, de Alensie, legyünk õszinték. Nem érezném magam valami jól, ha nem tehetnék meg mindent, amit az erõm enged, hogy segítselek – simítok kedveskedõen orcájára.

- Ha ennyire biztos vagy benne, hogy jönni akarsz… legyen – pötyögi le a számomra boldogságot okozó szavakat. Nem, nem örülök hogy beteg, de örülök, hogy támogathatom.

- Haragszol még? – teszi fel egy kis csend után a kérdést, ami meglep, de jobbnak látom, ha õszinte leszek.

- Egy kicsit, de ez egyik napról a másikra nem fog elmúlni- hintek egy puszit a buksijára. - No de inkább arról mesélj, haladtál e valamit – erre kibontakozik az ölelésembõl, majd feláll s kezét nyújtja Megértem ezt a gesztust, kezét fogva sétálunk a zongorához, hogy õ aztán csodát mûveljen szép ujjaival. Élénk, teli élettel, imádom. Amint végez, vastapssal gratulálok neki. Azonban mielõtt szavakkal is elmondhatnám mennyire tetszik nekem a dal, valami furcsa zaj jön a folyosó felõl. Hamar kihallom aztán a zajból a lépéseket, majd Alensie anyjának hangját. Alensie vet rám egy pillantást, majd kiszalad a nappaliba, én pedig rögvest követem.

- TE!- bök rám a férfi vastag ujjával, amit nem igen értek. Én? Mi van velem? - Azonnal hagyd el ezt a házat!- Már épp nyitnám a számat, hogy engem max egy ember küldhet el, mikor Alensie elém áll védelmezõen.

- Te neked meg hogy lehet ennyi eszed! Miatta kerültél be a kórházba! Õ tehet errõl az egészrõl- Alensie eközben kéz jelel, bennem pedig kezd újra felmenni a pumpa. Igen, igyekszem megbocsátani Alensie-nek, de hogy még engem hibáztasson ezért, na azt már nem!  - Én ezt nem fogom elfogadni, annyi más embert találhattál volna, annyi más jóval- itt lekicsinylõen végigmér, szinte érzem, ahogy leköp a tekintetével - tehetõsebb embert, olyat, aki való hozzád, egy finom hölgyhöz, egy úriember dukál.

- Most jól figyelj apa. Nem te fogod megszabni, hogy kivel legyek és kivel sem. Én õt választom, nem neked kell szeretni, hanem nekem és ez meg is van – itt hallok egy sóhajt, s csak remélem, hogy mindent jól értek a jelelésbõl, ugyanis most sokkal gyorsabban teszi ezt, mint mikor velem beszél. - Csak annyi, hogy fogadd el, a lányod képes önálló döntéseket hozni, szabad akaratából. Már nem vagyok az a pici lány, aki régen. Nem miatta kerültem be, elõbb utóbb, úgyis kórház lett volna a vége te is tudod.

- Ha õt választod, akkor engem többé nem látsz – jön a mondat az apja szájából, ami oly ostoba és durva, hogy ledöbbenek rajta. Alensie hátranéz rám, látom szemeiben a fájdalmat és az elhatározást.

- Alensie – kezdene bele a férfi, de a lánya csendre inti.

- Sajnálom apu - próbálná megközelíteni az apját, aki csak hátrál egyet.

- Ha ez a válaszod – tudja le ennyivel a férfi, majd sértõdötten távozik. Alensie édesanyja néz ide meg oda, aztán a lányához lép s megöleli.

- Minden rendben lesz, nemsokára visszajövök - majd a férje után siet. Eddig tart Alensie ereje is, a földre rogyna, ha nem kapnám el, s zokogni kezd, ami azzal apu után sietett. Hogy lehet egy apa ilyen idióta? Oké, az enyém még kicsi koromban végleg lelépett, a nevelõ apám pedig egy tuskó, de Alensie apját eddig nem úgy ismertem, aki ilyen miatt hátat fordítana a lányának. Nem is érdekel rólam mit mondott, de ilyen jelenetet rendezni a frissen hazatért lányával…!

- Hogy lehet egy ilyen alak az apád?- sziszegem mérgesen, míg õt nézem. – Áh, mindegy is… - morgom, majd segítek neki eljutni a kanapéig. – Csinálok neked teát, meg enned is kéne – terelem el a témát, mire õ emelné fel a kezét. – Nem beszélni nyelv. Lenni külföldi – próbálok poénkodni, amit egy halvány mosollyal fogad, ahogy a zsepit is.

- Eszel s iszol, aztán megölelgetlek, és addig sírhatsz, ameddig jól esik, jó? – simogatom meg a fejét. – Azonban ha most sírod ki a lelkedet, nem fogsz enni nekem.

- Igazad van – feleli remegõ kezekkel. – Azonban így se hiszem, hogy sokat tudok enni.

- Ha egy kicsit is eszel, én boldog leszek – felelem mosolyogva. – Mindjárt jövök. Viszem a telefont, csörgess meg, ha bármi kell – szólok még neki vissza, majd folytatom utamat a konyháig. Úgy vagyok vele, ez majd segít lenyugodni… így is rejtegettem az ökölbe szorult kezemet.

Megfõzöm a teát, közben a kenyértartóban talált friss kenyérbõl készítek a melegszendvicssütõvel két szendvicset. Rárakok mindent a tálcára, majd elindulok vissza a nappaliba, ahol már Alensie édesanyja is ott van.

- Oh, Micah… - néz fel rám, amikor leteszem a dohányzóasztalra a tálcát. Várom, hogy õ is elkezdje, de ehelyett a kezem után kap, ami nem kicsit lep meg. – Sajnálom a történteket. Ideges Alensie helyzete miatt és… kell neki egy indok, valaki, akin kiélheti magát. Sajnálom, hogy pont te lettél ez.

- Semmi baj, Mrs. Rondery – füllentem, mire elengedi a kezemet. – Itt a tea és a melegszendvics, Alensie. Egy kicsit egyél, jó? – kérdezem, míg leülök mellé. A szemeit törölgeti, szipogva, de már nem sír úgy, mikor kimentem.

- Igaza van Micahnak kincsem, enned kell – nyújtja oda a tányért, amire külön raktam a szendvicseket. – Még jó meleg, úgy a jó. – Alensie bólint egy aprót, majd elveszi. Küld felém és az édesanyja felé is egy hálás mosolyt, majd kezébe vesz egy szendvicset és enni kezdi.

- Te nem eszel, Micah? – kérdezi tõlem Alensie édesanyja, mire én halvány mosollyal tagadóan megrázom a fejemet.

- Esetleg ha a kisasszony meghagy valamennyit, leszek a konyhamalac – mosolygom, míg az említetett nézem. – Persze annak örülnék a legjobban, ha nem kéne annak lennem.

Nem szól senki se, egyedül Alensie rágásának hangját lehet hallani, meg azt, hogy néha szipog párat. Fél kézzel átkarolom, míg eszik, az idõsebb nõ pedig csendben néz minket vagy a szobát. Nem tudom mit kéne mondanom, vagy tennem. Nem érzem magam megsértve, ugyanis sokkal durvább dolgokat is vágtak már hozzám emberek, olyanok is, akik közel álltak hozzám. Alensie apja pedig egyáltalán nem ismer, s megtanultam már, hogy nem kell felvennem a szavait olyannak, aki azt se tudják, hogy a nevemben van h, vagy sem.

- Hogy haladsz a megrendeléseiddel, Micah? – teszi fel hirtelen a kérdést Mrs. Rondery.

- Jól, köszönöm – felelem illedelmesen. – Alensie-vel közös projekt is elég jól halad, annak ellenére is, hogy mondtam neki, ráér, elsõnek gyógyuljon meg.

- Segít a gyógyulásban, ha zenélhetek – szól végre közbe õ is. – Leköti a figyelmemet, erõt ad, ahogy te és anya is. Meg apa is.

- Oh kicsim – sóhajtja az édesanyja. – Meg fog nyugodni… tényleg. És bocsánatot fog kérni. – És ez min változtatna? Azonban nem teszem fel ezt a kérdést, nem leszek hangulat gyilkos. Alensie is csak egy apró bólintással válaszol. Újra csend telepedik ránk, egészen addig, míg a barátnõm meg nem böködi kezemet a tányérral.

- Hm? – fordulok oda hozzá érdeklõdve, mire õ zavart mosollyal, könnytõl immár mentes arccal nyújtja felém a tányérját. – Na, egy egészet megettél! – csillannak fel a szemeim. – Ügyes vagy.

- A többit neked kell – mosolyogja, miután átveszem a tányért, majd a teájáért nyúl. – Anya, akkor itt alszol? – kérdezi, aki erre szomorú mosollyal bólint.

- A vendégszoba jó lesz, kincsem. – Látva felvont szemöldökömet, felsóhajt, majd magára mutat. – Én is kiálltam ám melletted, szóval nem kell hazamennem.

- Ez komoly? – bukik ki belõlem, talán túl dühösen. – Ugyan már… mintha olyan sok vizet zavarnék – morgom, míg inkább teletömöm a számat, hogy ne fecsegjek.

- Apa jó ember, tényleg – erõsködik nekem Alensie.

- Nem is vontam kétségbe – felelek. -  Csak nem tetszik a problémamegoldó módszere.

- Mindig ilyen volt – vallja be zavartan a felesége a szóban forgónak. – De ezért szeretjük – teszi hozzá, mire újra csend telepedik ránk, amit újra az idõsebb nõ szakít meg. Úgy tûnik õ a család villámhárítója. – S te hogy jössz ki az édesapáddal, Micah?

- Melyikkel? – kérdezek vissza, mire zavartan pislant párat. – Mindegy is, egyik se épp követendõ példa – vallom be, majd eszek tovább.

- Micah szülei elváltak – magyarázza meg Alensie. – Tudod, meséltem.

- Mintha rémlene valami, igen – motyogja Mrs. Rondery. – Tartod édesapáddal a kapcsolatot? – A válaszom egy határozott tagadó fejrázás, ugyanis tele van a szám. – Az sajnálatos dolog. – Helyeslõ bólintás, inkább a számat tömöm.

Mivel érzi, hogy nem jó a téma, vált, aminek nagyon örülök. Beszélgetünk az alkotásról, arról, hogy hogyan fogadta a családom a dolgot, a leendõ terveimrõl. Ezekrõl szívesebben beszélek. Aztán úgy döntök ideje menni, hogy kettesben lehessenek és beszélgethessenek, egy anya-lánya este pedig soha nem ért, legalábbis Tina szerint.  Elég nyomott hangulatban érek haza, még írok a barátnõmnek egy sms-t, hogy vigyázzon magára, egyen eleget és pihenjen is, majd neki esek, hogy kifessem magamból az érzelmeket.

¤*~*¤*~*¤

Másnap miután felkelek és rendbe szedem magamat, átugrok Alensie-hez. Az édesanyja épp reggelit készít, s mindketten pizsamában vannak még. Örülnek az édes péksüteménynek, amit hoztam magammal, sõt, egy közös filmezésre is marasztalnának, azonban dolgom van Jonathannal. Megígérem, hogy majd bepótoljuk, majd adok Alensie-nek egy szolid szájra puszit, majd az édesanyja meglepetésére megölelem õt is.

- Köszönöm a bizalmat. Tegnap elfelejtettem felhozni – mosolygok, majd zsebre vágott kezekkel elindulok.

Egy rakat képem gyûlt össze a Jonathan által lerendezett kiállításra, aminek az utolsó simításait végezzük együtt. Ezt a részét nem igen szeretem, ugyanis ha egyszer már megbeszéltük hogy lesznek a képek, nem igen értem miért is kell elmennem.  A megnyitó másnap este lesz, s illene ott is lennem, de semmi kedvem. Azonban Jonathan addig fûz, még rá nem bólintok nagyot sóhajtva.

Amint hazaérek, errõl írok Alensie-nek is, hogy másnap este el kell erre mennem, pedig semmi kedvem. Rögtön felveti, hogy akkor aznap este ugorjak át, s pótoljuk azt a filmezést, amibe már sokkal jobb kedvvel megyek bele. Nem is bánom meg, vígjátékot nézünk a helyzetre tekintettel, hogy jókat nevethessünk. Alensie végig hozzám bújik, az se zavarja, hogy ott van az édesanyja. Én már kicsit zavartabb vagyok, nem merem úgy megérinteni, mint szeretném, próbálok nagyon jó fiú lenni.

Búcsúzkodáskor végre sikerül kettesben maradnunk, így gyorsan be is pótolom a hiányt. Hosszan csókolom, lassan, hogy minden ízt s érzést mélyen az elmémbe véshessek. Közben arcát cirógatom, karját, vállát, ahol épp érem. Nagyon szeretem, s igaz rengeteg akadály áll elõttünk, s bõven akad min csiszolnunk, nem akarom feladni. Mikor elvállnak az ajkaink, megpiszézem kedveskedve, amin jót kuncog. Ott állunk az ajtó elõtt, egymásnak dõlve vagy öt percig. Nem akarok menni, de muszáj. Mikor kicsit elhúzódik, hogy jelelhessen, elsõnek elkapom a kezét, hogy megpuszilhassam.

- Igyekszem nem sokáig oda lenni azon a megnyitón – motyogom.

- Nyugodtan maradj csak és érezd magad jól, fontos dolog.

- Bárcsak te is jöhetnél – sóhajtom, mire õ szomorúan elmosolyodik.

- Másnap lesz az elsõ kezelésem… Délután – teszi hozzá, mire én bólintok egy aprót. – Még mindig jönni akarsz?

- Természetesen! – vágom rá habozás nélkül. – Jöjjek a házhoz és mehetünk együtt, vagy menjek a kórházhoz? – érdeklõdöm.

- Gyere csak ide, majd megyünk kocsival – feleli. – S köszönöm, hogy velem tartasz.

- Oh, nagyon aggodalmaskodó tudok ám lenni, szóval ne köszönd – vigyorgom. – Majd etetlek és itatlak, s folyton kérdezem hogy vagy és oh, majd mindenféle butaságot fogok neked csacsogni – erre felkuncog, majd rám néz. Szemeiben mégis megcsillan valami, ami másféle aggodalomra ad okot. – Csináltam valamit?

- Nem, dehogy – feleli. – Mármint… én… tudom, hogy apa nagyon sok csúnya dolgot mondott rólad Micah. Meg is értem miért fakadtál ki, csak kicsit rosszul esett. –értetlen arcomat látva, tovább magyaráz. – Mikor megkérdezted hogy lehet ilyen apám.

- Oh, Alensie – sóhajtom, míg arcomat a tenyerembe temetem. – Mérges vagyok rá még mindig, jobb, ha tõlem tudod. Nem bírom azokat az embereket, akik ennyire… ennyire… mindegy is.

- Õ az apám – emlékeztet, mintha nem tudnám.

- Tudom, és nagyon nem fair dolgot mûvelt veled. Engem nem érdekel rólam mit mondott – mutatok magamra – azonban az igenis érdekel, hogy veled hogy bánt – mutatok rá, megérintve a nyaka alatt egy pontot. – Tudom milyen rossz, mikor egy szerettünk fordul ellenünk, méghozzá olyan miatt, ami nekünk boldogságot okoz. Legalábbis remélem, hogy azt okozok neked. 

- Azt – mosolyogja. – S megértem az álláspontodat. Azonban nem szeretném, hogy rosszban legyetek.

- Nos, ha nyitni próbál majd felém az elkövetkezõ években, én nem leszek semmi jó elrontója – felelem, át se gondolva, hogy épp kimondtam, hogy biza hosszú távra számítok s tervezek. – Én azonban nem fogom magamat ráerõszakolni, ugyanis én veled vagyok együtt s nem vele. Igen, a család is veled jár, vagyis a szüleid, de neked akarok teljesen megfelelni, nem neki. Persze ha az a kívánságod, hogy én menjek oda hozzá… igyekszem ennek eleget tenni, de jót nem ígérek.

- Micah, te dilis… - sóhajtja, majd bújik a karjaimba.
 

Így hát, mikor óvatosan elenged s kibontakozik ölelésembõl, enyhe üresség járja át minden porcikámat. Még akkor is, mikor pipiskedve édes ajkaival puszit hint az orromra, ugyanis ezután elfordul tõlem s felköhög. Egyáltalán nem tetszik ez nekem, anyukám is mindig azt mondta, ha köhögsz, s túl sokat, irány az orvos.

- El kellene menj orvoshoz Alensie – kérlelem miközben tanácsot is próbálok neki adni. Tényleg örülnék, ha megtenné ezt értem, legalább tudnám, hogy minden rendben van vele. Hisz a kis kiruccanásunk alatt is rosszul lett, azt hittem ott fogok menten megbolondulni az aggodalomba…

Nem válaszol jelekkel, csak bólint egy aprót, ami máris jót tesz a lelkemnek.  Bízom benne, nem kérdõjelezem meg az ígéretét, a szavait… a tetteit. Mosolyogva hagyom hát, hogy átkarolja a nyakamat, míg én a derekával tettem ugyanezt, fél kezemmel. Kicsit vékonykább mint volt, de betudom annak, hogy biztos õt is elérte egyfajta „fogynom kell de gyorsan” mizéria, mint a húgomat is. Másaik kezemmel a dús, selymes hajába túrok bele, de csak szolidan a tarkójánál. Imádom az illatát… Olyan egyszerû, de nagyszerû.

Mintha susogna valamit a fülembe, azonban hangszálak nélkül nehezen fogom felfogni értelmét. Mégis tudni akarom mit mondott nekem, így a kellemes bizsergés után eltolom kicsit magamtól s érdeklõdve nézek rá. Nem azt várom, amit látok: könnyes szemeket, pityergést.

- Mi a baj? – kérdezem rögtön. - Nekem elmondhatod – teszem még hozzá, de nagy bánatomra csak megcsóválja a fejét.  Nem tudom miért csinálja ezt, talán… talán engem érint a dolog? Velem kapcsolatos? Megérteném, tényleg…

- Iszunk egy kávét? – tereli el a témát végül valami másra. Mit kéne tennem? Vésõvel s kalapáccsal neki esni, hogy lehántsam róla a fölösleges rétegeket, míg el nem jutok a problémájáig? Nem. Az túl erõszakos lenne… azt akarom, hogy magától mondjon el nekem mindent.

Szóval csak bólintok, hogy benne vagyok a kávézásban. Nincs jobb ötletem, tényleg.  A konyhába irányítom, majd miután helyet foglalt egy széken megcsináltam a kávét. Nekem is jól jött, de nem csináltam olyan erõsre, mint ahogy magamnak szoktam. Azt se figyelem hány cukorral issza, annyira elmerülök a gondolataimban. Egyszerûen nem tudom kiverni a fejembõl, hogy rejteget elõlem valamit.

- Azt hiszem mennem kell – áll fel fél óra után. Nem beszélgettünk semennyit se eme idõ alatt, ami csak még jobban aggódásra késztetett.

- Ahogy gondolod – hagyom rá a dolgot, majd inkább kikísérem az ajtóig. Ott aztán pipiskedve adott egy cuppanósat az arcomra.

- Szia – int nekem, amit én viszonozom, de már addigra el is fordul s siet lefelé. Nem tudom hova tenni a dolgot, de nem is akarom. Biztos rossz napja volt és… és nem tudom. Nem akarom tudni, egyszerûen elfelejtem az egészet úgy, ahogy van. Ez lesz a legjobb, úgy érzem, meg az, hogy most szépen kifestem magamból az rézéseket, mielõtt teljesen beleõrülök…

 ¤*~*¤*~*¤

Telnek s múlnak a napok, Alensiee-t alig látom. Nem futunk össze, csak ha a munkáról van szó s ezért Jonathan is mindig velünk tart. Minden egyes alkalommal nõ bennem a gyanú, miszerint rejteget valamit elõlem. Ez fõleg akkor üt igazán fejen, mikor egy alkalommal kiszúrom a két jómadarat a galéria eldugott kis zugában beszélgetni. Majd beleõrülök a furcsa, szorító érzésbe. Nem tudom hova rakni, soha nem éreztem még ilyet, de olyan szörnyû, keserû és leírhatatlan, hogy ennek hála három képet is megfestek még aznap. Sötét színek, sötét gondolatok, sötét érzések. Mindent visszaad.

Jonathan sokat van nálam, állítása szerint nem tudok magamra vigyázni, ezért kaját hoz, s ha úszom a koszban takarítót bérel. Engem már nem érdekel semmi, csak az, hogy a szívemet szorongató kéz végre enyhüljön. Mégsem tudok festeni, pedig az segítene egy kicsit. Ehelyett müzlit zabálok s tévét nézek, legtöbbször mesecsatornát, mert az leköti a figyelmemet. Bár annyira nem, hogy ne tûnjön fel, hogy Jonathan mostanában egyre többet lóg a telefonján.

Egyik nap aztán megelégelem a dolgot. Tudom, hogy magától nem adná oda a kis privát masináját, így kis cselt ötlök ki a sokadik doboz müzli zabálása közben. Ha elmegy a dolgát intézni a kis kicsempézett fürdõbe, mindig lerakja a telefonját, hisz úgy tudja, nem nyúlnék hozzá. Persze, más esetben nem is tenném, azonban… a rossz rézésem s a kíváncsiságom másra késztet most. Egyszerûen tudnom kell, hogy mi van. Azt akarom, hogy a sejtéseim, miszerint Alensie-vel levelezget s van közöttük valami, csak egyszerû ostobaság a részemrõl.

Így hát mikor teletömöm gyümölcslével, csak várnom kell. Szerencsére jó az emésztése s a kiválasztása a fiúnak, így nem kell sok idõ, máris elindul a fürdõbe, pont egy üzenet pötyögése után. Amin zárul mögötte az ajtó, én vetem is át magamat a kanapén, hogy az ebédlõasztalon heverõ mobilhoz férkõzhessek. A feloldó kód a születésnapi éve, tudom, annyira kiszámítható. Azonban ahogy felold a zár, bejönnek az üzenetek.

S akivel levelez, az nem mást mint Alensie.

Szívem hevesen kezd el kalapálni, vérem olyan gyorsan száguld a testemben, hogy zúg tõle a fülem. Érzem, ahogy a düh elönti agyamat, annak ellenére is, hogy az üzenetek nem olyanok, mint vártam. Alensie mindig rólam kérdez, hogy vagyok, mit csinálok, hogy mondja el. Nem látok semmi románcra utaló jelet néha Alensie megjegyzi, hogy már „túl van rajta, s fáradt”. Mi lehet ezt, micsoda? Még az utolsó üzenetváltásuk sem segít ki.


,, Mit csinál Micah?” 

,,Ül a tiszta vászon elõtt és mered a semmibe”

,, Mit kéne tennem?”

,, Amit helyesnek gondolsz, de ez egyikkõtöknek se jó.

Egy ideje nem festett már semmit.”

Tudtam, hogy rejteget valamit, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Igazából most sem tudom, mi lehet az… halvány lila fogalmam sincs a dologról. Bosszantó és elszomorító ez az egész. Én tényleg azt hittem, hogy van köztünk valami… én… úristen, én mindent odaadtam volna ezért a lányért, õ pedig még a bizalmával se tüntet ki!

- Micah, mit mûvelsz a telefonommal? – meg se lepõdöm Jonathan hangján, fel se veszem. Mielõtt odaérne, lerakom az asztalra a telefont, szinte már égeti a tenyeremet.

- Kiszámítható egy pöcs vagy – közlöm vele, mire összerezzen. Szerintem életében, ha kétszer hallott káromkodni, szóval hamar leszûri, hogy gond van. – S egoista is. A saját születési évszámod, - kérdezek rá. Szemeiben felcsillan a felismerés, hogy már én is tudok a dologról.

- Figyelj, én el akartam mondani, csak… - kezdene bele, de félbeszakítom.

- Nem érdekelnek a kifogásaid! – nézek a szemeibe. – Nem is fognak. Mire visszajövök az asztalon legyen a kulcsod a házamhoz, s ne találjalak itt – teszem hozzá sokkal halkabban. – A többit majd késõbb intézzük.

- Ne légy bolond! – szól utánam, de már nem érdekel. Nem tõle akarom hallani a dolgokat, hanem Alensie-tõl. Hallani… inkább látni. Magyarázza ezt meg õ maga.

Mivel nincs messze s én is feltüzelt állapotban vagyok, rekord sebességgel sétálom le a két ház közötti távolságot. Rutinosan megnyomom a csengõt s várok, majd mikor Alensie édesanyja nyitja ki, nem kéretem magamat, illedelmesen köszönök, majd a döbbent lénye mellett beslisszolok az ajtón.

- Oda nem mehetsz fel Micah! Hallod? – kiabál utánam, hangja kétségbeesett, vagyis jó úton járok.  Ki fogom deríteni mit mûvelnek ezek a hátam mögött. – Alensie-nek pihenésre van szüksége!

- Látni akarom, beszélnem kell vele! – szólok vissza.

Nem zavartatom magamat, erre gondolhatott volna az említett is hamarabb. Sejtem hol lehet, s mikor kinyitom az ajtót, a dühöm mellé egy kis aggodalom is betársul, aminek hála csak még jobban felspanolom magamat.

- Miért kell Jonathanon keresztül érdeklõdnöd felõlem? – kezdtem bele mindenféle köszönés vagy kertelés nélkül. Elegem volt már abból, hogy mindenki hülyének nézett.

- Miért nem hívsz? Mi a baj? Áruld el nekem! – kérlelem kicsit kedvesebben, pedig majd felrobbanok az ezernyi frusztráló érzésnek hála.

- Azonnal hagyd el a házat Micah! – ér fel Alensie anyja is s parancsol rám.  - Nem látod, hogy nincs jól?! – Felõlem kiabálhat velem, nem fogok távozni. Várom, hogy a lánya is kitessékeljen, azonban nem így tesz. Int anyjának, hogy hagyjon minket magunkra, aki végül csendben távozik.

- Szóval? – szólok hozzá egy kis idõ után, mivel nem kezdett el dalolni a dolgokról.

Ahelyett, hogy szólna, egy szekrényhez sétál, ahonnan egy dossziét emel le. Nem adja egészen addig oda, míg le nem ültet a kanapéra, ahol az elõbb õ is hasonlóan terpesztett. Nem tudom mit várok, de biztosan nem a leleteket a különbözõ laborokból s hasonló orvosi helyekrõl. Szépen lassan összerakom a képet, s nem is tudom mi rosszabb: a felismerés, hogy Alensie rákos beteg vagy az, hogy ezt nem mondta el nekem.

Annyira remegni kezd a kezem, hogy egy óvatlan pillanatomban a dosszié kihullik a kezembõl, s mire feleszmélek a forró könnyek utat törnek maguknak. Annyira csalódtam, annyira rosszul esik, annyira… annyira utálok most mindenkit. Legszívesebben… nem is tudom, talán bezárkóznék egy jó ideig a házba, elegendõ élelemmel s addig festenék, míg ezt az egészet el nem felejteném. El akarom felejteni.

- Miért… - kezdenék bele, de annyira rekedtes a hangom, hogy felsóhajtok - miért nem mondtad el? – Fel se nézek rá, úgy kérdezem meg. Nem akarom látni az arcát, ahogy azt se akarom, hogy lássa, hogy sírtam. Lehet már felfedezte, ezt gondolom mikor óvatosan hozzám ér, de most a kellemes bizsergés helyett a hideg futkos a hátamon az érintésétõl. Nem akarom, hogy még egyszer ezt tegye, ezért inkább felállok s az ajtó felé indulok. Nincs igazán mit mondanom neki, látni se igazán akarom. Hitegetett, miközben én mindent megtettem volna érte, mindent! Fáj, hogy ennyire semmibe vett.

- Alensie… - kezdek bele halkan, s egy pillanatra elbizonytalanodom, kimondjam e a következõ szavakat - én szeretlek…

Csak azért mondom el neki, hogy tudja. A kiállításon akartam neki kifejezni, hogy sokkal nagyobb élmény legyen, ne csak szavak. Ezek szerint az is mehet a kukába.  A nyikorgásra felkapom a fejemet a kesergésbõl s felé nézek. A karfába kapaszkodva áll, beesett szemeivel engem figyel, én azonban nem tudok neki megbocsátani ezért. Miért? Miért nem mondta el?

- Én ezt nem tudom elfogadni…Miért kellett nekem hazudni? Miért? Megértettem volna! – kezdek bele. - Melletted lettem volna, hiszen tudod, hogy mikor a nyusziknál rosszul lettél is vigyáztam rád! Alensie, nem tudom felfogni… Nem azt, hogy beteg vagy, õszintén sejtettem, hogy valami nincs rendben… Félre ne érts, sajnálom, hogy ez veled történik, de most csalódtam benned… Azt hittem bízol bennem, hogy magadhoz engedtél, hogy a szívedhez férkõztem, de úgy látszik, nem így történt. Sajnálom, de így… így nincs mit mondanom többé… - vallom be magamnak s vele együtt neki is az érzéseimet.

Nem várom meg a válaszát, egyszerûen nem menne. Nem akarom hallgatni a magyarázkodását, az újabb füllentéseket s hazugságokat. A lábaim maguktól visznek lefelé a lépcsõn, Alensie édesanyját is gyorsan kikerülöm, majd távozok házból. Terveim szerint örökre.

¤*~*¤*~*¤

Nem beszéltem senkivel már négy teljes napja. A házban hatalmas kupi uralkodik, a folyosón az elõzõ napi pizza rendelésem doboza, a szennyes halomban áll a fürdõben, ahogy a mosatlan a mosogatóban. Az elsõ két napot végig lustálkodtam s tévéztem, másra nem volt se erõm, se kedvem. A telefonomat Jonathan hatodik üzenete s tizenötödik hívása után kapcsoltam ki. Kaját a neten rendelek, amit házhoz hoznak.

Senki nem járt nálam, de a biztonság kedvéért a kulcsot mindig az ajtóban hagyom, nehogy az az idióta bejöhessen. Nem akarok senkit se látni, senkivel se beszélni. Tényleg. Ezt magamnak kell feldolgoznom, s ha nehézkesen is megy, de meg fogom oldani. Már sikerült egy képet festenem, ami nagy elõrelépésnek számít az eddigi helyzetemhez képest.

Mikor kopogni kezd valaki a bejárati ajtómon, épp a kanapén ülök s a maradék müzlimet eszem, tej nélkül. Az sajnos elfogyott, még a tartós is, amivel mindig felpakolom a kis spájznak használt lyukat, ami a konyhából nyílik. Próbálok a zajjal nem foglalkozni, kizárni a tudatomból, azonban a vendég csak nem hagyja abba az ajtón való dobolási készségeinek kiélését. Nagy sóhajjal végül felállok, a kis tálat a dohányzóasztalra rakom, ezzel leseperve egy rakat vázlatot róla, majd megindulok a kis folyosó felé, ami a bejárati ajtóba torkollik.

- Nem tudom ki vagy, de nem jó helyen jársz, szóval tûnés! – kiáltok ki, mire a kopogás abbamarad.

- Ne csináld már Micah, én vagyok az! – az ismerõs hangra felcsillannak a szemeim, majd az ajtóhoz sietek s kinézek a kukucskálón.

- Egyedül vagy? – kérdezek rá rögvest, mire õ rám emeli zöldes szemeit s mérgesen fújtat egyet.

- Nem, hoztam magammal egy macskasereget, akik nagyobb kupit fognak csinálni, mint te!  - vág vissza, majd küld felém egy vigyort. – Gyerünk bátyó, ne légy izé!

Halk kuncogással nyitom ki neki az ajtót, hogy aztán a nyakamba vethesse magát. Jól esik, hogy itt van, nem számítottam az érkezésére. Persze, nem érhetett el telefonon, de az is hozzátartozik a dologhoz, hogy régen járt már nálam s kevesebbet is tudtunk beszélgetni, mert vizsgázott a kisasszony. Meglepetésemre egy nagy zacskónyi tejjel s egyéb élelemmel jött, ami nem hagy nyugodni.

- Jonathan küldött? – kérdezek rá kerek perec, mire õ felsóhajt s abbahagyja a konyhapultra való pakolást.

- Aggódik érted.

- Szóval téged hívogat? Micsoda egy szemétláda! – mordulok fel mérgesen, míg az egyik tejet lenyúlom s felbontom, hogy a maradék müzlimhez önthessek egy keveset.

- Tudod Micah, meg tudom õket érteni – közli velem nemes egyszerûséggel, mire leteszem a tejet s döbbenten nézek rá. – Szörnyû nézni, ahogy az aggodalomtól totálisan bedilizel. Jonathan is látott téged így, mikor anyut mûtötték. Pedig tudom jól, hogy nem jó a kapcsolatotok, legalábbis nem olyan jó, mint velem.

- Nem vagyok egy kisgyerek, akire vigyázni kell – felelem kissé dühösen. – Fel tudom fogni a dolgokat…

- Tudom… tudjuk Micah! – helyesbít, míg közelebb lép, s gyengéden megfogja a jobbomat. – Nem is errõl van szó, érzéseim szerint. Én is nehezen mondom el neked, ha megfázom, mert tudom milyen rendes srác vagy, s hogy ezen fogsz lógni. Nézegeted az interneten a gyógymódokat, totál beleéled magadat, s ugyan úgy átérzed az ember fájdalmait. Tudom magamról, hogy nekem is rosszul esik nézni, ahogy felemészt az aggodalom.

- Ezért jobb hülyének nézni? – kérdezek rá, lebiggyesztett ajkakkal, mire õ erre két keze közé fogja arcomat, s felpipeskedve piszézik velem egyet, ahogy gyerekként tettem én mindig vele, ha rossz kedve volt.

- Inkább ezt azzal kéne tisztáznod, aki elõidézte ezt az egészet. Meghallgattad az érveit? – tagadó fejrázás a válaszom. – Látod! Lehet megérné. Más nem, tiszta szívvel mondhatod fel ezt az egészet… már ha még fel akarod. S errõl ennyit, nem akarlak nyomasztani, inkább mutasd meg az alkotásaidat, aztán nézzünk valami mesét s rendeljünk hozzá valami kínai kaját – ecseteli lelkesen, ami rögvest rám ragad.

Nem is tudom mi lenne velem, ha nem lenne Tina. Mindig tudja mit kell mondania, mindig van valami jó kis tanácsa számomra. Ahogy felsorolta a kívánságait, úgy visszük õket végbe. Már este nyolc is elmúlik, mikor úgy dönt, hogy elindul hazafelé. Kikísérem a buszmegállóig, ott ad egy puszit még, majd elindul hazafelé. Persze addig úgyse leszek nyugodt, míg nem küld egy üzenetet, hogy épségben hazaért.

Amint felérek a lakásomba, az az elsõ dolgom, hogy bekapcsoljam a telefonomat, s végigböngésszem Jonathan üzeneteit. Az utolsó az, ami legjobban szíven üt

„Kórházban van, rossz az állapota Micah. Beszélj vele, kérlek. Látogasd meg.”

Vegyes érzelmekkel teszem le a telefont az asztalra, majd nézek a festményeim felé. Egyiket se dobtam ki, a közelükbe se mentem, egészen mostanáig. Négy nap nem hosszú idõ, s még mindig fáj, hogy kihagytak egy ilyen fontos dologból, azonban Tinának igaza van. Meg kell hallgatnom Alensie verzióját is.

Kabátot veszek, kulcsot s telefont ragadok magamhoz, majd elindulok a kórházba. Biztosan rég lejárt a látogatási idõ, azonban nem várhatok holnapig, úgyse tudnék se aludni se alkotni. A buszon azon jár az agyam mit tehetnék, hogy jussak be hozzá, hisz lassan már kilenc óra. Úgy látszik elõ kell húznom a rejtett s nem enyhén tehetségtelen hazudozó énemet…

Minden reményem a nõvérpultnál ülõ hölgybe vetettem, aki végül beengedett Alensiehez. Azonban õ alszik, ahogy három órával ezelõtt is, mikor besettenkedtem a saját kis magánszobájába. Jobb ötlet híján csak ülök mellette, néha ránézek a telefonomra, amit lenémítottam, nehogy egy esetleges hívás felkeltse. Tina is írt már, hogy hazaért, nem kell érte aggódnom.

Ülni se a legjobb, így kicsit közelebb hajolok ALensie ágyához, sõt, lassan de biztosan a fejemet is mellé hajtom. Kellemetlen a pozíció, de jól esik a közelsége. Emellett a kórház fertõtlenítõ szaga mellett is érzem enyhén a kellemes, édes illatát, ami mindig körbelengi. Óvatosan simítok az ágyon pihenõ kezére, ami mint mindig, most is sima s selymes. Halvány mosoly kúszik az ajkaimra. Mennyire szeretem azt az édes kacsóját!

S talán pont ezért nyom el szépen lassan az álom. Kezdenek a dolgok körülöttem újra rendezõdni.

¤*~*¤*~*¤ 

Arra kelek, hogy Alensie keze mocorog az enyém alatt.  Nem tudom mennyit aludtam, s hány óra lehet, de mikor felnézek rá, s beszûrõdõ fény, pont annyi rálátást enged, hogy lássam, már ébren van.  Óvatosan engedem el a kezét, majd egy kis zsibbadásos fájdalommal kísérve felülök. Nem tudom mit kéne mondanom neki, fõleg nem ilyen késõn, ilyen állapotban. Úgy látszik õ is tanácstalan, s csak figyel engem álomtól ködös szemekkel. Aztán eltorzul az arca a fájdalomtól s köhögni kezd, én pedig rögvest ugrok a poharáért, hogy odaadjam neki.

- Kösz – jeleli gyorsan, majd veszi el tõlem a poharat. Válaszul csak bólintok egy aprót, majd figyelem, ahogy kortyolgatja a vizet. Miután végez zavartan visszaadja a poharat, majd míg én az asztalra teszem, õ felkapcsolja a kislámpát.

- Miért vagy itt Micah? – kérdezi végül egy jó adagnyi csendes nézelõdés után.

- Nos… azt javasolta a húgom, hogy ha okosabb akarok lenni, hallgassam meg a te indokaidat is – felelem halkan.

- S pont ilyenkor? – faggat tovább.

- El is mehetek – tudom le ennyivel, majd állnék is fel, de õ rögvest zavartan mutogatja, hogy üljek vissza. – A nõvérke beengedett, miután elõadtam neki egy roppant rossz hazugságot. Mielõtt rosszra gondolnál – teszem még hozzá.

- Nagyon tartózkodó és formális vagy most – jegyzi meg szomorú mosollyal. – Sajnálom, hogy hazudtam neked.

- Reméltem, hogy sajnálod – felelem egy grimasszal. – Fogalmam sincs hol kamatoztatnám a suta jelelési technikámat – mocorgok a széken, míg õ jót szórakozik a vallomásomon.

- Nem suta az, csak gyakorolnod kell még egy kicsit. Így is nagyon büszke vagyok rád, hogy ilyen ügyesen megérted, amit jelelek s te is tudsz már pár dolgot. A gyakorlat teszi a mestert – teszi hozzá, majd az ölébe helyezi a kezét s úgy mosolyog rám. – Azért nem mondtam el, mert szeretlek. – Hirtelen ér a vallomása s bár sejtettem, így mégis csak másabb.

- Ez nem indok – morgom végül, miután megtalálom a hangomat.

- Igazad van, nem szabadna indoknak lennie – helyesel. – Nekem mégis logikusnak tûnt. Nem akartam, hogy szomorú légy, hogy aggódj miattam. Az is olyan rosszul esett, mikor a park után ott maradtál nálam s aludni se aludtál… nem akartam megnehezíteni az életedet.

- Meg kellett volna elsõnek kérdezned, mit jelent az, hogy megnehezíteni az életemet – oktatom ki. – Ne haragudj meg azért, amit mondani fogok, de… nekem nincsenek gazdag szüleim, akik házat bérelnek nekem, akik pártfogolnak. Önerõbõl, kemény munkával s sok diákhitellel jutottam el idáig – kezdek bele. – A húgomon s Jonathanon kívül nem támogatott senki, sõt, imádták a családi vacsorákon a mûvészi vénámat szívni. Biztos finom a keverék vérem. – Egy kis csend telepszik ránk, de végül folytatom. – Mindig mindent egyedül oldottam meg, s köszönöm szépen, élek s virulok. Nem lettem volna depressziós azért, mert rákos beteg vagy – mondom ki, mire õ összerezzen. – Sokkal nehezebb dolgokon estem én már túl, mintsem emiatt… emiatt összeomoljak. Fájt. S most is fáj a tudat, hogy beteg vagy. Én azonban bíztam benned, sõt, most is bízok benned annyira, ha ez fordítva lenne, elmondanám neked rögtön, amint megtudom.

- Sajnálom, hogy én nem így tettem…

- Tudom – felelem halkan. Kezét közelebb emeli, én pedig gondolkodás nélkül két kezem közé fogom. – Elnézem az ostobaságodat, csak mert jót akartál – mosolygok rá halkan, majd simogatom meg a kézfejét. – Azonban ez az elsõ s utolsó ilyen alkalom, Alensie.

- Ez most mit jelent? – kérdezi a másik kezével kicsit zavartan s értetlenül. – Megbocsátasz?

- Azt terveztem – felelem õszinte mosollyal. – Cserébe pedig gyógyulj meg hamar, hogy megrendezhessük azt a zenélõs-festõs kiállítást.

- Rendben van – feleli mosolyogva.

- Azonban van még kérdésem! – emlékeztetem, mire õ rögvest bólint egy aprót, miszerint megértette. Faggatom kicsit, jó, nagyon a Jonathannal való kapcsolatáról, hogy neki miért mondta el s nekem miért nem, hogy miért üzengetett neki, mikor tõlem meg is kérdezhetett volna mindent. 

Persze minden válaszából lejön, hogy nagyon félreismerte a probléma feldolgozó képességemet. Az a hülye Jon pedig nem világosította fel, mert nem akart beleszólni a dolgunkba. Jól tudom, hogy reggel még vele is beszélnem kell, Tinát ismerve majd szépen rám szabadítja azt is.

Hajnali ötig beszélgetünk, errõl s arról, tisztázunk mindent, majd mielõtt elmennék adok az ajkaira egy pillepuszit. Nem akarom elkényeztetni, még a végén elszáll a kisasszony. Megígérem neki, hogy majd délután a rendes látogatási idõben visszajövök, majd kislisszolok a kórterembõl, hogy hazaindulhassak. A buszon pötyögök egy hosszú üzenetet Jonathannak, majd Tinának is egy rövidebbet, tömören s lényegre törõen. Õ úgyis mindent megért.

Mikor hazaérek ledõlök aludni, s alszom egészen délig. Nem tûnik olyan eget rengetõen hosszúnak, de most egyszer sem kelek fel, nincs rémálmom s olyan pihentetõen hat rám az alvás, mint egy nagy projekt befejezése után. Igazából akkor is csak azért kelek fel, mert Jonathan jön el hozzám. Beszélgetünk egy kicsit, párszor lehordom mennyire idióta, amit õ csendben tûr s hallgat. Végül benyögi, hogy kapott egy üzenetet Tinától, hogyha megint bajba sodorja a lelkiállapotomat s müzli nélkül hagy, kiheréli. Még meg is mutatja, sõt át is küldetem vele, mert annyira tetszik, s annyira vicces.

Délután õ maga visz be kocsival a kórházba, ugyanis amint meghallja, hogy oda tartok õ is jönni akar. Nem szól hozzám a kocsiban, így nem tudom mi járhat a fejében, de beugrunk egy boltba, hogy vegyünk Alensienek lufit meg virágot, sõt, a csokit is rám erõszakolja, mert hogy ez olyan fiús, mármint randisan fiús.

Szerencsére nincsenek bent Alensie szülei, ugyanis nem készültem még fel, hogy beszéljek velük. Úgyis azt várják majd el tõlem, hogy térden állva könyörögjek a megbocsátásukért, hisz az õ lányuk tökéletes s hibátlan, így minden rajtam múlott. Haragudhatnék rájuk, de igyekszem nem így tenni. Alensie-nek jó kapcsolata van a szüleivel s ez a lényeg.

- Szia! – lépek be a kórterembe halvány mosollyal az ajkamon. Jonathan nyakába varrtam a lufit, a virág s a csoki nálam van.

- Szia! Mit hozol már? – kérdezi Alensie. Láthatóan kicsit jobban van, mosolyog is s épp eszik valamit, amirõl igaz nem tudom beazonosítani hogy mi, de legalább táplálkozik.   – Szia Jonathan – köszön a barátomnak, aki fél mosollyal biccent felé.

- Nos, idefelé találtunk egy lufit – mutatok hátra a mögöttem álló férfinál lévõ „Légy jobban” feliratú tárgyra -, s adtak hozzá virágot is – mutatom fel a rózsákat – a csokit pedig közös megegyezéssel nem ettük meg.

- Ne hidd el neki… egyik ostobaságát se – sóhajtja Jonathan, majd odalép Alensie ágyához s ráköti a lufit. – Végig nyekergett a kocsiban, hogy sokkal menõbbnek kell kinéznie s udvarolási tanácsimat követve belevágta magát a nagybetûs életbe – susogja úgy, hogy én is halljam.

- Hé, te nõcsábászok hatalmas nagy gyöngye! – szólok oda neki, ami láthatólag Alensiet nagyon szórakoztatja. – Inkább keress egy vázát a virágoknak, köszönöm! – Erre õ is felnevet, õ, aki szinte mindig komoly és karót nyelt, majd kérésemre elindul hát vázavadászatra. Én addig letelepszem Alensie ágya melletti kis székre a virágokkal s a csokival. Nos, nem haragszom rá, de kicsit kellemetlenül érint még mindig a titkolózása. Ez is el fog múlni, biztos vagyok benne, de ehhez közösen kell keményen dolgoznunk.

- Igazából még azért is vettem a csokit s a virágot, hátha plusz pontot kapok érte – szólok hozzá egy kis hallgatás után, miközben a cipõmet bámulom.

- Ezt hogy érted? – kérdez vissza.

- Nos, mondjuk úgy, hogyha eljön az ideje, akkor lehetnél a dilis mûvész néma barátnõje.

Belemerülök a munkába, vázlatot rajzolok ceruzával, majd a színeket keverem ki. Élénkek, tele élettel, akárcsak én. Az ötletek végtelenek, hol ecsetet ragadok hol ceruzát, valamikor még pasztellkrétát is. Az órák telnek, én pedig csakis pár kortyért állok meg. Kattog minden mûvészi fogaskerekem, annyira dolgoznak, én pedig hagyom nekik, had vegyék át az irányítást.  Estig dolgozom, akkor újra letusolok, ugyanis mindenhol festékes s pasztellkréta maszatos vagyok. Azonban nem fekszem le ezután aludni, se lustálkodni. Helyette folytatom a munkát, ugyanis már három elkezdett kép várakozik rám.

A kanapén ér az álom hajnalban, miután az egyik vásznat tökéletesre mázolom. Dél körül Jonathan ugrik be egy adag kínaival, s látva, hogy totális lázban égek, csak legyint egyet. Látott már így nem is egyszer, nem meglepõ hát neki, hogy mennyire elmerülök a munkába. Még azt is elfelejtem, hogy nem írtam Alensienek egy ideje hogylétemrõl. Ezt másnap pótolom csak, reggelizés közben. Kell az energia, hogy tovább folytathassam az alkotást.

Egyszerûen nem tudok leállni, annyi ötletem van. Beújítok pár dolgot, elõveszek régi technikákat, s teljes szívemmel alkotok. Gondolkozom egy bronz mellszobron is, hisz azokat is nagyon szeretem csinálni. Eldöntöm, hogy lehet késõbb beiktatom, de elsõnek a képekkel akarok elkészülni.

Jonathan be-beugrik hozzám, mikor milyen kajával lep meg. Nem látok rajta változást, pedig egyik nap elárulta, hogy a kiállító teremben produkált viselkedése miatt elment Alensie-hez, hogy bocsánatot kérjen. Azt mondta, hogy megbeszélték s többet nem fog ilyen elõfordulni. Ez megnyugtat, legalább ez a gond se leselkedik rám a gondolataim sötét szegletébõl. Teljes figyelmemet az alkotásnak szentelhetem így, ami csak még keményebb munkára sarkall.

Mindig is imádtam, ahogy az ecsetvonásokból egy alak, egy tájkép vagy valami más rajzolódott ki. Azt hiszem azért is kezdtem el festeni, mert így ki tudtam fejezni mindazt, ami a lelkemet nyomta. Anyu sokat nevette annak idején, hogy totyogóként is, ha megharagudtam rá, bevonultam egy sarokba s összefirkáltam a falat meg a padlót, ha lehetett. Persze késõbb már papíron éltem ki magamat, aztán meg már ez volt a mindenem.

Most mégis úgy éreztem, hogy mellékes a festés amellett, amit Alensie iránt érzek. Azt hiszem ö is kedvel, ezért akarom neki elmondani a képeimmel hogy mit jelent nekem. Ezért kell keményen dolgoznom s idõben befejeznem mindent, hogy láthassa, hogy megbeszéljük s aztán komponálhasson.  

¤*~*¤*~*¤

Úgy repülnek a napok, hogy érezni se érzem. Alkotok, ha Jonathan felnéz hozzám vagy felcsörget eszem, s ha már túl fáradt vagyok kidõlök. Remekül haladok, már négy képem készen van s a mellszobor, ami Alensiet fogja formázni már készül. A képek érdekessége, hogy mindegyik egy-egy pillanatot örökít meg a múltunkból.  A találkozásunk, a sötét utcákon, ellenséggel körülvéve, a gyér lámpafényben, ijedt arcokkal. Aztán a következõ képen már a nyugodt konyhai étkezés elevenedik meg két alakkal, maszatosan. A harmadik egy félig kitalált kép, ahogy egy hatalmas térben fekszünk a fûben, pillangók s nyuszik körében, élénk színekkel az utolsó pedig a parkban, egy esõs délutánt ábrázol, mikor egy esernyõ alatt sétálhattunk. 

Úgy érzem ideje megmutatni Alensie-nek a mûveimet, s kicsit átbeszélni a dolgokat. Azaz igazság, hogy eddig minden képet kétszer festettem le: amin mi ketten vagyunk, meg amin csak az érzéseket adom vissza, a két alak nélkül. Nem tudom fel fogja e így ismerni õket. Ha igen, akkor lebukok a tervemmel, de nincs mit tenni. Meg akarom próbálni, meglepni. Ha más nincs, akkor a mellszoborral fogok elkápráztatni, az is valami.

Pötyögök neki reggel egy sms-t, hogy átjöhetne hozzám. Persze míg várok rá, kicsit összerámolok, ugyanis a padlón festékfoltoktól kezdve szennyesig minden van. Ha alkotok nem tûnik fel, viszont utána ég a képem, hogy ennyire elmerültem az egészben. Leviszem a szemetet is, tele van gyorskajás dobozokkal, a vasalnivalót az ágyamra górom, de utána inkább a beépített szekrény legaljába. Felporszívózok, feltörlöm a nagyobb festékpacákat, a mosogatóban elmosom az evõeszközöket s poharakat. Épp az utolsó finomításokat végzem a lakáson, mikor ajtókopogásra leszek figyelmes. Rögtön odasietek az ajtóhoz, majd széles mosollyal nyitom ki.

- Szia! – köszönök neki lelkesen, míg õ integet nekem egyet válaszként. – Gyere csak be. – Aprót bólint válaszul, majd besiet mellettem az ajtón. Látom rajta, hogy kicsit feszült, ahogy azt is, hogy eléggé nyúzott. Miközben a cipõjét veszi le, mögé lépek s kedveskedve a hátára simítok.

- Jól vagy? – kérdezem aggódva, mire õ összerezzen s felkapja a fejét.

- Miért ne lennék? – Kétszer kell eljelelnie, ugyanis elsõre annyira siet, hogy nem értem meg.

- Nem tudom – felelem. – Csak… nem tudom.

- Te is fáradtnak tûnsz – vág vissza. – Aludtál rendesen? Eszel s iszol eleget? – faggatózik, mire én felsóhajtok.

- Kellett nekem ezt felhoznom! – motyogom, míg elindulok a galéria felé. – Eszem, iszom, alszom. Azonban jól tudod, hogy ezek háttérbe szorulnak, ha belelendülök a munkába. Ne aggódj! Jonathan mindig figyelmeztet. Más nem addig csörgeti a telefonomat, míg fel nem veszem s nem iszok vagy eszek pár falatot – ecsetelem neki a rutinos eljárást, amin csak mosolyog. – S te kisasszony, eszel s iszol eleget? No és az alvás? – élcelõdöm vele, mire õ leszegi a tekintetét mosolyogva, majd visszanéz rám.

- Dilis – kommentálja a viselkedésemet. – Inkább mutasd, mit alkottál! – parancsára szalutálok egyet, amin újra csak mosolyogva megcsóválja a fejét, de azért követ fel a lépcsõn a kiállított képekhez. Persze a készeket, a közöseket eldugtam a vásznak közé, a készülõ mellszobor pedig le van takarva, mint ahogy mindig le szoktam takarni azt az állványt. Azonban rögtön azt szúrja ki.

- Az ott mi? – mutat rá, mire én legyintek egyet.

- Áh, csak egy kis szobor lesz majd valamikor, felkérésre. Nem haladok vele jól, mert tudod egy kis nádi boszorka rám sózott ezernyi képnek a megfestését – cukkolom tovább, mire õ felsóhajt.

- Micah, mi van ma veled? – csóválja a fejét. – És én még aggódtam érted!

- Ugyan már – legyintek újra szórakozottan. – Elégedett vagyok, mert négy képet is csodásan befejeztem, s eléggé szétszórt a zavaros alvásaimnak hála. Ne aggódj! Aludtam én, csak eléggé vegyes óraszámban. Inkább nézzük meg együtt mit mûveltem le – kacsintok rá cinkosul, amit mosolyogva fogad.

Mindegyik kép elõtt megállunk jó pár percig. Látom rajta, hogy tetszenek neki, sõt, szinte hallom, ahogy a fogaskerekei kattognak, miket hozhatna ki ezekbõl. A sötét kép is tetszik neki, állítása szerint oda majd tud valami vérfagyasztó szonettet írni, hegedûvel. A csendélet a konyhában is nagyon tetszik neki, zongora kíséretet szeretne alá, ahogy a harmadikhoz is. Azonban az utolsó, az õszi parktájkép az ami nagyon megfogja. Óvatosan még az olajfesték fákat is megsimogatja, csillogó szemekkel.

- Hegedülni szeretnék ez alá is. – Ha beszélni tudna, biztosan susogna, halkan, annyira látni rajta, hogy az utolsó a kedvence.

 - Rendben van – bólintok egy aprót. – Még lesz két kép, az egyiket megint élettel telibbre terveztem, az utolsót pedig olyan lassú lezárásnak – ecsetelem neki, amit õ lelkes bólogatással fogad.

- Nagyon ügyes vagy, rengeteget haladtál! DE azért egyél s igyál rendesen kérlek, s az alvást se hanyagold.

- Igyekszem – felelem szeretetteljes mosollyal az ajkamon, míg megfogom a kezét. – Ki fog akkor téged bosszantani?

- Nem bosszantasz – jeleli a szabad kezével. – Boldoggá teszel a kis butaságaiddal, Micah Foster.

Nagyot dobban a szívem, arcomra halovány, de annál õszintébb mosoly kúszik. Jól esnek az elmutogatott szavak, csak még jobban szeretem érte. Festeni akarok, elkápráztatni. Közelebb hajolok hozzá, homlokomat a homlokának döntöm, orrunkat pedig összepiszézem.

- Te is boldoggá teszel engem Alensie Rondery – susogom halkan.

,,Nem kizárólag zongora lenne, de ezt Jonathan nem hagyta, hogy elmondjam, olyan gyorsan beszélt lehetõségem se volt közbevágni… Az egyik részen lenne egy hegedûdarab, apu különkérése volt, hogy mindkét hangszeren játsszak. Ennek szeretnék eleget tenni, mert nem örül, hogy az ajánlatot megosztottam veled, de nyugalom, majd megbékél. Témákra kellene felosztani a kiállítást, hogy a darabokat jobban össze tudjam komponálni, sõt lehetõleg az egyiknek következnie kéne a másikból. Ha megoldható érzelmek szerint kellene, vagy valami hasonló. De ezt rátok bízom, csak a képeknek elõbb meg kell lenniük, hogy tudjak hozzá dolgozni. Egy utolsó kérésem van, sõt inkább kritérium. A zenéhez teljes szabad kezet szeretnék, nem szeretném, ha bárki is beleszólna, hogy milyen zenét szerezzek, mert parancsra nem megy, csak is innen tudok zenét írni.”

Kérdõen nézek rá, ugyanis ezt az erõltetett részt kicsit nem értem. Mármint igen, tudom, hogy kihívásra vagy megadott témára nehezebb alkotni, de azt a részt, hogy „innen” na azt nem értem. Azonban mikor a szíve felé simít, rögtön megvilágosodom. Persze, gondolhattam volna! Elmosolyodom, majd bólintok egyet, hogy megértettem a nagy problémáját.

Mikor Jonathan visszajön az intézkedésébõl, elmagyarázom neki Alensie aggályait s kéréseit.

- Az utolsóval nem értek egyet – kezd bele Jonathan keresztbe font karokkal, amire legszívesebben leinteném, ugyanis érzem, hogy a két fél nem nagyon barátkozik, inkább kóstolgatják egymást. - Át kell néznem a darabokat és kiválogatni mi jó és mi nem, ami nem, ahelyett újat kell majd írnod.

Az említett rögtön tagadóan rázni kezdi a fejét, nemtetszését kifejezvén. Láthatóan feszült, nem tetszik ez neki, s nem is csodálom. Az ember nem tud csak úgy alkotni, fõleg nem jót. Oda a szív is kell. Már nyitnám a számat, hogy ezt elmagyarázzam Jonathannak, de õ csak leint. Erre Alensie újra tollat ragad s hevesen körmölni kezd, majd miután végez letépi a papírt a jegyzettömbrõl, s Jonathan mellkasának nyomja. Nem várja meg míg elolvassa, amint biztosan tartja õ el is robog.  Én is indulnék utána, de a gondom okozója csuklón ragad.

- Hagyd. – Rám sem néz, csak a levelet olvassa figyelmesen.

- Mi? Hagyjam? – kérdezek vissza idegesen. – Mi a fene ütött beléd, miért vagy ilyen? Mintha egy szívtelen barom lennél, aki soha nem dolgozott még mûvészekkel.

- Kóstolgattam.

- Tessék?

- Csak az elmeséléseid alapján ismertem. Attól is tartottam, hogy kihasznál vagy tönkretesz.

- Mi? Mi a fenérõl beszélsz? Ennyire én se vagyok hülye! S ne feltételezz róla ilyeneket!  – fakadok ki. – Emellett ha ezt is tenné, pofám lapos, mivel felajánlotta, hogy az õ nagy premierjében részt vehessek. Ha õ pedig azt mondja, hogy a téma rózsaszín nyuszikák lesznek, akkor te is alkalmazkodsz, ahogy én is! Tudhatnád, hogy a szívébõl alkot az ember – teszem rá mellkasomra kezemet, ahogy nemrégiben Alensie is tette -, s azt nem lehet irányítani. Szeretem õt, s bízom a képességeiben. Nem akarom, hogy te válogasd ki, miket fogunk mi ketten bemutatni. Ez… ez most nem a te dolgod! – Jonathan reakciója azonban nem egy újabb kioktatás, vagy megrovó pillantás, hanem egy nevetés. Teljesen értetlenül állok elõtte, még akkor is, mikor átnyújtja a lapot, amit Alensie írt.

- Ezt már mondtad neki is, vagy csak ennyire bénák vagytok, hogy ezt át se beszéltétek? – összevont szemöldökkel kezdem el olvasni a levelet, hisz nem értek semmit se.

,, A zene az, amibõl nem engedek. Nem a fõnököm és én kaptam az ajánlatot, megosztom Micahval, mert szeretem, de nem vagyok hajlandó eltûrni, hogy átvegye az irányítást minden felett, örülök, hogy segíteni akar, de egy kicsit fogja vissza magát kérem.”

Elkerekednek a szemeim, majd Jonathanra nézek, aki mindent tudó mosollyal az ajkán viszonozza. Nyitnám a számat, hogy mondjak valamit, de õ csak int a fejével, hogy menjek már. Nem is kellenek szavak ahhoz, hogy felfogjam ezt, a lábaim visznek sebesen Alensie után, aki már biztos a hazafelé tartó buszon lehet. Utol kell érnem, beszélnem kell vele!

¤*~*¤*~*¤

Hiába esik az esõ, hiába fúj a szél, a kedvem felemelõ. Végig mosoly ül a számon, s habár a z a szeretlek szócska lehet kétértelmû is, Jonathan biztató mosolya valamiért erõt ad ahhoz, hogy higgyek. Átázva, a papírt szorongatva érek Alensie utcájába majd házához, s hevesen kopogni s csengetni kezdek. Nagyon remélem, hogy már hazaért, én egy buszt eleve lekéstem még, szóval bõven megérkezhetett már. Mozgásra leszek figyelmes, kulcszörgés, majd egy vizes hajú, köntösbe bugyolált Alensie nyit nekem ajtót.

- Igaz, amit ideírtál? – szegezem neki rögtön a kérdést, míg a „szeretem” szóra mutatok. Csak néz rám nagy szemekkel, majd egy aprót bólint. – Tényleg igaz? – kérdezek rá, mert alig hiszem el. Õ csak zavartan felszusszan, majd int nekem, hogy menjek be.

- Vizes vagy – jeleli nekem, mire én csak legyintek egyet.

- Nem számít! Legalább fürödtem - tudom le ennyivel. Ez egyáltalán nem érdekel most engem, viszont az annál inkább, mit jelent számára az, hogy szeretni. Egy srácot. Mondjuk engem. Esetleg.

- Hideg van. Számít – jeleli makacsul, majd még jelel valamit, de azt már kicsit gyorsabban, teszi, így nem értem. Elsiet, én pedig utána eredek kétségbeesetten. Felvont szemöldökkel nézi az ázott, papírt szorongató énemet, aki kiskutya szemekkel pislog rá, ugyanis rohadtul nem értem most mi is van. Visszakísér a konyhába, leültet egy székre, majd két kézzel mutogatja, hogy maradjak. Válaszul csak bólintok egyet, mire õ elsiet. Amint nincs látótávolságban, felpattanok, olyan ideges vagyok. Elsõnek olyan egyszerûnek tûnt az egész, de most, hogy itt vagyok nála s olyan passzívnak tûnik, már nem az. Lehet félreértelmeztem a jeleket, lehet hogy nem úgy gondolta, lehet csak fellángolás, és… a francba is!

Arra eszmélek fel, hogy valaki egy törölközõt dob a fejemre, ami alól alig látok ki. Sõt, még egy kisebb nyomást is érzek a vállamnál, mire berogyasztom a lábaimat. Tuti, hogy Alensie az, s tuti, hogy õ törölgeti a vizes raszta hajamat. Gyengéden itatja a vízcseppeket a hajamból, míg én idegesen tördelem az ujjaimat, s a levelet is zsebre vágom. Mikor végez s a törölközõ is lekerül a fejemrõl, felegyenesedem, s szembefordulok vele. Gondolkoztam én azon, hogyan kell valakinek elmondani az érzéseimet? Nem. Soha. Én mindig festettem. Tudom, hogy õ ezt meg is értené, tudom, hogy úgy még jobban. Nem tudnám szavakba foglalni az érzéseimet, fõleg nem most. Nem azért, mert kuszák, hanem mert annyira… annyira szavakba foglalhatatlanok, legalábbis nekem.

- Ne haragudj azért, amiért Jonathan olyan sok ostobaságot mondott, Alensie – terelek témát. – Megbeszéltem vele mindent, nem fog semmibe se beleszólni. Legfeljebb csak tanácsot adhat, de ha azt is parancsoló hangnemben tenné, kizárjuk s zártkörû bulit rendezünk – ecsetelem, mire õ hálásan elmosolyodik.  Azonban látom rajta, hogy nem lett ettõl sokkal jobb a kedve, így óvatosan megfogom az egyik csuklóját s odahúzom magamhoz, hogy megölelhessem.

- Sajnálom, tényleg… nagyon csúnyán leszidtam. Még a szemöldökömet is ráncoltam! – simogatom kedveskedve a hátát. Még mindig a fürdõköpenye van rajta, de láttam, hogy egy nadrágszár kandikált ki alóla.

- Együtt majd alkotunk valami csodálatosat, amibe nem szólhat bele. Nem fogom engedni. – Erre csak még jobban bújik hozzám, az se nagyon zavarja, hogy vizes vagyok. Milyen vicces, nem ez az elsõ alkalom, hogy megáztam s nála kötöttem ki. Azt hiszem ez lesz a védjegyem.

Sokáig öleljük egymást, én még kedveskedve simogatom is a hátát, s kicsit a vizes tincseivel is játszadozom. Mikor óvatosan kicsúszik karjaim közül, láthatóan jobb a kedve már, mint elõtte. Hálásan megsimogatja az arcomat, én pedig apró puszit hintek a becézõ tagjára. Persze rögtön apró pír jelenik meg orcáján, ami azzal próbál leplezni, hogy a hûtõhöz lép, s elõvesz valami ételt, hogy megmelegítse.

- Amit írtam… mire értetted? – kérdezi kéz jelelve, míg az étel melegszik. Zavartan legyintek egyet, ugyanis már megfogalmazódott bennem hogyan is kéne ezt az érzelmes dolgot lerendeznünk.

- Megvilágosodtam – felelem halvány mosollyal. – Csak nagyon örültem annak, hogy kitartottál amellett, hogy veled alkothassak Jonathan hülyeségei ellenére is. No de! Mit eszünk? – érdeklõdtem vigyorogva.

- Meleg ételt teával. Váltás ruha? Megfázol – jeleli ügyelve arra, hogy lassan tegye s ne túl hosszan, így én is megértem.

- Nem hinném hogy jól állnának rajtam a csipkés ruháid – jegyzem meg elgondolkozva, mire õ felnevet.

- Dilis! Van nálam apa már holmija.

- Köszönöm szépen, az ételt s teát elfogadom, de utána megyek. Hihetetlen ihletem támadt, amit minél elõbb ki akarok magamból festeni s megmutatni neked, hogy komponálhass rá – felelem sejtelmes mosollyal, amit õ nagy nehezen, de elfogad.

Eszünk s iszunk, jól esik a házi koszt. Nevetettem Alensiet, hogy minél jobb kedve legyen. Láthatóan össze is jön, bár búcsúzáskor picit görbül az ajka, amiért nem maradtam tovább. A szokásos homlokára adott puszival próbálom kiengesztelni, no meg az ígéretekkel, miszerint hihetetlen jókat fogok neki festeni.

Igen. Neki. Csak még azt nem tudja, hogy róla is, mert körülötte forog a világom már egy jó ideje, s pontosan itt az idõ, hogy ezt õ is megtudja, a képeim által. 

Egyik nap, olyan dél körül mikor a pizzámat várom lelkesen s egy akvarell képen dolgozom, Jonathan jön be önkényesen a kulcsával. Amint meglátom, hogy õ az, nem szólok semmit. Õ rutinosan nekikezd leöltözni, majd leült az ebédlõ asztalra, ahol sok-sok vázlat sorakozik. Leül eléjük, s beléjük temetkezik egészen addig, míg meg nem jön a pizza. Átveszi, sõt, még ki is fizeti, majd a szokásos sarokba, leülünk a szõnyegre. pontosabban õ hoz magának egy széket és arra telepedik le.

- Micah… - szólít meg halkan, míg én a pizzát magamba tömve felnézek rá. – Átgondoltam ezt a zenés-képes dolgot. Sõt, nagyon örülnék neki, ha ma délutánra beiktatnál egy kis találkozót a galériánál, ahogy meg lesz tartva. S hívd a kis barátnõdet is – teszi hozzá, míg vesz egy szeletet a pizzából.

- Öh… mármint most? – kérdezek rá kissé zavartan, míg a szívem hevesen kalimpál. Szopott gombóc vagyok, de piszkosul hiányzott Alensie az elmúlt napokban. Hihetetlen hogy beleette magát a gondolataimba, még alkotás közben is rajta jár az agyam.

- Mikor máskor? – kérdez vissza Jonathan, mire én rögtön felpattanok. –Ennyire nem sürgõs…

- Dehogynem! – felelem, míg a telefonom után kutatok. mikor megtalálom a sok papír alatt, rögtön pötyögni kezdek, míg visszaülök a sarokba. Miután elküldöm neki az üzenetet, miszerint délután találkoznunk kéne a városi galériában. Csak ekkor eszmélek rá, hogy szombat van, s biztos zárva van.

- De nincs zárva? – kérdezek rá, mire kapok egy tagadó fejrázást.

- Elintéztem, hogy ne legyen, ne aggódj – teszi hozzá. Ekkor kapom a választ, miszerint jönni fog. Nem tudok mit írni neki, csak egy mosolygós szmájlit.

- S miért kell oda mennünk? – kérdezek rá, mire Jonathan csak a kezembe nyomja a kajámat.

- Rá fogsz jönni, de addig is egyél és készülõdj. Addig megnézem miket alkottál.

¤*~*¤*~*¤

Sietek, ahogy csak tudok. Félek, hogy Alensienek ebben a hidegben kell kint várnia, amit véletlenül se szeretnék. Jonathan úgy nyugtatgat, hogy ne aggódjak már annyit, de mit tudhatja õ? Mindig olyan nyers és rideg, engem persze nem zavar, de nem szeretném, hogy a néma leányt is így kezelje.

Az õr rutinosan biccent Jonathannak, nem is kér tõle semmit se. Ismeri már, sokat jár erre kiállításokat intézni. Kicsit odakint várakozunk, hátha megjön az én leendõ kiállítási partnerem, azonban több mint öt percnyi didergés után is semmi. Jonathan int a fejével, hogy menjünk be, én pedig nehezen bár, de követem. Biztos Alensie is be fog jönni, nem fog kint várakozni… nagyon remélem.

Ahogy belépünk a nyitott galériába, zongoraszóra leszek figyelmes, amin nagyon meglepõdöm. Látom, hogy a társam is kérdõn húzza szemöldökét, s sokkal gyorsabb tempóra vált. Én kicsit lassabb vagyok a falra aggatott képek miatt, de pont beérem Jonathant, mikor tapsolni kezd s a zeneszó elhal.

- Gyönyörûen játszik hölgyem - dicséri meg az alakot, aki hirtelen kezd el kapkodni a zongora elõtt, ami gyönyörû darab. - Megkérdezhetem, hogy kerül ide, zártkörû találkozó lesz itt?- Én azonban rögtön felismerem a leányt, nagyot dobbanó szívvel.

- Alensie! Azt hittem nem értél ide, kint vártalak! – sietek feléjük, míg szívemben a megkönnyebbülés és enyhe neheztelés vív csatát. - Oh látom már találkoztatok!- nézek rájuk, majd széles mosollyal belekezdek. - Alensie, hadd mutassam be Jonathant! 

Csak nézik egymást, szerintem egyik se tudja mit mondjon igazán. Végül Jonathan kapcsol és közelebb lép, kezét nyújtva. Szerencsére Alensie elfogadja, amitõl nagy kõ esik le a szívemrõl.

- Sokat hallottam már magáról. Ne fáradjon, tudom hogy gondok vannak a hangokkal, Micah már mondta. Tömör leszek és lényegre törõ, kérdéseim lesznek magához, amikre legtöbbször egy fejrázás vagy bólintás elég lesz – kezd bele rögtön, amit én is meglepõdve figyelek.

- Mire fel ez a nagy titkolózás? Nekem nem mondtál semmit se – jegyzem meg, mire Jon egyszerûen leint.

- Ez a nagyterem, ugyebár. A zongora is itt van – mutat az említett tárgyra –, a képeket pedig úgy fogjuk megoldani, hogy a közönség is élvezze. Mivel zongorás elõadás lesz, nem tudjuk õket kiaggatni a falra. Van valami ötlete? – fordul Alensie felé, aki bólint egy aprót. – Remek, mert nekem is, szóval erre még visszatérünk. Gyertek, sétáljunk egyet – int, majd hármasban elindulunk az ablakokkal díszített fal mentén.   

- Nagy függönyökre gondoltam, amikkel eltakarhatjuk az ablakokat, hogy enyhe derengés legyen a teremben. A mesterséges fény jót fog most tenni – mutat a plafonra, mi pedig Alensie-vel követjük a tekintetünkkel. – Remekül állíthatóak a lámpák, s a személyzet is remek, volt hozzá szerencsém. Beszéltem azzal, aki felajánlotta ezt az édesapjának – néz újra Alensie-re. – Átbeszéltem vele pár dolgot, amikre áldását adta. Ez is benne volt.

- Ennyire elõre haladtál, és nem szóltál nekem? – értetlenkedek.

- Bele voltál merülve az alkotásba meg a… - itt elhalkul, majd megint csak int. – Most mindent elmondok, ne aggódj.

S így is tesz. Csak beszél és beszél, néha kérdéseket tesz fel Alensienek, akinek csak bólintania vagy tagadóan ráznia kell a fejét. Jonathan mindig is remek szónok volt, most is megcsillogtatja eme tudását. Jól esik, hogy mindenre gondolt és kitervelte – azt is, hogy Alensie néma, s azt is hogy nekem mi legyen a szerepem a festészeten kívül. Nem sok minden, csak a megnyitó beszédet kell majd elmondanom, amit majd õ gondosan megír. Tudja milyen pocsék vagyok benne.

- S ezzel végeztem volna – fejezi be pont akkor, mikor visszaérünk a zongorához. – Én nekem most akad egy kis dolgom, ti pedig „beszéljétek” át mit gondoltok errõl az egészrõl. Micah, elég lesz majd ha te tolmácsolsz nekem. Körülbelül tíz perc és itt leszek – teszi még hozzá, majd egy halvány mosollyal az ajkán elsétál.

Kettesben maradunk Alensievel, amitõl kellemes bizsergés járja át az egész testemet. Bamba mosoly kúszik ajkaimra, szívem hevesen ver, s azt se tudom mit mondjak. Ezernyi gondolat kavarog a fejemben, számat nyitom, de mégis inkább bezárom, zavartan oldalra nézek, majd vissza a pírral tarkított arcú lányra.

- Hiányoztál… - bököm ki az elsõ dolgot, ami a számra esik, mire õ kuncogva lehajtja a fejét s bólint, miszerint õ is ezt érezte. – Jól vagy? – újabb bólintás, majd rám mutat.

- Nos… ne nevess ki, de… - zavartan felemelem az egyik kezemet, amit õ értetlenül figyel. – Jól vagyok – jelelem le nehézkesen és lassan a betûket. Ahogy az elsõ betût felmutatom, meglátom arcán a döbbenettel vegyes csodálkozást. Nagyon nehezen megy, de a betûket annyiszor gyakoroltam a szabad kezemmel festés közben, hogy már tudom õket.

Alensie hirtelen veti magát a nyakamba, amit én nevetve öleléssel viszonzom.  Szipog egyet, majd elenged, de két keze közé fogja az arcomat. Nagyon örül, látom rajta.

- Még nehézkesen megy, bevallom õszintén, de lelkes tanonc vagyok. Tudnál valamit nekem jelelni? – kérdezem, mire õ lelkesen bólogatni kezd. – Mondjuk azt, hogy hogy vagy. – Picit hátrébb lép, majd figyelmesen a kezdõi vénámra, lassan mutogatni kezdi a betûket.

- Remekül. – Széles mosollyal bólintok, miszerint megértettem, mire õ folytatja. – Boldog vagyok. Miattad. – A mosolyom zavartabb lesz, míg õ szélesen mosolyog.

- No de váltsunk is témát! – csapom össze a kezemet, mire õ érdeklõdve figyel engem. – Beszéljünk csak errõl a kiállításról. Mit szeretnél és hogy? Lehet egyelõre egyszerûbb és gyorsabb ha leírod… ne haragudj, majd sokat gyakorlunk és akkor majd ezt is érteni fogom – játszok el egy ostoba kézmozdulatot arra értve, hogy késõbb majd gyorsan is jelelhet, mert meg fogom érteni. Érte meg.