Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Két nap alatt a diákok több támadást is intéztek ellenem, és én mindegyiket fél kézzel hárítottam. Megpróbáltak kiidegelni, de ezt a visszájára fordítottam. Vizes krétával irattam a táblára, és le kellett másolniuk a rajta lévõt. Ami persze nem látszik, de ha betelik a tábla, kíméletlenül törölni kell. Hja, hogy nem tudtad leírni? Miért? Rajszöges székremre ültetem a diákokat, ha a terem használhatatlan, akkor is könnyedén órát tartok. Megvannak a módszereim, és rohamos gyorsasággal csökkennek a lázadások. Én is így gondoltam.

És most megyek a kis Keita husi órájára. Kár, hogy diák, különben tuti megpróbálnám becserkészni. Tilosban is megvan persze a zamata a dolgoknak, de ugye a hátulütõje nagyobb... nem vagyok ilyen szívtipró. Bekanyarodva a folyosón valaki nekemütközik, és már kérném is el az ellenõrzõjét, de még idõben felfedezem a támadó kilétét.

-Bocsánat! - meghajlik, majd felpillantva õ is megismer. - Ta-tanár úr!

- Mi történt a kezeddel? Csak nem azok a kölykök voltak?

- Mi? Nem, dehogy! - mosolyog zavartan, úgy tûnik igazat mond. - Ma reggel eltörtem, amikor suliba indultam.

- Hogyan? - Azt hiszem sokan tanulhatnának tõle. Nem bánnám, ha páran a suliból ilyen véletlen folytán kiesnének az év végéig...

-Megcsúsztam a frissen felmosott lépcsõn és mire leértem eltört. Velem gyakran történik ilyesmi, általában megúszom a tanévet pár töréssel.

- Eléggé rád jár a rúd. - megcsóválom a fejem, elindulva, lévén mindjárt csengetnek, és nem szeretek késni.

- Az nem kifejezés. - tûnõdve hallgatom kellemes nevetését. Lehet mégiscsak szabályt kéne szegni? - Amióta csak az eszemet tudom, mindig is ilyen balszerencsés voltam.- aztán hirtelen lassít, és rámpillant bizonytalanul. - Tanár úr... Az osztálytársaim rosszabbak a pokolnál is, vigyázzon velük, lehet hogy valami szerencsétlen baleset is érheti.

- Meg tudom védeni magam, ne aggódj. - ennek okán még egy hajborzolást is megengedek magamnak, és nem bánom meg. Ujjaim bizseregnek a puha fürtöktõl...

Benyitok a terembe, a diákok felállnak. Az asztal pedig odakint van, jól látható helyen, a baseball pályán. Úgy tûnik ezek tényleg komolyan gondolják. De vagy nem ismernek még, vagy azt hiszik a naivak, hogy gyõzhetnek. Már-már diadalmas vigyorra húzom a szám, de hála a sokéves rutinnak fapofával állok az ajtóban.

-Milyen szomorú dolog! - gúnyos hang, thát megvan a fõkolompos, és a leendõ áldozatom is egyben - Tanár úr, nézze csak, ott van az asztala. - mutat az asztalom felé. - Úgy tûnik ott kell megtartania az órát. De szívbõl reméljük, hogy figyelembe veszi, nekünk tilos tanórák alatt elhagyni az épületet.

Mellettem Keita rémülten pingpongozik szemével köztem és az osztálytársa között. Remélem, nincs nagy barátság köztük, mert sajnálatos véget fogok vetni ennek a kiskirálynak. Megengedek magamnak egy mosolyt, egy intéssel a helyére küldöm a mellettem álló kis cukipofit, és belépek a terembe, de csak egy lépésnyit.

-És gondolja, hogyha én kimegyek és onnan adom le az anyagot maguknak a szokásos hangnemben, a jövõ órán vagy az után képes lesz megírni a dolgozatot? - hangom már-már derûs, és ragadozó mosoly húzódik számon, ahogy zavart érzek a levegõben. - Vagy addig ön lesz az asztalom? Ó, köszönöm, hogy jelentkezett. Fáradjon ki ide.

Hangom bár derûs és barátságos, mégis a tekintetemmel és a furcsa éllel jelzem neki egyértelmûen, hogy nem fogadok el igentõl eltérõ választ. Duzzogva, makacs arccal áll fel, fellépve a katedrára, én meg vállánál fogva nyomom lefelé. Mielõtt leülne, keményen markolok a karjára. Felszisszen, de hiába akarna ezt késõbb ellenem felhasználni, tudok úgy szorítani, hogy ne maradjon nyoma. Elé állva lábait kissé terpeszbe állítom. Most úgy néz ki, mint aki egy széken ül kissé terpeszben, csak épp szék nélkül. Arcán elszántság, de tudom, hogy pár pillanat múlva az erõlködés, hogy így maradjon, felemészti minden büszkeségét. Amíg háttal állok az osztálynak, megengedek magamnak egy fölényes vigyort, egyenesen neki címezve, és a dühtõl vörösödõ fejét élvezem nézni...

-A köny végén nyissátok ki, a kronológiánál. A katedra most felolvasást fog tartani, mivel kissé berekedtem...

Drámaian szenvedõ arcot vágva nyomom kezébe a vaskos könyvet, és mielõtt elõrebukna ültében, egy ujjamal a homlokára pöccintek. ,,Csakazértis” nyitja a könyvet, olvasásnak lát, én meg a táblára kezdek írni. De õ hiába forogna hátra, hogy megnézze, mit írok, a vállát csapkodom a vonalzómmal finoman mindannyiszor. Mert ugye olyankor az olvasás elmarad. Addig felírom a házit a táblára, hogy milyen témakörökbõl esedékes a témazáró. Pár kéz fellendül, az olvasás félbemarad.

-Dolgozatot fogunk írni? - úgy kérdezi, mintha most tudta volna meg, hogy a Télpapó nem létezik.

-Talán bizony szabály van róla, hogy tilos? - kérdezek vissza nyugodtan.

-Nem, de... - hangosabban vágok a szavába.

-Le vannak maradva az anyaggal?

-Tehát ön szerint is be kéne pótolni a lemaradást, és utolérni magunkat? - ránézek, mire a felismeréstõl hápogni kezd.

-Azt mondja, uram hogy az elmúlt évek kimaradását csupán öt hónap alatt pótolni akarja velünk? - moraj fut végig az osztályon.

-Azt. Aki nem tudja a tempót tartani, annak ajánlom figyelmébe a szakkört. - fordulok a tábla felé, a kérdezõsködést elvágandó. - Tudtommal magas elvárás van történelembõl országszinten, és nem engedhetem meg magamnak, hogy mikor az iskolából távoznak, tudásuk a nullát ütögesse. Akinek nem tetszik, iskolát válthat, perelhet, vagy fogadhat magántanárt. De figyelmeztetem, a magántanár gyorsabb tempót kér, mint én. Higgyen nekem.

Közben nem áll meg a kezem, az óra ketyeg, így páran inkább írásban töltik le megdöbbenésüket. Halk susmus szalad végig az osztályon, amíg én meg nem unva azt körmömmel karmolok végig a táblán, csikorgatva azt. Csend. Én is így gondoltam. Az ,,asztal” tovább olvas, egyre remegõsebben, küszködve és zihálva. Amikor az óra elsõ negyede után földre huppanva adja fel, hátranézek érdeklõdve.

-Érdekes. Nem elékszem, hogy azt mondtam volna, pihenhet. - csodálkozok rá.

-Ezt nem teheti! Szólni fogok az igazgatónak! - fúj rám dühösen.

-Akkor itt megvárom a szünetben önt az igazgatóval. - mondom nyugodtan. - Az osztállyal. Megmutatjuk neki a tantermet, körbevezeti a kinti pályán, és elmagyarázza majd neki, miért is van kint az iskola tulajdona, és miért rongálja kint az esõs földön a fabútort. Amit mellesleg ki kellesz fizetnie.

-Hogy mi? - ugrik fel, de remegõ lábai miatt újra földre pottyan, lábaim elõtt.

-Nem mi. Talán tessék, vagy kérem. - felé lépek, de csak a könyvet veszem ki kezébõl. - Én szóltam, még a legelején. Aki nem játszik a szabályok szerint, attól ha nem is könnyes, de garantáltan búcsút veszek. Érthetõ voltam? -tekintetem gyilkos-hûvös.

Nem szól a kis bárányka, és ahogy intek neki, megalázó helyzetébõl feltántorogva a padja felé imbolyog. Remélem, van ma még testnevelésük. Befejezem a táblára írást, majd kiosztok pár feladatlapot, hasonlót ahhoz, amilyen dolgozatot iratni fogok velük, gyakorlás és tanulásképpen. Van tippelõs, kifejtõs, esszéírós rész, meg persze egy pár sornyi tesztkérdés is. Pintyõke emeli fel a kezét, és csak szememmel jelzem neki, hogy kérdezzen bátran.

-Uram, erre a dolgozatra csupán a negyvenöt perc áll rendelkezésünkre? - elmosolyodom, mert tényleg jó kérdés.

-Nem. Jövõ héten óracserét intéztem, tehát két óránk lesz egymás után, és a héten az egyik történelem elmarad. De majd az osztálytitkár úgyis értesíti önöket a pontosításokról.

Sose jártam iskolába. Mindig házhoz nyomultak a tanárok, és egymásnak adták a kilincset, mert nem sok tûrte meg azt a viselkedést, amit én tanúsítottam irántuk. De nem baj, én tudom, hogy mi lett volna az, amivel le tudtak volna kötni, és azt hiszem csak ennek köszönhetõ, hogy amikor egy ismerõsöm röhögve közölte, hogy egy egész közeli suliban a töritanárt kikészítették, így féléves pszichiátriai beutalót kapott, akkor fogtam magam, és a diri elé álltam, hogy ugyan már, töritanár-hiány van, meg válság, és ilyenek, szóval lesz szives felvenni arra a kis idõre. Ezen a héten csak bejárogatok, megnézem a termeket a tanítás után, meg a diri megmutogatja, mit merre találok. Remek, mindenféle eszköz megvan arra, hogy tökéletesen megtanítsak mindent. És azt hiszem, hogy megvan, melyik évfolyam lesz a kedvencem, már csak azért is, mert a korszak, amit vesznek, a kedvencem. És egy csomó szép fegyverem is van onnan. Ééés... és persze ott a sok finom husika, fiatal hátsók, rugalmas kis fenékkel meg kemény combokkal... Rrrrrrrr!! Szóval ma délután is szépen fogom magam, és a suli felé indulok, hogy elõkészítsek mindent majd a jövõ hétfõre, az órarend már a fejemben...

Meglepetten lépek kettõt hátra, hogy az egyensúlyom visszanyerjem, de mielõtt még alaposabban megvizsgálhatnám az egy szál pólóban parádézó futkározót, az megragad, és elcibál.

-Hova a picsába tûnt ez a kis szarházi?!

Fiatal, rémült kis pintyõke, alkatra szörnyen tökéletes, bár talán kicsit sápadt. Nem kell nagy IQ ahhoz, hogy a helyzetet át lehessen látni, legalábbis elég sokszor voltam már vadász, hogy a vadat felismerjem.

Míg én leteszem a voksom a szivatás és a segge közé találomra valamelyikre, addig õ is alaposan végigmér, de olyan dülledõ szemekkel, hogy pár pillanatig azt hiszem, kipottyannak. Szám sarkába bújik egy kis mosoly, hiszen hízelgõ, hogy így megbámul valaki, nem?

-Yakuza vagy? Ugye nem? Félek a yakuzáktól!

-Miért lennék az? -pislogós szünet, hogy hogy jött ez ide, majd a kérdésemre visszatérek. -Mit csináltál, amiért azok néhányan így ki voltak akadva?

-Az a bajuk, hogy megszülettem.-feltápászkodva hajlongani kezd. -Nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. Owari-ék rendszeresen megkergetnek, vagy megvernek. Majdnem mindennapos dolog.

-Miért hagyod nekik?

-Úgy nézek én ki, mint aki meg tudja védeni magát? Egyébként is, ha sikerülne, utána kicsinálnának.

Furcsa mosollyal közli ezeket, magamban pedig elégedetten elmosolyodom, mert bizony úgy tûnik, eddig erre a pintyõkére senki sem pályázik, tehát szabad a gazda, nem? Újra vad csörtetéssel végigvonul pár ember a sikátor elõtt, mire mozdulatlanná dermed, akár egy nyuszi a fûben, és ahogy csend lesz, újra felenged.

-Ga-Gakushi Keita vagyok.

Felém lép, és a kezét nyújtja, de ekkor újra hátrafelélendül, és valami hátbozongató dörrenéssel a földön landul. Sietve lépek mellé, kezemet nyújtva neki, amit õ elfogad, míg másik kezével a fejét tapogatja.

-Ame vagyok. -mosolygok rá szélesen. -Hát, téged alaposan megvert a sors ezzel a balszerencsével, mi? Bár be kell valljam, kicsit mulatságos nézõként az egész. -feltápászkodik, én meg a fejét tapogatom végig finoman, de kisebb puklit találok, mint kerestem – Felsõd nincs? Állítólag ma esni fog.

-Hát volt... Csak lehagytam útközben. -vonja meg a vállát, mintha ez is mindennapos lenne.

-Akkor addig itt az enyém. Ebbe a közeli suliba jársz, igaz? -intek fejemmel az említett irányba.

-Igen... De semmi szükség rá, tényleg!

Kicsit hadarva csipogni kezd, hogy miért is nem kell a kabátom neki, de amíg õ a száját jártatja, addig én könnyedén lecsúsztatom magamról, és ráterítem.

-Bõr, így nem kéne átáznia. Most meg menj haza, mielõtt még visszajönnek.

Kacsintok, és amíg õ meghökkenten pillog utánam, addig én mosolyogva intek neki, és sarkonfordulva felszívódok. Úgyse jön szerintem utánam a suliba, nem hiszem, hogy megfordul a fejében, hogy egy magamfajta, bõrszerkós emberke arra venné útját, nem? Már elõre örülve az új ,,állásomnak” bekanyarodok, és a diri irodája felé már gondolatban dörzsölöm a kezem. Szép lesz ez a fél évecske...

Hétfõn elég korán beérek a suliba, még senki sem vette észre, hogy itt vagyok. Bár az irodámból hallom ahogy sutyorognak rólam, az új tanárról, és tervezik, hogy hogyan fognak kikészíteni. Kár, hogy rajtam az ilyenek nem fognak. Hehe... Megiszom a kávém, majd fogom a naplót meg a jegyzeteim, a könyvekre rá se nézve indulok a csengõ elõtt el, és ahogy becsengetnek, már lépek is a terembe... Reszkessetek, mert élve kapok be mindenkit!

Az elsõ két óra nagyon jól ment. Terjed a hír, hogy nem vagyok kenyérre kenhetõ alkatú, bár a sejhaj termetem ezt cáfolni látszik. És amikor a harmadik órára egy katanával mentem be, a legtöbb diák az elsõ sorban lejjebb csúszott a székén. Ó, igen, élvezn fogom ezt a krétaporos, dohos könyvekkel meg nyüge ifjakkal teli lyukat! Negyedik órára csak egy pár lapot karolok fel, és úgy lépek be a terembe. Elhal a zsivaly, mintha valaki megnyomta volna a ,,pause” gombot a filmnézés közben. Megnyerõ mosollyal slattyogok a tanári asztalhoz, lecsapom rá a naplót, és az osztállyal szemben a padra ülök, keresztbe tett lábakkal.

-Helló, osztály. Én leszek a következõ félévben a történelmet tanító tanár, és a szakkört is én fogom vezetni. -szünet- Tanár úr vagy uram megszólítást elvárom, s amint jobban megismerjük egymást, a bátrabbak Ame-nak is hívhatnak majd. -beletúrok a hajamba, és elfojtok egy mosolyt, ahogy pár lány elpirul – Lesz pár szabály, amit ha betartotok, akkor ezt a félévet mindenki túl fogja élni, ezt garantálhatom. Nem tûröm a hazugságokat, értelmetlen erõszakot, késést, feleselést, ellenben aki nem tanul, annak bejárnia is felesleges, jelenlétük nélkül is tudok jegyet osztani. -halk morajlás, és hagyom, hadd tárgyalják meg az információkat.- Érdeklõdtem, milyen volt az elõzõ tanárotok, és azt hiszem mondanom se kell, hogy új korszak veszi kezdetét. Akinek van kérdése, most felteheti.

Kezeimmel kitámasztom magam, hátrébb dõlök, és oldalra billentett fejjel várom a kérdéseket, amikor megakad a szemem egy kis pinyõkén... Csupán egy pillanat mûve, amíg átsiklik rajta a tekintetem, de máris elégedetten húzódik szélesebbre a mosolyom. Megvagy, drágám, és már az Atyaúristen se tud megmenteni tõlem. És nem kerüli el a figyelmem, ahogy még mindig tágra nyílt szemekkel mered rám.

-Igaz, hogy fegyvereket is hoz majd be órára?

Hosszú csend után érkezik meg az elsõ, bátortalan hangocska, valahonnan hátulról, én pedig tekintetemmel végigszántok a termen, de mivel nem találom meg a kérdezõt, megcsóválom a fejem.

-Aki kérdez, álljon fel, vagy nem kap választ. -némi tétovázás után feláll valami gügye a hátsó sorból.- Igen, be fogok hozni párat, ha a tananyaghoz fûzõdik. És a következõ kérdést megelõzendõ: igen, van rájuk engedélyem.

-Tanár úr... -feláll valami kitömött Barbie- Van már valakije?

-Erre mondjuk nem válaszolok. -lagymatagon intek, hogy leülhet.

-De hát azt mondta...

-Ne essen tévedésbe. Azt mondtam, feltehetik a kérdéseiket. Azt nem, hogy válaszolok is.

Halk susmus, a szöszi leül, én pedig körbenézek, de úgy tûnik most nem mernek vagy nem akarnak kérdéseket feltenni. Összecsapom a két tenyerem, és felállok, hogy behúzzam a hiányzókat.

-Akkor a mai óránk anyaga...

Amint elveszem róluk a pillantásom, halk beszélgetés indul meg, és hiába nézek fel várakozón,. Páran fülhallgatót vesznek elõ, telefonok világítanak a padok alatt, néhányan aludni készülnek... hó! Kiveszem a vonalzót a lapok közül, és a lapjával a padra csapok egy nagyot, majd a várt hatás nem marad el. A nagy csattanásra sokan összerezzennek, néhányan felkiáltanak, és ahogy nézem, a pintyõke is elejtett dolgai után kezd vadászni a padok alatt.

-Amikor beszélek, ide figyeltek. Szeretem az intõket, már egész jó rutint szereztem belõle. Aki kér, az az ellenõrzõjével a telefonját is hozhatja. -hatásszünet.- Aki nem tartja be a szabályokat, azt rövid idõn belül megeszem vacsorára.

Azzal halkan kezdek neki a mondókámnak, így a kezdetleges suttogások is elhalnak a pisszegés folytán. A lapokat kiosztatom, rajta vaktérkép, amit a következõ órára kitöltve kell leadni. Nem száraz tényekre törekszem, mégha a történelem csak azokból is áll, hanem igyekszem azokat a homályos foltokat is megvillantani, amikben még a legnagyobb történészek sem biztosak a mai napig. És amikor közlöm velük, hogy potya jegyekért lehet ezekrõl esszét is írni, párak szeme felcsillan. Legendákkal, mesékkel tarkítm a történetet, megjegyzésekkel, hogy én mit szeretek belõlük, és hogy tanultam meg õket, szójátékokat lövök le, amikkel a Hadzsime nevû nagy embereket is memorizálni tudják, és bár a történelmi szálat érintem, közben földrajzba is átmegyünk, és a legtöbb dolgot mégis az osztályból húzom ki. Felmérem, mennyit tudhatnak, és ez láthatóan nagyon kevés. A csengõ élesen hasít a csendbe, én pedig már kezemben a cuccokkal lépnék ki, de egy kérdés megállít.

-Tanár úr... -nem fordulok meg, nem izgat a kérdezõ kiléte.- A nevünket nem fogja megkérdezni?

-Minek? Találkozok majd veletek eleget. Amúgy is... Mi a név? Nem szükségszerû, nem eszköz. Igen, vannak nagy nevek, tény. De amíg nem teszel le elém valamit, amiért megjegyzem, addig számomra egy vagy a sok közül. Értve?

Választ nem várva lépek ki a terembõl, és a szertáramba megyek, hogy még pár intõt befejezhessek, és a következõ órára készülhessek. De azért nem felejtem el a naplóban megnézni a kis pintyem rubrikáját, jegyeit, és elkalandozni kicsit rajta. Kíváncsi vagyok rá. Nem csak azért, mert tegnap találkoztunk. Annyira... Van valami érdekes a szemében, ami mindenképp értem kiált. Érzem.

Ismerõs hang pittyen mögöttem, ahogy az autómba hajítom a táskám. Maga a kocsi annyit kóstálhat, hogy az épületet meg tudnám venni belõle talán, annyi tuning meg extra van benne, bár jómagam nem használom mindet, ajándékba kaptam, tehát nem is a legjobb autóm. De legalább törésbiztos, és biztosítása is szép summás, úgy vélem ide a suliba ez pont tökéletes. Felvont szemöldökkel fordulok meg, és nem próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, ki szólított meg, a felém rohanó prüntyõkére pillantok. Épp elhasalni készül, amikor reflexszerûen kinyújtom a kezem, és elkapom õt.

-Elnézést. Köszönöm.

Motyogja, amíg segítek neki taplra állni, bár kicsit nagyobb lendülettel, mintha nem venném észre, hogy ki akar kászálódni a kezeim közül, és így az autómnak esik, de még dõlés közben kalimpáló kezei a felsõmre markolnak, és magával ránt. Meglepetten pillantok le rá, ahogy a tesén huppan az enyém, majd elmosolyodva borzolok finoman a hajába, míg eltávolodok. Játsszunk most jófejt!

-Bocsánat! Én csak... Én csak a kabátot szerettem volna visszaadni.

Darálja lehajtott fejjel, míg a kabátot átnyújtja és a másik kezével a táskáját bûvöli vissza a vállára.

-Semmi baj. Köszönöm, remélem nem áztál meg. Átveszem, és becsapom a kocsiba.

-Oh, nem, nem áztam.

-A fiúk még mindig üldöznek? -kérdezem közben érdeklõdve, mintha az idõrõl érdeklõdnék.

-Igen. Nem hinném, hogy csak úgy megúszom.

-Elvigyelek akkor a következõ sarokig? Lecsúszol az ülésen, hogy ne vegyenek észre. -ajánlom, mint egy nagyszerû tanár, nem minden hátsó szándék nélkül.

-Nem, köszönöm, még van egy órám.

-Értem. -csalódottságom laza mosoly mögé rejtem, -Akkor viszlát holnap, öhm... Keita, ugye?

-Igen. Elnézést ha megzavartam.