Kellemes ez az őszi reggel. Kinyitom az erkélyajtót, és engedem, hogy a hűvös levegő átjárja a szobám minden szegletét, frissességet és lendületet víve bele. Jó ez az ősz illat. Apropó, ősz. Most, hogy beköszöntött az iskolaszezon, a divatcég, aminél dolgozom, kitalálta, hogy megmutatja a mai fiatalságnak, milyen az igazi vagány suli divat. Szóval most egy népszerű tinimagazin címoldalára, illetve az „Öltözködési tippek” meg a „Hódítsd meg!” című rovatba készítenek rólam, meg majd egy srácról képeket. Izgalmasan hangzik, remélem valóban az is lesz.

Beállok a zuhany alá, és sokáig engedem magamra a meleg vizet. Nagyon jól esik. Hajat is mosok, hogy a stylist-nek egy szava ne lehessen majd. Sminkelni nem fogok, felesleges, úgyis dobnak rám valami könnyed street makeup-ot, akkor minek vesződjek vele itthon? Mit kellene felvennem? Igaz, hogy csak az oda-vissza úton viselném ezeket a ruhákat, de a modellügynökségnél folyton azzal jönnek, hogy a divatszakmában dolgozók mindig odafigyelnek a megjelenésükre, még akkor is, ha épp nincsenek a kifutón.

Végül egy fekete bőrnadrágra, egy sötétkék hosszú ujjú fölsőre és egy szintén fekete bokacsizmára esik a választásom. Az előszobában lévő fogasról leakasztom a sötét dzsekimet, aztán elhagyom a lakást. Taxival utazom a stúdióhoz, ami egy többszintes épület a belvárosban. Végül is nem rossz munka ez. Nem kell sem fizikailag, sem szellemileg megerőltetnem magam. Csak tudnom kell jól pózolni, felszabadultan viselkedni és önmagamat adni. Ó… de ki is vagyok én?

Nem kezdek bele a filózásba, mert a taxi lefékez és megáll, nekem pedig fizetnem kell. Beérve az épületbe azonnal hívom a liftet, és felmegyek a másodikra. Alig nyílik ki a liftajtó, máris meghallom, ahogy Claire kitörő örömmel a hangjában a nevemet kiáltja.

 - Ó Michelle! De jó, hogy itt vagy! – hosszú lábaival felém lépdel, és kéretlenül is megölel – Már összeállítottam neked a ruhákat, kérlek gyere és kapkodd magadra őket, hogy lássam, kell-e valamin alakítani.

Nem válaszolok, csak követem az ide-oda libbenő alakját, és engedelmesen mindent felpróbálgatok egymás után.

 - Azt le ne vedd! – szól oda nekem, mikor az utolsó szettből elkezdek kibújni – Maradjon rajtad, mert az első képsorozathoz ez a ruha van.

Visszabújok a fölsőbe, amit már félig lehámoztam magamról, majd szinte azonnal a nevemet hallom. Ez az aktuális fotósom hangja, megismerem. Kilépek az öltözőfülkéből és megyek is a férfi irányába. Nincs egyedül. Van vele egy srác. Így első pillantásra mintha hasonlítanának is egymásra.

 - Ő itt a fiam, Robert Graham. Robert, ő itt Michelle Norwich. A mai naptól kezdve, együtt fogtok dolgozni!

Naa, szóval ő lesz a férfi modell mellém! Klassz, még sosem dolgoztam párban eddig. Felé nyújtom a kezem, amit pár pillanatig észre sem vesz, mivel valamilyen okból kifolyólag kerüli a pillantásom.

 - Oh, igen, szia! Robert Graham – kezével gyorsan ragadja meg az enyémet, miután észbe kap, és megrázza.

Már épp szólásra nyitnám a szám, mikor Claire közénk perdül, és mindkettőnket a próbafülkék felé irányít.

 - Michelle, te ülj le ide kérlek, hogy megcsináljam a sminked! Robert, te meg… - gyorsan szétnéz, és egy kis ruhacsomagot kap fel, aztán a fiú felé dobja – Kapd csak el!

Leülök egy kényelmes pufi fotelbe, és figyelem, ahogy Robert ügyesen elkapja a felé hajított ruhakupacot, aztán eltűnik a függöny mögött. Nem tűnik modellnek, bár igen jóképű, és az alakja is vonzó. Kicsit elpirulok, ami Clairenek azonnal fel is tűnik.

 - Héj kislány, ha pírt akarok, akkor majd felviszek egy adag pirosítót a pofidra, nem kell helyettem dolgoznod. – nevet, majd valamivel halkabban hozzáteszi – Tetszik a fiú?

Hogy tetszik-e? Nem gondoltam bele ilyesmibe. Talán igen. Meg kell hagyni, nagyon helyes. De még semmit sem tudok róla. És az is lehet, hogy soha nem is fogok. Lezavarjuk a fotózást, pár alkalommal még látjuk egymást, aztán kész. Azt hiszem ez ilyen élet. Nem panaszkodhatok, ez még mindig fényévekkel jobb, mint a kutatóintézetben. Óvatosan a zsinórhoz nyúlok, amit még anyám „hagyott rám”, és végigsimítom rajta az ujjaim.

 - Nem tudom – felelem komolyan Clairenek, aztán lehunyom a szemeim, mert most a szemhéjaim következnek.

Fél füllel hallom, ahogy elhúzódik a függöny, és biztos vagyok benne, hogy Robert lépett ki a fülkéből. Kíváncsi vagyok, hogy állnak rajta a ruhák, és hogy mennyire illik az összeállítása az én viseletemhez. Bár Clairet ismerve gyanítom, hogy abszolút korrekt.

 - Jó, kész is. Kinyithatod a szemed.

Párat pislogok, aztán megpillantom a fiút. Azta! Micsoda impozáns látvány! Lenyűgözve nézem a zavart srácot, aki azt hiszem, észrevehette, hogy szemeim lassan járnak fel alá a testén.

 - Na jó kiscsibéim, gyerünk a kifutóra, úgy látom Mr. Graham már beizzította a fényképezőgépét.

Sóhajtok egyet, aztán felkelek, és pár lépéssel Robert mögött az említett úr felé igyekszem. Kicsit jobban ver a szívem, mint egyébként. Nem szoktam izgulni fotózások előtt. Vagy is de, de nem így. Ez most más. Biztos amiatt, mert most nem szólózok. Igen, ez lehet az oka.

- Nocsak, de jól néztek ki! Mintha tényleg valódi elit diákok lennétek! – Robert apja elismerően néz végig rajtunk, s hüvelykujját felmutatva Claire felé kacsint.

Elmosolyodom kissé, aztán Robertre téved a tekintetem, aki pont abban a pillanatban néz rám. Bátorítóan hunyorog a szemével, aztán amolyan „nincs mit tenni” arckifejezéssel biccent egyet, hogy lássunk neki.

-          Remélem, a délután folyamán számíthatok rád! – apám telefonon társalog velem. Már a munkahelyén van. Mivel fényképész és eléggé népszerű, így sűrűn van távol. Ami anyámat illeti, ő jelenleg egy új reklám arca lesz, viszont, nem az apámmal munkálkodik.

-          Már megígértem, hogy elmegyek, de ez lesz az első napom, így nem tudom, hogy mikor érek oda.

-          Igen, tudom! Ügyes leszel! Nos, most mennem kell. Akkor majd délután! – miután elköszönünk egymástól, leteszem és felkészítem magam az első napomra, mint tanár.

Az iskola igazgatója elmondása szerint, amit telefonon keresztül intézett el, egy alsós osztályt kapok, mivel kezdő vagyok. Természetesen ennek örülök, hisz nem tudom, hogy a nagyobbakkal hogy bírnék el. Gyorsan hívok egy taxit és bekapok valamit. Bár nem tagadom, a kávé is jól esne, de félek, hogy nem lenne ez jó ötlet, mivel, ha izgatott vagyok, visszajöhet.

A taxiból kiszállva, egy szép és nagy épület fogad. Olyan, akár egy gimnázium, de ez egy általános iskola. Fizetek a sofőrnek, majd elindulok az iskola felé. Pár kisebb diák szalad el mellettem, amin jót mosolygok és ezzel a mosollyal lépek be. Az igazgató fogad a bejáratnál és a tanárihoz megyünk. Közben elmondja, amit már korábban is, miszerint egy kisebb osztályom lesz, ahol én leszek az osztályfőnök. Ez egy elitebb iskola, így komoly feladataim lesznek. A mai első az lesz, hogy bemutatkozzam az osztályomnak. Erre 2 teljes 45 percem lesz, ami szerintem bőven elég, bár kitudja, hogy mennyire fog gyorsan telni az idő.

-          Ez lenne az a terem. Nálunk az a szokás, hogy az új tanár az igazgató nélkül megy be már az első alkalommal, így csak sok sikert kívánhatok!

-          Köszönöm! – egy mosollyal hagy magamra.

Minden információt megkaptam már korábban, így tudom, hogy pontosan 8 órakor kezdődik az első órám. Fél órám van még, így leülök az asztalhoz és kicsit körbenézek a teremben. Összesen 20 asztal van, nem meglepő, székekkel együtt. A barna szín uralkodik az osztályban és igen kellemes hangulatot áraszt. Az ablakok nagyok és ennek köszönhetően bőven jut be fény, azonban vannak lámpák, ha szükség lenne rájuk.

-          Itt vagyunk! – egy lány hangja üti meg füleimet, így az ajtó irányába nézek. – Ha vége az óráimnak, érted jövök! – ahogy elnézem, az utolsó évfolyamában lehet és a kistestvérét hozta ide. Ez igazán rendes tőle. – Jó reggelt!

-          Jó reggelt! – amint rám néz, köszön, és ahogy öccse belép, már el is megy.

-          Jó reggelt, Tanár úr! – viszonzom a fiúcska köszönését, aki leül a velem szemben lévő asztalhoz.

Apránként jönnek be a tanítványaim és ülnek helyükre. Majd megszólal a csengő és belekezdhetek a bemutatkozásba. Az első pillanatokban érzem magamon, hogy feszült vagyok, de ahogy érzem a kicsik fesztelenségét, elmúlik ez az érzés. Azon veszem magam észre, hogy jó a kedvem és párszor nevetek is, akárcsak a gyerekek.

Amint letelik a második órám is, a tanáriba tartok, de egy síró hang megállít és annak irányába tartok. Nem is kell sokat mennem, az egyik lépcsőfordulóban találok rá. Amint meglát, azonnal felpattan ülőhelyzetéből és igyekszik úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Sóhajtok egyet és rákérdezek. Megrázza fejét és magamra is hagy. Nem állítom meg, hiszen nincs közöm hozzá és sosem ütöttem bele az orrom mások gondjaiba. Az viszont zavar, hogy így láttam. Talán majd később megpróbálhatok vele beszélni.

-          Hogy telt az első napod? – apám egy öleléssel fogad, majd el is enged és beinvitál az épületbe, ahol dolgozik.

-          Jól! Igazán rendesek a gyerekek és nem voltak elutasítóak. – az épület, ahol most vagyok, nem csak fényképészek számára van fent tartva, ezért is rendelkezik több emelettel. Mi a másodikra megyünk, így beszállunk a liftbe. – Bár egy lány valamiért sírt, de nem volt alkalmam megérdeklődni.

-          Tudod, hogy nem avatkozhatsz mások életébe! – bólintok. Azt már nem mondom, hogy elhatároztam, beszélni fogok vele. – Jut eszembe! Ma azért hívtalak ide, mert kellene egy-két apró ötlet.

-          Tőlem? – apám bólint, és közben kinyílik a lift ajtaja. – Mégis miben tudnék én segíteni? Tanár vagyok és nem fényképész.

-          Nagyon is jól tudom! – kinyitja az ajtót, amin belépünk, majd becsukja maga után. – Egy igazán szép modellünk akadt az elkövetkező napokra és könnyen lehet, hogy kell egy férfi modell is.

-          Akkor keresel valakit, aki méltó ahhoz a lányhoz.

-          Rád gondoltam! – mi? Meglepett arcomon jól mulat, de számomra egyáltalán nem az. Jól tudja, hogy a modellkedés nem az én világom. – Talán, ha meglátod a lányt, más lesz a véleményed! Michelle! – a név után egy lány libben be a női modellek járásával és elakad a lélegzetem. Ez a lány…

-          …nagyon szép! – minden bizonnyal, apám elégedetten mosolyog. Michelle szemei találkoznak az enyémmel és érzem, hogy melegem van. Azonnal másfelé nézek.

-          Ő itt a fiam, Robert Graham. Robert, ő itt Michelle Norwich. A mai naptól kezdve, együtt fogtok dolgozni!