Karakter: Ichihara Ren
Megjegyzés: (Yumémnek)
Végre vége van az utolsó órának és a próbának is. Alig állok a lábamon, ez a darab teljesen kivesz belőlem minden erőt. Nem is értem, hogy miért választottak pont engem Oberonnak a Szentivánéji álomba. Nem vagyok még olyan jó színész, de nem szoktam visszautasítani az ilyen felajánlást. Hátha felfedez egy remek rendező és végre főszerepet is kaphatok, vagy közelebb kerülök az álmaimhoz.
Már hazafelé tartok, mindenki siet valahová, legtöbben hazafelé, és nem állnak meg egy percre sem. Pedig Tokió igazán gyönyörű város, a fények fantasztikusak és érdemes néha megállni, megcsodálni. Meg is állok az egyik útkereszteződésnél, hiszen úgyis piros a lámpa, rengetegen vannak körülöttem. Felnézek az égre és megcsodálom a csillagokat. Hihetetlen, de még így is látni őket. Ahogy ott állok, a tömeg megindul és valaki nekem ütődik, amitől elveszítem az egyensúlyomat és a földön kötök ki valakivel magamon.
- Öö... Én... Én tényleg elnézést kérek, de nem láttam... Ez csak a sors keze lehetett, uram, én tényleg nem akartam... Nem esett baja? Jól van? – hallok egy halk, illedelmes, ám riadt, kellemes hangot, majd azt érzem, hogy megfogják a kezem.
Kissé kába vagyok, bevertem a fejem, mégis van bennem annyi lélekjelenlét, hogy alaposan megnézzem az illetőt. Márványfehérségű bőr, csinos, lágy vonású arc, mint egy angyalé. Gyönyörű, hatalmas kék szemek és szinte hidrogénfehér hajkorona. Ez nem is ember, inkább egy tündér. Végül sikerül reagálnom a kérdésére is, mert valljuk be, ahogy megpillantottam ezt a tüneményt, agyam lefagyott.
- Nem. Nem baj, jól vagyok.
- Igazán örülök. A nevem Yume. És... Sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk – mondja, miközben talpra segít. Enyhe akcentusa van, de nem tudnám megmondani, hogy miféle.
- Én Ren vagyok – mutatkozom be. Yume. Érdekes név, biztos nem az igazi neve, de nem akarom faggatni, elvégre mi jogon faggatnék egy idegent. Vékony alkat, nem úgy néz ki, mint aki felvet a pénz.
Kezet rázunk, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordítja a tenyerem és merően nézni kezdi. Nem értem, mit csinál, de sokáig nem merem megszólítani. Olyan, mint azok az utcai jósok, de a legtöbbjük csaló. Nem tudom, róla mit gondoljak. Végül megszólítom.
- Van ott valami? – kérdezem meg halkan.
Elpirulva néz rám, mint akit valami cikis dolgon kaptak, majd másik kezével hajtja be ujjaimat. Érintése finom, kecses, nem hivalkodó és tolakodó. Igazán bájos jelenség, nem láttam még hozzá hasonlót.
- Sok minden. Főleg az, hogy a tavasz önnél is beköszönt, ha hagyja, és nem zárkózik el előle. Élvezze a napfényt, engedje be a meleget, és hagyja a sorsot, hadd tegye, amit kell – mondja rejtélyesen, én pedig nem tudok hová lenni.
Már fordul is el, és indul, nem várva meg, mit is reagálok. Én meg csak állok ott a tenyeremet bámulva. Tehát mégis egy jós. Vagy afféle lehet, de nem értem, hogy hogy gondolhat ilyeneket. Már jól előttem halad, mire utána kiabálok.
- Várj!
Meglepetten áll meg, de nem fordul meg, mindössze a fejét fordítja felém. Mellettünk emberek mennek el, néhányan kiváncsian megbámulnak mindkettőnket, de most ez hidegen hagy. Tudnom kell, hogy jól gondolom-e, amit gondolok.
- Én? – kérdi bizonytalanul, mintha nem tudná, hogy neki szólok.
- Igen. Ezt mind innen olvastad ki? – nézek fel hitetlenkedve a tenyeremből, majd felé nyújtom.
- Többnyire. Ahogy azt is, hogy sokkal többre vagy hivatott. Meg hogy a céljaid általában eléred. És még nagyon sok mást is – mondja udvariasan, immár felém fordulva. Nem bunkó, bár bizalmatlannak tűnik. Mint én is.
- Tényleg? Ennyire olvasható lennék? – hökkenek meg, holott mindig igyekszem, hogy ne lássa senki a valódi lényemet.
Látom, hogy megleptem a kérdésemmel, de remélem, nem veszi tolakodásnak. Nem akartam durva, vagy követelőző lenni.
- Nem nyílt, de érdekes olvasmány – válaszol végül.
Nem válaszolok. Nem tudom, mit gondoljak. A tenyeremet nézem. Vajon valóban igazat mondana ez a fiú? Végül mégis megszólalok.
- Nos, köszönöm, majd nyitva tartom a szemem – mondom.
Ő csak biccent és nekem hátat fordítva elindul. Alakját hamarosan elnyeli a tömeg. Nekem is ideje hazaindulnom, ha nem akarom anyámék korholását hallgatni. De egyre a fiú jár az eszemben. Yume. Valóban álomszép, álomba illő alakja van. Magamba merülve indulok hazafelé és észre sem veszem, mikor érem el a házat. Mikor beérek inasunk már siet is elém. Az öreg Karei-san megbízható munkaerő.
- Megérkezett, uram? Milyen volt a napja? – érdeklődik udvariasan, miközben elveszi a kabátomat. – A szülei üzenik, ma este későn érnek haza.
- Köszönöm! – biccentek. – Nem vagyok éhes, a szobámban leszek, nagyon fáradt vagyok.
- Előkészíttessem a fürdőt? – kérdi Karei-san, de csak a fejem rázom, majd egyenesen a szobámba megyek.
Túlságosan fáradt vagyok, kimerültem, ráadásul egyre csak Yume jár az eszemben. Újra látni akarom és már tudom is, hogy holnap ismét merrefelé jövök haza. Hátha újra látom. Valahogy meg kell hálálnom neki a jóslatot. Ki tudja, talán valóra is válik. Nem lenne rossz végre egy tartós kapcsolat, amelyben nem használnak ki és nem a pénzemért szeretnek. Végül mégis veszek egy gyors zuhanyt, majd lefekszem az ágyamra és bekapcsolok egy kis komolyzenét. Szeretem Mozartot, így az egyik darabját hallgatva fekszem az ágyon és sehogyse megy ki a fejemből az a fura fiú. Végül álomba merülök.
~*~
Másnap reggel kissé kótyagosan ébredek, mivel állandóan Yumeről álmodtam és azok az álmok eléggé tele voltak minden olyan dologgal, amit nem akartam most csinálni. Szüleim már rég elmentek, mire leérek, amit nem is bánok, mert bármikor is találkozom velük, állandóan hallgathatom, hogy mennyire elcsesztem az életem, mert lealacsonyodom a színészi pályáig. De nekem ez az életem és szüleimen kívül senki sem piszkál vele. Alig várom, hogy végre elköltözhessek és élhessem az életem. Felnőtt ember vagyok, ők mégis gyerekként kezelnek, holott ösztöndíjjal jutottam be az egyetemre, nem apa fizeti. Gyorsan felöltözöm, eszek valamit, majd magamhoz kapom a szövegkönyvemet, tankönyveket, táskámat és indulok is. Reménykedem, hogy talán reggel is találkozom a szőke angyallal, de sajnos csalódnom kell. Sehol sem látom. Talán még annyira korán van, hogy alszik, bár nem látszott olyannak, mint akinek állandó lakhelye lenne. Bár ki tudja. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, mégis elvarázsolt az első pillanatban, mikor megláttam.
Időben érek be az egyetemre, és igencsak bánt, hogy várnom kell a nap végéig, míg talán újra láthatom az angyalt. De talán csak véletlenül sétált arra, és semmi esélyem újra látni őt. Elvégre idegenek vagyunk egymásnak, mégis mit akarhatnánk egymástól? Annyira elmélázok, hogy észre sem veszem, amikor a tanár felszólít.
- Ichihara-kun! – suttogja a mellettem ülő lány és megbök. – Honma-kun! A tanár téged néz.
- He?! Mi?! – pattanok fel, mire kitör a teremben a nevetés. – El… elnézést sensei! Elkalandoztak a gondolataim.
- Azt látom – sóhajt bosszúsan a középkorú tanár. – Remélem, legalább a tananyagon gondolkodott, Ichihara-san.
- Hát… - elvörösödök, mert nem vallanám be neki, éppen min gondolkodtam. – Ööö… igen… nagyjából.
- Maga reménytelen eset. Ha nem lenne ennyire tehetséges, semmi sem lenne magából, fiam. Üljön le! – enged el a tanár, én meg lezuhanok.
Az iskola és a próba végéig igyekszem elnyomni Yume képét, de nem mindig sikerül, így ma nem tudok úgy teljesíteni, mint kéne. A rendező ezt észre is veszi, de betudja annak, hogy mindig kihajtom magam.
~*~
Végre végetér az iskola és elindulhatok haza. Sietek, hiszen minél előbb ahhoz az utcához akarok érni, ahol tegnap Yumevel találkoztam. Reménykedem benne, hogy ma is láthatom, de teljesen biztos természetesen nem lehetek benne. Hirtelen lágy fuvolaszót hallok, amely az utcáról jön. Körülnézek és nagy csapat embert pillantok meg egy tömegben, amint körbeállnak valamit. Odamegyek és benézek. Elkerekednek a szemeim. Yume ül a földön és egy gyönyörű furulyát fúj. A dallam, amit játszik fülbemászó, és varázslatos. Látszik, hogy élvezi a dolgot, majd mikor befejezi, az emberek tapsolni kezdenek és egymás után dobálják a furulya tartójába a pénzt. Van, aki csak aprópénzt, de látom, hogy sokan tízezreseket is dobnak bele. Majd távoznak és csak mi ketten maradunk.
- Gyönyörűen játszol – mondom, mire rám néz és szemei elkerekednek. – Reméltem, hogy találkozunk.
- Ren, igaz? – kérdi. – Úgy tűnik, ez a Sors keze. A Sors akarta, hogy ma találkozzunk.
- Lehetséges – mosolygok rá. – Végeztél mára? – kérdem, mire bólint. – Éhes vagy? Meghívlak vacsorára, hálából a tegnapi jóslatért.
- Nem szükséges – rázza a fejét, de gyomra korogni kezd, mire elvörösödik. – Rendben. De ne költs rám túl sokat!
- Gyere, tudok egy kellemes kis étkezdét a közelben. Nem túl drága, de finom ételeket adnak.
Megvárom, míg elpakolja a pénzét, és a furulyát, majd elindulunk egy általam igen kedvelt hely felé. Meglep, hogy megjegyezte a nevem, azt hittem, már rég el is felejtett. De úgy tűnik mégsem, ami boldogsággal tölt el. Hamarosan megérkezünk. Törzsvendég vagyok itt, gyakran járok ide enni, ha elegem van a családomból. Család… mintha olyan gyakran látnám őket. Kellemes kis hely és már kész is a kedvenc asztalom. Rögtön egy félreesőbb sarokban az ablak mellett, ahonnan látni lehet a közeli parkot. Yume lepakolja a cuccait, majd körbenéz. Ahogy látom, tetszik neki a hely, aminek örülök. Ha nem tetszene neki, akkor máshová vinném. Hamarosan ételt is választunk, majd nemsokára meg is kapjuk.
- Ízlik? – kérdem, mikor enni kezdünk.
- Nagyon finom. Igazad volt, tényleg kellemes hely és remek az étel – mosolyog.
- Örülök neki. Szép a furulyád – mondom. – Régi darab, ugye?
- Kiskorom óta megvan – válaszol. – Érdekel a zene?
- Szeretem a komolyzenét, a színházat, a sétát. Színésznek készülök – vallom be, mire elismerően bólint.
- Tudtam, hogy művész vagy – vágja rá. – A kezed elárulta.
- Na és te? Jósolgatsz és zenélsz?
- Olyasféle. Szabadúszó vagyok – feleli.
Bólintok. Ezután nem sokat beszélünk, de egyre jobban kezd engem érdekelni ez a furcsa fiú. Van egy olyan érzésem, nem egészen az, akinek mondja magát. De hiszen én se mindig az vagyok, akinek mutatom magam.
|
