- Emeld feljebb a fejed és húzd ki magad… a tartásod egy katasztrófa. – szeli át hangom a stúdióban a pattanásig feszült levegőt, s jéghideg tekintettel szegezem a modellre szemeimet, majd ingerülten folytatom. - A tekinteted túl mesterkélt, és az arcod úgy néz ki, mintha szorulásod lenne… Te nevezed magad profinak?
Teljesen elhajolok a kamerától, s szemeimmel követem, ahogy a sértődött modell dühtől könnybe lábadt szemekkel viharzik be az öltözőbe… remek... Még fél óra szünet, amíg kihisztizi magát… nem mintha, eddig nem okozott volna elég kellemetlenséget a hozzáállásával.
- Ezt jól megcsináltad! – lép mögém Akito-san, s én lesújtó pillantást vetve meredek rá, de ő tántoríthatatlanul folytatja. – Blaze! Nem bánhatsz így a modellekkel. Főleg nem vele! Tudod, hogy egy világszerte elismert szupermodellt hordtál le az imént a sárga földig?
- Persze, hogy tudom. – válaszolom ridegen, de egy percre sem kételkedem benne, hogy minden egyes szó, ami elhagyta a számat, jogos volt. – Felőlem lehet akár maga az atyaúristen is! Nekem nem csak egy szép pofi kell, ha úgy lenne, akkor porcelánbabákat fényképeznék. Nekem érzelmek kellenek, méghozzá természetes érzelmek. Nehogy már neki álljon feljebb, mikor még ennyire sem képes. Ha már embereket kell fényképeznem, szeretném rendesen csinálni. Megmondom neked, a sima modelleknél csak egyvalakiket utálok jobban… a szupermodelleket. Azt hiszik, hogy csak azért, mert már ismert a nevük, bármit megtehetnek, és dolgozni sem kell érte. Marhaság.
Mérgesen tépem le fejemről a fejpántot, s fáradtan túrok az előre omló tincsekbe. Összeráncolt homlokkal kezdem halántékomat masszírozni, s Akito-san türelmesen várja, hogy lenyugodjak. Katsumi Akito … Már 4 éve a menedzserem, és azon kevés ember közé tartozik, akit megtűrök magam mellett.
- Komolyan… néha olyan vagy, mint egy óriási gyerek. Igazán felnőhetnél, és tanulhatnál egy kis tiszteletet. – mondja szigorúan, de egy fagyos pillantással elhallgattatom. Igen… ő már ismer annyira, hogy tudja, mikor kell csöndben maradni.
- Mikor lesz a kiállítás megnyitó? – kérdezem érzelemmentes, tárgyias hangon, s egy szál cigit húzok elő a zsebemből. Lassú mozdulattal gyújtok rá, s mélyet beleszívva kezdem el érezni a nikotin nyugtató hatását.
- 6 nap múlva.
- Lehetetlen. Addigra képtelen vagyok kierőltetni tőle pár használható arckifejezést.
- Mint mindig, most is megoldod valahogy. Tudom. – válaszol mosolyogva, s faképnél hagyva indul el az öltöző felé, nyilván visszahozni a hisztérikus nőszemélyt. Szemforgatva veszem fel újra a hajpántot, ismét szabadsággal ajándékozva meg arcomat, s fáradt tekintettel kezdem el vizsgálni az eddig elkészült képeket. Annyira nem is vészes… Lehet, hogy nem lesz akkora katasztrófa a kiállítás, mint vártam.
Természetesen már a pályám legelején tudtam, hogy csak idő kérdése, és eljutok odáig, hogy emberekkel is kelljen dolgoznom, hiszen ahhoz, hogy feljussak a csúcsra, a fényképezés minden műfajában bizonyítanom kell.
Képtelen vagyok felfogni, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy a fényképészet csúcsát az emberi modellekkel készült képek jelentik… Hülyeség. A természet utánozhatatlan, s egyszerűen lehetetlen két ugyanolyan képet csinálni róla. Mindig változik, mégis örök és megfoghatatlan, míg az emberekről készült képek mind mesterkéltek, beállítottak, és nem a valóságot ábrázolják. Képmutatás és hazugság… Talán ezért szeretik annyira.
OoOoOoO
Kimerülten nézek körbe az óriási teremben, s az órára pillantva látom, hogy nemsokára kezdődik a megnyitó. A főterem faláról számtalan modell néz vissza rám, s én fintorogva sétálok át a főteremből nyíló kisebb helyiségbe… nézni sem bírom… a saját képeimet… persze jobbak, mint más fotósoké, de akkor sem mérhetőek a kis teremben található természeti képekhez.
Kelletlenül sétálok vissza, s felkészülök a vendégek fogadására.
- Még a saját kiállításod megnyitójára sem vagy képes rendesen kiöltözni? – hallom Akito-san hangját a hátam mögül, s egyik szemöldökömet felhúzva mérem végig az öltözékét. Öltöny, nyakkendővel és élére vasalt nadrág… jellemző. Ehhez képest a rajtam lévő sötét farmer, és félhosszú ujjú ing tényleg nem kiöltözés… de hé… örüljön, hogy nem pólóban jöttem.
- Nem értem, miért kéne kiöltöznöm. A vendégek többsége alapból csak azért jön, hogy megmutassa a magához hasonló sznob, beképzelt ismerőseinek, hogy mennyire ért a művészetekhez, pedig fogalma sincs az egészről. Felveszik az új, piszok drága kisestélyijüket, hogy limuzinnal elfurikázzanak egy megnyitóra, és órákig bambuljanak olyan képeket, amiknek a mondanivalójáról gőzük sincs. – Akito-sanra nézek, és látom, hogy szavaim csak egy mosolyt csalogatnak arcára.
- Szörnyű vagy. Viszont köszönd meg nekik a hülyeségüket, mert te ebből élsz. – rápillantok, és most rajtam a sor, hogy elmosolyodjam… igen… ezért választottam őt menedzsernek. – Mellesleg ne feledkezz meg a kritikusokról, akik azért jönnek, hogy megnézzék, hogy milyen az első ember modellekről készült kiállításod. – ridegen nézek rá, hisz tudja mennyire hidegen hagy a kritikusok véleménye… kár hogy másokat nem… - Szerintem jók lettek a képek… Akármennyire nem örülsz a ténynek, tudnod kell, hogy jól bánsz az emberekkel. Mintha ösztönösen tudnád, hogy melyik modellel hogy kell bánni, hogy kihozd belőle a legjobbat. Mintha tudnád, kihez kell nyájasnak lenni, kihez szigorúnak, esetleg agresszívnak… bámulatos. –… hát persze, hogy tudom… nem mintha nehéz lenne kiigazodni rajtuk… az emberek olyan egyszerűek.
Pár perc múlva ki is nyitják a kaput, és lassan elkezd megtelni a terem kicsípett, gazdag mamlaszokkal, s én már előre unom az egészet. Egy pohár pezsgővel az egyik sarokba sétálva dőlök a falnak, s a képeimet bambuló szemeket nézem… üres tekintetek… eszetlen birkák.
- Mr. Taylor. – lép hozzám egy magas, világosbarna hajú férfi, és én egyből tudom, ki áll velem szemben. Biccentek egyet, majd felegyenesedem.
- Mr.Norton. - …Amerika legelismertebb fényképésze és kritikusa. Remek.
-A kiállítás elképesztő. Apjához hasonlóan, maga is rendkívüli tehetséggel van megáldva. Felettébb sajnáljuk, hogy nem hajlandó Amerikában tevékenykedni… könnyedén apja nyomdokaiba léphetne… vagy túlszárnyalhatná. – Közelebb lépek hozzá, jéghideg tekintetemet rászegezve válaszolok gúnyos hangon… apám nyomdokaiba… ja persze… hagyjanak már.
- Köszönöm a dicséretet, de mint már annyiszor mondtam: Maradok Japánban. – Nortont faképnél hagyva sétálok át a termen, s dühösen szorítom ökölbe a kezemet. Már apám is számtalanszor hívott Amerikába… szerinte Japán nem elég, hogy eljussak a csúcsra, de nem fogom az ő útját követni. Saját utat akarok. És meg is fogom valósítani… és a szívem is anyám szülőhazájához köt. Itt nőttem fel… itt jártam iskolába… ez az otthonom. Nem Amerika.
Átmegyek a kisebb terembe, itt sokkal kevesebb vendég tartózkodik, szinte alig páran járkálnak benne, és azok is csak gyorsan átfuttatják tekintetüket a képeken… hát persze… hiszen a természetképek unalmasak számukra… jellemző.
A falnak dőlve figyelem az embereket, mindenki csak végigrohan a termen… kivéve egy fiút. Pár méterre tőlem áll, és minden képet úgy néz, mintha a világ legcsodálatosabb dolgát bámulná… egyre jobb színészek vannak a fiatalok között… de miért itt csinálja, ahol csak pár ember látja? …Biztos valamilyen öreg, ficsúr házaspárnak a fiacskája, akit gyerekkora óta képmutatásra neveltek. Mindegy… egyáltalán miért foglalkozom vele?
Unottan húzok elő egy cigit a zsebemből, és lassú mozdulatokkal gyújtom meg. Alig párat szívok belőle, a fiú félénken rám sandít. Egy ideig mintha hezitálna, majd cérnavékony hangon szólal meg.
- I-itt tilos a dohányzás. – egy ideig csak nézek rá, nem is fogom fel, mit mondott, majd keserűen felnevetek… hát ez remek… egy 15-16 év körüli szőke fiúcska kioktat a saját kiállításomon. Nem hiszem, hogy tudja, kihez beszél. Számat rideg mosolyra húzva válaszolok neki.
- És akkor mivan? Najó, kiskölyök… elég a tréfákból, inkább menj a másik terembe, és bújj az anyucid szoknyája alá, nehogy beszívj egy kis füstöt. – mélyet szívok a cigiből, majd alig pár centire hajolok a fülig vörösödött arcocskához, s egy lágy mozdulattal fújom ki a számból a füstöt, mire ő fulladozni kezd, én pedig kegyetlen vigyorral sétálok ki a teremből… normál állapotban valószínűleg nem reagáltam volna ilyen durván, de most rajta vezettem le minden felgyülemlett feszültséget… Pech.
OoOoOoO
Alig pár nappal a kiállítás után unottan lépek a műterembe. Most, hogy vége ennek a sorozatnak, jó ideig nem lesz munkám… és nem tudom, hogy örüljek e neki…
- Blaze – hallom Akito-sant, és egyből felé fordítom a fejemet. – most kaptam értesítést a kritikusoktól… Elég érdekes hírek... – várakozóan pillantok rá, bár nem igazán izgat a dolog… - a jelenlévők teljes egyetértésben mondták, hogy a kiállítás nagyszerű volt. - széles mosolyra húzom a számat… remek, akkor ezzel sincs több probléma. – de… - egyik szemöldökömet felhúzva pillantok vissza rá, s ő rövid szünetet tart… miféle de? – de még valamiben teljesen egyetértettek… valami hiányzik… nem csak a jellemedből, hanem a képekből is: az alázat.
Megrökönyödve nézek rá… alázat? Azt elismerem, hogy hiányzik belőlem… de ettől nem lesznek rosszabbak a képeim… nem!
- Tudod Blaze… a fényképészet érdekes művészeti ág. Akármennyire nehéz elképzelni, a képek nem csak azt az oldalt tükrözik, ami a lencsén túl van. A képek magukban rejtik a fényképész érzéseit is. És ameddig nincs benne a szíved… nem érheted el a csúcsot.
Rideg tekintettel nézek rá, s agresszívan válaszolok:
- Pont te oktatsz ki a fényképészetről? Mit tudsz te?
- Látod? Pont erről beszéltem Blaze. Alázat! … tehát, ha nem haragszol, befejezem a mondanivalómat. A kritikusok azt mondták, hogy nem ismerik el a legutóbbi kiállításod… sőt nyilvános véleményt sem mondanak róla… - hogy… micsoda??? Szemeim tágra nyílnak, és hitetlenkedve nézek rá, mire ő folytatja. - …ameddig nem hajtasz fejet az akaratuk felett.
- Akarat? Mégis mit akarnak tőlem?
- Reméltem, hogy megkérdezed… -vigyorodik el, majd folytatja - Ugye emlékszel a diákéveidre a Fővárosi Képzőművészeti Gimnáziumban? – kelletlenül bólintok… hogy ne emlékeznék… - hát ennek örülök, ugyanis jövő héttől újra az lesz a második otthonod. – Szemeim tágra nyílnak, hitetlenkedve nézek rá… mivan? Ez meg miféle „büntetés”?
- Most hülyéskedsz? Miért akarnák ezt?
- Hol lehet jobban alázatot tanulni, mint egy iskolában?
- Na ne. Nem megyek gimisek közé 22 évesen. – Elfordulva sétálok pár méterrel távolabb… ez lehetetlen… ez tényleg csak valami vicc lehet.
- Nem is mondtam, hogy diák leszel. – arcán széles mosoly terül el, és úgy folytatja. – segédtanárként fogsz odamenni…
- Segédtanárként? Az mégis mit takar?
- Hát… például… ágyba dugni a vakarcsokat este a kollégium részlegben… aztáán ha hiányzik egy tanár beugrani helyettesíteni… akármilyen órára. Tehát ha beküldenek a festőkhöz, akkor festészetet kell tanítanod. – egyik szemöldökömet felhúzva meredek rá… hogy tanítsak olyat, amihez én magam sem értek? … - ne nézz így rám. Hisz oda jártál… az alapokra mindenből megtanítottak. Ha jól emlékszem fényképészet és zene szakon voltál, igaz?
- Igen… - dünnyögöm az orrom alá… nem… ez nem lehet… ezt nem vállalom. – és ez mégis hogy fog… alázatra tanítani? –kérdezem gúnyosan hangsúlyozva, és újra rá meredek.
- Hidd el, a gyerekek csodákra képesek… talán ha rájössz, hogy milyen, ha veled szemben nem alázatos valaki, akkor ezentúl értékelni tudod ezt a tulajdonságot… ha pedig mégsem… akkor fogd fel ezt az évet úgy, mint egy ismétlés…
- Ezt az évet??? Úgy érted egész évben ott kell maradnom? – kérdezem, szinte kikelve magamból.
- Pontosan… de legalább lesz állandó fizetésed. És az iskolának is jó reklám, ha egy hírességet tudhat a tanárok között… és már november van… 2 hónapot megúsztál. – elvigyorodva hagy faképnél, mielőtt válaszolhatnék, és ledermedve nézek utána… ez… most… komoly? Nem utasíthatom el… ha az kritikusok nem ismerik el a munkámat, akkor elvesztem…
OoOoOoO
Hétfő reggel fáradtan parkolok le a motorral, és egy lendületes ugrással termek a jármű mellett. Lekapom a táskámat és végignézek az óriási épületen… hihetetlen, hogy újra itt vagyok. Lassan sétálok a kapu felé, miközben körbenézek az emlékeket idéző parkon, és elmosolyodva nyomom le az óriási vaskilincset… mennyi minden köt ehhez a sulihoz… itt döbbentem rá, hogy nem csak a lányokkal lehet testi kapcsolatot létesíteni… hehh… mire nem képes egy szigorú fiú kollégium.
Még kora reggel van, a diákok többsége alszik, vagy most ébredezik, így nem kell a bámészkodó pillantásoktól tartanom. Nem mintha olyan híres lennék, hogy felismerjenek… de nyilván nem mindennapos, hogy egy huszonéves pasi motorral leparkol és bőrkabátban besétál az ajtón. Mindegy… jobb, ha hozzászokik az iskola… nem kell túl komolyan vennem a dolgokat… max kirúgnak… Egyáltalán kirúghatnak, ha nem is önszántamból vagyok itt? Mindegy… kipróbáljuk.
Egyből az igazgató irodájába megyek, aki már várt. Nyilván értesítették, hogy jövök… biztos hiányoztam neki.
Elmosolyodva lépek be az irodába, majd unottan hallgatom az üdvözlést, és az általános kioktatást, miszerint hogyan kell viselkednem a diákokkal. Azt hiszem, megoldom. Nem lehet olyan nehéz… ráadásul csak helyettes, illetve segítő vagyok… bár egy ekkora iskolában szinte mindig van olyan tanár, aki hiányzik… csak azt nem tudom, mit csinálok, ha beosztanak valami festészeti órára… na ne…
A fő feladatom a kollégiumi ügyelés… azt mondják most lépett ki az egyik felügyelő… így megkapom azt a szintet, ahol ő dolgozott… remek. Az még vicces is lesz. Megnézzük, hogy próbálnak meg kicselezni valakit, aki minden titkos módszert ismer… azok a régi szép diákévek… hehe.
Első nap szinte végig pakolászás, illetve a „kollégák” üdvözlése a programom… érdekes a régi tanáraimat más oldalról megismerni… bár olyan érzésem van, hogy nem nagyon örülnek nekem… biztos bennük is mély nyomott hagytak a diákéveim… még egy ok, hogy maradjak.
Mire eljön az este, megkapom a szoba- és névlistát, akikre én felügyelek, és fütyörészve indulok el a folyosón fél 11-kor ágyba dugni őket. Sorban megyek végig a szobákon, és a neveket pipálgatva jelzem, hogy kik vannak a szobájukban… szinte mindenki… milyen stréber részleget kaptam… unalmas.
Ahogy a 212-es szobába nyitok be, egy szőke fiút pillantok meg az ágyon pizsamában. Ismerős… de honnan? … Ohh, hát persze. A kiállítás megnyitó. Elmosolyodva nézek körbe a kétszemélyes szobában és látom, hogy a másik fiú is ott van.
- Aoki Yamato. – olvasom az első nevet, mire a feketehajú fiúcska jelzi, hogy ő az. A következő nevet már apró félmosollyal a szám sarkában olvasom:
- Happun Kawasuo – a szőke fiú mintha kicsit dadogva elhadarna egy „itt vagyok”-ot, s én gúnyos mosollyal lépek ki a szobából… Hehh… váratlan találkozás. De miért érzem úgy, mintha irritálna a pirulásával? Sosem bírtam a félénk embereket… egyszerűen nem tudok mit kezdeni velük.
Az este további részében nem sok dolgom van… a diákok vagy túl fáradtak, vagy tényleg megkaptam az eminens részleget… nem tudom. Mindegy, legalább alhatok nyugodtan.
OoOoOoO
Kedd reggel fáradtan csapok az ébresztőórára, majd kikászálódva indulok el ellenőrizni, hogy felkeltek e a kis vakarcsok. A kollégium akkor kezd éledezni, mindenki a fürdőszobába rohangál és készülődnek az első órára.
Még mindig lomha mozdulatokkal lépkedek a tanári felé, és mikor a hiányzó tanárok listájára nézek, látom, hogy 2en is megbetegedtek… remek… direkt azért csinálják, hogy szívassanak, ugye? Egy zenetanár… az nem lesz baj, viszont a másik… rajz… még mindig jobb, mintha festészet lenne…
A második órában sietős léptekkel megyek a rajzterem felé, és 5 perces késéssel nyitok a terembe. Ahogy belépek, mindenki a helyére rohan, de a hirtelen csendet susmogás váltja fel. A tanári asztalhoz sétálva nézek körbe, majd az asztalra ülve szólalok meg nem hangosan, mégis vérfagyasztóan rideg és gyilkos hangon.
- Csend legyen. – elhallgatva pillantanak rám, s megenyhült, nemtörődöm hangon folytatom… minek szenvedjek velük? – Mit csináltatok múlt órán? – kérdezem, de nem jön válasz.
Ahogy jobban körbenézek ismerős arcot látok megbújni a sorok között… remek.
- Kawasuo-kun! –szólítom fel, mire összerezzen, én pedig akaratlanul elvigyorodom… jó játék… vajon akárhányszor kimondom a nevét, így összerezzenne?… irritáló. – mit csináltatok múlt órán?
- Csendéletet rajzoltunk. – válaszolja bizonytalan hangon, de most legalább sikerül nem dadogva kimondania… fejlődőképes…
- Remek, akkor folytassátok azt. – válaszolom unottan, majd előveszem a mobilomat és kezdem kör sms-ben szervezni a hétvégi bulit… már vagy 2 hete nem vittem ágyba senkit… lehet, hogy azért vagyok ilyen ingerült…Hehh… Mennyivel jobb „tanárnak” lenni… diákként ki volt tiltva a mobil…
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 06. 18. 22:51:22
- Niente - búgja. Nocsak. Meglep, hogy már támadásba is lendült, arra számítottam, hogy elhív kávézni vagy hasonló. Ezek szerint nem szereti vesztegetni az idejét. - Látom, hogy nem igazán szereted a nagy közönséget.
Ó hát észrevetted. Ez kedves. Valóban utálom amikor éhesen bámulnak, ahogy most te is teszed, de nem teszem szóvá, csak halványan elmosolyodom. Kissé zavarba ejtő ez az intim közelség...
- Nem igazán - válaszolom enyhe akcentussal. Felül az asztalomra lezser eleganciával, de kék szemeivel továbbra is fogva tartja az enyémeket. Na jó, ez már tényleg kellemetlen... Remélem nem fajul el a dolog, mert nem ő lenne az első tanár, aki... Szóval volt már rá precedens, hogy menekülnöm kellett. De ő nem olyannak tűnik, aki leteperne...
- Gyönyör volt a tegnapi előadásod. Nem gondoltam volna, hogy Pierre ilyen tehetségre akad. Congratularmi con ( gratulálok) - mondja mély baritonján biccentve. Tényleg? Oh ez igazán kedves tőle... Szeretem, ha egy másik művészt megérint a játékom...
Elővesz egy szál cigarettát, és rágyújt. Kesernyés, mentolos füst tekergőzik orromba, de nem zavar. Most őt figyelem. Kíváncsi vagyok mit akar tőlem, mert bizony akar valamit, és most fog előrukkolni vele.
- Megihletett a zenéd. Sok motivációt merítettem belőle. Szívességet tennél vele, ha játszanál nekem néha, mikor festeni szeretnék. Egyszerű kérés, és csak a zene érdekel. Bene? Hajlandó lennél nekem hegedülni olykor-olykor? Köszönetnek is veheted, amiért kimentlek a sok idióta közül. - mondja.
Meglep a kérése.
Hogy ez milyen pofátlan! Még hogy én játsszak neki miközben ő fest? Használjon cd lejátszót! Már készülnék arrogánsan visszautasítani, de...
Nem ismerek itt senkit, és a vele való kapcsolat is kapcsolat, legyen bármilyen is. Addig sem szomorkodom egyedül abban a nagy házban üres óráimban, a hegedűmmel kettesben. De rám mászni nem fogsz kékszemű... Azt garantálom monsieur oeil bleu (kékszemű úr). Bár elképzelhető, hogy valójában nem is ez a célja. Már nagyon gyanakvó vagyok.
- Szívesen - válaszolom végül lágyan. Legalább nem az üres falaknak játszom... és lesz kihez szólnom. Ez is több mint a semmi.
- Szólíts Nerionak - mondja, miközben kifújja a füstöt a plafon felé. - Ha már ilyen készségesen beleegyeztél, kihasználom. Az óráid után ugorj be hozzám. Földszinten, hetes terem.
Oh máris? Izgalmas lesz látni őt alkotás közben. Már a gondolat is jobb kedvre derít...
- De most... - hallom mély hangját, és meglepetten figyelem ahogy érzéki mosollyal hajol közelebb hozzám. Ne... - ...nem kéne órára menned, dolce?
Tágranyílt szemekkel figyelem. Nagyon vonzó férfi, kellemes illata van, és hihetetlenül erős vonzereje. Azonban nem kívánok most szerelmi bonyodalomba keveredni. Ó nem azért, mert mesterem barátja, vagy mert tiltják a szabályzatok a tanár-diák kapcsolatot, hisz a korlátok soha nem érdekeltek.
- Fretta. Nem hinném, hogy megint el akarsz késni. Ci incontriamo più tardi, dolce. - mondja, és faképnél hagyva engem túr bele sűrű, sötét hajába. Oh tényleg...
Karcsú kezembe veszem a táskám, és finom mozdulattal nyitom az ajtót. Még visszapillantok rá, és elégedett mosolyát látva kíváncsiságom feléled.
Jó móka lesz.
*
Véget érnek az óráim, és a parkolóba sietek. Hamar végeztem, hiszen magántanulóként csak néhány órára kell járnom, hetente kétszer.
Limuzinom mellett a sofőröm már vár rám, de megrázom a fejem és elővetetem a csomagtartóból hegedűmet.
- Permettez-lui d'attendre ici, j'y demande. (Itt várjon meg, kérem.) - mondom halkan, és felkeresem a földszint, hetes számú ajtót. Kopognék, de az ajtó nyitva van. Ahogy bepillantok, elfolytok egy mosolyt és köhintek egyet halkan. Köszönöm a műsort professeur... Látom tökéletesen tud csókolózni, és képes használni a bűverejét is. Fantastique. Műfelháborodás maszkját felhelyezve arcomra megbotránkozva nézek rájuk, és ő elégedetten elmosolyodva engedi el kis áldozatát.
Látom gátlástalan is vagy. Egy újabb indok, ami kibillenti a mérleget, mely szerint nem tanácsos veled közelebbről megismerkednem...
- Mára végeztünk, Kaiji-kun. Si può andare lontano. - veti oda közömbösen a fiúnak, aki bedühödve szalad ki. Ejnye, nem szép dolog így bánni másokkal...
Talán mégsem volt jó ötlet ide jönni...
- Gyere be, Gilbert. Válassz magadnak egy helyet, ahol kényelmes. - mondja. Hát jó...
Becsukom halkan az ajtót, és egy székhez lépve teszem le a hegedűmet, majd leülök a másikra kecses eleganciával. Arcomat vizsgálja kék szemeivel, ezért igyekszem vigyázni arcvonásaimra, de a megbotránkozást képtelen vagyok elrejteni. Bárhogy is, én egy előkellő francia nemes vagyok. A társaságomban nem illik így viselkedni, de hát nem is értem mit várok egy olasz temperamentumú férfitől. De legalább nem unatkozom. Ez is valami.
- Elkezdhetjük? - kérdezem halkan. Sóváran mér végig, majd a vászontartó állványhoz lépve ül le, a már előkészített festékek és ecsetek mellé.
- Ne kímélj. Solo con calma. - biccent. Jó, akkor csak nyugodt leszek. Felállok, és kényelmesen a vállamra illesztve hangszeremet végigfuttatom fejemben a kedvenceimet. Kíváncsi vagyok mit fest az abszolút kedvencemre...
Felsír a hegedűm, ahogy Bach remekművét kezdem játszani. Behunyt szemekkel idézem fel azt a gyönyörű őszi napot, amikor Augie és én elmentünk Párizs legszebb parkjába, és hattyúkat etettünk. Szívemet forró boldogság és keserű fájdalom járja át...
Soha nem felejtem el, amit akkor mondott. Életem legboldogabb perceit tette egyben a legszomorúbbá is... Öröm és fájdalom... kavarognak bennem az érzelmek...
Tudom, hogy szeret engem és nem okozna fájdalmat, de néha úgy érzem... szándékosan teszi. Olyankor elszégyellem magam, mert ezt merem gondolni róla...
Auguste...
Szeretett pótapám... az egyetlen ember aki szeret engem és törődik velem.
Magány.
Arcomat simogatják az őszi falevelek...
Ujjaimban bizsereg az öröm és a keserűség...
Lágyan engedem le hegedűmet, és felsóhajtva nézek ki az ablakon. Milyen kék az ég...
Néhány végtelen másodpercig csak saját lelkem összeszedésével foglalkozom, semmi mással. Olyan magányos vagyok...
Érzem ahogy visszaköltözik belém az élet, s behunyt szemekkel sóhajtok fel megkönnyebbülten. A festőművész felé fordítom hajnalkék szemeimet. Kíváncsi vagyok mit alkotott. A vásznat nézi, és ezért hálás vagyok. Amikor ennyire elragadnak az érzelmek, nem szeretem ha bámulnak.
Mögé lépve nézem meg mit alkotott. Az ő művészi irányultsága különös, de nekem tetsző. Ez a műve pedig láthatóan még csak nyers vázlat, de máris nagyon szép. Ahogy felfedezem a képen a hattyúra emlékeztető momentumokat, elmosolyodom.
- Játsszak még valamit? - kérdezem lágyan.
- Ugyanezt szeretném. Chiedo a voi. (kérlek) - válaszolja halkan.
- Sajnálom de nem lehet...
Szembefordul velem a széken, úgy pillant fel rám.
- Esetleg egy hasonlót? - kérdezem.
Megrázza a fejét.
- Ezt miért nem lehet ripetere (ismételni)? - kérdezi komolyan.
- Ezt ön nem értheti, hiába művész... - válaszolom. Hiába mondanám el neki, mennyire megviseli a lelkem, nem értené... Felöltöm hát a jókedvűség maszkját, és a hegedűtokomhoz lépek.
- Vedo. (értem) - válaszolja végül. Nem nézek rá, csak biccentek. Elteszem a hegedűmet, és felé fordulok egy halvány mosollyal.
- Sono lieto di questo. (Ennek örülök) - válaszolom olaszul. Elmosolyodik.
- I sospetti si. (Sejtettem)
- Parlo quattro lingue, in Italiano. (Négy nyelven beszélek, olaszul is) - mosolyodom el. - De maradjunk a japán mellett, ha nem probléma, mert most ezt tanulom. - váltok vissza.
Mosolyogva biccent. Egy széket húzok mellé, kecsesen leülök tisztességes távolságban, és alaposan megnézem a képet. Nem kérdezi a véleményemet, csak az arcomat figyeli. A reakciómat.
Nem fogom dícsérgetni, valószínűleg unja már, így csak elmosolyodom.
- Örülök, hogy megihlette a zeném - mondom lágyan, és kék szemeibe nézek. Elbűvölően tudja mások tekintetét rabul ejteni... Erővel elszakítom tőle szemeimet, de nem menekülök el közeléből. Kényelmesen hátradőlve könyökölök a háttámlára, és fejemet megtámasztva felejtem tekintetem az arcán, méla mosollyal. Vajon mi vonz benne? Hisz egy faragatlan alak, és gátlástalan is. Talán éppen ez. Ki tudja...?
- Kíváncsi mire gondoltam játék közben? - kérdezem halkan.
- Hát persze, dolce. - válaszolja. Figyelmen kívül hagyom, hogy már megint leédesemezett, és elszakítom róla szemeimet.
- Őszi park, hattyúk, falevelek, szél... - sorolom. Mindegyik momentum rajta van a képen ilyen-olyan formában, ami meglepő. Ezek szerint rendkívül érzékeny művész.
- És ön? - fordulok engem figyelő szemei felé újra.
Nem válaszol, csak figyel, komolyan. Néhány végtelen hosszú másodperc múlva szólal csak meg.
- És mit éreztél, dolce? - lefagy a mosoly az arcomról. Pedig olyan jó játéknak indult... Vékony csuklómon lévő karórámra pillantok.
- Oh, sajnos mennem kell... - válaszolom tetetett szomorúsággal. Azonban még nem csengettek be, ezért tele a folyosó diákokkal. Még két perc. Végigfuttatom fejemben mit tehetnék, és eszembe jut.
- De van még egy pár percem, ezért játszom önnek egy kis meglepetést. - teszem hozzá halvány mosollyal, és felállva mellőle lépek a hegedűmhöz, közben mintha véletlenül tenném, ujjaimmal finoman megérintem a vállát. Bizsereg is már a bőröm... meglepő. Megrándul az érintésemtől, és elfolytok egy mosolyt. Legalább ezzel foglalkozik, és nem traktál kellemetlen kérdésekkel.
Mosolyogva fordul felém, és kényelmesen rágyújtva hallgatja vidám kis méhecske-játékomat.
Ezúttal nem hunyom be szemem, hanem elmerülök óceánkékségű szemeiben. Szép férfi, és nagyon tetszik, valószínűleg kiváló szerető is, de legnagyobb sajnálatomra ezt nem fogom egy darabig megtudni.
Hogy miért? Csak. Mert én így akarom.
Rám erőltetni pedig nem lehet semmit, mert nem hagyom.
*
- Hogyhogy ilyen hamar értek véget az óráid, dolce? - kérdezi ahogy elteszem hegedűmet.
- Magántanuló vagyok, alig néhány órára kell csak bejárnom, így hetente egyszer, talán kétszer kell csak bejönnöm. - lépek az ajtóhoz, és szembefordulok vele. Lazán zsebre tett kezekkel áll velem szemben, mentolos cigarettája szájában lóg, vékony füstcsíkot rajzolva a levegőbe.
- Köszönöm, hogy részese lehettem egy röpke pillanatra alkotásának. - mosolygok fel rá kedvesen.
- Én is köszönöm a játékodat, dolce. Szeretném, ha még játszanál nekem.
- Semmi akadálya. Pénteken ha jól tudom önnel lesz az első órám, és egyben az egyetlen is... Ha van kedve ismét alkotni, szívesen segítek. - mondom lágyan, és egy aranyszőke hajtincset simítok ki a homlokomból finom mozdulattal. Hajnalkék szemeim elmerülnek sötét óceánkék íriszeiben.
- I attendere che difficilmente. (Alig várom) - válaszolja borzongatóan mély hangján.
- Anche io. (Én is) - válaszolom vissza mosolyogva, olaszul és ő felnevet karcosan és bizsergetően. - Au revoir... - intek bájos eleganciával.
- Ciao - válaszolja.
A folyosó már üres, így akadálytalanul jutok el a kocsimhoz. Sofőröm már nyitja is az ajtót. Meg sem kérdezi hová menjünk, hisz mihez kezdhetnék egyedül?
Kopognak az autóm ablakán, és meglepetten nyomom meg az elektromos ablaklehúzó gombját. Egy magas, helyes japán fiú áll ott.
- Szia - mosolyog kedvesen. - Ezt a tanteremben felejtetted. - nyújtja felém a tolltartómat. Karcsú ujjaimmal elveszem, és elmosolyodom.
- Köszönöm.
- Mono Takeda - mutatkozik be.
- Gilbert Cocteau - válaszolom lágyan, és kinyitom az ajtót. - Meghívhatlak cserébe egy fagylaltra? - kérdezem. Boldogan felcsillanó szemekkel fogadja el az ajánlatomat, besétálva a csapdámba.
*
Néhány napig csak a gyakorlás, mesterem tanítása foglal le. Már nem unatkozom annyira, hisz Takeda egy telefonhívásra is ugrik, hogy elszórakoztasson. Megmutatja nekem a várost, és elszórakoztat, ezért elviselem, hogy néha megfogja a kezem.
Elérkezik a péntek reggel, és Takeda már az iskola kapujában vár, így nem kell késve érkeznem az órára. Átveszi tőlem a táskámat is előzékenyen. Cserébe kap egy kedves mosolyt. Jó kutya.
A tömött folyosón sem olyan tortúra már az átkelés, mert elriasztja a tolakodókat. Érdemes volt az erőbefektetés. Határozottan.
A tanteremben már ott van Neiro professeur is, és ahogy belépünk, lágyan de félénken köszönök neki, leülök múltkori helyemre, és Takedát halkan a helyére küldöm. Nem kekeckedik, szót fogad. Még szerencse, mert nem szeretem a túlságosan ragadós hódolókat.
Karcsú ujjaimba veszem a tollamat, és az engem figyelő tanárra szegezem tekintetem. Pillantásától zavartan sütöm le szemeim...
Unottan nyakalok le egy újabb pohár pezsgőt, élvezem enyhén savanykás ízét, de őszintén szólva az alkohol egy cseppet sem segít hangulatomon. Szokásos faarcommal, komorságommal hordozom végig tekintetemet a teremben összegyűlteken... közben pedig felszínes figyelemmel, szelektív hallásomat fitogtatva hallgatom, amit dumálnak mellettem, egy csepp érdeklődést sem mutatva.
Kritikáimat megkaptam, csupa pozitív bók, de én már rég tisztában voltam a ténnyel, miszerint, mint mindig, most is tökéletes munkákat adok ki a kezeim közül. Persze mindenkinek jól esik az ego növelés, de ez a sok totális idióta, felszínes dumájukkal nem bájol el. Igaz, hogy a legtöbb, aki itt van „jó barátom”, de akad olyan is, aki legszívesebben a pokolra kívánna. Meg van az a rossz szokásom, hogy ilyen reakciót váltok ki másokból. Elviselhetetlen modor. Megváltoztathatatlan.
A lényeg az, hogy a saját kiállításomon unatkozom. Kínos, szomorú tény, de így van.
Büszke vagyok magamra, művészetem érdekes, egyedi stílusára, és arra, amit kivált másokból. Gondolkodást. Ez az, amit sokan képtelenek végrehajtani, de ha ránéznek egy képemre, gondolkodóba ejti őket a látvány. Tökéletes munka, egy tökéletes személytől, nincs mit tagadni rajta.
Persze, amint megunom találok magamnak új prédát, aki szórakoztat, utolsó reményem a normális, civilizált, a saját szellemi emelkedettségemhez idomuló beszélgetőtárs... Pierre Buton... régóta ismerem az öreget, apám egyik barátja. Persze nem létezik olyan ember, akivel apám ne lenne jóban... mindegy. Bírom az öreget, művészi, legalább egyetlen normális ember, ezen a szaron.
Rögtön üdvözlöm is, nem jött egyedül- ahogy ígérte-, így a mellette szobrozó, zavarban lévő fiúcskával is kezet rázok. Szinte angyalian gyönyörű. Lágy szőke fürtjei, finoman göndörödnek lányosan szép arca körül, csodás kék szemeiben furcsán üres csillogás ül. Figyelemre méltó fiú. Festői fantáziámat mindenképpen megmozgatja. Nem számítottam arra, hogy itt találkozom ilyen ínycsiklandó falattal, de úgy látszik a balszerencse ismét mellém állt. Sokan azt mondják hozzám a jószerencse túl kevés. Ilyen fiatalon híresnek lenni, csakis a balszerencse műve. Igen... balszerencse azokra nézve, akik az árnyékomban élnek.
Karcsú ujjacskáinak érintése ösztönösen ébreszti fel bennem vérmérsékletemből adódó lángokat, melyek előszeretettel mardoss bőrömet. Érdekes reakció... kevesen képesek ilyesmire, mert jobbára hideg hagy milyen szép egy fiúcska kihasználom, alkalom adtán szárnyiam alá veszem, és aközben használom ki. Rá is tekintettel lehetnék. Vagy is, rá tekintettel lehetnék. Talán az öregnek nem tetszene, ha mély melankóliába zuhanna a kis tanítványa, miután átmentem rajta.
Valami azonban az sugallja, a kis szöszit, egyáltalán nem zavarná.
*
Figyelmesen támaszkodom az egyik ablaknak, a tömegtől félreállva hallgatom, ahogy Pierre bejeleni tanítványát, majd leül a zongorához, s játszani kezdenek...
Életemben sokszor hallottam már hegedülni másokat, rosszabbat, jobbat, fülsüketítőt, és fület gyönyörködtetőt... de ez egészen biztosan az utóbbiba illik...
Nem engedem, hogy szemem nyitva maradjon, bűn, ilyen csodás zenét nyitott szemmel végig kísérni. lehunyom szemhéjaim, s művészi reflexem máris akcióba lendül...
Szemeim elé különböző képek úsznak, a hegedű hangjától függően... sokszor hallgatok zenét festés közben, de egyetlen dal sem hatott rám ilyen intenzíven... magával ragad, betölti fejemet, visszhangzik bennem, segít kizárni minden körülöttem lévő zavaró tényezőt, érzelmeimet, véremet ébreszti... lelki ihlet ébresztő, elképzelhetetlen gyönyörűtájakra kalauzol, színeket mutat, amelyeket eddig csupán álmaimban láttam.. mesés.
Arcomra nem csak érzelmet, úgy, ahogy általában semmi sem képes, mégis magamban indít meg egy olyan lavinát, melytől már-már irritáló erősségű festő ingerencia fog el... ilyen esetben általában, szarok rá, hogy hol vagyok, előkapom a szükséges eszközöket és alkotok. Kár, hogy épp ma nem volt szerencsém előkerítenem, és magammal hurcolnom.
A csendre eszmélek fel, nem nyitom ki szemem, élvezem a fülemben még mindig csilingelő gyönyörű dallamot, csupán akkor engedem, hogy észhez térhessek, mikor hangos ováció keletkezik a teremben, engem is diszkrét tapsra ösztönözve. Ritkán kap tőlem valaki elismerést, így hát tőlem ennél nagyobb lelkesedre nem is kell számítani.
Az, aki tapsolni lát engem, agy az, akit megtapsolok, rohadtul méltányolja. Csak az igazi tehetség érdemel elismerést. Ki nem elég jó, az húzzon a búsba. Ő viszont, ez a szép kis fiúcska, azaz Gilbert, megérdemli. Azt hiszem rávetemedek arra, és megkérem játsszon nekem mikor festeni támad kedvem. Ha másra nem is, erre tökéletes szolgálatot tesz. Általában nem szokott izgatni, kit viszek ágyba, de most az egyszer talán tekintettel leszek. Pierre nem örülne. És Pierret becsülöm. És akit becsülök, azzal nem baszok ki.
*
Lerázom magamról a sok felszínes, akadékoskodó illetőt, s inkább friss levegő, és némi magány reményében sétálok a kijárat felé.... lehetséges, hogy nekem, most a kiállításomon kéne lennem, mint tökéletes házgazda, de sosem voltam az. Gyűlölöm ezt a nagy hajcihőt. Vagy ha azt nem is, azt mindenképpen, hogy rohadt sokáig tart...
Apám erről is hosszú kioktatást adott, de szarok rá. Nem izgat, mit szeretne. Lassan őt is túlszárnyalom, és akik alattam vannak nem érdekelnek. Hidegen hagy a létezésük. Az egyetlen dolog, ami meg akadályoz apám esetében, az a vér. Nos, nem lehet vízzé varázsolni.
Mihelyt a kijárathoz érnék, két egészen ismertős alakba botlom. A kis szőke az és épp egyik unalmas, és fölösleges bókokkal pancsoló rajongóm az, és nem úgy tűnik, hogy jól éreznék magukat... legalábbis a fiú biztosan nem. Általában nem ártom magam bele ilyesmibe, de ahhoz már nekem is modortalanságom legfelsőbb fokát kéne megütnöm, hogy figyelembe sem vegyem.
Vagy éppen csak állandóan pezsgő, birtoklási vágyban gazdag vérem sarkall arra, hogy vessek véget a bájolgásnak.
- Hagyjon kérem, nem érdekel az ajánlata... – töri meg a csendet Gilbert kellemes, lágy kis hangja, csodás dallamként tölti be fülemet... mikor bemutatkozott felfigyeltem rá, hogy milyen des hangja van... de talán így, zavartan, és kissé ijedten a legszebb. Hiába, férfiből vagyok, szeretem, ha az áldozat félénk, vagy épp rémült. Általában jól áll nekik. És én imádom a szemet gyönyörködtető látványt...
Szinte hangtalanul lépek hozzájuk, annyira elé vannak merülve édes kis színjátékukba, hogy észre sem vesznek. Elég lenne egy pillantás is, hogy ezt az idiótát elüldözzem, de itt jóval erélyesebb ösztönzésre van szükség. Szavakra. Kezem nem emelek rá. Nem méltó rá.
- A bambino elutasított barátom. – dörren hangom, akár a villámcsapás, s ahogy elnézem ezt a barmot körülbelül így is érinti. Nem hinném, hogy arra vágyott, hogy pont én lássam a mocskos dolgai közben, de hát ilyen az élet. Engem nem izgat. A fiúcska is felkapja fejét, gyönyörű, tengerkékségű szemeit rám emeli, látható döbbenet ül bennük, s valamiért elégedettséggel tölt el. Nem rám számítottál? Az élet tele van meglepetésekkel...
Támadója, végül is felfogja a szellemi és fizikai fölényt, s inkább elhúzza a csíkot... ismét csodás példa páratlanul komor tekintetem üldöző erejére... jó fegyver, ha az ember ijesztgetni akar.
- Köszönöm... – hálálkodik halkan, finom kis hangján a szöszke kis szépség, nem válaszolok, csupán bólintva üzenem, neki, hogy: semmiség. Nincs értelme beszélnem, nem hülye, így is érti. Felemeli kis kezecskéjét, s elegánsan, finom mozdulatokkal int búcsút... minden mozdulatából árad az elegancia, a szépség, kétség sem fér hozzá, hogy van kisugárzása, ami bárkit elbűvölhet. Páratlan szépséggel rendelkezik, kár, hogy vagyok olyan szemét, s próbálom figyelembe sem venni. Még ha nem is sikerül. - Viszlát...
Amint eltűnik a kis szőke, fáradt sóhajjal hunyom be szemeimet, s egy szál cigit elővarázsolva, meggyújtom, és élvezettel szívom be az idegnyugtató, szürkés, mentolos füstöt... jól esik, főleg ha bele gondolok, hogy én még egy darabig biztosan itt rohadok.
Franc essen, ebbe az átkozott felhajtásba....
*
Végig hordozom tekintetemet a népes diák seregen, melynek többsége szigorú, szúrós tekintetemtől inkább füzetébe temetkezik, bér engem ugyan nem izgat, mit csinálnak. Tudják az anyagot, a kéréseimre a tökéletes választ és elégedett vagyok. Aki hozzám jár azt tudja ezt, és ha nem, pár megszégyenítő szó, és észhez tár. Azt hiszem, itt egy darabig nincs szükség ilyesmire. Elég, ha csúnyán nézek. Ez általában mindenhol megteszi a hatását. Hiába, bunkóságom már veszélyesen fojtogató aurában ereszkedik körém. De nem izgat. Elkergeti a felesleges illetőket.
Közönyösen magyarázok, könyvből sorolom a pontosan magyarázatot, nem mintha önmagamtól nem tudnám, Fáradt vagyok, másnapos, és kurvára nincs kedvem megerőltetni magam.
Halk kopogásra, majd az ajtó nyikorgására leszek figyelmes, de csupán közömbös tekintettel szakadok el a nyomtatott betűk unalmától. Magamban tartom azt a behatárolhatatlan mosolyt, ami kiülni akaródzik arcomra, mikor megpillantom a tegnapi, karcsú, feltűnő szépséggel bíró kis szőkét. Pierre megsúgta, hogy lesz szerencsém még hozzá, de nem is sejtettem, hogy ilyen hamar. Kellemes meglepetés.
- Elnézést... – mondja halkan, félénk kis hangja alig hallatszik a teremben, mégis rögtön, minden szem ráirányul. Nem csoda. Én is őt figyelem, de legalább a szánalmas nyáladzást és ábrándozó, áhítattal fűszerezett tekintetet hanyagolom. Egy igazi, olasz férfi nem enged ilyesmit. Mindig sármos marad, és hagyja, hogy utána fussanak, és ne fordítva.
Rám emeli csodaszép szemecskéit, s deja vu érzést okozva, villan bennük a meglepettség, látom ő sem számított rám. Megint. Nem baj. Jól áll neki ez a kis, bájos meglepett arcocska.
Általában keményen megtorlom a késést, szidom őket a sárga földig, de most kivételt tehetek. Nem jellemző, de ha egyszer, végre egy normálisnak tűnő egyén is feltűnik a láthatáron, nem akarom lelohasztani a kedvét azzal, hogy megalázom mindenki előtt. Pedig a csábítás mellett ez az egyik specialitásom.
- Semmi baj – vetem oda közönyösen, s újra könyvemnek és a magyarázatnak szentelve energiámat folytatom az órát. Nem kerüli el figyelmemet, hogy a legtöbben inkább Gilberttel törődnek, de nem izgat. Legyen ma gyereknap. Holnap szivatom meg őket keményen, és annak nem hiszem, hogy annyira fognak örülni. Rettentő szemét tudok lenni, és amilyen mázlijuk van, minden héten legalább háromszor összefutunk órán. Ha még nagyobb a szerencséjük szünetekben is találkozunk. Ennyi épp elég, hogy az őrületbe, félelembe és megalázottságba kergessem őket. Sokszor mondták, hogy lehetnék figyelmesebb, kedvesebb is, de hidegen hagy. Annak is örülhetnek, hogy itt vagyok.
Darálom az anyagot, már magam sem figyelek arra hogy mit magyarázok, csak dől belőlem, mintha csak betanultam volna ezt a sok szart. Az igazság az, hogy ha valakinek a fejébe tömik gyerekkorába, nem épp kedves eszközökkel, akkor megmarad.
Sokszor téved tekintetem a ki szőkére, de nincs hangulatom jobban szemügyre venni, elmélázni szépségén. Amúgy sem az én műfajom. Én nem nézni, én tapasztalni szeretem azt, mai tetszik. Eldől, hogy itt is megengedhetem ezt a kis luxust.
Mikor végre véget ér az óra, megkönnyebbülök, pedig általában élvezem én ezt. Csak mint már említettem se hangulatom, se jókedvem. Így az sem kerülheti el borongós kedvemet, hogy van, aki még mindig nem szeretné elhúzni a csíkot, inkább tovább pofátlankodik Gilbert körül, ami most egy cseppet sem kelt bennem jó reakciót. Bagózni akarok, kávét inni, és leteperni a kis édest, de nagyon valószínű, hogy ebből csak az első kettő valósul meg. Hiába próbálom türtőztetni magam, kínoznak ezek a fránya csábítási ingerek. De amíg ez a sok kis zöldfülű itt lebzsel lehetetlen, bármit is tenni, nem mintha valaha is érdekelt volna ki látja, hogyan csábítok el valakit. Bár gyanítom, a kis szőke nem éppen erre vágyik jelenleg.
Így hát illúzióromboló jelenségként vonulok a kis rajongó táborhoz, hogy szokásom szerint elrontsam jókedvüket. Ilyen vagyok. Szar ügy.
- Nem kéne mennetek a következő órára bambini? – mordulok fel egy cseppet sem kedvesen, s nem kell sok nekik, egy kis szúrós tekintet, s ijedten reppennek szét, mint a kis madarak, mikor rájuk lőnek. Elégedettséggel tölt el, hogy ilyen hamar kapcsoltak, és az még jobban, hogy ilyen gyorsan el is tűntek.
- Köszönöm, Ön ismét megmentett – pillant fel rám, édes, hálás mosollyal, s én immár másodjára megszemlélhetem ezt a csodát. Mert az. Vászonra nem lehet alkotni, ilyen gyönyörű, angyali arcot. Égkövekként szikráznak az eget időz, csodás szemecskék, lágy arcvonásai csak még csinosabbá teszik. Végig hordozza rajtam félénk kis tekintetét, s a megszokott, mégis sokkalta érdekesebb reakciót tapasztalom. Általában nem izgat, ki milyen sóváran méreget, de ez a fiú szabályosan éhes fénnyel kebelez be. Ártatlanságot mutat, mégis mélyen, a tekintetében ül a tisztátalanság. Érdekes kettősség, olyan, amit tapasztalatlan szem fel sem fedezne, csak akkor, mikor megcsorbul az álarc. Jóllehet, édes bátortalan kis fiúcska, de általában az ilyenek képesek a legnagyobb meglepetéseket okozni.
Lehetséges, hogy csupán rossz szándékú feltételezés az egész, de megérzéseim még sosem csaltak. Nyugtalanítónak kéne lennie, hogy ilyen huncutság lapul a háttérben, még is izgató a közelsége, felhevíti véremet, beindítja fantáziámat, mely különös perverzségéről híres.
Sármos félmosolyt csal arcomra a gondolat, pedig tudom, hogy már két ok is előttem sorakozik az izgalmas játék ellen. Pierre, és maga a rejtett kis ördög. Mégis, húzni másik agyát szabad, én pedig egyenesen imádom. Ha jól sejtem, amint belemelegszik a dolgokba, ő is hasonlóképp fog tenni.
Az asztalra támaszkodva hatolok személyes szférájába, előteremtve azt az izgató, csábító kicsiny kis távot, ami elég ahhoz, hogy elvonja figyelmemet lebilincselő kisugárzása és édes kis pofija. Azt hiszem, nem leszek képes megállni egy kis játékot. Nem tagadhatok meg magamtól, és persze önzésemtől sem. www.youtube.com/watch
- Niente (semmiség). – búgom mély hangomon, s élvezem az arcára kiülő enyhe értetlenséget. Általában senki sem érti, az ilyen elejtet kis szavacskákat, mondatokat, de élvezem az értetlenség hatását. Jól szórakozom rajta.- Láttam, hogy nem igazán szereted a nagy közönséget.
Félénk mosoly ül ki arcára, tekintetében mégis látom azt a különös, vágyakozó kis csillogást, mely apró szarvacskákat fest szőke fürtjei közé. Tetszik a kiszámíthatatlanság, mert én is az vagyok. Temperamentumomból adódó a forrófejűség, és a szeszélyesség, de egy ilyen csinos fiúnál még izgatóbb.
- Nem igazán.- ad igazat, lágy kis hangja csiklandozza fülemet, még ez is incselkedésnek hat, verseng bájos arcával. Az asztal szélére telepszem, fittyet hányva arra, hogy rohadtul nem illendő az ilyen bútorok tetején ücsörögni, lábamat az előttem lévő falapra támasztva. Kényelmes pózba tornázom magam, de nem szakítom meg a szemkontaktust, mely időközben kialakult köztük. Elbájolom hajnal kék íriszeit, s hagyom, hogy ő is rabul ejtsen, lenyűgözzön különös tekintetével. Már most macskaegér játéknak tűnik a dolog, kellemes unaloműző, napjai szürke függönyét fellebbentő változatosság. Kell egy kis izgalom, néha már unalmassá válik a sok sóvárgó tekintet, és a magukat önként, dalolva felkínáló egyének.
Na de... ha már játék, akkor kezdjük is el. Tegnap úgy is olyan szépen játszott a hegedűjén. Már csak ezért is érdemes beváltanom az elhatározásom.
- Gyönyör volt a tegnapi előadásod. Nem gondoltam volna, hogy Pierre ilyen tehetségre akad. Congratularmi con ( gratulálok).- biccentek, félmosolyom letörölhetetlen arcomról. Látom szemeiben felvillanni, azt, amit az imént rajongói seregében érzett. Talán azt hiszed, én is ilyen átlátszóan akarlak levenni a lábadról? Rosszul sejted... ideje feloszlatni a téveszméket. Zsebemből varázsolok elő egy szál cigarettát, s behunyt szemekkel szívom be a kellemesen maró füstöt... jól esik, megnyugtat,mikor kissé fáradt vagyok. meg amúgy is. Berögözött szokás. Ebben fogok elpatkolni. – Megihletett a zenéd. Sok motivációt merítettem előle. Szívességet tennél nekem vele, ha játszanál nekem néha, mikor festeni szeretnék. Egyszerű kérés, és csak a zene érdekel. Bene (nos)? Hajlandó lennél nekem hegedülni olykor-olykor? Köszönetnek is veheted, amiért kimentlek a sok idióta közül.
Először meglepettség suhan át arcán, majd enyhe, apró düh, gondolom arra számított, hogy a hatásos dicséret után, rögön az ágyamba invitálom. Nem való hozzám. Túl egyszerű, és szánalmas lenne.
De, ahogy nézem hamar túl teszi magát rajta.
Előre dől, állacskájára támasztja fejét, titokzatos kis mosoly ül ki arcára, még mindig angyalian ártatlannak, és félénknek hat, de szemiből már rég eltűnt a szűzi csillogás. No lám.. hamar lerántottad a fátyladat... vagy csak egy kis részletét. A végeredmény ugyan az. Lassan előbújik a kisördög.
- Szívesen.- egyezik bele halkan, hangjában is cseng az a finom, csábító szikra, ami bárkit képes lenne egy másodperc alatt térdre dönteni, a lábai, az akarata elé. De, amilyen szemét egy alak vagyok, engem nem ejt ilyen hamar csapdába.
- Szólíts Nerionak.- szívok ismét be némi füstöt, hogy aztán a plafon felé kígyózva fújjam ki, egy pillanatig elmélyülten szemlélve köröző szürkeségét.- ha már ilyen készségesen beleegyeztél, kihasználom. Az óráid után ugor be hozzám. Földszinten, hetes terem. De most...- látom már nyeregben érzi magát, minden mozdulatával, apró kecses kis rezzenésével, csábosnak titulálható mosolyával bolondítani próbál, és mit ne mondjak nem hagy hidegen. Kit ne hagyna? De szeretem letörni mások jókedvét. Még ha ilyen veszett édesek is. Sármos mosollyal, már-már vészes, izgató, forró közelségbe hajolok, duzzadt, finom kis ajkai csupán már centire hívogatnak, de én itt jól érzem magam...- nem kéne órára menned, dolce (édesem).
Leheletemmel simogatom ajkacskáit, s ahogy észbe kapva nyílnak nagyra csodás szemecskéi, elégedett mosolyra húzódik szám. Lazán, könnyedén lököm el magam az asztaltól, s anyag eleganciával hajamba túrva fordítok neki hátat.
- Fretta (siess). Nem hinném, hogy megint el akarsz késni. Ci incontriamo più tardi( később találkozunk), dolce.
Sietve suhan el mellettem, de egy utolsó csábító, incselkedő tekintetre még futja. Néma, másnak talán egyáltalán fel sem tűnő párbaj ez, de számomra rohadt izgalmas. Tetszik.
*
Alig pár centire pipiskedik előttem, egyik karcsú kezével nyakamat karolja át, másikat mellkasomra simítja, vágyakozó szemeivel sóvárogva pillant fel rám, egész lényében ezért kiáltozik, hogy érjek hozzá. És ugyan, ki vagyok én, hogy ellenálljak?
Lágyan, érzékien mégis perzselően támadok ajkaira, nyelvem lassan kúszik szájának puha forróságába azonnal táncpartnerre találva bátor kis nyelvecskéjében... kezem derekára csusszan, magamhoz vonom, s pillangószárnyszerű érintéssel simítok végig reszkető testén... Érzem, ahogy megremeg, pedig valójába nem teszek semmit...
Lágyan harapok ajkacskájába, s fülledt erotikával fűszerezett pillantással bűvölöm tovább, ő pedig bágyadtan hagyja, hogy hipnotizáljam...
csupán egy halk, bátortalan, egy csöppöt felháborodott köhintésre eszmélek, s szenvtelenül fordulok az érkező felé.
Sármos félmosoly kúszik szám szegletébe, ahogy a szőke kis angyalt pillantom meg, egy cseppet sem jó hangulatban. Mióta állhat ott nem tudom. De nem izgat. Remélem élvezte a kis bemutatót. Bár az sem érdekelne, ha nem. Kijár nekem a tehetséges kis tanítványom által nyújtott szórakozás.
Közönyösen engedem el az előttem megszeppenten ácsingozó barna hajú fiúcskát, s újabb bagó után nyúlva vágom zsebre kezeimet. Nem érdekel, mit gondol. Kihasználom, és ezzel tisztában kéne, hogy legyen.
- Mára végeztünk, Kaiji-kun. Si può andare lontano (elmehetsz).- vetem oda, ő pedig táskáját megragadva duzzogva robog el Gilbert mellett, ki mintha gyökeret eresztett volna, álldogál a küszöbön. – Gyere be, Gilbert. Válassz magadnak egy helyet, ahol kényelmes.
Közömbös tekintettel figyelem, ahogy könnyed, légies mozdulatokkal libben be, s az egyik középtávban lévő székhez. Arcán ismét az az ártatlan kifejezés, szemei azonban kifejezőbbek mint egy könyv. Ó látom, már hogy azért volt hatása a látottaknak. Nem direkt rendeztem így, úgy számítottam, hogy később jön. De ha így alakult, nem tudok tenni ellenne.
- Elkezdhetjük?- érdeklődik, finom, mézédes hangján, s egy éhes, csábító tekintet után, nem mesze tőle, ledobom magam vásznam elé, s cigimet elnyomva kapok kezembe egy ecsetet festékes palettám társaságában.
- Ne kímélj. Solo con calma (csak nyugodtan).- bólintok, s fehér vásznam felé fordulva várom, hogy felcsendüljön az a csodás, fület gyönyörködtető dallam, s ahogy meghallom, szemeimet behunyva, felsóhajtva élvezem az elém beúszó képet... csodás, hajlani táj, lágy színek, szépséges harmat mindenütt, néhol szomorkás fák hajlongnak...
Kinyitva szememet, rögtön neki kezdek, s élő képéé varázsolom a csodás muzsika hangjegyeit... elképesztő.
Többször beiktatom, az már biztos.
Vége a nyárnak, és a hegedűtanulással töltött hosszú nappaloknak. Augie egy levelet sem írt.
- Jöjjön fiam, el ne késsünk. - mondja idős mesterem, és kiszállva a limuzinból előresiet. Nem szeretek sietni. Meg különben se mondja meg nekem, hogy mit csináljak.
Sóhajtva veszem kezembe a hegedűtokomat, és kényelmesen felsétálok az előkellő épület lépcsőin. Még üres minden, és a nap is lenyugvó-félben van.
Holnap már nagyobb lesz a nyüzsgés ezen az egyetemen...
A gazdagon és ízlésesen díszített folyosón végigsétálva már hallom a díszteremből kiszűrődő beszélgetés morajlását.
„Ma este bemutatlak kollégáimnak, és barátaimnak. Egyikük egy híres festő kiállítását tartják, és megígértem, hogy elmegyek rá, ez egy jó alkalom lesz, hogy bevezethesselek a japán művészek világába.” - mondta mesterem. Ez még rendben is lenne, de...
„...és szeretném, ha hegedűművészetedből és az én remek oktatásomból egy kis kóstolót kaphatnának ők is és a vendégek is.”
Na ez nem tetszett, azonban kénytelen vagyok belemenni, ha nem szeretném magamra haragítani.
Megigazítom fekete szaténingem gallérját, és nagy levegőt veszek.
Belépek az ajtón a terembe, és azonnal elcsendesül a moraj. Félénken körbepillantok, és mesteremet kiszúrva indulok lassan felé. Mindenki engem bámul. Lassan kezdem megszokni a hatást, amit kiváltok az emberekből...
Mesterem bemutat néhány férfinak, és én kissé törve a japánt kezdek velük beszélgetni. Erős francia akcentusom van még, hiszen alig három hónapja tanulom a nyelvet. Egyikük felkelti a figyelmem. Félénken mérem végig. Magas, izmos férfi. Sötétkék szemei vannak, és a kézfogása kellemesen bizsergette bőrömet, azonban a nevére nem figyeltem. Nincs is jelentősége.
- Akkor kezdheted fiam - mondja mesterem, és felállva egy emelvényre fordul a vendégsereg felé. - Tisztelt hölgyeim és uraim! Bemutatom Gilbert Cocteau-t, a tanítványomat, aki nyáron érkezett hozzám. Holnaptól magántanuló lesz egyetemünkön a zeneművészeti szakon. Előad nektek egy kellemes kis darabot, hogy lássátok, ezúttal sem vesztegetem az energiámat tehetségtelenekre.
Meghajol, leül a zongorához és int nekem. Egyik göndör, szőke fürtömet kisimítom homlokomból egy kecses, finom mozdulattal, és a tokomból kiveszem a hegedűt. Drága, értékes darab, gyönyörű hangja van. Lágyan felemelem, vállamra teszem és hajnalkék szemeimet végigfuttatom az engem figyelő tömegen.
Behunyom a szemem, és lágyan felívelnek a gyönyörű hangok. Az érzelmeim mint folyékony, olvadó anyag, úgy áramlanak szét bennem, hogy karjaim felé áramolva jussanak el ujjaimig. Átjár a szeretet hiánya, a magány...
Hol finoman, halkan sír a hangszerem, hol felerősödve pendíti meg szívem húrjait.
Érzitek? Ugye érzitek?
Elhalkul hangszerem, és lassan leeresztve nyitom fel szemem. Már túljutottam azon, hogy könnyezzem játék közben, így szemeim most is szárazak, azonban a közönségemet végigpillantva látom, hogy sokaknak harmatos a tekintetük...
Néhány másodpercnyi áhítatos csend után felcsendül a taps, és halványan elmosolyodva hajolok meg. Jól esik.
Ezután ahogy lesétálok az emelvényről, már le is támadnak a gratulálók, és mesterem is mellém lépve veregeti meg büszkén vállamat, pedig tudja hogy utálom ha hozzám érnek.
*
Az estély telik múlik, és a zavarba ejtő tekinteteket, valamint a ki tudja hány fülembe sugdosott ajánlatot megunva elköszönök mesteremtől, és inkább távozom. Egy férfi rám akaszkodik, és hiába próbálom lerázni. Bosszantó.
- Hagyjon kérem, nem érdekel az ajánlata... - hárítom lágy hangomon félénken, de nem hátrál. Csuklómat megragadja.
- A bambino (fiú) elutasított barátom. - szólal meg mögöttem egy mély, rekedtes hang. A férfi elenged végre, és meglepetten fordulok megmentőm felé. A kékszemű férfi az. Nocsak, ezek szerint olasz.
- Köszönöm... - nézek szemeibe, és ő biccent. Halvány mosollyal intek neki finoman, karcsú kezemmel. - Viszlát...
Kilépek az ajtón.
*
Művészettörténet. Ez az egyike azoknak a tantárgyaknak, amelyekre magántanulói mivoltom ellenére is be kell járnom.
Természetesen megint késésben vagyok, már javában zajlik a tanítás, és én a kihalt folyosókon sietek keresztül, magamhoz szorított táskámmal. Még mindig jobb egy kicsit késni, mint belemenni abba a tortúrába, amit egy zsúfolt folyosón való végigmenetel jelent. A sok sóvár, éhes tekintet és a fülembe súgott ajánlatok... Egyszerűen nem értem a férfiakat... Ahogy magamat sem. Utóbbi más tészta.
Halk kopogás után benyitok az órarendemben szereplő előadóterem ajtaján.
- Elnézést... - lépek be félénken lesütött szemekkel, majd óvatosan körülpillantok. Visszafojtott lélegzettel bámul mindenki. A tanár egy könyvvel a kezében áll, és ahogy engem figyelő szemeibe pillantok, azonnal felismerem. A kékszemű... Ki gondolta volna?
- Semmi baj - fordul vissza a könyvéhez, és én egy helyet kiszúrva magamnak ülök le. Előkapva egy jegyzetfüzetet, karcsú ujjaimba veszem finoman a tollamat, és jegyzetelni kezdek. Már fel sem veszem a sok engem bámuló ember tekintetét, csak néha tekintek fel hajnalkék szemeimmel, amikor a tanár szemléltet valamit a kivetítőn. Olyankor látom, milyen kevesen figyelnek oda az órákra, és engem bámulva sugdolóznak. Kellemetlen...
Véget ér az előadás, és táskámba pakolva tűröm, hogy letámadjanak évfolyamtársaim. Bemutatkoznak és ebédelni, kávézni hívogatnak. Lágy hangomon, kedvesen utasítok vissza minden meghívást, és erős francia akcentusomat megmosolyogva engedik keresztül füleiken a válaszaimat. Olyan kínos...
- Nem kéne mennetek a következő órára bambini? - morran az ismerős, borzongatóan mély hang. Néhány másodperc és kiürül a terem.
- Köszönöm, Ön ismét megmentett - mosolygok félénken, de kedvesen a sötétkék szemekbe, és jobban megnézem az arcát. Nagyon sármos, jóképű férfi... Sötét, dús haja igazán szépen kiemeli különleges vonásait és szigorú, határozott tekintetét. Sötét nadrágban és ingben van, amely csak lezserül van begombolva, így látható izmos felsőtestének egy kis részlete is. De... a kisugárzása az, ami lenyűgöz. Igen, lenyűgöz. Nem is értem, hogyhogy nem vettem eddig észre. Talán mert eddig nem volt hozzám ennyire közel. Erős, férfias, de művészien hosszú ujjú kezeivel a padomra támaszkodva mosolyog le rám, finom fűszeres, férfias illata orromba kúszik...
