|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Kita | 2011. 07. 08. 22:42:50 | #14911 |
Karakter: Franceska Evangeline DeLaLune
Megjegyzés: Timcsnek *
- Halványan rámosolygok, de ekkor a papa finoman visszalép. Szórakozottan figyelem a poharának mozdulatait, elvarázsolva figyelem; kiskoromban is ezzel szórakoztatott.
- Majd’ elfelejtette, Lord Bourdias – mondja félmosollyal. – Mához egy hétre, kertemben összejövetelt rendezek kedves lányom neve napjának tiszteletére.
Elsápadok és összeszorítom az ajkaim. Istenem, ez annyira kínos, igazán… ujjaim a ruhám finom redőibe rejtem.
- Papa, erről én… - nézek rá kérlelve, de egy mozdulattal elhallgattat. Lesütöm a pilláim, lehajtom a fejem, elhallgatva, arcom inkább a legyezőm mögé rejtem. Ez az én döntésem lett volna, de ha ő így látja jónak…
- Szeretném, ha eljönne, s nem csak jelenlétével, hanem mennyei nedűjével is emelné az est fényét.
- Örömmel ajánlom szolgálataimat, DeLaLune…
Beszélnek pár szót, akaratlanul is elmélázok közben, a legyező fölül kilesve vizsgálom a férfi finom arcvonalait. Markáns, nemes vonalú állát, szép metszésű, tiszta szemeit… dadám és otthoni gardedámom külföldi, sokat mesélt, miben lehet hinni s mit honnan lehet tudni… természetesen titokban. Halványan elmosolyodok… édesapám vajon miért pont a lordot választotta ki?
- Hölgyem – rezzenek fel a hangjára, finoman felé nyújtom a kezem; csókot hint rá, de nem néz a szemembe. Lesütöm a pilláimat, majd apám megérinti a vállam.
- Franceska, megyünk mi is – mondja nyugodtan.
- Értem – csattintom össze a legyezőmet, kissé aggodalmas tekintettel.
A hintóban magam elé meredek csendesen, ujjaimmal a finom csipkét és tollat morzsolgatom.
- Bánt netán valami, galambom? – dörmögi a papa.
- Nem… - suttogom felnézve, majd ki a félhold ezüstös karéjára. – Talán egy picit – vallom be, megtörve a pillantása alatt. – Félek, hogy Lord Bourdias mégsem talál… elég méltónak maga mellé.
- Ne mondj ilyet, aranygalambom; az úr nagyon régen volt kellemes női társaságban.
- Kegyetlen a játékod – nézek rá kicsit neheztelve. Mosolyogva legyint felém, megsimogatja az arcom, mint mikor kicsi voltam.
- Csak jó kezekben akarom tudni az én kis galambomat. Ez bűn egy apa szívének? – néz rám nagy, szomorú kiskutyaszemeivel. Bolondos papa… Lehajtott szemmel elpirulva mosolygok.
***
Ahogy Lord Bourdias ígérte, vagy ahogy láttam, a papa megígértette vele… pár hordó bort küldetett.
Álmélkodó mosollyal könyökölök a fehér párnás ablakpárkányon, figyelem, ahogy az inasok lepakolják… A bál óta sokat gondolkodtam a férfin. Mégis marakodik a gondolataim között, hogy tán tényleg csak azért vesz majd el, mert… nincs más? Mert én adódtam?
Ez elég… kegyetlennek tűnik. Ha nem tudna csak egy kicsit megbízni bennem, igazán keservesek lesznek a leendő házaséveink, már ha lesznek, ha igent válaszol és elfogad, mint jegyesét…
***
Nevem napjának ünnepén édesapám kopogtatására riadok, a dadám gyorsan a vállaimra teríti sötétzöld köntösöm.
- Szabad! – szólok ki, köpeny gallérján átemelve hosszú ezüstös tincseim. Édesapám benyit, utána egy libériás inas, aprócska kezeiben hatalmas doboz.
- Isten éltessen, drága kislányom – csókol homlokon, kuncogva simogatom meg az arcát.
- Köszönöm, papa – nevetek rá fel. Kezeibe veszi a dobozt, kinyitja; benne csillan a legcsodálatosabb ruha, amit valaha láttam. Álmélkodva simítom meg az anyagot, karjaimba véve a merevebb fűzős részt, végigsimítva az apró ékköveket rajta…
- Szeretném, ha ezt viselnéd az esti mulatságon, kedvesem – simogatja meg a vállamat mögém lépve, szórakozottan mosolyog csillogó szemeim láttán.
Alig várom az estét.
***
Szól a zene, mosolyogva sétálok le, élvezve új ruhám simogató csillanását; ahogy a felkarjaimra simult, ahogy simogatta a fátylas csipke a karom, a halvány aranysárga szoknya finoman suhant utánam, könnyű volta dekoltázs szolidan visszafogott, szinte egyenes. Derekam egy halványkék szaténszalag díszítette, ahogy hajam kontyába is égkék volt fűzve. Nyakamban semmi ékkő, semmi dísz, nem viselek ékszer.
Köszöntök mindenkit finoman, megannyi lampion és gyertya szolgáltat világosságot a kertben, szalagok és csillogó füzérek díszítették a fákat és az erkélyt.
- Franceska kedves, gyere játszani! – fogja meg a kezem egyik régi barátnőm, kit még onnan ismerek, hogy apám egy ideig egy vidéki udvarunkon neveltetett…
Kacagva játszunk, majd engem húznak a kör közepére, a felnőttek mosolyogva nézik, bolondos játék ez… bekötik a szemem, puha fehér anyag, megsimítom az ujjaimmal majd megpörgetnek.
Körbe rendeződnek, futnak körbe, én az ellenkező irányba forgok.
- Bűvöl a báj, bűvöl a báj, a kerge boszorka ma csókra talál! – skandálom nevetve, forgok és próbálok elkapni valakit. – Bűvöl a báj, bűvöl a báj, a kerge boszorka ma csókra talál!
Nevetve futnak körülöttem, mindig elsiklik az anyag a kezeim közül… Majd egy puha és finom illatú mellényt szorítanak meg az ujjaim.
- Ó – lepődök meg kissé, ujjaimmal finoman, szinte érzékien lassan simítom meg a markáns férfiarcot, próbálom kitalálni, kit vetett karjaimba a sors. De ez az illat… kellemes, föld és puha szőlőlevél. – Ismerős illat – töprengek csendesen mosolyogva, de mivel a boszorka őt kapta el, hátcsók jár neki. Finoman felpipiskedve csókot nyomok az orcájára, aztán hátralépek, lassan simítok le a nyakán, majd hátralépek, megilletődött zavarban kapom le a kendőt a szememről.
- Ó, Lord Bourdias – nézek rá meglepetten, majd finom mosollyal, zavartan elpirulva. Kisgyermekes ez a játék, mégis kedves a szívemnek. – Örülök, hogy eljött.
- Ez csak természetes – mondja csendesen, majd mikor meghajolok köszöntve finoman, kezet csókol. Kissé pirulva sütöm le a szemem, hisz csókot adtam, mielőtt láttam volna az arcát… bár ez csupán minden rosszindulattól mentes, ártatlan, paraszti szórakozás…
- Kérem, pihenjen le, bizonyosan hosszú út áll ön mögött. –invitálom finoman beljebb. Piruló orcákkal sétálok. Kínosan furcsa a csend. – Kérem, bocsássa meg, ha a kis játékot modortalannak találta – szabadkozok.
- Hol tanulta ezt a játékot, kedves Franceska? – kérdezi finoman.
- Apám… kiskoromban egy messzi, nyugodt vidéken neveltetett – mesélem nyugodtan. – kint, messze a várostól. Ott tanították nekem az ottani gyerekek – mosolygok.
Végül is nem láttam a tekintetében, hogy őrültnek nézett volna vagy épp szemérmetlen fruskának, furcsa fényt szórt a szeme, de nem mérgeset, neheztelőt… táncoltunk a zöld ágak alatt, a gyertyafényben, tekintetétől mindig elönti a pír az arcom. Innentől már figyelmes vagyok, kérdéseim és csapongó, izgatott gondolataim akár erővel is de visszafogom… Átadja az ajándékát.
- Köszönöm – nézek fel rá meglepett csodálkozással. Kitölt nekem egy pohárral, tekintete figyelmes és kíváncsi, lágyan körbeforgatom a pohárban és belekortyolok. Ellágyul az arcom, édes és könnyű, mint a pergetett méz… - Köszönöm – sóhajtom. – Igazán mennyei az íze, még sohasem ittam ehhez hasonlót!
- Az enyém az boldogság, hogy öröm csillog a szemeiben, kisasszony.
- Kérem… édesapám talán már említette, hogy örömmel vennénk, ha a veszélyes utazás helyett nálunk töltené az éjszakát – suttogom csendesen, ujjaimmal még mindig a poharat markolva.
- Igen, valóban.
- Talán, ha nem veszi pimaszságnak – pirulok el kissé – Szívesen látnám, ha holnap velem tartana reggel lovagolni az erdőben…
Csend van, félénken szorítom meg a legyezőm, hullámos tincseimen megcsillannak a belefűzött gyöngyök.
- Nos, a csókja után valóban nem oly nagy pimaszság a kérése – mondja, hangjában némi leplezetlen vidámság vegyül, ahogy fülig pirulva kapom rá a tekintetem. – Örömmel kísérném el…
|
| timcsiikee | 2011. 06. 23. 15:24:04 | #14485 |
 Karakter: Gaspar Bourdias
Megjegyzés: ~ Kitának
Gaspar:
Fejével aprót, kecseset biccent.
- Valóban, édesapám nem hagyott kétségeket szándékait illetően – tehát pontosan tudja, hogy miért társalgunk ily’ hirtelen és ismeretlenül. - Tán az úrnak kifogása van ellene? – előbb az Ő véleményére lennék kíváncsi, minthogy megosszam sajátomat. Igenis lenne kifogásom. bár… élét veszi, ahogy gondolataim szépségével vetekszenek. Nem is csodálom, hogy éveken át őrizte.
- Nekem adná a táncát, madamosielle? – előre döntve testem kezem tartom felé, szó nélkül csúsztatja hatalmas markomba apró, finom ujjait.
Apró léptekkel finoman, kecsesen táncol, hajlékony akár a nádszál a szélben kihulló tincsei aprót rezzennek egy-egy hirtelen fordulatnál, mintha néma kis csengettyűk lennének. Visszafogott és szolid, s habár határozottak a lépései mégis teljesen engedi, hogy én vezessem. Tökéletes.
- Lenyűgöző, kisasszony – bókolok kedvesen a tánc után, arcát félig eltakarja egy legyező.
- Az Ön bókja mélyen megtisztelő, uram. Köszönöm a táncot.
- Számomra az öröm – most az egyszer érzem úgy igazán, hogy ezek a szavak nem csak formális ömlengések, hanem még az én ajkaim közül is őszintén csúsztak ki. Kézfejére puha csókot hintek, éppen csak érintve bőrét, talán csak a képzeletem játszik velem.
Épp ekkor tér vissza apja, kezében egy kupa borral, finoman lötyög az édes nedű, megbűvölten figyelem, hogy vajon mennyi kerül a földre, de kellemesen csalódnom kell.
- Majd’ elfelejtettem, Lord Bourdias – biccent amint mellénk ér, cseppet díszes ruházata lötyög tokája alatt. – Mához egy hétre, kertemben összejövetelt rendezek kedves lányom neve napjának tiszteletére.
- Papa, erről én… – nyugtatólag pillant rá, sokat látott szemei hallgatásra utasítják finoman, s a hölgyemény csak tovább ingatja legyezőjét.
- Szeretném, ha eljönne, s nem csak jelenlétével, hanem mennyei nedűjével is emelné az est fényét. – tudom ám, mire megy ki a játék, s bár illetlenség lenne elutasítani, kénytelen leszek.
- Örömmel ajánlom szolgálataimat, DeLaLune. Viszont olybá’ tűnik, hogy pont aznapra esik egy napos utazásom, szállítmányt várok – persze valójában előtte egy nappal, a megszokott fűszeresemhez térek csak be, de füllentenem kell, hisz itt nem csak a falnak, a függönyöknek is füle van.
- Nem gond, az sem baj, ha késik, Lord, esetleg áttehetem egy másik napra, ha úgy kívánja. – pár ingással csóválom meg fejem.
- Arra semmi szükség, hisz napján illik ünnepelni egy ilyen jeles eseményt – apró mosolyt erőltetve arcomra fordulok a leány felé, s biccentéssel teszem tiszteletem a neki szánt rendezvény felé. – ha Önnek sem okoz gondot esetleges késésem, szívesen részt veszek rajta, DeLaLune.
- Ezt örömmel hallom – a háttérben már női és férfi hahotázás tölti be a zene melletti űrt, kupák és poharak koccannak, talán még fa reccsenése is képzeletembe férkőzik, ami azt jelenti, hogy ideje távoznom. Túl jó Bort választottam az estéhez.
- Számomra, megtiszteltetés. – biccentek aprót – Viszont ha megbocsájtanak, számomra véget ért az este, így kénytelenek lesznek nélkülözni társaságomat. Hölgyem – épp hogy felé fordulok már tartja kis kacsóját, ujjaimat alá csúsztatom, előre hajolok, nem nézek fel szemébe, csak apró, láthatatlan csókot hintek kézfejére, majd felegyenesedek, és apja felé fordulok, elköszönök tőle is, majd mindent magam mögött hagyva lépek ki a bálteremből, a kocsisom már kint vár. Helyes.
~*~
A hosszú utat lovon, s egyszerű mégsem lealacsonyító ruhában teszem meg, a biztonság kedvéért két nappal a bálon említett időpont előtt, s az éjszakát egy szállóban töltöm, egyedül vacsorázva. Nem a leg kellemesebb időtöltés, mert otthon, legalább a szolgálóim ismerős arccal rendelkeznek, itt viszont egyetlen szót sem tudok váltani más emberekkel.
Reggel korán érkezem a kis boltba, ahol már vár rám a csomag, s utamat fordíthatom is végre hazafelé.
Már három, vagy négy nappal ezelőtt elküldtem DeLaLue-nek a kért szállítmányt a holnapi rendezvényre, viszont ma esti feladatom, az ajándékom kiválasztása, hisz illik legalább ennyivel megjelennem.
Több napja rajta jár az eszem. Talán ennyire megfogott volna jelensége? Hisz kevés időt töltöttem vele. Tisztában van apja szándékaival, nincs ellenére, biztosan nagyon kezes és galamblelkű lehet. Nem tudok dönteni. Az intézőmmel nem tudok megvitatni effajta kérdéseket, nincs olyan közeli barátom, kivel megoszthatnám gondolataimat, így nem sok ember él a környezetemben, aki segíthetne.
Utolsó irányadóim, a rólam terjengő „mondák”. Korban talán ideje lenne, viszont fogam nem fűlik hozzá. Sohasem volt számomra zavaró, vagy felháborító, ha negatív pletykákat hallok. Most is így van. Nem tudok a leányról egyetlen rosszat sem mondani, hisz az is igaz, hogy nem volt még alkalmam eléggé megismerni. Talán pont ezét találta ki DeLaLune, hogy jelenjek meg a rendezvényén, bármikor. Agyafúrt egy ember.
Kedves és csinos hölgy, jól nevelt, csendes, szófogadó ahogy láttam, s nincs kivetnivaló viselkedésében. Ha jobban megismerem, akkor tudok dönteni igazán.
Egyetlen és utolsó érvem a mellett, hogy hallgatnom kérne a kérlelésre az, hogy nincs örökösöm, kinek tovább adhatnám a földet, a tudást, a hagyományaimat, s szó szerint mindenemet. Egy gyermek mely jobban megérdemelné, mint egy idegen, vagy egy barát, aki nem is létezik igazán. Ez jár folyton a fejemben.
~*~
A múlthéten láttam, hogy bár arcizmai alig rezdültek, viszont túl érdesnek érezhette a bor ízét, a ma ünnepelt hölgyemény, láttam csillogó szemein. Ennek alkalmára egy számára ideális bort ajándékozok majd. Az egyik hordót a kocsimra tetetem, egy másikból egy egyszerű üvegbe töltök eleget. Édes vörösbor, a szőlő mellett pár vörös gyümölccsel vegyítve, igaz csekély mennyiségben, viszont a legédesebb összetevő benne, a méz. Nincs ennél édesebb bor az országban, máshol viszont nem tudom készítenek-e még ilyet, biztos vagyok benne, hogy igen.
Felülök kocsimra, ami azonnal indul. Még alig múlt el ebédidő, gondoltam meglepem azzal hogy nem kések túl sokat, így valószínűleg lesz lehetőségem többet beszélgetni leányával.
Már hallom a zsivajt amint belépek a hatalmas házba, pedig csak a hátsó kertben vannak, de minden ajtó tárva, ahogyan az ablakok is. Egy szolgáló hátra vezet, és épp hogy kilépek a hátsó ajtón a kertbe, DeLaLune már a lábam alatt van.
- Üdvözlöm, Lord Bourdias, örülök hogy ilyen hamar köreinkben tudhatom – csak biccentek, felesleges szócsépléshez nincs kedvem. Egy pillanatra, viszont visszatartom, mielőtt a vendégek közé hívhatna.
- Még nem döntöttem - suttogom halkan, s biccent, hogy érti mire gondolok.
- Türelmes leszek, Lord. Szeretném, ha önszántából döntene, nem erőltetek semmit. – igazán kedves mindazok után, hogy Ő kért meg. Őrült gondolat volt számára, hogy engem kérdezett, viszont biztos hogy nem könnyelmű döntés volt részéről.
- Ennek igazán örülök – próbálom elrejteni gúnyos hangomat.
- Kérem nyugodtan érezze magát otthon, egy szobát is előkészítettem, hogy ne kelljen éjnek évadján útra kelnie fáradtan. – figyelmes és ravasz. Más még nem gondolt erre.
- Igazán figyelmes, köszönöm – tovább halad velem, hogy megmutassa, merre van épp a lánya, így végre odaadhatom én is az ajándékomat.
Ahogy mellette, néha mögötte haladok észreveszem, hogy jó nagy kerttel rendelkezik, bár nem meglepő egy ilyen sikeres kereskedőtől. Szabályos, szépen lenyírt bokrok vesznek körbe egy nagyobb füves területet, a két helyen látok a bokrok mögé bejáratot, de mögötte kis kihagyás után folytatódik a sövény… érdekes egy kert.
|
| Kita | 2011. 04. 24. 02:40:18 | #13157 |
Karakter: Franceska Evangeline DeLaLune
Megjegyzés: Timcsnek *
Nyugodtan ülök a kis asztalomnál, fehér fémcirádás tükörbe önmagamra mosolygok szórakozottan. Egy kis levelet írok, amit majd elrejtek tükrös-gyöngyös dobozomba; sose elküldött törtfehér pergamenlapok, ismeretlen ismerősnek írottan. Hallom a lovak dobolását, felállva lépek lassan az ablakhoz, fehér habfüggönyöm oldalra húzva; a hintó előállt, édesapám kisétált, még elnyomva pipáját, felnéz rám, integet vidáman, széles mosollyal intek neki vissza. Vajon hova megy?
Nem mondott semmit. Sosem szokott így elmenni… talán hirtelen üzlet miatt nem szólt, édes, bolondos papa annyira elfoglalt mostanában, oly sok ránc barázdálja a homlokát és tréfával, csiklandós játékkal tereli el a témát, apró ajándékokkal, de érzem, hogy valamit titkol az édes papa.
***
Amikor visszatér, elgondolkodva simogatja meg a fejem, majd pipára gyújt és szó nélkül temetkezik el a kékes füstben szobája rejtekén. Aggódva miatta szorítom kezeimet az ajkaimhoz, de visszatérek a szobámba.
Megsimítom fehér lúdtoll pennámat, elefántcsont tintásüvegem, halványkék ruhám fodrai repülnek utánam a tágas, világos szobába.
- Franceska, gyere, gyermekem – lép be dajkám a szobába, édesen nevetek rá.
- Drága dadus, most hova készülünk? – kuncogok rá, éppen hogy elsiklok az ujjai alatt.
- Gyermekem, most igazán nincs időnk játszani! – dorgál meg, megsimogatva kiengedett szőke, hullámos fürtjeim.
- Miért? – lepődök meg, mikor pipereasztalom székecskéjéhez nyom, fürtjeim egyesével kifésüli.
- Édesapád ünnepségre visz téged, kicsikém, igazán ragyogónak kell lenned – nyom csókot a hajamba, meglepve fordulok meg, ránézve.
- Ki innen? Bálba? – ragyognak szemeim értetlenül. Biccent egyet büszkén, arca fényesen ragyog.
- Bizony, kicsi galambom, elvisz édesapád a városházán rendezett hatalmas ünnepségre, úgyhogy tegyél ki magadért, drágám.
- Igenis, dadus – mosolygok, majd engedelmesen felemelem a kezem, hogy a ruhám áthúzza a fejemen, majd a derekamra szorítsa a szoros fűzőt.
Akkor jó, ha kapkodja a levegőt…
***
Idegesen csattogtatom a legyezőt, reszkető kezeimet az ölembe rejtem, ruhám könnyű, puha fodrai közé. Apró, csipkekesztyűs kezeimmel szorítom a fehér legyezőt, kinézek a hintó ablakán, egy nehezet sóhajtva.
- Érted, kislányom? – kérdezi a papa, megszorítva a kezem. Sápadtan rámosolygok, lágyan.
- Természetesen papa. Semmi gond – szorítom vissza puhán a kezét. – Minden rendben, bízom a döntésedben.
- Jaj, galambom, most annyira fáj ám öreg apád szíve… - sóhajt. Ijedten nézek rá, mellé ülök hirtelen.
- Jaj papa, ne mondj ilyet! Megijesztesz.
- Csodálatos vagy, aranyos galambocskám – simítja meg puhán a hajam, hogy mesteri kontyba és fonatba tűzött frizurám már ne rombolja szét.
- Csak neked köszönhető, drága papa. Nagyon szeretlek – hajtom a fejem finoman a vállára, kezét szorítom finoman.
- Én is téged, drága, csodálatos kicsi lányom…
***
Amikor megáll a hintó, kicsit meglepve kapom fel a szemeim. Papa száll ki előbb a hintóból, amit egy libériás inas tár fel, majd a kezét felemelve segít ki a hintóból.
Halvány pezsgőszín, törtfehér ruhámon megcsillan a fény, apró kövek megannyi csillagként szikráznak. Mellkasom szaporán emelkedik az izgatottságtól, a futó félelemtől, apró csipkekesztyűim puhán simulnak a bőrömre, legyezőm lágyan felemelem. Ejtett vállú, gyöngyös ruhámban úgy érzem magam, mint egy könnyű angyal, halványan elmosolyodok.
A papa szeret engem… csak jót akar. Nem okozhatok neki csalódást.
Bemondják a nevünket, halvány mosollyal nézek körbe, lágyan. Mégis kíváncsian, hiszen oly ritkán s még régebben láttam ennyi szépet… Körbenézek a festett, csodálatos női arcokon, mindegyik olyannyira más, mindegyik meglepett és kíváncsi.
Apám finoman vezet, halvány pirulással sütöm le a szemeim, lágyan frissítve arcom a legyezőmmel, mégis… kit szán nekem?
Magas, szőke férfi elé vezet, lesütöm a szemem, lágyan pukedlizek, kezem erős, hatalmas tenyerébe helyezem. Milyen nagy és erős keze van, szinte elképeszt. Lopva felnézek, kék szemeibe… zavarba esve mosolyodok el, finoman elpirulva.
- Üdvözlöm – finoman meghajol, apró kézcsókot lehel a kézfejemre. Milyen különös férfi…
- Úgyszintén, kedves hölgy. Kérem, DeLaLune, kóstolja meg s fogyasszon bátran a borászatomből érkezett remekekből – mondja édesapámnak, kezében egy pohár vérvörös borral, könnyedén meghajolva. Apám felé nyújtja a karom, még megszorítom édesapám kezét. Nincs semmi gond, drága papa, higgy nekem…
Mégis félve nézek a hatalmas emberre, ki sokkal magasabb nálam… mit művel, hiszen ez oly nagy illetlenség, kísérő nélkül mutatkozni még ily nagy társaságban is! Nyelek egyet aggódva.
- Kegyed igazán tündöklő ma este – nyújt felém egy díszes pohárban vérvörös bort, elfogadom.
- Köszönöm – mosolygok rá. Oly határozott, oly erős és biztonságot sugalló a hangja, nem értem, miért kellene tartanom ettől a férfitól.
Pár szóval kérdez, mindig csak annyit válaszolok, amire tényleg kíváncsi, néha kicsit megcsavarom, hogy szeme különösen villan rám, halványan pirulva mosolygok, apró kortyokban ízlelem meg a bort, néha finoman körbelöttyintve az öblös pohárban, finoman beleszagolva. Milyen kellemes, mély illata van, igazán ízletes, nem olyan olcsó lőre, amitől érdemes lenne lerészegedni. Ezt élvezni kellene, de látom máris pár úr orra kissé bíbor színt vesz fel.
- S ha szabadna megkérdeznem, tudja apja szándékait személyem s kegyedet illetően? – néz rám pohara pereme felett.
Kissé elpirulok, lehajtom fejem lassú biccentésre.
- Valóban, édesapám nem hagyott kétségeket szándékait illetően – mondom csendesen. – Tán az úrnak kifogása van ellene? – kérdezem a szemébe nézve. Egyenesen a szemébe, nyíltan, kíváncsian.
Nem válaszol, elültette bennem a kétségek magvait.
- Nekem adná a táncát, madamosielle? – kérdezi meghajolva, felém nyújtva a kezét. Poharam leteszem, lágyan felfogva szoknyám szegélyét fogadom el felkérését, lágyan vezet a táncoló felek közé.
Amikor átkarolja a derekam, finoman fordítom el a fejem, sejtelmes mosollyal, magam sem tudom miért, érintem meg az ingből kivillanó fehér csuklóját, fordulok meg, emelem a kezem és döntöm a derekam… Majd mikor véget ér, felé hajolva köszönöm meg a táncot, viszont kinyitva a legyezőm puha mozgással frissítem fel az arcom. Bágyasztó itt bent a levegő.
De nagyon élveztem…
- Lenyűgöző, kisasszony – felé fordulok, illendőe lesütve a szemeim, egy szó nélkül.
- Az Ön bókja mélyen megtisztelő, uram – mondom halkan. – Köszönöm a táncot.
- Számomra az öröm – lehel csókot a kézfejemre ismét.
Igen… nagy öröm, hogy megismerhettem. Magam sem tudom, miért…
|
| timcsiikee | 2011. 04. 22. 09:47:39 | #13121 |
Karakter: Gaspar Bourdias
Megjegyzés: ~ Kitának
Gaspar:
Az íze még túl friss, viszont teljes, mondhatni gömbölyű. A fűszerezése pontosan tökéletes, az illata kellemes. Apró, körkörös mozdulatokkal lötykölöm meg a kortynyi italt. Félédes vörösbor, némi különleges aromával. Egy bálra kérték felszolgálását.
Belekóstolok, s megfelelőnek vélem az ízét. Nincs közel se távol olyan ember, aki megmondaná, hogy pár évet várathatott volna még magára ez az ital, s ha mégis, fejet hajtok előtte.
Az egyik inasom mellettem vár, utasításomra várva.
- Fél hektoliter lesz a korai kék burgundiból és fél a Bourgueilből – mondom halkan mire biccent, és feljegyzi. A fehéret kóstolnom sem kell – és egy hekto pedig a fehér burgundiból.
- Nagyuram, biztos, hogy két féle burgundit kínál felszolgáltatni az estén? – leteszem a poharamat, kimérten, majd fennköltesen nézek le visszahúzódó alakjára.
- Jontae, nem kell aggódni. A pórnép mit sem ért ehhez a kifinomult íz világhoz, számukra csak az a fontos, hogy elméjét elbódítsa, hogy másnap asszonyaik keblén fáradják ki. – mind a patríciusok, mind a dzsentri réteg. – Még eleinte megízlelik a minőség mirákulumát, de elég lesz mindnek pár pohár, s a tánc könnyebben fog jönni mint valaha. Számukra, csak ez a lényeg. – megint elkalandozott a gondolatom – Menj, és pakoltasd fel a szállítmányt, hamarosan elkészülök én is.
Fejet hajtva hátrál ki, így magamra maradok még pár pillanatig a nyirkos pincében.
Különös előérzetem van az esttel szemben. Nem… nem is az est, mindinkább az előtte érkező vendégem. Nem tudom szándékát, életemben is csak alig párszor láttam, kevesebbszer, mint ahány ujj van egy kezemen. Vásárolni is talán csak egyszer vett tőlem valamilyen alkalomra bort.
Az eszement DeLaLune vajon mivel lep meg ez alkalommal?
~*~
Nos olybá tűnik, fülemet rég tisztítottam ki, s épp ideje lenne, mert a szavak torz alakban jutnak el tudatomig. Remélem valóban rosszul hallottam a szavakat.
- Ugye most csak szórakozik velem? – tudtam, hogy valami őrültségre készül, de ez…
- Drága Lord, ne higgye, hogy szórakozásból mondom, vagy teszem ezt.
- Mégis hihetetlen számomra a kérése. Ráadásul magam sem ismer engem igazán, ahogyan én a lányát.
- Gyönyörű és nevelt teremtés, olyan akár egy angyal a mennyekből. Ráadásul…
- Elég a szóból – dörrenek rá, félbeszakítva áradozását. – Egyáltalán hány éves az ön leánya?
- Érett nő, egy tizenhét esztendős gyöngyszem, asszonyi korra érett már – egyik szemöldököm lassan homlokomra szökik.
- Valóban? Nem találkoztam még rendezvények során egyetlen egyszer sem. Oldalán sem láttam még sosem. – legtréfásabb az lenne, ha nem is létezne szerencsétlen leányzó, csak képzeleti tündér.
- Jobban féltem, mint a szemem világát, de nem tarthatom örökkön magamnál akár egy madárkát. S tudom, hogy drága Lord, jól bánna vele, sőt ha meglátná – kezeivel gesztikulál, mintha máris szentnek könyvelné el imádott gyermekét. – Kérem, az utolsó reményem.
Mély sóhaj, tiszta fej. Egy reménycseppel táplálom még, de akaratomat nem múlja felül semmi. Nem teszek olyat, melyhez nem fűlik a fogam.
- A mai estére ugye hivatalos a városházára? – kérdem komolyan, ujjaimmal dobolva az asztalomon. Hevesen bólogat, reménytelt szemekkel. Újabb apró sóhaj.
- Rendben… hozza el kérem magával a lányát, legalább pár szót válthassak vele, s ez utána majd döntök – a válasz már előre megfogalmazódott a fejemben, s eddig biztos vagyok benne, hogy feleslegesen fáradozott értem. A hozománya sem érdekel, nincs szükségem rá.
- Köszönöm, hálám holtig hű szolgája lesz – micsoda félnótás egy ember. Igazán alátámasztotta számomra is hírnevét, mondhatni megelőzte a neve. Kíváncsi vagyok, vajon a lánya milyen lehet. Külsőre számítsak mennyei szépségre, ahogy egy rajongó apa szeméből látni? Lehetetlen, hiú ábrándokat nem kergetek. De nyilvánvalóan valós személy, hisz megígérte elhozza az estére. Az ablakon kitekintve dobolok tovább ujjaimmal. A fő a személyiség, bár kétlem, hogy rendelkezne bármivel is, amivel igazán képes lenne megfogni. Egy fiatal lány, ki elmondások alapján létezik eddig csupán. Nevelt? Tanult? Egy apa szemében lánya tökéletes ezért nem hiszek a szóbeszédnek.
Talán csal azért adtam reményt szerencsétlen flótásnak – aki valójában jómódú kereskedő – mert kíváncsiság hajszol lánya felé? Több mint valószínű, hogy ez az a nyomós ok, amiért ígéretet kecsegtettem. Remélem megéri.
~*~
Időben érkezem, nem stílusosan kések, mint ahogyan szokás, s sorra hallom az érkezők nevét, rangját. Meghallom végül a „várt” neveket, kezemben egy pohár bor pihen, s a terem egyik sarkából lopva lesem a megjelenő teremtést.
A terem szinte elhallgat, amint megpillantják a lányt. Talán nem is igazán a szépség fogja meg lélegzetüket, mindinkább ritkasága, jobban mondja puszta megjelenése. Valóban nem láthatta eddig világ, vagy csak oly’ régen hogy nem ismernek rá.
Az elmaradhatatlan pusmogás követi a feszült csendet, s a zene tovább cseng lágy dallammal árasztva el a falak közti teret.
- Üdvözlöm – kecses kis pukedlivel köszönt, majd kezét nyújtja felém, lassan ujjaimat alá csúsztatom előre hajolva kissé ajkaimhoz emelem, de nem érintem meg kézfejét, csupán formalitás az egész.
- Úgyszintén, kedves hölgy – ha jól hallottam, Francheska. Valóban elragadó látvány, idomai telek mégis visszafogottak ebben a ruhában. Egyetlen gyors pillantásommal mérem végig, miközben apja mellette feszeng. – kérem, DeLaLune kóstolja meg, s fogyasszon bátran, a borászatomból érkezett remekekből. – enyhe utasítás, hogy gardedám nélkül kívánok kedves leányával tovább társalogni.
Biccent, talán kissé meg is hajol, de látszik rajta, hogy szörnyen feszült.
Talán már az is kockázatos számomra, hogy kettesben „mutatkozom” az eddig elrejtett hölgyeménnyel, de sosem érdekeltek a pletykák, a fricskák vagy mások véleménye.
- Kegyed igazán tündöklő, ma este – egy pohár borral kínálom, amit az imént vettem magamhoz.
- Köszönöm – bájos mosoly, csendes mégis határozott leány, nem látszik rajta komolyabb zavar, bizonytalanság. Pár szóban apró csevej, majd ahogy fellendül az este csak egy rövidke tánc, amit megkíván az etikett, s ha minden úgy alakul, hazaindulhatok, mielőtt kitörne a gyermeteg, bódult dorbézolás.
- S, ha szabadna megkérdeznem, tudja apja szándékait személyem, s kegyedet illetően? – talán egy fárasztó estének nézek elébe.
|
|
