|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Hentai Chibi | 2011. 08. 12. 11:45:25 | #15779 |
 Karakter: Shizen
Megjegyzés: Kazuo-mnak
Erre páran körül vesznek és érdeklődni kezdenek, hogy tudom ezt vakon így megcsinálni. Mosolyogva kezdem nekik magyarázni, persze nem mindent.Azt nem mondom el miből állapítom meg milyen távolságra van az ellenfelem tőlem, mert akkor már ezt ki tudnák használni ellenem.
Hirtelen érzem meg hogy valaki átkarol. Észre sem vettem hogy valaki ide jött. Ki az?
- Bocsánat, hogy így közbe lépek, de elvinném a fiatal hölgyet! - Kazuo! A hangját rögtön megismerem. Hát eljött.
- Nekem most dolgom van! - jelentem ki. Még tart az edzés.
- Bocsánat, esetleg visszajöjjek később? -hangja udvariasan cseng. Istenem, ilyen pasi nincs a világon. Teljesen elbűvöl az udvariasságával, figyelmességével.
- Nyugodtan itt maradhat. - mosolygok rá kedvesen. Hallom távolodó lépteit, de közben már ismét a többiekkel vitatom meg mi a lényeg is a küzdelemben. Szeretem mikor jobb vagyok a látóknál.
Edzés végén irány az öltöző. ma is jól elbántam az ellenfeleimmel és a hangulat szuper volt. Itt igazán elfeledhetem a gondjaimat. Ráadásul még Kazuo is eljött. Ennek nem is értem miért de nagyon örülök.
A gyors átöltözés után irány Paru. Megindulok a kijárat fel. Kíváncsi vagyok hol van Kazuo. Vajon megvárt?
- Nahát, örülök, hogy újra összefutunk! - eléggé meglepetnek hangzik a hangja és elég őszintének.
- Az üzenetemet, akkor hallotta. -jobb kezemmel a pórázt fogom, míg ő átkarolja a balt. Édes...
- Igen hallottam! Mondja, lenne kedve a mai napot velem tölteni? - lehet erre nemet mondani? A szívem hevesebben dobban.
- Igen. - és érzem el is pirulok.
Jól érzem magam vele, olyan jó társaság. Igaz mikor edzéskor átfogott kissé megijesztett, de jó hogy eljött és most vele tölthetem a nap további részét.
- Van kedvenc virágod? - kérdezem édesen mosolyogva. Annyira kíváncsi vagyok a válaszára. Nekem is van és érdekel ha neki is akkor mi az, melyik virág.
- A rózsa. - erre egy pillanatra megállok. Ez hihetetlen! Ilyen egyszerűen nem lehet, hogy a sors egy ilyen pasival hozzon össze, aki szereti a rózsákat mint én. Szinte megőrülök értük.
- Komolyan? - tudom, hogy rám néz és ettől zavarban vagyok.
- Komolyan. - feleli. Most úgy megölelném örömömben, de csak kedvesen elmosolyodok.
- Az jó, mert nekem is. Már kiskorom óta. - és ismét eszembe jut mikor még láttam. A rózsára a mai napig tisztán emlékszek, olyan csodálatosak voltak és még mindig azok.
- És miért pont a rózsa? - a szívem olyan hevesen ver, hogy a kezemet fogja. Ráadásul én is ezt akartam kérdezni.
- Nem tudom. Mindig olyan szép volt, annyira szerettem nézni a vörös rózsákat, csak aztán elvesztettem a látásomat. - sóhajtok. - Viszont a kellemes illata a rózsáknak még emlékeztet rájuk. - most ő áll meg és emiatt én is. Hirtelen hajol közelebb hozzám. Nyakamon érzem lélegzetvételét, ajkai szinte bőrömet érintik.
- Igen, kellemes illatuk van, mint neked. - erre még jobban elpirulok.
A cukrászda ahova beülünk igazán kellemes, finom süti illatok töltik be az egész helyet. Annyira kellemes, csak az zavar, hogy Paru-t kint kellett hagynom. Nem szeretek a kutyám nélkül lenni. Rendelünk, majd a teánkat iszogatva beszélgetésbe elegyedünk.
- És mi szeretnél lenni? - kérdez rá. Hát ez jó kérdés, hiszen még én sem tudom.
- Hát mivel vak vagyok nem sok lehetőségem van ... - és bele kortyolok teámba, miközben már a sütiket is kihozzák. - Harcművész szeretnék lenni, de az nem szakma. Azt hiszem amellett hogy vakoknak szeretnék önvédelmet oktatni, valószínűleg az iskolámban leszek biológia tanár.
- Értem. - a hangjából nem érzek ki semmit, nem tudom milyen reakciót váltottam ki belőle a válaszommal. Hozzá fogok sütimhez és persze, hogy megint ő segít, de most már jobban elviselem ezt tőle mint tegnap.
Kellemesen elbeszélgetünk, igazán jó társaság. Azt hiszem kezdem egyre jobban megkedvelni. De nem rossz ez? Lehet, hogy nem szabadna ... De mégis.
- Köszönöm, igazán jól éreztem magam. Kazuo-san igazán figyelmes és kedves ember. - pirulok el. Francba, hogy mindig zavarba jövök!
- Én is. - erre felemelem a fejemet és bár nem látok felé fordulok. Ha jól hallottam és így jól tippeltem az irányt, akkor most pont rá nézek. A hangja ... Nem tudom, egy pillanatra megzavart. Valami érződött belőle, csak nem annyira így nem tudom azt se mitől éreztem kis ijedtséget. Ezt persze nem mutatom a külvilág felé. Ráadásul az utca zaja zavar. Közelebb lépek hozzá, pont előtte állok. Két kezemmel arcához érek. Végig simíttok arcán, állán, ajkán és így szinte magam előtt látom őt. Igazán helyes, sőt(!) nagyon is helyes. Bele is pirulok, de mégis elmosolyodok.
- Látlak. - és ez annyira boldoggá tesz. Érzem, hogy elmosolyodik. Miért akarom megcsókolni? Közelebb hajolok hozzá, ajkam szinte ajkához és és ... Megcsörren az a rohadt mobil. Rögtön elő szedem zsebemből és bele szólok.
- Moshi-moshi. - a telefonban édesanyám hangját hallom meg. Zaklatott, sírt és most is mindjárt elsírja magát. - Mi a baj? Mami mondd már! - érzéseit rám ragasztja és félelmet érzek. Mi a franc történhetett? És közli velem a legrosszabbat.
Apám közúti balesetben súlyosan megsérült és most az életéért küzdenek a kórházban. A telefont letéve csak állok. Érzem, hogy könnyeim végig folynak arcomon, a szívem össze szorul. Miért? Miért pont ő?
Mi lesz velem ha ő meghal? Nem volt még elég ami velem történt? Nem bűntettet még eleget ez a nyomorult élet??
|
| Kaori | 2011. 07. 14. 17:12:56 | #15077 |
Karakter: Kazuo
Megjegyzés: Shizen-nek (Chibi-nek)
Csak pár órát kell várnom sofőrömre, aki unott képpel lép be a kávézóba. Amint asztalomhoz ér, felállok és elindulok egyenesen az autóhoz. Beszállok és egyenesen haza indulunk. Út közben nem beszélgetünk, de van egy olyan érzésem, hogy üzenet vár. Belépve csodás házamba leülök a kertbe és a rózsáimat kérem. Sofőröm szakítja félbe álmodozásomat.
-
Bocsánat, hogy megzavarom uram, de a Kisasszony, akivel teázott, egy üzenetet hagyott magának. Ha keresné őt, akkor az iskola tornatermében megtalálja. - egy intéssel jelzem, hogy megértettem.
Elégedett mosoly húzódik meg számon. Visszatérve rózsáimhoz eszembe jut, hogy anyámmal kellene találkoznom. Kocsimba ülök és elindulok. Több mint öt kilométert vezetek. Anyám egy egyszerű kis házban él, amit a saját ízlése szerint rendezett be. Ebbe a házba sem én, sem apám nem szólhat bele. Kiszállok kocsimból és anyám mosolyogva lép ki az ajtón. Gyengéden ölelem magamhoz, majd mindketten bemegyünk. Egy kis asztalkához ülünk le. Sok dolgot mesél. Nem régen találkozott egy fiatal lánnyal, aki segít neki elég sokszor. Megszerette, amit nem csodálok, hisz anyám könnyen megszeret bárkit, aki kicsit is kedvesebb vele az átlagnál. Miközben mesél, csak mosolygok. Jó őt most is hallgatni. Egy telefon csörgés szakít félbe minket. Elköszönök anyámtól és már indulok is. Természetesen az iskolába megyek. A visszaút most rövidebbnek tűnik, szinte perceknek. Az iskola parkolójában állok meg és lépek az épületbe. Akik meglátnak azonnal köszönnek, amire egy apró bólintással válaszolok. A vakok természetesen nem vesznek észre, de ez nem zavar. A tornateremnél megállok. A kutyát hamar észreveszem. Kicsit beljebb lépve a lány is feltűnik. Néhány fiatalabb diák veszi körbe őt. Mosolyogva és vidáman mesél nekik. Lassan lépek mellé és átkarolom. Érzem testének reakciójából, hogy megleptem.
-
Bocsánat, hogy így közbe lépek, de elvinném a fiatal hölgyet! - mondom annak a néhány diáknak, akik közül csak néhány vak.
-
Nekem most dolgom van! - inkább panaszosan szól, mint sem sértődötten. Elengedem őt.
-
Bocsánat, esetleg visszajöjjek később? - udvariasan kérdezem.
-
Nyugodtan itt maradhat. - körbenézek, majd leülök egy padra és elnézem, hogy mi is történik itt. Beszélgetnek valamiről, aminek sokkal több köze van a vak élethez, mint valami tornai feladathoz. Érdekelne, hogy miért nem teremben vannak. Hirtelen állok fel és indulok az igazgatói irodába. Nem kopogok csak belépek. Az igazgató éppen telefonál, amint felnéz rám, elköszön a vonal másik végén lévőtől.
-
Uram, mit keres itt? - kérdezi izgatott hangnemben. Bizonyára nem várt személy vagyok.
-
Gondoltam benézek ide, talán baj? - hevesen megrázza a fejét.
-
Minek köszönhetem, hogy itt van? - kissé elgondolkodom, végül úgy döntök, hogy nem Shizen lesz a témám.
-
Érdekelne, hogy mennyi pénz folyik be.
Érdekes arccal néz rám, majd belekezd a beszédbe. Pont annyi pénz jut ebbe az iskolába, amennyit vártam. Nem sokáig akarok itt ülni, így felállok, miközben az igazgató megdöbbenten hagyja abba a szövegelést. Egy fejbiccentéssel távozom és térek vissza a tornateremhez. Mielőtt odaérnék Shizen jön velem szemben, kezében kutyájának póráza.
-
Nahát, örülök, hogy újra összefutunk! - mondom meglepettséget színlelve, hiszen pont ez volt a tervem.
-
Az üzenetemet, akkor hallotta. - gyengéden karolom át szabad kezét és lassan elindulunk.
-
Igen hallottam! Mondja, lenne kedve a mai napot velem tölteni?
|
| Hentai Chibi | 2011. 05. 26. 16:22:02 | #13857 |
Karakter: Shizen
Megjegyzés: Kazuo-nak ~ Kaori-nak
Megáll pontosan elöttem. Mit akar? A nyakamhoz hajol. Mi van?? Elöször teljesen lesokkolok, nem tudom mit akar, tőlem így kissé be is pánikolok. Most mi van?
- Csodás az illata! - bókol? Én nem éppen erre számítottam és épp ezért már fel voltam arra készülve, hogy ha arra kerül a sor ütök. De ez? Miért mondja ezt? Csak álljon arrebb és engedjen tovább menni! Tudni akarom ki a frász ez a pasas.
- Ki kérdezte? Engedjen elmenni! - szinte már parancsolom. Nem szól semmit és nem is megy arrébb. Idegesít! Azt hiszem most tényleg fel fogom képelni! A csend csak mégjobban zavar, mert nem tudom mizajlik körülöttem és így azt sem ő mire készül.
- Bocsássa meg a gorombaságomat, de nem áll szándékomban rosszat tenni önnel! Csupán egy sétára invitálnám, ha beleegyezik? - úriember mód? Tény ami tény tényleg goromba volt. Na most mit csináljak? A hangjából nemérződiksemmi rossz vagy épp hátsó szándék. Igazat mondd, azt hiszem. Egy kis sétatalán nem ártana meg...Ha megbaj van meg tudom védeni magamat. Jobban fogom Paru pórázát és felemelem a fejem. De jó lenne ha most láthatnám őt, de így a megérzéseimre kell hagyatkoznom. Hát jó ...
- Nem bánom, de ha hozzám ér, nagyon megbánja! - figyelmeztetem előre. Ha csak egy ujjal is hozzám fog érni én esküszöm nem állok jót magamért. Mert lehet hogy vak vagyok, de attól még küzdősportozok és jók a reflexeim, meg gyors is vagyok.
- Ne aggódjon! - nem is nekem kell aggódnom, hanem neked. Elindulunk sétálni, de én végig tartom tőle azt a bizonyos távolságot. Néha kicsit beszélgetünk. Ő kérdez, én válaszolok de csak azt mondom el amit jónak látok. Mint például, hogy kiskoromban vakultam meg és nemszeretem ha mások csak mert vak vagyok rám erőltetik a segítségüket. Szeretek önellátó lenni és ez már biztos neki is feltűnt. Egyszer sem próbál meg hozzám érni, ezért nyugodt vagyok, de aztán mégis magához húz. Mi a...?! Már nyitnám szóra a szám, de ő gyorsabb. Pocsolya?? Úh... hát még jó, hogy nm oltottam be őt dühömben, mert csúnyán beégetem volna most magam. Csak félre fordíttom a fejem, basszus, neki tényleg nem volt hátsó szándéka ezzel. Hallom ahogy kicsit kuncog, amitől szinte mégjobban ég az arcom. De legalább nem haragszik.
- Mondja, szereti a desszerteket? - és még most is magáz. Furcsa, pedig kis hülye diák lány vagyok és ő mégis máshogy kezel. Végülis tetszik, hogy magáz, de nyugodtan tegezhetne. Érzem, hogy engem néz.
- Igen! - válaszolok röviden. Hirtelen megfogja a kezemet és most ő vezet. Mi?? ... A kezemet fogja! De nem morgok, inkább csak megmondom a nevem, hiszen ezt még ő sem tudja és én sem az ő nevét. - Egyébként Shizen vagyok! - kiváncsivagyok őt hogy hívják. A hangja kellemes, úgy érzem nem kell tőle félnem, de azért továbbra is óvatos maradok.
- Kazuo. Örülök, hogy egy ilyen gyönyörű teremtést kísérhetek az utcán, mint kegyed! - érzem hogy pillanatok alatt pirulok el. Nem szeretem ha zavarba hoznak, de ezt most nem teszem szóvá. Kazuo ... Szép neve van és bár reggel elöször nem volt túl szimpatikus, most annál inkább. Egy épület elött megállunk és Paru-t kint kell hagynom. Még soha, sehova nem mentem b e nélküle. Kicsit vonakodok attól mnjek-e, de aztán mégis bemegyek. Csak félek. Kicsit bizonytalan vagyok idegen helyen Paru nélkül és ennek hangot is adok.
- Tudja, nem nagyon szeretek a kutyám nélkül, idegen helyeken lenni. - nem félek, inkább csakaggódom, hogy mi minden történhet velem így Paru nélkül.
- Ne aggódjon a kutyája miatt. És jelenleg itt vagyok én magának. - ez rendes, de őt nem ismerem annyira. Paru drágámban még mindig jobban bízok mint benne. A süteményeket kihozzák, most viszont hogy ideges vagyok Paru távolléte miatt kissé bánázok. És ez méginkább zavar és méginkább nem megy. Kezdem magam kissé kellemetlenül érezni, majd egyre jobban és jobban, de egy kéz megfogja a villát tartó kezemet. Segít nekem, ami nem tetszik. Nyilván ő is látja rajtam, de nem ereszti a kezem. Hogy gyűlölöm ezt! Nekem nem kell segítség, megoldok mindent egyedül ... Csak nem mikor ennyire ideges vagyok. Mikor elfogy a süti elenged és szerencsére addigra már a dühöm is semmivé lesz. Ezt most megúsztad Kazuo! Rendel nekem egy teát is. Citromos..hm..szeretem. Lassan kezdem iszogatni, igazán kellemes. Szinte biztos vagyok abban, hogy engem néz, de nem teszem szóvá, bár zavar egy kicsit. Miért néz engem? Leteszem a bögrét az asztalra, mire kapva kap az alkalmon és megfogja a kezem. Most miért?
- Mondja, nem bánná, ha haza vinném? - hogy haza vinne engem?? Most komoly? Mi a szándéka ezzel, mire készül? Mielött még válaszolhatnék, valaki megjelenik. Ki az? Kazuo egyszerre vállt kedvesből gorombára. - Mit akarsz?
- Sajnálom, de talán elfelejtette, hogy édesapja látni kívánja önt. - nem tudom ki, de megmentett engem a válaszadástól. Csak sóhajt eggyet. Na most mi lesz?
- Azt hiszem, hogy most el kell válnunk. A sofőröm haza szállítja. - a sofőrje? Ki ez a pasas? Végülis nem szólok csak bólintok. Elköszönök tőle és bizonytalanul felállok. A férfi készségesen segít és kint ismét csatlakozik hozzám Paru. Olyan megnyugtató ez.
A házam elött aztán még egy pillanatra elgondolkodom, majd vissza fordulok a sofőr felé.
- Átadna egy üzenetet Kazuo-nak? - kérdezem kissé pirulva.
- Természetesen kisasszony.
- Mondja meg neki, hogy hogyha ismét találkozni kívánna velem, akkor megtalál minden délután a vakok iskolájának tornatermében.
- Rendben.
Otthon aztán leveszem cipőmet és Paru-t elengedve megyek fel a szobámba és dölök el az ágyamon. Hosszú volt ez a nap. Egy ideig csak így pihenek, majd lemegyek vacsorázni és a kellemes meleg zuhany után pizsomámat felöltve fekszek be ágyamba és rögtön el is alszok.
Másnap reggel szerencsésebben kelek és most kivételesen nem esik le az óra. A tárgyakat érinte jutok el a szekrényig és választom ki a nekem megfelelő ruhát. Magamra veszem, majd irány le reggelizni. Máris jobb ez a nap mint a tegnapi. Kiváncsi vagyok eljön-e ma. Apa visz be a suliba és az órák szinte megőrjíttenek. Az irodalom igaz jó, mert a kedvenc témámat vesszük, de már úgy mennék edzeni.
Lassan tellik az idő és szinte megőrülök. Úgy lennék már máshol ... a tornateremben, de nem ebben a suliban. És ahogy csengetnek ...
- Végre. - gyorsan szedem össze cuccaimat és indulok meg Paru-val a tornaterembe. Normális iskolába járok, de tudják hogy vak vagyok ezért jöhet velem drága kutyám is. A vakok iskolája nincs messze még gyalog sem. A terem elött kint hagyom Paru-t és azöltözőben átöltözök. Annyira vártam már az edzést. Bent én vagyok az első. Bár én vagyok az egyetlen vak, a csapat itt edz, mert ilyenkor szabad a tornaterem. Most nem kardforgatás van,az csak késöbb lesz. Mikor megérkeznek a többiek is üdvözöljük a sensei-t és kezdődhet a bemelegítés, majd a harc. Az én partnerem Ken.
- Shizen készen állsz? - erre elmosolyodom. Nem kellene hozzám szolnod, így túl könnyűellenfél vagy. Bólintok és mire támad én már felkészülök mindenre. Az ahogy hallom mi zajlik körülöttem, a szívdobbanását, minden szinte olyan mintha látnék. A hallásom helyettesíti maxinálisan a látásomat. Egy gúnyos mosoly jelenik meg arcomon és nemcsak a támadását védem ki de a földre is küldöm.
- Bocsi Ken. - kuncogok és kezemet felé nyújtva segíttem fel.
|
| Kaori | 2011. 05. 23. 18:32:56 | #13801 |
Karakter: Kazuo
Megjegyzés: Shizen-nek (Chibi-nek)
Egy hangos kopogásra nyitom tágra szemeimet. Lassan kelek ki kényelmes ágyamból. Szokásom szerint sokáig pihenek kelés után. Most is így tennék, de más választásom nincs. Ajtót kell nyitnom. Bár a hangulatom paprikás, de erről elég, ha a hozzám közel kerülők tudnak. Vagy a bolond és készséges szolgáim. A kulcsokat elfordítom és visszatérve ágyamhoz szembe ülök az ajtómmal. A sofőröm olyan bátor, hogy képes felkelteni. Ráadásul ilyen korán. Tudhatná, hogy ilyenkor kiszámíthatatlan vagyok. Dühös szemekkel meredek rá, amit ő rezzenés nélkül tűr el. Hülye fapofa. Vagy talán... egy ostoba bolond! Igen, az utóbbi igaz rá.
-
Elnézést, hogy zavarom, de be kell mennie az iskolába. - enyhén meghajol, erre csak egy halovány vigyor jelenik meg arcomon.
-
Igen. Tudok róla. Ha beviszel, akkor el is megyek!
Fejével csak bólogat. Kiküldöm, amíg magamra veszem fehér öltönyömet. Enyhe rózsaillat borítja, ugyanis ebben vagyok kedvenc rózsáim mellett, ami az udvaromon található meg. Az öltözködés végeztével kilépek az ajtón. Sofőröm az ajtó melletti falnak támaszkodik. Amint meglát ellöki magát és előre indul a garázshoz. Beülve a kocsiba hátradőlök és várom az indulást.
Utunk közben az jár fejemben, hogy mennyi mindent örökölhettem apámtól, noha még életben van. A maffiák fővezére, én pedig az utóda vagyok. Pontosabban... már én vagyok a főnök. Már egy ideje. Sokkal jobb vagyok, mint apám valaha is volt. A gyilkolás, a kegyetlenség nem áll messze tőlem. Ez apámra nem volt igaz. Ő csak drogokkal kereskedett és mellette segített azokon, akiknek nehezebb az életük bizonyos okok miatt. Ez a hely, ahova most megyünk, egyike a sérült embereknek szánt épületből. Leginkább vakok járnak oda és tanulnak úgy, mint a normális gyerekek. Persze itt idősebbek is vannak. Mindez engem hidegen hagy, csak a pénz érdekel. Jó üzletet hoz és csak ez számít. Az iskola előtt állunk meg. Kiszállva elindulok a bejárathoz. Néhány lépcsőfok és bent is vagyok. Most viszont egy lányt kell megmentenem a komoly eséstől.
-
Miért nem nézel az orrod elé? - kérdezem némi gúnnyal.
-
Vegyen vissza és engedjen el de rohadt gyorsan! - morgása kihoz a sodromból. - Lekezelő bunkó paraszt! - ahogy felnéz rám, valami meglep. Más esetekben pórul járna az, aki ilyen sértő hangnemben beszél hozzám. De ha nem tévedek, akkor ő is...
Kutyáját hívja magához, aki jelez neki. Jutalomként egy simogatást kap. Ez a lány elég makacs lehet, de mégis nagyon jól néz ki. Bár a lépcsőn való botorkálása ki nyitja szemeimet.
-
Sajnálom, nem tudtam, hogy vak vagy. Segítek! - szabad karját megfogva feljutunk a lépcső tetejére.
-
Eresszen! Nem szorulok segítségre! - kissé hangosan reagál. Kutyájával magamra hagy. Persze én is megyek a magam dolgára.
Az igazgatói irodába sétálok, kopogás nélkül lépek be. Ezzel meglepve az illetőt. Alaposan végigmér, majd alig észrevehetően mosoly húzódik meg ráncos arcán. Helyet foglalok vele szemben és az iskolai tevékenységekről beszélek vele. Így nem mondhatja azt senki, hogy nem törődöm ezzel a hellyel. Alapos kibeszélés után nyakkendőmet megigazítva állok fel. Egy biccentéssel távozom az irodából. A folyosóra érve veszem észre a kutyás lányt. De nem ez az, ami kényszerít arra, hogy megálljak előtte. Most nézem meg alaposan magamnak. Hiába vak, igazán vonzó teremtésről van szó. Nyakához hajolok és megérzem csodálatos illatát. Hmm... rózsa. Ellenállhatatlan.
-
Csodás az illata! - bókolok neki. De számítok arra, hogy elküld messzire.
-
Ki kérdezte? Engedjen elmenni! - na igen. Valahogy sejtettem. Nem válaszolok, és eszem ágában sincs elengedni őt. Persze nem is viszem a házamba. Talán a helyes az lenne, ha megszerettetném magam vele. Ez viszont kegyetlen dolog lenne, de én már csak ilyen vagyok.
-
Bocsássa meg a gorombaságomat, de nem áll szándékomban rosszat tenni önnel! Csupán egy sétára invitálnám, ha beleegyezik? - látom elgondolkodik. Kutyája pórázát enyhén megszorítja. Próbál rám nézni, de tudom, nem láthat engem.
-
Nem bánom, de ha hozzám ér, nagyon megbánja!
-
Ne aggódjon! - most még nem bántalak. Később, mikor belém szeretsz, akkor könnyebb dolgom lesz veled szépségem.
Sétánk alatt távolságtartó, de mégis pár apróságot elmesél. Nem gondoltam volna, hogy kiskora óta vakságban szenved. Kutyája a legnagyobb támasza, valamint nem szereti, ha a szülei erőltetik a segítséget. Szeret önellátó lenni, vagyis ez az én észrevételem. Egy pocsolyához érve derekát enyhén húzom magamhoz. Azért mégse legyen vizes. Mielőtt még rám kiabálhatna elmagyarázom, hogy miért is tettem az előbbit. Elszégyellve fordul másfelé, ezen csak kuncogok egyet. Talán könnyebb dolgom lesz, mint hittem. Annál jobb!
-
Mondja, szereti a desszerteket? - kérdezem érdeklődve és rápillantok.
-
Igen! - rövid választ kapok, de nekem ennyi is elég. Gyengéden fogom meg szabad kezét és a kutyája helyett én vezetem. - Egyébként Shizen vagyok!
-
Kazuo. Örülök, hogy egy ilyen gyönyörű teremtést kísérhetek az utcán, mint kegyed! - fél szemmel arcára pillantok. No lám... elpirult. Szépen haladok, csak így is folytassam tovább. Az egyik legelőkelőbb cukrászda előtt állok meg és a kutyát kint hagyva sétálunk be. Rendelésünket leadva szépségemre emelem szemeimet.
-
Tudja, nem nagyon szeretek a kutyám nélkül, idegen helyeken lenni. - aggódik, vagy inkább fél. Bármelyik is, bennem most megbízhat.
-
Ne aggódjon a kutyája miatt. És jelenleg itt vagyok én magának.
A süteményeket megkapva neki látok. Shizen-re pillantok. Nehezen boldogul. Egy szelíd mosolyt engedek el. Mellé csúsztatom székemet. Kezét, amivel a süteményt eszi gyengéden megmarkolom és így segítek neki. Arca fintorából észreveszem, hogy ez nincs a kedvére, de most el kell viselnie. Nem bántani akarom, segítői szándékkal teszem ezt. Csak néhány perc kell és a tányérján nem marad semmi. Egy forró citrom teát rendelek számára, ami hamar az asztalra kerül. Lassan kortyolgatja, közben csöndben ül mellettem. A süteményemet gyorsan fogyasztom el és az asztalra könyökölve nézem őt. Bizonyára érzékeli ezt, de engem nem izgat. A bögrét leteszi maga elé az asztalra, így egyik kezét megfogom. Most olyan törékenynek tűnik.
-
Mondja, nem bánná, ha haza vinném? - kérdezem reménykedve a pozitív válaszban. Sajnos ekkor lép közbe sofőröm. Krákogva hívja fel magára a figyelmet. Gorombán nézek felé. - Mit akarsz?
-
Sajnálom, de talán elfelejtette, hogy édesapja látni kívánja önt. - sóhajtok egyet és Shizen felé fordulok.
-
Azt hiszem, hogy most el kell válnunk. A sofőröm haza szállítja. - ketten lépnek ki az épületből. Székemben hátra dőlök és intek a pincérnek.
Fizetés után az étlapot nézem, bár unottan. Minden gondolatom azon jár, hogy kell nekem ez a nő. És tudom, hogy ha akarok valamit azt meg is szerzem. Az asztalon lévő pohárra figyelek fel. Nem itta meg a teáját. Egy nyeléssel tolom le. A poharat vissza helyezem az asztalra. Egy éles mosolyt húzok ajkaimra és várom, hogy haza érjek.
|
| Hentai Chibi | 2011. 04. 22. 07:46:12 | #13119 |
Karakter: Shizen
Megjegyzés: Kazuo-nak ~ Kaori-nak
Reggel van, az ébresztőórám hangjára kelek fel a legszebb álmomból. Csak egy mozdulat és már el is hallgat és egy tompa puffanással érkezik a földre. Francba! Felülök az ágyban és az ajtó persze hogy rögtön nyílik.
- Shizen drágám minden rendben? - az aggódó hang szinte rögtön felidegesít. Nem kell aggódni, megy egyedül is minden! Elegem van már abból, hogy csak mert vak vagyok ennyire félve figyelnek minden egyes mozdulatomra.
- Minden a legnagyobb rendben csak leesett. - morgomalig hallhatóan.
- Jaj kicsim, tudod hogy anyu segít neked. - kedves, túl kedves és úgy érzem sajnál engem. Nem akarom hogy sajnáljanak! Megy ez, nem szorulok mások segítségére és nem kell sajnálni engem! Ez olyanzavaró. Csak mert az ember vak, már totálisan tehetetlenés segítségre szorul?? Ha?? Na jó, még reggel van ehhez. Ágyamon megtámaszkodva kelek fel, amig nem rendezi át senki a házat, addig nincs gond. - Várj, segíttek. Mindjárt választunk valami szép ruhát és...
- Nem kell! - emelem meg hangomat. - Meg tudom én is oldani, hagyj már egy kicsit békén! - egy pillanat alatt fagy meg a levegő. Nem szól és én sem. Lépések nesze üti m eg a fülemet, ő megy ki.
-Sajnálom ... - mielött még bármit mondhatnék lerohan az emeletről. Anyu sajnálom ... nem akartam. Csak egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat. A szekrényemhez megyek érintve a tárgyakat. Biztos mozdulattal nyitom ki és kutatok benne. Na jó, minden fogason van egy cédula hogy mi van ráakasztva. Végig simíttok rajtuk, és tudom mi van rá írva,hiszen ez Braille-írás. Az egyik cédulán megakad a kezem. Fekete top, csőszárúsötét nadrág és hálós nec felső. Tökéletes! Leakasztom a fogast és vissza indulok az ágyam felé. Leteszem az ágyra és elkezdek átöltözni. Megint egy nehéz nap, de legalább tavasz van. Szeretem a tavaszt. Hosszú hajamat nem fogom fel, csak kifésülőm,így jobban szeretem. Na hajrá Shizen, küzdj meg az akadályokkal ma is és bizonyíts!
Reggelinél ahangulat elég fagyos. Senki sem szól, ráadásul apám... szegény drága apa pont kettőnk között van és érzi ezt a feszült légkört.
- Figyelj anyu ... Sajnálom. - hajtom le a fejemet. - Nem kellett volna...
- Nem, én sajnálom Shizen. Még mindig féltelek, pedig nagyon is ügyes lány vagy. Sajnálom.
- Semmi baj. - mosolyodom el. Apa kuncog kicsit. Hát igen, majdnem minden napát kell ezt vagy ehhez hasonló jeleneteket élnie. Pedig én igazán nem akarom, csak nem szeretem ha ennyire ilyenek velem az emberek.
Egy ideig csend van ismét és ez idegesít. Hallani az óra kattogását, mely az idő múlását jelzi. Mintha közeledne a vég, hiszen ahogy az idő múlik az emberi élet is egyre rövidebb lesz : Tik-tak, tik-tak.... Készülj pajtás mert nemsokára itt az idő.
Apa kezét érzem meg a vállamon.
- Shizen mára a vakok iskolája, ahol te is voltál régen ...
- Igen emlékszem rá. - bólintok és csak a semmibe meredek. Zavaró, hogy nem látok, de nem fogok szemüveget felvenni, hogymás ne lássa a szemem... Én nem szégyellem.
- Ma lesz ott egy előadásod. Megbeszéltem az igazgatóval. A téma a vakok boldogulása a világban. Itt beszélhetsz arról te hogyan boldogulsz, mennyire tudsz önálló lenni. - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Tudom, hogy szereted ezt a témát.
- Imádom. - mosolyodok el. Szinte kiugrik a szívem a helyéről, úgy izgulok. - Köszönöm apu.
- Reggeli után beviszlek. Jó?
- Jó, de haza egyedül jövökgyalog és Paru-val. - szabok feltételt amit persze elfogadnak. Bár anyu most sem szívesen teszi. Ha tehetné ő mindenhovakísérne és egy percre sem hagyna felügyelet nélkül. Ez az én drága anyum, nagyonaggódó típus éstalán egy kicsit okoljais magát emiatt.
Hatalmas csattanás, valami koppan,majd sötétség.
- Shizen ... Shizen kicsim ...
- Mami ... Mami ...
- Semmi baj kicsim.
- Mami hol vagy?
- Itt vagyok picikém. A mami itt van mellettem.
- Nem látlak mami. Hol?
- Doktornő mi a baj? Mi van a kislányommal?
- Valószínűleg a fejét ért sérülés miatt van.
- Ugye nem...?
- De ne aggódjon, valószínűleg ez csak ideiglenes és nem végleges.
A hideg is kiráz a gondolatra, de mire meggondolhatnám magam már ott is vagyunk.
- Bekísérjelek?
- Nem kell. - vágom rá, ahogy megfogom drága kutyám pórázát. - Majd Paru segít. - kuncogok. Imádom ezt a kis édest. Már évek óta hű társam, nélküle sehova sem megyek. - Szia. - ezzel már elis indulok beaz épületbe. Hat lépcsőfok ha jól emlékszek. Egy , kettő, három, négy, öt, hat ... Basszus! Valaki hirtelen elkap. Hát mégsem hat ...
- Miért nem nézel az orrod elé! - férfi hang ez tuti. És mi az hogy nézzek az orrom elé???
- Vegyen vissza és engedjen el de rohadt gyorsan! - morgom köszönet helyett. - Lekezelő bunkó paraszt! - emelem fel a fejem, de nem látom és ez úgy idegesít! Csak " nézek" a semmibe. A néma csendben csupán az autok zaja hallatszik. Elengedtem a pórázt és még azt sem érzem hol van drága kutyim.
- Paru. - hívom, mire egy kutya nózi böki meg a tenyeremet. - Jó kislány. - végig simíttok rajta és megfogom a pórázt. Na márcsak azt kellene kitalálni hány lépcsőfok is van, hogy ne ismétlődjön ez meg. Hol is tartottam? Ja igen, a hetedik ... Fú..de rég jártam már itt és erre pont nem emlékszek. Na Paru ezt oldjuk megvalahogy. Az idegen még mindig itt van, tudom. Bizonytalanul lépek egyet, de inkább csak előrébb csúsztatom a lábamat. Oké ... Még egy fok.
- Sajnálom, nem tudtam hogy vak vagy. - na szuper, mostmár sajnálja és csak mert vak vagyok. Barom! - Segítek. -fogja meg a karom és mielött még bármit reagálhatnék már fent is vagyunk a lépcső tetején. Kilenc lépcsőfok, ezt megjegyzem.
- Eresszen! - rántom el a kezem. - Nem szorulok segítségre. - Túl közel áll hozzám. Nem hallok mást csak az ő lélegzetvétel és az én hevesen dobogó szívem hangját. Mintha az egész világ megszűnt volna. - Gyere Paru! - elindulok befelé. Jobb kezemmel a pórázt fogom, a balt pedig magam elé tartom kicsit. Ajtó, jó itt most be. Egyenesen, aztán majd úgy húsz lépés után balra. Hm, nem is olyan rossz.
A teremben már bent vannak, akkor biztos mindjárt kezdődik az előadásom. Gyermekek hangját hallom, meg egy-két felnőtét.
- Kisasszony mindjárt kezd. - bólintok és az emelvényre lépek, az előadó terem elcsendesül. Mellettem egy férfi bejelenti hogy mi következik és az enyém a szó.
- Jó reggelt és sziasztok. A nevem Shizen. Amiről beszélni szeretnék nektek az a vakok boldogulása az életben. - kezdek bele és magam is meglepődök milyen jól is megy nekem ez a beszéd. Elmagyarázok mindent, hogy 5 éves korom ótavagyok vak és hogy azóta megpróbálok önálló életet élni, hogy ez egész jól megy. - Ő pedig Paru. - mosolyodom el. - Az én vakvezető kutyám és évek óta hű társam. Ő egy Golden Retriever és nagyon jól végzi a munkáját. Ha valahova megyek ő kísér, sehova sem megyek nélküle. - még néhány dolgot elmagyarázok, majd kérdéseket tehetnek fel. Kérdezik van-e testvérem és hogy hány éves vagyok. Minek tanulok, mi szeretnék lenni.
- Nem félsz a kudarctól? Hogy nem fognak valaholalkalmazni csak mert vak vagy? Tudod én nagyon félek ettől. - a kislány kérdése kicsit meglep. Nem lehet több 10 évesnél és ilyeneken aggódik már most. De ez jogos.
- Nem. Ha valamihez értesz, nem azzal fognak foglalkozni vak vagy-e, ha ez nem akadályozza a munkádat. - mosolygok kedvesen.
- Van hobbid? - érkezik a következő kérdés.
- Persze. Imádom a kardforgatást és a küzdősportokat. Rendszeresen szoktam edzeni, nekem ez a hobbim.
- És nem félsz, hogy elrontasz valamit?
- Nem. Egyszerűen tudom milyen távolságra van tőlem a küzdő partnerem és így. Persze a küzdősportoknál, legyen szó karatéról vagy másról amin épp vagyok ott vannak balesetek, de ritkán.
- Milyenek?
- Ritkán, de későn reagálok le mozdulatot, vagy rosszul mozdulok. De mondom, ez nem vészes. - kuncogok.
Ez a beszélgetés teljesen feltöltött. Megállok és táskámból előveszem parfümömet, fújok magamraegy kicsit. Hm, szeretem, rózsa illat. Elteszem a parfümöt és mennék tovább, de szinte megfagyok. Léptek zajahallatszik ésaz illető szinte előttem megáll, érzem hogy engem néz, az illata pedig ismerős. Hát persze, ez az a barom!
|
|
