- Mr. Creed, úgy gondoljuk, hogy most már nem kellene elmennie azokra a körutakra. Nem tesz jót az egészségének, mert mindig idegesebben jön vissza, mint ahogyan elment. Ezalatt a tíz év alatt biztosan megtanulták már, hogy amíg maga van a cég élén, addig mindennek tökéletesnek kell lennie, és olajozottan kell működnie. Nem hinnénk, hogy szükség volna az idei körútra is – szólal föl az egyik legidősebb marketingese a cégnek. Ahogy körbe pillantok, látom, hogy a többiek is egyetértően bólogatnak. Eszerint, a többes szám nem a királyi többesre utalt, hanem a vén csontok megbeszélték, és, valószínűleg sorshúzás útján eldöntötték, hogy ki mondja el nekem. Gratulálok nekik, de nem fog sikerülni lebeszélni róla.
- Ezzel nem értek egyet. Sajnos, a világ többi részén levő boltjainkba nem tudok elmenni, de itt az országban mindenképpen szükség van erre. Tapasztalataim szerint, minden egyes évben rosszabb helyre megyek, mint amilyen az előző volt, bár biztos vagyok benne, hogy a bolt vezetője ott volt az előző évben a másik boltban. Ezek a körutak azért vannak, hogy javítsuk a vásárlói elégedettséget. Az előző hét évben, mióta megrendszereztem a vezetőséget, sokkal jobb az eladási statisztikánk, mint előtte, de még így is le vagyunk egy kicsivel maradva a Canon cégnél, eladásilag. Éppen ezért kell mennem a boltokba, rájönni, hogy a vásárló mitől elégedett, hogy azt följavíthassam – magyarázom el a dolgot. Lehetséges, hogy lassan le kell majd cserélnem őket, egy fiatalabb csapatra, ugyanis kezdenek kisség… maradiak és beszűkültek lenni. Az meg igazán nem jó egy egyre fejlődő, modernizálódó cégnél, mint amilyen a miénk.
- De akkor miért nem lehet csak a keleti parton tartani ezeket az utakat?! – kérdezi egy másik vezetőségi tag. Hirtelen mindegyikük az én soha-nem-jelentkezett apámnak képzelik magukat, vagy esetleg titkolnak valamit?
- Uraim. Mondják, mit akarnak maguk elérni? – sóhajtom, és beletörődően visszaülök a székembe. Pedig azt hittem, már végre végeztünk a megbeszéléssel, és mehetek haza készülődni az indulásra, illetve egy kis borozgatásra… Szép álom, jó álom, kár, hogy csak álom.
- A húga… - kezdi Jhonny, az egyetlen a csapatból, aki körülbelül annyi idős, mint én, nem pedig minimum tíz évvel idősebb. A húgom…? Már nem kezdődik jól. Az a huszonhét éves fruska, aki agyilag körülbelül egy tíz éves szintjén áll, mindig beleüti mindenbe az orrát. Szeretem az én kicsi hugicámat, de sokszor legszívesebben belefojtanám egy kiskanál vízbe. Vajon miért érzem úgy, hogy amint meghallom, már megint mit tervezett, ez az érzés fog elönteni?
- A húgom…? – kérdezek vissza, mert eléggé úgy tűnik, mind berezelt attól, hogy elmondja, mi a helyzet. Talán a legjobb lenne fölhívnom azt az ostoba némbert, de semmi kedvem a barokkos körmondatait hallgatnom, amikkel Ádámtól év Évától akarja levezetni az én egyszerű kérdésemre a válaszokat. Általában sosem sikerül, csoda, hogy nincs kedvem most azt hallgatni?
Ingerültem a hajamba markolok, és ujjaim közt morzsolgatom a szálakat. Nem, nem képzelem azt, hogy az én hajam igazából Regina haja, mert ha egy pillanatra is elképzelném, a következő pillanatban azon kapnám magam, hogy többé nincs hajam. Igen, az én drága húgom az egyetlen, aki normális érzelmeket képes kihozni belőlem, de sokszor azt kívánom, bárcsak ne tudná ezt megtenni. Nagyon irritáló tud lenni, mikor egy mondatával szépen fölidegel, elkezdenék kiabálni, ő viszont, mintha észre sem venné, szép lazán kisétál az ajtón, ahol bejött. Mert ugye általában ez szokott történni. Hol van már az a kedves kislány, aki minden egyes ötösekor azonnal jött, és eldicsekedett nekem? Hol van az a gyönyörű fiatal lány, aki mellől úgy kellett elkergetni az udvarlókat, mert mindig mindenki rátapadt, és nem tudták megérteni, hogy ő még nem szeretne barátot, mert bőven elég neki a bátyja? Hát… már rég felnőtt. Felnőtt, és egy olyan nővé vált, akire bármikor lehet számítani – általában arra, hogy valami nagyon kiakasztót tesz, de van, hogy arra is, hogy megmentsen, bármi történik.
Na jó, talán mégis csak jó, ha az embernek van egy húga.
- A húga tegnap bejött egy ügyvéddel, és kijelentette, hogy elperli öntől a céget, ha nem segít neki összehozni pár kiállítást, ezen felül, ha nem megy el azokra a kiállításokra másod magával. Egy olyan emberrel, akit a húga első pillantásra megkedvel, és akit nem maga fizetett le azért, hogy elmenjen önnel.
Hogy. Mégis. Mi. Az. Isten. Kurva. Anyjának. A. Picsája. Van?!
- Kérem, nyugodjon meg! Van egy hónapja találni valakit! Egy hónap múlvára tervezi a húga ezt az egészet, addig csak a szervezésben kell segítenie. Ezért ne menjen el a városból, ha lehet – nyugtatgat Jhonny. Hát persze, nyugodjak meg. Mert végül is, az olyan könnyű, nem igaz?! Istenem, esküszöm, nem a reflux, nem a stressz, nem a feleségem, hanem ez az idegesítő nőszemély fog a sírba vinni, akit húgomnak hívok! Hát ezt nem hiszem el…
Nem éppen elfojtott dühvel pattanok föl a székről, és aggódó kérdéseik közepette, kiszáguldok a teremből. Az értekezletnek ezennel vége!
Mint ahogy a húgomnak is, ha az képes a mai nap folyamán a szemem elé kerülni.
---*---*---*---
Akkor is elkezdtem megszervezni a körutat, igaz, csak a városban. Minden évben az ország nagyobb városaiban csak egy üzletbe néztem el, és próbáltam fejleszteni, most viszont csak itt, New Yorkban leszek, de sok üzletbe fogok ellátogatni. Ebben a hónapban már négy üzletben jártam, most az ötödikben vagyok. A húgom őrültségére még egy olyan embert sem találtam, akit biztosan megkedvelne, Allison pedig nem éppen a szíve csücske, no meg nem is szereti a kiállításokat. Kezd nagyon elegem lenni életem két nőjéből…
Megérkezésemmel teljes lett a káosz, mindenki ide-oda rohangál, készülődik. Semmi szervezettség, már látom, lesz mit javítani. Az eladók közül csak egy van a pult mögött, a segítők mind újságot olvasnak, a raktárosok pedig figyelmetlenül, teljes káoszban rakják le csomagjaikat. Borzalom ez a hely… Ideje kicsit átalakítani!
- Azokat vigyék oda – mutatok a rakodó kocsin levő dobozokra, majd az egyik sarokba. Bár… nem, nem biztos, hogy oda kellene letenni. Rendszerezni kellene előtte, típusok szerint. Igen, az lesz a legjobb. – Várjon. Nem. Tegye azokat le ott, ahol most van, és először az elől a fal elől hordja el a dolgokat – utasítom a rakodó férfit. Az egy bólintással mutatja, hogy értette, és nem éppen figyelmesen, leteszi a dobozokat a földre. – Vigyázzon, törékenyen! – fortyanok föl. A férfi, azt hiszi, hogy nem látom, és megrántja a vállát, pedig igenis láttam. De nem szólok, egyelőre.
Kintről, a pult felől kicsit emelkedett hangnem hallatszik, így, mivel láthatóan elvan a férfi a rakodással, kimegyek az eladó részleghez. Az eladónő zavartan matat egy dobozzal, előtte egy kissé zaklatott, fehér bőrű, fiatal férfi van.
- Igazán sajnálom, de tényleg nem tehetek semmit – mondja az eladó. - Próbáljon meg a…
- Valami probléma van? – vágok közbe kérdésemmel, megakasztva a nő mondanivalóját. Mindig lehet mindent tenni, csak akarni kell. Ennyi az egész.
Lehet, ezért nem találtam még senkit a húgom általi kínzásra? Még inkább: lehet, hogy ezért nem szabadultam még meg tőle? Mert nem akarok? Mert néha tényleg bírom, hogy ő az egyetlen (a barátnőm mellett), aki ki tud akasztani?
Na, de mindegy. Most mással kell foglalkoznom, a pult mögötti fiatallal.
- N-Nincs semmi uram, csak… - dadogja a nő. - Csak az úr sajnálatos módon hibás terméket kapott, és… és több mint egy hete vásárolta és… és így nem… cserélhetem ki. – Értem. De biztos vagyok benne, hogy ezt meg lehet oldani.
- Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy van rá megoldás – mondom.
- Nagyon sajnálom, uram, de a szabályokhoz kell tartanom magam… - válaszolja a nő. Most egyrészt meg van dicsérve, mert követi a szabályzatot, másrészt le van hordva, mivel egy, nem teszi azt, amit mondok, kettő, mert nem vásárló barát. Már pedig a vevő fontos.
- Akkor adjon neki egy készüléket a cég ajándékaként – utasítom az eladót. – Magam ellenőrzöm a minőségét.
- Öhm… Elnézést, de… Cég? – kérdezi a fiatal férfi zavartan. Nagy, kerek szemeivel rám pislog, egész tetszetős fiú. Hmm… mit is gondoltam? Nem, nem az. Ez csak egy gondolati botlás volt. Azt hiszem…
- Ó, igen, még be sem mutatkoztam – terelem el a figyelmemet a gondolataimról, és kilépek a pult mögül. Kezemet kinyújtom, és bemutatkozom. – Danniel Creed.
- Danniel… - ismétli a nevem, majd szinte hallom, ahogyan leesik a tantusz. – Ó, egek, Mr. Creed! – láthatóan teljesen megdöbben, de nem hagyja figyelmen kívül az illendőséget, és megfogja és megrázza kinyújtott kezemet. – Mark Harrison. Igazán örülök a találkozásnak.
Én is, Mr. Harrison. Én is… - Részemről a szerencse – mosolyodok el. Nem nagyon szoktam mosolyogni, de ennek a fiatalnak a mosolya kihozza belőlem ezt, nekem is muszáj elmosolyodnom. Furcsa, nagyon-nagyon furcsa ez a dolog…
- Köszönöm a nagylelkűségét, de igazán nem szükséges miattam semmilyen esetleges kellemetlenség – jelenti ki, de nem hallgatok rá. A nő viszont, ahogy látom, hallgatna, így kell a megerősítésem.
- Én viszont ragaszkodom hozzá. – Határozottan bólintok, mire az eladó megy is a raktárba. Pár perc alatt vissza is tér egy teljesen hibátlan géppel, de a biztonság kedvéért azért le kell ellenőrizni. Nehogy már szintén egy rossz géppel menjen el!
Kiveszem a dobozból a gépet a tartozékokkal együtt, és mindent leellenőrizek. Nos, úgy tűnik, ezzel nincsen semmi probléma. Látom, ahogyan mosolyogva figyel, mire önkéntelenül én is elmosolyodok, úgy adom neki a szépen visszacsomagolt dobozt.
- Ezzel már minden rendben van – jelentem ki azért.
- Nagyon köszönöm – veszi el. Mosolyán látszik, hogy boldog, amitől, valamiért nekem is mosolyogni támad kedvem, de ennél nagyobb mosolyt már nem engedhetek meg magamnak. Még az alkalmazottak tévesen azt képzelnék, hogy én egy csupa mosoly, kedves igazgató vagyok, aki egy picit sem fog szigorítani a munkájukon. Ez pedig igazán téves elképzelés lenne… – Igazán… Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg – mosolyog rám.
- Nem tesz semmit – legyintek. - Semmivel nem tartozik, inkább én kérek elnézést az előbbi gép rossz állapotáért. Igazán nem értem, mi történhetett – magyarázkodom. Ezt ki kell majd vizsgálni, hogy az elmúlt időszakban hol mennyien hoztak vissza rossz gépet, hogy a gyártás a rossz, vagy a raktárosok, és eladók hibája ez. Mind a kettőt ki lehet javítani, csak éppen az egyik több időbe telik, mint a másik. Kényes dolog a fényképezőgép, figyelni kell rájuk. Ezt meg kell tanulniuk az itt dolgozóknak, még akkor is, ha esetleg a gyártás a rossz, nem pedig a munkájuk.
- Ugyan, nem tartozik bocsánatkéréssel! Nem ártott meg nekem ez a kis séta… - mosolyogja. Szép a mosolya. Olyan… kellemes és kedves. Tetszik. - Viszont tényleg szeretném valamivel meghálálni, nem szeretek tartozni – mondja.
- Tényleg nem… - Ez igazán semmiség, végül is, mi adtunk el neki hibás terméket. Szóval ő nem tartozik semmivel. Bár… talán… ő kedvesnek tűnik. Olyannak, akit én is kedvelnék, és a húgom is kedvelne. Azt hiszem… - Bár, ha ennyire szeretné valamivel meghálálni, akkor lenne valami – kezdem, de aztán meggondolom magam. Áh, ez hülyeség. Nem is tudom, hogy gondolhattam ilyet, hiszen nem is ismerem. Nem tudok róla semmit. - De hagyjuk… nem is értem, hogy jutott az eszembe. Kérem, felejtse el, nem tartozik semmivel – mondom egy apró kis legyintő mozdulattal. Tényleg rossz ötlet volt.
- Mi volna az? – pislog rám kíváncsian. Nem is tudom… Áh, legyen! Maximum elutasít, és miután mást senkit nem találok, akit el tudnék vinni arra a hülyeségre, a húgom elpereli tőlem életem fő művét, a céget, én meg mehetek állást keresni a konkurenciánál, ahol a munkát a legalacsonyabb pozícióban kezdhetem. Szép jövőkép… Legyen! Megkérem rá.
- A barátnőm konkrétan utálja a fényképészetet, így nem akar eljönni egy kiállításra, amire meghívtak, de sajnos kötelezve lettem rá, hogy elmenjek, még pedig nem egyedül. – Nem kifejezetten hadarom, de elég gyorsan zúdítom rá a felesleges információkat, így egy kicsit lelassítok inkább. Azt nem feltétlenül kellene elmondanom neki, hogy a húgom kijelentette, hogyha nem veszek rá valakit, akiről tudja, hogy biztosan nem alkalmazott, vagy nem fizettem le, akkor életem hátra levő részében hallgathatom, hogy én vagyok a világ legrosszabb bátyja, aki nem képes a húga kedvére tenni, és beszerezni egy havert magának. Ez még nem is lenne olyan szörnyű, maximum elköltöznék a világ másik felére, és ott igazgatnám a céget, csak hogy az ügyvéddel is fenyegetőzött, hogy megszerzi magának a céget.
Néha ijesztő, amit csinál, „az ő bátyókájának a gondviselése” címen… Mintha kisbaba lennék, vagy ilyesmi. Vagy legalább, mintha ő lenne az idősebb, akinek gondoskodnia kell rólam. Néha igazán kiállhatatlan tud lenni…
- Egy kiállítás? – kérdez vissza megdöbbenve. - Azzal, hogy elmegyek egy kiállításra magával, meghálálom a fényképezőgépet?
- Igen – felelem. Rossz ötlet volt, nagyon is.
- Te jó ég, dehogy! – kiált föl, bár nem olyan hangosan, így inkább csak… kifejezi megdöbbenését. És, gondolom elutasítását.
- Tessék? – kérdezek azért vissza, de ez határozottan elutasításnak hangzott nekem.
- Úgy értem – rázza meg a fejét. -, általában ezzel csak még tovább lehet növelni az adósságot, nem pedig lefaragni… - Persze, ez tényleg így van, de nem nálam. De mindegy, gondolom, nem akar jönni a kiállításra. Végül is, miért jönne? Azt sem tudja, milyen kiállítás (mellesleg, én sem tudom), nem is ismer… Szóval, nem hibáztatom.
- Ha nem szeretne eljönni, akkor nem kell – mondom. - Nem tudom, hogyan jutott az eszembe. Kérem, bocsásson meg – kérek elnézést. Már épp szólalnék meg, hogy felejtsük el az egészet, mikor egy hangos csörrenést hallok meg a raktárból. Már megint mit tett, vagy tettek a rakodók?! – Most mennem kell! A viszont látásra! – köszönök el apró szájhúzással. Pedig még szívesen figyeltem volna mosolyát, de már mindegy. Jó volt találkozni egy ilyen emberrel is, nem csak a tömeggyártott marketingesekkel és a bénázó alkalmazottakkal.
Hátat fordítok, és pár lépést megteszek, mikor meghallom hangját. - Elmegyek!
- Tessék? – fordulok vissza meglepődve. Ő most tényleg azt mondta, hogy eljön?! Hát mégis csak megmenekülök a húgom kiakadása elől?
Kisfiús mosoly uralja a fiatal férfi arcát, ami furcsa érzéseket kelt bennem. Mintha… mintha érdekelne ez a fiú, úgy, mint ember. A húgomon kívül egyetlen ember sem érdekel engem! Még a barátnőm sem. Pontosítok: éppen ő nem érdekel. Már régen nem. Felszínes, saját gondolatok nélküli kirakatbaba, akivel csak a megszokás és a kölcsönös kihasználás tart össze. Más semmi. Semmi érzelem, csak érdek. Valaha nem ilyen voltam… Valaha még hittem az emberek közti nem kihasználáson alapuló kapcsolatokban. Azóta viszont fölnőttem. Azt hiszem…
- Elmegyek magával a kiállításra – mondja még egyszer, kicsit túlzottan artikulálva, nagyot mosolyogva. Apró fintorral reagálom le viselkedését, de szám sarkában apró kis mosoly bújik meg. Tetszetős fiú, az már biztos. - Mikor és hova kell menni? – kérdezi. Na, ez jó kérdés. Ha én azt tudnám…
- Elmegyek önért! – kerülöm ki a kérdést, így elég majd csak estére megtudnom a címet. - A címét kérem, adja meg, hétre ott leszek – mondom, és a pult elől előveszek egy papírt és egy tollat, amit elé csúsztatok. Újabb furcsa hangot hallok kiszűrődni a raktárból, így nem tudom megvárni, hogy leírja a címét, muszáj elköszönnöm. - De most tényleg mennem kell, mert úgy látszik, nélkülem nem boldogulnak. Az esti viszontlátásra! – fordulok meg, és hátraintek.
- Viszontlátásra! – hallom hangját, majd eltűnök az ajtó mögött. Lépteim megtorpannak, ahogyan a szemem elé árul a látvány. Ez most komoly?!
- Maguk meg mit ügyetlenkednek?! Egy pár percre fordulok el, és máris több százas kárt okoznak?! – kiáltok föl idegesen. A dobozok, amiket szép rendezetten egymás tetejére kellett volna tenniük, most mind egy kupacban hevernek a földön. Egyik doboz fejtetőre fordulva, másik behorpadva… Bassza meg! - Ezek a gépek értékesek és törékenyek! Muszáj lesz ezen a helyen rendet tennem… - rázom meg a fejem, és próbálok megnyugodni. Nos, azt hiszem, kénytelen leszek pár embertől megválni…
El sem hiszem, hogy ezt gondolom, de… várom már az estét! Akkor csak a húgom fog kiakasztani, de azt legalább Mark személye tudja ellensúlyozni! Itt viszont… Borzalmasan ügyetlenek tudnak lenni egyes személyek… Most mégis mit csináljak ezekkel a gépekkel?! Töröttek, használhatatlanok, értéktelenek. Legyen már este!
Erőtlenül köhögök egyet. Egy ideje már csak öklendezésnek indul és szánalmas krahácsolás lesz belőle, a gyomrom negyed órával ezelőtt kiadta magából a tartalma utolsó cseppjét is.
- A francba... – sóhajtok fel, és lehunyt szemekkel hátradöntöm a fejem a felpolcolt párnákra.
- Jól van, nincs semmi baj – érzem meg a hajamon Nancy finom simogatását. Kinyitom a szemem, gyengéd mosolya ad egy kis erőt. – Jack perceken belül itt lesz a finom házi keksszel. – Grimaszolok egyet, mire halkan felnevet, aztán halk vízcsobogást hallok meg, és már érzem is a homlokomon a finom, langyos borogatást. – Legközelebb azért előbb szólj, hogy kifogytál belőle – dorgál meg közben.
- Igenis, mami, értettem – mosolyodom el halványan, de aztán el is fintorodom az újabb öklendezési inger hatására.
- Mindjárt vége, már valószínűleg csak egy-két nap, és újra jól leszel – fogja meg a kezem, én pedig erőtlenül szorítok rajta egy kicsit. – És egyébként is, több mint fél éve nem voltál rosszul, az nagyon jó arány!
- Igazad van – mosolygok rá.
Kulcszörgés, majd ajtónyitódás és –csukódás, már messziről felismerem a bátyám rutinos mozdulatainak hangját. Ledobja a cipőjét, felakasztja a dzsekijét, zacskócsörgés, aztán már indulnak is a szobám felé a léptei. Mosolyogva fordulok felé, Nancy a vállára simítva adja át a helyet mellettem.
- Hogy vagy? – simít végig az arcomon Jack.
- Elfogyott a kiadnivaló – simogatom meg a kezét.
- Akkor ideje pótolni. – Leveszi a borogató kendőt a homlokomról, és visszateszi a vizes tálba, aztán óvatos mozdulatokkal kitakar, mintha porcelánból lennék. – Na, gyere, megyünk szépen enni! – nyúl egyik karjával a térdem, másikkal a vállam alá.
Gyengéd mozdulattal emel a karjaiba, szánalmasan gyenge vagyok ilyenkor, így muszáj neki cipelnie.
- Bevezethetnénk a sima támogatós járást is – motyogom.
- Ezt el se kezdd – csókol a hajamba.
Nancy addigra előkészíti az étkezőasztalt, párnát rak a székre, és egy pokrócot is készenlétbe helyez, amibe majd becsavarnak. Az asztalon egy tányérra kitéve néhány darab keksz, mellette egy pohár gyógytea és egy nagy bögre víz. A szék mellett, a biztonság kedvéért egy lavór.
Mikor már a takaróba bugyolálva ücsörgök a széken, ők ketten pedig a két oldalamon, Jack kezében a lavór, Nancy pedig a kekszet készül adagolni nekem, halkan elnevetem magam.
- Úgy érzem magam, mint egy magatehetetlen nagymama, akiről az unokái gondoskodnak...
- Azért annyira még nem vagy ráncos – vigyorodik el Jack.
- Elég a dumából, most evésidő van – kuncogja Nancy.
*** Három nappal később ***
Felsóhajtva, tanácstalanul szemlélem az előttem heverő dobozt, papírokat és tartozékokat. Itt valami nagyon el lett rontva... A frissen vásárolt, gyönyörű Nikonom hibás, ráadásul a legtöbb vezetéke sérült. Remek, egy vagyont költöttem rá, kéthavi fizetésemet erre spóroltam össze és tessék... Azért remélem, még visszacserélik. Bő egy hete vettem, de azóta nem volt időm kibontani, mert még a városban elkapott a rosszullét, Jacknek kellett értem jönnie. A blokk még megvan, szóval mindenképpen tennem kell egy próbát, hátha kicserélik. Legjobb lesz, ha máris...
Belenézek a tükörbe, és rögtön el is vetem a hirtelen gondolatot. Az arcom még mindig halottsápadt – a szokásosnál is fehérebb vagyok, ami nálam nagy szó – a szemem alatt pedig továbbra is olyan lilák a karikák, mintha megvertek volna. Muszáj lesz várnom még néhány napot, míg a külsőm is emberi lesz.
***
Néhány nappal később már újra makk egészségesen – na jó, normális kinézettel és jó közérzettel – lépek ki a lakásomból, és megcélzom a műszaki boltot. A kezemben lévő zacskóban ott a gép, minden tartozékával, bedobozolva, és a blokk, a szívemben meg ott a remény. Nem esne jól, ha nem cserélnék ki a gépet.
Nincs közel a bolt, mégis gyalog megyek, a friss, tavaszi levegő csak jót tesz ennyi bezártság és levertség után. Kb. fél óra múlva érem el a boltot, és bemegyek. Kicsit mintha felfordulás lenne, vagy mintha izgatottak lennének az alkalmazottak, és mindenki a raktárnál rohangál ki-be, de szerencsére látok a pultnál egy eladó hölgyet, így odalépek hozzá.
- Jó napot, miben segíthetek? – mosolyog rám.
- Ezt a gépet nemrégiben vásároltam itt, önöktől – teszem a pultra a zacskót, és kiveszem belőle a dobozt. – De sajnos mikor kibontottam, észrevettem, hogy hibás, a fényképezőgép és a kábelei is.
A nő bólogat, kibontja a dobozt, és ő is megszemléli.
- Igen, valóban hibás, elnézését kérjük. A blokk meg van még a vásárlásról?
- Persze – nyújtom át neki.
Ezt is szemügyre veszi, de én már azelőtt kiszúrom a szája lefelé görbülő sarkát, mielőtt megszólalna. Rossz előjel...
- Nagyon sajnálom, de ez a blokk több mint egy hetes – rázza meg a fejét. – Nekünk csak egy héten belül áll módunkban kicserélni a termékeket, további panaszokban mi sajnos nem segíthetünk.
- De hiszen csak most volt időm kibontani és vettem észre...
- Igazán sajnálom, de tényleg nem tehetek semmit. Próbáljon meg a...
- Valami probléma van? – szólal meg egy ismeretlen, de annál gyomor remegtetőbb hang, én pedig meglepetten kapom a fejem a raktárból kilépő férfi felé.
Az eladó szabályosan halálra rémül, fel is csuklik, én viszont kíváncsian szemlélem az ismeretlent. Nem az alkalmazottak ruháit viseli, bár tény, egyáltalán nem is hasonlít egyikükhöz sem. Elegáns öltönyt és inget visel magas, széles vállú alakján, élénk zöld szemei ugyanolyan kíváncsisággal szemlélnek engem, mint én őt. Arca kicsit sápadt, de nem betegesen, főleg markáns, jóképű vonásai mellett nem az tűnik fel az embernek...
- N-Nincs semmi uram, csak... Csak az úr sajnálatos módon hibás terméket kapott, és... és több mint egy hete vásárolta és... és így nem... cserélhetem ki – dadogja a nő.
Értetlenül nézek rá, mire fel ez a nagy idegeskedés?
- Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy van rá megoldás – fordul felé a férfi.
- Nagyon sajnálom, uram, de a szabályokhoz kell tartanom magam... – mondja a nő már szinte fülig vörösödve.
- Akkor adjon neki egy készüléket a cég ajándékaként – feleli erre a férfi, én pedig egyre értetlenebb vagyok. – Magam ellenőrzöm a minőségét.
- Öhm... Elnézést, de... Cég? – pislogok a férfire zavartan.
- Ó, igen, még be sem mutatkoztam – lép ki a pult mögül. – Danniel Creed.
- Danniel... Ó, egek, Mr. Creed! – döbbenek meg, mikor végre leesik. Te jó ég, hiszem ő a gyártó cég igazgatója... – Mark Harrison – fogom meg felém nyújtott jobbját, és elmosolyodom. – Igazán örülök a találkozásnak.
- Részemről a szerencse – viszonozza a gesztust egy szívdöglesztő mosollyal.
Bűnös gondolatok, távozzatok! Egy ilyen befolyásos férfit nem szabad beengedni az életem csapdájába.
- Köszönöm a nagylelkűségét, de igazán nem szükséges miattam semmilyen esetleges kellemetlenség.
- Én viszont ragaszkodom hozzá – bólint megerősítésképp, mire az eladó már rohan is a raktárba.
Két másodperc sem telik bele, egy teljesen új, a hibással megegyező típusú géppel tér vissza. Felbontja a dobozt, és kiveszi a gépet minden tartozékával együtt, a varázslatos férfi pedig valóban mindent személyesen ellenőriz le. Én csak mosolyogva figyelem, igazán jól esik az ilyesfajta törődés, hiszen ritkán találkozom valóban figyelmes emberekkel.
- Ezzel már minden rendben van – nyújtja felém a férfi a dobozt mosolyogva.
- Nagyon köszönöm – veszem el boldogan, és a zacskóba süllyesztem. – Igazán... Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg – pillantok rá mosolyogva.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 05. 30. 01:11:13
- Na, tetszett? - kérdi Dr. Schiffmann visszafelé menet, mire én elgondolkodva bólintok. A helyes kérdés ugyanis nem ez lett volna. Az valahogy úgy hangzott volna, hogy: „Na, jók az első benyomásaid a különleges betegről?” vagy „Na, tényleg olyan érdekes, mint gondoltad?” de az, hogy tetszett-e… nos, hát furcsa volt. Érdekes, nagyon. A kinézete, a jelleme, meg minden. De nem mondhatnám, hogy visszataszító, csak túl új nekem. Nem szoktam meg, hogy ennyire őszinte velem egy ember. Amúgy maga a fiú aranyos. Olyan kis ártatlan… és törékeny. Olyan, akit az ember még csak véletlenül sem bántana meg.
- Kicsit furcsa volt - mondom gondolatmenetem végén, mire a szőke doki szélesen elmosolyodik.
- Igen, Yaya-chan teljesen más, mint a többi ember. Őt nem érik a külső hatások, ezáltal sok minden olyat nem tud, amit mi már kiskorunkban megtanultunk. De ne ítéld el ezért, ő csak barátkozni szeretne! - Adja le a szokásos pszichológia óráját, mintha nem tudná, hogy nem fogok ledorongolni egy beteget sem azért, mert kicsit más. Találkoztam én már sokféle beteggel. Olyannal is, aki pacsirtának képzelte magát, mégsem küldtem el a fenébe, pedig nagy kedvem lett volna hozzá. Arról az emos kölyökről ne is beszéljünk, akivel meg akkor találkoztam a pszichiátrián, mikor sikeresen felvágta az ereit… ebben csak az volt a vicces, hogy előtte egy héttel ugyanezt csinálta, és akkor már úgy tűnt, normális lett, de nem. Hát, vannak, akik sosem változnak. Bár mondjuk ezek is kategóriák. És ha választani kéne, Yayát még a jobb fajtába sorolnám.
- Értem - bólintok már csak azért is, hogy ne mondja tovább, de sajnos nem úszom meg, mivel ő ismer engem, és tudja, hogy csak gyorsan túl akarok esni az ilyen magyarázós dolgokon. Mindig is utáltam a magyarázós részeket, az orvosin is. Nekem elég volt annyi, hogy otthon leültem, bemagoltam a leckét, másnap meg felmondtam hibátlanul. Nekem ennyi volt a tanulás. Az óra többi részében általában aludtam.
- Persze ha nem akarsz többet hozzá menni, akkor nem kell… én nem kényszerítelek rá. - Ez kábé olyan stílusú volt, hogy: „Megkaphatod az elismerést, de ha nem akarod, nekem az is igazán mindegy…”. Vagy csak én lennék túl paranoiás? Lehetséges!
- De, persze, hogy akarok menni - vigyorgom rá a dokira cinikusan, mire ő visszavigyorog, és többet már nem szól hozzám. Helyes, ennyi bőven elég is volt a zargatásaiból! Tudom én, hogy mi a jó nekem, és mivel juthatok előrébb, és ezzel a fiúval előrébb juthatok! Na már most, ha előrébb juthatok, akkor nem érdekel még az se, ha emiatt el kell viselnem a kissé túl őszinte megjegyzéseit… majd jó képet vágok. Az menni fog. És ha ő a kulcs a továbblépéshez, akkor ezt a kulcsot szépen megőrizzük egy darabig. Amíg szükséges. Aztán majd úgyis el fog felejteni… engem nem nehéz.
~ ♥ ~
Pár nap telt el azóta, hogy az albínó gyereknél jártunk. Azóta több unalmas beteg is jött hozzánk, tüdőgyulladásosak, szimpla vírusosak, sőt, még terhesek is! Az a rész tényleg érdekes volt. Az egyik csaj például már a hetedik hónapjában járt, és eléggé szép hassal büszkélkedhetett… Persze ez még önmagában unalmas lenne, az volt az izgi, mikor meg kellett hallgatni a baba szívverését. Komolyan mondom, erősen emlékeztetett Yayára. Az ő szíve is úgy vert, mint egy kismadáré, és olyan bizonytalanul, mintha akármikor megállhatna. A különbség csak annyi volt, hogy Yaya már biztos, hogy túl van a tizenötön, ez a kis csöppség meg még nem is jött a világra. Ez azért némileg elszomorított. Yaya olyan törékeny, de mégis olyan vidám. Mintha nem is tudná, hogy elég lenne csak egy kisebb vírus, hogy teljesen leterítse… sose értettem az ilyen embereket. A legkisebb dolognak is képesek örülni, pedig ezért a kicsiért nem is kell sokat küzdeni. Legalábbis ha más adja nekik, nem. Mindenesetre, ha én beteg lennék, félnék a haláltól… régen olyan természetes volt, hogy bármikor szembekerülhetek vele, de ma már nem. El sem tudom képzelni, hogy egy bandában pazaroljam el ismét az éveimet! Bár mondjuk nem is az én ötletem volt. Én csak sodródtam az árral… izé, a cigarettafüsttel. Erről jut eszembe, rá kéne gyújtani.
- Jared, megjöttek Yaya-chan eredményei - fordul oda hozzám Dr. Schiffmann, mikor éppen kimegy egy beteg.
- Csodás - nyugtázom le egy csomó lap mögé bújva, mivel épp egy orvosi cikk nagyon jó részénél tartok, ami…
- Jared - emeli el előlem a lapokat, mire én méltatlanul nyögök egyet.
- Hééé…
- Elvinnéd őket Yaya-channak? Nekem fogadnom kell a betegeket…
- Igen, de… mi lenne, ha én fogadnám a betegeket, és maga menne el Yayához? - mosolygom rá angyalian, de egyáltalán nem azért, mert nem szeretnék Yayához menni. Elmegyek én, ha kell, csak kíváncsi vagyok, Schiff mennyit mer rám bízni.
- Van róla papírod, hogy orvos vagy, és nem csak gyakorló? - vigyorog rám nyugodtan, mire az én képemről lefagy a mosoly.
- Nincs, de…
- Akkor tessék - nyom a kezembe egy aktát. - Maradhatsz, amennyit szeretnél. Boldogulok én egyedül is. - Morgok valami „kösz szépen” félét, aztán az ajtóhoz baktatok, és becsapom magam után, hogy jól érzékeltessem, mennyire is becsülöm drága dokikámat. Most komolyan, kinek az oldalán áll ez? Nem hagy kibontakozni! Vagy ilyen sokat számítana egy beteg? Bár ez nem jó felfogás. Most úgy hangzott, mintha nem tartanám sokra Yayát, mint pácienst. Pedig nem így van, csak… nem is tudom. Kicsit irtózom a gondolattól, hogy visszamenjek hozzá. Olyan furcsa a közelében… bár ha elmenekülök előle, akkor sosem fogom megszokni. Vagyis mi az, hogy menekülök, én nem menekülök semmi elől! Én ugyan nem… És akkor megtorpanok, épp, mikor majdnem kiérek a kórhátból. No de álljunk meg egy pillanatra. Mi is Yaya-san címe? Eghhh…
~ ♥ ~
Mikor nagy nehezen megtudakolom azt a bizonyos címet, lassan, szépen, komótosan elindulok Yaya-sanék boltja felé… útközben még vattacukrot is veszek, hogy teljen az idő. De aztán rájövök, hogy tök felesleges volt, mivel utálom a vattacukrot. Eh, ez pech. De legalább az a cica a kukánál jóllakott… csak cukormérgezést ne kapjon, mert állatorvos nem vagyok. Aztán egy kis kerülő alkalmával még galambokat is etettem. Nem, nem az akta darabkáival. Egy zsömlével, amit a táskámban találtam, és hát hogy is mondjam… nem volt jó állapotban. Csut száraz volt. Még jó, hogy nem raktam bele semmi romlandót. Akkor most dobhatnám ki magát a táskát is!
Nem is értem, mért lettem én ilyen állatbarát, mikor nem vagyok oda a szőrös-tollas-pikkelyes és egyéb kinövésekkel megáldott korcsokért. Én azt szeretem, ha valami olyan értelmes, mint én, és mivel ilyen lényből nem sok van, a lények többségét nem is szeretem. Na jó, azért ez talán túlzás. Lényegében én mindenkivel jól megvagyok, de csak kevés embert-állatot szeretek. És őket is csak titokban. Nem szeretek látványosan szeretni. Az ciki, és nem is illik hozzám.
No de sajnos akármennyire is nem szeretettem volna, előbb utóbb Yayáék háza előtt kötöttem ki, és most éppen azon gondolkodom, becsöngessek-e, vagy csak simán dobjam be a postanyíláson az aktát? Schiff vajon hogy szokta? Gondolom ő gülizik itt rendesen. Hogy is mondta? „Maradhatsz, amennyit szeretnél.” Ez magyarul annyit jelentett nála, hogy: „Maradj ott, vagy fújhatod a jó eredményeid!” … Vagy lehet, hogy csak én veszem túl komolyan? Azért becsengetek…
Fél másodpercre se rá már nyílik is az ajtó, és szembetalálom magam egy lihegő, gyűrött köntösű albínó fiúval, aki a jelek szerint (ha nem tévedek) már várt.
- Szia! - tárja szélesre az ajtót tök bizalmasan, mintha olyan természetes lenne, hogy így fogadja a vendégeit. Pedig most még az orvosi szerkóm sincs rajtam. Nagyon megnézhetett magának, ha egy alkalom után már így megismer. Mondjuk, ezzel én sem vagyok másképp, száz albínó gyerek közül is felismerném, de nem hiszem, hogy annyi létezik a világon.
- Hello… – mondom kissé meglepetten, és próbálok felocsúdni a hirtelen fogattatás sokkja alól, amit jóval megkönnyít az, hogy Yaya kissé elrendezi magén a dolgokat. Nagyon sietett elém. Ennyire csak nem várhatott rám! – csak a leleteket hoztam. Nem akarok… - kezdeném el a mondókát, hogy bocsi, de meg kell etetnem a félszemű aligátorom, vagy a néma kanárim, vagy tudom is én mim, a lényeg, hogy mennem kellene, de… nem hagyja. Már szinte meg sem lepődöm rajta.
- Gyere be! Főzök teát! –mondja lelkesen, aztán észbe is kap, és a szemeit lesütve bámul maga elé. - Bocsánat… én csak örültem, hogy újra láthatlak, mert szeretnélek megismerni. De nem akarlak feltartani… biztosan sok a dolgod… - magyarázza halkan, a köntösét szorongatva, és ahogy így áll előttem, egészen megsajnálom. Szegény, hiszen nem lehetnek barátai, nem léphet kapcsolatba senkivel, ráadásul még én sem akarok megismerkedni vele… ez nagyon rossz lehet. Még belegondolni is rossz, pedig aztán én sem vagyok egy hű de társas lény. Azért ezt nem tehetem meg vele. Furdalna a lelkiismeret…
Már éppen készülne becsukni az ajtót, mikor úgy döntök, maradok egy kicsit. Elvégre Schiff boldogul nélkülem is… más dolgom meg amúgy sem nagyon lenne.
- Legyen. Egy tea még belefér. - A kis albínó először meglepettnek tűnik, aztán az arca felderül, majd egy századmásodperc gyorsasággal megragadja a kezem, és húzni kezd maga után. Elképedten figyelem, hogy milyen barna is vagyok hozzá képest… pedig nem is voltam strandon. Sőt… talán két éve, hogy utoljára elmentem, és mégis. Mennyire számít, ha valakinek nincsenek pigmentjei. Ez ijesztő, de közben mégis olyan… vicces? Ki kéne vizsgáltatnom magamat.
- Gyere a konyhába, gyorsan csinálok teát és addig megmutathatod a leleteket is! - húz maga után a konyhába, aztán leültet egy székre, a tűzhely mellé, és bámulatos gyorsasággal szed elő mindent, ami egy teához kellhet. Elég fürge, csak meg ne üsse magát, mert az már nem elsz ilyen mókás… - Bocsánat, ha egy picit erőszakos voltam, csak tudod… - illeg a tűzhely elé, és mosolyogva hátrapillant rám. - nagyon szeretek új embereket megismerni, mert magán tanáromon, a bátyámon és Dr. Schiffmannon kívül nem nagyon találkozok senkivel, mert itt fent kell maradnom… ezért… - gesztikulál édesen, amitől mosolyogni lenne kedvem, ha nem éppen a kőkeményen komoly orvost játszanám. A szerepemből pedig nem könnyű kiszakítani… sőt, mi több. Nem sok embernek sikerült még. Nagy nehezen felrakja a teát a tűzre, aztán elém pördülve kacsint rám. - nagyon örülök, hogy megismerhetlek Jared-kun.
Jared-kun? Most már akaratlanul is elmosolyodom. Jared-kun, hm… nem is emlékszem, hívott-e így valaki akármikor. Talán valamelyik barátnőm volt az utolsó, de nem kelthetett bennem túl mély érzelmeket, ha ennyire nem is emlékszem rá. Ez viszont tett. Egy albínó kölyök Jared-kunnak hívott… meg kell emésztenem!
- Örülök, hogy ilyen energikus vagy, Yaya-san - kapom az ölembe a táskám, és előkotrom a leleteit, ezzel biztosítva, hogy ne essek ki teljesen a szuper doki szerepemből. Mert ahogy egy hivatalos papír kerül a kezembe, mindig sikerül visszazökkennem. Régi berögződés. Sok kevésbé komoly helyzetből mentett már ki.
- Csak Yaya-chan! Még fiatal vagyok, nem szeretem, ha ilyen formálisak velem! - magyarázza a fehér, kezével intve egyet, ezzel kicsit oldva a hivatalos hangulatot, amit próbálok felé sugározni. Talán ő még nem érti meg, de nem lehetek nagyon személyes barátja… senkinek sem lehetek az. Mert akkor nem fogok tudni rendesen a munkámra koncentrálni. És nekem különben sincs szükségem senkire! Elvagyok én egyedül is…
- Rendben, Yaya-chan. - nyugtázom le a kérését, nem feszegetve tovább a témát. - A leletekkel kapcsolatban… semmi rendelleneset nem tapasztaltunk, bár tény, hogy az immunrendszered nincs a toppon. Erre kapsz egy rakat vitamint és immunerősítőt, és kész - olvasom át figyelmesen a sorokat, ügyelve minden kis részletre, hogy semmit se hagyjak ki, bár van egy olyan érzésem, hogy Yayát most egyáltalán nem a leletek érdeklik, sokkal inkább én magam. Persze meg is értem. Én igazán érdekes ember vagyok, főleg, mert szeretem a titokzatosság álcáját felvenni. Egy újságban azt olvastam, hogy ezzel csak elzavarom magamtól az embereket, de nem vettem komolyan. Ha azt akarom, hogy egy ember szeressen, akkor szeretni is fog. Ha meg azt akarom, hogy ne szeressen… nos, hát abban az esetben az lesz élete legrosszabb napja.
- Hány éves vagy? - Megütközve nézek fel rá. Oké, tudtam, hogy nem figyel rám, na de hogy ennyire nem? Nekem ez az albínó népség talány. Valahogy nem tudom megérteni őket, de szerintem csak velem van a baj.
Egy darabig még nézek rá nagy szemekkel, aztán megértem, mi is a téma itt. Egy halk köhintéssel masszírozom meg a homlokom, felkészülve a legrosszabbra is. Csak a múltamról ne kérdezzen. Minden jöhet, csak a múltam ne! Meg az azzal kapcsolatban álló dolgok.
- 19. - válaszolok tömören, mire a kis fehér csodálkozva pillog fel rám, ahogy mindenki szokott, ha megmondom a korom… hát igen. Korán kezdtem a jót.
- Én csak 17… de Jared-kun, hogy lehet az, hogy ilyen fiatalon orvos vagy? Úgy értem… a legtöbben ennyi idősen kezdik az egyetemet, és egy csomó ideig gyakorló orvosok… te hogyhogy? - mászik elém, majd a fejét a térdeire támasztva várja a tartalmas magyarázatot, amit sajnos most hanyagolni fogunk. Hát igen, rossz helyen tapogatózik a kis aranyos. Ez sajnos kapcsolatban van a múltammal. Ami annyit jelent, hogy… nem tudja meg egyhamar.
- Az… - hajolok le hozzá, hogy megpöccinthessem, de ahogy közeledik felé az ujjam, egyre jobban bebandzsalít. Hehe, aranyos, csak nehogy a végén miattam maradjon úgy az a szép kis vörös szeme. - titok. - végzem be a tervezettet, mire a kis fehér csalódottan vakarja meg a nóziját, és sóhajt egyet. Pedig nem kéne emiatt elkenődnie, ezt senki másnak sem mondtam volna el. Elég, ha annyit tudnak rólam az emberek, hogy orvos vagyok, és lehet hozzám jönni, ha bajuk van. Ennél személyesebb kapcsolatba senkivel sem szoktam kerülni.
De várjunk csak, mi az ott a hajában? Két egészen vörös szempár néz vissza rám, én meg hirtelen azt se tudom, mit csináljak a meglepetéstől. Mi van, ennek él a haja, vagy micsoda? Úgy hőkölök hátra, mintha csak egy démont láttam volna, amiben igazából van is valami… biztos egy hajlakó démon, ami így álcázza magát. Na ez mekkora marhaság! Tényleg kivizsgálásra kéne mennem.
- Nem kell félni, Jared-kun! Ő csak Yuki-chan! A nyuszim… ő is albínó, és amilyen huncut képes elrejtőzni a hajamban… mindig megijednek tőle az emberek! - nyomja a kezembe a nyulat, én pedig vonakodva veszem át tőle. Pici orrával rögtön szaglászni kezd, én meg legszívesebben visszanyomnám Yaya kezébe, de pillanatnyilag nem tudom, mert éppen azon fáradozom, hogy nehogy összenyomjam. Olyan kicsi és törékeny… pont olyan, mint Yaya-chan, csak kisebb változatba. Személy szerint hozzá sokkal jobban vonzódom, mint ehhez az akármihez. Nyúl… nem szeretem az állatokat.
- Aranyos - adom vissza neki a torkomat köszörülve, majd mielőtt még bármi mást is mondhatnék, erős sípolást hallok.
- A tea! - ugrik fel Yaya, és a nyulat a fejére rakva szalad a tűzhelyre, hogy kitöltse az immár kész teát. A fejemet csóválva figyelem, ahogy ott ügyetlenkedik, és titokban nagyon is szorítok neki azért, hogy ne égesse meg magát. Meg is éri, mivel pár perc múlva már mindkettőnk kezében ott egy csésze, és iszogatjuk a finom, meleg (vagy éppen forró) italt. Hm, Yaya-chan egész jó teát tud főzni. Emlékeztet valamire az íze, csak hirtelen nem is tudom, mire.
- És… jóba vagy Dr. Schiffmannal? - próbálkozik továbbra is az úgynevezett barátkozásával, és mivel a tea kicsit jobb kedvre derített, most megtisztelem azzal, hogy hosszabban válaszolok az előbbieknél.
- Mondhatjuk. Mivel a főnököm, nem nagyon lenne érdemes rosszban lennem vele - vonom meg a vállam, Yaya meg csak nevet. Mi olyan vicces ezen? Talány ez az albinizmus.
- Értem - áll fel mosolyogva, aztán a kezemből kiveszi az üres csészét, és a mosogatóhoz sétál. Belerakja a porcelánokat, aztán már mellettem is terem, és felhúz ültemből. - Gyere, Jared-kun, mutatni akarok neked valamit - indul el velem, én pedig botladozva követem, mivel még nem szoktam meg ezt a gyorsaságot. Mint egy kis puskagolyó. Vajon hogy csinálja?
Abba a szobába vezet, amiben a múltkor megvizsgáltuk, egyenesen egy asztalhoz, amin egy nagy kártyapakli van össze-vissza szórva, és a halom közepén egy kártyavár, ami legalább fél méter magas. Kis híján eltátom a szám a műremek láttán, de ezt inkább hanyagolom, és csak a szemem kerekítem el.
- Ezt te csináltad? - fordulok a srác felé, aki erre büszkén bólint. - Mennyi idő alatt? - Persze neki rengeteg ideje lehet erre, hiszen szinte senkivel sem találkozik. Azért tényleg tud a gyerek. Nekem ehhez nem lenne türelmem.
- Nem tudom - gondolkodik el a száját felfelé biggyesztve, de végül csak mosolyogva megrázza a fejét. - Nem szoktam mérni. - Ámulva bámulok fel a kártyavárra, mire Yaya mellém lép, és ugyanezt teszi. Mondanám neki, hogy ne álljon ennyire közel hozzám, de jelenleg mással vagyok elfoglalva. Ez a vár teljesen elkápráztat!
De már nem csodálhatom sokáig, mivel Yaya hajának egy része leválik, és a kártyákra ugrik, ezzel szétdöntve a művet. Csalódottan pislogok a kártyákra lecsapó nyúlra. Gonosz kis állat. Elvette az egyetlen örömöm. Yaya viszont nem mérges, sőt, csak nevet, és a nyulat a kezébe véve annak ketrecéhez megy, és belerakja az állatot.
- Csintalan vagy Yuki-chan, ezért szobafogságot kapsz - nyújtja ki a nyelvét a nyuszira, aki erre halkan szuszogva próbálja kidugni a mancsát, hogy elérje, de nem sikerül neki, és ettől csak durcásan a sarokba vonul. Micsoda egy nyúl. De a gazdája se semmi. - Bocsáss meg, Jared-kun - lép vissza mellém bűnbánóan.
- Semmi - mondom automatikusan, bár hirtelen nem is tudom, mért kellett bocsánatot kérnie. Mert a nyula összedöntötte a kártyavárát? Hogy kapcsolódom ehhez én? Szép volt, az tény, de emiatt nem hiszem, hogy bocsánatot kellene kérni…
- Építsek neked egy másikat? - De a kérdés végén már ott is van a kártya halom előtt, és ügyes kis kezeivel állítja is fel a lapokat.
- Miattam nem kell fáradnod - tiltakozom, de ő csak legyint.
- Nem fáradság! - Bólintok. Hát, ha ennyire akarja, építse csak. Pár percre rá már a fél vár áll, jobban mondva még kell egy lap, hogy teljesen kész legyen. Yaya-chan lábujjhegyen pipiskedve összpontosít, nehogy elvétse az utolsó lépést, de aztán hirtelen felém fordul, és elmosolyodik. - Tedd fel te, Jared-kun! - nyomja a kezembe a lapot, még mielőtt bármit is mondhatnék, vagy tiltakozni kezdhetnék. A fejemet ingatva bámulok rá, hogy ez nekem nem fog menni, de ú csak bíztatóan bólogat. Hát legyen, bár majdnem biztos, hogy össze fogom rombolni a munkáját. A kártyával óvatosan közelítek a várhoz, és már majdnem lerakom, mikor kicsit megcsúszik a kezem, és az egész kártya összedől. Erre összeráncolom a szemem, és bocsánatkérően nézek a mellettem állóra, aki úgy tűnik, egyáltalán nem bánja, hogy elrontottam a művét. - Semmi baj, Jared-kun - mosolyog rám, aztán kiveszi a kezemből a lapot, és ismét építeni kezd. Elgondolkodva meredek a kártyapaklira. Véletlenül épp póker lapokból áll. Ez nem éppen jó emlékeket idéz fel. Én régen egyáltalán nem így játszottam velük. - Nem akarsz segíteni? - pillant rám a fehér, én meg már tiltakoznék is, de ekkor megfogja a kezem, és egy lapot felvéve óvatosan az eddig elkészült várhoz irányítja. Már amikor azt hinném, újra összedől, a kártya a helyére illik, és a vár továbbra is áll. Elámulok a dolgon Yaya pedig mosolyogva a kezembe nyomja a többi lapot. - Építsük együtt! - Nem tiltakozom. A lapok szépen lassan a helyükre kerülnek. Eddig nem is gondoltam, hogy egyszer majd kártyavárat fogok építeni pókerlapokból. Kissé bizarr, ha a múltamat tekintjük, és egészen vicces, ha azt, hogy kivel építem… egy kis albínóval, aki épp barátkozni próbál velem. Aranyos helyzet. Tetszik.
Már csak egy lap hiányzik. Szorongva bámulom a várat, bár nem akarom mutatni. Egy lap, és ha ezt elvétem, kárba veszik minden munka. Yaya bíztatóan adja a kezembe az utolsó lapot, én pedig lassan közelítem meg vele a várat, és közben egyre jobban elbizonytalanodok. Egy hang ott hajtogatja a fejemben, hogy: „Nem fog menni, elvéted!”. Nem is értem, mért veszem ilyen komolyan, hiszen ez csak egy kártyavár. A lap már majdnem odaér a többihez, mikor Yaya óvatosan megfogja a kezem, és a jó irányba tereli. Mikor elengedi, a lap már a helyén van.
Ámulva hátrálok pár lépést, és úgy nézem a kártyavárat, amit építettünk. Nem dőlt össze. Sikerült!
- Gratulálok, Jared-kun! - mosolyog rám, én pedig nem tudok betelni a látvánnyal.
Most egészen úgy érzem magam, mint egy gyerek. Örülök egy olyan kis jelentéktelen dolognak, amit amúgy észre sem vennék. Megint elönt az a furcsa érzés. Yaya-chan túl közel áll hozzám. Olyan furcsa vele. De egyáltalán nem rossz értelemben.
- Khm - köszörülöm meg a torkom, és kissé hátrébb lépek. - Bocsáss meg Yaya-chan, de ideje mennem. - A kis albínó kissé szomorkásan, de rábólint, és még abban a pillanatban meg is ragadja a kezem, és az ajtóhoz vezet. Kitárja előttem, én pedig mosolyogva biccentek felé egyet, és már mennék is, de nem engedi el a kezem. Kérdően hátrapillantok rá. Le van hajtva a feje.
- Jared-kun, ugye… ugye eljössz még hozzám? Nem csak akkor, ha vizsgálat lesz, hanem csak úgy is… - kérdi félénken, mire a szívembe valami melegség markol bele. Nem is értem, miért. Csak hirtelen olyan érzésem támadt, mintha előjött volna egy érzés, amit már régen nem éreztem. Yaya-chan arra kért, hogy jöjjek még hozzá, ami azt jelenti, hogy kedvel engem. Eddig sosem érdekelt, ha valaki megkedvelt, de most mégis… jólesett az érzés, hogy kedvelnek. Mekkora hülyeség. Hülye vagyok.
- Majd meglátom, Yaya-chan - mosolygom rá, de a komoly arckifejezés azért marad. Túlságosan is megszoktam már. És mint mondtam, nem könnyen oldódom. De a kis fehérnek már ennyi is elég ahhoz, hogy felviduljon. Egy boldog mosoly kíséretében bólint, és elengedi a kezemet. Intek neki, és elindulok vissza a kórházba. Milyen furcsa… már nem érzem a puha kis kezét. Mintha már most hiányozna. Dokihoz kell mennem, ez már biztos. Majd elmegyek magamhoz… és kisegítem magam a hülyeségemből. De hülye vagyok. Remélem nem időztem sokáig. Rá kéne gyújtani…
(A játékot egyelőre felfüggesztem, Hiya időhiánya miatt, de ahogy ez a probléma megoldódik, folytatódhat a történet :) Szóval ideiglenesen vége.)
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2011. 02. 05. 18:12:57
Halvány kis mosollyal húzom el játékosan az ablak függönyét, hogy kikukucskálva lessem meg, hogyan süt a nap... nem szabadna, mert már ennyitől is leéghetek, de nem baj... olyan szép kék az ég... kár, hogy csak ritkán megehetek a szabadba. Karcsú ujjaimat az üvegre tapasztva próbálok meg átnyúlni rajta, s lelki szemeim előtt, már mászok is ki, hogy felfedezzem, mi van odakint. Na nem mintha nem tudnám, hogy utcák, házak és emberek, de... sokan nem is veszik észre menyi izgalmas dolgot rejt a beton rengeteg...
Sóhajtva állok fel, s indulok íróasztalom felé, hogy az ott pihenő pakli kártyát célba véve kezdjek ismét kártyavár építésbe. Sok embernek nincs ehhez türelme, mert amint egyszer összedől feladja, hogy ismét felépítse. De ez így nem helyes. Mert minél többet próbálkozunk, annál büszkébbek leszünk magunkra, mikor sikerül megalkottuk a művünket. Aztán pedig... még nagyobb móka elfújni... és nézni, ahogy laponként a földre pereg, mint sok színes falevél.
Vagyis... talán jobb lenne, ha nem kezdenék bele, mert Hizaki, a bátyám azt mondta, hogy valószínűleg ma vizsgálat lesz... az vicces szokott lenni. Érdekes orvosokkal találkozom... Dr. Schiffmann pedig mindig kedves és mulatságos alak szokott lenni. Szeretnék még több emberrel találkozni, de rajta, a bátyámon és Hibari-sensei-n kívül nem nagyon látok senkit... olyan, mintha egy ketrecben élnék... olyan vagyok, mint Yuki! Én is egy albínó nyuszi vagyok, akit azért tartanak ketrecben, mert másképp megrágja a takarót...
Széles mosollyal sasszézok kis állatkámhoz, köntösöm úgy lobog utánam, mint Superman után a köpenye, és ahogy a ketrecke elé ugrok lufiként áll meg mögöttem levegőtől felpúposodva. Yuki-chan, amint meglát abbahagyja a répa rágcsálását, és felém ugrándozva próbálja turbó módban átrágni a fémrácsokat, de nem megy neki, ezért, hogy még gonoszabb legyek, érdekes fintorokat vágva hergelem és jókat nevetek, azon hogy próbál meg falatnyi mancsával elkapni... jajj lesz nekem, ha megharap.. egyszer már orron harapott, és egy hétig abban a félelemben éltem, hogy nyuszi ember leszek, és egy reggel arra ébredek, hogy csupa hófehér szór vagyok, és olyan fogaim vannak, amikkel kettesével lehet földet szántani... akkor ijedtem meg a legjobban, mikor elkezdtem szeretni a répát... persze Hizaki-chan megnyugtatott, hogy nem kaphatok el semmit tőle.. kivéve ha vérnyúl... de olyan nincs... igaz? Igaz?
Mielőtt Yuki-chan ismét megkísérelne egy hétig rémálmokra kárhoztatni, kopogás töri meg öngyilkos kísérletemet, s fejecskémet arra kapva fürkészem vöröses íriszeimmel az ajtót,mintha az hirtelen megszólalva árulná el, hogy ki áll az előtte... jó lenne... lesben tudnék állni, és egyszer végre eltudnám játszani, hogy egy szellem vagyok... mert ugye mindig csak az időzítéssel van baj... vagy az orromra csapják az ajtót, vagy én az övékre, vagy csak úgy állunk egymással szemben mint gólya kaki a fűben...
- Szabad! – rikkantom halkan, épp csak annyira, hogy Hizaki-chan meghallja, s szinte rögtön beosonjon kis birodalmamba... pontosan erről beszéltem! Még időm se lett volna a szekrénybe bújni, hogy megijesszem... igazságtalan... bár az is igaz, hogy Hizaki-han nem fél semmitől... tőle sem... hhmm... na majd egyszer lebarnulok! Levörösödök, az megijeszti majd!
- Yaya-chan, jött két orvos hozzád, hogy megvizsgáljanak – jelenti be házi testőröm, én pedig érdeklődve mérem végig a két lakot, akik szintén belépve merednek rám, mintha még sosem láttak volna fehér embert. Hófehér embert. Vagyis csak az egyik... őt nem ismerem. Izgatottság lesz urrá rajtam, karmazsin íriszeim, úgy cikáznak rajta, mintha egy naaaagy járkáló csirkecomb lenne, és én agy ezer éve nem ettem volna. Furcsa ruhája van... olyan, mint egy casinóban dealerek... milyen fura szemei vannak... olyanok, minta vörösen csillognának... hasonló az enyémhez, csak ez...a feketével keveredik... szééép... olyan, mint egy démon! Azoknak van fekete hajuk és vörös szemük! Biztos értem jött! Mert én vagyok itt akis angyal és biztos orvosnak álcázza magát, hogy ellopja a lelkem... hihi..... biztosan jól kifogok jönni, Démon úrral!
- Persze, ahogy szeretnék – kanyarodnak halvány ajkain egy széles mosolyra, pedig bátyuskám még fel sem tette a kérdést, hogy szeretném-e... de igen! Akarom! Kíváncsi vagyok, hogy egy orvosnak álcázott démon, hogyan vizsgál meg... amúgy is fiatalnak tűnik. Nem lehet több 20-nál... biztosan nagyon okos lehet, ha már Dr. Schiffmannal jár betegeket vizsgálni... wow! Egy zseni! Egy zseni démon!
- Akkor kezdjük is néhány kisebb vizsgálattal… - kezdi a doktor, s már is kezdődik a huza-vona, amit minden hónapban eljátszanak... persze én még így is élvezem, mert szeretem a műszereket figyelni. Tetszik, ahogy a vérnyomás mérő felpumpálva magát összeszorítja a karom, mert olyan érzés, mintha szét akarná robbantani, mert lufiból vagyok... meg persze, nagyon mókás, ahogy komoly arccal végzik a dolgukat. Főleg Dr. Démon... olyan furcsa kifejezéseket vág közben. Akárhányszor a műszerre néz komor, aztán ha rám tekint mosolyog, de látom rajta, hogy nem szívből, csak azért, hogy ne féljek pedig.... pedig én nem félek. Ezerszer csinálták már ezt velem, és az első száz alkalom után már megtanultam, hogy nem akarják megetetni velem azt a kis valamit amivel a torkomat nézik, nem akarják kivenni a szívem, mikor sztetoszkóppal hallgatják a szívverésem, és hogy nem tudok szétpukkadni, mikor vérnyomásmérővel mérnek... akkor miért ilyen? Biztososan én vagyok az első albínó, akivel találkozott, és most izgul... biztosan fontos neki, hogy megfeleljen... aranyos!
Mikkor a doktor és Hizaki-chan kivonulnak, hogy konzultáljanak egy jót rólam, támadásba is lendülök, hogy az engem endezgető Dr. Démonból kiszedjek valamit... hogy miért? Mert viccesnek tűnik... kedvesnek... és szeretnék összebarátkozni vele, azt pedig csak úgy lehet, ha megismerem!
- Mi a neved? – kérdezek rá halkan, ahogy öltöztet, mintha egy porcelánbabát próbálna meg bebugyolálni egy takaróval... tetszik, hogy ilyen finoman bánik velem, de nem kellene. Nem vagyok cukorból! Sokkal jobban állom a sarat, mint ahogy tűnik! Nincsenek olyan bicepszeim, mint a bátyámnak, de nagyon ügyesen képzelem oda! Bizony!
- Jared – villant rám egy műmosolyt, de dacára ennek, rendíthetetlenül mosolygok, és vizslatom vörös íriszeimmel, olyan vesébe látóan... néha egészen úgy érzem, mintha röntgen szemem lenne... nagyon furcsa az emberekbe látni. De egyszerű... nem is értem, hogy másoknak miért nem sikerül...
- Szép név – dicsérem meg halkan, ő pedig biccentve köszöni meg, még mindig mosolyogva. Biztosan nehéz lehet neki. Nem lehet olyan egyszerű mosolyt erőltetnie az arcára, mikor egy hozzám hasonlóval an egy szobában.... tudom, hogy ijesztő vagyok, és sajnálom is érte... de remélem, hogy attól majd még barátok lehetünk!- Mért vagy ilyen feszült?
- Én nem vagyok…- kezdene ellenkezni első döbbentsége után, de én nem hagyom, hogy végig mondja, mert hiába tiltakozik, látom rajta. Érzem, hogy milyen sokat jelent neki, hogy itt jól teljesítsen, de ha ennyire ideges, akkor nem fog neki menni... biztosan a külsőm teszi... megijeszthettem... de majd felvidítom! Ígérem! Legközelebb majd eltakarom az arcomat!
- De. Úgy kezelsz, mintha feljebb való lennék nálad, pedig nem. Miért akarsz ennyire megfelelni? – vonom kérdőre lágyan, kedvesen, ám ahogy arcára a döbbenten után kiül a komolyság, az nem súg sok jót nekem... biztosan, nem örül, hogy felfedeztem a titkát, de neki is könnyebb ha tudja, hogy nem kell feszengenie...
- Nekem minden beteg ugyanolyan, én csak a munkámat végzem – darálja levegő vétel nélkül, s miután kicsodálkoztam magam azon, hogy hogyan képes ilyen nehéz és rideg mondatokat egy szuszra kifacsarni magából, ismét egy vidám kis mosolyt csalok arcomra, hogy jobb kedvre derítsem, mielőtt ide vonzza az eső felhőket nekem... szeretem az esőt, de nem akkor, ha csurom vizes leszek tőle... de akkor is. Olyan vagyok utána, mint egy olvadó jégcsap... vagy, mint egy ázott szellem... ijesztő, de vicces...
- Hát persze - próbálok meg kicsikarni belőle, valami mimika félét, de hirtelen olyan sötét lesz az arca, mintha nyakon öntötték volna egy vödör szénnel... még a szemei is villognak! Tényleg démon... egy cigiző démon. Mert ahogy a levegőbe szagolok, árad belőle a füstszag... olyan erős, köhögni tudnék tőle, mégis finom mentolos...- A cigaretta miatt vagy ilyen?
- Tessék? – esik le álla hirtelen, és nem is értem miért... cigizik, nem? Akkor... miért lepődött meg rajta? Biztos azt hitte, hogy nem érzem majd meg... aranyos! Pedig messziről érezni lehet... olyan, mintha valami mentával körbeszórt aurát húzna maga után... ráadásul az ujjain lehet a legjobban érezni... szép keze van.
- Érzem rajtad, hogy cigarettázol. Azt hiszem, az ilyen emberek feszültek szoktak lenni, ha nem kapnak egy bizonyos időn belül cigarettát. Veled is ez történik, nem? – pillázok rá nagyokat, rebegtetem hófehér szempilláim, ős mégis csak tovább bámul engem kis tányér méretűre nőtt szemeivel, mintha épp azt próbálná, ki tudja-e ugrasztani őket a szemgödrükből... vicces de undorító is lenne, mert a szeme ott himbálózna az arcán, de úgy nézne ki, mint egy álmos csiga!
- Jared, ideje mennünk! – szól be az ajtóból a doki, s én egy széles mosollyal üdvözlöm, és figyelem, ahogy kétségbeesett tanítványát méri végig, mintha az egy hete kínzási tortúrán vett volna részt. Fel nem fogatom miért borul ki mindenki annyira, mikor a lelkükbe nézek... pedig nincs mit szégyellni az igazságon, igaz? Vagy igen...?
- Megyek! – terem szinte azonnal Dr. Schiffmann mellett Jared, a démon doktor, miután villámgyorsan kapkodta össze holmijait, s pillantott rám válla fölött egy röpke pillanatra... olyan fura ez a fickó! De kedvesnek és aranyosnak tűnik! Legalábbis nagyon édes, ahogy viselkedik velem! Olyan, mint egy... mint egy cica! Egy naaagy fekete, démonian gonosz cica!
- Akkor viszlát! – hajol meg a két orvos egyszerre, de látom ám, hogy démonicica doki szemei mindvégig engem pásztáznak, és magában azt latolgatja, hogyan lophatja el a lelkemet és cserélheti el cica kajára... nem valószínűleg, még mindig a külső furcsa és rémítő neki... megszoktam már, hogy megbámulnak, de... minden alkalommal egyre jobban és jobban berögzik, hogy egy csúnya szörny vagyok...
Persze ezért még nem okolom Dr. Démoncicát, hanem barátságos mosollyal lengetem pár méterre előtte a kezemet, ezzel elköszönve és előre vetítve, hogy már nagyon várom, hogy találkozzunk! Bizony! Biztosan jó móka lesz megint beszélni vele!
Alig várom, hogy beteg legyek! Mert ő fog jönni, hogy láthasson engem! Jó lesz! Majd megfázok!
*
Érdeklődve kapcsolgatom a TV-t hátha találok benne valami érdekeset, addig amíg nem jön meg Démonicica doktor az eredményekkel, amit Dr. Schiffman elemzett ki számomra. Tudom, hogy ő fog jönni... azért szorítottam két napon keresztül, és ha nem ő jön, akkor kifutok és megkeresem, akár elporladok a napomon, akár nem! Bár nem vagyok vámpír, hogy elporladjak, de nem baj... úgy sem tudna senki megállítani! Hizaki-chan elfoglalt a leltárral, szóval csak ketten leszünk... a szokásosnál kissé izgatottabban várom, hogy megérkezzen, mert még téényleg semmit nem tudok róla, és ezen változtatni kell!
Mikor végre valami dokumentum filmnél lyukadok ki, ahol az oroszlánok épp egy gazellát készülnek megvacsizni, érdeklődve kuporodom össze a kanapén, kezeire könyökölve, fejemen Yuki-chanal... nos a belépőknek csak annyi látszana belőle, hogy a fejem tetején két vörös szempárral pislog, és fél, mikor az oroszlánok bőgnek ez nagyot...
Egyszer szívesen látnék ilyet élőben is... vicces lenne egy néger mellé állni... olyan lenne, mint a kinder csoki! Tejes csoki... hehe...
De azt hiszem, ha megsimogatnék egy oroszlánt, akkor tőből leharapná a mancsomat, aminek nem örülnék... mondjuk, ha a balt harapná le, az nem lenne baj, mert jobb kezes vagyok...
Mikor már épp kitérnék arra is, hogy mi mindenemet és hogyan enné meg az a galád macska, a csengő éles hangja veri fel a házat, s én mintha golyóból lőnének ki úgy pattanok fel a kanapéról, kis nyuszimmal a fejemen, aki ijedten kapaszkodik hajamba, mert jelenleg olyan élményei lehet, mint autóversenyzőnek egy futamon... biztosan Démoncica doktor az!
Egy perc alatt termek az ajtó előtt, s köntösömön taposva próbálok meg a kukucskálóhoz kakaskodni, hogy meglessem vajon, tényleg ő az. S mikor egy vöröses szempár villan a látóterembe, már tudom is, hogy természetfeletti barátmegérző szenzorom nem téved, és tényleg ő az... mert az sohasem téved! Mindig megérzem! Ez biztos egy albínó tulajdonság! Biztosan azért tudja Yuki-chan is mikor kap enni... mert fél órával evés előtt már a tálkájánál tobzódik, és addig nyafog, míg valaki nem ad neki valamit... mondjuk lehet, hogy ez szimpla manipuláció...
Széles mosoly terül el arcomon, s kis híján seggre nyalva köntösöm aljában hátrálok el, hogy kis babrálás után kinyithassam az ajtót újdonsült áldozatom előtt, aki ruhám megtépázott állapotán és pihegő alakomon csak nézni tud. Na igen... egy cseppet izgatott vagyok, és ez a köntös amúgy is Hizaki-chané, ezért legalább száz számmal nagyobb, mint én és nem tudok még csak meglenni sem benne... de sátorként jól funkcionál! Ha hirtelene táborozni támad kedvem csak kihúzom a kezem és alá bújok, mert a lámpafény alatt egészen olyan, mintha tábortűz lenne a „sátor” másik oldalán.. egyszer el szeretnék menni kempingezni...
- Szia! – rontok neki rögtön az ajtót szélesre, ezzel kivívva, hogy szemei még nagyobbak legyenek, és már végképp ne értsen semmit abból, ami épp vele történik... na nem baj! Majd belejön! Vagyis... szerintem csak egy kicsit lelkesebb vagyok a kelleténél... ennyi... vagyis csak örülök, hogy láthatom, meg hasonlók...
- Hello... – morogja halkan mély hangján, még mindig döbbenettől ledermedve, de ahogy halkan felnevetve eligazgatom magamon ruhámat s félre álok a küszöbből egy kicsit oldódig feszültsége. Nem értem miért ilyen ideges... nyilván ezért, mert a múltkor mondtam valami rosszat... pedig nem akartam! Így görbüljek meg, ha szándékos volt! – csak a leleteket hoztam. Nem akarok...
- Gyere be! Főzök teát! – szakítom egy cseppet indiszkréten félbe, s mikor látom, hogy nem nagyon hajlik a dologra, lesütöm szemeimet udvariatlanságom miatt, s kezeimmel köntösömet markolva halkulok el, mielőtt lenyel keresztbe... tényleg démoni egy doktor...- Bocsánat... én csak örültem, hogy újra láthatlak, mert szeretnélek megismerni. De nem akarlak feltartani... biztosan sok a dolgod...
Annyira egy tapló vagyok! Biztosan ezer dolga van, és a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy velem teázgasson...
Lesütött szemekkel fonom ujjaimat a kilincsre, hogy már készítsem a becsukásra, mert egy gyors helyeslés után tuti, hogy azonnal lelép, ahogy lehet... most már biztos, hogy nem fog kedvelni...
- Legyen. Egy tea még belefér. – szólal meg hirtelen, s én nagy piros szemekkel felpillázva rá emésztem a hallottakat, s próbálom realizálni, hogy az előttem álló, gonosz arcú Démonicica doktor, vajon tényleg beleegyezett-e abba, hogy egy csésze tea mellett faggassam halálra... s mikor eljut a tudatomig, hogy igen barátságos, boldog kis mosollyal ragadom meg hozzám képes karamell színű kezét, hogy apró ujjaimmal becserkészve azt, galádul rabul ejtve hosszú ujjait. Egy másodperc az egész és már be is húzom, halkan felkuncogva azon a meglepettségen, amivel mancsomat figyeli az övén... karamellás cukoooor! Fincsi...
- Gyere a konyhába, gyorsan csinálok teát és addig megmutathatod a leleteket is! – csukom be az ajtót mögöttünk, hogy a házigazda szerepét betöltve lelkesen vezethessem –inkább vonszolhassam- magam után a konyhába hol egy székkel kínálva ültetem le közvetlenül a tűzhely elé. Mint egy mérgezett egér úgy kezdek el pakolni, előkapkodni a csészéket és a kannát, meg a teát, hogy aztán a tűzhely elé bekotolva pillanthassak hátra rá halvány kis mosollyal.- Bocsánat, ha egy picit erőszakos voltam, csak tudod... nagyon szeretek új embereket megismerni, mert magán tanáromon, a bátyámon és Dr-Schiffmannon kívül nem nagyon találkozok senkivel, mert itt fent kell maradnom... ezért...- nyelvemet kidugva egyensúlyozom a vízzel teli kannát a tűzhelyre, hogy begyújtva végre túl legyek a nehezén... egy cseppet gyengécske vagyok... felé pördülve támaszkodok a pultnak, s ujjaimat magam előtt összefűzve kacsintok rá.- nagyon örülök, hogy megismerhetlek Jared-kun.
Neve és magyarázatom hallatán halvány kis mosoly kanyarodik arcára, melytől szinte felderülnek démoni vonásai, és máris kevésbé tűnik olyan személynek, aki tőből leharapja az ember fejét, ha rosszat szól... nem értem miért nem mosolyog többet! Nagyon jól áll neki! Olyan... hogy is mondták... ja igen! Sármos lesz tőle!
- Örülök, hogy ilyen energikus vagy, Yaya-san. – kapja ölébe táskáját, melynek mélyében kotorászva húz elő egy papír halmot, amin ha elolvasnám, lehet hogy csak a kötőszavakat érteném. Hiába vagyok mindig beteg ezeket a latin szakszavakat megérteni lehetetlenség... Démonicica doktor egy igazi zseni!
- Csak Yaya-chan! Még fiatal vagyok, nem szeretem ha ilyen formálisak velem!- intek lágyan kezemmel lazítva egy kicsit azt a hivatalos légkört, ami úgy telepedig a szobára, mint a füst... pedig nem szabadna! Hiszen most barátkozunk!
- Rendben, Yaya-chan. A leletekkel kapcsolatban... semmi rendelleneset nem tapasztaltunk bár tény, hogy az immunrendszered nincs a toppon. Erre kapsz egy rakat vitamint és immunerősítőt, és kész. – magyarázza elmélyülve a dokumentumokban, vöröses-barna szemeivel úgy ugrálva a sorok között, mintha két szemgolyója egy-egy jojó lenne, amivel a betűk játszanak aljasul. Vicces... a legtöbb doktor mókás, mikor komolyak akarnak lenni. Jared-kun is fiatal! Neki sem áll jól! Nevetnie és mosolyognia kéne! Erre? Ejnye... na majd én felrázom! Tényleg... Vajon hány éves lehet?
- Hány éves vagy?- térek el teljesen a tárgytól, s hirtelen orvosi gondolkodásából kizökkentve néz fel rám, mintha szellemet látna, még hozzá egy olyat, aki nem hagyja, hogy akár egy percre is unalmas részletekkel dobálózzon, mikor épp barátkozni akar... nem bizony! Én tisztában vagyok vele, hogy gyógyszerek nélkül, gyenge a testem mint a harmat, ezért felesleges tovább ragozni. Egyszer vége lesz majd az életemnek, és épp ezért minél hamarabb ismerem meg Jared-kunt és a világot, annál jobb... lehet, hogy holnap már csak a kopósommal beszélgethet!
Egy percig még értetlenül pislog rám, majd halk köhintéssel masszírozza meg homlokát felkészülve arra a kemény menetre, mely hamarosan kezdetét veszi, és úgy hívják kínvallatás. Nem értem miért ódzkodik ennyire attól, hogy beszélgessen velem... lehet... lehet, hogy tényleg valami rosszat mondtam tegnap... talán vissza kéne vennem a tempóból, mielőtt valóban halálra idegesítem...
- 19. – jön a rövid és tömör válasz, én pedig nagy szemekkel térdeimre támaszkodva pillázok fel rá eltátott szájjal... ilyen fiatal, és már orvos? Wow... Jared-kun agyon okos!
- Én csak 17... de Jared-kun, hogy lehet az, hogy ilyen fiatalon orvos vagy? Úgy értem... a legtöbben ennyi idősen kezdik az egyetemet, és egy csomó ideig gyakorló orvosok... te hogyhogy?- faggatózom tovább, s elé mászva, térdeimre támasztva államat guggolok be, hogy magyarázatát szépen és türelmesen hallgathassam végig... nagyon kíváncsi vagyok... Démoncica doktor egyre érdekesebb! De tényleg...
- Az...- hajol le hozzám, hogy hosszú mutató ujjával sápadt orrocskámat megpöccinthesse, ezzel is kancsalításra bírva, amit a fejem tetején kinyíló vörös szempár is megtesz... Yuki-chan is bandzsít... vicces... hihi...- titok.- hinti el a vég ítéletet, s én csalódott sóhajjal vakarom meg nózimat, mielőtt még a viszketéstől mérges lennék... ejnye! De gonosz és galádul titkolózó vagy Jared-kun... ezért még bosszút állok! Valahogy...
Kell neki pár másodperc, hogy a fejem tetején kotló kis nyulamat is észre vegye, de nyilván nem arra asszociál, hogy egy fehér szőrű nyúl fészkel a hajamban, hanem valami egészen másra, mert úgy hőköl hátra, mintha ufó lennék...
- Nem kell félni, Jared-kun! Ő csak Yuki-chan! A nyuszim... ő is albínó, és amilyen huncut képes elrejtőzni a hajamban... mindig megijednek tőle az emberek!- mosolyodom el szélesen kis utasomat lepakolva fejemről, s Dr. Démon orra alá tolva, aki először vonakodva de kezébe veszi a kis állatot, aki olyan édesen kezdi el szaglászni, amitől én indulok nyomban olvadásnak... aranyos... elveszik Démonicica doktor nagy tenyerében...
Az hiszem azért kezdek vele megbarátkozni... és reménykedem vele, hogy mire Yuki-chan végez kezének felfalásával, elfogadja majd ama ajánlatom, hogy nézzen be akkor is, mikor erre jár és ne csak akkor ha vizsgálni kell jönni... érdekes fazon, és jó lenne jobban megismerni... kedvelem, Jared-kunt!
- Rendben! - Az orvosi felszerelést egy kis táskába rakom, aztán a dzsekimet magamra kapva az ajtóhoz lépek. Még utoljára végignézek az orvosi szobán, aztán sietve távozom.
Ma magán gyakorlatom lesz. Az első. A főorvos szerint épp itt az ideje, hogy lássak pár „különleges” esetet is, és szerinte ez az alkalom épp kapóra jön. Hogy is mondta?
~ ♥ ~
- Dr. Schiffmann, mi lesz a mai feladatom? - kérdem ujjaimmal türelmetlenül dobolva az ebédlő asztalán, mivel már nagyon szeretném, ha végre adnának valami munkát.
Reggel óta itt vagyok, bár lassan már nem is értem, minek. Drága főnököm egész eddig csak papírmunkát adott, amit ugyan nagyon jó volt megírni (igen, ez átvitt értelem), de mivel épp gyakorlaton vagyok, úgy hiszem, nem írásbeli feladatokat kéne kapnom. Azon már az iskolában is átestem.
- Ma egy különleges magánrendelésre megyünk - jelenti ki a szőke orvos vidáman. - Szerintem sokat tanulhatsz majd belőle.
- Remek, de pontosan milyen „magánrendelés” is lesz ez? - nézek érdeklődve felé, mire ő csak mosolyogva egy kávét tol elém.
- Majd útközbe elmondom, addig még sok időnk van.
- Nem szeretem, ha válasz nélkül hagynak.
- Én meg nem szeretem, ha erőszakoskodsz.
- Na látja, mindkettőnknek vannak problémái! Akkor elmondja? - nézek rá angyali képpel, és ez már a legutolsó fázis, mivel általában mindig komoly vagyok a munkatársaimmal, de Dr. Schiffmann más. Vele régóta ismerjük egymást, és elég közel is állok hozzá. Ő ajánlott be a gyakorlatba, és az óta is támogat, amiért nagyon hálás vagyok neki. Amúgy ügyes doki, csak néha kicsit szórakozott. Persze, ha cigarettáról van szó, rögtön megkomolyodik. Mellette rá sem merek gyújtani. Elég érdekes reakciói szoktak lenni.
- Nem - áll fel az asztaltól, és a kezét a fejemre rakva összekócolja a hajam, de mielőtt még reklamálni kezdhetnék érte, elszelel. Áh, úgy utálom, mikor ennyire gyerekként kezel! Tuti, most mehetek megigazítani a hajam, és még azt sem tudtam meg, mi ez a különleges rendelés cucc. De jó… szeretem is én ezt a balféket! Huh… de legalább még van kávém.
~ ♥ ~
Szóval így történt. És még az óta sem tudom, mi az a különleges rendelés, amire most megyünk. Talán ha újra megkérdezném…
- Jürgen-saaan - fordulok ismét a szőke felé, aki kérdően bámul rám. Amúgy csak a munkahelyén szoktam magázódni vele, ha egyedül vagyunk nem, bár erre is csak ő kért meg, amúgy nem szeretek nagyon személyes lenni. - Most már elmondod, milyen rendelés is ez? - pillogok rá édesen, ő meg vigyorogva nyúlna a fejem után, de még időben elhajolok előle. Háh, nem rontod el megint a hajam, ne is álmodj róla!
- Egy albínó gyerekről van szó - vált komolyabb stílusra a doki. - Csak néhány hónaponta kell kivizsgálni, hogy nincs-e baja.
- Albínóóó? - nézek rá érdeklődve. Olvastam már ilyenekről, de el sem tudtam képzelni, hogy tényleg létezhetnek ilyen emberek, és nem csak az állatok születhetnek pigmentek nélkül. - Ez érdekesnek hangzik.
- Gondoltam, hogy érdekelni fog. - Ismer, és ezt utálom. Így előtte sebezhető vagyok, és az sosem jó. Na mindegy is, most nem ez a lényeg. Szóval egy albínó, hm? Úgy érzem, ez tényleg felejthetetlen élmény lesz!
~ ♥ ~
Pár perc múlva meg is érkezünk egy terebélyes ház elé, aminek fehér fala, és sötétvörös teteje már messziről látszódott. Hm, már kívülről és egészen albínós beütése van, akkor milyen lehet belülről? Azt hiszem, elég előítéletes vagyok, és az nem jó egy orvosnál. Minden betegem egyelő, és ugyanolyan fontos. Ezt kell észben tartanom!
Miután sikeresen megdorgáltam magam gondolatban, ismét teljesen a munkára koncentrálok, vagyis nagy komolyan megállok Dr. Schiffmann mellett, aki idő közben már be is csöngetett a házba. Léptek zaját hallani, aztán az ajtó nyílik, és előttünk egy életerős, teljesen egészségesnek látszó férfi áll meg. Nyilvánvaló, hogy nem ő lesz a beteg. A srác kedvesen beinvitál minket, mi pedig természetesen követjük. Nagy szobákon megyünk át, amik tele vannak mindenféle drága cuccal. Egészen olyan, mint egy bolt. Huh, de tehetős egy család, bár erre már a magánrendelésből is következtethettem. Plusz még a főnököm, Jürgen Schiffmann sem kispályás orvos, tehát alap, hogy tehetősek.
Átbarangolunk a szobákon, majd a férfi megáll az egyik ajtónál, és kopog.
- Szabad! - hallatszik belülről egy lágy kis hang. A srác erre bemegy, mi pedig utána. Kíváncsian szemlélem körbe a szobát, ami nem sokban különbözik a többitől, csupán annyiban, hogy itt egy darab tükör sincs.
- Yaya-chan, jött két orvos hozzád, hogy megvizsgáljanak - A hang irányába kapom a fejem, bár nem nekem szóltak, csak a név miatt keltette fel az érdeklődésem. Mikor meglátom a fiút, akinek a mondat szólt, majdhogynem eltátom a szám. Mivel előttünk egy viszonylag alacsony, vékony alkatú, fehér bőrű fiú áll. Ez még úgy-ahogy oké lenne, de van még rajta néhány rendellenesség: majdhogynem hófehér haja, és vörösen tündöklő szemei vannak. Valamiféle köntösszerűség is lóg le róla, ami eléggé takarja sovány kis testét. Nem győzök betelni a látvánnyal, sosem gondoltam volna, hogy egy albínó ilyen törékeny és szép! Tisztára, mint egy porcelánbaba.
- Persze, ahogy szeretnék - mosolyog ránk Yaya, olyan vidáman, mintha nem éppen egy ki tudja, milyen veszélyes betegségben szenvedne. Huh, az ilyen embereket tudom csodálni!
- Akkor kezdjük is néhány kisebb vizsgálattal… - szólal meg Dr. Schiffmann, ezzel jelezve nekem, hogy pakoljak elő. Rögtön teszem is a dolgom, és rá pár percre már minden műszer elő van.
Ezután átpásztázzuk a fiút tetőtől-talpig, ellenőrizzük a szívműködését, vérnyomását, tüdejét, és még néhány dolgot. Ahogy én leveszem, nincs semmi komoly baja. A vizsgálat végeztével Jürgen félrevonul az idősebbik sráccal, hogy megbeszéljék az eredményeket, engem pedig egyedül hagy a kis albínóval, hogy elpakoljam a cuccokat, na meg megszabadítsam jó néhány műszertől.
- Mi a neved? - kérdi egy kis csönd után, mikor épp a köntösét adom rá.
- Jared - mosolygom felé, mivel úgy gondolom, egy ilyen páciensnek jobb, ha nem a komolyabbik formám mutatom.
- Szép név - mosolyog vissza a fiú, én pedig köszönően bólintok. Érdekes hangja van. Olyan lányos, és mégsem. Még ez is törékenynek tűnik. - Mért vagy ilyen feszült? - Kérdően nézek fel rá. Miből látja ezt? Egy olyan mozdulatom sem volt, ami ezt mutatná, erre figyeltem!
- Én nem vagyok…
- De. Úgy kezelsz, mintha feljebb való lennék nálad, pedig nem. Miért akarsz ennyire megfelelni? - döbbenten bámulok a srácra. Ez meg honnan szed ilyeneket? Hol ronthattam el? Vele még komoly sem voltam! De akikkel komoly voltam, azok sem vágták ezt az arcomba, tehát ez nekem talány.
- Nekem minden beteg ugyanolyan, én csak a munkámat végzem - válaszolom kódexszerűen, akaratlanul is kicsit komorabban, mint az elején. Zavar ez a fiú. Ahogy néz, ahogy hozzám viszonyul… furcsa, nagyon furcsa.
- Hát persze - mosolyog rám ismét, de már egyáltalán nincs kedvem visszamosolyogni rá. - A cigaretta miatt vagy ilyen? - Ha még lehet a mostaninál is nagyobb szemem-szám, hát akkor most lett.
- Tessék? - kérdem megrökönyödve.
- Érzem rajtad, hogy cigarettázol. Azt hiszem, az ilyen emberek feszültek szoktak lenni, ha nem kapnak egy bizonyos időn belül cigarettát. Veled is ez történik, nem? - Olyan természetesen mondja mindezt, olyan ártatlanul, mintha tényleg nem tudná, hogy az emberek nem szoktak így beszélni egymással két perc után! Már éppen válaszolnék, mikor Dr. Schiffmann hangja visszazökkent a valóságba.
- Jared, ideje mennünk! - Már az ajtónál van, és csak rám vár.
- Megyek! - kapom fel a cuccokat, és fél pillantást vetve a fiúra a dokihoz sietek.
- Akkor viszlát! - hajol meg a szőke, én meg követem a példáját, de a tekintetem folyamatosan csak a pár méterre álló albínó fiún tartom. Mosolyog, és integet, mint egy gyerek, aki nem ért semmit. Furcsa, felettébb furcsa. Nem értem…
- Mit szeretnél? – kérdi kedvesen, majd kezem fogva állít fel az asztaltól, majd követ és magához ölel… Lányos zavaromban hirtelen azt sem tudom, mit mondjak.
- Nem tudom, minden annyira szép, és… és…
- Szóval rám bízod? – vág közbe, arcán ellenállhatatlan mosollyal, én pedig fülig pirulva, félénken biccentek. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mit fog kitalálni.
- Akkor lemehetnénk mondjuk sétálni… az innen nem messze lévő parkba, minden színben lehet kapni vattacukrot. Kékben is – azonnal felkapom fejem, kedvenc színem hallatára, közvetlen közelről bambulok mosolyába- Ezt úgy veszem, hogy igen Nochii, menjünk! – halk kuncogását hallom, ami megint zavarba hoz. Kiterel a házból, majd újra kis kezem simítja az ő nagy tenyerébe, és így sétálunk a park felé.
Vajon milyen íze lehet egy kék vattacukornak? Hmm… áfonya.. vagy szilva vaaagy… nem tudoom…
Furcsa ez a férfi… Először elrabol, majd kapok tőle rózsát és elvisz a parkba… Olyan furcsa és hirtelen jött az egész, azt se tudom mire gondoljak.
- Tényleg… - jut eszembe – A Nochii az igazi neved? Csak mert a telefonban… izé… - nem szeretném kimondani hogy mikor így inkább pironkodva hallgatok, mosolyt erőltetve magamra…
- Igen Nobuyuki-chan – válaszol készségesen, közben lassacskán elérünk a parkba, az egyik padra mutat hogy üljek le, és megint kezet csókol.
Olyan kedves velem… vajon miért? Megtámaszkodom magam mellett, lábaim lóbálom kicsit, és körbenézek. Ritkán járok ebben a parkban, de nagyon tetszik, lehet többet kéne a szabadban lennem… igaz az iskola minden időmet elveszi… vagyis majdnem mindet.
Visszajön Nochii, egy hatalmas kék, cukros felhőcskével, amit csillogó szemekkel fogadok el tőle. Folyamatosan tépkedi le a darabokat hogy számba adagolva etessen meg, végig szorosan mellettem ülve. Miközben ajkaim közé csúsztat egy adagot, felnézek szemébe, alig veszem észre, hogy nem koncentrálok és máris megnyalintom ujja végét, ahogy besimítja a vattacukrot.
Felmorran, összeszűkülnek szemei, kissé meglepődöm, így megpróbálom még egyszer nem csinálni, mert ki tudja mi történik ha ezt folytatnám?
Letépek egy kis cafatot, majd felé nyújtom.
- Kóstold meg te is, nagyon finom! – mosolyogva várom hogy elvegye, de a már olvadni kezdő kis darabot kiveszi kezemből, a számra teszi, majd onnan eszi le, én pedig megint elszégyellem magam kicsit, és pirulva sütöm le szemecskéim. Jaj… miért kell ezt így a parkban csinálni? Annyira… zavarba ejtő…
Felkuncog, majd újra etetni kezd.
- Tényleg finom… de ezt neked vettem – közli mosolyogva.
Lassan elfogy az édesség, és felvidult arccal várom, hogy vajon még szeretne e valamit csinálni. Végignéz rajtam, majd javasolja, hogy menjünk tovább.
Egy kellemes fás részen haladunk keresztül, nem tűz ránk a nap, csak egy-egy fénysugár szökik be a levelek között, egy kis patak fut keresztül, és menetével szemben haladunk, átsétálunk az egyik hídon, és azonnal a közepére futok, kiszakítva magam derekamra simuló öleléséből, és kíváncsian pipiskedek fel a korlátig, felkapaszkodom, és onnan lesek le a csobogó kis víztömegre.
- Nézd! Halak! – örvendezek, ahogy meglátok pár pisztrángot, akik az árral szemben úsznak. Nochii mögém lép, és mellettem két oldalt támaszkodik meg a korláton, kissé fölém magasodik… Ez majdnem olyan, mintha hátulról átölelne…
Nem zavartatom magam, sokáig csodálom a vizet, állam a korlát tetejének támasztva gondolkodom el. Már biztos késő délután lehet, lassan ideje lenne hazamennem. Anya is aggódni fog, és az iskolát sem szabad elfelejtenem.
- Nochii-san – perdülök meg tengelyem körül, megkapaszkodom felsőjében, mert hirtelen elszédültem, majd felnézek rá, ő pedig lenéz rám – Szeretnél még csinálni valamit? Vagy… vagy hazamehetek? Nekem sajnos még tanulni is kell – kissé elkámpicsorodom, de nem hagyom hogy ő is lássa, inkább csak mosolygok még ha erőltetetten is. Olyan kedves volt velem... az elrablást le számítva… Nem szeretném csak úgy minden nélkül itt hagyni és hazasietni.
Finoman csókol meg karjai felnyalábolnak, majd ahogy cuppanva elválik tőlem, és járásra késztetve von magával. Felnyitom ólom nehézségű pilláimat, és elsőnek azt hiszem hogy képzelgek, vagy káprázik a szemem… most itt komolyan minden…. KÉK?
Csak nem a saját kis mennyembe érkeztem? KÉK… Nézd anyuu.. KÉÉÉK!!
Megfogja kezem, kissé felhúzza és csókot hint kézfejembe. Ha még nem tettem volna eléggé.. akkor most még jobban elpirulok…
- Remélem tetszik… csak meg ne szúrd magad … Csipkerózsika… - körbefuttatom tekintetem a konyhaszerűségen. A földön rózsák, a vázákban tulipán és még mindig… MINDEN KÉÉÉK!!!
Leültet egy székre, de még mindig nem tudom tekintetem levenni a környezetről. Jobb mint a szobám… bár ott a bútorok is kékek… Olyan szééép. De mégis miért? Idehozott mintha valami bűnöző lennék utána így meglep. Mint egy romantikus regényben… De… nem értem…
- De, mi-miért? Nem szolgáltam rá semmivel erre… én csak a munkámat végeztem, kérem hadd menjek haza! – pillantok fel rá. Olyan zavarban vagyok.
Leül mellém, és ahogy rám néz… olyan lágy és kedvesnek tűnő…
- Ugyan… mit veszítesz egy… korai ebéddel? – kérdi kedvesen – Maradj itt… én csak szeretnék valami újat mutatni… egy érzést… egy gondolatot… akarlak… a magaménak tudni – ezek a szavak… olyan furcsán hatnak rám… ahogy kiejti… lágyan – Egyelőre csak annyit kérek, hogy engedd, hogy próbálkozzak… azzal nem ártok semmit… Nobuyuki – felkapom tekintetem. Mégis tudja a nevemet? Mégis honnan? Bár… miért lepődöm meg? Egy egyszerű telefon”beszélgetés” után megtalált.
Nem is tudom… Félek de olyan kíváncsi vagyok… Nagyon is… még soha senki nem csinált ilyet velem…
De mit veszítek ha engedem egy ilyen kedves férfinak hogy kedveskedjen? Mert ezen az „elrabláson” kívül semmi rossz szándék nem látszik rajta. Hirtelen rájövök valamire… vagyis… kellemetlen valamit érzek…
- A bilincs… - emelem fel kis kacsóim csillogó szemekkel, mire azonnal zsebébe is nyúl.
- Persze… bocsánat, máris… - majd ki is oldoz béklyómból, majd azonnal el is teszi a bilincset, kezeim övéi közé fogja, felemeli és puszikat hint csuklómra. Olyan … kedvesnek tűnik most is… És azok a szemek…
- Szóval mit mondasz kis kék himém? – néz fel rám miközben ajkai még mindig bőrömet érintik. Beleborzongok leheletébe, és felhúzom magamhoz lábaim, megint melegem kezd lenni. Lassan kicsúsztatom kezem ujjai közül, magamhoz húzom és ujjaim kezdem birizgálni, szemeim lesütve.
- Izé… én nem is tudom… - közelebb jön, én pedig szégyenemben kicsit összekucorodom. Egyre mélyebbre süppedek a zavarban. Nem tehetek róla.. győzött a kíváncsiságom… ilyenben úgysem volt még részem… Biztos nem lesz belőle bajom… a lényeg hogy időben érjek majd haza… De kicsit tartok még a dologtól…
- Kérlek… - mondja szép szemekkel nézve rám…
- Na jó… de… délutánra haza kell érnem… - a mondat végére talán már kicsit határozottabb a hangom. Felpillázok rá, kicsit közelebb csúszom, és elmosolyodom.
- Rendben… - az ő arcára is mosoly terül, szemeiben különös fény csillan. Leeresztem lábaim, és kiegyenesedem, hogy rendesen üljek.
- Éééés mit fogunk most csinálni? – teszem kezeim az asztalra, majd vidáman nézek ismét körbe a csodálatos hihetetlen kék környezetben. Nagyon teszik, le sem tudom venni róla a szemem…
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 08. 24. 00:05:21
Épp egy CD-t nézegetek, mikor megcsörren az ajtó, jelezve, hogy még valaki belépett a helyiségbe.
Nem igazán figyelek oda, mert a zenelistát olvasgatom, de mivel nem tetszik, visszateszem és elveszek egy másikat. Ezt is leteszem, mert ez meg nem érdekel, ekkor pont megáll előttem egy magas alak, kirré rémülten felemelem fejem, hogy a szemébe nézhessek. Arcának vonásai ápoltságról árulkodnak, nagyon helyes pasi. De mit akar ez tőlem?
- Nori? – csendül fel mély hangja, ami számomra nagyon ismerősnek hat sőt még de ja vu érzés is rám támad, és beleborzongok. Ki a fene ez? Honnan tudja hogy ez az álnevem? Úristen!
Köpni nyelni nem tudok, még akkor sem, mikor csuklómat megragadva kezd el rángatni ki a boltból, egy kocsiig. Szemben nekinyom az ajtajának, kezeimet hátra rántja, és bilincset üt rá, felszisszenek a fájdalomtól ahogy rácsapja a hideg fémet. Ez után hátamhoz nyomul.
- Ezennel hivatalosan is a birtokomba fogadlak… jogod van nyögni alattam, és engedelmeskedni. Ha ellenkezel, nekem jogom van téged megbüntetni – mondja fülemhez hajolva, majd megpördít maga felé, és egy jelvényt dug az orrom alá. Mi? De… Miért?
- De.. De mi? Miért? Én nem csináltam semmi rosszat! – nyelek egy nagyot, remegek és úgy nézek fel rá – mit tettem? – kerekednek ki kiscica szemeim, nem értem miért tartóztatnak le, majd visszagondolok pár perccel ezelőtt mondott szavaira – Nyögni? Bűntet? – suttogom magam elé révedve. Nem mond rá semmit, csak felkaromnál megragadva ültet be az anyósülésre, halk kuncogással végül ő is beül a volán mögé, és mielőtt indulnánk int egy másik kocsi felé vigyorogva majd elhajtunk. Félek… nagyon félek… nem értem mi van itt, biztos valami félreértés.
- Kérem engedjen el, nem csináltam semmit! – fordulok felé könyörgő szemekkel, feszegetem csuklóim mert nagyon kényelmetlen ez a helyzet, és kis kezemet is dörzsöli ez az idegesítő, nem is divatos „karperec”. Szedje már rólam le valaki!
- Majd elengedlek, ha jó leszel… - felém sem fordul, csak néz előre az útra, arcán mosoly terül el. Vált egyet, nagyobb sebességet tapos – Bár még akkor is meggondolnám kétszer… - egy pillanatra felém fordul mikor egyenes és szabad előtte az út – Nori-chan… mondja halkan, és ekkor döbbenek rá, hogy ki is ez.
A tegnap esti pasas… Neki volt ilyen hangja, ezért is remegtem bele most is! Jaj ne.. Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom, hogy hogyan is nézek ki. Most mit csináljak?
- Kérem… - térdelek fel oldalt az ülésen felé nézve, hosz nem vagyok bekötve, ahogy látom ő sem, de szerencsére nem megy olyan gyorsan, hogy bármi baj legyen – Engedjen el, nem csináltam semmi rosszat. Én csak pénzt akartam keresni! Kérem szépen! – próbálok kérlelően nézni, nem tudom, hogy sikerül e, egy pillanatig figyel, majd kanyart vesz én meg egyensúlyom vesztve borulok fejjel előre az ölébe. ÁÁÁÁÁÁÁ ANYUUUUUUUUUUUUU ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Felnevet mély öblös hangján, az én arcom meg ég mint a parázs.
- De kis mohó vagy. Nem bírod ki hazáig? – visszaránt a székbe, én meg a kocsi másik végébe kuporodva fordítok hátat neki. Olyan kíííínos. Nem akarom, nem akarom, nem akarom. Hirtelen lefékez, én meg lábammal tartom magam egyenesben.
- Megérkeztünk – feleli lazán, majd ki is száll a kocsiból és engem is kitessékel.
- Hol vagyunk? Ez nem rendőrség… - állapítom meg nagyon értelmesen, bambán nézve körbe. A közelben sem látok hasonló épületet vagy kiírást. Hol vagyok? Bevisz egy lakásba, de amint beléptünk, máris a bejárati ajtónak nyom, a bilincsnél fogva karjaim a fejem felé rántja őket, ismét felszisszenek, mert kezdi nagyon kidörzsölni kezecskémet a durva fém. Teljes testével nyom a fának, másik szabad keze közben a pólóm alá téved, hasam simogatva, felperzselve érzékeimet.
Nyakamhoz hajol és érzékien susog bele.
- Még hogy semmi rosszat nem tettél? Felizgatni egy férfit, eljuttatni a csúcsra majd mikor ráeszmél hogy egyedül van… A legnagyobb bűn… - a mondat végét már alig hallom, hirtelen forró lesz a levegő körülöttem, a tüdőmbe is bereked az oxigén, ahogy ujjai érzékenyebb pontom érintik, bizsereg a testem. Jaj ne, annyira félek, még soha nem csináltam ilyet.
- Ne..Neh… Nehm.. – nyelek egy nagyot – Nehm Norinak h-hívnakh… - sóhajtom kábán, ahogy forró ajkai nyakamra tapadnak, próbálom figyelmét terelni, több kevesebb sikerrel. Tudom hogy mit akar, de csak úgy nem teheti ezt velem. Neeeeeeeeeeeeeeem. Viszont gyengéd érintéseinek testem nem tud ellenállni, nem tudok parancsolni neki. Olyan rossz ez így.
- Hát persze… - mosolyogva csúsztatja nadrágomba kezét, rámarkolva a lényegre. A fenébe. Felnyögök ahogy ujjai ráfeszülnek, ahogy érint, és ingerel – Nyögés kipipálva… - vigyorodik el – Jöhet a többi… - többi? Milyen többi? Nee! Nee!Elég voolt!
- Mih? – nyitom fel kis pilláim értetlenül, kábán nézve fel rá, térdeim összerogynak, már nem bírom tartani magam, csak az ajtóhoz szorított bilincs tart még egyenesben. Mindjárt elájulok vagy kitör belőlem valami… Arcomhoz hajol, ajkaival alig érinti enyéimet, olyan mintha hívogatna hipnotizálna akár egy pillangó aki leheletnyi szárnycsapással cirógat. Mély kábulatomban viszonozni kezdem ezt a fajta érintést, lehunyom szemeim agyam pedig kikapcsol…
Végem van…
Épp az iskolából sétálok haza, vállamon átvetett táskával illegek a járdán. Olyan jó kedvem van, szép volt ez a nap, talán ha ma este nem hívogatnának még szebb lenne, de tudom ez esélytelen. Tehetek róla, hogy népszerű vagyok? De hát. Olyan jó érzés, hogy másokat így kisegíthetek. Ilyen szerencsétleneket, akik nem képesek az utcára menni, és felszedni valakit. Nem mintha én akarnék valakit magamnak, de jó mókának találom. Bemegyek a házba, ledobom táskám a megszokott helyére, majd felmegyek lezuhanyozni, és kényelmesebbe öltözni. Kék pólóba, mi másba?
Gyorsan bekapok egy kis vacsit, mesélek anyámnak a mai napról, amit mosolyogva hallgat végig, majd végezetemmel fel is vonulok a szobámba. Remélem hagynak elég időt a tanulásra.
Ahogy sötétedik be, fel is kapcsolom a kis íróasztalom lámáját, hogy a házi feladatom végét is befejezzem. Furcsa hogy még nem hívtak, de nem is bánom, így ki tudom magam pihenni. Alig hogy átveszem pizsimet, máris rezeg a telefonom. Csalódottan sóhajtok egyet, bekulcsolom ajtóm, majd bevetem magam az ágyba és felkapom a headsetemet.
- Tessék! – szólok bele még nyugodtan a telefonba. Így kell kezdeni minden beszélgetést. Nem vághatunk azonnal a lecsóba.
- Nori? – válaszol egy hasonlóan nyugodt, mély, érzéki férfihang. Hirtelen meg is rökönyödöm, hisz ilyenkor már mindig izgatottan szólítanak a nevemen is. Ez ígéretesnek érkezik, már elsőre a hangja is tetszik.
- Igen… - válaszolom kicsit suttogva. Hát igen, azért mégsem használhatom az igaz nevemet – Én maga? – kérdezek vissza.
- Az én nevem Nochii… Mondd Nori milyen ruha van rajtad? Hogy nézel ki? – elmosolyodom a heves sürgősségen, hallom már, hogy nem bírja tovább, pedig szeretem húzni az idegeket, de nem most. Nagyon tetszik a hangja.
- Hogy, hogy nézek ki? Hm… - azt hiszem a szokásaim nem fognak változni… hehe… - alacsony vagyok és vékony, most csak egy póló van rajtam, és félig fed a takaró – mondatom végére, egyik térdem felhúzom.
- Milyen színű a hajad? – kérdi egy halk nyögésbe fonva, majd sóhajt egyet. Azt hiszem most érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy magához is érjen. Most igazat mondjak és elszörnyítsem, vagy mondjak valami egyszerűt, és hagyjam, hogy élvezze? Annyira tetszik a hangja, még én is reszketni kezdek tőle.
- Kék… - susogom érzékien, majd végigsimítok hasamon, a pólón keresztül.
- Elég érdekes viselet… - mondja kicsit tisztábban, érezni, hogy ez az egyetlen kis szó józanító hatással volt rá. De legalább még így is húzni tudom az időt. Még soha nem mondtam el senkinek, hogy is nézek ki valójában, veszélyesnek tartottam, hisz ritka példány vagyok ilyen színekkel, de ez most valahogy nem érdekel.
- Igen… ezért is vagyok különleges… - fordulok meg az ágyban oldalamra, és jól hallhatóan susogok az ágyneművel – most feltérdelek – közlöm vele susogó hangon, mire sóhajtást hallok a vonal másik végéből. Ezaz… - Kicsit felhúzom a pólóm a hátamról, nincs rajtam nadrág… - mondom tovább, közben ficegek, hogy kényelmesebben tudjak térdelni. Valamiért tényleg teszem is amit mondok, az ő hangja teljesen hipnotizál, ha egy nyögést hallok, rögtön beleremegek. Normális ez? Nem nekem kéne izgulni, hanem neki – hunyd le a szemed és érints meg… - suttogom alig hallhatóan, és a várt hatás persze nem marad el, végül halk nyögéséről úgy reszketni kezdek, hogy összecsuklik a térdem is. Nevemet sóhajtja érzékien a telefonba, mire megfordulok az ágyon, megint hátam süpped a takaróba. Ohh anyám, nem semmi a pasas… Még nekem is nagyon bejön. De olyan furcsán érzem magam… Mindegy… nem érdekel… Néha nekem is kijár egy kis szórakozás nem?
- Most visszafekszem, és megfordulok… - mondom kicsit rekedtesen, majd mocorgok az ágyon, hogy a hangok tényleg úgy hassanak – Feltűröm a hasamon a pólót…
- Nh… - jön a válasznak mondható hang… Elég az előjátékból, jöjjön a lényeg.
- Most a hímvessződ felé hajolok… Halványan rálehelek… - a mondat végén megnyalom a szám, tovább hallgatom ahogy élvezi játékom – megnyalom a végét…
- Norih… - nyögi elhalón, már érzem kezdi is… Hehe… olyan kiszámíthatóak.
- Érzed, hogy a számban van? - torzítom kicsit hangom, közben simítok végig magamon, egészen alsómig. A fenébe… Nem bírom ki.
Becsúszik kezem az alsó alá, kicsit felnyögök, ahogy megfogom magam. Ne… nem lenne szabad… Milyen ez már?
- Ih… igen… - jön a válasz akadozva, persze mi mást is várhatnék? Kezem akaratlanul, és már megállíthatatlanul mozog, és sóhajtozni kezdek a telefonba. Még szerencse, hogy amúgy is ezt kéne tenni, hisz mi izgatóbb az igazi hangoknál?
- Most… - nyelek egy nagyot – felmászok az öledbe – sóhajtom, alig bírok magammal is, nem hogy még ezzel a kiéhezett állattal a vonal végén. Ahh…
- És? – kérdi nyögve-nyelve, már várja, hogy hangommal juttassam el, oda ahova nagyon akar, és ahova már én is akarok… Ahh fenébe…
- Bele-ülök… - nyögöm, majd hallom az ő hangját is, ahogy mindezt elképzeli. Ohh mami – Érzed?
- Érzem! – jön azonnal a válasz, szuszogása egyre gyorsabb lesz, egyre erősebben hallani.
- A csípőm… Mozog körbe… - nyögöm én is a headsetbe, hátam megfeszül, testem felett már nem a gondolataim uralkodnak, elvesztettem az irányítást. Sorolom a szavakat, már nem sok kell, hogy eljuttassam a csúcsra, susogok és nyögök, még vonaglok is az ágyon, másik kezemmel a párnámba kapaszkodom, szorosan behunyom a szemem.
- Mindjárt… - nyögi a férfi, lassan ismételgetve, és szavait keresztezve válaszolom én is ugyan ezt.
- Mindjárt… - felelem, és hallgatom minden lélegzetvételét, mindjárt én is…
- Ahhhh… - hörgi hangosan, úgy hogy még én is beleremegek, és okozza, hogy én is elélvezek ujjaim között. Próbálom visszafogni hangom, de övé mellett elbújhatok vékony kis hangfoszlányaimmal, és amúgy is így helyes. Sóhajtozik, de nem teszi le, ahogy én sem. Hamar szabályozom légzésem, majd nyelek egyet, és lenézek ragacsos kezemre. Hoppá… Kicsit elhúzom szám. Most fürödhetek még egyszer.
- Nori… Hívhatlak máskor is? – sóhajtja a telefonba, és csak elmosolyodom. Hihetetlen.
- Persze… Ha jól esik… Nochii – suttogom a nevét, majd egyszerűen leteszem. Huhh, ezt nem hittem volna…
~*~
Másnap reggel, mivel nincs jobb dolgom (hétvége révén) reggeli után lemegyek a városba nézelődni.
Bemegyek pár kedvenc helyemre, átvizsgálok minden kéket, hátha hoztak valami újat, de semmi. Kár.
Tovább sétálgatok a belvárosi utcán, néha hátra pillantgatok a tömegben, mert különös szempár nyomát érzem magamon, mintha valaki követne. De lehet csak ettől a sok embertől érzem ezt. Bemegyek egy néptelenebb utcácskába, majd ott befordulok a kedvenc zeneboltomba is. Rég jártam már itt, biztos találok valami újat. Köszönök az eladó srácnak, majd sétálgatni kezdek a sorok között, a kedvenc részlegem keresve.
