Már egy hete annak, hogy atyám hazarendelt a királyi udvarból, most pedig vele, bátyámmal és kíséretünkkel a határ menti õrvár felé tartunk. Ez alatt az otthon töltött egy hét alatt valósággal megjártam a poklot.
Családunk grófsági birtoka a skót határ mentén fekszik, és az utóbbi idõben igencsak meggyûlt a bajunk néhány klánnal. Így hát atyám szövetségre kényszerül lépni a legerõsebbel, a MacBurn klánnal. Ezt a békét és szövetséget megpecsételendõ pedig odaígérte a kezemet a klán vezérének.
Ez a hír elképesztõen váratlanul ért.
Nem annyira a kényszerházasság gondolata, hiszen atyám a királyi udvarba is azzal a szándékkal adott be, hogy hátha feleségül vesz egy nagyhatalmú uraság. Kislány korom óta abban a szellemben nevelkedtem, hogy nekünk nõknek nem adatik meg a szerelembõl férjhez menés kiváltsága, s hogy a házasságkötésünknek a családunk érdekeit kell szolgálnia. Így hát beletörõdtem a sorsba, miszerint majd egy magas rangú angol lesz a férjem, akit talán sosem fogok szeretni. Arra viszont legvadabb álmaimban sem számítottam, hogy atyám egy skót férfihoz ad majd hozzá.
Õ ugyanis nem tartja valami nagyra a skótokat. Világéletében vadembereknek hívta õket, ha nem állatoknak... Persze, most hogy jó hasznot szereznek neki ezek a vadak, már a lányát is készséggel nekik adja. Szövetségre lép velük, hogy legyõzhessék a többi klánt, s osztozzanak a zsákmányon. Ahogy a rómaiak mondták... Divide et impera!
Nagyot sóhajtok, gyomrom görcsben áll az izgalomtól. Félek. A találkozástól, a frigytõl, az új élettõl. De megteszem, amit meg kell tennem a családomért és a békéért.

~*~

Az út nem túl hosszú, már kora délelõtt odaérünk. Bátyám kisegít a hintóból, majd karját felajánlva kísér be az õrkastélyba. Utánunk néhány szolgáló cipeli a holmimat. Ha a dolgok apám tervei szerint alakulnak, akkor az esküvõre már itt sor fog kerülni.
- Csak nem ideges vagy? – hajol a fülemhez George, amikor beérünk az egyszerû berendezésû terembe, ahol majd fogadjuk a skótokat. Ez a kastély az övék, mégis mi, a vendégek várakozunk rájuk. Ez sok mindent elárul arról, hogyan viszonyulnak hozzánk.
- Reméltem, hogy jobban leplezem – suttogom vissza neki, mire gonosz vigyor kúszik az arcára. Le sem tagadhatná, mennyire élvezi a helyzetet. Persze, neki minden oka megvan rá. Az élete mondhatni változatlan marad, és még egy feleséget is kap. Nekem ellenben el kell hagynom angol földet, és „vademberekkel” kell együtt élnem.
- Együtt érzek veled, húgom – szorítja meg a kezemet biztatóan. – Számodra vége a jó világnak.
- Ezt mégis hogy érted? – pillantok rá riadtan. Õ megemeli a szemöldökét.
- A skótok valóságos barbárok. Mit gondolsz, hogy fognak bánni veled? – Összerezzenek. – Számukra sosem leszel más, mint egy angol kanca, akit odalöktek nekik a békéért. Én már csak tudom, hiszen az én jussom egy skót gebe lesz, és eszemben sincs tejben-mézben fürdetni.
- Hallgass! – rivallok rá, a torkom összeszorul iménti szavaira. Egyre jobban elönt a félelem.
Szóváltásunkra atyánk is felfigyel, oda is lép hozzánk, arcán szigorú ábrázattal.
- Mindkettõtöktõl elvárom, hogy a legjobb színben tüntessétek fel a családunkat! Hibáknak nincs helye. Ma nincs.
Természetesen rögtön elhallgatunk, s lehajtott fejjel állunk elõtte, õ pedig közénk lép, így a bal oldalára kerülök.

Nem telik bele sok idõ, megérkeznek a skótok is. Ijedten pislogok a hatalmas, robosztus alkatú férfiakat látva, a szívem hevesen dobog, már-már félek, hogy más is meghallja.
Atyám valószínûleg megpillantja a klán vezért, mert elõre indul, így mi is követjük õt a bátyámmal. Egy magas férfihoz érünk, akinek oldalán egy lány ácsorog, minden bizonnyal a bátyám jövendõbelije. Akkor tehát ez az ember itt... az én leendõ férjem.
A bokám halványan remegni kezd, ahogy végignézek rajta. Nagyon magas, bár ez nem meglepõ. Hosszú barna tincsei elõre hullnak, szemei szintén barnák, a pillantása éget. Legalábbis az én arcom kimelegszik tõle. Kellemes kinézetû férfi... és félelmetes.
- Bemutatom a lányomat, Ameliát – tol maga elé atyám, kiszakítva ezzel a gondolataimból. Félve pillantok fel a jövendõbelimre, majd nagyot nyelek és a kezemet nyújtom felé. Ám õ ahelyett, hogy üdvözlõcsókot hintene rá, határozottan megragadja, így egész testemet közelebb rántja magához. Remegõ tenyeremet a mellkasára szorítja, ajkaira gúnyos mosoly ül ki.
- Remek. Már tartottam tõle, hogy valami beteges gebét kapok, de ez itt jól fogja bírni a vágtát.

Az emberei mély hangon felnevetnek mögötte, én pedig kis híján a szám is eltátom a döbbenettõl. Egy lóhoz hasonlított... amit megülhet, és... Ó, Teremtõm!
Forróság önti el a fejemet, sértettség szította vad düh, és mielõtt még meggondolhatnám, mit is cselekszem, a kezem már meglendül, s egy hatalmas pofon csattan a vezér arcán.
Nem hatom meg vele különösebben, sõt, mosolya szinte szélesebb, mint volt. Nem így atyám, aki lesápadva mered ránk. Bennem is tudatosul végre tettem súlya, és rémülten pillantok fel a férfire, aki váratlanul elereszt.
- Áll az alku, Hendry! Ez a feleség nagyon is a kedvemre való lesz! – zendül fel a mély hang a teremben, atyám pedig megkönnyebbülten fújja ki a levegõt. George-nak is bemutatják jövendõbelijét, majd a vezér türelmetlenül felkurjant:
- Hol van az istenverte pap? Házasodni akarok!
Szavait ismét férfinevetés követi, de ezúttal atyám is csatlakozik az embereihez. Én pusztán megszeppenve pislogok, miközben azon töprengek, ez vajon tényleg a valóság-e.
- Ezt örömmel hallom, MacBurn. Azonban elõtte még komoly teendõk várnak ránk – lép felé közelebb apám. – Közösen meg kell fogalmaznunk egy szerzõdést szövetségünk feltételeirõl, s pár dologban meg kell egyeznünk.
A klán vezér arcára gúnyos mosoly ül ki.
- Már majdnem el is feledtem, hogy ti angolok mennyit pepecseltek papírmunkával.
Atyám tehetetlenül széttárja a karjait.
- Anélkül nem érvényes a szövetség. Sem a házasság.
Rám pillantanak hirtelen azok a lángoló barna szemek, én pedig úgy érzem, mintha forró parazsat nyeltem volna. Elkapom a pillantásom, inkább a márványpadlót kémlelem a tekintetemmel.
- Rendben hát – zendül a mély hang. – Tárgyaljunk.
Még mindig képtelen vagyok felpillantani, de mindennél biztosabb vagyok benne, hogy atyám szélesen mosolyog.
- Remek. Ha sikerül hamar megegyeznünk, maholnap már sort keríthetünk a frigyre is. Ám elõbb még igyunk áldomást az összefogásra és a békére!

Néhány szolgáló percek alatt kiosztja a borral teli serlegeket, atyám pedig lelkes köszöntõbe kezd.
- Hallottad? Maholnap már a barbár felesége leszel – hajol a fülemhez élvetegen George.
- Hallgass! – csitítom el. – És ne nevezd barbárnak.
- Rád talán jobb benyomást tett? – kérdezi tettetett meglepetéssel. – Pedig ha jól láttam, nem üdvözölted valami szívélyesen...
- George!
- Ha azzal hitegeted magad, hogy jobban megismerve õt nem fogod már vadembernek gondolni, tévedsz...
Lesújtó pillantással jutalmazom, de többet nem teszek, ugyanis atyám végre a köszöntõ végéhez ér, megemeljük a kupáinkat. Iszom egy korty bort, miközben a terem másik végébe tekintek, egyenesen jövendõbelimre. Nem tudom, mit gondoljak róla... Az elsõ benyomása igazán nem volt udvarias, sõt, de azért forrón remélem, hogy csupán az emberei elõtt viselkedik így.
Elnézem õt, magas alakját. Éppen a húga füléhez hajol, majd a lány bólint neki, és felénk veszi az irányt. Míg odaér hozzánk, ráteszem egy tálcára a serlegem.
- A bátyám arra utasított, hogy mutassam meg a szobádat. Amíg a családunk tárgyal, nekünk vissza kell vonulnunk – közli velem. Meglepõdök közvetlenségén, de aztán összeszedem magam és egy bólintás kíséretében követem alakját.

~*~

A várakozás nem oldja feszültségem, fõleg úgy, hogy magányosan kell eltöltenem az idõt. Egyre csak a közelgõ esküvõn jár az eszem és a klán vezéren. Ha lefoglalom magam valamivel, az sem tart túl sokáig, túlságosan sok gondolat kering a fejemben.
Végül úgy döntök, hogy teszek egy sétát a kertben, a friss levegõ jót fog tenni. Felveszek egy barna köpenyt a ruhám fölé, majd elindulok. A vár folyosóin angol és skót katonák lézengenek, beszélgetnek. Természetesen nem egymással, és egy légtérben is csak szigorú távolságon belül hajlandóak tartózkodni. Remélem, a szövetségnek köszönhetõen idõvel csökkenni fog az ellenszenv köztünk és a klán között.

Kiérek végre a kertbe, és mély levegõt véve gyönyörködök el a tájban. Ebben a skót õrkastélyban nincs annyi szolga, mint a mi otthonunkban, így a kertet sem mûvelik különösképpen, de azért látszik rajta, hogy gondozzák. Az a néhány sövény és bokor, amivel találkozom, szépen rendben van tartva. Az esõ szemerkélni kezd, így felhajtom a csuklyám, majd leguggolok az egyik rózsabokorhoz, és tenyerembe simítok egy vörös virágot. Máris kiegyensúlyozottabb vagyok.
- Te mit keresel itt kint egymagad? – dörren fel mögöttem az a boka-remegtetõ mély hang. Ijedten kapok a szívemhez, felpattanok és megfordulok gyorsan.
Jövendõbelim guggol terpeszben a vár falának támaszkodva, de példámat követve õ is felegyenesedik. Remegõ ajkakkal nézek rajta végig; skót öltözetén, félig ázott haján, markáns arcán... Jaj, Teremtõm. Hogy nem vettem õt észre?
- Friss levegõre vágytam, így kijöttem sétálni... – válaszolom halkan, félénken. Õ ellöki magát a várfaltól, és közelebb lépked, amitõl hevesebben kezd verni a szívem. – És Ön, uram? Már vége lenne a tárgyalásoknak? – kérdezem hitetlenkedve. Képtelenség, hogy ilyen gyorsan sikerült megegyezniük mindenben.
- Pihenõt kértem – feleli, miközben elém lép. – Megfájdult a fejem a sok hivatalos halandzsától. Atyád hajlamos sok részletre kitérni.
Lehajtom a fejem, nem merek ránézni.
- Biztos vagyok benne, hogy csupán szeretne egy minél biztosabb lábakon álló szövetséget kötni – kelek látatlanban a védelmére, holott jól tudom, milyen tud lenni.
Nem érkezik válasz, viszont váratlanul a csuklya alá bújnak a kezei, és hátradobják az anyagot. Ijedt szemekkel pislogok a férfira.
- De az esõ... Elázom! – hajtanám vissza, ám félúton megragadja a kezeimet.
- Egy fa alatt álldogálva? Kétlem – költözik gúnyos kis mosoly a szája szélébe. Nagyot nyelek.
Ez a séta nem alakult valami megnyugtatóan, talán jobb lenne visszatérnem...
- Most jut eszembe, hogy magára hagytam a húgát. Visszamegyek, biztos társaságra vágyik, és... – És már indulnék is az ellenkezõ irányba, de az erõs kezek a csuklómra fonódnak, és közelebb rántanak.
- Annie leleményes lány, el tudja magát foglalni. Azonban említettem, hogy odabent már szétzúzták a fejem ezzel az úri beszéddel, úgyhogy a társaságomban felhagyhatnál vele.
Túl közel kerül hozzám, így elfordítom a fejem.
- Nem vagyunk még olyan bizalmas viszonyban, hogy máshogy beszéljek magával...
- Hamarosan asszonyom leszel, ez nem elég bizalmas?
Szavaitól belém szorul a levegõ.
- E-Engedje el a kezemet, kérem...! – húznám tõle vissza a kacsóimat, de túl szilárdan tart. Még egy pár pillanatig, utána váratlanul elenged.
- Örömmel. Ha helyette megfoghatok valami mást...
H-hogyan?!

Szemtelen mondatára és mocskos vigyorára ugyanaz a düh áramlik végig rajtam, mint a teremben, és ismét meglendül felé a kezem, de ezúttal röptében elkapja.
- Kis heves – vigyorog.
- Arcátlan! – emelem meg a hangom könnyben úszó szemekkel.
- Ó, igen. Az vagyok... – hajolna még közelebb, ám ekkor...
- Uram! – rebbent szét minket egy férfi hangja. Oldalra kapjuk a tekintetünket mindketten. Az egyik embere áll tõlünk nem messze. – Bocsánat a zavarásért, de... Odabent már várnak.

- Uram, még meggondolhatod magad! – morog mellettem Craig, az unokaöcsém és jobb kezem. Õ igazi skót megjelenésû, lángvörös hajával, szakállával és zöld szemével. Én anyám haját és szemét örököltem, minden másban teljesen szegény nemrég elhunyt atyámra hasonlítok, és ezek az értékeim emeltek fel arra a szintre, amelyen most állok. Egy nagy klánt vezetek, amely közel félezer harcosból és ugyanennyi jóvérû asszonyból de kevés utódból áll. Klánomat elkerüli a gyermekáldás, mert a folyamatos harcok a rivális klánokkal elszólítják és távol tartják a nemzõket asszonyaiktól.

Homlokomat ráncolva nézem a hajnali párát a zöld mezõ felett. A távolban már látom a határ menti õrkastélyt, amely felé tartunk. Szükséges lépés volt a három ellenség közül a legerõsebbel békét kötni és szövetkezni, és sajnos ezek pont az angol kutyák. Õk kerestek meg engem elõször, de már nekem sem kellett sok, hogy futárt küldjek hozzájuk. A földjeink egymással is határosak, nekik is gondjuk van a McRieve klánnal, ahogy nekem is, de ezen túl még a McRoast klán is szálka a hátsómban. Egy ilyen erõs szövetségessel mind a ketten jól járunk, és ha legyõzzük a riválisokat, a zsákmányon elosztozunk.

- Nem gondolom meg magam – válaszolok Craig-nek, és vágtára fogom a lovam.

A végvár körül sok angol katona lebzsel, amikor meglátnak minket idegesen nyúlkálnak kardjaik felé, de nem tesznek semmit, ahogy az én harcosaim sem. Leszállunk lovainkról, és huszad magammal belépünk a nagy kovácsolt kapun. Ezt a helyet jelöltem meg a találkozáshoz és a cseréhez.

Odabent a tágasnak egyáltalán nem nevezhetõ puritán teremben már várnak minket. Elõre mennek az elöljáró harcosaim, had gyönyörködjék ki magukat az angol kutyák a magas és erõs férfiakban. Az angol katonák közül még csak magasságban sincs egy sem, aki utolérhetné õket, harci tudásról nem is beszélve. Egyszerûen csak sokan vannak, és ez a baj velük. De most már nem az én bajom lesz, hanem a McRieve és McRoast kláné. Leemelem a lováról Annie-t az egyik húgomat a három közül. Õ a legidõsebb, születésétõl kezdve arra nevelték, hogy majd a McCloud klán fiához adják, de az a bugris tiltott frigyre lépett egy klánja béli lánnyal, és így füstbe ment a jó viszony is. Sebaj. Az angolokkal kötendõ szerzõdéshez viszont kapóra jött. Leteszem karcsú kis testét a földre, és lenézek rá. Barna haja és szem van, a bõre hamvas, ruhája pedig a mi színeinket a vörös és zöld kockákat, valamint a sárga csíkokat mutatja. Csak a mi klánunkban van sárga csík, ezért jól felismerhetõ. Bevezetem õt, utolsóként lépünk be a terembe.

Philip Hendry gróf már vár minket. Szürke szakállát simogatja, próbálja leplezni az idegességét. Jobbján a fia áll, Annie jövendõbelije, balján pedig egy fiatal teremtés, az én jövendõbelim.

Õk járulnak elém köszönni, mert a vár az enyém, így õk a vendégek.

Megszorítjuk egymás alkarját Hendry-vel, majd a fiával is, és végül a lányát is elém vezeti.

- Bemutatom a lányomat, Améliát.
A fáklyák fényében is látni, hogy a szemei zöldek, a haja pedig barna. Nagyon szép, még skót mércével is. Milyen mázlista egy fickó vagyok én.

Felém nyújtja kicsi kacsóját, mintha az angol udvarban lenne. Heh. Megfogom, de nem azért, hogy udvarias nyálas kutyaként csókolgassam azt, hanem közelebb rántom magamhoz, és a szívemre szorítom a remegõ kis végtagot. Milyen kicsiny és törékeny, és az ajkai remegnek ahogy felnéz rám.

- Remek – vigyorgok le rá pimaszul. – Már tartottam tõle, hogy valami beteges gebét kapok, de ez itt jól fogja bírni a vágtát.

Öblös férfias nevetés zendül mögöttem, a kis kanca pedig mélyen elpirul. A következõ pillanatban hangos pofon csattan az arcomon, és hirtelen néma csend ereszkedik a teremre. A kis rémült menyasszonyom keze nyoma égeti az arcomat. Nocsak. Elégedetten mosolygok le rá. Ez az. Kell nekem.

- Áll az alku, Hendry! – zendül mély hangom, és felnézek az idõs fickóra. – Ez a feleség nagyon is a kedvemre való lesz!

Elengedem Améliát, hogy a húgom felé nyújthassam a kezemet. Gyengéden vezetem a jövendõbelije elé, bemutatom neki és átadom. Megdörzsölöm a kezeimet és kurjantok egyet.

- Hol van az istenverte pap? Házasodni akarok!