Ma a cég valami partit rendez amire egy csomó ismeretlent is meghívtak, vagy legalább is számunkra egy csomó ismeretlent. Valahogy én sose voltam oda az ilyen partikért. Jelen pillanatban is én szuper gyorsan elkészültem Jodie viszont már vagy két órája ruhát próbálgat. Én viszonylag hamar megtaláltam a megfelelõ ruhadarabot, egy sötétkék, pántos v kivágású, majdnem térdig érõ ruhácskát. Kissé gyûrött anyagból készült, alsó része egy szûkebb alsó selyem szoknyából valamint egy ráesõ géz szerû bõvebb szoknyácskából áll. Mell alatt egy vastagabb derékpánt teszi csinosabbá rajtam a ruhadarabot. Sokat nem bíbelõdtem a hajammal egyszerûen csak kissé behullámosítottam és kiengedtem. Jodie ennél jóval többit idõt tölt tükör elõtt.

- Jodie készen vagy?

- Mindjárt. – jön a nyûgös válasz. Megint a tükör elé áll és a nyakát bámulgatja. Nagyon szomorú képet vág eközben, mintha valamit sajnálna.

- Mi a baj? – kérdezek rá.

- Á semmi.... – kis szünet után folytatja. – csak bánom, hogy odaadtam azt a nyakéket annak a fiúnak. – mondja. Folyamatosan a nyakát bámulja. Mire én is a nyakamon lévõ nyakláncra pillantok ami ugyanolyan mint az övé volt.

- Tessék. – veszem le a nyakamról. – A te ruhádhoz most jobban megy. – nyújtom át. – Vedd csak át. – Nagy nehezen csak elveszi. Így végre hamarosan el is indulhatunk. A taxi elvisz minket az étterembe ahol a buli van.

Csupa ismeretlen népség. Csak a munkatársainkat ismerjük, legalább is én biztosan csak õket.

- Jaj Lara nézd csak mennyi jóképû pasi. – ujjong Jodie mint egy kisgyerek. Elmosolyodom.

- Jodie, Jodie te sosem változol. – teszem hozzá, miközben a fõnökünk észrevesz és elénk jön, hogy körbevezessen. Egy nagyobb terembe vezet minket ahol nagyobb tömeg is van. Ahogy végig megyünk a termen úgy érzem mintha valaki figyelne. Jobb oldalam felé pillantok. És igencsak jóképû fiatalember néz vissza rám egy pohárral a kezében. Kék színû szemeit élesen rám szegezi, haja hátravan fésülve. Elegáns sötétkék öltöny van rajta. Egy darabig még a szemébe nézek majd felpillantok mikor a fõnõk megszólal.

- Oh. Vanessa. – munkában így szólítanak. – Mindjárt bemutatom annak az úriembernek is magukat ha gondolja. – Elmosolyodom.

- Oh. Nem, nem. Menjen csak a dolgára, elleszünk mi itt. – Mondom amint látom, hogy valami nagy fejesek rávárnak.

- Oh igen. – nézz a rá várókra a fõnõk. –Érezzék jól magukat! – és elmegy.

Jodie már kacéran kezd viselkedni. Észrevesz néhány jóképû pasit. Feléjük menne de megragadom a karját.

- Hová mész Jodie?

- Szórakozni. – vágja rá.

- Jodie! Ez nem olyan parti ahol szórakozni kelljen. Ez egy hivatalos buli. – próbálom elmagyarázni neki. De nem hallgat rám, rögtön rohan a férfiakhoz. Én a svéd asztal felé megyek. Minden finomság és ital van ezen az asztalon.

Épp azon tûnõdöm mit kóstoljak meg amikor egy férfi hang szólal meg mellettem.

- Nehéz választani. Ugye? – rápillantok. Az a férfi áll elõttem aki úgy megbámult amikor bejöttünk. Tengerkék szemeit rámereszti. Arca nagyon szimpatikusnak tûnik. Öltözéke alkalomhoz illõ. Mondhatni már így elsõre is jó benyomást kelt bennem.

- Hát eléggé. – mosolyodom el. – Nagy a választék.

- Ha gondolja segíthetek.

- Köszönöm. Õ…- akadok el mivel nem tudom még a nevét.

- Oh. Lucas Johnson. – mutatkozik be udvariasan.

- Örvendek Vanessa Lovell.

- Én is Örvendek. Pont olyan szép neve van mint amilyen gyönyörû a tulajdonosa is. – bókolgat. Mire zavartan elmosolyodom.

Sikerül kiválasztanunk egy sütit és valami italt az estére. Beszélgetésünk tovább folyik. Nagyon megtaláltuk a közös hangot. És mit nem mondjak nagyon is kezdem megkedvelni ezt a férfit. Rendes, figyelmes és nagyon udvarias is. Pont olyan mint amilyen férfiak nincsenek mostanában. Bár meglehet néhol picit furcsán viselkedik, mint például végig nézte egyszer a nyakamat beszélgetés közben. Jó tudom, hogy a férfiakat izgatja a nõknek a nyaka de akkor is egy picit különösen szemügyre vett.

- És itt dolgozik a cégnél vagy egy fontos vendég? –kérdezi az úriember érdeklõdve.

- A cég alkalmazottja vagyok már évek óta. – válaszolom. – Ön biztosan egy vendég lehet, mert a cégnél még nem láttam. – folytatom a témát rátérve.

- Igen. Tulajdonképpen apám cégénél dolgozom, neki kellett volna most eljönnie ide, de úgy gondoltam inkább én teszem meg ezt. De nem hagyhatnánk a magázást, már ha megkérhetnélek rá. – bájolog.

- Ah. Értem. – vágom rá. – Persze, tegezõdhetünk õ… Lucas. –elmosolyodik. Néma csend lesz úrrá rajtunk. Lucas csak a szemeimet fürkészi. Én zavartan ülök elõtte, hol bele nézek rabul ejtõ tekintetébe, hol pedig zavartan az italomra bámulok. Néhány perc után egy alkalmatlan kérdéssel rázom fel a beszélgetést. – És a városban laksz? – Arckifejezésén látom õ is ugyanolyan furcsának találja a kérdést mint én. – Elnézést nem akartam udvariatlan lenni.- szabadkozom.

- Nem, nem. Nem voltál udvariatlan és nem lakom a városban. – komolyan úgy nézhetünk ki kívülrõl meg úgy viselkedhetünk mint valami két tinédzser az elsõ randin.

- Értem. Akkor már értem mért nem láttalak gyakran a városban. – teszem hozzá.

- Hát én sem láttalak túl sokat. Pedig egy ilyen gyönyörû nõt nehéz volna elfelejteni. – bókolgat újra. Majd ismét újabb csend telepszik ránk.

- Amúgy egy birtokon élek. – tõri meg most a csendet õ. – A városban pedig apánál amikor szüksége van rám. – társalog most inkább õ többet.

- Értem. Az szép lehet.

- Igen az. Egyszer talán eljöhetne velem oda. – invitál meg udvariasan. Elmosolyodom. Kicsit mintha gyorsnak tûnne ez a tempó. Még csak most ismerkedünk és õ máris a birtokára vinne. Olyan mintha egy pasi volna aki csak szobára szeretne vinni.

- Talán. – motyogom.

Az egész este így telik el. Szinte csak velem foglalkozik Lucas. Senki mással nem is beszél, ahogy én se. A party végeztével telefonszámot cserélünk. Sikerül összeszednem Judyt, hogy haza mehessünk.

Hazaérve fáradtan borulok be az ágyba és szinte rögvest el is alszom. Reggel az órám csengetésere ébredek. Ideje munkába mennem. 

- Tényleg? – ülök fel hirtelen és teljesen fellelkesülök. Véget akarok vetni neki, de elgondolkozok. Nem rángathatom õket is bele. – De nem akarlak titeket is belevonni. Ez az én harcom. – fekszek inkább vissza.

- Eny. Egyedül hogy akarod megcsinálni? – kérdez rá és felém fordulva néz rám.– Amint visszamegyek a lovardába beszélek a fõnökömmel. Már gyerekkorom óta ismer, úgyhogy tudja, hogy hülyeségbõl nem kérnék tõle ilyet. – kezdi el magyarázni. – Eléggé bizalmas kapcsolatot ápolok vele. Fekete Szépséget is tõle kaptam ajándékba. – mosolyodik el, én pedig teljesen ledöbbenek.

- Ajándékba egy lovat? – kérdezem kissé tátott szájjal. – Tudod, hogy egy lónak mekkora értéke van? Pláne egy olyan versenylónak, mint a tiédnek.

- Igen tudom, hiszen velük foglalkozok, de Fekete szépséget, már kis csikó kora óta én nevelem, meg történt egy-két dolog, ami összeköt minket teljesen. – oda jön hozzá Fekete Szépség és lehajolva simítja meg fejét.

- Mi történt? – kérdezek rá és látom, hogy elszomorodik.

- Egy balesetben megmentettem az õ életét és az anyja életét is. – mondja el röviden a dolgokat és végig Fekete Szépség szemébe néz.

- Akkor szerencsések, hogy meg vannak egymásnak. – elmosolyodva figyelem õket.

- Igen, meg én is szerencsés vagyok, hogy van nekem.

- És hogy hogy ajándékba kaptad? – faggatózom tovább, mert azért a megmenekítés nem szokott indok lennie, egy ilyen nagy ajándékra.

- Ne haragudj, de ezt a témát inkább hagyjuk. – mondja egybõl és feláll. – Meg lassan ideje mennünk. Van egy beteg lovam a lovardánál, akit úgy szint meg kell néznem.

- Sajnálom nem akartam tapintatlan lenni. – Ülök fel egybõl, õ pedig el kezdi nyergelni a lovát.

- Semmi gond tényleg, csak meg kell néznem a lovat, mert nem akarom, hogy rosszabbodjon az állapota és nincs más, aki foglalkozhatna vele. – meséli nekem és a kantár is felkerül a helyére. Miután ezekkel meg van, mosolyogva néz rám. Olyan helyes mikor mosolyog. – Nagyon jól éreztem magam és remélem, majd azért máskor is fogunk tudni beszélgetni. Holnap meg jövök és megnézem még Éjfélt, hogy lássam tényleg javul és nem fog visszaesni.

- Rendben és tényleg ne haragudj.

- Semmi baj. – pattan fel lova hátára. – Meg akkor beszélek a fõnökömmel és holnap azt is mondom, amit beszéltünk. – mondja, és végül elköszönve nézek utána. Mély levegõt véve megyek oda lovamhoz és õt is visszanyergelve lépésben megyek vissza az istállóba.

~*o*~

Másnap reggel mikor már apa nem volt otthon belógtam az irodájába és terhelõ bizonyítékok után kutatva sikeresen is találtam papírokat, de mikor fénymásoltam volna le apa pont elkapott. Heves vita közepette igen csak összekaptunk és egy alapos fejmosás mellett egy pofonnal is gazdagodtam. A bizonyítékaimat elkobozta és meg semmisítette õket. A fenyegetést is megkaptam, amitõl tartottam. El fogja adni Éjfélt.

Ezt persze nem hagyhatom, így összecsomagolva pár holmimat egy táskába rohanok le. Felnyergelve Éjfélt segítség nélkül vágtatok ki a birtokunkról. Egy darabig csak lépdelek vele, mikor eszembe jut Marco. Talán ott elszállásolnák Éjfélt, hogy ne adhassa el apa, na meg a lovardám is eléggé ingatag most a helyzete, de akkor se hagyhatom, hogy ezt így csinálja.

Az irányt Marcoék lovardája felé veszem, és csak hamar megérkezem, bár nem vagyok boldog, hogy ezt kell kérnem tõle, de nem hagyhatom, hogy eladja. Éjfél hozzám tartozik az életem része. Az istállóhoz menve az ajtóban szállok le és állok meg. Kicsit hezitálok, de Fekete Szépség észrevesz minket és izgatottan kezd prüszkölni.

- Na mi van veled kis lány? – kérdezi meg lovától Marco és csak az után fordul felém. Nincs vissza út és nincs más akitõl segítséget kérjek. Nem tudom hova rakni Éjfélt. – sziasztok. – köszön mosolyogva, de én most nem tudom viszonozni.

- Szia. – megyek beljebb lovamat vezetve.

- Baj van Eny? – kérdezi érdeklõdve, de aggodalmat is vélek felfedezni a hangjában.

- Csak egy szimpla veszekedés az apámmal, de kérhetnék egy olyan szívességet, hogy párnapig Éjfél itt maradhatna? – esek túl a nehezén, bár nem akarom bele vonni, még mindig nem akarok neki bajt, ha nem sikerül, akkor õk is buknak. Ha nem sikerül apámat lebuktatnom, és rájön õk segítettek, akkor bevonhatja az engedélyüket.

- Nem lehet szimpla veszekedés, ha már Éjfélt nem akarod ott hagyni, meg gondolom te sem akarsz haza menni.

- Én el tudok menni bárhova szállodába, vagy más merre, de oda nem vihetem magammal Éjfélt. Be se engednék. – adom meg a választ, mert nem szándékozom itt maradni, így is épp elég, hogy Éjfél itt lesz. Viszonylagos biztonságban.

- Éjfél itt maradhat. Beteszem Fekete Szépség mellé, te pedig meg eljössz hozzám és ott is maradsz.

- De nem akarok zavarni. – mondom egybõl, bár eléggé magabiztos.

- Nem zavarsz és nincs más választás, jössz hozzám. – jelenti ki nekem, majd Éjfélt megsimogatva veszi át tõlem és berakja Fekete Szépség mellé és leszereli gyorsan. Tehetetlenül nézem végig, ahogy leszerszámozza. Hideg zuhanyként ért, hogy ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy itt maradjak nála.

- Te ezt így már eldöntötted látom. –Mondom kicsit csodálkozva.

- Igen és nem fogom, hagyni, hogy szállodába menj arról nem is beszélve, hogy szerintem azzal kapcsolatos az, hogy ide hoztad Éjfélt, amirõl tegnap beszéltünk, de ezt majd nálam elmondod részletesebben mi is történt. –mondja rám nézve és bemegyek a lovakhoz én is. Segítek lenyergelni végül Éjfélt.

- Nem akarlak bele keverni titeket. Így is épp eléggé belekertelek, hogy ide hoztam Éjfélt. –mondom ajkaim összepréselve.

- Ezt egyedül nem tudod megoldani Eny… kérlek, hagyd, hogy segítsek. –mondja kedvesen és mellém lépve finoman teszi kezét a vállamra. Felnézve rá jövök kicsit zavarba a közelségétõl, bár nem is tudom pontosan miért. Mélyen nézek tekintetébe. Nagyot sóhajtva bólintok.

- Rendben, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. –jegyzem meg, majd a lovakat rendbe rakva megyünk ki. Oda szól az egyik kollegájának, hogy ebédszünetet tart, majd elmegyünk a lovardától nem messze lévõ házába. Nem olyan nagy, de békés és igen barátságos. Sokkal otthonosabb ez a kis lak, mint amihez én hozzá vagyok szokva.

Bent a nappaliba ültet le a kanapéra és hoz mind kettõnknek egy forró teát. Elvéve mosolyodom el. Nem is tudom miért mosolygok ennyit a közelébe, de valahogy kezdem úgy érezni, hogy benne bízhatok, mint ember. Ugyan azt szeretjük, csak õ jobban ért a lovak lelki állapotához, amit én nem tudok megtanulni. Össze vagyunk hangolódva Éjféllel ez nem kérdéses, de ez köszönhetõ annak, hogy éveken át én gondoztam.

- Mi történt Eny? –kérdésével töri meg a csendet és ráz vissza gondolataimból.

- Bementem apám irodájába kutakodni, és találtam is terhelõ bizonyítékokat és sikerült is lemásolnom, de kicsúsztam az idõbõl, mert haza jött az apám és rajta kapott. Csúnyán összevesztünk és az lett a vége, hogy megfenyegetett, hogy ha nem tartom a szám, eladja Éjfélt és soha többet nem mehetek a lovak közelébe sem. –Mondom nagyot sóhajtva. –Meg azt is mondta, hogy bead egy bentlakásos fõiskolába, hogy távol legyek mindentõl.

- Na szép apuka. –jegyzi meg elhúzva a száját. –Nem csodálom, hogy elhoztad Éjfélt, de meg fogjuk állítani az apádat. Le fogjuk buktatni és a lovakat is megmentjük. –mondja bíztatóan megsimítva vállam. Hosszan néz rám komoly, elszánt tekintettel, amivel nekem is erõt ad.

- Köszönöm Marco. Nem bírom tovább nézni azt, amit az apám tesz. Egyszerûen nem hiszem el, hogy a pénz éhsége ennyire megváltoztatta. Eleinte nem ilyen volt. Becsületesen csinálta az elnökséget és 4 évig nem is engedett a csábításnak, de aztán… egy olyan lovarda tulaj, akinek volt pénze bõven, de még se olyanok voltak a lovak körülményei, mint az minimumnak elõ van írva lefizette. Onnantól kezdve elindult a lavina. –mesélem el neki és bele iszok a teámba.

- Hát a pénz nagyon sok embert megrészegít sajnos. –mondja, és hátra dõl miután lerakta a csésze teáját. A plafonra néz. A kanapé háttámlájára helyezve kezeit, kicsit olyan, mint ha át akarna ölelni. Hosszan nézek rá.

- Én bíztam az apámban, hogy õ nem fog engedni a pénz csábításának. Nagyot csalódtam benne és onnantól kezdve nem tudok megbízni az emberekben. –mondom ki õszintén.

- Hát némiképp megértelek, de akkor bennem sem bízol? –kérdi rám nézve felvonva szemöldökét.

- Valamiért benned bízom. –Mondom nagyot nyelve és megiszom a teámat.

- Miért bízol bennem? Hiszen én is ember vagyok. –jegyzi meg.

- Mert te más vagy, mint a többi. Te segítesz a lovakon lelkileg, és nem csak testileg. –Mondom elõre nézve, majd féloldalt helyezkedve a kanapén fordulok felé, úgy nézek mélyen szemébe. – A szemkötõd egyáltalán nem nagyzolásból van fent igaz? –kérdezek rá.

- Errõl nem akarok beszélni. –mondja elkomorulva, én meg megrázom a fejem.

- Sajnálom, megint olyan témába ütköztem, ami fáj neked, de én nem olyan vagyok, mint az átlag nõk. Engem nem érdekelnek a külsõségek, hanem az ember lelke érdekel Marco. –Mondom mélyen szemébe nézve komolyan, majd lassan közelebb hajolva mellkasára teszem a kezem. – Engem nem érdekel az, hogy esetleg valamit takarsz a szemkötõvel, mert te egy helyes és kedves srác vagy. –Mondom ki õszintén, bár nem tudom miért is mondom ezt. Amit pedig tenni készülök azt végképp nem tudom miért teszem, de belülrõl érzem, hogy meg akarom tenni. Feltérdelve húzódom oda közel hozzá és behunyva szemeim tapasztom ajkaim övére és egy lágy, mégis határozott csókot hintek rájuk. Lassan húzódom visszább és elpirulva nyitom ki szemeim, s várom reakcióját.

~*o*~

Két nap telt el azóta, mióta apám odahívta Marcot és nem is engedték, hogy lássam, ami elégé megvisel lelkileg, hiszen minden nap én foglalkoztam vele, de apám még az istálló közelébe se enged, addig míg jobban nem lettem. Ezért igen csak haragszom rá, de megértem, hogy ez Éjfél érdeke. Marco is megkért, hogy ne menjek Éjfél közelébe, míg helyre nem jövök, így eleget tettem a kérésének és csak a szobám ablakából figyeltem, amikor kint a futtatóban foglalkozott vele.

- Igen, már nagyon hiányzik. Soha nem voltam ennyi napot távol tõle. – mondom egyenesen felnézve rá. Õ csak jót mosolyog a dolgon.

- Akkor menjünk. – lassan megyünk közelebb a karámhoz és látom Éjfél mellett ott van Marco lova is. Még jó, hogy ilyen nagy a karámja. Lassan lépünk be és Marco szól a lovamhoz. – Éjfél jött hozzád valaki. – fütyül neki, mire felé kapja a fejét és amikor meglát a gazdiját egybõl oda siet hozzám.

Mosolyogva ölelem meg lovam nyakát és majdhogynem hátra is lök az örömtõl, hogy láthat. Finoman simogatom nyakát és nagyon örülök, hogy végre látom. Közben Feketeszépség is oda megy Marcohoz, de most nekem csak Éjfél van.

- Hogy vagy lovacskám? – kérdezem meg tõle mosolyogva.

- Kezd jobban lenni, bár még néha vakarózik, de olyankor Feketeszépség tesz ellenne, hogy abba hagyja. – jegyzi meg Marco.

- Mitõl van a vakarózás? – fordulok felé, de Éjfél simogatását nem hagyom abba. Tudom mennyire szereti, ha az orrnyergét simogatom.

- Lelki probléma, amit még nem tudtam teljesen helyre tenni. Ugye nálatok nevelkedett, de a múltjában, amikor még csikó volt történtek vele elég csúnya dolgok. A lovaknak nagyon jó az emlékezete. Próbálja elrejteni azokat az emlékeket, de ennek következménye van, ahogy az embernél is. – kezd bele a magyarázatba. – És ezeket az emlékeket próbálom vele feldolgoztatni. Ezért nem bízik senkiben, csak benned és ezért sem fogad el senki mást csak téged. És ez gátolja meg abban, hogy a legjobbat hozza ki magából a versenyeken.

- Értem. Tudok esetleg benne segíteni? – fordítom Marcora a tekintetem, hiszen én Éjfélnek akarom a legjobbat, még ha nem is fogok vele többet versenyezni.

- Igen. Ha te is megmutatod, hogy nem kell félnie az emberektõl, hogy nem olyan gonoszak, mint õ azt az elméjében elraktározta, akkor sikerülni fog neki, meg ez a hét még kelleni fog, hogy segítsek neki én is, mert rengeteg sérelme van, de ugye a legnagyobb sérülése az akkor történt meg, amikor elválasztották az édesanyjától.

- Hogy tudsz ennyi mindent a lovakról? Vagy egyáltalán honnan tudod, hogy mi a gondja? – kérdezem meg, mert egyszerûen hihetetlen, hogy miket tud, és felettébb érdekel, hogy csinálja. Segíteni akarok én is a lovakon.

- Ez jön. A szemükbe nézek és látom azt, amit látni akarok. Ha az embereknek a szemébe nézel és szomorúak, de vidámnak tetteti magát attól a szeme még szomorú lesz. – magyarázza. – Ugyan így mûködik a lovaknál is. Bármit csinálhatnak, de a szemük mindent elárul.

- És most mit tudsz kilátni Éjfél szemébõl? – teszem egy kicsit próbára. Elmosolyodva lép oda hozzánk és lovam szemébe néz mélyen.

- Megnyugvást, örömöt, boldogságot és szerelmet. – mondja el, amit lát. Én hallgatom és feldolgozom az információkat. Hosszan nézek lovam szemeibe én is, majd újra Marcora. – De most a fõbb érzelme a megnyugvás, hogy nincs bajod és itt vagy mellette.

- És az én szememben mit látsz?

- Tényleg azt szeretnéd, ha beléd néznék? – kérdezi meg mosolyogva, amire bólintok. – Rendben. – odaáll elém és finoman fogja meg a kezem. Nem tudom, erre miért van szükség, de hagyom neki. Hosszan nézek szemébe, hogy kicsit könnyítsek dolgán. – Boldogságot, mert láthatod Éjfélt. Megnyugvást, mert jobban van és gyógyítható, értetlenséget irányomba, de egyben kíváncsiságot is, hogy megtanuld te is azt, amit én tudok. – Fejezi be és igazat kell neki adnom. Hosszan nézek szemébe és próbálok én is olvasni benne, de nem igazán sikerül. Ebbõl arra következtetek, ez nem megtanulható, hanem ösztönbõl jön.

- Hihetetlen vagy. –Mondom nemes egyszerûséggel és nem tudom, meddig állhatunk így, de Éjfél dugja oda orrát arcomhoz és megszaglászik. Felé kapom a fejem elmosolyodva. –Szeretnél kimenni, lovagolni igaz? –Teszem fel neki a kérdést, amire prüszköl egyet én pedig kuncogva törlöm le arcomról a nedvességet. Marcora nézek. –Szabad kivinni?

- Persze miért is ne. Ha gondolod együtt is mehetünk. A környéken úgy se voltam még. –Mondja mosolyogva és nem is tudom miért, megnyugvással tölt el a közelsége.

- Rendben akkor menjünk együtt. –Mosolyodom el elõször Marco felé õszintén és a keféhez lépve kefélem le Éjfél szõrét, mielõtt felnyergelném. Mindig ezzel kezdek és Marco is így tesz Fekete szépséggel.

Nem nagyon beszélek mialatt Éjfélt ápolom le és nyergelem fel. Bele feledkezem a dologba és végig mosolygok. Jó látni, hogy jobban van, és már nem viszket. A szõre is kezd visszanõni, ami örömmel tölt el. Mikor mind ketten készen vagyunk, elõre engedem Marcot és csak utána vezetem ki én is Éjfélt a karámból.

- Körbe lovagoljuk a birtokot és megmutatok mindent. –Mondom mosolyogva Marconak és csak az istállón kívül ülünk fel a lovainkra. –Jut is eszembe. Köszönöm a segítséget, de a versenypályán... akkor is az ellenfeled vagyok. –jegyzem meg neki és látszik, hogy feléled bennem a versenyszellem.

- Ez tiszta sor volt Eny és nem fogom magam hagyni. –Mosolyodik el õ is felülve lova hátára. Ekkor indulunk meg mind ketten egyszerre és ügetve haladunk a birtokon. Hatalmas az egész birtok és nagyok a legelõk is. Van egy kristály tiszta tavunk, amibe semmi szennyezõ anyag nem került, csak amit maga a természet juttat bele. A vize átlátszó és a beletelepített halak is látszódnak benne. Szép Koi pontyok és nagyra megnõtt házmester és algafalók. A víz mellett megállva pattanok le a lovak hátáról. –Itt nyugodtan ihatnak a lovak. A tó ugyan mesterséges, azaz mi csináltattuk, és dísz halak vannak benne, de a természet eteti õket és õk tartják tisztán a tavat. –Mondom mosolyogva és egy pokrócot levéve Éjfél hátáról terítem le és leveszem róla a nyerget és a kantárat. Hagyom szabadon mászkálni. Sose megy el messze tõlem.

- Nagyon szép és nagy a birtokotok. Ez mind a lovarda tulajdona? –Kérdi érdeklõdve.

- Ez mind apám tulajdona. A Lovarda, amit mûködtetünk, az a mi birtokunkon van. Igazából csak hobbyként gondol rá az édesapám. Nekem viszont többet jelent holmi hóbortnál. –Mondom és leülök a pokrócra és magam mögött megtámaszkodva nézek fel az égre. Marco is leszereli Feketeszépségrõl a nyerget és a kantárt és azután ül le mellém a pokrócra.

- Hogy lehet hobbyként gondolni egy lovardára? –Teszi fel a kérdést elcsodálkozva.

- Úgy, hogy apám fõ munkájának a Lovas Klub elnökségét tartja. A lovarda számára amolyan pénzmosó és hobby.

- Pénzmosó? –Teszi fel teljesen ledöbbenve a kérdést, én pedig bólintok.

- Igen az… egyes lovardáknak nem lenne szabad mûködniük, mert nincsenek meg a feltételek hozzá, és mégis mûködnek… - Mondom felháborodottan. –És a legrosszabb, hogy hiába hõbörgök apámnak azért, mert elfogadja a kenõpénzt… Hiába szabotáltam már egy két dolgát nem érdekli…- Dõlök teljesen hátra a pokrócon és az eget nézem. –Ezért nem bízom az emberekben… Mert már apám is egy csaló hazug képmutató ember… Éjfél nem is hagyja, hogy akár közel menjen hozzá… Az állatok ezt megérzik, hogy ki a kétszínû.

- Ebben igazad van Eny, de nem próbáltad meg bizonyítékokkal fordulni a Lovas Klubhoz, vagy a rendõrséghez? –Kérdi rám nézve mellettem megtámaszkodva. Hosszan nézek Marco szemébe.

- Nincs bizonyítékom ellene… túl ügyesen tünteti el a nyomokat ahhoz, hogy én bármit is bizonyítékként feltudjak mutatni. Mellesleg ha apámat tönkre teszem, akkor õ is tönkre teszi a lovardát… ez a rengeteg ló… Éjfél akkor mégis hova kerülne? –Kérdem egyszerre ingerülten, aggódón, és kétségbe esetten. Szemeim csillognak, de nem az örömtõl, hanem dühtöl amit tehetetlenségem iránt érzek.

- Még is mit csináltál vele? Éjfél még soha senkinek nem engedte meg, hogy megsimogassa rajtam kívül. – jegyzem meg, amin elmosolyodik.

- Mert tart az emberektõl. Azt tudja, hogy benned megbízhat, de megmutattam neki, hogy bennem is megbízhat, és nem kell félnie tõlem és ezt el is mondtam neki. – magyarázza kedvesen, de amit mond nekem az teljesen hihetetlen. Éjfélt eddig senki nem értette eddig rajtam kívül, de ez a férfi ennyi idõ alatt jobban megismerte, mint én?

- Nem tudok eligazodni rajtad. Elsõnek azt mondod, hogy a lovam fél és ezért nem nyerem meg a versenyt, most meg itt simogatod, és azt mondod, hogy nem szereti az embereket, csak engem, meg most már téged. Még is mi vagy te? Vagy ki vagy te? – kérdezem meg, amin elmosolyodik.

- A verseny miatt, már tudod, hogy Marco Helsingnek hívnak. – kezd bele, amire bólintok egyet. – Én nem csak egy egyszerû versenyzõ vagyok, én értek a lovak lelkéhez. Suttogó vagyok. – magyarázza nekem tovább és nem kicsit döbbenek le. Nem igazán tudom eldönteni, hogy most igazat mond-e vagy csak felvág, és vissza él az eredeti suttogóval, de mikor felfogom, hogy nem errõl van szó elhatározásra jutok.

- Szóval akkor te vagy az. – mondom elmosolyodva, és elszántan nézek rá.

- Valahogy, úgy és ha esetleg egy tanácsot elfogadsz, akkor versenyek elõtt foglalkozz még többet éjféllel, mert aggodalmai szoktak lenni. – mondja nekem, ami kicsit sért.

- Mindennap foglalkozok a lovammal reggeltõl estig. – mondom el neki az õszintét, mert minden idõm vele töltöm. – Legközelebb viszont vigyázzatok, mert le fogunk verni titeket és mi fogunk gyõzni Éjféllel. – jegyzem meg határozottan és ezzel ki is hívom.

- Rendben, de nem fogjuk könnyen adni magunkat. – mondja mosolyogva.

- Marco attól, mert az egyik szemedet lekötöd, nem leszel jobb lovas. – jegyzem meg, amire felhúzza a szemöldökét.

- Tisztában vagyok vele. – mondja õszintén, én pedig visszafordulok Éjfélhez és megsimogatom a nyakát.

- Akkor most, hogy ezt tisztáztuk mennem kell, mert még egy alapos csutakolást kell adnom a lovamnak. – jegyzem meg, és vissza felülve lovam hátára vágtázom el, hogy minél hamarabb rendbe tehessem szegénykémet.

Miután visszaérek a lovardánkba, lecsutakolom az én drágámat és látom, mennyire jól esik neki. Szereti, hogy ha csutakolom és látom a szemében hogy kicsit elábrándozott.

- Tetszett neked Fekete szépség igaz? –Teszem fel lovamnak a kérdést amire hörögve bólogat a fejével én pedig kicsit kuncogok rajta. –Hát lovacskám lehet te nem tetszel neki, de majd a következõ versenyen talán kiderítheted a dolgot. –Mondom mosolyogva. Hosszú idõt töltök vele és a nap hátra lévõ részét is vele töltöm.

~*o*~

Két nap telik el a megszokott módon, és én persze egész nap Éjféllel voltam, ám ahogy bementem hozzá láttam, hogy nagyon viszket az oldala és már kezdi ledörzsölni a szõrét. Bemenve hozzá finoman simogatom és látom elégedettségét én viszont aggódni kezdek érte. Az egyik istállófiút kértem meg, hogy hívja ki az állatorvost, aki ki is jött és rühességet állapított meg nála, de én ezt teljességgel kizártnak tartom, hisz állandóan mellette vagyok és minden nap kétszer lekefélem a szõrét és tisztán tartom, de nem akadékoskodok. Kiváltva a cseppeket kezelem le vele, hogy ne vakarózzon, és ne dörzsölje ki a testét. Továbbra is telik az idõ, de csak nem akar használni neki az orvosság. Két hét telik el így és én minden pillanatban vele vagyok. Nem akarom magára hagyni így éjszaka is mellette vagyok. Egyre rosszabb bõrben van és én is. Viszont így nem tudunk elmenni a következõ versenyre. Nem is megyünk el, mert még mindig beteg, nem hogy felkészülni tudnánk a versenyre. Igazából ez engem nem is zavar. Szeretem a kihívásokat, de egyben utálom, hogy annyi ember van ott és igazából az ember kapja a díjat és az elismerést nem a ló, pedig õk dolgoznak javába többet.

A verseny napja utáni napon vagyunk rajtam pedig már látszódnak a teljes kimerültség jelei és Éjfél is rendkívül aggódik értem, de én akkor se tudom magára hagyni. Nem akarom, hogy a karám oldalával dörzsölje ki magát. Olyan dél körül járhat az idõ amikor a lovarda vezetõje, aki történetesen az apám Marco társaságában jönnek oda Éjfél karámjához.

- Õ lenne, akire rá kellene nézned. –Mondja apám Marconak én pedig fáradtan pillantok rájuk.

- Köszönöm, hogy ide vezetett. –Mondja kedvesen és ezután néz be ránk. Mikor ránk néz, hirtelen azt se tudom, mit gondoljak, vagy mi tükrözõdik arcán.

- Szia Marco. –Köszönök neki fáradtan és szinte kétségbe esetten, mert már nem tudom mit tehetnék. Semmi nem használt és én próbáltam beszélni vele nyugtatni. Olyankor maradt csak nyugodt, ha simogattam az oldalát, de nem rühes, mert akkor a gyógyszertõl abba kellett volna maradni a viszketésének ugyanis a doki azt mondta 2 hét alatt rendbe jön, de semmi nem történt és nem változott semmi.

- Szia Eny. –Mondja és lassan lép a karámhoz és Éjfél viszont neki ront, és nem akarja beengedni. A karámjába nem enged mást csak engem, bár az is lehet, hogy csak engem akar megvédeni jelenleg. Mióta Marco bejött nem vakarózik, inkább csak õt figyeli. Mélyen néz a szemébe és ismét a karám ajtajához nyúl, de ismét csak felágaskodik utána pedig elém áll. Ebbõl tudom, engem akar védeni, de nem tudom mitõl.

- Éjfél kérlek, nyugodj meg. –Mondom neki és oda lépve mellé fogom meg a fejét és kezdem el simogatni, elvonni a figyelmét. Mélyen nézek szemébe és gond nélkül támasztom homlokom övének úgy nézek szemeibe. –Marco tud neked segíteni… én… én már mindent kipróbáltam, de el kell mulasztani a viszketésed… mert így csak kárt teszel magadban. –Mondom fáradt néha kicsit akadozó hangon.

- Kicsim… pihenned kellene. –Mondja apám rám nézve. –Nem tesz jót neked, hogy már 2 hete ki se jöttél onnan. –Apámra nézek szavainál.

- Nem tudom itt hagyni apu… õ a barátom. –Mondom és mély levegõt véve döntöm vissza Éjfél fejének homlokom. Szerencsére sikerül annyira elvonnom a figyelmét, hogy Marco fel tud mászni a karám tetejére és onnan figyel minket. Nem szólal meg, de hallom, ahogy felmászott, bár csak gondolom, hogy õ lehet az.

- Eny… most téged akar védeni. Érzi, hogy nem vagy jó bõrben és nem akar senkit közel engedni hozzád, hogy ne bánthassanak. Nem tudok rajta segíteni, míg rendbe nem szeded magad! –Mondja nekem én pedig mély levegõt véve simogatom Éjfél fejét.

- Lég jó fiú rendben? –Kérem meg lovacskám, hogy ne bántsa Marcot, mert nem rossz õ, csak talán már túlzottan össze nõttünk. Pici csikó kora óta én foglalkozom vele. Nehezen engedem el és végig mellettem marad és a karámból is ki akar jönni utánam, de megrázom a fejem, hogy most nem szabad, majd lassan lépek hátra a karám ajtajától és még mindig csak engem figyel. Apum lép mellém és ekkor Éjfél neki ront a karám ajtajának. –Ne apa! Megyek egyedül! –Mondom és elindulok elfelé határozottan, mint ahogy estére szoktam ott hagyni.

Mikor kiérek a látó szögébõl, akkor érzem, hogy lábam teljesen elgyengül és a falba kapaszkodva állok meg. Oda jönnének segíteni, de nem hagyom.

- Ne… megy egyedül is… ne érjenek hozzám. –Hangom még halkan elhallatszódik és ekkor Éjfél ismét izgatottan rohan a karám ajtajának. Meghallom a döbbenést és vissza nézek aggódón, de végül ott hagyom az istállót.

Ahogy egyre többen mutatkoznak be, látom, hogy azért nem kispályások egyikük se. Jól csinálják, amit csinálnak és érzem, hogy ez egy remek verseny lesz. Én következem, így letéve a kefét vezetem ki a lovam a boxából és felülve rá nyargalok ki a pálya felé. Az oldal vonalról figyelem az épp pályán lévõ fickót. Sose láttam még és így messzirõl is feltûnik, hogy be van kötve a fél szeme, de nem is a külsejét nézem, hanem inkább a produkcióját, ami elégé magas színvonalon van. Mikor végez, a maximális pontszámot kapja.

- Nyugi. –Mondom Éjfélnek, megsimogatva nyakát. Mikor lejön, elmosolyodva nézek rá.

- Gratulálok. –jelentem ki, majd én indulok el befelé a pályára. Egy tiszteletkört téve ügetek körbe, miközben felkonferálnak és bemutatnak.

Eny Revingotn a pályán, Éjfél hátán. Most lép elõször a profik között a pályára, de több aranyat nyert a junior és ifi bajnokságokon. Egy igazi tehetséget köszönhetünk magunk között! –Mondja be a felkonferáló, majd elkezdem az elsõ körömet. Azt szeretném, hogy nagyon jól sikerüljön. A verseny alatt teljes összhangban vagyok Éjféllel és látszik, hogy sokat dolgoztunk együtt. A kör majdnem tökéletesre sikerül. Egyetlen egy helyen hibázok, 2 ponttal maradok le Marco után. Örülök a magas pontszámoknak és leügetve pályáról mosolyogva pattanok le és ölelem meg lovacskám nyakát, de nem szorítom meg nagyon. A lovas sisakot levéve fejemrõl várom a következõ kört, amiben tényleg nem szándékozom hibázni. Marco jön oda hozzám.

- Szia! Köszönöm a gratulációd. –Köszön oda nekem.

- Szia – Köszönök vissza kicsit komolyabban. Éjfélhez fordulok utána.

- Viszont nem tudom tudod-e de Éjfél nem érezte biztonságban magát a pályán… ezért hibáztál. Nem neked való ez a verseny és neki sem. –Mondja, amire nem kicsit háborodok fel.

- Mégis mi a fészkes fenét képzelsz magadról! Én kedves voltam hozzád, de látom felesleges volt… mellesleg nincs igazad… csak izgult és azért volt feszültebb… a következõ kört mi nyerjük! –Jelentem ki magabiztosan.

- Na arra kíváncsi leszek. –Nevet fel elégedett mosollyal és el is megy. Nem sokkal ezután már jön is a következõ kör, amiben õ hibázik én viszont nem. Elégé szoros verseny alakul ki a végére, de mégis õ gyõz a nap végére, de egyenlõre, annak is örülök, hogy sikerült megszorongatnom. Az eredményhirdetés után vagyunk, és Éjfél mellett álldogálok, mikor Marco megy el mellettünk.

- Gratulálok a gyõzelmedhez. –Mondom megenyhülve így a nap végére.