Karakter: Yamataka Atsuo
Megjegyzés: (Jarednek)
Ezt apám nem képzelheti komolyan! De pedig tudom, hogy komolyan képzeli, mégis, képtelen vagyok felfogni, amit a fejemhez vágott a minap. Hogy én, Yamataka Atsuo, a Yamataka-család feje, nem vagyok elég jó arra, hogy átvegyem a családot, hacsak nem érettségizem le?! Mi köze van egy szaros papírnak ahhoz, hogy hogy végzem a munkámat? Dühösen nézek az iskolai egyenruhára, ami ott pihen a széken várva arra, hogy felvegyem. Ma kezdődik az első napom abban a felső-gimnáziumban. Hirtelen kopogást hallok, majd nyílik az ajtó, és az egyik emberem dugja be a fejét.
- Mit akarsz, Akira?! - förmedek rá.
- Se-semmit, aniki, csak... csak... az oyabun várja odalenn. Azt mondja, meg akarja nézni, ahogy... izé... elindul az iskolába - Akira vékony gyerek, de sok mindenre használható. Egyik lábáról a másikra áll, mire sóhajtok egyet.
- Öltöztess fel! - mondom. - Ha már ezt a förmedvényt kell viselnem, legalább nézzek ki valahogy benne - bökök az egyenruhára.
Akira úgy rohan, mintha az életéről lenne szó, kis híján el is tanyál nekem. Aztán felöltöztet a sötétkék nadrágba, fehér ingbe, sötétkék zakóba. A sötétkék nyakkendőt is megköti nekem. Mikor kész vagyok, az iskolatáskát is a kezembe adja. Undorodva fogom meg. Mi a fenéért kell nekem ezt csinálni? Bár ha jól belegondolok, nem akarom, hogy a szaros kis öcsém kaparintsa meg a családfői tisztséget. Akkor meg nincs más dolgom, mint leértettségizni. Leérek, és apám elégedetten néz végig rajtam. Meghajolok és megyek is. Amint kilépek, az összes családtag mélyen meghajol előttem, és ketten a kocsihoz kísérnek. Akira beül velem egy másik emberemmel, Kazuyával, míg a sofőröm, Hiro már benn ül a helyén. Kapok egy finom pudingot is - vaníliás és rajta karamellzselé -, amit azonnal enni kezdek. Hiro indít, és indulunk. Már most utálom az egészet.
~*~
Persze időben érkezünk, de az sem számítana, ha késnék. Embereim nem kísérnek be, de ígérik, hogy iskola után itt lesznek értem. Ajánlom is nekik, mert ha nem, akkor nagyon rossz vége lesz a dolognak. Megkeresem a diri irodáját, aki amint meglát, egyből mélyen meghajol.
- Üdvözlöm, Yamataka-sama! - mondja, mire hallgatok. Az ilyennek az ember nem válaszol, maximum utasítást ad. - Azonnal... azonnal bekísérjük a termébe. Ne aggódjon, senki sem tudja, hogy ön...
- Ajánlom is! - vágok a szavába. - Kizárólag azért vagyok itt, mert az apám így akarja. Ha maga, vagy a többi tanár bármiben gátolni mer, nagyon megbánják. Megértette? - emelem fel a tagot és a szemébe nézek. Reszket. Ez az, ezt szeretem.
- I-igen, pe-persze, Yamataka... sa-sama... - elengedem. - Sonozaki-san, kísérje be Yamataka-samát az osztályába, kérem! - szól ki, mire nyílik az ajtó és egy nagydarab férfi lép be.
Meghajol, majd felém néz. Én nem mozdulok, és úgy tűnik, máris szereztem nála egy rossz pontot. Így végül biccentek. Ő int, és elindulunk. Útközben mond valamit a fegyelemről, meg a tanárok iránt megkövetelt tiszteletről, de szarok rá. Ilyen kis csepürágók csak ne mondják meg, mit tegyek.
A tanár végül bekísér egy terembe, ahol egy rakás gyerek ül. A katedrán valami ember áll, gondolom a tanár. Unott és dühös tekintettel nézek végig rajtuk. Van köztük egy gaijin is, gondolom valami amcsi férfi fattya, aki valahogy idekerült. Arcom kisimul, ahogy felsőbbrendűségem teljes tudatában nézek végig a diákokon. Mind engem bámul, nem egy fiúcska csillogó szemekkel méreget. Ők jók lesznek arra, hogy a kedvemet leljem bennük. A tanár mond valamit, én meg a gaijinkölyökre nézek. Egy pillanatra elkapom a tekintetét.
-Weelion, az új tanulót a Maga gondjaira bízom, segítsen neki a felzárkózásban a sok kiesés után – mondja Sonozaki, mire a kis gaijin feláll.
-Hai, sensei – mondja mohón, mire én leteszem magam a mellette levő üres padba. Ha itt baszogatni fog valaki, megölöm.
-Nos, Yamataka, üdvözlünk az osztályban – biccent a tanár, és megigazítja a szemüvegét. Szóra sem méltatom. – És akkor… Weelion, folytassa a fordítást! – néz a kölyökre mellettem.
Csak most nézem meg tüzetesebben. Édes kis babapofi, hamvas, világos bőr, rövid, tejcsokibarna haj, arányos testalkat, nem túl magas, nem is túl alacsony. Vékony, de arányos teste van. Ajkai duzzadtak és csókolni valók. Játszótársnak jó lesz, ha meg ellenkezik, összeverem.
~*~
Óra után a kis díszpinty már áll is fel és jön oda hozzám. Unottan bámulom.
-Yamataka, igaz? – áll meg mellettem. Felállok. Kicsike ez még, nálam jóval alacsonyabb.
-Igen – biccentek.
-Jared Weelion. Az elkövetkezendő hetekben a segítőd – mondja. – Bármire van szükséged, szólj.
-Meglesz – mondom lassan. Már most utálom ezt a kis seggnyalót.
-Nekem most földrajzom lesz, neked még egy angolod, itt, az osztályban – mondja. – Utána találkozunk.
Távozik. Ez azt hiszi amcsi suliban van? Itt minden órát egy teremben tartanak meg. Azt hiszem, lassan ő is rájöhet, mert visszatolat, és zavartan néz rám. Jó pár diák halkan kuncog, mások a fejüket csóválják. Én csak a helyemen ülök és a lábaimat az asztalra téve bámulom, ahogy újra helyet foglal mellettem.
- Bocsi - suttogja. - Elfelejtettem, hogy ez nem Amerika. Még nem szoktam hozzá a japán sulikhoz.
- Na ide figyelj! - rakom le a lábaimat, és felállva az asztalhoz lépek. Rátámaszkodom és közel hajolok hozzá. Látom, hogy meg van lepve, és mintha némi félelmet is látnék a szemében. Helyes, nagyon helyes. - Csak egyszer mondom el, amit mondani akarok. Ha bármiféle módon beleavatkozol a dolgaimba, vagy olyanra akarsz kényszeríteni, amihez semmi közöm, nagyon megjárod, gaijin! Értve vagyok?! - kérdem benyomulva az arcába.
- É-értem... - bólogat, mire elégedett mosollyal emelkedem fel. Tőle sem kell tartanom.
A többi diákra nézek, akik azt hiszem, vették a lapot, mert egy sem mer a közelembe jönni, sem megmukkanni. A csendet szinte vágni lehet és ez megelégedéssel tölt el. Még egyszer visszanézek a gaijinra, aki csak nagy szemekkel néz körbe, majd rám. Elégedetten ülök vissza a helyemre. Nemsokára becsengetnek és bejön valami nőcske. Vékony, fiatal, megdugnivaló kis szuka. Apámnak is ilyen női vannak. De most ezúttal moderálnom kell magam.
Az óra elkezdődik, és a nő valamit magyarázni kezd ilyen szelekről, meg egyebekről. Végül kérdéseket tesz fel, és a kis díszpinty mindenre tud válaszolni.
- Nos, akkor lássuk az utolsó kérdést - mosolyog a nőci. - Nem, nem Weelion-kun, te már eleget szerepeltél - inti le a mellettem ülőt. - Most valaki mást. Nézzük csak...
A szemei végigpásztázzák a fiúkat, majd megállapodik rajtam. Weelion egyből érdeklődve fordul felém, de az arcom láttán elfordul. Ugyanis összeszorítom a szemem és dühödten nézek a tanárra. Ha fel mer szólítani, én agyonverem akkor is, ha nő. Ő is látja, hogy hogy nézek rá, mert egyet sikkant és nekiesik a táblának. Pont kicsengetnek. Én meg kirontok. Kell egy cigi.
~*~
Ebédszünetig egész jól kibírom, ám amikor felállok, hogy kinn egyek, Weelion egyből mellettem terem.
- Nem akarsz velem enni? - kérdi vigyorogva. - Jobban megismerhetnénk egymást.
- Kopj le, gaijin buzi! - vetem oda, ám amikor már indulnék, elkapja a karom. - Akarsz egy monoklit is?
- Miért vagy ilyen ellenséges? - kérdi kíváncsian. - Én csak barátkozni szeretnék veled, és...
Nem várom meg a következő szavakat, hanem kirántom magam a kezéből és az asztalának lököm. Nagyon nyekkenve esik el, és talán meg is ütötte magát, mert mintha jajgatna, de nem érdekel. Kivágtatok a teremből. Cigi kell és puding!
|
