Egy újabb szar nap veszi kezdetét. Biztos, hogy szar lesz, mivel kisütött a Nap, ez már eleve egy csapás. Azt jelenti, hogy fel kell kelni, és menni a kis szarháziak közé… komolyan, hogy ezek miért nem tudnak maguktól tanulni? Idegesítõ, mennyire hülyék.

Szokásos jókedvemmel kászálódom ki az ágyból, és tolom arrébb az ágy mellett durmoló Nérót. Fúj rám egyet, de rögtön összehúzza magát, mikor meglát engem. Azért, jó cica ez, csak nem mindig tudja, hol a helye. Persze, miután kimegyek tuti az ágyra fog felmenni, de nem baj, legalább lesz miért kipaterolnom, miután visszajövök. Nem vagyunk rosszban, de most nincs is szükségem rá. Ha majd lesz, úgyis visszajön.

Ásítva lépek a fürdõbe, és rendezem el magam, egyáltalán nem sietek, ma szerencsére nincs elsõ órám. Az ilyen napoknak élek én, mikor csak egy kicsivel is kevesebbet lehetek a kölkök közelében, már jobban érzem magam. Mondjuk nem olyan kicsik már, de ugyanolyan idegesítõek. Elkell nekik az utónevelés…

Immár az egyenruhámban lépek a konyhába, majd egy csésze kávé után a hónom alá veszem a táskám, és elindulok. Ez csak azért kellett, hogy nehogy elaludjak óra közben… elég ciki lenne, fõleg, hogy tanár vagyok, mondjuk így sem rúgnának ki. Szerencsém, hogy a nevelõapám és a nagybátyám túl jóban vannak egymással ahhoz, hogy betegyenek a másiknak. Szánalmas egy dolog a család, soha nem értettem meg õket. Hiszen mi értelme van szeretni bárkit is, hogyha bármelyik pillanatban meghalhat? Csak fájdalmat okoznák magamnak, ez pedig teljesen felesleges lenne. Jobban szeretek másnak…

Már a metrón ülök, és a jegyzeteimet nézegetem. Nem, nem órai jegyzetek, azokhoz sosem írok, úgyse figyel egy hülyegyerek sem, így tehát mindegy, hogy otthon, avagy ott találom ki, mit fogok mondani nekik. Akármit mondok, nem fogják fel. A mai fiatalság már csak ilyen… idegesítõ. Most is egy csapat középiskolás csaj csámcsog rólam, nevetnek, meg sugdolóznak. Addig jó nekik, amíg távol vannak tõlem. Egyszer kerülnének a kezeim közé, nem lenne többet ilyen jó kedvük…

Kívülrõl nyugodt vagyok, ez csak a reggeleim része. Ilyenkor mindenkit utálok. Úgy értem jobban, mint napközben. A jegyzeteim szerint még nem javítottam ki a kettes csoport dolgozatait. Õk mibõl is írtak? Talán a reneszánszból… ezt jó lesz megnézni, mert a zéhákból biztos, hogy nem fogok rájönni. Az csoda lenne.

Végre az én megállóm következik, így felállok, és az ajtóhoz megyek. Közben a sugdolózók felé pillantok, akik gyorsan elfordulnak, de nem hagyják abba. Bátrak és egyben naivak, meglátszik, hogy nem ismernek. Kíváncsi vagyok, hányan hisznek pontosan a rólam szóló rémhírekben. Bár ezek inkább csak az egyetemisták körében terjednek, egy középiskolás maximum átírt változatokat hallhat. Az egyik szerint patkányt tartok otthon, aki kisgyerekek torkát harapja át az éjszaka, egy másik azt állítja, hogy magát a sátán kutyáját szelídítettem meg, megint másik szerint nincs állatom, csak kitömött. Egyik sem igaz, bár a sátános közel jár. Néró tényleg olyan elviselhetetlen, mint a sátán kutyája lenne.

A megállótól szerencsére nincs messze az egyetem, utálnám, ha még gyalogolnom is kellene ebben a tûzõ napsütésben. Mintha csak nyár lenne, pedig az azért elég messze van… de estére úgyis olyan hideg lesz, hogy meg lehet fagyni. Egyeseknek már akkor is, ha meglátnak engem. Remélem, sokan szeretik még a jó idõt…

- Üdv - köszönök a tanáriba belépve, éppen olyan hangosan, hogy aki akarja, meghallja. A kollégák fél pillanatra felkapják a fejüket, és mormolnak valamit, aztán visszatemetkeznek a lapjaikba, valószínûleg szándékosan. Már megtanulták, hogy engem nem szabad túl sokáig zavarni, mert akkor õk is kapnak abból, amibõl egyébként csak a diákok kapnának. Alkalmazkodtak a természetemhez. Milyen szomorú… nekik.

Leülök az asztalhoz, aztán kinyitom a fiókom, és elõszedem belõle a dogákat. Elég csak fél szemmel rájuk néznem, hogy elmenjen a kedvem. De muszáj kijavítanom, még ha rohadtul nincs is kedvem hozzá, és bármi mást csinálnék szívesebben… na, nézzük. Az elsõ öt kapásból egyes, meg se nézem, csak az elsõ két mondatot. Még írni is elfelejtettek kínjukban, de még azt is, hogy mit kellene írniuk, bár valószínûleg azt az elején sem tudták. Szánalmas.

Szar, szar, mégszarabb, pocsék… fúj, ez a gyerek ráizzadt a dolgozatára idegességében, undorító! Ezt meg se nézem, egyes. A következõ szó szerint idézett egy könyvbõl, de valószínûleg csak kimásolta, úgyhogy ez is egyes. Hány van még vissza? Még a negyede… ah, ezekhez már nincs kedvem, nekik megadom a kettest. Szerencséjük van. 

Éppen órakezdés elõtt végzek, úgyhogy már indulhatok is a terembe. Szuper, remélem hamar vége lesz, és mehetek korrepetálni… ezután a dolgokat után biztos lesznek páran, hehe. Sokan bukásra állnak, ideje megszorongatni õket. Úgyis utálom mindegyiküket.

- Üdv, hallgatók - lépek be a terembe, mire a népség nevéhez híven elhallgat, mintha csak gránátot dobtam volna közéjük. A hatás nem marad el, a csendet nem töri meg semmi. Illetve dehogynem… ugyanis alig lépek az asztalhoz, egy srác már be is kiabál. Nagyon meg akar halni.

- Professzor, kijavította már a dolgozatokat?

- Nem, nyaralni voltam, és te is mehetsz melegebb éghajlatra, ha nem fogod be a szád - kapja a szép választ, én meg elégedetten nézem megszeppent képét. A szemébe néztem, innentõl már kussban fog maradni. Olyan könnyû kiismerni ezeket… - Egyébként pedig kijavítottam, de jobban megérte volna az egészet a szemétbe dobni - húzom el a szám, miközben elõkaparom a dolgozatokat. A fele köteget összegyûrtem, de kit zavar? Úgyis csak az alsók kettesek. - Csak azokat mondom, akik átmentek. - Talán öt nevet sorolok fel, pedig azért vannak itt vagy huszonöten is… ahogy befejezem, rögtön morajlás támad, de könnyen beléjük fojtom a szót, mikor egy elõrehozott pótvizsgát említek. Bár a késõbbin sem biztos, hogy át fognak menni, de hát ilyen az élet… - Ugyan, nincs miért dühösnek lennetek. Elég idõt adtam, és ti mégis érthetetlen hülyeségeket válaszoltatok. Ez csakis a ti hibátok - nézek végig a társaságon, látom a szemükben az utálatot, és éppen ezt imádom a legjobban. Akármennyit tanultak, egyest kaptak, mert nálam jobb jegy nincs ingyen. Az okosabbak már rájöttek, és el is menekültek… a hülyék pedig mind itt ülnek. - A „legszebb” pedig Kaié - mutatom fel a kedvencemet, a legnagyobb baromságokat író srácét. - Olyan kreatív, hogy még egy iratmegsemmisítõt sem ér meg. Legközelebb ne keverd össze az reneszánszot Csodaországgal - lengetem meg a dolgozatot, hogy biztosan felismerje az illetõ. 

- Megfogadom, professzor - hallok meg egy hangot kábé a második sorból, és oda pillantok. Egy fésületlen fekete hajú, vékony arcú fiút látok meg, aki a padon könyökölve néz vissza rám. Elgondolkodva figyelem, van valami furcsa benne. Nem látom a félelmet a szemében, de még csak az utálatot se, sokkal inkább… semmit. Csak vigyorog rám. Ha még lehetne ennél is rosszabb jegyet adni, most megkapná. De nem is baj, szeretem az ilyen kölyköket. Nem lesz ilyen jó kedve a korrepetáláson…

- Délután a megszokott helyen várom azokat, akik javítani szeretnének - fordulok el tõle, miközben összegyûröm a dolgozatát, és a kukába dobom. - Akik bukásra állnak, és nem jönnek el, automatikusan megbuknak. Most pedig… - keserûen sóhajtok egyet, és belekezdek az órába. Megint egy unalmas, semmitmondó hülyeség a kövekrõl meg a szobrokról, el sem hiszem, hogy én ezt tanítom… ah. Legyen már délután.

Szerencsére az órák viszonylag gyorsan mennek, így hamarosan már kedvenc termecskémben ülök, és várom az érkezõket. Tisztában vagyok vele, hogy valakiknek muszáj jönni, hiszen bukás a vége, ha nem… és fölöslegesen felvenni tárgyakat nekik sem túl kifizetõdõ játék, annál tovább maradnak itt, és élvezik a társaságom. Vagy élvezem én az övéket.

Egy fél óra telik el, mire jönnek úgy tízen, ez már épp elég a kezdéshez. Egy lapköteget nyomok a hozzám legközelebb ülõ srác kezébe, aztán megvárom, míg kiosztja. Nem lesz új nekik, hiszen ezek az elõzõ dolgokat kérdései… egy kicsit kibõvítve. Ezt a kölykök is észreveszik, mivel tanácstalanul pillognak egymásra. Ideje felvilágosítanom õket.

- Mint látjátok, már írtatok egy hasonlót. Kaptok még egy esélyt, ha ezt több pontos lesz, mint az elõzõ zéhátok, átengedlek titeket. - A naivabbak arca felderül, és már írni is kezdik a sok hülyeséket, ahogy az elõzõnél is… az okosabbak még nézegetik pár percig a lapot, hátha idõzített bomba, ami felrobban, ha írni kezdenek rá, de aztán õk is nekilátnak. Most teljes csend van, háá, imádom. De nem marad ilyen örökre, az egyik kis szerencsétlen túl nyilvánvalóan próbál lesni. A kezében ott az iPhone-ja, aminek rossz tulajdonsága, hogy van rajta net… aminek a legrosszabb tulajdonsága, hogy minden választ meg lehet találni rajta, ami a dogában van. De hát én nem engedhetem, hogy egy kis idióta csalással átmenjen, mikor a többiek olyan keményen dolgoznak… hehe, tökéletes indok a cselekvésre.

Felállok hát, és a kicsike elé megyek. Persze õ már az elsõ lépésemnél elrakta a kütyüjét, de most már nem ver át, láttam, mit csinált. Kisangyalként ír tovább, én meg szépen elhúzom elõle a lapot, és a kedvenc tollamat elõvéve javítani kezdem… ez a srác tényleg nem lehet valami okos, az elsõ feladatnál szóról-szóra kimásolta, amit a wikipédián írnak róla. Akaratlanul is elvigyorodom rajta. Komolyan azt hitte, hogy ezt nem veszem észre?

A dogát visszafordítom felé, és kihúzok valamit rajta, mire megrezdül. Tudja, hogy ez nem jelent jót. Írni kezdek rá, pontosabban egy hiányjelet, õ pedig szemmel láthatóan nem érti. Kénytelen vagyok elmagyarázni neki.

- Elfelejtetted megjelölni a forrást, picim… - suttogom felé, majd megragadom a lap mellett pihenõ kezét, és most azt húzom oda. - De ne aggódj, többet ilyen nem fog történni - vigyorgom felé, õ pedig ijedten próbálná elhúzni, de nem engedem neki. A tollat a bõrére nyomom, és írni kezdek rá, de minden egyes vonalnál egyre erõsebben vájom a bõrébe. Nem mer megmukkanni, és ha meg is tenné, mindenki csak úgy tenne, mintha meg sem hallotta volna. Itt ez a szabály, tudják, mivel jár, ha ellenszegülnek nekem… és túl fontos nekik ez az egyetem.

 Mivel körkörösen írom, a csuklójához érek, és itt különösen mélyre nyomom a toll hegyét. Szinte hallom a sercegést, ahogy a hegy a húsába mélyed, majd mivel oda már nem foghat a toll, a tinta a vérével keveredik össze… erre már halkan nyüszíteni kezd, ez érzékeny pont neki. Csak egy kicsivel kéne lejjebb írnom ahhoz, hogy közel legyen a fõ érhez, amit ha megsértek, része lehet egy emós tanfolyamban… meg egy kis vérmérgezésben. Ó, de ez még semmi… ha egyedül lennénk, más helyekre írnám fel ugyanezt… olyanokra, amik sokkal jobban fájnak. Más eszközökkel meg pláne.

Miután végzek, elengedem a kezét, õ pedig rögtön magához szorítja. Pár csepp vér még így is kifolyik a tenyere alól, egyenesen a dogájára, pedig még kíméletes voltam. Megártott a napsütés, ez lehet a baj.

- Ó, csak nem fájt? Nyugodj meg… te sem érsz többet ennél az ócska kis fecninél - mondom neki gúnyosan, de már nem figyelek rá. Szembetûnt valami más. Méghozzá az, hogy figyelnek…

Oldalra fordítom a fejem, és a tekintetem találkozik egy másikkal, a második órai fiúéval. Emlékszem rá, mert õ volt az egyetlen, aki mosolygott az órámon. Ilyen még nem történt a munkám során, mondjuk nem is dolgozom sok ideje, a kis vakarcsok örömére. De ez a srác már akkor idegesített. A szemébe nézek, hátha most használ neki, de nem, ugyanúgy vigyorog, mint ahogy múltkor is. Nem fél tõlem, pedig végignézte, amit a sráccal csináltam. Furcsa ez a gyerek… mintha az egyik szeme sötétebb lenne a másiktól. De nem ez az, ami a legbizarrabb benne. Egy normális gyerek ugyanis a rólam szóló pletykák ismeretében nem provokál engem és vigyorog a képembe, õ viszont határozottan nem tûnik normálisnak. Mintha tetszene neki, amit csinálok. Hmm… érdekes.

Otthagyom a sziszegõ gyereket, és most hozzá megyek oda. Elveszem elõle a dogáját, és megnézem. A szemeim felvillannak. Ez a kis szaros ugyanazt írta le, amit az elõzõ zéhájába is!

- Mi a neved? - teszem vissza elé a lapot, töretlen nyugalommal, pedig legszívesebben már az õ lépében vájkálnék, és nem a tollammal. Utálom, ha valaki túlzottan bátor.

- Kai - néz rám, a tekintetében pedig valami furcsa fény játszik… mintha várna valamire… kísérti a sorsát.

- Kai, mi? - vigyorgom rá gúnyosan. Azóta sem lettél értelmesebb. - Óra után maradj bent, dolgom van veled.

Ez még enyhe kifejezés volt arra, hogy könyörögni fogsz, hogy hazamehess végre… valakinek meg kell nevelni ezt a srácot, mert nincs benne elég tisztelet. Túlzottan naiv volt.

De majd én megmutatom neki, hogy van miért félnie tõlem…

Táskámat szorosan magamhoz szorítva, nagyokat pislogva lógok a busz kapaszkodóján. Ha nem lenne, már biztosan rég eldõltem volna, mint egy zsák rosszminõségû krumpli.

Bambulásom közepette észreveszem, hogy egy kislány hatalmas tepsi szemeket mereszt rám. Szemem sarkából figyelem pár másodpercig, s mivel nem szándékozik máshova nézni, felé fordítom fejem, s rámosolygok. Szemei hirtelen elkerekednek, s mintha a megtestesült gonosz lennék, elfordul az ablak irányába, s arcát nekinyomva az üvegnek bámul a ködös nagyvilágba.

Na, nesze. Egyszer mosolyogjak valakire, arra is rögtön a frászt hozom. Kellemetlen…

Sokáig zötykölõdök a busszal, meglepetésemre, még ülõhelyem is akad egy idõ után. Micsoda csoda! És még csak nem is raktak rá vizes esernyõt! Kezdem azt hinni, hogy ez a szerencsenapom.

.oOo.

Igazán felnõtthez méltóan, egy egész tenyérrel próbálom védeni testem a nem túl kellemes, hideg esõcseppektõl. Igen, teljes mértékben hiszek benne, hogy nem fogok elázni. A tenyér megvéd. A tenyér jó dolog. A sok tudatlan az esernyõjével, nem tudja mit hagy ki…

Ahogy meglátom az iskola halvány körvonalait, õszintén megörülök. Régen sose gondoltam volna, hogy valaha örömmel fogok iskolába menni… ajh változnak az idõk. Lépteimen gyorsítva, majdnem hogy kocogok az áldott épülethez. Száraz hely, ezaz!

Amint belépek a kétszárnyas ajtón, a csendtõl és ürességtõl kongó folyosó tárul elém. Tõlem jobbra Joe a saját bejáratú „dühöngõjében”, azaz a portán, szokásos egyenruhájában üldögél. Újságot olvas. Közelebb sétálok, s kedvesen mosolyogva megkocogtatom az üveget.

-Jó reggelt! – Szemei alatt hatalmas karikák díszelegnek. – Látom, nem nagyon sikerült kipihenned magad..

Fáradt sóhajjal tolja felém a kis résen keresztül a papírt, s már rá is bök a helyre, ahova írhatom a nevemet. Remek.

-Ginivel már teljesen ki vagyunk. Egyszerûen egy szemhunyásnyi idõt se hagy nekünk a kicsi… - Aláfirkantom nevemet, majd apró fintorral visszatolom a papírost.

-Kitartás, nemsokára kirángatni alig tudjátok majd az ágyból. – Újabb bájmosoly, kedves intés és Brendon balra el.

Hajráfommal s nem kicsit vizes hajammal bajlódva sietek a szertárba. Ésszerûbb lenne elõször lepakolni, és azután foglalatoskodni a kinézetemmel, de értelmi szintemet figyelembe véve, olybá tûnik ebbõl nem lesz semmi. Így van. Bajlódjon az, aki hülye!

Nehezen sikerül bevergõdnöm magam a szertárba, de hip-hip, sikerült! Táskámat az asztalomon heverõ könyvkupacra dobom, majd fáradtan esek székembe. Eddig esett jól az iskola. Most már vége lehetne…

Percekig bámulom néha a plafont, néha az eldõlni készülõ kupacot. Unottan és igencsak ráérõsen rápillantok az órára. Fél nyolc sincs még. Azt hiszem, belefér az idõmbe egy jó ütõs kávé. Ha mázlim van már David is ott lesz a tanáriban.

.oOo.

Az ablakban ülve iszom forró feketémet. Ha nem esne olyan piszkosul jól, mint ahogy, bizonyosan két kézzel vágnám ki a szakadó esõbe. De a folyékony éltetõ erõ többet ér, mint a szétégetett pofám. Ez így van. Teljesen logikus. Próbálja valaki megcáfolni.

Daniel a kávézóasztal melletti kanapén ül. Rövid szõkésbarna haja borzasan áll fején. Az se látott ma még fésût… ingjének gombjai egy sorral elcsúszva vannak begombolva… csak nem sietett?

Körös-körül, asztalon, kanapén, mindenhol dolgozatok veszik körül. Akár egy félkegyelmû, csapkodja a papírokat, s szinte kiolvashatatlan vörös macskakaparásokra emlékeztetõ írásnak nevezett valamit hagy maga után. Bögréjét –ami megjegyzem nem igazán iskolába való, tekintve, hogy két csöcs virít rajta – percenként emeli szájához, s miután konstatálta a kávé nem túl optimális hõmérsékletét és még a csillagokat is sikerült leszidnia az égrõl, dühösen visszacsapja az asztalra. Na igen… ezért ne ígérd be soha a kijavított dolgozatokat idõre. Ha elfelejted, szabályosan jön az armageddon, és akkor, jaj neked! Szegény, kicsi, szerencsétlen David...

Természetesen nem vagyunk egyedül, Liz, Betty, de még Charlie is itt van. Mindannyian valami ételhez hasonlatos dolgot próbálnak leerõszakolni a torkukon, és próbálják realizálni a dolgokat. Élnek, nem élnek, hol is vannak, vannak egyáltalán? Csak a szokásosak…

Tarkómat dörzsölve fordulok az ablak által keretbe foglalt táj felé. Szürke. Minden undorítóan egyszínû szürke. Kávémat óvatosan kortyolgatva figyelem, ahogy a diákok szállingózni kezdenek az iskolába. A tanári a második emeleten van, így tökéletes rálátásom nyílik a kis elõkertre, a bejáratra, a kovácsoltvas kapura.

Pár éve már, hogy beszûntették a kötelezõ egyenruha viselését… most igazán szembetûnõ, hogy bizony nem kellett volna ilyen elhamarkodott döntést hozni. Egek… szakadó esõben kis falatnyi szoknyában és topban jönni egy tanítással foglalkozó intézménybe. Nem azt mondom, hogy kirúgnám az ágyamból. Egy szóval sem! Szép darab, formás fenék, szép hosszú lábak. De kérem, azért mindennek van határa. Tudtommal ez egy elcseszett iskola… már ha jól vagyok informálva.

Ejj no, hát gyerekek. Azért ezt nem kéne. Az iskola melletti területen cigizni? Ejnye. Ha olyan volnék, már szaladnék az igazgató seggét nyalni, hogy jujj de csúnya, rossz szabályszegõ fiatalok járnak ide! Csoportba, magányosan, mind saját felelõsségükbõl, épp tönkreteszik a szervezetüket! Ezért beírást nekik! Uccu neki, adjunk a mocskos fajtájuknak!

Egy csoport, akik között mintha ismerõs arcokat is látnék, egy jól megtermett fa mögött állnak meg „levegõzni”. Egy másik csoport az út másik oldalánál, a vegyesbolt sarkánál. Az egyik srác magányosan sétál. Kabátjának kapucnija takarja arcát, de egy bagószál ott izzik a szájában… nem tûnik ismerõsnek. Nem hiszem, hogy tanítom..

Egész sokáig, jelzõcsengõig ülök egy helyben, és bámulok a nagyvilágba. Nem túl érdekes. Olyan… átlagos. Mint amilyen eddig is volt.

Végül lassan, igen nehezen vánszorgok vissza a szertárba a jegyzeteimért, esetleges segédeszközökért. Franc, de nincs kedvem tanítani…

.oOo.

Már teljes négy órát sikerült leadnom félrebeszélések nélkül, ami valljuk be egész jó arány, tekintve, hogy a mai két adag kávémnak a hatását nem nagyon érzem. Ez alapjáraton rettentõen bosszantó tud lenni, mert ez azt jelenti, hogy lassan jöhet a napi három bögre. Ej, ej…

Jobb kezemben a harmadikos nyúzott történelem könyvem, s régi össze-vissza firkált egyetemrõl maradt jegyzeteim. Szabad kezemmel egy óriási, gyönyörûségesen piros almát markolok. Az eddigi összes szünetben szemeztem vele a tanáriban… nem tudom kié volt, de most már nem is érdekel.

Ahogy könyökömmel belököm a terem ajtaját, beleharapok az almacsodába. Magamban hümmögök egy sort… finom édes és lédús. Tökéletes alma, amit ritkán kapni ezen a környéken. Egyem a csöpp szívét annak a kollégának, aki ilyen finomságot hozott magával…

A teremben enyhén fogalmazva „ember szag” terjeng, olyan szinten büdös, hogy kis híján belekönnyezik a szemem. Jesszuskám, testnevelés volt az elõzõ órájuk vagy mi a jó ég?! Krákogva lépek az ablakokhoz, s sorjában kinyitogatom õket. Pár diákom közben elõrefordul, s igazgatni kezdi füzetét, a tolltartóját, összességében: mindent. Rápillantva a fali órára konstatálom, hogy még akad bõ… másfél percünk. Remek.

Székembe leülve kezdem bámulni a fiatal embersereget. Nem zavartatják magukat, ordibálnak, röhögnek, sikítoznak. Milyen jó is volt a diáklét. Furcsa… nincs egy olyan ex osztálytársam, akivel még tartanám a kapcsolatot. Ez elkeserítõ.

A csengõ hangosan felberreg, a diákok lassan kezdenek elcsendesedni. Félig megrágcsált almámat az asztal szélére teszem, s nyakkendõmet megigazítva felállok, jelezvén, hogy ugyanezt elvárom a jelenlévõktõl is.

Végigtekintek az ismerõs arcokon, elmosolyodok, majd lágy hangon megszólalok.

-Leülhettek.

Én is elfoglalom a már kellemesen felmelegített helyemet. Könyvemet az asztal jobb oldalára, jegyzeteimet a baloldalra pakolom. Szinte tarkón csap a hirtelen felgyülemlett feszültség, mikor magam elé húzom a naplómat.

-Ha jól emlékszem múlt órán sikerült végigvennünk Napóleont, annak kül- és belpolitikáját, és a krími háborút… - könyvemet lapozgatva elevenítem fel a múlt heti utolsó óránkat. Felkapom fejem, s mosolyogva intézem feléjük kérdésemet. – Jól mondom?

Néhányan hevesen bólogatnak, de vannak akik kétségbeesetten lapozgatják könyvüket annak reményében, hogy majd õket nem fogom kihívni. Nem vagyok a rosszakarójuk, de a jegy az kell. Gyorsan átfutom a neveket, s nem is agyalva túl sokat, kihívom Evelyn Wongot. Kis aranyos kerek fejû, félvér lány. Nem kiemelkedõen jó tanuló, de nem is buta. Annyi esze pont van, hogy ne végezze egy nyirkos híd alatt.

Kifordítva székem, kényelmesen csúszom lejjebb, s jobb kezemen támasztva fejem hallgatom türelmesen mondandóját.

Ügyesen elmondja a lényeget, amit kihagy, hozzáfûzöm, de a feleletének értékébõl nem vonok le. Korrekt volt. Semmi rizsa, röhögcsélés vagy nyögdécselés. Az ilyet szeretem. Helyére küldöm, közben már vésem is be neki az ötöst. Becsapom naplómat, ami túlzások nélkül, hatalmas sóhajt vált ki az osztályból. Hah. Az ilyenekért éri meg tanárnak lenni.

-Na akkor folytassuk is ott, ahol abbahagytuk. Múlt órán még kimaradt Oroszország és Lengyelország. Azt ma gyorsan átvesszük, utána azonnal belekezdünk Itáliába… - Egy egész pillanatig bámulom az osztályt. Valami nem stimmel. Szemöldökeimet ráncolva bámulom a kis csapatot. – Hiányzik ma valaki?

Egymásra nézve, számolgatva kezdik kánonban énekelgetni, hogy bizony senki se hiányzik.

-Furcsa, pedig esküdni mertem volna rá, hogy… -elakad a szavam. Mereven bámulok egyetlen egy személyre. Tarkóját vakargatva, az ablakon bámul kifelé. Haja arcának nagy részét eltakarja. Megvagy!

- Benned kit tisztelhetek? – kérdem hatalmas vigyorral arcomon. – Nem láttalak még errefelé. Új lennél, vagy a napokban ért a felismerés, hogy az iskolába járás magába foglalja az iskola nevezetû intézménybe járást?

Páran felkuncognak, többségében pedig teljesen kitekeredve fordulnak hol a jövevény felé, hol felém.

Ráérõsen fordul felém, teljes rálátást adva önönmagára. Mandulavágású, szénfekete szemek, kecses vonalú arc. Nahát, csak nem egy ázsiai fiatalemberrel van dolgom?

Gondolom, most esik le neki, hogy hozzá szóltam. Torkát köszörülve, egész lassan áll fel, majd teljes nyugalommal, szinte berögzülten mutatkozik be.

-Hyun Choo vagyok, 18 éves. Cserediákprogram keretében sikerült eljutnom ide, Angliába. Ettõl a félévtõl, egészen a jövõ év félévéig leszek ennek az iskolának a tanulója. - Pár másodpercig még néz, majd leül. Egész jól beszéli a nyelvet… nem nagyon hallottam, hogy akcentusa lett volna. Ez dicséretes.

-Hát akkor üdvözz légy itt körünkben Choo, tanulj sokat, szórakozz lehetõleg még annál is többet! – A padtársa megveregeti vállát, valamit motyog neki. Nem lesz itt gond, úgy érzem. – Jól van csibécskéim, most már el lehet csendesedni! A könyvet a 172. oldalon nyissátok ki, figyeljetek és tanuljatok!