Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Lemegyek eszek egy perecet, amit anyukám épp most sütött ki frissen, majd neki is iramodok az erdõnek. Befutok egy pillanat alatt a sûrûjébe majd felveszem a hangtalan üzemmódomat és felmászok egy fára.

Sokáig ugrálok egyikrõl a másikra, de nem látok állatokat. Mi történhetett velük? Lehet csak elbújtak a nagy meleg elõl, vagy.. tudom már! Van a közelben egy tó, ott biztos találok valamit.

Gyorsan átugrálok, majd oda is érek a tisztáshoz, ahol a tó van. Ugranék is le, de meglátok egy alakot feküdni a fûben. Háttal van nekem, de a fülei és farka alapján, azt hiszem ez Akira nagybácsikám. Jaj de jó, rögtön megörülök neki! Úgy döntöttem, megijesztem, Akira bácsival úgy is mindig sokat játszunk, biztos nem veszi zokon!

Szépen ugró pózba helyezkedem, majd egy kecses mozdulattal ellököm magam a fáról és ráugrok Akira bácsira. Csak egy kiáltást hallok, és már gurulunk is a nagy lendület miatt, majd végül megállunk és én maradtam alul.

- Sziaa, Akir.. – mondanám boldogan, de a szavam is elakad, amikor látom, hogy nem Akira bácsi néz vissza rám, hanem egy ismeretlen neko férfi.

- Te mégis mi a francot mûvelsz? – von kérdõre, de még mindig felettem támaszkodik. Egészen zavarba ejtõ, ez a jóképû macska felettem..

- E..elnézést kérek! – dadogom – Azt hittem, valaki más vagy. – nézek sajnálkozóan a szemébe, remélve, hogy nem haragszik.

- Ohh, és mégis mit szeretnél, ki legyek? – vet rám egy perverz mosolyt, mire elvöröslik az arcom.

- Én.. én.. nem akarok semmit öntõl! – nyögdécselek, mire csak közelebb hajol. Mi történik!?

- Én viszont annál inkább tõled, cica! – nyal végig a fülemen, mire felsóhajtok.. ez most engem megerõszakol?!

- Hagyjon békén, eresszen! – igyekszem eltolni magamtól, de hiába, iszonyú erõs.

- Ugyan, cica! Te sem gondolod komolyan, hogy kihagynál engem? – vigyorog, és elkezd végigsimítani a testemen, majd felhúzza a pólómat és elkezd lefelé csókolgatni meg nyaldosni.

Hiába próbálok menekülni, nem enged a szorításból. A nyakammal kezdi, kellemesen beleharap, mire kissé felnyögök, majd folyamatosan sóhajtozok mivel szívogatni kezdte. Miután kiszórakozta magát, folytatja a haladást, de ezúttal a mellbimbómnál áll meg, majd beleharap.

- Ne! - kiáltok fel – Engedjen már el! – küzdök ellene, mindhiába, de talán valamit ért, mert visszatért az arcomhoz.

- Nem hiszek neked, ha azt mondod, nem élvezed! Már csak a hangodból is lerí, hogy jól csinálom. – mosolyog, majd alkarjával támasztja magát, így teljesen közel kerül hozzám, homlokunk összeér.

- Hát pedig nem élvezem, hogy maga itt megerõszakol engem! – mondom dühösen, mégis remegek emiatt az idióta miatt.

- Azért ne túlozz, cicus! Csak kicsit játszok veled. – mondja, majd megcsókol.

Egyik kezét a tarkómra helyezve húz magához közelebb, hogy mélyítse bennem a nyelvét, másikkal a fenekemet markolássza. Viszont most én is viszonzom a csókját. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jó, hogy nem jó a nyelvmunkája, de ennél többet már nem akarok neki engedni, bárhogy is csábít.

Beletúrok éjfekete hajába, és átkarolom a nyakát. A csók hosszúra elnyúlik, de már nem bírom levegõ nélkül, és pihegve leteszem a fejemet a fûbe. Õ ugyanúgy felettem könyököl, vesz néhány mély levegõt, látom már gyakorlottabb, mint én.

- Na mégis meggondoltad magad? – néz rám mosolyogva.

- Ne is álmodjon róla! – fordítom el a fejemet, és becsukom a szemeim, hogy kicsit lenyugodjak.

- Nem tegeznél, de komolyan? Nem vagyok ilyen öreg! – szól rám, mire oldalról rápillantok.

- Még a nevét se tudom, akkor hogy tegezhetném! – Hasamra fordulok, hogy jobban kapjak levegõt, bár lehet ez nem a legmegfelelõbb ötlet volt.. lassan elkezdek kúszni, de persze reménytelen álom volt csupán, hogy így elmenekülhetek. Fogta magát, és rám feküdt.

- Nijiko vagyok. – búgja a fülembe, mire jólesõ borzongás jön rám.

- Én Glen vagyok. – nézek rá hátra, mire csak egy féloldalas, szexi mosolyt kapok vissza.

- Örvendek! – mondja nekem, majd elkezd újra taperolni, most a nadrágom környékén..

- Hagyjon! – szólok rá, mire meglepõen abbahagyja.

- Mi az? Nem azért fordultál meg, hogy megdughassalak? – nevet mire kipirulok.

- Természetesen nem! – akadok ki – Azt akarom, hogy végre elengedjen!

Visszafordít a hátamra, és a szemembe néz.

- Miért nem akarod? – akad ki õ is kissé.. mi van ezzel a férfivel!?

- Mert nem ismerlek, én nem vagyok ilyen! – mondom mérgesen, mire meglepõ mód leszáll rólam és felül, én pedig már menekülnék, de elkap a nadrágomnál fogva és az ölébe húz.

- Akkor mond, hogy kaphatnálak meg? – tart keményen.

- Ahhoz nagyon sokat kéne tenned! De a legfontosabb a szerelem! – válaszolok õszintén, mire felhúzza a szemöldökét.

- Akkor gyere el velem randira! – mondja egyszerûen.. ez most mi?!

- Nem megyek veled csak azért randira, hogy megdughass!

- Félreértesz! – kezd bele, mire kíváncsian rápillantok – Az elsõ pillanattól vonzónak tartottalak, amikor alattam feküdtél! Adj egy esélyt, tényleg szeretnélek megismerni, és nem csak megdugni!

Nem elégszenek meg azzal az emberek, hogy betegeiket egészségesen adom ki szárnyaim alól, "diploma" kell!

Az majd eldönti, mennyire vagyok jó gyógyító? Nevetséges! De ez még nem minden. Azt mondják, adócsaló vagyok. Azt kérdezem: Micsoda?

Majd elmagyarázták. A földi embernek fizetnie kell azért, hogy dolgozhasson. Hát miféle degradált elmebeteg világ ez? Ki akar így dolgozni?!

Szerencsére isteni képességeimnek köszönhetõen szereztem ilyen "papírokat", csak azzal volt probléma, hogy az "APEH" internetes adatbázisában nem voltam benne. Dehát..

Ezt is ki lehet magyarázni az adókártyával a kezemben...

Majd jól leszúrnak valakit, hogy nem végzi rendesen a munkáját. Egy hete szivatnak ezzel. Ezeket a papírokat még könnyû volt létrehozni, de az anyakönyvi kivonat... személyi... Útlevél, egészségkártya, meg efféle teljesen fölösleges, de az emberek számára mégis létfontosságú papírok, kártyák elkészítése már igencsak nehéz feladat volt. Végre most, hogy minden megvan, nyugodtan dolgozhatok, már tényleg elvegyülhetek az emberek között.

A kis konyhába lépek, a lábast kezembe veszem, vizet töltök az edénybe, majd odateszem forrani. Addig elõkészítem a csészét, a kanalat, a teafüvet, és a kannát. Épp különbözõ arányokban töltöm a teatojásba a hibiszkusz-és feketetea füveket, mikor a nyugalmas csöndet kopogás zaja töri meg. Befejezem a mûveletet, a teatojást lezárom, majd az ajtóhoz indulok.

-Igen? -nyitom ki az ajtót, mikor a tokiói ismerõst pillantom meg az ajtóban. Õ segített elhelyezkednem a faluban.

-Ichirouta! -hajol meg, majd zsebébõl kendõt ránt, s azzal törli le homlokáról az izzadtságot.

-Még épp idõben jöttél. Kérsz teát? -kérdem, úgy téve, mintha ez a reakció és idegesség, és az, hogy egy ember körülbelül 200 km-t utazik izzadva, hogy a másikhoz érjen, teljesen normális jelenség lenne.

-Igen... megköszönném. -lihegi.

-Akkor... Jöjj beljebb, foglalj helyet az asztalnál. -szólok, majd a konyha felé indulok, Hiei pedig leül, tovább törölgeti magát. A hûtõt felnyitom, semmi. Benyitok a kis kamrába, megpillantok egy teasüteményes dobozt. Kezembe veszem, felnyitom. Még jócskán van benne, ugyanis nem eszem sokat. Furcsák az ízek a számban, megdöbbentõ, hogy ezt a szervet és nyílást nem csak szájalásra használom. A dobozt odaviszem Hieinek.

-Egyél. -nézek rá, majd tekintetemmel követem mozdulatait, ahogy kezével a süteményért nyúl. Visszafordulok, a víz forr, elõször a teatojást teszem, majd utána a vizet öntöm a kannába. Az edényeket, plusz egy csészét egy indás díszítésû, szép fémtálcára teszem, s megindulok "barátom" felé. Még teszek egy-két kört tejért, citromért, cukorért.

Mikor végre leülök, az addig mélyen hallgató Hiei felcsattan.

-Rou! Meg fogok õrülni! Én nem mehetek!! -néz rám kidülledt szemekkel, míg én kiöntöm nekünk a teát.

-Pontosan mirõl van szó? -nézek rá.

-Arról, hogy... Hogy tudod, pszichiáter is vagyok... És kaptam egy jól fizetõ állást Franciaországban... De nem mehetek el!!

-És miért nem? -kérdem, majd kortyolok a teából.

-Mert múlthéten kértem meg a barátnõm kezét... Hosszútávú munka lenne, és õ nem hajlandó Európába utazni, messze a családjától... Féltem a kapcsolatom! Meghát... Félek a feladattól is. Egy tinédzser fiúval kell foglalkoznom, aki tudathasadásos, és a másik fele... Azt hiszi, hogy õ Belphegor, a démon! -Az utolsó mondatát hallva köhögõroham jön rám, szalvétáért nyúlok, hogy megtörölhessem a szám, majd mereven ránézek. -Ugye milyen röhejes?! -kérdi, én pedig krákogok egyet, majd kissé akadozó hangon kifejtem:

-Valóban... -hejjej... Belphegor emberi testben? Igen, ez eddig sem volt meglepõ, de általában híres politikusok, nagy hatalommal bíró személyek testét szállta meg. Megdöbbentõ.

Nos lehet, hogy tényleg csak egy pszichiátriai esetrõl van szó, és a gyerkõc csak Belphegornak képzeli magát, míg egy átlagos elmebeteg gyermek Superman-nek.

-És hogyan jövök itt szóba én? Gondolom nem ezért autóztál ennyit, hogy ezt kipanaszkodd. -nézek rá.

-Igen... -halkul el. -Emlékszel, mikor a nagymamámhoz sietve találkoztam veled, és leraktalak itt? Már utána egy e-mailben azt a hírt kaptam, hogy az öreg hentes lányát, aki állandóan a haját tépte, és sikítozott, meggyógyítottad! Mielõtt idejöttem, meglátogattam õket, és nem hittem el, amit látok! A lány teljesen normális!

-Te engem akarsz elküldeni magad helyett? -csapok bele a közepébe, õ pedig hangosan nyel, majd bólint -Hiei... A falunak nincs pénze háziorvosra, szükségük van rám.

-Szerzünk helyetted mást! -kiált fel, majd mintha eszébe jutna valami. -Elvégeztél ehhez kapcsolódó egyetemet? Van papírod róla?

-Hát persze -hazudom, õ pedig örömében összecsapja a tenyerét.

-Kérlek.. .Kérlek, vállald el, az én ajánlásommal elküldünk téged!

-És hogy-hogy a franciák egy japán pszichiátert kérnek meg, hogy gyógyítson meg egy ilyen fiút?

-Nem tudom... Híres pszichiáter vagyok, de nem ennyire! -gondolkodik el, én pedig eldöntöm magamban, ez csakis az istenek ügye lehet.

-Elvállalom. -sóhajtok, majd pakolni kezdem a cuccaimat.

Ma még jön egy isteni hírnök. Elmagyarázza, jól döntöttem, hogy elvállaltam az utat, cserébe az istenek zökkenõmentes utat biztosítanak.

Mint késõbb megtudtam, két hét múlva indulok...

A futószalagnál várakozom, mikor felbukkan khakyzöld bõröndöm, melyet Hieitõl kaptam kölcsön. A repülõúton a másik diplomámat is elintéztem, bár kissé furcsán fognak rám nézni, "23 évesen" (anyakönyvi kivonat, személyi szerint) hogy lehet két diplomám, dehát majd bemagyarázom, hogy egy csodagyerek vagyok, hatévesen kukáztam az utcánkban, találtam egy japán-latin szótárt, és 2 hónap alatt kívülrõl megtanultam latinul... És franciául is megtanultam most hirtelen, hogy meg tudjam értetni magam.

Egy kosztümös, szemüveges, kontyba kötött hajú nõ és egy rövidre nyírt frizurájú férfi méregetnek nem túl messze, végül a férfi lép oda hozzám:

-Ön Kagayaki Ichirouta?

-Örvendek, Raul Noble vagyok, az intézet igazgatója- ráz velem kezet, majd a nõ is közelebb jön, hogy üdvözölhessen.

Beszélgetünk egy pár mondatot, elmondta a férfi, mennyire sajnálta, hogy Hiei nem ért rá, de mikor meghallotta azt a különös esetet, nagyon megörült a helyzetnek, hogy én érkezem. A nõ neve Cécile. Õ kifejtette, milyen a fiú két személyisége, eddig miket tapasztaltak, stb. Elõre béreltek nekem egy házat a pszichiátriához közel, amit én majd utólag kifizetek. Ott leraknak, s nem is gondolnak az utazás fáradalmaira, megvárják, míg beszélek a házmesterrel, lerakom a cuccaim, körül sincs idõm nézni, utunk folytatódik a pszichiátriára, az új munkahelyemre...

Ott a fiú szülei várnak...

Bemutatkozás, beszélgetés, egy kis zokogás az anya részérõl, kicsi fia miért változott meg így, stb, stb...

Az apa elég csöndes volt, eddig csak méregetett. Most, hogy összefoglalta gondolatait, megszólal:

-Ön nagyon hasonlít a fiamra. Illetve "Belphegorra". -kínos csönd támad, Raul felszisszen. Végignézek a férfin.

-Szinte ugyanaz a hajviselet. Ez Franciaországban nem módi. Ugyan az a rideg, lekezelõ stílus...

-Nos, idefigyeljen. Hogy pontosan ki rendelt ide, nem tudom. De tudja, igen bosszantó, hogy a szülõhazámból -sosem árt a hazugság -ide kerülök egy ismeretlen országba, ahol még sosem jártam, hogy ezt a hangnemet hallgathassam. Nem vagyok hajlandó ezt eltûrni. - jelentem ki mereven, majd a felmentõsereg -Raul személyében - feloszlatja a kínos levegõt.

-Kérem, semmi oka a kételyre. -mondja a gyerek apjának, majd odaszól nekem -jöjjön, elvezetem a fiúhoz! - ennyire még nem izgultam életem során, még istenként sem... Ezt bevallhatom magamnak. Belphegor híre mindenhova eljutott... Ezzel a skizofréniával nem fogok tudni mit kezdeni...

Csak ha csoda történik.

Belépve egybõl észreveszem a fiút a sok õrült között. Ez egy közösségi hely, beszélgetni majd az õ saját kis hálójában fogunk. Fejét felemeli, szemembe néz. Talán szóltak neki az érkezésemrõl.

-Most Baptiste Sorel személyisége uralja a testet. Ez elég ritka jelenség, használja ki. Nyugodtan el tud vele beszélgetni. -bólintok, majd odalépek a fiúhoz, halványan rámosolygok, kezemet nyújtom felé, hogy köszöntsem.

-Kagayaki Ichirouta vagyok. Örülök a találkozásnak. -õ kissé félve pillant rám, majd elkapja kezem, kezet rázunk.

- Baptiste Sorel -mondja halkan. Eddig kedves srácnak tûnik. Maga Baptiste vezet el saját szobájába, a többiek magunkra hagynak minket. Leül, én pedig kérdezõsködni kezdek a fiú múltjáról, legkedvesebb emlékeirõl. Miközben halkan, de boldogan mesél, megcsodálom gyönyörû, fényes haját, bágyadt, kék szemeit, tökéletes arcát.

Milyen szép kis ember...

Néha õ is tesz fel kérdéseket, van-e családom, milyen volt a gyerekkorom. Gyerekkor. Istenek! De régen is volt, ha volt egyáltalán. Család... Nincs.

-Tényleg senkid sincs? -kérdez vissza.

-Igen... A szüleim meghaltak, egyke vagyok. Párt még nem találtam.

-Szegény Ichirouta. -mosolyodik el, ekkor érzem meg az erejét.

És ez az erõ egy sötét lélekbõl árad.

-Te vagy az? -nézek rá.

-Igen... Eddigis az voltam, Rou. Arra gondoltam, legalább a bemutatkozás ne legyen rémálom számodra!

-Nem az. Veled is ez történt, nem? A fölényes Ichirouta kisistent emberi testbe zárták... Érzem a csöpp erõdet.

-Belphegor.... -búgom halkan, mereven ülve székemben, velem szemben a világ legnagyobb démona ül egy törékeny, gyönyörû gyermektestbe zárva...