 Karakter: Shane Liam
Megjegyzés: ~Leonak
Ahogy az óra végét jelző csengő felhangzik és a professzor mély, érces hangja is búcsúzásképp végig szeli az osztályt, már fél lábbal kint vagyok a padból. Aztán mikor int felénk egy utolsót, már rohanok… Rohanok a lépcsőn, a szerteszét ágazó folyósokon. Ki az épületből. Át az utcán. Majdnem megbotlom a saját lábamban, és nem sokon múlik, hogy egyáltalán talpon tudok maradni… De nem érdekel. Tudom, hogy ha az utolsó metrót lekésem, az egész szervezésnek lőttek és ismét ott állok, ahol a part szakad. A nagy semmi közepén…
A város utcái most is telve vannak a turistákkal. Philadelphia, mint Pennsylvania legnagyobb városa amúgy is nagy kultúrának örvend, igy nem kellene, hogy meglepjen az a káosz, ami a belvárosban fogad. Most még is... Erőnek erejével fogom magam vissza, hogy az erős szitokáradat ott maradjon ahova való, mélyen bennem elrejtve...
Az eltelt két hét maga volt a pokol. Úgy érzem az összes, még meg nem élt bűnömért is vezekeltem, de most már tudom, hogy vége. Vége, mert hazajön. Hozzám, a lakásunkban, mellém. Újra láthatom a mosolyát, hallhatom nevetni, és igen, ezerszer szidhatom le azért, mert szerteszét hagyja a cuccait. De őszintén, nem érdekel… Mert itt lesz. Velem.
Szinte száguldok a lépcsőn lefelé. Csúszós, az eső és a fagy őt sem kímélte. Messziről hallom, ahogy a szerelvény lassít, majd ahogy a munkából hazaérkező emberek zaja is megcsapja a fülem, szinte átugrom az utolsó lépcsőfokokat. Ugyan nem hiányzik egy nyaktörés, vagy egy csontropogtató kis csúszás, de még időben vagyok. Az ajtók halkan zizzenek, ahogy becsukódnak a hátam mögött. Szerencsém volt…
A karórámra pillantva veszem észre két órám van csupán, míg a New Yorkból érkező járat landol a kifutópályán és a többiekkel meg nem érkezik; de ez épp elég. Bár nem értem egy alig 50 mérföldre lévő városból miért is indítanak járatott. De hát ez itt az USA ugyebár… Itt mindent szabad.
Tizenöt megállót végig ülni nem kis mulatság. Főleg nem a város alatt – fogalmazódik meg bennem, pár pillanattal később; ahogy pár lapos pillantás közepette az üvegnek döntöm a fejem.
Kicsit olyan ez már, mint valami örült mókuskerék – sóhajtom. A hangosbemondó megszólal. Elbóbiskolt emberek kapják fel a fejüket, aktatáskával a hónuk alatt lévő férfiak sietnek az ajtókhoz, a megannyi fiatal pedig ráérősen, fásult mozdulatokkal követik őket, hogy aztán újabb és újabb emberek tóduljanak a szerelvényre.
Kezd elegem lenni – hunyom le szemeim. A bezártságot sosem szívleltem.
A külvárosban már valamennyire jobb a helyzet. Igaz itt nincs akkora csillogás, mint a betonrengetegben, de pont így jó… Igy tökéletes. S bár az újság szokás szerint az egyik pocsolyából néz vissza rám, mikor befordulok a kis utcába, de most még ez sem tudja elvenni a kedvem. Vidám mosollyal az ajkaim sarkában fogom meg a kulcscsomót, majd lépek be az ajtón.
- Már azt hittem nem is jössz – Hangzik fel hirtelen a túlontúl ismerős hang, mire lesokkolva meredek magam elé. Aztán ahogy két kerék is feltűnik az ajtóban erőtlenül rogyok a küszöbre.
- Te meg mit keresel ilyenkor itt?!
- Neked is üdv bátyó! – neveti, ahogy mellém gurul, majd hajamba borzol. Elütöm a kezét. Tudja jól, hogy utálom, mikor ezt is csinálja.
- Neked nem kellene itt lenned… - nyögöm, ahogy arcomat tenyerembe temetem. Miért én…? Most komolyan?!
- Igazad van, a Nagy Alma sokkal szebb volt, mint ez – feleli, ahogy megsértődve a tévé elé gurul. Nem nézz rám. Még csak rám sem pillant, ahogy melléállok, majd a vállára teszem a kezem. Megrezzen ugyan… De tűri, ahogy azt is, ahogy leülök és őt figyelem. A hasonlóságot le sem tudnák tagadni. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz az arc, csak ő sokkal világosabb hajkoronát kapott.
- Nem úgy értettem tudod jól…- próbálkozom, ahogy a tévé képernyőre pillantok. Sokadig adás, még is ugyanaz a semmitmondó műsor.
- Jó volt a kirándulás? – kérdezem végül. - Biztos sok emberrel ismerkedtél össze… Tudod, kitakarítottam ám a szobád… - mondom, mintha kicsit sem törődnek vele, hogy épp némasági fogadalmat tett.
De nem, nem hatja meg…
- És fel is díszítettem. Kék és sárga, a kedvenc színösszeállításod.
- Tudom.
Csekély öröm a mosoly az ajkán, mégis folytatom.
- Megvettem a játékodat is. Amit annyira akartál.
- Tudom… - feleli.
- És… Sütöttem sütit is. A kedvenced. – Játszom ki az utolsó nyerő lapomat a pakliból, ha erre sem reagál nincs értelme tovább próbálkozni.
- Hol van? – sandit rám, mire vigyorogva intek a fejemmel a konyha felé. Ahogy feltápászkodom, máris követ, majd csillogó szemekkel nézi végig, ahogy a letakart konyharuha alól előkerül az annyira imádott édesség. Szinte oroszlánként veti rá magát, ami akaratlanul is, de megmosolyogtat. Tudom jól, így csak én láthatom. Boldogan, felszabadultan, morzsával és csoki krémmel az ajkai sarkában.
- Még mindig istenien sütsz…
- Tudom… - vonom meg a vállam, ahogy én is csórok egy darabot, mire szokásához híven morran egyett.
- Megakartál lepni, mi?! – Nem kérdés. Sokkal inkább kijelentés a részéről, ahogy az utolsó falatot lenyelve hátradől a tolószékben kezeit pedig maga előtt kulcsolja össze. És néz… Az arcomat, a szemeimet… Magát engem. Hirtelen ő lesz az idősebb, én pedig a csetló-botló gyermek, aki ismételten csak lapítani tud.
- Igen. És tényleg nem úgy értettem az előbbit. De mindent elterveztem. A szobád, a játékod, a süti – bökök az édességre. - Csak nem jött össze – Keserű mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy sóhajtok egy aprót.
- Tudod, én attól még örülök – vesz el egy újabb süteményt. – Sőt! Amúgy is tudod, hogy utálom a meglepetéseket.
És ezzel a végszóval újra enni kezd. Én pedig tudom, hogy most már nincs harag, és ismét szent a béke.
*~*~*~*~*~*~*
Este persze muszáj készülődnöm és magára hagynom Kevint. Ismét… De a játék sem vette magát, úgy ahogy semmi más sem ezen a világon… A forgatókönyv mindig ugyanaz.
A bár, ahova tartok mindössze kétsaroknyira van a házunktól. A külváros egyik talán legnevesebb szórakozóhelye. Még is minden egyes nap ugyanazok az arcok, alakok köszönnek rám, vagy épp bokszerszaggatónak szánt mosollyal az ajkuk sarkában hívnak meg egy italra, remélve ezzel, hogy így elcsábíthassák a pultos fiút. Mintha engedném azoknak a degenerált marháknak, hogy apuci pénzén megkapjanak… - fordulok ballra az elágazásnál, nem figyelve; mire egy idióta hajt el előttem egy fekete sportkocsin. Ösztönösen kapom magam elé a karom, épp, hogy csak hátra tudok lépni egy aprót, hogy a kocsi oldala nehogy elkapjon. De így is megtántorodom, hátraesek egyenesen a padkára. Nem üvöltök, még csak fel sem szisszenek… Az erős fájdalom azonban továbbra is ott van az oldalamban. A metálfényezésű autó pedig épp ekkor fordul jobbra, eltűnve ezzel a szemem elől.
A szitokáradat pedig ekkor tör fel belőlem véglegesen. Káromkodom mindenre és mindenkire, de legfőképp arra az istenverte baromra, aki Forma1-es pályának hiszi a közutat. Szívesen felvilágosítanám ugyan a gyöngyét, hogy nem, ez nem az és ő sem lesz a következő Michael Schumacher, de amilyen autó volt a csinos kis feneke alá tolva azt hiszem, végül én vizsgálhatnám meg; vajon egy film béli börtöncella mennyire is hasonlít a valósság béli rideg ketrecre…
A munkaadóm persze dúl fül és csapkod, hogy még is, hogy képzelhettem, hogy majd lesérülök ezen az estén, mikor Péntek lévén amúgy is nagy a forgalom a másik pultos pedig kiesett. Erős késztetés ugyan, hogy felugorjak és beverjem a már amúgy is horpadt orrát, de nem, nem segítek a kinézetén…
Aztán elküld. Ordibálva és megfenyegetve ugyan, de elküld átöltözni… „A műszak már rég elkezdődött…” idézve szavait.
A forgalom nagy, örülhet a kampós orrú feje rendesen, és ahogy elnézem épp azt teszi a fekete hajú fiú társaságában a sarokban. Még szerencse, hogy nem én vagyok a pincér – törlöm meg a kezemben tartott boros poharat egy mély sóhaj kíséretében.
- Egy pohár vörös bort. Ha lehet a legjobbat… És ne ócska löttyöt - ül le valaki a bárpulthoz. Mire egy aprót bólintva rá sem nézve az alakra, de már is töltöm. Ismét egy elkényeztetett herceggel van dolgom…
- Uram - csúsztatom elé ahogy rápillantok. A sokk, ami fogad nem nagy ugyan, még is elég ahhoz, hogy pár pillanatra, de elvesszek… Mit keres ez itt?
- Hm… - ízlelgeti a vörös nedűt, majd mikor újabb korty csúszna le a torkán rám néz.
Várom, mikor ismer fel, mikor szólít meg… De ahogy a köszöntés, ugyanúgy a felismerés is elmarad. Ugyan, minek felismerni azt, akinek a szekrénye mellet van a tiéd, és egy ugyanazon egyetemre jársz?!
- 1900 évjárat. Chateau Margaux… Remélem megfelel – felelem.
- Hm… Talán - sandit rám. – Valahonnan ismerős vagy te nekem…
Nem mondod?
- Mintha már láttalak volna…
Tényleg? Micsoda öröm…
- Az egyetemen – válaszolom, mielőtt még túlságosan megtalálná erőltetni magát. – Tudom ki vagy. William Black, jogászhallgató. A tanárok kedvence.
- Nocsak – vigyorog. – Milyen jól informált vagy. Csak nem nyomoztattál utánam? – sóhajt. Ez a srác, már az első pillanattól kiveri nálam a biztosítékot.
- Nyomoztat a halál. Tudod valaki tanulni is jár abba a kócerájba.
- Hüm… Vicces vagy - Kúszik egy tenyérbe mászó vigyor az ajkaira, mire tenyerem már most viszket… - Neved?
- Közöd? – kérdem hasonló stilusban, ahogy egy újabb rendelést teljesítek.
- Nocsak, a kismacskának karmai is vannak…
- Ha elárulom ki vagyok, leszállsz végre rólam? Nincs időm rád… - tűrök el egy apró tincset a szememből, miközben megpróbálok egy ásítást visszafojtani. Hajnali fél három – pillantok az órára. Még két hosszú óra.
- Egyezzünk meg. Kapok egy nevet, egy pontos címet aztán eldöntsük, ki száll le kiről.
- Azt hiszem neked az az egy pohár is megártott – csóválom meg nem tetszően a fejem, holott belül tombolok. Apuci pici fia túlságosan el lett eresztve. Gyűlölöm az ilyen alakokat…
Ahogy rám néz, ahogy végig mustrál, miközben az az egyszerre gúnyos és perverz mosoly játszik az ajkain. Másoknak talán tökéletes a holdsápadt bőrével, ezüstszín hajával és azzal a furcsa ibolyaszínre emlékeztető íriszeivel… De számomra üres. Lélektelen… Nem hordoz magában semmit. Egy elkényeztetett fiú csupán, aki hiszi, bárkit megkaphat…
*~*~*~*~*~*~*
Azt est további részében ignorálom. A közeledését, ugyanúgy, mint kérdéseinek hadát elutasítom, vagy épp tudomást sem veszek róluk. A játék egyszerű, még is eléggé fárasztó ahhoz, hogy a műszak végeztével egyáltalán állva tudjak maradni. Nem értem magam… - pillantok a tükörbe, ahogy csuklóimra jéghideg vizet locsolok. A bár üres, a pultnál már rég nem ül senki. Szinte ijesztő a hely a megannyi eksztázisban mozgó ember nélkül…
Ahogy alig fél órával később kattan a zár az ajtón a villódzó tábla is lekapcsol felettem. A lámpák egymás után gyulladnak fel mellettem a járda mentén, ahogy hazafelé veszem az irányt. Aztán meglátom… Ismét…
Egy fekete sportkocsi, egy ezüstszín üstök… aztán egy jól kivehető, mély hang távolból.
- Még mindig nem árultad el a neved.
Szerkesztve Kaira által @ 2012. 09. 01. 09:04:24
|
