|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Mora | 2012. 04. 24. 14:06:55 | #20623 |
 Karakter: Eximius herceg
Megjegyzés: (Timcsinek)
Kimerülten szállok le a tábor közepén, sérült szárnyamat elfektetve a földön. Embereim a királyi sátortól távolabb, ki-ki a saját szállása környékén landol, és alakot váltva indulnak a sérültek ellátására.
Nekem még szusszanni sincs időm, bátyám már előttem is áll emberi alakban. Rosszallóan, de egyben aggódva figyeli a mély vágást, mely az érzékeny, hártyás részt is elérte. Elég ha belenézek az enyémhez hasonló aranyszín szemébe, és rögtön tudom, hogy ezt nem fogom fejmosás nélkül megúszni.
Hogy legalább az alaposabb átvizsgálást elkerüljem, gyorsan alakot váltok. Így a ruhám eltakarja a hátamra és karomra átkerülő sebet, ugyanakkor nem tudom elkerülni bátyám tockosát.
- Úgy emlékszem világosan megparancsoltam, hogy amíg nem érkezik meg az erősítés, csak felderítést végezhetsz az egységeddel! Elárulnád, hogy az utasítás melyik része adott engedélyt a harcra, kedves főkapitány?
- Mélységesen sajnálom királyom, hogy védekezésre vezényeltem csapataimat, mikor belefutottunk az ellenségbe – vágok vissza hasonlóan gunyoros stílusban, de szerencsére megjelenik az egyik gyógyító, ezzel megakadályozva egy királyhoz és főkapitányhoz nem méltó vita kirobbanását közöttünk. Hisz akárhogy is nézzük, elsősorban testvérek vagyunk, nem ritka a veszekedés kettőnk közt. Csak éppen nem kell, hogy a fél tábor a tanúja legyen.
- Majd kérem a jelentést, de előbb a sebeid! – morogja Lixorius végül, és visszacsörtet a sátrába.
Sóhajtva hagyom a gyógyítónak, hogy az ispotályos sátorba vezetve, ellássa a karmolás hagyta sebhelyet. Még egész jól megúsztam a jól képzett griffin támadását. Ha nem lettem volna elég fürge, úgy a földhöz vág, hogy csontom törik.
Azonban bátyámnak igaza van, amíg a sereg többi része küldetésen van a nyugati határnál, nem szabad komoly csatákba bonyolódnunk. Nem mintha a mait kifejezetten elterveztem volna... Lehunyt szemmel idézem vissza a történteket, keresve a pontot, ahol elrontottam.
Korán reggel indultunk a táborból alig húszan, felderítés céljából. Alaposan átvizsgáltam a környéket, és olyan útvonalat kerestem a határ mentén, ahol csekély az esélyünk, hogy ellenségbe futunk. A gond az volt, hogy valószínűleg az ellenfél felderítő csapata is hasonlóképp gondolkodhatott, mert a Mirick hegy egyik sziklákkal tarkított völgyében, pont egymásba szaladtunk.
Rögtön feltűnt, hogy túlerőben vannak, de ha rögtön hátat fordítunk nekik, az a biztos pusztulást jelentette volna. Felvettük hát velük a harcot, és arra utasítottam embereimet, hogy húzódjanak minél közelebb a sziklákhoz. Azt terveztem, hogy az ellenségre zúdítok egy adag sziklát, mikor az enyéim biztonságba húzódtak, de a griffinek parancsnoka átlátott a tervemen.
Sajátjait már nem tudta visszahívni, így nekem támadt. Tudtam, hogy a királyi család tagja, ahogy ő is ismerhetett engem, és a helyzetet tekintve se akart egyikünk se alulmaradni.
Kemény küzdelmet vívtunk, még csoda is, hogy egy mélyebb vágással megúsztam. Végül a harcunk lendülete zúdított le egy kőlavinát, ami elválasztotta a griffineket és sárkányokat, mi pedig némi hezitálás után, visszatértünk sajátjainkhoz, utána pedig ki-ki a területére.
Halkan felnyögök, ahogy a gyógyító megszorítja a kötést, majd véres felsőmet visszavéve, elindulok jelenteni bátyámnak. Nem jártam sikerrel, nem tudom perpillanat hogyan állnak az ellenséges haderők, ráadásul még meg is sérültem… Kellemes fejmosásnak nézek elébe…
És valóban, ahogy kettesben maradunk, bátyám úgy megszid, mint az ötéveseket szokás, ha rossz fát tettek a tűzre. Némán hallgatom az aggodalmából fakadó szidalmakat, és türelmesen megvárom, míg lenyugszik. Nála már csak így működnek a dolgok, ha kettesben vagyunk.
- Nem szándékosan tettem, elhiheted! – vágok vissza, ahogy az én köröm következik. – Teljesen tisztában voltam vele, hogy egy kis létszámú felderítő csapattal vagyok, és nem az egész sereggel. Azért harcoltam, mert nem volt más választásunk. Az ellenfél könnyen levadászhatott volna minket hátulról.
- Mindegy… - sóhajtja végül, látva, hogy nekem van igazam. – A lényeg, hogy halálos áldozat nincs a részünkről. Az ellenféllel mi a helyzet? Valóban az örökössel találkoztatok?
- Nincs ebben semmi meglepő – vonom meg a vállam. – Végül is harcosnak nevelték. De a veszteségeikről nem tudok pontos adatot mondani.
- Harcosnak, az tény. Ám vannak mindenféle ostoba legendáik, amik miatt úgy hallottam túl fontos nekik ahhoz, hogy elveszítsék. Ebből akár még hasznot is húzhatunk, nem gondolod?
Töprengve pillantok ki a sátor tetején húzódó nyíláson keresztül az égre, alaposan átgondolva a válaszom.
- Talán… - kezdem végül halkan. – De ha a fogságba ejtésén gondolkozol, számolnod kell azzal az eshetőséggel is, hogy meghunyászkodás helyett, csak még elszántabbak lennének. Ne becsüld le a griffineket Lix. Elég régóta háborúzunk már velük ahhoz, hogy tudd mire képesek.
- De most először van olyan főkapitányunk, aki még nem vesztett komolyabb csatát – mosolyodik el, elém lépve.
- Túlbecsülsz – sóhajtom, sajgó sebemre gondolva. Tudom, hogy a mai nem volt se nagy csata, se kifejezetten vereség, de emlékeztet rá, hogy kik is az ellenségeink. Apánk is odaveszett a háborúban, pedig retteget harcos volt.
- Bízom benned Eximius, ennyi az egész – ölel át szorosan, mire halkan felnyögök a sebembe nyilalló fájdalomtól. Mégse enged el, és nagyon jól tudom, hogy ezt büntetésnek szánja óvatlanságom miatt. – De nagyon vigyázz magadra legközelebb, mert a saját érdekedben, és anyánk kedvéért leváltalak, ha súlyos sebet szerzel… főkapitány.
- Igen… királyom – vágom rá, halovány gúnnyal. Elenged, én pedig végre elmehetek tisztálkodni, és aludni. Igazán rám fér már.
Az elkövetkező hetek folytonos összecsapásokkal telnek, és egy nagyobb csata előszelét hozzák magukkal. Unom már ezt a háborút, és habár bátyám ismét a királyi székhelyen van, távol a csatamezőktől, van még kit féltenem. Minden társam közel áll hozzám, és nem kellemes egyiküket se elbukni látni.
Ráadásul nem tudom kiverni a fejemből a griffint, akivel hetekkel ezelőtt harcoltam. Előtte még nem kerültünk közvetlenül szembe egymással, de hallottam már róla. Kiváló harcos hírében áll, és hiába vagyok az egyik legjobb stratéga, a múltkor is keresztbe húzta a számításaim.
- Főkapitány, a nyugati határról segítségkérés érkezett! Az ott harcoló századunkat bekerítették! – toppan be hirtelen a sátramba az egyik zászlós lihegve, kissé véresen. Magamban szitkozódva kapom fel a fejem az előttem lévő térkép tanulmányozásából.
- Ki a parancsnok? Lilith?
- Még ő az kapitány, és egyenlőre jól van… amikor eljöttem jól volt – feleli elgondolkodva. Megkönnyebbülve sóhajtok, mégis csak bátyám kiszemeltjéről van szó, és a kevés női százados egyikéről.
- Most azonnal indulok a 3. századdal! – jelentem ki határozottan.
- De kapitány, nem kéne magának odamennie… - kezdene ellenkezni alkapitányom, aki egyben a legjobb barátom is, de szelíden leintem.
- Azt mondtam megyek. Szóljanak a katonáknak!
Embereim keletlenül indulnak dolguk teljesítésére, én pedig összeszedem fegyvereimet, és úgy lépek ki a sátorból. Szerencsére mágusaink megoldották, hogy mindezek az alakváltásaim közben se tűnjenek el.
Nem kell sokat várnom, és a 3. század már repülésre készen vár rám, így kiosztom a parancsokat a többi századosnak és ezredesnek, majd levegőbe lököm magam, ők pedig követnek.
Sebesen szeljük a levegőt, kicsit felhúzott, hogy nem úgy alakulnak a dolgok ahogy számítottam. A főseregünk nem a nyugati határnál van, hanem az északinál, ahogy a griffineké is. Nekem is ott kéne lennem, puszta véletlen, hogy még nem indultam el.
Nem kellett volna túlerőnek állomásoznia erre a griffinek részéről, ráadásul el nem tudom képzelni, hogy sikerülhetett bekeríteniük Lilith századát. Az a legfürgébb egység.
Hamarosan elérjük a völgyet, ahová beszorították embereimet, és ezúttal nem taktikázom, lendületből támadjuk oldalba a griffineket. Első meglepetésükben nem is tudnak olyan aktívan védekezni, így utat vágunk társainkhoz. A griffinek felállása megbomlik, és szétszélednek.
- Eximius, mit keresel itt? – morran rám Lilith, mikor mellé küzdöm magam.
- Ennél örülhetnél jobban, ha már kihúzlak a bajból – jegyzem meg, kitérve egy engem célzó támadás elől. – A bátyám nem dicsérne meg, ha bármi bajod esne.
- Ahogy engem se, ha neked – vág vissza, majd együttes erővel vágjuk keresztül magunkat egy csapat griffinen.
- Nem azért jöttem, hogy itt most komoly csatát folytassak - felelem, majd fel lökve magam a küzdök fölé, felkiáltok. – Sárkányok, vissza!
Embereim azonnal teszik a dolguk, és egy utolsót taszítva az ellenségen, meglódulnak visszafelé. A cél az volt, hogy kihúzzuk a többieket a bajból, ezt pedig letudtuk. A gyors és hirtelen támadástól majd visszavonulástól megzavarodott griffineknek nem esik le rögtön mi történik, így nyerünk némi egérutat.
Hátramaradok, hogy az utolsó sárkányokat is lássam távozni a völgyből, de még mielőtt ez megtörténhetne, sebes árny csapódik felém , és épphogy van időm kitérni. Aranyszín fejemet sziszegve vetem fel, majd jó magasra felemelkedek.
- Eximius! – kiált utánam Lilith, és már lódulna felém, de rámordulok.
- Vissza, fedezd a többieket! Az elsődleges parancs a visszavonulás!
Kelletlenül húzódik a többiek után, én pedig támadóm felé fordulok, aki nem messze tőlem, lusta szárnycsapásokkal tartja magát egy helyben a levegőben.
A griffinek örököse…
Ő mozdul elsőnek, de ezúttal felkészülten várom, ahogy egymásnak csapódunk. Marjuk és karmoljuk egymást ahol érjük, és míg ő erősebbnek, én fürgébbnek bizonyulok. Tudom jól, ha elkap, végem. Ha viszont sikerül kifárasztanom, elég egy jól irányzott tűzcsóva, és földre küldöm.
Eltart még egy darabig a küzdelmünk, de mikor nem figyelek eléggé, pár hetes sebem újra felnyílik, és ez tereli annyira a figyelmem, hogy legyen ideje fogást találni rajtam.
Karmait a szárnyaimba mélyeszti, és a közeli sziklákra taszítva, leprésel a földre. Felnyüszítek fájdalmamban, és fejemet hátra csapva tüzet okádok, de számíthat rá, mert kitér, és egyik mellső mancsát felszabadítva, a fejemet nyomja le.
Hiába vergődök, és próbálom levetni magamról minden módszerrel, csak teljesen kimerítem magam, és mikor társai körénk sereglenek, ő pedig leszáll végre rólam, moccanni sincs erőm.
Csak fenyegetően rámordulok arra, aki közeledni próbál, de pár perc múlva már az se megy, kimerülten hagyom, hogy maga alá temessen az eszméletlenség.
Csak azt remélem, hogy társaim biztonságosan visszaértek, és eszükbe se jut eljönni kiszabadítani.
Sajgó fejjel ébredek emberi alakomban, de ahogy nyúlnék az arcomhoz, hogy megdörzsöljem, lánc csörren csuklóimon. Rögtön eszembe jut mi is történt, és hol is vagyok nagy valószínűséggel.
Ösztönösen próbálnék alakot váltani, de a nyakam körül is fémkarika van lánccal, és az azonnal megszorul.
Halkan szitkozódva mérem fel a takaros, de mégiscsak cellának kinéző helyiséget, de tekintetem megakad a rácsok másik oldalán szobrozó alakon. Némán mérem végig a griffint, és be kell valljam, tényleg lenyűgöző látványt nyújt emberi alakban is. Kék szemei engem fürkésznek, én pedig makacsul állom a pillantását.
- Eximius herceg, ha nem tévedek –szólal meg kimérten. Nem felelek, hisz egyértelmű a válasz. Egyrészt aranysárkányból már csak hárman vagyunk, a vérem ami perpillanat majdhogynem beborít, zöld. Ha ez nem lenne elég, a királyi család színeit viselem.
Ám én is nagyon jól tudom, kivel állok szemben. Ealaer herceg…
- Nem akarsz társalogni? – kérdezi gunyorosan, mire halkan felhorkanok.
- Társalogni? Nálatok így hívják a vallatást?
Ráérősen, gúnyosan ingatja meg a fejét, majd egészen a rácsokhoz lép.
- Ez nem az az ellátás, amit érdemelnél. Ha együtt működsz, jóval kényelmesebb helyet kaphatsz, míg itt tartózkodsz.
- Meddig tartózkodom itt? – húzom össze a szemem dühösen. Erre már nem felel, csak hátat fordítva nekem, magamra hagy. Dühödten próbálok tüzet fújni, de bilincseim úgy tűnik ezt a képességemet is blokkolják. Remek… ha ezt megúszom, a bátyám végez velem…
|
| Rauko | 2012. 04. 05. 19:42:22 | #20261 |
Karakter: Raven
Megjegyzés: ~Vyvynek
Utálom, hogy ezzel a férfivel kell lennem. Az csak egy dolog, hogy ronda, és semmire sem jó, amire jelenleg kedvem lenne, hiszen itt a tavasz... de még csak nem is kedves. Bunkó, nyaggat és hisztizik, de nem tudtam mit tenni. Felkért Védőnek, de nem mondott okot rá, csak annyit, hogy kísérjem el egy városba, ennyi a feladatom és ne faggatózzak. Gyanítom, nem csupa gyávaságból kért meg erre, valakik üldözhetik, és ha nem mond semmit, akkor - tapasztalataim szerint - rohadtul hibás valamiben.
- Nem tetszik nekem ez az erdő - sóhajt fel.
- Neked a főút sem tetszett, sőt, a tanyán is bajod volt - emlékeztetem morogva. Nem szeretem az ennyire problémás védenceket.
- De nem messze van a bázis, ahol azt a kísérleti katonát tartják - mondja halkan.
- Milyen katonát? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Kíséretről volt szó, nem meséltél semmi kísérleti nyulakról.
- Mert nem vagyok biztos benne, hogy meg akarna-e annyira öletni, hogy őt küldik - temeti tenyerébe az arcát. - De ha igen, akkor semmi esélyünk ellene. - Már épp mordulnék fel, amikor folytatja. - Tudom, hogy erős harcos vagy, de az az izé.... elmebeteg. Sokat hallottam már róla. Magas, magasabb nálad, de gebébb. Fehér ruhája, fehér bakancsa van és fehér a haja is. Mindig csillognak az ajkai, mert szájfénnyel keni őket, és a szeme aranyszínű.
- Mitől ilyen borzasztó? Nekem inkább tűnik egy fehérmániás akárkinek, mint... - mondanám, de leint.
- A pletyka szerint az anyja valami mutáns kurva volt. Amikor megszülte, meghalt nem sokkal később, egy inas találta meg valammi istállóban, és amikor hazavitte, hogy segítsenek, kinyitotta a szemét és porrá égetett mindenkit - sóhajt fel. - A tekintetével - pillant rám. - Egy pillantással.
- Ne legyél barom, ilyen nem létezik - jegyzem meg.
- Mondod ezt te, aki magad is egy genetikai módosulás miatt születtél? - kérdezi felvont szemöldökkel. Nem felelek, jogos. - Elmebeteg a csóka, mondom! Akárkit megöl, aki az útjába kerül, és az arcán vasmaszk van.
- Ha felbukkan, akkor majd megvédelek, nem kell félni. - Tekintetére viszont kicsit felmorranok. - Kételkedsz?
- Igen. Mondom. Erős, elmebeteg és a tekintete is perzsel. Nincs ellene semmi fegyver!
- Te magad mondtad, genetikai módosulás vagyok én is. Megértjük majd egymást - morgom az orrom alatt és haladok tovább.
Alig egy órát sétálunk, amikor hirtelen valaki leugrik elénk. Azonnal eszembe jut a jellemzés a kísérleti katonáról, és már támadnék, de egy mozdulattal eltaszít olyan messzire, hogy ne legyen időm reagálni. A hátam egy méretes fatörzsnek csapódik, ami nagyot reccsen. Felnyögök, de azonnal indulok is vissza, hiszen érzem: baj van!
A mikor visszaérek, már csak annyit látok, hogy a védencem elporlad.
Egyszerűen hamuvá ég!
- Meghalsz ezért! - suttogom a katona fülébe, miközben keresztüldöföm a karommal. Legnagyobb megdöbbenésemre viszont megszólal, és a hangja kicsit sem olyan, mint amilyennek lennie kellene akkor, ha a hasába áll épp egy szépen munkált kard pengéje.
- Egészen romantikus ez a testi közelség, nem gondolod? - vigyorog rám. Kirántja magát a karomból, megfordul, és egyszerűen kiszedi magából... a kardot. A seb bár vérzik, korántsem annyira, mint kellene neki!
- Fuss nyuszi, ha nem akarsz elporladni - vihogja, és épp mielőtt szólnék, felég előttem a fű. Felkapom a fejem, rá nézek és a másodperc tört része alatt elemzem ki a helyzetet.
Esélyem sincs.
Igaza volt a védencnek, nincs esélyem ellene, így, ha nem akarok itt és most meghalni, akkor menekülnöm kell.
- Nyuszika, nyuszika légy az enyém még ma… - ordítja utánam, miközben futok előle.
Francba!
Szégyen szemre el kell menekülnöm...
Pláne mikor tudatosul bennem, hogy ez még semmi... nem tudok olyan gyorsan futni előle a páncél miatt, mint kellene. De nem fogom levenni! Nem akarom levenni. Le fogom győzni, csak kicsit ki kell fárasztani, azt hiszem.
Rohanok előle, mint a félőrültek. Tudom, ha elérem a nem messze levő hegyoldalt, ott a sziklákon talán le tudom rázni. De ott viszont le kell vennem legalább a vértet, mert különben lassú leszek, és amilyen nyugodtan fut utánam és mégis milyen kitartóan azt hiszem, ő tényleg csak szórakozik.
Szívem szerint elásnám magam, annyira utálok menekülni és még nem is kellett ennyire, de az is tény, hogy magamnál erősebb lénnyel még nem futottam össze, és ez most megtörtént. Annyira meg nem vagyok vak és idióta, hogy elhiggyem: le tudom győzni. Dehogy tudom.
Tisztában vagyok és mindig is tisztában voltam azzal, hogy van valahol valaki, aki erősebb nálam. Csak abban hittem, hogy sosem találkozom vele. De ez nem jött össze, így most ledobom magamról a páncélinget, hogy az alatta levő fehér, áttetsző anyagú ing fedje csak a felsőtestemet.
- Úú, vetkőző nyuszi - visítja vidáman.
Ekkor fut csak át az agyamon, hogy talán tényleg nem csak megölni akar, de el is hessegetem a gondolatot. Ugyan miért akarna akármit is pont ez, pont tőlem?
Abban a pillanatban, ahogy elérem a sziklafalat, már ugrok is fel, és rögtön mászni kezdek. Oké, ő is felháborítóan gyors és erős, de én is genetikai mutáció vagyok, ahogy - azt hiszem - ő is.
Eszeveszett tempóban mászok, mászok és mászok, hátra sem pillantva .és nem is foglalkozva semmivel sem. Ahogy felérek a magas fal tetejére, végre elém tárul az erdő másik része, a kuszább növényzettel, így gyorsan ledobom magamról a páncélnadrágot, hogy szabadabban tudjak mozogni és a karomat a hátamra szíjazva, egy fehér ingben és egy vékony, világos alsó nadrágban rohanok tovább az erdő belseje felé.
- Már majdnem csupasz vagy, nyuszika! - üvölti utánam, félelmetesen közelről. Nyelek egy nagyot és tovább rohanok, hiszen itt van nem messze egy folyó is, ha azon sikerül átkelnem, akkor minden rendben van.
Nem felelek neki semmit, nincs időm beszélni, és még az is lassítana, így csak rohanok tovább, ahogy csak bírok, nem foglalkozva az arcomba csapódó ágakkal, a karomat tépő tüskékkel. Nem érdekel, inkább legyek véres, mint halott!
- Meddig akarsz még fogócskázni? Kezdem unni - jelenik meg hirtelen mellettem, mire megrémülök egy pillanatra, és még sebesebb tempóra kapcsolok. - Szóval te még nem unod, értem - jegyzi meg már távolabbról. - Akkor még mókázzunk kicsit!
Ez elmebeteg...
Ez tényleg elmebeteg!
Újabb hosszú futás után majdnem a folyónál vagyok, amikor elszámítom a lépést, és ahogy ugranék át a másik partra, a vízbe esek a csúszós köveken. Sikerül ugyan kimásznom, de megjelenik mellettem, ahogy a saját lábamon állok, megragadja a karomat és magához ránt.
- Szexi vagy futás közben - nevet fel. - És ez az átázott cucc.... nyami!
- Engedj el vagy ölj meg - szólalok meg. - Nem fogok könyörögni az életemért, eleget futottam így is a halál elől. Ha akarsz, végezz velem - nézek bele az őrülten csillogó aranyszín szemekbe, és várok. Most mit fog tenni? Kiszámolni úgyis lehetetlen.
|
|
