- Semmi. Csupán kitört a vihar és megnéztem, hogy be van-e csukva az ablak. Aludj jól. – biccentek egyet.
- Te is…- simulok a kezébe totál kómáson és alszok is tovább.
Éjszaka további részében nem ébredek fel, csak reggel. Nyújtózok egyet, majd igen kómásan kisétálok.
-Jó reggelt!
- Jó reggelt! – velem ellentétben, ő igen csak friss már.
- Könyörgöm, mondd, hogy szoktál kávézni… - ásítok egy hatalmasat. Mindig is rossz kellő voltam.
- Persze, hogyan kéred?
- Csak tejjel. – felelem, majd kilesek az ablakon – Ezt nem mondod, hogy még mindig esik…- ha egész nap esik, úgy el tudja rontani az ember napját.
- De igen. Lehet, hogy majd behívnak… ha ez így folytatódik rengeteg baleset lesz.
- Remélem odáig azért nem fajulnak a dolgok.
- Én is. De különben mennyi palacsintát kérsz? – leülök és beleiszok a kávémba.
- Hú hát nem tudom. – jó így kelni, hogy reggelivel várnak, de a legjobb benne, hogy van társaságom. – Első nekifutásra talán három kakaósat.
- Rendben. – nagyon jól telik a reggeli. Hami finom, ahogyan a kávé is és a társaság is remek.
Kaja után azért én mosogatok el, mert szeretnék valamit csinálni, ez legkevesebb, de nem fogom ennyiben hagyni és még többet fogok segíteni, ha nem is vállalom be a kaját, mert még tanuló fázisba vagyok és szegénynek nem akarom gyomorrontást okozni, de egy egyszerűbb fogást eltudok készíteni, na meg szívesen leszek kiskukta, addig is tanulok legalább.
Miután végzek bemegyek tévézni, mivel el lettem küldve, hogy pihenjek, de én tökre jól vagyok. Picit elvagyok bent, de mivel nincs semmi és unatkozom, na meg szívesebben beszélgetnék, így kimegyek hozzá.
-A szüleidnek ugye nincs bajuk az egyszerű rántott hússal meg a rizzsel?
- Az ég világon semmi. – mosolygok. Próbálok segíteni, de megint elutasítja, oké engedem még, de majd megtudja milyen makacs is tudok lenni bár őt se kell félteni. Lepattanok, mert nem vagyok hajlandó pihenni, na meg ülök ez félig pihenés nem de?
Mesélni kezdek neki mindenféléről és végül már a csajokról beszélek és a volt kapcsolataimról. Nem vagyok egy szégyenlős fajta, simán beszélek bármiről, arról nem is beszélve, hogy olyan, mintha Yoshiot ezer éve ismerném.
-És te? Te hogyhogy egyedül élsz? Nem hiszem el, hogy egy olyan kedves fickónak, mint te nincs senkije. – jegyzem meg. Ne csak én beszéljek magamról, kíváncsi is vagyok, persze, ha nem akar ennyire személyeset mondani, azt is megértem.
- Hát valahogy így alakult, de nem érzem magam magányosnak. – válasza valamiért nem tűnik őszintének.
- Na jó… - fészkelődök kicsit a széken. – Beismerem, hogy a derékig érő vörös hajaddal és a ruháddal elsőre kicsit ijesztően nézel ki, de mivel az arcod barátságos, nem hiszem, hogy ezzel ijeszted el a csajokat. – jegyzem meg. Nem is az a pontos kifejezés, hogy ijesztő, hanem inkább egyedi, ami csak jó, de sok hülye ember van, aki, ha valaki más, máris beszól neki. Most nem is ez lényeg, hanem a zseniális ötletem, amit meg is osztok vele, kezdve úgy, hogy felpattanok és az asztalra csapok. – Tudod mit? Majd én segítek! Biztos, hogy tapadni fognak rád a csajok és majd lesz családod is! Egy ilyen fickó, mint te tökéletes apuka lesz! – megyünk ketten együtt csajozni mekkora buli lenne már. Nem tudom, hogy félénk e csajoknál vagy csak az elején, de lényeg, hogy én segítenék neki, nekem mindig nagy szám van, nem igen tudom befogni, akkor se ha kell.
-Sajnálom Hikaru, de engem nem érdekelnek a csajok. –közli velem, de nem igen értem. – De azért nagyon aranyos vagy és köszönöm, hogy megpróbáltál volna segíteni az én agglegény életvitelemen.
-Hogy érted azt, hogy nem érdekelnek a csajok? – tényleg nem esik le hirtelen mire is gondol. Talán szerelmi bánat? – Csak nem most lett vége egy hosszú kapcsolatnak és most a sebeid nyalogatod? – erre meg kinevet.
-Sajnálom, de nem. Engem nem a nők érdekelnek, hanem mások. – kicsit még tanakodok, majd leesik és hatalmas koppan, mire is gondol.
- Na ne!!! – oké erre tényleg nem számítottam.
-Figyelj… - nem engedem, hogy folytassa.
- Akkor ezek szerint egy kisgyereknek sem lesz ilyen apja, mint te? Ezt a csapást! Szégyelld magad! – dorgálom le és az arca igen csak vicces, de nem akarom, hogy félre értsen vagy, hogy kellemetlenül érezze magát. - Nyugi már! Semmi bajom a melegekkel, ameddig engem békén hagynak, de így már mindent értek. Csak a szüleimnek ne híreszteld!- kuncogok. Nem, mintha szüleim homofóbok lennének, de hát szülők, attól is tartanak, hogy most egy idegennél vagyok úgymond, meg alapból kis aggódósak tudnak lenni. A szülők már csak ilyenek és tény, néha az agyamra mennek, de jobb így, mintha le se szarnának.
- Rendben és örülök, már kezdtem félni. – én is elmosolyodom. Nem hiába mondjuk, hogy sok emberről nem lehet megmondani, hogy meleg. Lehet már van meleg ismerősöm és barátom, csak nem tudok róla. Túllépve az elmélkedésem és a tényen, hogy meleg ugyanúgy tovább beszélgetünk egymással.
Később a szüleim is befutnak. Megebédelünk és kellemesen elbeszélgettünk. Kezdem sajnálni szegény Yoshiot, hiszen jó sok kérdést kap, de ő ügyesen állja a sarat. Azt kell, hogy mondjam nagyon jól telik a délután, és szüleim is megnyugszanak és látni is jó volt őket.
-Hát ezt is túléltem! – terülök el, imádom őket, de azért most elég volt belőlük. Jó, hogy nem nálunk voltunk. mert akkor előkerültek volna a régi gyerekkori fotóim, anyám szerintem még a postásnak is képes lenne megmutatni, ha több időt töltene nálunk és nem csak a levelet adná át.
- Szerintem aranyos szüleid vannak.
- Szerintem meg te mindenkivel jól kijössz és ezért neked mindenki aranyos. – vigyorgok rá.
- Lehet, hogy igazad van. Nincs kedved játszani valami társast vagy kártyázni? Gondoltam arra, hogy majd elmegyünk sétálni, de ilyen időben… - bólintok, úgyis imádok játszani és nyerni meg annál inkább.
Jó darabig játszunk, majd lefürdünk és aludni megyünk.
***
- Mi az? – kérdezem kómásan. Reggel van már?
- Kelj fel, az egész ház beázott, még az ágyad is… - elsőre nem veszem a dolgokat, hiszen csak most keltem, de amikor az ágy végébe nézzek kapcsolok és egy csapásra kiugrom az ágyból.
- Bakker! Ez meg, hogy történhetett?
- Nem tudom… - morog, amit teljesen megértek. – Eddig soha semmi baj nem volt a házzal… Megkérhetlek, hogy majd segíts?
- Nem kell kérned, magamtól is segítek. Csak mondd meg, hogy hol találom a vödröket és valami rongyot.– mosolygok rá.
- Rongy és vödör a fürdőben van,de törülközőt is nyugodtan hozhatsz. Addig telefonálok a biztosítónak. – bólintok és el is megyek felöltözni. Most még kávé se kell az történtek kellő hatással vannak rám.
Neki is látok a munkához, amihez befogadóm is csatlakozik. Egész napunk rámegy a munkára, de ígyis rendesen szívunk. Nem elég, hogy több ruha se úszta meg a balesetet, még a szobák is beáztak, mentési próbálkozás ide vagy oda, legnagyobb baj, hogy a kölcsönkapott hálóm is beázott. .
-Ne aggódj, elvonul az eső és akkor mindent meg lehet javítani és akkor nem fog többet semmi sem beázni.
- Nem aggódom, de hát most hol fogok aludni… - sóhajtok fel. Most tényleg megutáltam az esőt, egy jó időre tuti.
- Az én szobámban még mindig alhatsz. Szerintem egy franciaágy elég két személynek. – na igen az ő szobája ugyebár megúszta.
- Hát nem tudom… ugye… te a férfiakhoz vonzódsz és…- motyogom kissé zavartan, de magam se értem, hogy miért.
- Nyugi már, heterókkal sosem kezdek. Ráadásul kicsit fiatal is vagy hozzám, nem gondolod? – viccelődik, mire én is elmosolyodom.
- Végülis igaz… nem nézel ki olyannak, mint aki megerőszakol valakit. – nevetek fel. Nincs okom félelemre.
Fürdés után, mikor visszatérek, ő csak egy száll alsóba van, mire elkapom a tekintetem.
- Mondd, miért vagy zavarban? – visszapillantok rá, már póló is van rajta.
- Én nem vagyok zavarban! – vágom rá. Én se értem a reakciómat, hiszen mindketten pasik vagyunk, oké ő meleg, de nem mászna rám, de mégis annyira új ez a helyzet, emiatt van biztos. – Csak … csak… fura úgy aludni veled egy ágyban, hogy tudom, hogy meleg vagy. Így azért kicsit tényleg zavarba ejtő…
- Ha szeretnéd, akkor alszom a földön. – annyira kedves, nem ismerek még egy ilyen kedves pasast, mint ő.
- Nem. Nem kell. Nehogy már egy vadidegen túrjon ki a saját ágyadból. –nevetek fel, majd szépen befekszek az ágyba. Igaz még zavarban vagyok, de egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül. Lekapcsolva villanyt, befekszik mellém, de háttal. Ő tényleg nagyon kedves. Kívánok egy jó éjt, majd lecsukva a szemem, rögtön be is alszom, hosszú éjszaka volt.
Furcsa álmom van, nagyon furcsa és olyan valóságos, annyira, hogy fel is ébredek rá vagyis igen csak félálomba kerülök.
-Yoshio? – suttogom és kapok még egy szájra puszit. Biztos még álmodom, de miért álmodok én ilyet?
-Szeretlek. –suttogja, majd elfordul tőlem. Semmit se értek, de ez biztos csak egy álom, egy nagyon zavarba ejtő álom. Visszahunyom a szemem és rögtön el is alszom, de már félve, vajon folytatódik e az álmom?
***
Reggel, amikor felkelek, ő már nincs mellettem. Eszembe jut rögtön az álom, ami visszaalvás után nem folytatódott, de a tényen nem változtat, hogy mit is álmodtam. Kicsit még így fekszek, majd összekaparva magam csak kimegyek.
- Jó reggelt. – köszönök Yoshionak, akit a konyhába találok.
- Neked is. Hogy aludtál? Remélem kényelmes volt az ágy. – mosolyog rám kedvesen.
- Jól köszi és az volt. Mond csak nem túrtalak ki? – kérdezem.
- Dehogy, sőt még hozzám is bújtál, nagyon cuki voltál. – kuncog, mire csak rákvörös leszek. Oké nem elég az álom, még ez is.
- Bocsánat, ez ilyen reflex. – motyogom és eltakarom az arcomat. Legszívesebben elásnám magamat.
- Ne viccelj engem nem zavart. Nincs semmi baj. – nevet fel és megborzolja a hajam. – Leszek szívesen a kispárnád. – kuncog tovább.
- Oké, oké elég lesz már. Nem szép dolog kinevetni. – morgok édesen.
- Tudod, hogy nem rosszból bocsi, de olyan édes a reakciód. – nevet tovább. – Abbahagytam. – nevet még azért egy picit, de már visszafogva magát.
- Parancsolj itt kávéd. – rakja le elém. – Melegszendvics jó lesz?
- Köszönöm és tökéletes. Elkényeztetsz. – mosolygok rá. Ő tényleg nagyon kedves és figyelmes.
- Ugyan ez semmiség és szívesen csinálom. – ez annyira rávall.
- Akkor is én mosogatok. – kacsintok rá.
A reggeli nagyon jó hangulatba telik és szinte el is feledkezem az álmomról. Kaja után rendet rakok, majd felöltözöm.
- Végre elállt az eső és még a nap is kisütött, olyan jó. – nézzek ki az ablakon.
- Igen szerencsére. Most nekem be kell mennem dolgozni, ha bármi baj van, akkor telefonálj oké? – komolyan ez fickó.
- Oké oké. Nyugi meg leszek, nem kell aggódni. – vigyorgok.
- Később találkozunk. Kaja a hűtőben. Szia. – köszön el.
- Vigyázz magadra. Szia. – intek.
A nap további részében olvasgatok, pihenek, elmegyek egy kicsit sétálni. Az álmom párszor eszembe jut, de úgy vagyok vele, hogy ez csak egyszeri alkalom volt és az agyam csak megviccelt és ennyi pont vége. Tud az ember hülyeségeket álmodni, aminek értelme sincs és velem is ez történt.
Késő délután haza jön Yoshio is. Szerencsére nyugis napja volt. Megvacsorázunk, együtt a szobájában tévézünk, beszélgettünk, majd lefekszünk aludni.
***
Ez a negyedik éjszaka, hogy együtt aludtam átmeneti lakótársammal. A biztosító hétfőn fog jönni, felmérni a kárt, utána megyünk ágyat venni meg hasonlók. Bár szerintem így is aludhatnék az ágyba, de Yoshio nem engedi, és esélyem sincsen ellene. Továbbra is nagyon jól kijövünk, jól is vagyok, annyira, hogy hétfőn mehetek suliba. Minden szép és jó egy dolgot leszámítva, ami hatalmas probléma. AZ ÁLMAIM NEM SZŰNTEK MEG!!
Tökre kivagyok, hogy az álmaiba mindig vele csókolózok, olyan valósnak tűnik, hogy másnap felébredés után még érzem az ajkaimon az ajkát. Természetesen második alkalom óta nem megy ki az álom fejemből, hiába próbálom lekötni magam. Arról nem is beszélve, hogy Yoshionak is feltűnt, hogy valami nem oké és erre folyton rákérdezz, de eddig tagadtam mindent a mai napig, de ma elhatároztam magam, hogy beszélni fogok vele. Talán ő tud segíteni.
Be is vásárlok jó pár sört, nem akarok én részeg lenni, de egy kis bátorság kell. Nagy szám van és imádok beszélni, de ez a dolog zavarba ejtő, hogy arra szavak sincsenek…
- Igen, vagyis nem vagyis nem tudom. – sóhajtok fel és kiveszek pár sört és elindulok be a szobájába, ő pedig jön utánam.
- Igyál. – nyomom a kezébe.
- Oké. Tényleg kezdek aggódni. – jegyzem meg, de én nem mondok semmit. Pár percig csak őt nézem vagy éppen a söröm, majd megnyitom és meghúzom.
- Gondolom feltűnt, hogy az utóbbi pár napban furcsa vagyok. – motyogom.
- Igen nem tagadom, de ugye tagadtál mindent én pedig nem akartam erőltetni. Örülök, hogy felhoztad. Velem van a baj? Olyan furcsán nézel rám és jól kijövünk az igaz, de akkor is, ahogy mondod furcsa vagy. Mi baj? Segíthetek? – felsóhajtok. Nincs még egy ilyen pasi, mint ő.
- Nincs veled semmi baj, vagyis köze van hozzád… szóval – itt elhallgatok és meghúzom sört. – az helyzet.. – ismét meghúzom – álmomba csókolózom veled már négy napja.- nyögöm ki nagyon nehezen fülig vörösödve.
- Csókolózol? – kérdezi döbbenten.
- Igen jól hallottad és nem értem miért van ez. Én heteró vagyok, de mégis ilyet álmodok és zavarba hozol többször is és ez már az álom előtt is volt. Semmit se értek és úgy érzem, meg fogok kattanni. Nem tudom, miért van ez. – fogom a fejem.
- Először is próbálj megnyugodni. – mondja lágy hangon, de ezzel se segít, mert nem tudok nyugodt lenni. – Megértem, hogy meg vagy rémülve, de nem fogsz megkattanni ne aggódj. Örülök, hogy elmondtad nekem és azt is, hogy nincs veled bajom. Figyelj, mi lenne ha tennék egy próbát?
- Próbát? Mire gondolsz? – pillantok rá.
- Azt mondod nem vagy meleg, de még nem is próbáltad fiúval nem de? Oké nem érdekeltek, de most jött ez az álom. Lehet nincs semmi jelentősége, csak kissé megzavart, hogy meleg vagyok, egy ágyba alszunk, fiatal vagy és tombolnak benned a hormonok, de lehet, többről van szó. Nem jelenti rögtön, hogy meleg vagy lehetsz bisex is. – fejti ki az elméletét.
- Viszont azt is mondtad, hogy egy barátnőddel se működött igazán. Ez is lehet azért mert, hogy fiatal vagy még, nem találtad meg az igazit vagy éppen az a baj, hogy nőkkel voltál. – egy húzásra megiszom maradék sört.
- Oké oké ez sok most így. Inkább mond a próbát. – nyitok meg egy újabb sört. Nem akarok ezekbe a dolgokba most belegondolni, ez ijesztő nagyon is.
- Valósítsuk meg az álmod. Próbáld ki velem a csókolózást és akkor okosabb leszünk, ha tetszik, se kell kétségbeesni, de ezt majd utána meglátjuk. Mit gondolsz? – látom rajta nem viccel. Nem hülyeség, amit mond, de erre nem számítottam, másra se, mert nem tudtam mit fog mondani, egészen mostanáig.
- Neked nem lenne kellemetlen? Azt mondtad, hogy túl fiatal vagyok hozzád. – motyogom nagy zavaromba.
- Nem is azt mondtam, hogy járjunk. – nevet fel. – Nem lenne kellemetlen. Kedvellek és helyes vagy, nekem nem gond.
- Köszi. – motyogom, és ismét iszok, majd elhallgatok picit. – Oké, legyen. – bólintok, majd még egy kortyot iszok és lerakom sört. Részeg nem akarok lenni, mert akkor pia is befolyásolna és akkor meg azon gondolkoznék, hogy vajon emiatt érezem így vagy úgy.
- Amint azt mondod, hogy sok abbahagyom, oké? – ül közelebb és az arcomra simít.
- Oké. – bólintok. Baszki még sose voltam ennyire ideges, mint most.
Arcomat kezdi el lassan puszilgatni, majd az ajkaimra hint egy apró csókot, majd még egyet. Lassan csinálja és finoman és figyeli minden reakcióm. Én csak ülök, és nem mozdulok, de ezek eddig nem borzasztottak el.
- Akkor most megcsókollak. – suttogja, majd ismét elkezdi ízlelgetni az ajkaim, de most nem áll meg. Nyelvével végigsimít az ajkaimon, amíg szétnyitom résnyire és akkor átdugja a nyelvét és megkeresve az enyémet lágy táncra hívja. Megremegek, és a vállába markolok, de nem húzódok el és elsőre nem is viszonozom. Tovább csókol és nem telik el sok idő és viszonozom. Magához ölelve elmélyíti a csókot, én pedig csak sodródok az árral. Egyre hevesebben faljuk egymás ajkait, hosszú selymes hajába túrok vagy éppen a hátát cirógatom, ahogyan ő az enyémet. Csak akkor vállunk el, amikor elfogy a levegőnk.
- Na, milyen volt? – suttogja még az ajkaim közé. Kinyitva a szemem kábán nézzek rá, szépen lassan eljutnak a szavai az agyamhoz. Felpattanok és kiviharzok a fürdőbe, amit magamra zárok.
~ Nem lehet igaz…. nem lehet…. miért élveztem én ennyire egy férfi csókját? ~
Reggel kitűnő hangulatban ébredek és vidáman állok neki a vendégszoba előkészítéséhez. Mikor elégedetten pillantok körbe a szobában eszembe jut, hogy Hikaru lakása teljesen leégett… Akkor ezek szerint semmi ruhája nincs. Gyorsan felhúzom a kabátom, megfogom a pénztárcám és indulok is a legközelebbi bolt felé, hátha ma már kiengedik. Összevásárolok pár ruhát és csak remélni tudom, hogy jól tippeltem be a méretét. A stílus miatt nem aggódom, hiszen most hasonlít leginkább régi önmagára. Fizetek és indulok a kórházba.
- Jó reggelt Mineki. – köszönök mosolyogva. - Hogy vagy?
- Szia Yoshio. Remekül képzeld ma is kimehetek igaz még pihenem kell. – újságolja sóhajtva.
- Ez remek akkor ma már jöhetsz is velem. Már a szobát is megcsináltam bár nem voltam benne biztos, hogy jöhetsz ma, de úgy voltam vele legyen meg. Meg hoztam ruhát is. – nyújtom át neki a szatyrot.
- Komolyan tényleg te vagy az én őrangyalom. – mondja aranyosan és én csak meglepetten pislogok rá.
- Őrangyal? Mégis miért?
- Nos először is megmentettél oké tudom ez munkád, de akkor is nekem sokat jelent és még azt is felajánlottad, hogy lakhatod nálad pedig ez már nem tartozik rád és kevés ilyen kedves ember van aki felajánlja ezt egy idegen kölyöknek. A ruha meg csak ráadás. – sorolja.
- Szívesen segítek ott ahol tudok. – mosolygok kedvesen. – Ettől még nem vagyok őrangyal, de jól esnek a szavaid. – borzolom meg a haját.
- Akkor is az vagy és kész ne is próbálj velem vitatkozni, mert semmi esélyed sincsen. – szögezi le széles vigyorral, amire csak nevetni tudok. El is felejtettem, hogy milyen jó vele beszélgetni.
- Oké oké vettem a lapot.
- Nagyon helyes nos akkor öltözöm is. – takarózik ki és elkezdi levenni a köntöst.
- Akkor én kint megvárlak. – fordulok meg gyorsan.
- Maradhatsz, nem vagyok szégyenlős meg mindketten pasik vagyunk.
- Kint találkozunk. – megyek ki. Nem bírnám ki anélkül, hogy meg ne bámuljam, sőt lehet, hogy még a szimpla nézegetéssel sem érném be.
– Nos, akkor mehetünk is. Még egyszer köszönöm a ruhákat nagyon jól eltaláltad az ízlésem és a méretem, mintha tudtad volna mit is kell venni.
- Örülök, hogy tetszik és jól is áll. Próbáltam olyasmi ruhát venni, amiben láttalak a méret eltalálásban meg egész jól vagyok. – próbálok valami hihetőt összekovácsolni magyarázatképpen és örömmel konstatálom, hogy sikerült.
- Köszi. Viszont ragaszkodom hozzá, hogy visszafizetem az árát. – veszi komolyra a szót.
- Megbeszéltük. Mond a szüleiddel beszéltél már? – pillantok rá kíváncsian.
- Még nem mivel tudod mobilom sincsen, meg amikor elmentél ki is dőltem. Majd nálatok felhívom, ha megengeded. – magyarázza miközben a kocsim felé tartunk és beülünk.
- Ez csak természetes. Haza viszlek, elmondom mi hol van, de utána be kell mennem dolgozni viszont megadom a számom és ha bármi van nem találsz valamit vagy ha nem érzed jól magad, akkor rögtön hívj oké? – kérem kicsit aggodalmasan.
- Úgy lesz, de nyugi nem lesz gond. – mosolyog rám, amit viszonzok és elindulunk. Útközben folyton kérdezősködik, de mindenfélét a munkámról. Jól esik, hogy érdekli és örömmel válaszolok.
- Mond sérültél már meg súlyosabban?
- Szerencsére még nem. Igyekszem vigyázni és megúsztam eddig. – mondom lágyan eltitkolva azt a kevésbé lényeges információt, hogy nem a szerencsémnek köszönhetem, hogy még nem volt sérülésem.
- Ezt jó hallani maradjon is így. – kacsint rám vidáman.
- Egyetértek. – bólintok aztán lassítok és leparkolok. – Meg is érkeztünk.
- Váááóóó de jól nézz ki. – füttyenti el magát és én nagyon örülök, hogy tetszik neki a házam.
- Köszönöm. Szeretek itt lakni. – bemegyünk a házba.
- Belülről még klasszabb igazán otthonos. – néz körbe alaposan és én csak egyetérteni tudok.
- Igen szerintem is. Gyere, megmutatom a szobád. – szerencsére ez is tetszik neki és én még jobban örülök. Ezután körbevezetem és elmondom mi hol van. Ő mindenre bólint és mindent dicsér, már lassan kezdek zavarba jönni. Azt hiszem, hogy a következő életemben lakberendező leszek.
- Akkor hívd fel a szüleid én is beszélek velük és utána megyek dolgozni. – veszem elő és adom át neki a telefonom.
- Ez picit hosszadalmas lesz. – sóhajt fel.
- Nem sietek annyira és ez első most. – simítom meg gyengéden az arcát, mire kicsit zavartan elmosolyodik és tárcsáz.
Mindent elmesél és folyton nyugtatja a szüleit. Valószínűleg az anyjával beszél. Aztán beszállok, hogy segítsek neki. Elkérem a kagylót és én is elújságolom a helyzetet a lehető legtürelmesebben és a lehető legkedvesebb modorban. Elmondom a lakás címét, a vezetékes telefonszámot is megadom és persze felajánlom, hogy bármikor meglátogathatnak. A beszélgetés végére Hikaru anyukájának már egész nyugodt hangja van, kicsit még viccelődni is képes. Megértem, ha lenne gyerekem én is borzalmasan aggódnék érte, pláne ha felhívna, hogy kigyulladt az albérleteme, de ne aggódjak, mert egy vadidegennél találtam szállást. Engem is biztosan kikészítene.
- Azt hiszem sikerült megnyugtatnom. – mosolygok rá a beszélgetés után.
- Remélem. Nagyon jól csináltad te szerintem jobban megnyugtattad, mint én, sőt biztos. – nevet fel.
- Lehet hiszen te mégis csak a gyereke vagy érhető, hogy aggódik és megijedt egy ilyen eset után. Most viszont akkor megyek. Pihenj és majd egyél és ha bármi van csak hívj bátran. – mosolygok.
- Oké és köszönök mindent.
- Nem folyton megköszönöd. – mondom aztán elköszönök és megyek is.
Szerencsére ma nem riasztottak minket így végig kártyáztunk és beszélgettünk a srácokkal. Mindannyian nagyon örültünk, hogy sehol nem volt ránk szükség, de holnap biztos máskép lesz, hiszen ritkák az ilyen napok. Vagyis kérték a segítségünk, de hát az sem volt se életveszélyes se semmi. Egy aranyos kiscicát kellett leszednünk egy óriási fa legtetejéről. Szereztem pár karmolást a kézfejemre, de ez a legkevesebb.
A műszakváltásnál, mert ugye a laktanyán mindig van valaki, elköszönök a többiektől és indulok haza.
Mikor benyitok nem találom Hikarut, de egy pillanat múlva teljesen meztelenül lép be a szobába. Próbálom nem megbámulni és azonnal megfordulok.
- Ne haragudj Hikaru.
- Miért kérsz bocsánatot? Hiszen a te lakásod és nem tudhattad, hogy itt pucérkódom. – nevet fel. – Fel is öltözök gyorsan. –nyugtat és mire visszatér már egy alsó meg egy póló van rajta.
- Nem fogsz fázni? – kérdezem kicsit aggódva, azért nincs olyan jó idő.
- Nem fogok. Mond milyen napod volt? – kérdezi és átmegyünk a nappaliba.
Elmesélem, hogy milyen szerencsésen nyugodt volt a mai nap és ezután ő is bejelenti, hogy édesanyja eljön majd megnézni és, hogy be fog szállni a költségekbe meg segíteni is fog a ház körül. Bólintok, de szigorúan meghagyom, hogy csak akkor, amikor már jól lesz. Ezután elmegyünk vacsorázni.
- Tudod tényleg mázli, hogy jöhettem hozzád. Tudod még csak 5 hete laktam ott és a sulim is csak egy hete kezdődött így nem volt alkalmam még megismerkedni senkivel persze nem féltem magam, de még nincs itt egy barátom se és csajom se. – sóhajt fel és én az utolsó szónál megdermedek. Szóval a nőket szereti… volt már amikor heteroként született újjá, de akkor is… valamiért minden alkalommal lesújt. Csalódottságom kicsit kiül az arcomra.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezi kissé aggódva.
- Dehogy csak elmerültem a gondolataiba. Biztos vagyok benne, hogy hamar találsz barátokat. – mosolygok rá összeszedve magam.
- Ettől nem is félek. – villanyozódik fel és tovább eszünk. Leginkább ő mesélt. Nem bánom, mert szívesen hallgatom. Megtudom, hogy a művészetire jár, hogy rajztanárnak készül és, hogy egyetem mellett különféle diákmunkát is végez, hogy ne a szülei fizessenek neki mindent. Mikor végzünk visszamegyünk ismét a nappaliba és tévézni kezdünk. Olyan jó, hogy újra velem van, olyan régóta vártam rá.
- Ne haragudj, de megyek feküdni. – ásít egyet és felkel.
- Ne szabadkozz, szükséged van a pihenésre. Fürdök és én is fekszek. –csatlakozom hozzá és nyújtózok egyet.
- Oké. Akkor aludj jó. – köszönünk el egymástól. Elmegyek fürödni aztán a saját szobámba, de nem tudok elaludni. Hallom ahogy dörög az ég és villámlik. Rövid időn belül elkezd megállíthatatlanul zuhogni az eső, de én még mindig nem alszom. Olyan nagyon csábító a gondolat, hogy ő itt van a házban… nem is bírom sokáig. Felkelek és átmegyek Hikaru szobájába. Mélyen alszik. Szőke hajtincsei finoman belelógnak kisfiús arcába. Gyengéden elsimítom őket, majd az arcát simogatom. Hikaru lassan kinyitja a szemeit.
***
- Yoshio baj van? – kérdezi álmos hangon.
-Semmi. Csupán kitört a vihar és megnéztem, hogy be van-e csukva az ablak. Aludj jól. – borzolom meg a haját, amit álomittasan mosolyogva fogad
- Te is…- és egy kicsit öntudattalanul belesimul arcával a tenyerembe. Erre halványan elmosolyodom.
Nehezen, de ott hagyom, csöndesen becsukom az ajtót és visszamegyek a szobámba. Valami oknál fogva sokkal jobban alszom, hogy tudom, hogy a közelemben van.
Másnap betelefonálok a munkahelyre, hogy kiveszek egy szabadnapot, amit meg is adnak, mert eddig még egyszer sem kértem szabadnapot, szóval a főnök már örül is, hogy végre pihenek egy keveset.
Ezt követően kimegyek a konyhába és elkezdem csinálni a reggelit, palacsintát sütök. Pont amikor befejezem toppan be a szobába kómás fejjel Hikaru.
-Jó reggelt!
- Jó reggelt! –köszönök mosolyogva. Egyszerűen nem bírom ki mosolygás nélkül olyan aranyos, ahogy szemeit dörzsölve, álomittasan leül az asztalhoz.
- Könyörgöm, mondd, hogy szoktál kávézni… - ásítja.
- Persze, hogyan kéred?
- Csak tejjel. – fogja a fejét és kinéz az ablakon. – Ezt nem mondod, hogy még mindig esik…- húzza el a száját. Odarakom elé a kávét és én is kinézek a még mindig dühöngő viharra.
- De igen. Lehet, hogy majd behívnak… ha ez így folytatódik rengeteg baleset lesz.
- Remélem odáig azért nem fajulnak a dolgok.
- Én is. De különben mennyi palacsintát kérsz? – terelem valami kellemesebb témára a beszélgetést.
- Hú hát nem tudom. – csillan fel a szeme. – Első nekifutásra talán három kakaósat.
- Rendben. – megcsinálom és odarakom elé. Magamnak is csinálok és leülök vele szemben. Olyan jó látni, hogy ennyire vidám.
Reggeli után Hikaru ragaszkodik ahhoz, hogy elmosogasson. Nem is bánom, mert én addig neki tudok állni az ebédnek. Mondom neki, hogy addig nézzen tévét vagy pihenjen. El is megy, de fél óra múlva vissza is tér, mert állítólag egy jó műsor sem megy.
-A szüleidnek ugye nincs bajuk az egyszerű rántott hússal meg a rizzsel?
- Az ég világon semmi. – nyugtat meg és tovább folytatom a főzést. Be akarna szállni ő is, de mondom neki, hogy inkább pihenjen vagy szórakoztasson. Az utóbbiba beleegyezik míg az első variációt csípőből elutasítja. Tipikus, semmit sem változott.
Amikor elkezd mesélni már meg is bántam, hogy nem hagytam segíteni. Feleleveníti a volt párkapcsolatait. Elmeséli, hogy milyen csajokkal járt eddig, hogy néztek ki, milyen lányok jönnek be neki satöbbi. Én némaságba burkolózom és igyekszem jó képet vágni a dolgokhoz.
-És te? Te hogyhogy egyedül élsz? Nem hiszem el, hogy egy olyan kedves fickónak, mint te nincs senkije. – mosolyog rám, amikor rájön, hogy eddig csak ő beszélt.
- Hát valahogy így alakult, de nem érzem magam magányosnak. – hazudom, miközben elfordulok, hogy a készülő kajával is foglalkozzam.
- Na jó… - sóhajt egyet a székén hátradőlve. – Beismerem, hogy a derékig érő vörös hajaddal és a ruháddal elsőre kicsit ijesztően nézel ki, de mivel az arcod barátságos, nem hiszem, hogy ezzel ijeszted el a csajokat. – mélázik, majd hirtelen az asztalra csap és feláll. – Tudod mit? Majd én segítek! Biztos, hogy tapadni fognak rád a csajok és majd lesz családod is! Egy ilyen fickó, mint te tökéletes apuka lesz! – melegedik bele egyre lelkesebben és úgy érzem, hogy muszáj megmondanom az igazat és kiábrándítanom szegényt, mielőtt még jobban belelovalja magát.
-Sajnálom Hikaru, de engem nem érdekelnek a csajok. –próbálom tudtára adni meleg mivoltomat egy enyhe bocsánatkérő mosollyal. – De azért nagyon aranyos vagy és köszönöm, hogy megpróbáltál volna segíteni az én agglegény életvitelemen. Odafordulok, várom a reakcióját, de semmi.
-Hogy érted azt, hogy nem érdekelnek a csajok? – húzza össze a szemöldökét és látszik rajta, hogy erősen gondolkodik. – Csak nem most lett vége egy hosszú kapcsolatnak és most a sebeid nyalogatod? – erre jólesően felnevetek. Annyira édes…
-Sajnálom, de nem. Engem nem a nők érdekelnek, hanem mások. – írom körül mondanivalóm. Egy pillanatnyi ideig újból összehúzza a szemöldökét aztán látszik rajta, hogy leesett a tantusz.
- Na ne!!! – kiált fel elkerekedett szemekkel és elkezdek aggódni. Ezek szerint elítéli a melegeket?
-Figyelj… -kezdeném menteni a menthetőt, de belevág a szavamba.
- Akkor ezek szerint egy kisgyereknek sem lesz ilyen apja, mint te? Ezt a csapást! Szégyelld magad! – néz rám morcosan, de a következő pillanatban, amikor meglátja az értetlenkedő képem elröhögi magát.- Nyugi már! Semmi bajom a melegekkel, ameddig engem békén hagynak, de így már mindent értek. Csak a szüleimnek ne híreszteld!- kacsint rám.
-Rendben és örülök, már kezdtem félni. - mosolyodom el megkönnyebbülten.
Tovább beszélgetünk, az eső továbbra is szakad, mintha dézsából öntenék és ebédidő tájékán megérkeznek a szülei is. Először megebédelünk, közben panaszkodunk az időre, köztük én is. Utálom ezt a nedves időt… nekem a forró, nyári kánikula való…
Ebéd után körbevezetem őket, beszélgetek velük, kezdenek megnyugodni, hogy a fiuk nem egy pincében lakik láncra kötve egy pszichopata sorozatgyilkosnál, hanem egy rendes, takaros, tiszta szobában egy felelősségteljes tűzoltó fazonnál,mint én. A képek a szobámban bizonyítják, hogy tényleg tűzoltó vagyok. Kint van a csapat képe a laktanyáról, a srácoktól kapott szülinapi meglepés partiról egy hatalmas tabló tele idiótábbnál idiótább szövegekkel, olyanokkal, amiket csak a haverok értenek és nevetnek rajta. Annak is örülnek, hogy tudok főzni és így Hikaru nem fog éhen halni, mert nagyon aggódtak emiatt, amikor az albérletben volt még. Aztán főzök kávét, kiülünk a nappaliba és mindent megbeszélünk a költségektől kezdve mindent.
Miután elmennek Hikaru fáradtan dől bele a kanapéba.
-Hát ezt is túléltem! – fújja ki magát.
- Szerintem aranyos szüleid vannak.
- Szerintem meg te mindenkivel jól kijössz és ezért neked mindenki aranyos. – mosolyog rám.
- Lehet, hogy igazad van. Nincs kedved játszani valami társast vagy kártyázni? Gondoltam arra, hogy majd elmegyünk sétálni, de ilyen időben… - húzom el a szám és ő boldogan beleegyezik, mivel a tévében úgysincs semmi. Aztán elmegyünk aludni.
Reggel, mikor kilépek a szobámból elhűlve látom, hogy a ház úszik a vízben. Bemegyek Hikaru szobájába és az is teljesen átázott. Vállánál gyengéden rázva felébresztem. Álmosan kinyitja a szemét.
- Mi az? –nyomja el a hangját egy dörgés.
- Kelj fel, az egész ház beázott, még az ágyad is… - pillantok az ágy végére, amire csöpög a víz. Álmosan körbenéz, aztán felpattan.
- Bakker! Ez meg, hogy történhetett?
- Nem tudom… - morgok, miközben a hajamba túrok. – Eddig soha semmi baj nem volt a házzal… Megkérhetlek, hogy majd segíts?
- Nem kell kérned, magamtól is segítek. Csak mondd meg, hogy hol találom a vödröket és valami rongyot.–kel fel.
- Rongy és vödör a fürdőben van,de törülközőt is nyugodtan hozhatsz. Addig telefonálok a biztosítónak. – bólint és elmegy. Én meg addig tárcsázom a biztosítót, akivel szép hosszan elbeszélgetek és megbeszélem vele, hogy mikor jön ki, hogy felmérje a kárt.
Ezek után az egész napunk hiábavaló takarítással telt el, mert az eső csak még jobban rákezdett… A plafon teljesen beázott és rájöttünk, hogy nincs elég vödrünk. Este felé mindent körbejárunk és örömmel konstatáljuk, hogy a fürdő, a konyha és az én szobám megmenekült, viszont Hikarué teljesen beázott.
A ruhákat hajszárítóval szárítgatjuk miközben Hikaru elkeseredett képét vágom. Megborzolom a buksiját.
-Ne aggódj, elvonul az eső és akkor mindent meg lehet javítani és akkor nem fog többet semmi sem beázni.
- Nem aggódom, de hát most hol fogok aludni… - húzza el a száját.
- Az én szobámban még mindig alhatsz. Szerintem egy franciaágy elég két személynek. – dobom be az ötletet, bár nem hiszem, hogy elfogadja.
- Hát nem tudom… ugye… te a férfiakhoz vonzódsz és…- kezd bele kicsit zavarba esve.
- Nyugi már, heterókkal sosem kezdek. Ráadásul kicsit fiatal is vagy hozzám, nem gondolod? – próbálom egy poénnal megnyugtatni, bár azt sem tudja hány éves vagyok. Szerintem tökéletesen illenénk egymáshoz, de meg kell várnom, ameddig az emlékei visszatérnek.
- Végülis igaz… nem nézel ki olyannak, mint aki megerőszakol valakit. – kacag fel, amihez én is csatlakozom. Arra tényleg nem lennék képes.
Este fürdés után csak egy boxert húzok, ahogy szoktam, de amikor Hikaru zavartan elkapja a tekintetét, amit nem tudok mire vélni, felhúzok egy bő, fekete pólót.
- Mondd, miért vagy zavarban? –kérdezem csak úgy mellékesen.
- Én nem vagyok zavarban! –csattan fel azonnal, mire csak elmosolyodom. Átlátok rajta. – Csak … csak… fura úgy aludni veled egy ágyban, hogy tudom, hogy meleg vagy. Így azért kicsit tényleg zavarba ejtő…
- Ha szeretnéd, akkor alszom a földön. – mosolygok megértően, bár jobb szerettem volna egy ágyban aludni vele…
- Nem. Nem kell. Nehogy már egy vadidegen túrjon ki a saját ágyadból. –nevet fel. Én is csatlakozom a nevetéshez boldogan. Úgy örülök, hogy vele fogok aludni. Majdnem mint régen.
Lekapcsolom a villanyt és befekszem mellé az ágyba, de háttal fordulok neki, hogy még ennél is kényelmetlenebbül érezze magát. A vihar hangjára szinte azonnal elalszom.
Éjszaka arra ébredek, hogy valami a mellkasomon mocorog. Álmomban a hátamra fordultam és most Hikaru bújik hozzám, arcán lágy mosollyal és békésen szuszog. Kezeivel öntudatlanul markolássza a pólóm és én boldogan mosolygok. Elkezdem borzolni a haját, simogatni az arcát és a hátát, mire tagjait szétvetve visszafordul a hátára és hortyog tovább. Oldalra gördülök és az arcát lágyan megsimítom. Túlontúl csábít a gondolat… mélyen alszik… és…
Nem bírom ki és lassan közelítek ajkaihoz. Mikor ajkaink összeérnek nyelvemmel többször is lágyan végigsimítok az övéin. Öntudatlanul is enyhén kinyitja a száját. Egy rövid szünetet tartok és újra finoman megcsókolom. Halk nyöszörgést hallok és a következő pillanatban Hikaru az ajkamba harap párszor és lassan kinyitja a szemét.
-Yoshio? – kérdezi halk, álomittas hangon. Még egy utolsó csókot hintek az ajkaira, majd a füléhez hajolok.
-Szeretlek. –suttogom és visszafordulok az én térfelemre.
Az albérletemben már 5 hete lakom, de az egyetem még csak egy hete kezdődött. Nem ismerek még senkit, de tudom ez a helyzet változni fog, hiszen mindig könnyen barátkoztam. Az előadásaim után haza megyek és kajálás után rajzolgatni kezdek.
***
Hirtelen felriadok… elaludtam? Kómásan dörgölöm meg a szemeim, de akkor feltűnik, hogy valami nem stimmel. Mi ez a szag? Felkellek és elindulok az ajtó elé, de amikor kinyitom rögtön be is csapom, mivel kint a tűz igen csak tombol. Az ablakhoz rohanok, de nem bírom kinyitni. Most ragadt be ez komoly? Egyre jobban rángatom, de semmi viszont a füsttől kezdek rosszul lenni végül elájulom…
***
Pár órával később ébredek. Kinyitom a szemem és körbenézzek. Egy nővérkével találom szembe magam és elmondja mi történt. Tényleg tűz ütött ki. Emlékszem próbáltam az ablakot kinyitni, de nem ment utána meg minden elsötétült. El is mondja a nővérke, hogy az egyik tűzoltó mentett meg. Közben befut a doki és megvizsgál. Szerencsére időben mentettek ki így csak egy kis pihenésre lenne szükségem, de legszívesebben már most mennék, mert utálom a kórházakat és gyerekkoromba voltam párszor például betört fej vagy eltört kar és még sorolhatnám mi miatt. Na igen mindig eleven gyerek voltam. Miután a doki végzett kimennek a nővérrel.
Igazából nem vagyok nagyon ki persze oké oda lakásom meg úgy mindenem még szerencsére, hogy volt biztosítás rajta na meg könyveket se vettem még meg, de úgy vagyok vele fő, hogy élek és ha szenvedek se lesz jobb. Később majd felhívom a szüleimet, hogy tudják mi történt, na ők ki lesznek bár megszokták, hogy velem minden történik valami. Az biztos, hogy nem megyek haza, majd próbálok a koleszben szerezni szobát, ha még van amíg nem lesz új albérletem, mert véglegesen nem akarok még most se kollégiumba lenni. Egyszerűbb lenne, ha már ismernék valakit, de ez van majd megoldom.
Miközben így elmélkedem egy féri lép be. Nem ismerem őt, de nem láttam még hozzá hasonló férfit. Gyönyörű vörös haja van még egy csajt se láttam, akinek ilyen szép haja lenne mint neki.
- Üdv, Yoshio vagyok. – nyújt kezet amit elfogadok és kezet fogok vele.
- Hikaru.
- A tűzoltóságtól jöttem és csak pár kérdésem lenne és utána nem zavarlak, pihenhetsz.
- Rendben, de nem igazán érzem magam rosszul. Csak kicsit sok füstöt nyeltem.
- Rendben, bár az orvosok azt mondják pihenned kell.
- Az orvosok mindig ezt mondják. – mindig ugyan az a duma.
- Mondd csak, hány éves is vagy?- tuti fiatalabbnak nézz.
- Tizenkilenc. – erre felnevetek mindenki így reagál amíg meg nem ismer. Nem egyszer megvádoltak, hogy a személyim is biztos hamis.
- Tudom, tudom! Fiatalabbnak nézek ki, tudom. – kuncogok tovább.
- Hát szerintem te is meglepődnél az én koromon. – milyen sejtelmes, de nem mond többet. válaszolom titokzatosan.
- Khm... akkor folytatom... A szüleid hol voltak a tűz eset idején?
- Nem élnek velem. Az egyetem miatt albérletbe költöztem.
- Értem, és nem észleltél valami gyanúsat a tűzesett előtt?
- Milyen gyanúsat?
- Például olajszagot vagy hasonlót.
- A-a. – mennyi kérdés, de persze ez is hozzátartozik a munkájukhoz.
- Rendben. Köszönöm, hogy időt szántál rám, csak ennyit szerettem volna tudni. – elindul ki, de mióta itt van meg amióta igazából felébredtem egy kérdés motoszkál a fejembe, hogy ki is mentett meg. - Ha van valami amiben tudok segíteni, mondd csak.
- Nem ismered véletlenül azt a tűzoltót, aki megmentett? Szeretném neki megköszönni. – kérdezem meg őt.
- Itt áll előtted. Én voltam.
- Ez nagyszerű! Köszönöm szépen, hogy megmentetted az életem! – micsoda szerencse. Hálásan megköszönöm hiszen nélküle biztos halott lennék. Odajön és összeborzolja a hajamat.
- Igazán nincs mit, ez a munkám.
- Ugyan már! Emberéleteket menteni nem egy hétköznapi munka! – mindig is becsültem a tűzoltókat. Ők tényleg nap, mint nap veszélynek vannak kitéve.
- Erről inkább tárgyalj az orvosokkal. – hát az orvosoknál inkább nagyobb veszélyben szokott valamikor lenni az ember.
- Amúgy... mennyi maradt meg a házból?
- Hm... nem sok minden. Egyszerűen mondva lakhatatlanná vált és életveszélyessé.
- Értem...
- Miért?
- Mert így odavesztek a holmijaim meg, hát ugye most nincs is hol laknom. – picit azért reménykedtem hátha menthető valami de sajnos nem.
- Mit szólnál, ha addig nálam élnél, amíg nem találsz magadnak új albérletet? – igen csak döbbenten nézzek rá, hogy így felajánlja hiszen nem is ismer.
- Komolyan? – kérdezek rá ismét annyira hihetetlen.
- Olyan komolyan, hogy olyat el sem tudsz képzelni. Elég nagy a házam és van egy vendégszoba is.
- Hú ez óriási! Egy tűzoltóval fogok együtt lakni egy darabig!
- Azért mindenesetre majd beszélek a szüleiddel, nehogy azt higgyék, hogy valami maffia taghoz készülsz költözni.
- Rendicsek! – mosolygok ezerrel. Ez is annyira szokásos nálam történik valami rossz majd minden jóra fordul.
- Nem meg mondtam, hogy a betegnek pihennie kell és nyugalomra van szüksége? Kérem távozzon! – erre csak vágok egy fejet, de a kedvem nem tudja elrontani. Elköszönök az én jótevő angyalomtól, mert tényleg az. Nem csak megmentette az életem, hanem még hozzá is költözhetek. Nagyon jó ember az biztos. Meg se fordul a fejembe, hogy nem kéne hozzá mennem, hiszen nem is ismerem és lehet egy sorozatgyilkos is igazából minden csak álca, de persze biztos nincsen így és elég jó emberismerő vagyok. Tény ami tény lehet szüleimnek nem fog tetszeni, de végül is ez olyan ha az albérletbe költöznék egy számomra ismeretlennel.
Kicsit még róla elmélkedek meg azon, hogy vajon milyen lesz vele élni majd végül szépen lassan elnyom az álom.
***
Egészen reggelig alszok, majd amikor felébredek, megvizsgálnak. Szerencsére ma már kimehetek, de még 4-5 napig pihenem kell otthon és ha bármit észlelek vissza kell jönnöm, de erre nem lesz szükség, na meg ismerve magamat a pihenést se fogom betartani addig. Szeretek lustulni, de akkor amikor én akarok. Megkapom a zárójelentésem és igazolást a sulihoz mit ne mondjak jól kezdem az évet, de hamar bepótolom meg az elején úgy sincsen semmi.
Összepakolnom semmit nem kell hiszen semmim sincs még ruhám se, de lazán elmegyek én kórházi köntösbe, ha kell nem vagyok én szívbajos bár úgyse adnák oda. Már csak Yoshiora várok aki hamarosan be is fut.
- Jó reggelt Mineki. – köszön mosolyogva. Hogy vagy?
- Szia Yoshio. Remekül képzeld ma is kimehetek igaz még pihenem kell. – sóhajtok fel.
- Ez remek akkor ma már jöhetsz is velem. Már a szobát is megcsináltam bár nem voltam benne biztos, hogy jöhetsz ma, de úgy voltam vele legyen meg. Meg hoztam ruhát is. – nyújtja át nekem a szatyrot amiben találhatók.
- Komolyan tényleg te vagy az én őrangyalom. – mondom édesen.
- Őrangyal? Mégis miért? – pislog meglepetten.
- Nos először is megmentettél oké tudom ez munkád, de akkor is nekem sokat jelent és még azt is felajánlottad, hogy lakhatod nálad pedig ez már nem tartozik rád és kevés ilyen kedves ember van aki felajánlja ezt egy idegen kölyöknek. A ruha meg csak ráadás. – fejtem ki.
- Szívesen segítek ott ahol tudok. – mosolyog rám kedvesen. – Ettől még nem vagyok őrangyal, de jól esnek a szavaid. – borzolja meg a hajam.
- Akkor is az vagy és kész ne is próbálj velem vitatkozni, mert semmi esélyed sincsen. – jelentem ki széles vigyorral az arcomon.
- Oké oké vettem a lapot. – nevet fel.
- Nagyon helyes nos akkor öltözöm is. – ki is takarózom és elkezdem levenni a köntösöm.
- Akkor én kint megvárlak. – fordul meg és indul kifelé.
- Maradhatsz, nem vagyok szégyenlős meg mindketten pasik vagyunk. – dobom le a köntösöm.
- Kint találkozunk. – kimegy. Kicsit furán nézzek utána, de csak megvonom végül a vállam és felöltözök. Felveszem a zárójelentésem és kimegyek. – Nos, akkor mehetünk is. Még egyszer köszönöm a ruhákat nagyon jól eltaláltad az ízlésem és a méretem, mintha tudtad volna mit is kell venni.
- Örülök, hogy tetszik és jól is áll. Próbáltam olyasmi ruhát venni, amiben láttalak a méret eltalálásban meg egész jól vagyok. – magyarázza meg.
- Köszi. Viszont ragaszkodom hozzá, hogy visszafizetem az árát. – mondom komolyabban. Sokat segített már azzal, hogy költözhetek hozzá nem szeretnék neki tartozni is.
- Megbeszéltük. Mond a szüleiddel beszéltél már? – pillant rám.
- Még nem mivel tudod mobilom sincsen, meg amikor elmentél ki is dőltem. Majd nálatok felhívom, ha megengeded. – kiérünk a kocsijához és beülünk.
- Ez csak természetes. Haza viszlek, elmondom mi hol van, de utána be kell mennem dolgozni viszont megadom a számom és ha bármi van nem találsz valamit vagy ha nem érzed jól magad, akkor rögtön hívj oké? – hangjában némi aggodalmat vélek felfedezni.
- Úgy lesz, de nyugi nem lesz gond. – mosolygok rá. Visszamosolyog és útközben a munkájáról kérdezem. Mindig is kíváncsi fiú voltam és egy tűzoltó munkája meg főleg izgalmas.
- Mond sérültél már meg súlyosabban? – kikíváncsiskodtam tovább.
- Szerencsére még nem. Igyekszem vigyázni és megúsztam eddig. – mondja lágy hangon.
- Ezt jó hallani maradjon is így. – kacsintok rá.
- Egyetértek. – bólint. – Meg is érkeztünk. – parkol le.
- Váááóóó de jól nézz ki. – füttyentek egyet már kívülről is elnyeri a tetszésem.
- Köszönöm. Szeretek itt lakni. – kiszállva a kocsiból a házba megyünk.
- Belülről még klasszabb igazán otthonos. – nézzek körbe.
- Igen szerintem is. Gyere, megmutatom a szobád. – így teszünk és hát el is nyeri a tetszésem.
Mindent megmutat és elmond mit hol találok. Folyton csak a tetszésem fejtem ki, amire ő a végén már szinte zavartan mosolygott.
- Akkor hívd fel a szüleid én is beszélek velük és utána megyek dolgozni. – kezembe adja a telefonját.
- Ez picit hosszadalmas lesz. – sóhajtok fel. Ismerem a szüleim és azt, hogy milyen kis aggódósak tudnak lenni.
- Nem siettek annyira és ez első most. – simít gyengéden az arcomra. Zavartan elmosolyodom. Nem mondok többet csak tárcsázok.
Ahogyan számítottam rá nagyon megijed. Hosszasan magyarázok neki, hogy nincsen baj és nem kell aggódnia és stb. Elmondom neki a drága őrangyalom és persze most is aggodalmaskodik. Nehezen, de kezd megnyugodni. Yoshio is beszél vele. Nagyon türelmes és kedves. Elmondja a lakás címét és vezetékes telefonszámát és felajánlja, hogy bármikor meglátogatnak. Beszélgetés jót tesz anyukámnak, angyalom ért hozzá, hogyan nyugtasson meg másokat.
- Azt hiszem sikerült megnyugtatnom. – mosolyog rám a beszélgetés után.
- Remélem. Nagyon jól csináltad te szerintem jobban megnyugtattad, mint én, sőt biztos. – nevetek fel.
- Lehet hiszen te mégis csak a gyereke vagy érhető, hogy aggódik és megijedt egy ilyen eset után. Most viszont akkor megyek. Pihenj és majd egyél és ha bármi van csak hívj bátran. – mosolyog rám.
- Oké és köszönök mindent. – néztem rá hálásan.
- Nem folyton megköszönöd. – elköszön és elmegy. Picit ott állok és nézem a bezárt ajtót, amin nem rég kilépett. Ez a férfi még kedvesebb, mint hittem. Vajon, ha egy idegennel így bánik akkor hogy bánhat a szeretteivel? Biztos sok barátja van és sokan szeretik és ezt meg is értem.
Körbenéztem kicsit végül a nappaliban kezdtem el tévézni. Most érzem, hogy azért még gyenge vagyok.
A napom nagyjából ebből állt. Pihentem, olvasgattam, meg is ebédeltem. Ezt is meg akarom majd beszélni vele, hogy legalább a háztartásban, hagyj segítsek amíg itt vagyok és ha már megérkezik pénzem engedje, hogy beleszálljak a közös költségekbe. Felhívtam még emiatt is anyumat, hogy küldjenek pénzt vagyis meglátogatnak a napokban és hoznak meg ruhákat is jó hogy hagytam otthon. Ahogyan láttam Yoshio többet is vett, de hát nem akarok rajta élősködni. Amint meg jobban leszek megyek intézni az irataim, mert azok is odavesztek és igazából ez bosszant a legjobban, mivel utálok ilyeneket intézni, de muszáj lesz.
Este fele gondoltam egyet és elmentem fürdeni. A kádba eresztettem magamnak vizet, majd amikor tele lett elzártam és elterültem benne. A nap folyamán sokszor eszembe jutott a megmentőm. Nem csak azért, mert milyen kedves és jószívű, hanem egyes mozdulatait és nézését nem tudom hova tenni. Nap folyamán a ham többször megborzolta vagy éppen az arcomra simított gyengéden és ez volt furcsa. Ilyen mozdulatokat nők tettek eddig velem vagy apukám, amikor kicsi voltam. Különös, de lehet ő ilyen. Viszont ott van, ahogyan nézz engem nem tudom az is érdekes tud lenni kissé zavarba ejtő egy-két pillantása, de aztán lehet én képzelem be.
Jó darabig áztatom magam, majd megtörülközök és elindulok pucéran ki, mivel a szobámba hagytam a ruhákat. Kilépve pont szembe találom magam Yoshioval, aki éppen megfordul miután becsukta a bejárati ajtót.
- Ne haragudj Hikaru. – fordul is vissza. Ezt nem értem. Nekem kéne zavarba lennem nem neki vagy lehet ennyire jól nevelt. Biztos erről van szó ezért is ment ki a szobából is reggel. Teljesen érhető én is így tennék, de akkor is van valami furcsa, ahogyan ő reagál, de ezt se tudom mi.
- Miért kérsz bocsánatot? Hiszen a te lakásod és nem tudhattad, hogy itt pucérkódom. – nevetem fel. – Fel is öltözök gyorsan. – bemegyek és így teszek és már egy alsóba és egy pólóba térek vissza.
- Nem fogsz fázni? – olyan figyelmes.
- Nem fogok. Mond milyen napod volt? – kérdezem és letelepszünk a nappaliba.
Elmondja, hogy nyugis napom volt majd én is elmesélem a napom és azt is, hogy majd jön anyum meg a háztartásról és a pénzről is kifejtem a véleményem. Megértően bólint, de feltétele az csak akkor segíthetek, ha jól leszek már. Ebben is megegyeztünk.
Konyhába mentünk utána megvacsorázni.
- Tudod tényleg mázli, hogy jöhettem hozzád. Tudod még csak 5 hete laktam ott és a sulim is csak egy hete kezdődött így nem volt alkalmam még megismerkedni senkivel persze nem féltem magam, de még nincs itt egy barátom se és csajom se. – sóhajtok fel.
Nem szól semmit csak picit döbbenten enyhe csalódottságával nézz rám.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezem kissé aggódva.
- Dehogy csak elmerültem a gondolataiba. Biztos vagyok benne, hogy hamar találsz barátokat. – mosolyog rám.
- Ettől nem is félek. – kaja közben leginkább én mesélek. Mit tanulok meg mi akarok lenni és ehhez hasonló dolgok. Mikor végzünk visszamegyünk ismét a nappaliba és tévézni kezdünk. Tényleg fura így lenni vele, olyan mintha már régóta ismerném. Jó, hogy ilyen hamar megtaláltuk a közös hangsúlyt. Itt is beszélgettünk, de én ismét elég hamar elfáradok.
- Ne haragudj, de megyek feküdni. – ásítok egyet.
- Ne szabadkozz szükséged van a pihenésre. Fürdök és én is fekszek. – áll fel és nyújtózik egyet.
- Oké. Akkor aludj jó. – elköszönök egymástól és bedőlve az ágyból, mint akit fejbe vertek rögtön el is alszok.
Mélyen alszok egészen addig amíg azt nem érzem, hogy valaki gyengéden simogatja az arcom. Kómásan kinyitom a szemeim és Yoshioval talál szembe magam, aki az ágyam szélén ül és engem nézz.
- Yoshio baj van? – kérdezem álmos hangon.
Szerkesztve Felicity által @ 2012. 04. 16. 20:43:34
Épp nagyban vacsoráztunk a srácokkal, amikor riasztást kaptunk. Tűz van! Egy tömbház valamelyik lakása kigyulladt és lángol az épület. Nekünk több se kell, azonnal pattanunk és rohanunk. Természetesen nem vödrökkel vízért, hanem a tűzoltóautóhoz.
Szirénázva cikázunk az autók között. Még az a szerencse, hogy este kisebb a forgalom és így gyorsabban odajutunk, mint csúcsfordalomban. Amint odaérünk gyorsan kiszálunk és egy tűzcsapot keresve, csatlakoztatjuk hozzá a csövet és nekiállunk az oltásnak. Én gyorsan felhúzom a védőfelszerelést és a poroltót is a hátamra kapom, bár semmi szükségem sincs rájuk.
Berohanok az épületbe és elkezdek túlélők után kutatni. Úgy mozgok a lángok között, mint más ember a saját otthonában. Semmit nem használok el a poroltóból, hiszen másnak nagyobb szüksége lesz rá és különben is, nekem nem ártanak a lángok.
- Yoshio, Yoshio, hallasz?
- Igen, tisztán.
- Az ötödik emeleten középen ég a villany, egy srác lakik ott egyedül, a szomszédok nem látták kijönni. Lehet, hogy elájult. A többi embert kimentjük.
- Vettem, indulok.
- Siess, az épület nem stabil.
- Rendben.
Felérve a megadott emeletre körülnézek. Nincsenek lángok, csak füst, de abból nagyon sok. Gyorsan megkeresem a megfelelő ajtót és berúgom. Nem látok senkit. Átmegyek egy másik szobába és meglátok egy földön fekvő, karcsú alakot. Egy szőke srác fekszik ájultan a földön az ablak irányába. Remélem még nem kapott füst mérgezést. Gyorsan felkapom és már rohanok is vissza. Az első nagy lángok már itt is megjelentek, szóval lent már brutális lehet a helyzet. Egy kört írok le a kézfejemmel és így egy védőpajzsot emelek a fiú köré. A poroltót elkezdem használni, nehogy gyanúba keveredjek. Mármint valós kilétemet illetően, mert hát akkor... nagy bajban lennék. Ahogy megyünk a tűz egyre nagyobbá válik és én egyre otthonosabban érzem magam. A lángnyelvek végig nyaldosnak, de még csak a hajamszála sem perzselődik meg.
Kiérve és az égő épülettől tisztes távolságra kerülve megrohamoznak a mentősök és én egyetlen mozdulattal tüntetem el a fiúról a védőpajzsot. Gyorsan elviszik és hirtelen, a hátam mögött ricsajt hallok. Az épület elkezdett összeomlani. Kollegáim még buzgóbban kezdik el locsolni a házat és én is beszállok a melóba. Bár a víz nem a kedvenc játékszerem... Titokban akarattal irányítom a lángokat egyre kisebbé és kisebbé míg pár órán belül ki nem alszik az összes.
***
Otthon kimerülten dőlök az ágyra egy jó forró fürdő után. Hihetetlen, hogy az ember mennyire el tud fáradni a titkolózásban és a színlelésben. Persze igazából csak az a fárasztó, hogy mindig mindenre oda kell figyelni...
Egy szál boxerben elnyújtózva az ágyon figyelem a teliholdat és még mindig az a fiú jár a fejemben. Olyan ismerős volt... nem úgy értem, hogy láttam már valahol... hanem... az érzés, ami úrrá lett rajtam, amikor megpillantottam. Pont olyan volt, mint amikor előző életeimben találkoztam vele... Lehet, hogy ő az?
Pár óráig még éberen forgolódom, aztán nem bírom tovább. Felkelek, felöltözöm és elindulok a kocsimmal a kórházba. Nem tudom, hogy melyik kórházba vitték, csak tippelni tudok, de jók voltak a megérzéseim, mivel az első kórházban megtaláltam.
A nővérek felvilágosítanak arról, hogy nem kéne zavarni meg hasonlók, de engem nem érdekel. Tudnom kell, hogy ő az vagy sem. Ezért azt mondom nekik, hogy fontos lenne beszélnem vele, mert lehet, hogy tud valamit a tűz esetről, amiről időközben kiderült, hogy szándékos gyújtogatás volt.
Szerencsémre már felébredt. Sápadtan ül az ágyban a fehér falak között. Ahogy rápillantok újra elfog az az érzés és ahogy a szemeibe nézek már semmi kétségem afelől, hogy tényleg ő az. Zöldeskék szemei kíváncsian mérnek végig.
- Üdv, Yoshio vagyok. - nyújtok kezet és leülök az ágy szélére.
- Hikaru.
- A tűzoltóságtól jöttem és csak pár kérdésem lenne és utána nem zavarlak, pihenhetsz.
- Rendben, de nem igazán érzem magam rosszul. Csak kicsit sok füstöt nyeltem.
- Rendben, bár az orvosok azt mondják pihenned kell.
- Az orvosok mindig ezt mondják. - dől hátra kicsit elhúzva a száját és én nem tudom mosoly nélkül megállni. Szinte mit sem változott.
- Mondd csak, hány éves is vagy?-kérdezem elgondolkodva. Olyan fiatalnak néz ki. Nem mondanám 15-nél többnek.
- Tizenkilenc. - kicsit meglepődve nézek rá, mire ő elneveti magát.
- Tudom, tudom! Fiatalabbnak nézek ki, tudom. - kuncog még mindig egy kicsit.
- Hát szerintem te is meglepődnél az én koromon. - válaszolom titokzatosan. Ó, ha tudná, hogy több mint két ezer éves vagyok és ha tudná, hogy az ő lelke milyen öreg. Viszont most sokkal szimptaikusabb külseje van, mint előző életében, ez sokkal jobban hasonlít az első testére. Nekem hálístennek csak akkor változik a külsőm, ha elmegyek a fodrászhoz.
- Khm... akkor folytatom... A szüleid hol voltak a tűz eset idején?
- Nem élnek velem. Az egyetem miatt albérletbe költöztem.
- Értem, és nem észleltél valami gyanúsat a tűzesett előtt?
- Milyen gyanúsat?
- Például olajszagot vagy hasonlót.
- A-a. -rázza a fejét.
- Rendben. Köszönöm, hogy időt szántál rám, csak enyit szerettem volna tudni. - állok fel az ágyról és köszönnék is el, de úgy néz rám, mint aki akar valamit. - Ha van valami amiben tudok segíteni, mondd csak. - előzőm meg.
- Nem ismered véletlenül azt a tűzoltót, aki megmentett? Szerentém neki megköszönni. - néz rám reménykedve és én újból elmosolyodom.
- Itt áll előtted. Én voltam.
- Ez nagyszerű! Köszönöm szépen, hogy megmentetted az életem! - mosolyodik el hálásan és én kezemet fejére téve borzolom össze, amúgy is kócos haját.
- Igazán nincs mit, ez a munkám.
- Ugyan már! Ember életeket menteni nem egy hétköznapi munka! - kezdi hevesen rázni a fejét.
- Erről inkább tárgyalj az orvosokkal. -nevetem el magam édes reakcióján.
- Amúgy... mennyi maradt meg a házból?
- Hm... nem sok minden. Egyszerűen mondva lakhatatlanná vált és életveszélyessé.
- Értem...
- Miért?
- Mert így odavesztek a holmijaim meg, hát ugye most nincs is hol laknom. - gondolkodik el gondterhelten és nekem egy nagyszerű ötlet villant a fejembe.
- Mit szólnál, ha addig nálam élnél, amíg nem találsz magadnak új albéretet? - bár jobb szeretném, ha végleg odaköltözne, de ezt mégsem mondhatom neki. Még azt sem tudja, hogy ki vagyok.
- Komolyan? - pillant rám derűsen.
- Olyan komolyan, hogy olyat el sem tudsz képzelni. Elég nagy a házam és van egy vendégszoba is.
- Hú ez óriási! Egy tűzoltóval fogok együtt lakni egy darabig!
- Azért mindenesetre majd beszélek a süleiddel, nehogy azt higyjék, hogy valami maffia taghoz készülsz költözni.
- Rendicsek! - kiált fel boldogan, mire bejön az egyik nővér és rosszallva néz rám.
- Nem meg mondtam, hogy a betegnek pihennie kell és nyugalomra van szüksége? Kérem távozzon! - tessékel ki a teremből és én egy intéssel búcsúzom Hikarutól.
Hazaérve visszadőlök az ágyra. Holnap reggel bemegyek hozzá és adok neki egy telefonszámot, mert nem tudom, hogy mikor fogják kiengedni, de ha jól láttam tényleg nincs semmi baja. Szóval hamarosan...
Ameddig elalszom felidézem első életünket és sorban a többit, de csak szerelmünk legszebb pillanatait. Nem sok idő elteltével mosollyal az arcomon alszok el.
